A filozófia és általában a diskurzív gondolkodás számára a teológiai, illetve az egyházi dimenzióban való gondolkodásnak az a kivételes vonzereje van, hogy ezek a keretek mintegy felszólítanak arra, hogy minden kérdést közvetlenül a jó és a rossz mértékével mérjünk. Ez a szuggesztió olyan erős, hogy még arról is szívesen elfeledkezünk, hogy az összes kérdésnek közvetlenül a jó és rossz mércéje alá vetése sajnálatos módon még ezek között a keretek között sem teljesül minden esetben.
Egy konkrét problémának a jó és a rossz mércéjével való mérésének (mérhetőségének) megvannak a maga tudományelméleti feltételei is. E ridegen tudományelméleti feltételek legfontosabbika az, hogy az adott alternatíva tárgyi mozzanatainak kritikus nagyságrendje mutasson egy irányba, elsőként a jó és rossz mércéjével való mérhetőség elvi lehetőségének, majd ezek után a jó és rossz közötti választás konkrét irányába.
Az európai identitás kidolgozása, vállalása és már eddig meglévő elemeinek felszínre hozatala egyértelműen mérhető közvetlenül erkölcsi mércével. Ha úgy tesszük fel a kérdést, az európai identitás vállalása és elemeinek kidolgozása jó. Ebből a perspektívából már most is előlegezhetjük gondolatmenetünk egyik végeredményét: a kilencvenes évek történéseinek sokban sikerült relativizálni, nem egy vonatkozásban szét is zilálni ezt az egyértelmű összefüggést, amelynek karaktere még azt is lehetővé tette, hogy a jó és rossz közvetlenül erkölcsi mércéje alá vessük őket.
Az európai identitás problematikáját természetesen számos, egyként is igen fontos perspektívából lehet vizsgálni. A jelenlegi vita lényege, az alapkérdés, a véglegessé váló európai szimbólumvilág megteremtése valódi alapprobléma.
A szimbólumok politikai és társadalmi természetéről mindig lehet megalapozottan vitatkozni. Napi élményük e végeérhetetlen diszkusszió két végső álláspontjának összecsapása: a szimbólumok nominalistáinak és realistáinak állandó birkózása a nyilvánosság csatornáin. Amíg előzőek a társadalmi-politikai szimbólumvilágban pusztán neveket, korszerűbben kifejezve “jeleket” látnak, a realisták a társadalmi-politikai szimbólumvilág összes eleme mögött nem egyszerűen valóságos, de e fogalom lényegének megfelelően, egyenesen esszenciális tartalmakat és más értelemadó mozzanatokat pillantanak meg. A nominalisták és a realisták harca szakadatlanul folyik, érdemileg tér el azonban jelen problémánktól, a közös szimbólumalapítás (ha tetszik, szimbólumbeiktatás) jelenségétől. A különbség nem abban áll, hogy a nagy ellentét megszűnne vagy akár csak gyengülne is. A különbség lényege pragmatikus: a szimbólumok megnevezése és beiktatása a társadalmi lét transzparens pillanata. Nemcsak annak az ideje, hogy az eltérő nézetek összecsapjanak, az igazság pillanata a valóságos társadalmi erőviszonyok kérdésében is. Nem az elvek, de a valóságos hatalmi helyzet tesztje. Mindez természetesen azt is jelenti, hogy a vita több eltérő szintje mintegy egymásra is kopírozódik.
Gondolatmenetünk középpontjában ezért nem annak tárgyalása áll, milyen arányban kellene véleményünk szerint megjelenniük keresztény szimbólumoknak az európai identitás különböző dokumentumaiban, de az, hogy milyen összefüggésben áll a szimbólumok e szankcionálása az integrációs folyamat jelenlegi állásával. A kérdés tehát valójában nem az, mi a kereszténység viszonya Európához, hanem az, hogy egy ilyen fontos történelmi pillanatban, ami, ha tetszik, az igazság pillanatában, mi a viszonya keresztény szimbólumrendszernek más szimbólumrendszerekhez, egy történelmi folyamat melyik szakaszának viszonyait örökíti meg a szimbólumok világának rögzítése.
E kivételes pillanatnak van egy külső, Európán túlmutató és egy belső, európai dimenziója. A külső vonatkozást a globálissá vált világ többi nagyobb egységéhez, illetve azok szimbolikájához való viszony teszi ki, e rendkívül bonyolult viszony elemzésétől ebben a gondolatmenetben talán eltekinthetünk. Az új európai szimbólumvilág ezen külső vonatkozása a globális világ más nagy egységeinek vallási vagy vallásias színezetű átfogó meghatározottságából eredeztethető, ez elkerülhetetlenné teszi az európai identitás vallási elemeinek a globális összevetésben érzékelhető, a külső érzékelést is orientáló felmutatását.
Talán még ennél is fontosabb a belső viszonyrendszer, az, hogy miként viszonyuljanak az átláthatóság e kivételes pillanatában az európai identitás keresztény és felvilágosodott elemei egymáshoz a szimbólumok ezen új univerzumában. Esszenciális szelekció és esszenciális pillanat ez. Egy olyan döntés pillanata, ami talán történelmi dimenziókban határozza meg az európai identitás jövőjét, ezen kívül orientálja a globális világ más nagy egységeinek Európára vonatkozó érzékelésmódját, azt, ahogy azok Európát látni fogják, mindezeken túl azonban még meg is szabhatja a keresztény és a felvilágosodott Európát egymással összefűző további viszonyokat.
Könnyű vagy nehéz pillanat-e ez? A kérdés lényege mondanivalónk lényegével is egyenlő. Hosszan fejtegethetnénk, hogy a történelmi tartalmak, a társadalmakban meghatározó szerepet játszó identitásmozzanatok komplexitásának bármiféle megtestesítése mennyire a lehetetlennel határos feladat. Ez a lehetetlenül nehéz feladat azonban egyben szélsőségesen könnyű is, amennyiben 1989-ban már manifeszten megoldottnak volt tekinthető. 1989 fordulatának egyik nagy történelmi üzenet éppen az európai identitás elvi és gyakorlati újrafogalmazása volt, azaz konkrétan az európai identitás keresztény és felvilágosodott elemeinek véglegesnek tűnő harmonizálása.
Ezért a kérdés, könnyű vagy nehéz pillanat-e ez, minden látszat ellenére nem az igazi kérdés, de amikor felteszik, számos okból kell úgy tennünk, mintha ez lenne az igazi feladvány az értelemben, mintha az európai identitás szimbolikájának rögzítése szakmai vagy tárgyi problémák értelmezésén vagy megoldásán nyugodna. Az identitás tartalmainak rögzítése részben mindenképpen bonyolult szakmai probléma (különösen ha hozzátesszük, hogy ezek szintetizálásakor és szinkronizálásakor korántsem csak a kereszténység vagy a felvilágosodás értékei vannak érintve, de ugyanúgy a nemzet, a szociális értékek és minden más identitásképző központ kihatásai is). Ezen túlmenően azonban bizonyos történelmi helyzetekben, meghatározott szakmai felismerések, politikai tapasztalatok és filozófiai belátások eredményeképpen az értékek optimális harmonizációja valósággá válhat (mint erre 1989 egésze volt éppen a legkiemelkedőbb példa).
A valósággá váló identitás-szintézis kiemelkedő példáját a közép-európai identitás történetének példáján kisebb dimenziókban egyszer már kimerítően tanulmányozhattuk. A szemünk láttára emelkedett fel egy modern, emancipatórikus közép-európai magaskultúra, amelyik mély kapcsolatban állt a közép-európai életvilággal és e régió egykori és jelenlegi egzisztenciális problematikájával. A közép-európai identitáselemek a maguk kiterjedt és átfogó mivoltában egyenesen összefüggő szocializációvá kezdtek terebélyesedni, amikor 1989 után, részben az akkori új hivatalos erők hiányos közép-európai szocializáltsága, részben a rendszerváltó más erők érdeklődési irányának megváltozása miatt hihetetlennek tűnő sebességgel váltunk meg egy már-már véglegesnek tűnő identitásrétegtől.
A közép-európai identitás felemelkedése és bukása mindenképpen arra utal, hogy a valóságos identitásnak akár a legfontosabb kérdései is milyen sebességgel válhatnak tartalmatlanná a politikai érdekek erőterének sebes átalakulásában. Így értelmezhető álláspontunk eddigi karakterisztikus kettőssége. Egyrészt az identitás rekonstrukciója rendkívül nehéz és komplex feladat, igazán kivételes teoretikus és tudományos kihívás. Az identitás rekonstrukciójának eredménye azonban a valóságos politikai térben egyáltalán nem rendelkezik a tudományos vagy a teoretikus eredményeknek kijáró méltósággal és bizonyossággal, minden igazságtartalmával együtt is könnyen áldozatul esik a politikai tér átalakulásának. Ez az európai identitás vitájának jelenlegi állapotára is vonatkozik.
1989 többszörösen és új módon tette világossá, hogy az európai identitás szerves történeti egysége a kereszténység és a felvilágosodás értékeinek és elemeinek. Az értékek és elemek együttesét és sokszoros történelmi viszonyukat természetesen lehet elemezni, de ezen elemzés esetleg egymástól eltérő kimenetelei nem válhatnak döntővé az identitás-meghatározás szempontjából.
Mivel napjaink gondolkodását a posztmodern (és kisebb mértékben a nem-posztmodern) konstrukcionizmus hatja át, nekünk is fel kell tennünk a kérdést, vajon a sajátosan európai identitás fenti felfogása maga is nem konstrukció-e? Nem lehetségesek-e más konstrukciók is?
E kérdés feloldásakor rá kell mutatnunk arra, hogy konstrukció és konstrukció között van különbség. E differenciát a felszínen jól adja vissza a szerves és a nem-szerves megkülönböztetés metaforája. A történelem tele van sikertelen, bukott konstrukciókkal. A másik oldalon nem a siker puszta ténye (mint esetleges megkérdőjelezhetetlen legitimáció) a meghatározó, hanem az, hogy egy-egy konstrukció sikeressé válásához számtalan összetevő szükséges. Mindez azt jelenti, hogy a látszat ellenére mégsem lehet teljesen önkényesen konstruálni, mint ahogy nem lehet tetszés szerint bármikor megismételni a történelem sikeres konstrukcióit. A tizenkilencedik század eleji nation building-konstrukciók (minden konstrukciók legsikeresebbjei) többek között azért voltak maradandóak, mert megfeleltek egy sor kényszerítő vezető képzetnek és követelménynek (a nemzetállami határok kialakításától a nemzeti piac és a kulturális identitás megteremtéséig), ezen kívül még azért is, mert elkötelezett képviselőik szemében a konstrukció még a maga konstrukció mivoltában is igazabb volt mint maga a tényszerű történelmi igazság: A konstruált nemzet konstruált történelme valójában ugyanis "kijavította” a történelmet, amelynek, ha a história tragédiái és negatív fejleményei nem következtek volna be, hajszálra olyannak kellett volna lennie, mint a konstrukciónak.
A konstrukció és konstrukció közötti különbség tehát korántsem csak felszíni okoktól függ. A sikeressé, azaz maradandóvá válás mélyén valóságos és rendre egyenként is valamelyes legitimációt jelentő elemek húzódnak meg. Éppen ezért más az, ha egy lényeglátó értelmiség, adott esetben akár még nem hiteles források alapján is, konstruál egy történelmi objektumot (azt "valóságos" történelemnek tartva), és más az, ha egy tömegkommunikációs intézmény vagy egy politikai párt konstruál történelmet vagy társadalmi realitást, a maga konstrukciója közepette ráadásul arra hivatkozva, hogy a differenciált eszmei képződmények maguk is mind konstrukciók.
A konstrukciók e különféle fajtái ismét új oldalról mutatják az identitáskonstrukció tartalmi-tárgyi és politikai-motivációs összetevőinek lényeges különbségét. A jelképek nyilvános megválasztása egyrészt arról szól, hogy milyen esszenciális tartalmakat jelenítenek meg a jelképek és azok miként viszonyulnak más esszenciális tartalmakhoz.
A jelképek közös, processzuális kijelölése azonban váratlan hatalmi teszt is, ami kiélezi a rejtett különbségeket. Ez a feladat új értelmet ad a szimbolikus politika legszélesebb fogalmának is. Miközben a szimbólikus politika normális korszakokban a valóságos politika lényeges kísérő jelensége, a jelképek közös kijelölése idején, a különös és önálló jelentőségre tesz szert. A szemiotikai viszony ellenkezőjére fordul.A jel nem a tartalmat jelöli elsősorban, de a jelölő-jelölt-viszony in statu nascendi való processzualitása áttetszővé teszi a nem-szimbolikus, a tartalmak mögött meghúzódó viszonyokat. Nem tartalmakat fejeznek ki a szimbólumok kizárólagosan, de visszahatóan transzparenssé tesznek olyan viszonyokat, melyek egyébként nem szoktak transzparensek lenni
A váratlanul érzékelhetővé váló transzparencia fellebbenti a konszenzushiány fátylát a politika arcmása elől. Akkor mondja ki a konszenzus hiányát, amikor a szimbólumok processzuális megújítása éppen a konszenzus erejét lett volna hivatott megjeleníteni.
Mindez igazolódni látszik a jelenlegi európai helyzetben.1989 fordulata teljes egyértelműséggel jutott el az európai identitás optimumának tudatos kimondásához. Ez az optimum egyben egy konszenzus optimumát is jelentette. A sajátosan mai helyzet tehát nem az, hogy a valódi konszenzuskeresésnek esszenciális nehézségei lennének, inkább az, hogy a történelmi folyamattal már-már teljesen összenőtt és ebből evidenciát nyert harmonikus konszenzus olyan politikai erőtérbe kerül, amelynek konszenzusnélküliség visszamenőleg szétrághatja a már teljesen evidenssé vált optimális megoldást.
1989 nagy pillanata az volt, hogy az európai identitáson belül harmonikus viszonyba tudta hozni a keresztény és a felvilágosodás gondolkodás elemeit egy történelmi helyzetben és egy átfogó humanista-antitotalitariánus összefüggésben. Abuladze Vezeklés cimű filmjének zárása, hová máshová lehetne menni, mint a templomba, ebben az esetben egyáltalán nem irányult a szabadgondolkodás tartalmai és hagyományai ellen. Korántsem véletlen, hogy maga a zsidó-keresztény szóösszetétel (legalábbis annak elterjedése) is ennek a történelmi pillanatnak a terméke. Önmagában is evidens válasz az európai identitásra irányuló kérdésre. Mindez ugyanis feleleveníti az európai identitás történetének legfontosabb vonalát, éppen azt a vonalat, amelynek vetületében a kereszténység és a felvilágosodás mintegy egymásra épül. Ez nem más, mint a humanizálás és az emancipáció vonala.
Eltekintve most a Római Birodalom és a klasszikus antikvitás számos sajátos problémájától, világos, hogy a kereszténység nagy feladata a népvándorlás korabeli Európa civilizálása és humanizálása volt. Mivel a felvilágosodás ugyancsak emancipációs és humanizáló mozzanat volt, e kettő kontinuitása elégséges alapot teremtett ahhoz, hogy az európai identitást ennek alapján hozzák létre.
Megvan azonban annak valamilyen formális vagy akár valóságos veszélye is, hogy nem győz a jó, hogy elmulasztjuk az európai fejlődés csillagóráját. Nem azért áll fenn a veszély, mintha az európai identitás eddig említett harmóniája megbomlott volna. Most sem tudunk jobbat, most sem jutnánk más eredményre egy gondosan és korrektül végzett konstrukciós folyamat eredményeként. A veszély eredete az, hogy 1989 alapkonszenzusai az azt követő politikai gyakorlat során meginogtak, nem tűntek el, nem cáfolódtak meg, mindenképpen azonban meginogtak. Megingott a vezető aktorok akarata is a konszenzusképzésre, így az 1989 utáni magyar politika eljutott a teljesen világos konszenzuskényszertől a manifeszt konszenzushiányig. A manifeszt konszenzushiány pedig, különösen akkor, ha összekapcsolódik a differenciagondolkodás aktuális formáival, erőteljesen veszélybe sodorhatja az optimális európai identitás már biztosnak és örökérvényűnek vélt tartalmát.