Szántó Borisz |
Elhangzott az „Új tudás és új tudat a tudástársadalom
|
— annotáció —
A “dolgok változatlan rendjé”-ből kiinduló koncepció a fejlődést véletlenszerű kilengések sztochasztikus eredőjének tekinti, vagyis törvényszerűségekkel bíró trendszerű fejlődésről ez esetben nemigen beszélhetünk. A folytonos változás premisszája mellett viszont fejlődésnek azt az egymásból való kibontakozást, a manifesztálódásoknak azt a sorát nevezhetjük, mely törvényszerű változásokat és minőségi szinteket jelez. Törvényszerű az is, hogy az ilyen kibontakozás leginkább az információ, a nemlineáris rendszer és a vezérlés lineárisan követhető, bár a véletlenszerűség hatása mellett zajló változásaiból tevődik össze. A fejlődésnek ez a meghatározása azt is jelenti, hogy a minőségi változás megkülönböztetésével sokkal inkább a tökéletesedést, a tökéletlenség fokozatainak utját fogalmazzuk meg, semmint a tökéletlentől a tökéletesig tartó fejlődést. A tökéletlen fejlődési utak mindegyike viszont folytonos és megállíthatatlan hiba-felhalmozódással is jár.
Társadalmi-technikai fejlődésnek nem a véletlen kiválasztódás szerint történő, az egyszerűtől az összetett felé tartó elváltozást, és még csak nem is a lét fenntartását, a vagyon gyarapítását, a hatalom gyakorlását kell tekintenünk. Annál inkább annak vehetjük az egyén adaptív felfejlődést és különösen az innovatív intelligenciája kibontakoztatását és tudatos önfejlesztését.
— o —
A fejlődés fogalma kétségtelenül fontossá vált számunkra; jelentősége a mai ember részére nagyobb, mint eddig bármikor a történelem folyamán. Ösztönösen fejlődésként értékelünk minden körülöttünk zajló változást; ott is haladást akarunk látni, ahol annak pont a fordítottja zajlik; etikátlannak tartjuk a visszafejlődésnek még az emlegetését is, és értékrendi, érzelmi alapon mondunk ítéletet a fejlődésről is. Nem csoda, hogy ma a fejlődés fogalmát ahány ember, annyiféleképpen értelmezik. Társadalmi-technikai környezetünk oly szaporasággal változik azonban korunkban, hogy a fejlődés szubjektív megítélése az alapvetőnek hitt normákat is kikezdi, a részrehajló etikák sokaságát kelti életre, és ezzel a bizonytalanság, az egymással szembefordulás, a gyűlölet és a sérült etika benyomását, az etikátlanság légkörét szüli.
A fejlődés értelmezése körül persze mindig is viharok dúltak. Fejlődésnek nevezik manapság például a jogi szabályok megváltoztatását és a szabályozottság fokozását, a falu szennyvíz elvezetésének megoldását, a család gyarapodását és a gyerek növekedését, az információs és a genetikai forradalmakat, a tanulás—gyakorlat—kutatás—tudás láncolatot, az anyag kialakulását a kozmoszban, az Univerzum egyetemes predesztinációját és benne az ember evolúcióját, a hierarchia kiépülését és a strukturális komplexitás bővülését stb. Az uralkodó értékrend deklaráltan ma is a gazdasági növekedést teszi meg fejlődésnek, értékítéletünket a fogyasztáshoz, az önfenntartáshoz, a jövedelem fenntartható növekedési üteméhez köti. Nem könnyíti meg a helyes definícióhoz jutást az sem, ha lépten-nyomon segédfogalomként is használjuk a fejlődés fogalmát.
Egyetlen közös vonását szoktuk észrevenni a dolgok fejlődésének: az ok-okozati láncolatot, az innen oda jutás eseményeinek — vagy azokra utaló nyomok — kauzális rendbe rakott sorozatát. A nyomok szekvenciális követésével mintha azt állítanánk, hogy minden fejlődés mögött ott az oka; úgy tűnik, az okokat kell felderítenünk, és akkor minden bizonnyal megtudjuk, mi is valójában a fejlődés és milyen törvényszerűségek jellemzik.
Niels Bohr Nobel díjas dán fizikus 1912-ben fogalmazta meg a komplementaritás elvét, foglalta egyetlen összefüggésbe azt a tényt, hogy a részecske helyzete és momentuma nem mérhetők egyszerre, ellentmondanak egymásnak, és mégis megbonthatatlan egységet képeznek. A komplementaritás elve szülte a kételyt a kauzális világszemlélet jogosságában. „Az oksági fogalom korlátainak felismerése olyan fogalmi keretet hozott létre, amelyen belül az egyetemes predesztináció elképzelése helyébe a természetes fejlődés fogalma lép” — vonta le a következtetést az oly sok meglepetést hozó kvantumfizika szülőatyja (Niels Bohr, 1984, p.130).
Az oksági fogalom korlátainak korai felismerése azonban nem bizonyult elegendőnek. A természetes fejlődés fogalma az elmúlt közel száz év alatt nem lépett igazán elő az őt megillető első és meghatározó helyre. Ennek okát(!) abban látom, hogy sem a Természet-, sem a Rendszer-fogalom esetében nem voltunk képesek kilépni az oksági fogalom vájta mély kerékvágásból.
Látásunk és érzékelésünk, tapasztalataink és élményeink, emóciónk és érzékiségünk, motivációnk és szándékunk általában meghatározó szerepet játszik a dolgok megítélésében, jóllehet ezek a tulajdonságaink minden releváns ismeretet nélkülöznek. Az a priori ismereteink többnyire észlelések, benyomások, és analitikai képességeink gyakorlásával tett következtetések. Agyunk ezek elbírálásánál olyan könnyen kezelhető és mozgósítható adat- és összefüggés-halmazba rendezi az észlelteket, mely kimeríti mind a konzisztencia, mind az ok-okozati érvelés és indokolás módszerességének igényeit. Az a posteriori ismeretek már eszerint, s nem kizárólag érzéseink szerint adódnak hozzá a halmazhoz. Az új információt a régi alapján ítéljük általában meg. A logika, vagyis a törvényszerűség konzisztenciájának bevált és követendő útját járjuk újra és újra, amikor csak elővesszük a felhalmozott ismereteinket, vagy az újonnan szerzettekkel van dolgunk, vagyis amikor csak gondolkodási módunkkal a dolgok fejlődését kísérjük végig a megfigyelt folyamatokban.
Az elmúlt két évszázadban hajlamosak voltunk többnyire csakis logikai következtetésekre hagyatkozni, a formális logikát tekintve az intellektus sajátjának. A logikai gondolkodás szülte a mai tudományt és a hozzá kapcsolódó adatgyűjtést, amely a megértést a szenvtelen (objektív?) ok-okozati viszonyra való visszavezethetőséghez kötötte. A kauzalitás azonban feltételezi az egyazon hatás ismétlődő előfordulását egyazon feltételek mellett, és láthatatlanná teszi, pontosabban kivételnek tekinti az egyedit és a merőben újat. A kauzalitás lehetővé teszi ugyan a szituációk rendszerezését és közelítő leírását például determinisztikus egyenletekkel, de a megfigyelt nemlineáris rendszer viselkedése ettől még nem válik előre jelezhetővé (Prigogine, 1989, p.14).
A fizikai törvények logikája objektívnek tekinthető, minthogy a megfigyelt anyagi dolgok, tárgyak, folyamatok, jelenségek megjelenésére és változásaira vonatkozik. És szubjektív is, merthogy kijelöli azt a megfigyelési és gondolkodási módot, amely — ha szerencsések vagyunk — az észlelt folyamattal éppen adekvát. Gondolkodásunk a legjobb ismereteink szerint, a megismert törvényekből mit sem engedve, követi a kiválasztott logikát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy jól választottunk, és kizárólagossá sem teszi az alkalmazott logikánkat, hisz’ más logikák követésére is képesek vagyunk. Példának okáért, a szociálbiológia ilyen tévesen alkalmazott logika eredménye. A darwini evolúció logikáját alkalmazni a technikai eszközök változásának értékelésére és előrejelzésére szintén csábító ajánlkozás, csak éppenséggel teljesen elhibázott döntés. A technikai tárgyak nem fejlődnek, csak általunk változnak. A tévesen választott logikánk csupáncsak a lényeget, az ember önfejlesztő kognitív tevékenységét és teremtő készségét, valamint azok fejlődését hagyja számításon kívül.
A logika az általánosítás, összefoglalás, szintetizálás módja és útja. Egy eseménysort pedig többféle paramétere szerint is összefoglalhatjuk; különböző vezérlőelv és vetületei szerint állapíthatjuk meg a szabályosságait és a törvényszerűségeit. Választhatjuk ilyen vezérlő-elvnek az okságot is, mert így matematikai szimbólumokkal és formalizmussal könnyebben leírható, kezelhető és követhető adathalmazhoz jutunk. Csupán az érvényességi tartományt kellene szigorúan szem előtt tartanunk. És éppen ez az, amit rendszerint elfelejtünk megtenni. Persze, az érvényességi tartomány meghatározásával — Gödel erre igen meggyőzően mutatott rá — csak kitoljuk az ellentmondást a partvonalon kívülre. E nélkül viszont, az érvényességi tartomány tisztázása nélkül önmagunkat csapjuk be; a megállapított „igazságot” általánosan érvényesnek kiáltjuk ki. Formálisan helyes logikánk ilyenformán vagy téves útra terel bennünket, vagy fontos megfigyelésektől és következtetésektől foszt meg.
Semmiképpen sem nélkülözhetjük a logikát, már csak a sokszor hibás látásunk korrigálása véget sem, de minél teljesebb megismerésre törekszünk, annál nagyobb figyelmet kell fordítanunk a logika megválasztására. Logikája ugyanis nem az embernek, hanem az általa megfigyelt folyamatnak, és ilyenformán a fejlődésnek van. Mi viszont kiválaszthatjuk a legmegfelelőbbet — ha éppenséggel tisztában vagyunk azzal, hogy egyáltalán milyen változatai között választhatunk —, és összefoglalás, hiány-szűrés, továbblépés céljából hasznosíthatjuk azt. Vissza is élhetünk a logika megválasztásával akaratlanul vagy tudatosan. Az utóbbi esetre jó példa az, hogy a folyamathoz nem illő logikára a vicc kedvéért szoktunk ráfanyalodni; ha ugyanis a rá jellemzőtől, a megszokottól eltérő logikával világítunk meg bármilyen eseményt, humornak hangzik. Egy logika követése tehát nem más, mint a fejlődés egy meghatározott útjának a követése. Az ember váltásigénye pedig ilyenformán az új logika megkeresésének és elsajátításának az igénye is.
Az emberi megismerés az alkalmazható, követhető logikák felfedését, és a logikák megfelelő váltását sem nélkülözheti. Válthatunk logikát egy magasabb szintről való rátekintés végett, például. Az ilyen váltás aligha formalizálható és matematizálható elegendő megbízhatósággal, de azért a logika-váltásnak is megvan a saját logikája. Kognitív fejlődésnek ezért nem pusztán az ismereti adatok gyarapítását, de a magasabb szintű összefoglalás képességéhez való eljutást kell tekintenem. A magasabb szint logikája transzcendens, mert az alacsonyabb szinten zajló események mintegy kívülről való általánosítását és összefoglalását teszi lehetővé, de immanens is, mert a folyamat eddig rejtve maradt belső törvényeit tárja fel. A logika próbaköve a magasabb szintnek való megfelelése; annak megállapítása, mennyire foglalható egybe más logikákkal, hogy együttesen tárják fel számunkra a lényeget. A logika tehát nem egy játékszabály-gyűjtemény, a fellelhető nyomok követésének és értékelésének egyezményes módja. A logika a fejlődés jellegzetes mikéntje, szála, ösvénye. Rejtett ősvényekre csakis logikánk segítségével találhatunk rá; a tapasztalatainknak itt aligha vesszük hasznát. Rejtett a fejlődés ösvénye, ha nem érvényesül, de érvényesülhet; ha potenciálisan működőképes, de nem bontakozott még eddig ki; mintegy felcsavartan várja a kibontakozását.
Tekintsük kezdetben a fejlődést kauzális elváltozásnak. Ez annak előrebocsátását jelenti, hogy a nem-fejlődést ítélem normális vagy kiinduló állapotnak, és az attól valamilyen okból eltérő, például külső ráhatásra megváltozó állapotot, pontosabban a két egymást követő állapot közötti különbséget nevezem fejlődésnek. Ez esetben kötelességem megtalálni az okhoz kapcsolódó törvényszerűséget, a változás követhető logikáját, különben fejlődésnek óhatatlanul a kivételt fogom tekinteni.
Gondolhatom, persze, a fejlődést véletlenszerűnek is. Márpedig ekkor fel kell ismernem, hogy a véletlenszerű kilengések vagy felerősödnek a katasztrófáig, vagy lecsengenek nullára. Ez viszont rendszerint ugyancsak külső ráhatást és ahhoz kapcsolódó törvényszerűséget jelent, vagyis visszavezeti az esetet az előző kauzális logika esetére. S aligha nevezhetjük a kilengések bármely kimenetelét is fejlődésnek.
Tekinthetjük fejlődésnek az oksági elváltozás komplexebb formáját, melyet ontológiai leszármaztatással szokás ábrázolni. Annál is inkább, mert a XIX.-XX. századokban többnyire ezt nevezték evolúciónak, vagyis kibontakozásnak. A sztochasztikus szabályszerűségeket ekkor az élőlények elkerülhetetlen mutációja szolgáltatja, az a megfigyelt tény, hogy az utód rendszerint eltér az elődjétől. A lény – úgymond – nem fejlődik élete során, de leszármazottja megváltozik. A változás okának akár a lényt a kölcsönhatások során érő beavatkozás jellegű külső hatást is vehetem. A beavatkozás rendszerint szándékos, vagy nem az, és akkor véletlen, de mindenesetre szabályszerűségre utal. A neo-darwinizmus pedig ehhez hozzáteszi az átöröklés elméletét, az átöröklő anyagban beálló (szintén incidens jellegűnek feltételezett) változások hatását, mert az átöröklő anyag nélkül a „legrátermettebb túlélése” nem több annak állításánál, hogy „a túlélő túléli”, vagyis az evolúciót tautológiából vezetnénk le (Maynard Smith, 1972, p.82). A kölcsönhatás szelektív mechanizmusa és annak eredménye arra vall azonban, hogy a logikusnak tűnő események és trendek mögött egyfajta törvényszerűség áll. Nem volt persze nehéz megállapítani, hogy ez a törvényszerűség a Természetnek nevezett jelenség önfenntartó, sőt önregeneráló jellege.
Mit is tekintsünk Természetnek? A magam részéről nem azonosítom a Természetet a Világmindenséggel. A Világmindenségen belül a Természetet olyan szimbiózisnak és egyben evolúciós szintnek definiálom, amely egyfajta rendszerszerű képződményként soktényezős önfenntartó és önrestauráló konglomerátumot képez. Hajlamosak vagyunk a Természetet kiváltképp a bioszférával azonosítani, de annál azért több, mert magába foglalja a szervetlen világot is; a nélkül ugyanis a konglomerátum nem elégítheti ki az egységes rendszerszerűség kritériumát. Nem nevezhetem — noha erre is hajlamos vagyok — a Természetet rendszernek, mert entitásként nem lép funkcionális kölcsönhatásra környezetével, nem viselkedik egészként. Lénynek sem nevezhetem, melytől — az önfenntartás funkcióján felül — elválaszthatatlan a célirányos tevékenység és tulajdonságainak kibontakoztatása. Ellenben, az egymás feltételéül szolgáló funkcionális rendszerek sokaságával a Természet olyan önmagára visszacsatolt képződménynek tűnik, amely nem csupán terepet szolgáltat, de kölcsönhatásra is készteti a benne megjelenő, az őt kitevő rendszereket, lényeket, az azok feletti funkcionális egyesüléseket stb., de persze keret- és egyéb előfeltételeket is biztosít folytonos változásuk számára. Rendszereknek, lényeknek, és egyéb rendszer-képződményeknek olyan konglomerátumáról, szerves és szervetlen dolgok olyan szimbiózisáról van a Természet esetében szó, amelyben minden rendszer és dolog tulajdonképpen előfeltétele a másiknak.
Az önfenntartó, önregeneráló Természet, mint szimbiózis, és mint az egységes rendszerszerűség követelményének eleget tevő konglomerátum, a szerves és szervetlen világok egysége. A bioszféra ilyenformán nem értelmezhető a támaszául szolgáló Föld nélkül; kialakulása sem függetleníthető a Föld keletkezésétől. Amennyiben viszont a Természetet a Föld és a bioszféra egységes önfenntartó konglomerátumaként értelmezem, úgy a keletkezését leíró modellek közül inkább az összesűrűsödés, semmint egy őssejtből vagy ősmolekulából való kibontakozás modelljét célszerű választanom. Nem zárhatom ugyan ki a számításaimból a tárolt információnak tekinthető „magról” való kinövesztés modelljét, azonban a „mag” információjának is egyszer fel kellett íródnia. Az elkent állapotból való összesűrűsödés modellje mellett szól a kozmológia és a geológia által alkalmazott modell: „A kőzetekre a radioaktív bomlás alapján megállapított kora arra utal, hogy a földfelszín anyagának mintegy 4,5 milliárd évvel ezelőtt kellett gázalakú vagy folyékony állapotból megmerevednie” (A Föld…, 1975, p.45). E modell mellett tör lándzsát az információs fejlődés (lásd a továbbiakban) logikája is: bármilyen információs struktúra kialakulását meg kell, hogy előzze annak elkentsége, egyfajta információs tér alakzata, melynek a Föld és bioszférája esetében már eleget kellett tennie az „egységes rendszerszerűség” kritériumának, hordoznia annak előfeltételeit.
A Természet ilyenformán egy egyensúlyt tartó, az egységes rendszerszerűség kritériumának eleget tevő entitás. Drasztikus hatások és gerjedések, háborgások esetén a Természet helyreállítja, megőrzi állandóságát, ingaként visszatér egyensúlyi állapotába és fenntartja azt. Ez tehát szimbiózis, amely bizonyos tűrési tartományon belül (tűrési tartomány nélkül semmilyen folyamat sem mehet végbe) állandóságának megzavarása esetén automatikusan – ha erőteljesen változó formában is – helyreigazítja önmagát és ezzel összetevői kölcsönhatásának állandóságát. A dinamikus egyensúlyt jelentő szimbiózis fenntartásának, pontosabban a statikus változás keresztülvitelének módja éppen a lények mutációja, és a mutánsok szelektív kölcsönhatása. A Természet a lények mutációjával válaszol egyensúlya megbontására. A szelekció ilyenformán a tűrési határok betartatásának mechanizmusa, a mutáció pedig a Természet folytonos változásának dinamikus önfenntartása. Ezzel mind a mutáció, mind a szelekció a változás lehetséges kifutásainak, a szimbiózis szempontjából nem megfelelő tulajdonságok tesztelésének és selejtezésének a módja. Ez azonban nem nevezhető fejlődésnek, hiszen „csak” a természeti egyensúly fenntartását szolgálja.
„Az ember … kívül rekedt a természeten, és elveszítette a természet jelenségeivel való érzelmi „tudattalan azonosságát” (Jung, 1993, p.95). Az ember már rég nem tekinthető a Természet tisztán szerves részének. Már jó ideje túlnyomóan önmaga művi világával és azon belül is elkülönülő szellemi szférájával van kölcsönhatásban. Mindezt a Természet testén belül, annak egyfajta rosszindulatú cisztájaként teszi, csekély mértékben törődve ennek következményeivel. A Természet, mint egyfajta dinamikus állandóságot fenntartó totalitás, kétségen kívül az egyedi funkcionális rendszerek és lények felett áll. Ez a Természet azonban antagonisztikus ellentétbe, összeütközésbe kerül az elkülönülő emberrel és fejlődő társadalmával.
Amennyiben elfogadjuk, hogy a Természet szimbiózisában élő lények esetében a folytonos kölcsönhatás szabályozó szelektív hatással is jár, akkor már csak azt a csekélységet kell megengednünk, hogy a rátermettebbnek bizonyuló lény nem pusztán túléli a riválisait, de felsőbbrendűnek bizonyult tulajdonságait tovább is képes adni az utódainak. Ez a feltételezés része az ontológiai leszármaztatás logikájának. Annál is inkább használhatják ezt az általam ontológiai leszármaztatásnak nevezett logikát, mert a fiziológiai öröklés és ennek alapján a tenyészthetőség kísérletileg igazolt tények. Ugyancsak tapasztalati tény viszont az is, hogy sem a fiziológiaitól eltérő és az egyed által önfejlesztéssel realizált tulajdonságok, sem a szellemi vagy egyéb képességek nem öröklődnek. Pontosabban, a lény feletti szervezettségi szint (közösség, faj, nemzet, és a Természet is) képes bizonyos mértékig biztosítani az egyes magatartási minták (Storch-Welsch, 1995, p.76) folytonosságát is vagy az egyed által esetleg kialakított új minták elterjedését, eltanulását a realizáció szférájában. Az ilyen „fejlődés” sebességének ekkor a mutációk gyakoriságát és a sokféleséget szokták megtenni. Ez azonban – ismétlem – a Természet esetében nem a változás változása, hanem önfenntartó és helyreállító képességének a megnyilvánulása. Az emberi társadalom esetében azonban az innováció diffúziója, az új eszközök igénybevétele, a tanulás, az új ismeretek elsajátítása az adaptációs változtatás jól bevált algoritmusa, vagyis a fejlődés egyik enyhébb, de éppen ezért szélesen alkalmazott módja. A folytonos fejlődés elve ennek folytán fogalmilag ellentmond a Természet önfenntartó állandósága elvének. Viszont, mint minden szimbiózis, a Természet csak egy bizonyos határig önfenntartó és önrestauráló. A kritikus értéket túllépő beavatkozás vagy zavar a szimbiózist helyrehozhatatlanul megbonthatja.
A darwini eredet-elmélet egyrészt a változatlan világ előfeltevéséből és a változást előidéző okságból, másrészt a kauzalitás logikájához kapcsolódó linearitásból indul ki. A változás oksági mechanizmusai: az átöröklő anyag véletlenül, baleset vagy incidens jelleggel bekövetkező elváltozásából adódó utód-szórás, valamint a kivételnek tekinthető „életképesebb” tulajdonságok természetes szelekciója, a gyengébb kiirtása az erősebb által.
Az ontológiai leszármaztatás — akár egy koponya vagy mellső végtag, akár pedig egy állkapocsizület, egy lábszárcsont sorozatait tekintjük — a statikus tengelyen egyfajta leegyszerűsített, bár kétségen kívül jól áttekinthető strukturális sorokat szolgáltat. Ez a statikus kép valóban azt sugallja, azt a látszatot kelti, hogy az élőlények felmérhetetlen sokfélesége egy közös ősből, néhány egyszerű életformából, esetleg – ugyanezt a logikát követve – néhány vegyületből alakult ki az évmilliók során. Az ontológiai leszármaztatás logikája tehát – ha korlátozottan, szűk érvényességi határok között is – a kibontakozás leegyszerűsített statikus ábrázolásaként fogadható el, de csakis akkor, ha állapot-elváltozások sorrendiségét látjuk benne, valamint ha a mutációnak is tekinthető állapotváltozások mögé egyfajta folytonos kibontakozás folyamatát (evolúciót) helyezünk, vagyis nem ragadunk le a statikus modellnél, és dinamikus modellre váltunk át. A programszerű kibontakozás viszont már semmiképpen sem része a darwini természet-szabályozásnak. Olyannyira megszoktuk azonban azt, hogy az evolúciónak két fő hajtóereje van, a mutáció és a szelekció, hogy mindent, a kibontakozás folyamatát is e két tényezőnek tulajdonítjuk. A dinamikus modell felöleli, magába foglalja tehát a statikus modelleket, de megfosztja a nem-változáshoz kötött statikus kauzalitást annak elsőbbségétől.
Egy technikai eszköz – mondjuk, az autó – „fejlődését” az elsőnek megjelent típustól a legutolsó típusig tartó láncolattal, szukcesszív lineáris logikai eseménysorral szokás érzékeltetni. Egy faj fejlődését is. Ez a sor remekül szemlélteti a külső forma, a motor, a futómű és más alkatrészek változását, a növekvő komplexitást, sőt, a konstruktőri koncepció alakulását is. Úgy tartják, hogy a dolgok akkor fejlődnek, ha egyre bonyolultabbá válnak, s a komponensek fajlagos térfogati sűrűsége egyre nagyobb. Bizonyos törvényszerűségeket, pontosabban logikai szekvenciákat, szabályszerűségeket is megállapíthatunk az idő szerinti sor segítségével, és nem minden haszon nélkül. A tárgyak maguk azonban nem evolválnak; ez nem a gépkocsi evolúciója, amit a kiállításon látunk, bármennyire is annak tűnik. Sőt, a tárgyak változása mögötti fejlődési folyamatokat, a tényleges evolúciót az ilyen tárgysorból meg sem állapíthatjuk. Valahogy így vagyok a darwini evolúciónak nevezett élőlény-sorokkal is.
A darwini evolúciósorok kétségtelenül a Kibontakozást írják le (a szó eredeti jelentése szerint is). Kibontakozásnak tekinthetem persze mondjuk egy élőlény élete során elszenvedett elváltozását is. Ekkor a zigóta, a csecsemő, az 5, 20, 50 és 80 éves korok ábrázolásával valóban szert teszek egy jellegzetes sorra, amelyikből megállapíthatom, hogy az illető élőlénynek minden következő fázisa az előző fázisból származik, mintegy kifejlődik belőle. Mutációnak tekintve a korok (vagy fázisok) saját normájuktól való eltérését (mondjuk, az egyénnel született tulajdonságok társadalmi „szelekció” általi elsorvasztását vagy kibővítését), statisztikai módszerrel be is bizonyíthatom, hogy – amennyiben a mutálás folytonos – a mutációk garmadának létrejöttével egyes mutációk véletlenszerűen kiválasztódnak és kiszorítják a többit. Ezeket tekintem ekkor – némi tautológiával – „túlélő” változatnak; ebből vezetem le a működés és a szelekció mechanizmusait stb. „Az élő szervezetek ismert jellegzetességei, különös tekintettel azok nyilvánvaló célirányultságára, egyszerűen következményei az eredeti tulajdonságaiknak, melyek természetes szelekciója lehetővé teszi az evolúciót” (Maynard Smith, 1975, p.97).
Arra jó az ilyen fejtegetés, hogy térképet kapjak erről a fajta kibontakozásról. A véletlenszerű vagy beavatkozás (a közösség hatása is beavatkozás az egyén fejlődésébe), illetve incidens jellegű elváltozás statisztikai modelljével kétségtelenül felismerhetek bizonyos összefüggéseket, de sem például az élet, sem az öregedés, sem a képesség- és tulajdonság-változás, sem különösen az önfejlesztés jelensége ebből a modellből nem következhetnek. Semmit sem állapíthatok meg a változás folyamatának sem a lényegéről, sem a fejlődés valós mechanizmusairól. Az alkalmazott modell mögé helyezett prekoncepció nem teszi lehetővé a folyamat lényegi jellemzőinek felismerését. Az tehát, hogy a kibontakozó dolgok, testek, struktúrák valamilyen közös paraméter szerint sorba állíthatók, sorba fejthetők, nem bizonyít mást, mint azt, hogy a megfigyelt változások mögött bizonyos törvényszerűségek által vezérelt folyamatok zajlanak. Ez a következtetés azonban megkérdőjelezi az alkalmazott folyamat-modell jogosságát.
A változatlanság premisszája valóban megköveteli, hogy bármilyen változásnak, s ilyenformán az így értelmezett fejlődésnek is kiváltó oka legyen. Értelemszerűen, a kiváltó ok szüneteltetésével szünetel mind a változás, mind a fejlődés. Amennyiben viszont elméletünk premisszájaként a folytonos változást tesszük meg, a változásnak nincs szüksége okra. Sőt, fel sem tehetjük azt a kérdést, hogy „mi okozza a változást?”, mert a változás önvaló, adott és megszüntethetetlen. A folytonos változás természetes. Ha valami igényli ekkor a magyarázatot, az a változatlanság.
"Úgy tűnik ez esetben, ha nem is az összesben, a fejlődés mindenképpen előrehalad, akár van ok adaptálódásra, akár nincs” (Willis, 1940, p.21). A természetes kiválasztódás — vagy ahogy Willis hívni javasolta: a természetes kipusztítás —, nem hajtóereje, hanem ennélfogva legfeljebb szabályozó mechanizmusa a Természetnek (Whitrow, 1961, p.14). A szigorúan érvényességi határain belül értelmezett darwini evolúciós mechanizmus ennek értelmében nem más, mint egyfajta szabályozó segédmechanizmus (bár én inkább szabályozó algoritmusnak nevezném), mely lényegében késleltetni hivatott a regresszív Fejlődés determinált végkifejletét. Az állat- és növényi világban – ahol a hibaszázalék, hála a Természet szimbiózisának, az emberi társadalomhoz képest különben is jóval kisebb — ez a segédalgoritmus a jobb adottságú, vagyis a kevesebb hibaszázalékot hordozó génállomány kiválasztódását segíti elő, és ezzel háttérbe szorítja a nagyobb hibaszázalékkal rendelkező egyedeket. Az alapokban meglévő hibaszázalék – ismétlem – csak növekedhet; a hiba, ha van, csak halmozódhat. Ezért sem a darwini evolúciós segédalgoritmus, sem annak neo-darwinista változata nem változtathat a Kibontakozás általános regresszív trendjén, mint ahogy a hibaszázalék halmozódó növekedésén sem.
A közvélemény, de a szaktudományok java is a rendszer fogalmát a komplexitás fogalmára húzza rá amellett, hogy lépten-nyomon segédfogalomként használjuk. A soktényezős, úgy nevezett komplex problémák tudománya a második világháború amerikai tengeri hadianyag-szállításokkal kapcsolatban fogalmazódott talán meg először, de igazán a Szovjetunióban fejlődött ki, mint a központi tervutasításos gazdaságirányítási gyakorlat logikus mellékága (Abramova, 1974, p.4), azonban — mondanom sem kell — korszakos eredmény nélkül. Az úgy nevezett rendszertan előszeretettel hivatkozik ma is Blauberg, Szadovszkij és Judin rendszerelméleti műveire. A Szadovszkij fémjelezte „komplex rendszer” igencsak reális problémát fedett fel és célravezető probléma-megoldást, vagyis a hierarchikus kézbentartás lehetőségét szolgáltatott és szolgáltatja ma is, amennyiben hálókkal, szettekkel és összetett, soktényezős, de redukálható technikai konglomerátumokkal van dolgunk. Az ilyen igen összetett konglomerátumok úgy redukálhatók, persze, ahogy a vezérlő hierarchia megkívánja; a „rendszernek” azokat a jellegzetességeit, viszonyait emeli ki kritériumként, amelyek saját céljainak éppen megfelelnek, elhanyagolva minden irrelevánsnak tekintett jelenséget. Ezt nevezték és nevezik komplexitás-kontrollnak (controlling complexity).
A rendszer-fogalom az utóbbi évtizedek alatt oly mértékben jött divatba és inflálódott, hogy ma már a menedzseri felfogáshoz áll közelebb, semmint a biológiai értelmezéséhez. A „systems world view” hozzáállást hirdeti, vagyis azt az álláspontot, hogy a valóság bármely tetszés szerint választott „entitása”, tárgya, folyamata rendszerként tárgyalható tulajdonképpen minden megkötöttség nélkül. A galaxis, a téglafal és az emberi sejt egyaránt rendszerek ebben a felfogásban. A rendszer kritériuma eszerint az, hogy azonos tulajdonságot (attribútum) koherensen képviselő részekből álljon, valami tartsa össze, fekete doboznak legyen felfogható, és lineárisan — „in seemingly limitless ways” — strukturálható legyen. Attól tartok, hogy ebben a többszörösen tautologikus felfogásában a rendszer inkább segédfogalomként szolgálhat, semmint valós és definiálható tulajdonságot tükröző természeti jelenséget takarna, de segédfogalomnak is félrevezető. Nem pusztán helytelennek, de veszélyesnek is tartom az „ami bonyolult, az rendszer” felfogást azért, mert hatására paradox módon éppen a teljesség, az entitás komponenseiből le nem vezethető Egész jellege és annak specifikus törvényszerűségei maradnak rejtve.
Ezzel a vulgáris felfogással szemben például már a Fermi féle „normál” rendszer is egészként működik, noha minden egyes atomja elkülönülten, mintegy saját belátása szerint reagál. Bose kondenzált rendszerében viszont az elemek már valamiféle központi akaratnak engedelmeskedő, jól képzett katonákként viselkednek. A disszipatív rendszerek Prigogine-féle elmélete az önszerveződést, valamint az elemek közötti korrelációt (az „önszerveződés” és a „korreláció” közé gyakran egyenlőségi jelet is raknak) teszi meg a jelenség okának, mozgató rugójának vagy alap-mechanizmusának (Nicolis, 1989, pp.316-347). Glansdorff és Prigogine (1971) disszipatív struktúrának nevezték a rendszereknek azt a fajtáját, illetve tulajdonságát, mely megtartja struktúráját az egyensúlyitól távol lévő dinamikus stabilitás állapotában is olyan tartományban, melyben a lineáris nem-egyensúlyi termodinamika nem alkalmazható (Faber, 1984, p.55).
Ezzel szemben akár Ludwig von Bertalanffy, akár Ross Ashby — az általános rendszerelmélet létrehozói — éppen abból indultak ki, hogy a Rendszer nem más, mint jelenség és tulajdonság. Piotr Anohin akadémikus (1898-1974), neurofiziológus — nem utolsó sorban bizonyára a Szadovszkij-féle rendszer-felfogás ellensúlyozására — kidolgozta, kísérletileg igazolta és több kötetben publikálta a funkcionális rendszer elméletét. Eszerint, a spontán érvényesülő fiziológiai funkcionális rendszerek révén az élő szervezet immanens konstitutív célok láncolataival, cél-viszonyokkal rendelkezik a tudatosság szintje alatt is. A funkcionális rendszer céltételező, probléma-felismerő és feladat-megoldó rendszer olyan összetételben, amely a feladata megoldásához szükséges. Képességei nem vezethetők le sem komponenseinek jellegzetességeiből, sem kölcsönhatásukból.
Anohin szerint a funkcionálás a tevékenység univerzális (nem csupán fiziológiai) aktusa, mely az információ feldolgozását, valamint a másodlagos információ célirányos generálását jelenti. A nem-lineáris funkcionális rendszer képességgel bír, és tulajdonságot realizál. Képességévé válik az önkondicionálás, önmaga fejlesztését céljának tekintő magatartás is. A funkcionális rendszer önmaga elegendőségének (illetve az önelegendőség hiányának) felismerését és a mástól való megkülönböztetés tulajdonságát jelenti. Egyszóval, ebben a felfogásban a rendszer fogalma tulajdonságot takar — akár az eszmélet vagy a tudat fogalmai -, és ezzel határozottan törvényszerűségekre utal. A rendszer-jelenségnek ez a vulgáris rendszer-értelmezéstől kétségtelenül diametrálisan eltérő felfogása, a rendszer működési jellegzetességeinek ilyen felismerése szerintem jelentős előrelépés a Világegyetem rendszer-jellegének ma még jóformán teljesen hiányzó megértése és tanulmányozása felé.
Míg a manapság elterjedt felfogások többségének nincs köze az általunk tárgyalt fejlődő funkcionális rendszerhez, a Prigogine-féle disszipatív rendszer-elmélet több tételében megközelíti azt:
az autonóm nemlineáris dinamikus oszcilláló rendszer szabályszerűséget felmutató viselkedéssel információt gerjeszt, és a korlátozó tényezőknek köszönhetően tartja magát távol a kiegyensúlyozott és szimmetrikus helyzettől;
a rendszer determinisztikus lehet ugyan, de kimenetele mégis előrejelezhetetlen a környezettel való kölcsönhatása és rendkívüli érzékenysége, elemei szabadsági fokainak igen magas száma, több alternatív megoldás lehetősége, váratlan tulajdonságai és komplexitása miatt.
A disszipatív rendszer elméletének hibája viszont, hogy a rendszer működését tautologikus módon önszerveződéssel, az elemek kollektív viselkedésével, koherenciával, korrelációval, kooperációval, belső renddel (az elemek mindegyike mintha figyelné a szomszédait), valamint „az ember által egyelőre felfoghatatlan káosz” hatásával magyarázza (Nicolis, 1989, p.351). A disszipatív elmélet tautológiája abban is megmutatkozik, hogy egyenlőségi jelet tesz az élet és az önszerveződés jelenségei közé, egyikből a másikra következtet. Ugyanakkor félresöpri a kibernetikai visszacsatolás elvét, mert az ilyen kibernetikai rendszer minden kilengése után homeosztázisra törekszik, vagyis nincs benne helye a változásnak, és ilyenformán a fejlődésének sem (Capra, 1988, p.203). Elveti a funkcionálás gondolatát is, mint pusztán pszichológiai hipotézist azzal az indokkal, illetve gyanúval, hogy hithez, vágyakozáshoz, egyszóval valamiféle elmeállapothoz köti a kauzalitástól — úgymond — elszakíthatatlan eseményeket (Lockwood, 1989, p.44). Úgy érzem, mondanom sem kellene, hogy ezek a tévedések is az uralkodó naturalizmus és descartesi redukcionizmus számlájára írhatók.
A fejlődés mibenlétének tisztázása nem nélkülözheti a helyes rendszer-logikát. Periodikus ismétlődése és fejlődésének szukcesszív fázissora teszi az időszakosan homeosztatikus üzemmódban működő, alkotó elemeire széteső, majd újból mobilizálódó Funkcionális Rendszert egyrészt a változás algoritmusává (bővebben: Szántó, 1985, 1990), másrészt a változás hordozójává, a tulajdonságok gyűjtőjévé, vagyis szubsztanciává ("szubsztancia - minden változás alanya és a tulajdonságok hordozója" - Aristoteles, 1992). Egy szervezet kifelé funkcionális rendszerként működhet, befelé viszont a funkcionális rendszerek sokaságának hierarchiába rendezett konglomerátuma, amely azért egész, mert többek között szabályozó-egységesítő vezérlés teszi azzá. A szervezet adaptációjának és evolúciójának biológiai elvét az információ feldolgozása, valamint a belső működés algoritmusát kifejező programozottság sokkal helyesebben fejezik ki (Trincher, 1965).
Statikus világ tételezésével annak változása és fejlődése tulajdonképpen értelmezhetetlen. A változatlanság premisszája téves. Következésképpen, ha természettudományi igénnyel közelítünk a témához, a fejlődés kizárólag dinamikus felfogásban definiálható. A változás fogalma emellett nem jelentheti csupán az innen oda való elmozdulást, nem szorítkozhat egyedül a struktúra valamiféle torzulására, hanem elsősorban azt a Hérakleitosztól és Platóntól eredeztetett, Spinozán és Kanton át Bergsonig, Bohrig és David Bohmig tartó, nagyon sokak, bár a kartéziánusok tömegéhez képest mégis kevesek által vallott nézetet, hogy a változás folytonos. „A változásnak nincs szüksége támasztékra” – jelenti ki Bergson, a csendháborító (Bergson, 1925, pp.77-83).
A fejlődés fogalma tehát a „hogyan?” kérdésre válaszol. A „mi?”, vagyis a struktúra éppen a fejlődés révén alakul ki és szenved el változást; mondhatnám, a fejlődés a folyamat által megváltoztatott struktúra által manifesztálódik. Az ember — ha elhamarkodottan a kézzelfogható struktúra-változásból ítél — hajlamos ezt a lineáris strukturális változást tekinteni fejlődésnek, vagyis mennyiségekben, s nem minőségben gondolkodik általában. Bármely változási folyamatot azzal tesszük többnyire önkéntelenül mérhetővé, hogy összehasonlítjuk a folyamat elején és végén észlelt struktúrákat. A struktúra-különbség képviseli rendszerint számunkra az elváltozást, és szolgál annak mércéjéül. A folyamat program- és erő-oldala, nem beszélve a képességek oldaláról viszont — úgy tűnik — éppen ezért többnyire rejtve marad előttünk.
Nincs és nem is képzelhető el olyan fejlődés, amely passzívból aktívat, rendszertelenből rendszert, anyagiból szellemit, mozdulatlanból mozgót, teljesen élettelenből (funkcionálás nélküliből) élőt, eszméletlenből tudatost, logikátlanból logikust, tökéletlenből tökéletest teremt. A fejlődés jelenségének felismerése és meghatározása azt is jelenti, hogy a minőségi változás megkülönböztetésével sokkal inkább a tökéletesedést, a tökéletlenség fokozatainak utját fogalmazzuk meg, semmint a tökéletesig tartó felfejlődést. A tökéletlenség fejlődési utjainak mindegyike viszont folytonos és megállíthatatlan hiba-felhalmozódással jár és törvényszerűen regresszióval jellemezhető; a folyamat határértékéhez tart. Szembe tűnő módon a termodinamika II.-ik főtörvénye sem hagy kétséget az általános fejlődési folyamat regresszív jellege és véges természete iránt.
A változás folyamata nem lehet azonos önmagával, mert ez állandóságot jelentene, azt pedig a folytonos változás premisszájával kizártuk. Az azonosság nem, de a változás törvényei persze tartósan fennmaradhatnak, bár elvben azok is lehetnek, sőt kell, hogy legyenek a tökéletesítés objektumai. Vagyis a tökéletesedés nem más, mint a folyamat törvényszerűségeinek megváltoztatása a folyamat által. A fejlődés fogalma tehát nem csupán a változás algoritmusát (kiinduló struktúrától végstruktúráig tartó kibontakozás lépéssorát), de annak előfeltételeit és algoritmusának megváltozását is magába kell, hogy foglalja. Minden fejlődési folyamat két jellegzetes algoritmusból tevődhet össze: a dinamikus önfenntartás (változás) és az innovatív tökéletesedés (változás változása) algoritmusaiból. A fejlődési folyamat tehát legalább két egymás utáni differenciál-hányadossal írható le. A fejlődés fogalma ezzel a megkülönböztetéssel folyamatot fejez ki, mégpedig valamilyen program szerint lefutó folyamatot, de ugyanakkor tükrözi ennek a folyamatnak az önjavító, önvezérlő jellegét is. Önvezérlő folyamatnak (s nem pusztán Létezőknek) kell felfognunk tehát mind az embert, mind társadalmunkat, mint ahogy bármi mást a Világon.
A fejlődés tartalma a fejlődő funkcionális rendszerek logikájából vezethető le. A funkcionálás fogalma tevékenységre, célirányos aktivitás-kifejtésre utal, melynek elemi tartamát és tartalmát az időszakosan önfenntartó rendszer szolgáltatja. A tevékenység tovább nem bontható eleme az aktus vagy a tett; ennek logikájából kell kiindulnunk. „Im Anfang war die Tat” (kezdetben volt a tett), jut el ugyanehhez a következtetéshez Goethe Faustja.
A nyitott Funkcionális Rendszer információ-generátorként működik: a külső energiával, anyaggal érkező, és önmagában, jelként kapott input-információt dolgozza fel, és többlet- vagy másodlagos információt bocsát ki. A rendszer nemlineáris, vagyis az output nem függvénye az inputnak; az eredmény részét képezi a rendszernek és kizárólag funkciója teljesítésétől függ. A Rendszer funkciója pedig nem más, mint a probléma önálló tételezése és megoldása. Az input információ azonban hibát is vihet a nyitott (nem tökéletesen záródó) Funkcionális Rendszerbe, mely tökéletlenségével önmaga is hibát hordoz. A „Hiba” ilyenformán természetes inherens része a Világunknak, az aktivitáshoz viszonyított passzivitás, vagyis a tehetetlenség. Éppen a Hiba, az inherens ellentmondás miatt rendelkezik a Funkcionális Rendszer az öntökéletesítés, az önkorrekció, a Beavatkozás, a változás megváltoztatásának képességével. A Hiba a funkcionálás nélkülözhetetlen strukturális komponense, a strukturálódással járó előfeltétele és következménye. Az általunk így értelmezett Hiba nélkül tehát nincs (tökéletlenül záródó) funkcionálás, nem strukturálódhat a Világ. Rendezettség és önrendezés, szabályosság és szabályozottság, konvergencia és divergencia, kollektivizálódás és individualizálódás, egységesítés és differenciálódás — ezek a szintről szintre fejlődés lépcsőfokai.
A kibontakozás leginkább az információ, a nemlineáris rendszer és a vezérlés lineárisan követhető, bár a véletlenszerűség hatása mellett zajló változásaiból tevődik össze. Fejlődésnek viszont a koncentrációval elérhető olyan „elmozdulást” nevezünk, mely tulajdonság-gyarapítással jár.
A funkcionálás logikájából kiadódó fejlődés útjai, vagyis egymástól eltérő logikái a következők:
- információs-strukturális fejlődés,
- vezérléses-hierarchikus fejlődés,
- pszichikai-kognitív fejlődés.
Mindegyik logika a fejlődésnek egy sajátos logikáját, a logika elemeiből építkező jellegzetes szekvenciát jelenti, és jól megkülönböztethető törvényszerűségeket szolgáltat. Míg az első kettő determinált, az emberre vonatkozó harmadik fejlődési út indeterminált természetű.
A fejlődés információs-strukturális logikája szerint információnak a tevékenység szempontjából a struktúrák közötti különbséget tekinthetjük. A struktúra ilyenformán nem más, mint az információ halmazata. Funkcionálás révén a struktúra kizárólag csak gyarapodhat, s ezzel párhuzamosan az információ-éhség és az információ-feldolgozás intenzitása is csak növekedhet. És mivel bármilyen információ koncentrálódását meg kell, hogy előzze annak elkentsége, LeRoi-val és Vernádszkival (1977) elmondhatjuk, hogy az információ volumenének növekedésével egyre bővül a globális információs tér, a nooszféra, a globalizáció előképződménye.
A rendszer-logika és az információs logika egybevetése mutatta ki, hogy érvényesülnie kell a beavatkozás, vagyis a vezérlés logikájának is, a mátrix- és program logikának. A vezérléses-hierarchikus fejlődés nem csupán az input információ (indító jel, parancs) mozgósító hatására, de a hierarchiai strukturálódásra és főképpen a negatív visszacsatolás algoritmusára épít. A magam részéről hajlamos vagyok ez utóbbit víruselvnek nevezni, amiért az megmásítja az őt tápláló kibocsátott jelet. A fejlődésnek ez a karikatúrája éppen a víruselv révén lehetővé, sőt törvényszerűvé teszi a primitív uralkodását a komplexebb felett. És éppen a fejlődésnek ez a vezérléses-hierarchikus módja a maga sokrétűségével és agyafúrtságával érvényesült talán e Világban leginkább. A szakadatlan antropogén információ- és struktúragyarapítás ugyanis óhatatlanul megterheli a funkcionális környezetet; a környezet degeneratív elváltozása megállíthatatlan és exponenciálisan súlyosbodó. Ennek ellensúlyozására az ember lényegében csak fokozott szabályozással, azaz vezérléses-hierarchikus fejlődéssel volt képes válaszolni.
A pszichikai-kognitív fejlődés a funkcionális rendszer probléma-azonosító és probléma-megoldó képességének köszönhető. Piaget (1972, 1993) a gyerekek, Ponomariov (1967, 1968) pedig mérnökök esetében mutatta ki a probléma-megoldó képesség szint-szerkezetét és fejlődését. A társadalmi-technikai fejlődés mai evolúciós tartalma éppen az, hogy az ember egyedülállóan magas intellektuális erőre és ezzel számottevő beavatkozási képességre tehet szert a hibaszázalék exponenciális növelése árán is. Ezt azonban nem mint faj, hanem mint egyed éri el („Mint individuum, nem vagyok a fajta egy példánya” — mondja Steiner, 1996, p.144), fejlett társadalmi háttér mellett. A társadalmi fejlődés ilyenformán kognitív evolúcióként írható le.
Az egyén szellemi fejlődése, a kognitív tulajdonságok realizálása jól láthatóan az információ funkcionális feldolgozásához és a többletinformáció gerjesztéséhez van kötve. A társadalmi fejlődés tengelyét ilyenformán tagjainak kognitív önfejlesztése, mértékét pedig az innovatív intelligencia és az elkerülhetetlenül halmozódó hibaszázalék aránya vagy a kettő viszonyának mérlege teszi, ha egyáltalán lehet e két véglet között valamiféle viszonyról, s nem pedig feszültségről beszélni. Ilyenformán a társadalmi-technikai funkcionálás egyre nagyobb és nagyobb információ-feldolgozással jár tulajdonképpen azért, hogy a gyarapodó struktúra ellenállását legyőzve az ember koncentrált innovatív intelligenciája kieszközölje a változás változását, a tulajdonságok realizálását. A fejlődés tehát a koncentráció és az egyéni tulajdonságok (képességek) számának növekedésével is jár, miközben soha nem tapasztalt mértékben növekszik az ember intellektuális ereje, de ezzel párhuzamosan a hibaszázalék növekedésével még inkább nő a szellemi degeneráció veszélye is.
Társadalmi haladás alatt a gazdasági növekedést szokás érteni. Adottnak és logikusnak veszik általában, hogy a társadalmi valóság objektivitása a gazdaságnak tulajdonítható, ha éppen nem a kiszámíthatatlan egyedek kölcsönhatásának. Arra a meggyőződésre alapozzák ezt az álláspontot, hogy fiziológiánk fogyasztási igényeinek kielégítése nem csak meghatározza tevékenységünk javarészének tartalmát és irányultságát (létfenntartás és túlélés), de a Világ- és valóság-látásunkat is befolyásolja. E felfogás szerint a gazdaságnak élünk; folyton folyvást a gazdaságról gondolkodunk és beszélünk; bármiről is essék szó, gazdasági idiómákban fejezzük ki mondanivalónkat. Hisz’ terminológiánk is általában gazdasági: „termelés, szükségletek, igények kielégítése, értékek, elosztás, fogyasztás, pénz, tulajdon, hatalom (hegemónia)” stb. Se szeri, se száma az ilyen nyilatkozatoknak: „bárki megmondhatja, hogy a fejlődés nem más, mint gazdaságunk teljesítményének növekedése”; “gazdaságunk alapja a megtermelt tudás”; “a tudás árú”; “a tudás újra-termelése”; “tudásiparunkat a piac vezérli”; “a kutatás-fejlesztési ráfordítások meg kell, hogy gazdaságilag térüljenek”; “értékteremtés a K+F segítségével - az innováció maximalizálása a profitképes növekedés érdekében” (nem tüntetem fel, honnan vettem az idézeteket). Gazdasági szótárunk sokunkat meg is győz arról, hogy a tudás termelhető, noha – ha józanésszel belegondolunk – hamar belátjuk ennek az állításnak az értelmetlenségét. A kizárólagosan gazdasági gondolkodásúak természetesnek tarják, hogy a tudomány olyasféle időtöltés, amely meg kell, hogy térítse a reá fordított költségeket; az oktatás és a tudomány létjogosultságát is — úgymond — a profitnak kell igazolnia.
A társadalmi törvényszerűségeket és szabályozókat leginkább a tulajdon és a hatalom fogalmaihoz látjuk kapcsolódni. A társadalom szerkezetét magától értetődően szintén a tulajdon és a hatalom szerint értelmezik. Olyan a társadalom, mint az ezekből a fogalmakból összerakott emeletes torta (feudalizmus, kapitalizmus, szocializmus). A torta rétegeit osztályok képezik (a lakosság csoportjai, melyeket tulajdonuk és fogyasztási képességük szerint különböztetünk meg). Fejlődési motornak és egyben leghatékonyabb beavatkozási eszköznek ebben a körben a tulajdon elosztása és újra-elosztása számít. A gazdasági növekedés mércéje eszerint a tulajdon felhalmozódása, a szociális fejlődésé viszont a tulajdoni szerkezet megváltozása. A konvencionális és egyben uralkodó társadalmi értékrend szerint a gazdasági növekedést kell tekintenünk haladásnak. Ez az értékrend többnyire a fogyasztáshoz köti minden értékítéletünket, a lét fenntartására, a fenntartható “fejlődésre”, a változások elviselhető mértékére helyezi a hangsúlyt. Az így értelmezett „fejlődés” egyetlen fokmérője valójában a bankszámla.
Amennyiben az emberi társadalmat szuverén aktorok millióinak akaratával változó objektumnak tekintem, vagyis lényegében káoszként modellezem, esetleg valamiféle Brown-mozgással jellemezhető konglomerátumnak írom le, akkor fejlődésről, mint törvényszerűségekkel bíró objektív folyamatról nem beszélhetünk. Ebben az esetben ugyanis a társadalom bármilyen elváltozása csakis okozott vagy véletlenszerű lehet; a kauzalitást és a véletlent kellene elfogadnom a fejlődést meghatározó objektív törvénynek. A globalizáció sem lehetne ekkor más, mint a véletlen globális események vagy az akaratlagos és kiszámíthatatlan balesetek, merényletek, igazságtalanságok, összeesküvések forgatókönyve. A globalizációról szóló mai tanulmányok nagy része éppen ennek tételezésével tárgyalja ezt a témakört, vagyis a társadalmat kizárólag az önfenntartás kritériuma szerint definiálja.
A második évezred végére azonban a fejlett országokban másfajta fejlődés is társadalmi elismeréshez jutott. Az önfejlesztés értéke mostanság még ugyan a kultúra szögleteibe szorul, megreked bizonyos fokig a képzésben, nagyrészt az intellektuális tevékenységben dívik, s mégis ez a fajta fejlődés megkérdőjelezhetetlenül a mentális életforma és a vállalati innovációs stratégia meghatározó algoritmusává vált. Innovációnak ebben a szférában egyáltalán nem csupán a kutatást és fejlesztést tekintik. Az innováció inkább önfejlesztési módszer, amely egyben – ha innovációs stratégiával párosul – a gazdasági piaci versenyképesség növelésének módszere is. A „változás változása” szabja meg a „változást”, a gyorsulás állítja be a sebességet, az innováció határozza meg a gazdaságot, s nem fordítva. Az évezred végére az innováció elérte iparszerű és stratégiai alkalmazásának szintjét. Könnyű, úgy hiszem, belátni, hogy ez a fajta fejlődés talán az egyetlen öntranszformációs képesség, mely megkülönbözteti a mai embert az elődjeitől.
Társadalmi-technikai fejlődésnek semmi esetre sem a véletlen kiválasztódás szerint, az egyszerűtől a bonyolult vagy összetett felé történő elváltozást, és még csak nem is a lét fenntartását, a vagyon gyarapítását, a hatalom gyakorlását kell tekintenünk. Az innovatív intelligencia önfejlesztése saját belső pszichikai törvényei szerint, s nem pedig gazdasági kényszer vagy profitéhség következtében történik. Az innovatív intelligencia önfejlesztése új tulajdonságok megjelenését, gazdaságilag a termelékenység és a versenyképesség növekedését, társadalmilag pedig az új értékek létrehozását jelenti. Evolúciós tartalmára vall, hogy stratégiai szervezéssel, kognitív beavatkozással az önfejlesztés felgyorsítható és kézben is tartható akkor is, ha a gyors változások képlékennyé teszik a társadalmi értékrendet, súlyos bizonytalanság és esetleg veszély érzetét keltik.
Megállapíthatjuk, hogy társadalmi-technikai fejlődés lényegét egyfelől az adaptív önmegváltoztatás algoritmusa, másfelől az innovatív öntökéletesítés teszik ki. Mindkét algoritmus – akár tanulásról és a mások által kitalált ötletek átvételéről, akár saját ötleteink hasznosításáról van szó – az innovatív intelligencia fejlődését jelenti. Széleskörű társadalmi kognitív evolúció (bővebben: Szántó, 1990, p.12) viszont el sem képzelhető tömeges magas szintű oktatás és kiterjedt tudományos tevékenység nélkül. Az utóbbiak viszont akkor válhatnak valóban meghatározó társadalmi tényezőkké, ha megvannak ehhez az előfeltételek, vagyis komolyan fontossá válnak a társadalom számára.
A gazdaságot tehát ebben a felfogásban olyan tevékenységnek kell felfognunk, amely az emberek és társadalmuk dinamikus önfenntartására irányul, szükségleteik kielégítését szolgálja és csak részben – az adaptálható új technológia mértékében – szolgálja az önfejlesztést. Részben, mert az önfenntartás algoritmusának értelemszerűen állandónak, illetve közel állandónak kell lennie, hogy az életfolyamatok feltételei biztosan létrejöhessenek. Másrészt viszont, ennek az algoritmusnak is önjavítónak kell lennie, hiszen külső változó feltételekhez kell alkalmazkodnia. Ez a külső kényszer váltja ki a gazdaságon keresztül az adaptív fejlődést. Az ember gazdasági (fogyasztásra irányuló) tevékenysége konvencionális, behatárolt változást kieszközlő szabályozott társadalmi-technikai tevékenységnek tekinthető. Ez a társadalmi sávszabályozás azt jelenti, hogy a változás alsó határát sem teljesítő társadalmi-technikai tevékenység szanálásra kerül. A társadalom bünteti a gyengébbeket, az elmaradókat.
Az egyén tudatilag mindig is szembe állt a közösségi tudattal; hol az egyik, hol pedig a másik kerekedet felül. A múlt társadalmai mai felfogás szerint — attól tartok, ez a felfogás inkább a mai vakságunkat, semmint az akkori valóságot jellemzi általában — javarészt alig nyújtottak az ember számára többet az állati falkák és csordák feltételrendszerénél; a csorda-szellem pedig nem kedvez az egyén mentális aktivitásának, és nemigen tűri el a mentálisan aktívabbak különcködését és rakoncátlankodását. A valóság minden bizonnyal persze az, hogy mentálisan az átlagnál jóval aktívabb, magasan fejlett intellektusok mindig is voltak az emberek között, legfeljebb a számuk volt csekély. A társadalmi intellektuális életformának, vagyis a mentális fejlődés tömeges elterjedésének kedvező társadalmi és gazdasági feltételek rendkívül lassan alakultak ki. Először a Földnek néhány pontján, majd kultúrállamaiban, s napjainkra a világ jelentős részén végül is a szellemi vagy kognitív fejlődés létjogosultságot nyert. Az európai kultúra, behozva jelentős elmaradását, élenjárt ebben a folyamatban például azzal, hogy a XIX. század második felében bevezetett tömegoktatással bizonyította: már néhány generáció is elég a mentális életforma, a mentális fejlődés számára kedvező, serkentő körülmények megteremtéséhez.
Az életvitel anyagi gondjainak és terheinek csökkentése, a társadalmi igazságtalanságok és az elnyomás megszüntetése vagy legalábbis enyhítése, a demokratikus társadalmi struktúra megszületése, és az ahhoz tartozó társadalmi-gazdasági mechanizmusok kialakítása, a tevékenységet segítő technikai eszközök gyors elterjedése, az egészségügy és testnevelés intézményesítése, a jóléti állam, az egyéni kreativitás és a tudomány művelése az európai kultúrát a második évezred végén világkultúrává tette.
Az intellektualizálódásnak ez a társadalmi folyamata közel sem fejeződött persze még be, de a mentális aktivitást, az intellektus fejlődését már nem csupán megtűrő, de preferáló társadalmi feltételrendszer megteremtette azt az emocionális és intellektuális élménybőséget, a két egyén közötti közvetlen és gyors kommunikáció lehetőségét és a bőséges információs hátteret, amely lehetővé teszi a mentális életforma további térnyerését, a kognitív evolúció társadalmasodását. Megjegyzem, kultúra alatt itt az önkifejezés és a valóság leképezésének és leírásának sokféleségét, a beszéd, a matematika, a zene, az ábrázolás, a technika nyelveinek, valamint a valóság és a tudás megjelenítésének számos más módjának használatát, variációinak eredetiségét és sokszínűségét értem. Tudás alatt pedig itt a képesség kibontakozásának és gyakorlásának tanítható módját értem, tehát egyfajta know-how-t, hozzáértést jelent. Ez a tudás persze nem tudás, ha kellően nem terjeszthető, és ha nem nyer ehhez közérthető, vagy legalábbis széles körben érthető nyelven valamiféle formalizált kifejezést. A tudásnak agyonformalizált kifejezése viszont csupán igen kis részben és aránylag kevesek számára teszi azt érthetővé.
A európai kultúrára jellemző mentális életforma a hangsúlyt a kognitív evolúcióra, a tudásra alapozott fejlődésre helyezi, de részét képezi a „lelki” önfejlesztés is. Persze, ma már minden olyan fejlett kultúrát európaizálódott kultúrának tekintenek, amely — saját nemzeti hagyományainak megőrzése mellett — az európaihoz hasonló aktív mentális életformát alakított ki. A globalizálódó technológia és üzleti élet az európai (pontosabban, európai gyökerű amerikai) életformából sarjadt és ennek konvencióit tartja világszerte szalonképesnek. A nappal amerikai életforma szerint dolgozó japán este minden nehézség nélkül ősjapánná válik; számára a két kultúra közötti jelentős különbség könnyedén átléphető. Az európai mentális életforma alapját — ha többen tagadják is ezt – a fejlett technikai háttér képezi, a mozgékonyságot, a tájékozottságot, a szabad idő jelentős megnövekedését stb. lehetővé tevő eszközök elterjedése.
A európai kultúrára ma már az jellemző, hogy a művészetek gyakorlatilag mindenki számára hozzáférhetőek; a vallások fenntartják a tökéletesség ideáljának eszméjét; jellemzővé — ha egyelőre közel sem tömeges méretekben — válik az egyre magasabb mentális fejlettségi szintre való törekvés. Az általános társadalmi értékrend, valamint a társadalom etikai és erkölcsi beállítottsága — minden torzulásai és hiányosságai ellenére — felelőség-érzetet sugallnak a mentális életforma fejlődésért. A társadalom ma már többnyire elismeri ez által a mentális fejlődés elsőbbségét, s a társadalmi-gazdasági mechanizmusait is ehhez kezdi igazítani. A társadalom mechanizmusai pedig jó esetben önálló szellemi fejlődésre indíttatják az embert, rosszabb, de egyáltalán nem rossz esetben adaptálódásra késztetik a változó társadalmi-gazdasági körülményekhez. Az egyén hajtóerejét ambíciója képezi, de vágyódás, nyugtalanság és önelégedetlenség érzései kísérik, az önfejlesztés és az adaptációs nyomás növekedésének természetes következményei.
Annak ellenére, hogy a mentális életforma a társadalom még csak viszonylag kis hányadának sajátja, az individuum szellemi autonómiája, kognitív szabadsági fokainak száma ebben a feltételrendszerben történelmileg rövid idő alatt nagyságrendekkel nőtt, társadalmi környezete pedig manapság már nem is oly ritkán az egyedi önfejlesztés irányába tereli. A mentális életformát biztosító társadalmi feltételrendszer egyre inkább lehetővé is teszi az egyén számára, hogy eltérjen a többség által vallott értékrendtől, sőt meg is kérdőjelezze azt. Talán éppen azért érzünk hiányokat ezen a téren, és szóvá is tesszük a demokrácia elégtelenségét, mert már megtehetjük ezt. És ez is már az európai kultúra sajátja.
A mentális életformát sajátjuknak vallók és gyakorlók egyikeként, persze, diszharmóniát is láthatunk az erőteljesen fejlődni kívánó, változásokat szorgalmazó egyén és az őt visszahúzó társadalmi környezete között. Észrevesszük az erkölcsi konstrukciók maradiságát, és a kognitív evolúcióval szerintünk aligha egybevágó etikai elveket; felháborodunk a szükségletek kielégítetlenségén; szenvedünk az előítéletektől vagy a klánok és szekták hisztérikus önzésétől. Az európai kultúra megadja az értelmiséginek az örökös zsörtölődés és elégedetlenség jogát. A mentális életforma nem az összetartás, az ideológia, a parancs végrehajtás és az egyszerre menetelés életformája.
Ráadásul, a mentális életformát képviselők a maguk szabadelvűségével a beavatkozás szabadságát illetően a végletek között csapódnak ide-oda, és még csak nem is következetesek ebben. És ez is az európai mentális életforma része. Egyfelől, az ember beavatkozás-képessége még soha nem volt talán ennyire markáns, mint napjainkban, és egyre erőteljesebbé válik. Másfelől, a Beavatkozás értékrendje és etikája közel sem alakult ki. Talán azért, mert a mentális és etikai fejlettség magasabb szintjén kialakított társadalmi-gazdasági mechanizmusok nem szolgálhatják a társadalom egészét. Alacsonyabb szintek vonatkozásában ezek a mentális életformát szolgáló társadalmi mechanizmusok rendeltetési céljuktól gyökeresen eltérő, akár fordított alkalmazást is nyerhetnek, és ez esetben ellenkező társadalmi hatást váltanak ki, mint amikor például az emberiséget előrelendítő találmány egyesek kezében a pusztítás eszközévé válik. Az erkölcsi lazaság és ennek folytán a hanyatlás — paradox módon — a mentális életforma etikai konstrukciójának — ha van vagy lesz ilyen — velejárója.
A mentális életvitel által felfokozott érzelmek tárgyává válhat a Beavatkozás képessége is, ami azért már egyfajta aberráció. Belső Világának önállósága olyan autonóm barangolási és kutatási lehetőséget nyújt az intellektus számára, amely szélsőséges helyzetekbe sodorhatja. Sajnos, a Belső Világ izgalmai és hozzáférhetősége nem csak álom, de valós élményanyag formájában nem is oly ritkán értéktelenné teszik az illető számára a valós külső világot. Steiner például egyenesen arra szólítja fel az olvasót, hogy „az akarást és érzést teljesen el kell térítenie az embernek a külvilágtól és csak azt hagyni megragadni általuk, ami az átalakított észlelő- és képzelet-alkotó erőket követően él a lélek bensőjében” (Steiner, 1994, p.154), vagyis Buddha módjára a Belső Világba való menekülést ajánlja. Nincs akadálya ma már annak sem, hogy a mentális életforma akár megszülje a maga mentális állatját (bár nem szabadna így becsmérelnünk az állatokat), az intellektusa erőfeszítésével önmagát legalacsonyabb mentális (és erkölcsi) szintre leküzdő emberszabású észlényt. Egyszóval, a mentális világ éppen olyan veszélyes és kegyetlen, mint az anyagi világ, de annál kiszámíthatatlanabb, ismeretlenebb és főleg ellentmondásosabb.
A kognitív evolúció sajátossága, hogy az etikai konstrukciók és az erkölcsi normák, a társadalmi-gazdasági mechanizmusok és a technikai eszközök a domináns intellektus szintjéhez igazodnak. Az így kialakuló, azaz éppen a már elért, s nem az elérendő szint szerint alakított társadalmi hatást sokan a fejlődés fő hajtóerejének tartják ugyan, de belátható, hogy a társadalom nagy része csak kullog az egyre magasabb fokozatra kapcsoló kognitív evolúció után. A mentális életforma — noha ma már társadalmi jelenség — még mindig az individuum, s nem a társadalom egészének sajátja. A korrekció lehetőségét is ebbe az önmagára orientált mentális konstrukcióba az individuum, a fejlettebb intellektus viheti és viszi bele, és ez általában zavaróhatásként jelentkezik a társadalomban. Az európai kultúrába a minőségi változás impulzusát többnyire az a kisebbség viszi bele, amely legfontosabb életcéljának az individuális kognitív önfejlesztést tekinti. Csakhogy ennek a kisebbségnek a nagyobb hányada intellektuális erőfeszítéssel sem képes kiemelni önmagát az érzelmi mentalitás és értékrend megszokott etikai kerékvágásából. Ráadásul, minden újabb fejlettségi lépcsőfokkal az intellektusnak felül kell vizsgálnia önmagát, új világképet és új módszereket kell elsajátítania, újra kell fogalmaznia a tökéletesség ideálját és önmaga szerepét, miközben magára zártsága növekszik. A mentális életformánk messze van még attól, hogy valóban mentális, vagyis tisztán intellektuális és kognitív legyen, de szellemi fejlődésünk gyorsítható, ha a fejlődni vágyó intellektus a mainál kedvezőbb feltételek közé jut.
Az innováció — műszaki újítást értek alatta, s nem pedig a tetszőleges változtatást — elsősorban az egyéni öntökéletesítés útja, az individuális probléma-tételező és probléma-megoldó képesség fejlesztése, amelyből társadalmi diffúziója által rutin gazdasági tevékenység válhat és gyökeres társadalmi változás következhet be. Az innováció, a változás megváltoztatása olyan aktív fejlődés, mely természetében nem-lineáris, jóformán tervezhetetlen, következményeiben előrejelezhetetlen, és az előző „mérsékelt” adaptív fejlődéshez is nehezen szokott konvencionális társadalom szempontjából csaknem mindig rendzavaró, drága, kockázatos, konfliktusokkal terhes és destabilizáló (bővebben: Szántó, 1985). Mindezzel szemben, az innováció addig nem ismert új tulajdonságot hozhat a felszínre és kínálhat fel, mely éppen szokatlansága miatt is a megállapodott értékrendtől eltérő és ezért kezdetben idegen értéket képvisel. Amennyiben a társadalom speciális társadalmi-gazdasági mechanizmusokkal az új értéket (új tulajdonságot) megvédi, intézményesítetten kedvező indulási feltételeket és infrastruktúrát teremt számára, fontosnak tartja és megéljenzi az innovációt, ahelyett hogy fanyalogna, semmibe venné, vagy esetleg üldözné, akkor valósággal fejlődési motor válhat belőle.
Történelmi tapasztalatunk azonban, hogy a társadalom általában viszolyog az innovatív ötletek hallatán. Az úgy nevezett barbár társadalmak nemegyszer látványosan bemutatták már a történelem folyamán, hogy a többség nehezen viseli el a tőle elütő értékrendet, a más etikát vallókat. Az ilyen bigott társadalmak a saját mesterembereiket is kiközösítették vagy elpusztították, mert többet, mást tudtak, kiríttak, és kivételes tudásukban nyilván az ördöggel cimboráltak. A mai társadalom sem fogadja mindig kitörő lelkesedéssel az alkotókat, a cselekvő, merőben újat akaró, és mindig irritálóan kisebbségben lévő egyéniségeket, vagy — ahogy elmarasztalással nevezni szokták őket — az egyénieskedőket, a mást, a szokatlant hirdető, véleményüknek aktívan érvényt szerző, az átlagtól jelentősen eltérő individuumokat.
A valós (és nem mondvacsinált) innovatív fejlődés tehát mindenképpen nehezebb, meredekebb módja a társadalom fejlődésének. A változás változásának algoritmusát — a változás adaptációs programozott algoritmusával szemben — alakító, alkotó, programozó, beavatkozás-jellegű tevékenységnek tekinthetjük, mely erőteljes kognitív tökéletesedést követel meg, a probléma-tételező és probléma-megoldó képességet emeli magasabb szintre. Az innovatív intelligencia képes ez által önmaga fejlesztésére. Az innováció tulajdonképpen az önvezérlő folyamat öntökéletesítése, a beavatkozás lehetősége önmagunk fejlődésébe. Nem túlzok, ha azt állítom, hogy az innováció értéke a mai világ és benne az ember számára egyedülállóan kimagasló.
A közösség agyon is nyomhatja az individuális funkcionálást, például úgy, hogy kikiáltja a kollektív tudat és a kollektív Ego feltétlen elsőbbségét; ideológiai dogmaként fogadja el a közösség és a tömegtudat fogalmát, és az egyénnel szemben működő természetes kiválasztódás természetes rugójának tekinti azt. Ez az ideologikus felfogás a tudatot absztrakciónak, "a gondolat, a szimbólum, a tárgyiasított tudás" kifejezésének tekinti, és ilyenformán tágíthatónak ítéli azt meg, akár a közösség vagy a tömeg méretéig. Ilyenformán, "az erkölcsiség — a fő együttműködési kompromisszum" ideológiai tétel alapján könnyen eljuthatunk ahhoz az állításhoz is, hogy a közösség szintjén "az individuális tökéletesedés megszűnik", "a társadalmi fejlődés nevében, a Homo Sapiens faj jövője nevében az ember feladja a maga egyéni tökéletesedését" (Moiszejev, 1989, p.60). A magát racionálisnak kikiáltó közösségi tudat — mint uralkodó szerephez jutott mentális életforma — önmaga abszolutizmusába menekül a nyugalmát háborító individuummal szemben, fegyelmező légkörével elvitatja az egyéntől az önálló gondolkodás és az önfegyelmezés jogát, sztereotipizálásaival kötelezővé próbálja tenni számára, vagyis rátukmálja azt, aminek éppen az autonóm önfejlesztés és "a nevetségessé válástól sem félő önmegvalósító alkotó képesség" (Maslow, 1959, p.85) az egyéni alapja. Az individuum önkéntes behódolását az ilyen társadalom többre tartja, mint az általa remélhető új utak feltárását.
Az ilyen közösségi tudat szélsőséges formája a „darázsraj-tudat”, minden másságra agresszíven reagáló felfokozott kollektív izgalmi állapot. A darázsraj az egyént vagy beolvasztja, vagy elpusztítja; esetleg önpusztításra bírja. Viszont egy igazán erős egyéniség rá is képes telepedni a darázsrajra, a fanatizmusig torzítva annak elkent tudatát. Ennek hátborzongató példáit a XX.-ik század figyelmeztetésül már elénk tárta. És ez az etikai eltérés, az individuum és a közösség közötti harmónia hiánya mentális életformánk és kognitív evolúciónk — úgy tűnik — immár állandó kísérője. A darázsraj-tudat olyan mértékben terjed, amilyen mértékben nő az egyéni tudat intellektuális ereje. A kettő közötti rés rohamosan tágul.
Hivatkozások:
Abramova, N.T. (1974): Celostnost i upravlenie, izd. Nauka, Moszkva.
Anohin, P.K. (1979): Izbrannye trudy. Sistemnye mehanizmy vysshej nervnoj deiatelnosti, Nauka, Moszkva.
Anohin P.K. (1980): Uzlovye voprosy teorii funkcionalnoj sistemy, Nauka, Moszkva.
Aristoteles (1992): Metafizika. Hatágú Síp Alapítvány, Budapest.
Ashby, Ross W. (1969): Principles of the Self-Organizing System. In: Modern Systems Research for the Behavioral Scientist. W. Buckley (ed.), Aldine Publishing Co., Chicago.
Bohr, Niels (1984): Atomfizika és emberi megismerés (Atomphysik und menschliche Erkenntnis. Friedrich Vieweg und Sohn, Braunschweig, 1958). Gondolat, Budapest
Bergson, Henry (1925): Metafizikai értekezések. Franklin Társulat, Budapest.
Bertalanffy, Ludwig (1991): …ám az emberről semmit sem tudunk (…aber vom Menschen wissen wir nichts. 1967), Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest.
Capra, Fritjof (1988): Uncommon Wisdom. Conversations with Remarkable People. Simon and Schuster Publishers, New York.
Faber, Roger, J. (1984): Feedback, Selection and Function: a Reductionistic Account of Goal-Orientation". In: Methodology, Metaphysics, and the History of Science (Boston Studies in the Philosophy of Science). D.Reidel Publishing Company, Dordrecht.
“A Föld és fejlődéstörténete” (1975): Gondolat, Budapest. (Die Entwicklungsgeschichte der Erde. Brockhaus Verlag, Leipzig, 1970)
Glansdorff, P. & Prigogine, I. (1971): Thermodynamic Theory of Structure, Stability and Fluctuations. Wiley-Interscience, New York.
Jung, C.G. et al (1993): Az ember és szimbólumai (Man and his Symbols), Göncöl Kiadó, Budapest.
Lockwood, Michael (1989): Mind, Brain & the Quantum. The Compound „I”. Basil Blackwell Limited, Oxford, UK.
Maslow, Abraham (1959): Creativity in Self-Actualizing People. pp.83-95. In: Harold H. (Ed.), Creativity and its Cultivation. Anderson, Harper and Brothers Publishers, New York.
Maynard Smith, John (1972): On Evolution. University Press, Edinburgh.
Maynard Smith, John (1975): The Theory of Evolution. Penquin Books, London.
Moiseev, N.N. (1989): Logika universalnovo evolucionizma i kooperativnosti. /Voprosy Filosofii/, No.8, pp.52-66, Moszkva.
Nicolis, Gregoire (1989): Physics of Far-from-equilibrium Systems and Self-organisation. In:
Paul Davies (Ed.): The New Physics. Cambridge University Press, Cambridge, UK.
Piaget, Jean (1972): Psychology and Epistemology. Toward a Theory of Knowledge. Harmond Worth, Penguin University Books, London.
Piaget, Jean (1993): Az értelem pszichológiája. Gondolat, Budapest.
Ponomariov, Ia. A. (1967): Znaniia, myshlenie i umstvennoe razvitie. Oroszul, Prosveschenie, Moszkva.
Ponomariov, Ia. A. (1968): Pszichikum és intuíció. Kossuth könyvkiadó, Budapest.
Prigogine, I. (1989): Pereotkrytie vremeni. /Voprosy Filosofii/, No.8, pp.3-19, Moszkva.
Smith, John Maynard (1972): On Evolution. University Press, Edinburgh.
Steiner, Rudolf (1994): Az új Ízisz, az isteni Szófia keresése. Édesvíz kiadó, Budapest.
Steiner, Rudolf (1996): A szabadság filozófiája. Egy modern világszemlélet alapelemei (Die Philosophie Der Freiheit). Édesvíz kiadó, Budapest.
Storch, Volker és Welsch, Ulrich (1995): Evolúció. A származástan tényei és mai problémái, Springer-Verlag, Budapest. (Evolution. Tatsachen und Probleme der Abstammungslehre. Deutscher Taschenbuch Verlag GmbH & Co. KG, München).
Szántó, Borisz (1985): Innováció, a gazdaság fejlesztésének eszköze. A műszaki fejlesztés elméleti-módszertani vizsgálata. Műszaki könyvkiadó, Budapest.
Szántó, Borisz (1990): A teremtő technológia. A társadalmi-technikai evolúció elmélete. Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest.
Trincher, K.S. (1965): Biologia i informacia. Elementy biologicheskoj termodinamiki, izd. Nauka, Moszkva.
Vernadski, V.I. (1977): Razmyshleniia naturalista. Nauchnaia mysl kak planetnoe iavlenie. Izd. Nauka, Moszkva.
Whitrow, G.J. (1961): The Natural Philosophy of Time. Thomas Nelson and Sons, London.
Willis, J.C. (1940): The Course of Evolution. Oxfordpress, Oxford.