Összegezés: álláspontom szerint a népességfogyás okai a kisgyermekkori anya-gyerek kapcsolatok tömeges mértékű sérülésére vezethetők vissza, amelyek főként az 1950-1967-es időszakban keletkeztek, de hatásuk még sokáig lesz érezhető. A népesség növekedési pályára állítása (vagy egyensúlyba hozása) hosszú távon, végső soron a családok belső kohéziójának a rehabilitációja útján történhet meg. Ez komplex hatásrendszerrel érhető el, melyben a sokoldalú családtámogatási rendszerek kiépítése mellett, véleményem szerint, nem nélkülözhető az iskolai intézményrendszeren keresztül a személyközi kapcsolatok kultúrájának fejlesztése sem.
A Magyar Nemzet hasábjain az elmúlt hónapokban cikkek sorozatában elemezték demográfusaink népesedési helyzetünket. Írásaikból kitűnik, hogy az évtizedek óta fennálló okok sok-sok összetevőjét fölismertük már és találtunk megoldási alternatívákat. Az Orbán kormány a felismerések egy részét társadalompolitikai szintre emelve a törvénykezésében a megoldás felé mozdult. Elindult egy lassú építkezés a negatív folyamatok visszafordítására. A mély struktúrák egy részének feltárásával azonban még adósok vagyunk. A feltárt tényezők számba vételét érdemes kiegészíteni a fogyatkozó nemzedékek szocializációjának vizsgálatával is, amely a fogyatkozó népesség magatartásválasztásának mélyrétegeit a felszínre hozhatja.
Kamarás Ferenc (MN július 12.) cikkének grafikai mellékletéből szembeötlő, hogy az élveszületések folyamatos és radikális csökkenése 1975-ben kezdődött el. Az évszámoknak tehát fontos szerepe van az okok megértésében, ezért az időtényező vizsgálatának nagyobb figyelmet kell szentelnünk! Máshol Váralljai Csocsán Jenő, (Magyar Nemzet, aug.16.) két faktort tesz felelőssé a népesség fogyásáért:
Mi lehet az oka ezeknek a jelenségeknek, és miért köthetők oly egyértelműen a hetvenes évek közepéhez?
A viselkedési szokások megértéséhez megvizsgáljuk három nemzedék szocializációs folyamatának korai szakaszát. Előbb azonban még két hasonló válságterületet mutatnék be, amely más tudományterületek látószögébe tartozik.
Az egyik – komplex - jelenségkör a felnőtt generációk viselkedésében volt megfigyelhető. A hetvenes és a kilencvenes években vizsgálatok készültek az un. ’kontaktopátia’ tünetegyüttesről. (Váriné Szilágyi Ibolya). A vizsgálatok következtetése az volt, hogy a felnőtt lakosságban a baráti kapcsolatok száma és mélysége radikálisan csökkent. Eközben erősödtek föl a társadalmi devianciák, mint az alkoholizmus, és más mentális betegségek. Megállapítják, hogy az emberek egyre kevésbé tudnak egymással bánni, egyre többen maradnak magukra problémáikkal és keresik függőségekben vagy betegségekben a megoldást.
A másik jelenségkör – amely (úgy vélem) az előzőekkel együtt hasonló eredetű – az iskolás korosztálynál volt tapasztalható. Kutatásaim során (Valóság 1990/9.) szembesültem azzal a ténnyel, hogy a hetvenes évek közepétől egyre több publikáció szól az iskolai ’beilleszkedési zavarok’-ról. Évről évre egyre többféle ’zavart’ fedezett föl a szakma a ’nehezen kezelhető’ gyerekektől az un. ’discalculiások’-ig. (A krízis kezelésére már a nyolcvanas évek elejétől beindulnak a társadalmi-kompenzációs folyamatok: nőtt a pszichológus képzés keretszáma, kiépült az országos nevelési tanácsadói hálózat, sőt a beiskolázás korhatárát is 1 évvel megemelték (1986) stb.)
A három szakterületen külön-külön vizsgált jelenségekre közös magyarázatot fogunk találni.
Statisztikai adatokból megállapítható, hogy az ötvenes évektől az állami foglalkoztatáspolitika a munkaviszonyt kiterjesztette a népesség egészére. A 60-as évek végén már a népesség 95 %-a alkalmazott. Frey Márta szerint: „Magyarországon az elmúlt évtizedekben igen magas női aktivitás alakult ki... elérte a demográfiailag lehetséges maximumot, … és a fejlett piacgazdaságokét messze felülmúlta.”1 A nők foglalkoztatása 1990-ben 20%-al haladta meg az Európai Unió átlagát!
Leírások, adatok (és elbeszélések) szerint, az ötvenes évektől kezdődően a nők egyre szélesebb rétege kénytelen volt 6 hetes gyermekágyi segély után munkába állni. Olyan intézmények is működtek szép számmal, mint az un. „hetes” bölcsőde ill. óvoda, ahonnan a gyerekek csak a hét végére mentek haza az édesanyjukhoz. Voltak olyan vállalatok, ahol négyóránként, „szoptatási időre” engedték el az anyákat!
Ilyen körülmények között a gyermekek fiziológiai ellátása sem oldható meg konfliktusok nélkül. Valószínűleg csak azért nem borult föl a rendszer, mert abban az időben még sok többgenerációs család élt együtt, ahol a nagyszülők gondoskodtak valamelyest a csecsemőkről. De mit kaptak ezek a gyermekek szüleiktől, hogy egészséges, nyitott, életszerető személyiségekké váljanak?
Fejlődéspszichológiai tanulmányokból tudható, hogy az emberi élet első 3 évében meghatározó tulajdonságok alakulnak ki személyiségében. A szakemberek egybehangzó megállapítása szerint ez az idő, az intenzív anya-gyerek kapcsolat, vagyis a későbbi társadalmi beilleszkedéshez nélkülözhetetlen érzelmi kötődési minták kialakulási ideje (a kapcsolódási képesség, a stabilitás, tanulási készségek stb.,) amelyek később nem, vagy csak részben pótolhatók. Akinek ezek hiányosak vagy sérültek, az csak igen költséges terápiával gyógyítható, ha egyáltalán gyógyítható, és későbbi családi életét, életpályáját, sikerességét, boldogulását, vagyis a sorsát (szociológiai szempontból a nép sorsát, perspektíváit) meghatározza.
Könnyen belátható, hogy az 1950-1967 között született nemzedék (az ábrán ’B’ generáció, ma 35-50 évesek) nagy részének közös élménybázisa az ’anyátlanság’ az intimitás-hiány, a meghitt családi együttlétek nélkülözése, a szoros kapcsolatokra való képesség hiánya, a házassághoz és az utódvállaláshoz szükséges feltételek.
Menjünk tovább! Lépjünk túl az említett nemzedéken, és figyeljük meg, mi történt az ő gyermekeikkel! (’C’ generáció). Szüleiktől nem kapták meg a korai anya-gyermek kapcsolatra jellemző intimitás- és biztonságélményt, ami az egészséges fejlődésükhöz nélkülözhetetlen, hiszen azt ők sem élhették meg. Sőt, a lakásméretek csökkenése, a többgenerációs családok számának visszaesése miatt a nagyszülők sem tudtak a csecsemőgondozásban részt venni. A ’C’ generáció tehát még erőteljesebben sérült, olyan mértékben, hogy az már a beiskolázási nehézségekben, kisgyermekkori magatartási és mentális zavarokban is megmutatkozott. Amikor ez a generáció szülőkorba lép, magatartásában, párkapcsolati életében, kötődési hajlandóságában, együttélési igényeiben, utódgondozási hajlandóságában stb., amely a demográfiai vizsgálatok szerint a legkritikusabb tényező a népességfogyás demográfiai magyarázatában, észlelnünk kell a jelenlétét! Ez a generáció ma 14-31 éves, kb. 1990-2030-ig számolhatjuk aktív szülőkorukat.
A társadalmi feszültségek növekedése miatt vezették be 1967-ben a GYES-t, amely lehetővé tette, hogy az anyák három évig otthon maradhassanak gyermekükkel. A GYES–en otthon maradt anyák gyermekei (’D’ generáció, ma maximum 34-35 évesek) már egy egészségesebb generáció2 tagjait alkotják. Az ő gyermekeiktől (’E’ generáció) várhatjuk majd – amennyiben nekik is módjuk lesz hasonló csecsemőgondozási lehetőségek igénybe vételére (GYED) – a népszaporulat megindulását, és újabb egészséges nemzedékek felnevelését.
Az ábra alapján is egyértelműen látható, hogy a különböző szocializációval felcseperedett nemzedékek egyszerre vannak jelen a ’szülőkorú’ társadalomban (20-/30/40 év között számolhatjuk az aktív szülőkört). Ez a keveredés még azzal is finomítja a végeredményt, hogy más-más helyzetben lehetnek a családok férfi és nő tagjai. Az sem tudható, hogy a GYED-et igénybe vevők szülői miként cselekedtek. Nincs adatom arról sem, hogy az összes szülő anyákhoz viszonyítva milyen létszámban és milyen hosszú ideig vették igénybe a GYES-t vagy a GYED-et. Ugyanakkor a társadalmi rétegződés is befolyással van a csecsemőgondozás – időtényezőtől független – kultúrájára. Vagyis árnyaltan kell megközelítenünk a fő törvényszerűségek érvényesülését.
A statisztikai adatok azonban az összhatást igen kedvezőtlennek mutatják. „Egyre kevesebb a hagyományos, ideálisnak tekintett családmodellben élők aránya, változatlanul magas arányú a válás, a csökkenő termékenység mellett egyre több gyermek születik házasságon kívül. A családi élet válsága tükröződik olyan tartósan fennálló jelenségekben is, mint az alkoholisták, pszichiátriai betegségekben szenvedők, veszélyeztetett gyerekek”3 stb. száma.
1949-ben a férfiak és nők kb. 1%-volt elvált. 1990-ben 6 és 8 %, 1999-ben már 8 ill. 10 %. A házasságkötések száma azóta kb. a felére esett. Az elváltak kevésbé mutatnak hajlandóságot az újraházasodáshoz. „Az egyedülállók arányának növekedése a fiatal korosztályban azt is valószínűsíti, hogy tovább csökken a termékenység.”
Visszatérve az említett három tudományterület kérdésfeltevésére, teljesen egyetértek Tóth Olgával, amikor ezt írja: „A mai rendkívül rossz népesedési helyzet nem azzal függ össze, hogy a fiatal nők nem szeretnének gyermeket, sokkal inkább kiszolgáltatott helyzetükkel a partnerkapcsolatokban, valamint saját reménytelen lelkiállapotukkal.” Ennek okait pedig a fent leírt szocializációs folyamatban látom. Véleményem szerint a kérdésekre ilyen válaszok adhatók:
A megoldások fő iránya, véleményem szerint, a népesség kapcsolati kultúrájának rehabilitációja lehetne. De: lehetséges-e egyáltalán tudatosan átgondolt, társadalmilag megszervezett, intézményesített megoldásról (megoldásokról!) beszélni a félig-meddig sikeres családi szocializációjára? Helyettesíthető-e, pótolható-e, újraalkotható-e azoknak a tapasztalatoknak, élményeknek és tudásformáknak a biológiai-mentális reprezentációja, amelyek idejekorán nem jöhettek létre?
Pozitív válaszaim nincsenek ezekre a kérdésekre. Tudáshiány van ma Magyarországon ezeken a területeken. Sem szocializációkutatásokról, sem programokról nincs tudomásom. Kormányzati szinten már korábban megindult folyamatokat (pl. GYED!) az új kormány helyreállította, és az egészségügyi reform készülődik. Az egyházak keretei között és magánkezdeményezések formájában számtalan kísérlet folyik, áttekintésük is hosszú oldalakat igényelne. Ezek a megoldások azonban – a sérülések kiterjedtsége és mélysége miatt nem elégségesek az érintett generációk mentális struktúrájának rehabilitációjához.
Kézenfekvő, hogy minél alacsonyabb életkorban és minél szélesebb rétegekhez kell intézményesen eljutni ahhoz, hogy a lehető legkisebb költséggel a legnagyobb eredményt érhessük el. A probléma súlya miatt akkor is az intézményes megoldásban kell gondolkodni, ha az okok egyértelműen a magánszféra átalakításának igényét vetik fel.
Ám a gyermek és ifjúsági korosztályok mentális-érzelmi rehabilitációjára az iskolák ma felkészületlenek. Az iskolák zöme a felnövekvő generációk alapszükségleteit sem képes figyelembe venni. Olyan emberi szabadságjogokat tagad meg a gyermekektől, amelyek az egészséges biológiai fejlődésükhöz is nélkülözhetetlenek (pl: a mozgásszabadság, a megszólalás szabadsága). A magyar iskolák többsége ma akadályozza a kapcsolatokat építő, sikerorientált, pozitív gondolkodású személyiség kialakulását.
látom az egyik kitörési pontnak, amely – 20-25 év távlatában, és sok más társadalompolitikai tényezővel együttesen – tömeges méretekben és tartósan meghozhatja a várt eredményeket. Föl kell szabadítani a gyermekeket, a fiatalokat és a pedagógusokat a fölösleges stressz és az értelmetlen szabályok betartatásának a kényszere alól! Emberi arcúvá kell tenni az iskolák szervezetét, hogy képesek legyenek a társas kapcsolatok és a közösségek kiépítésére és ápolására! Meg kell tanítani a pedagógusok jelentős részét arra, hogyan lehet örömöt vinni a tanulási folyamatba, és egyidejűleg növelni annak hatékonyságát.
Egy előre tekintő kormányprogram keretében legalább az általános iskolák alsó évfolyamait kellene szemléletileg, módszertanilag, taneszközökkel és továbbképzési programokkal abba az iránya terelni, hogy az egészséges emberi kapcsolatok kialakítása, a proszociális viselkedés támogatása túlsúlyba kerülhessen a ma általános megszégyenítés, bűnbakképzés, versenyeztetés és agresszió, valamint az értelmetlen teljesítmények hajszolásának bevett szokásrendszere helyett.
Ez kitörési lehetőség mind az oktatási rendszer számára (a szocializációs deficit korrekciója és a tanulási teljesítmények növelése érdekében), mind a népességnövekedés hosszú távú meglapozására. Véleményem szerint ilyen szellemiséggel oldhatók meg a nevelésügy több évtizedre visszanyúló problémái, az iskola funkciózavarai, és változtathatók meg a zsigerekben népünk önsorsrontó mentalitásának mélystruktúrái.
Kutató csoportunk bebizonyította, hogy ez nem vágyálom. Magam is, 1982-1997 között, másfél évtizedig dolgoztam egy lehetséges megoldáson, amely az iskoláskorú népesség lelki-mentális rehabilitációjának lehetett volna az egyik programja. Adott a lehetőség az együttműködésre és a gyermekek tiszteletére építő sikeres nevelési módszerek és eljárások országos elterjesztésére a közoktatásban. Ezt a Humanisztikus Iskolaprogram (HKT) alapján, sok száz kiváló munkatársam fáradhatatlan tevékenységével több ezer gyermek megtapasztalhatta már. Az osztályainkban tanuló gyermekek szeretnek iskolába járni és tanulni. Érzelmileg gazdag, nyílt, őszinte, kiegyensúlyozott emberekké váltak. Segítik egymást és konfliktusaikat képesek egymás előnyére megoldani. Bebizonyosodott hogy a társas tanulási folyamat kikényszeríti a pozitív gondolkozás, attitűd és magatartás kialakulását, ami országunkban alapvetően hiányzik.
Óriási társadalmi igény van a népesség növekedésének feltételeit megteremtő politika kialakítása felé. Hogy ez tartósan és mélyen bekövetkezhessen, a már megkezdett törvényalkotási folyamat kiegészítéseképpen cselekedni kell az oktatási rendszer mélyreható humanizálásának irányában is.
1Frey Márta: Nők a munkaerőpiacon, in: Pongrácz Tiborné és Tóth István György (szerk.): Szerepváltozások, Jelentés a nők és férfiak helyzetéről 1999, Tárki, 17-20.o.
2’GYES betegség’-nek néven nevezték azt a tünetcsoportot, amely depressziót, a hirtelen hangulatváltozásokat, a mértéktelen ivást és táplálkozást illetve az anyaszereppel való azonosulás más zavarait jelentette. Ezek az anyákat már nem kellett kényszeríteni a munkahelyekre, önként és örömmel adták gyermekeiket a bölcsődékbe.
3Tóth Olga: Családformák és együttélési minták a mai magyar társadalomban uo.: 53-58.o.