A médiakutatásban szeretnénk bemutatni a XX. századi töredezettséget, ami általános tendenciának mutatkozott az elmúlt időszakban és melynek hatása az új évezredben is érezhető.
Nagyfokú specializáció, tudás felhalmozódás figyelhető meg a tudományokban. A tudományágakra szakadás növekvő tendenciájának negatív következménye pedig az ágak között lévő egyre nagyobb elszigeteltség, az izoláció.
A médiakutatások igen kiterjedtek, mi ezek közül a két legjelentősebbnek tartott területet emeljük ki, hogy megmutassuk a fent leírt jelenséget, melyet posztmodern hatásnak tulajdonítunk. Mielőtt a témát leszűkítenénk a média bemutatására, az érthetőség kedvéért szükséges néhány szót elöljáróban szólni arról a gondolkodási irányzatról, amely áthatotta a XX. századot és komplexitása révén minden területre rányomta bélyegét. Az, hogy a lenyomatot fájdalmas stigmaként értékeljük-e, szemlélődésünk aspektusán múlik.
A posztmodern gondolkodásról van szó, melynek legjelesebb képviselői Jean Francois Lyotard, Michel Foucault, és Jacques Derrida dekonstrukcionista filozófus. (In: J. Marshall and M. Peters, 1997) E francia posztmodern gondolkodók és Kiss Endre magyar filozófus elméleteit használjuk alapul a jelenségek értelmezésére.
Ellentétben a neoliberalizmus – neopozitivizmus teóriájával, mely egy „szűk” és „reduktív fogalomalkotást” vezetett be marginalizálva a „nem helyes” meghatározását, a posztmodernizmus egy „kitágított fogalomalkotást” hozott be a köztudatba. (Kiss Endre, 2000) Mit jelent ez?
A tág fogalomértelmezés nagyfokú toleranciát, többféle igazságértelmezést vitt a mindennapi életbe. Az „anything goes” („minden megy”) (Aaron Schutz, 2000) jegyében lerombolta, például a korábban egyeduralkodó elitkultúra ideáját, a tömegkultúrát állítva mellé. A korábbi elitoktatás helyett pedig a tömegoktatás létjogosultságát ismerte el. Ugyanez történt a művészetek és a sport területén is. Az addigi elitművészet helyébe mely keveseké volt és minden korban sajátos stílust teremtett, tömegművészeti ágakat hozott létre (pl. graffiti, vagy a zenében a rap, népi kismesterségek tömeges művelése), és egyben megszületett a stílusnélküli század. Sem a XX. századnak, sem a XXI.-nek nincs meghatározható stílusa, mert „minden megy”, többféle stílus, ízlés lehet egy időben érvényes. A kevesek által űzött sportok is tömegsporttá váltak ebben az erőtérben.
A posztmodern lebontott mindent, ami egész, elit és univerzális volt korábban. Létrehozta ezzel a múlt században a töredezettséget, az egészre vonatkozó „univerzális igazság” helyére a „helyi igazságot” állítva.
A posztmodern jelentős „misszionálási karaktert” (Kiss Endre, 1999) jelenít meg, amikor a tömeg jogát emeli az addigi szűk elit mellé. Az elmúlt század történéseit ebben a kontextusban a lebontás idejének értékeljük, ahol az addigi merev kategóriák összeomlása, az univerzális, mindenkire egyaránt érvényes elvek szerinti működés ideájának megdőlése, és ezzel a tömegesedés jelensége vált a legjellemzőbbé. A század fő karakterjegyei tehát: a lebontás, töredezettség, tömegesség.
A töredezettség egyre erősebben észlelhető az oktatásban is. A megdőlt, egységes „univerzális elv” – mint a vallás, vagy a marxizmus szerinti működtetés – helyett, a pedagógiai programokkal a sok-sok „helyi igazság” által igazgatott iskolamodell alakult ki. A töredezettség felfedezhető továbbá a kultúrában, lásd a tömegkultúra számtalan ízlést tükröző világát, amiben a tömegkommunikációnak, tömegfilmeknek jelentős szerepe van. Ugyanígy a tudományok mind specializáltabbá válásában az ennek nyomán keletkező izoláltságban is tetten érhető ez a töredezettség, és ezzel elérkeztünk a média kutatásának tudományágakra való szakadásához.
Nem volt eredeti szándékunk „posztmodern távolságtartó iróniával” szemlélni, és mintegy vállveregetve beszélni a specializálódott szakterületekről, de maga a posztmodern, amely „metafilozófiaként” szereti magát definiálni, mindig felülről tekint le és tör szét egésznek hitt dolgokat. A filozófiának egyébként sem lenne semmi dolga, ha nem lennének a szakterületekbe belefeledkezett tudósok, fáradságos munkával létrehozott speciális tudományok. A filozófiának tehát érdekében áll a mind kiterjedtebbé váló tudomány, a specializáció megbecsülése, hogy összefüggéseket találhasson közöttük, következtetéseket vonhasson le belőlük.
A következőkben a médiakutatás két hatalmas területének dicsőséges, és eredményekben gazdag útját mutatjuk be, hogy végül negatívumaira is rámutathassunk. A filozófia szerint mindennek, ami jó, hasznos, bő termést hozó, ott van a rossz, haszontalan és férges gyümölcse is.
Megnézzük közelebbről, hogy a posztmodern hogyan törte egyre több darabra a média kutatásait, a média, mint vizuális művészeti ág mennyi új ágat hozott, bőséges termésével gazdagítva a tömegkultúra asztalát. Végigkövetjük, hogy a két nagy kutatási terület (agressziókutatás és a média, mint a művészet elméletei) milyen irányban indult el és mely céllal kutatott. Látni fogjuk, a részek hogyan váltak maguk is tökéletes egésszé saját kutatási módszerekkel, önálló szakirodalmi bázissal, a területre szakosodott kutatókkal, szakemberekkel, saját célokkal és eredményekkel. Bár különböző utat választottak, más célokat tűztek maguk elé, mégis vannak közös találkozási pontok, mert hasonló eredményre jutottak, mégpedig a médiapedagógia iskolai oktatásának szükségességéhez. Máshová teszik viszont a hangsúlyokat. A probléma az, hogy egymást ignorálják, aminek a médiapedagógia oktatása látja a kárát, tehát a gyerek a vesztes fél.
Ebben is felfedezhető a posztmodern tolerancia és a kitágított fogalomalkotás hatása, amely azt mondja, hogy „anything goes”, tehát mindegyik nézőpont jó és hasznos, csupán egy másik oldalt jelenít meg.
Felmerül tehát a szintetizálás szükségessége, a két nézőpont közös pontjainak megtalálási igénye és az eltérő vonatkozások egyenlő jogainak elismerése.
Központi szerepet kap „az ész bűneinek bevallása”, mert a „posztmodern misszionálás” világosan mutat rá a valamely elv szerinti működtetés kizárólagosságának megszüntetésére. A médiaügy metaszintű átvilágításában egyértelművé válik a pénz, a piac egyedüli hatalma az életműködés bármely színterén, uralkodó tényezővé lépve mindenek fölé. A média világában a reklám, az image építés, az illúziókeltés, a fokozás egyre vadabb tempója mind üzleti érdekeket szolgál. A kreatív emberi tehetség az illúziókeltés világában a piac, a rombolás kiszolgálójává válik súlyosbítva az „ész bűneit”, holott építő lehetne.
A posztmodern az eddigi működtető elvek felülvizsgálatára késztet, felhívja a figyelmet az emberi felelősségvállalásra, a média területén a vizuális befolyásolás veszélyeire.
Elég egyetlen kulcsszó: „média”, „televízió” vagy „elektronikus média” – és közel 40 év kutatási anyaga tárul fel a computer képernyőjén. Már a keresés technikája sem utal egyértelműen a „Gutenberg-galaxis” írott világára, mert elég egy gombnyomás és a képi világ vizuális eszköze, a képernyő hozza elénk tudásaink felhalmozott tapasztalatait. Nem ajánlatos azonban megfeledkezni az olvasás technikájáról, mert a feldolgozáshoz erre is szükség lesz. Nem a helyette, hanem a mellette fogalmát érdemes szem előtt tartanunk a továbbiakban – ha eddig elhittük volna, hogy a „Gutenberg-galaxis”-nak vége és felváltotta a „Bill Gates-birodalom”. Ha elhittük volna továbbá, hogy a fényképezést felváltja a film, a filmet a televízió, a tévé helyettesítőjévé válik a computer, a computer helyére áll az Internet. Ha elhittük volna, hogy minden elméletet megdönthet egy másik elmélet, hogy annak helyére állva egyedül üdvözítővé váljon, hogy a Teremtés történetét mesévé teheti az Evolúció, a behaviorizmust az analitikus pszichológia, végül be kell látnunk, hogy nem ellene, hanem mellette. Ha a tudás parányi szeletét feltártuk, azt gondoljuk, a másik hamis volt, holott csak addigi ismereteinket tükrözte, illetve az élet egy másik aspektusát tárta fel. A médiakutatások sok kis szeletéből lassan áll össze az egész torta és mire idáig jutunk, hirtelen megváltozik az egésznek az íze, a sok keserűből egyszer lehet, hogy édes lesz – ha rájövünk, hogy nem ellenünk, hanem értünk van. A „láthatatlan kéz” (Adam Smith) végzi egyensúlyra törekvő munkáját, ahol az írott világ mellé a képi világ lépett. E hosszú folyamat alatt azonban végtelennek tűnő fejlődési állomásokon lépünk túl, míg eljutunk a „rabul ejtés”, majd a „bűnbeesés” lépcsőjéről az „üdvözülés” szakaszába. Úgy tűnik, a rabul ejtésen már túl vagyunk, a média világa régóta fogva tart, jelenleg a bűnbeesés csapdájából keressük a kivezető utat.
A Média jelenségére többféle terület szakemberei, kutatói figyeltek fel igen korán és mindenki a maga területén hosszú évtizedeket töltött ennek a szokatlan, az emberek életére óriási hatást gyakorló területnek az elemzésével. Megjelentek a média szakemberek, akik egy területre specializálódtak és fáradtságos kutatómunkával lépésről lépésre egyre többet tártak fel a média sajátosságairól egy folyamatosan változó környezetben, mert a fejlődési ütem egyre fokozódott, a vizualitás technikai, tudományos bázisának növekedése, finomodása, kiterjedése, mind a mai napig beláthatatlanul fokozódik. A kezdetben osztatlan egész médiaügy, fokozatosan kettévált két vizsgálódási területre, két különböző aspektusból való szemlélődésre, komoly tudományos elemzésekre. Az egyik irányba a szociológusok, szociálpszichológusok, pszichológusok indultak el, megteremtve a médiakutatások empirikus bázisát. A belterjesség pozitív oldalát kamatoztatva egymás eredményeit fejlesztették tovább, csakis e terület irodalmát forgatták haszonnal, legjelentősebb kutatóik használt kifejezéseit, frappáns mondatait idézték, gondolták tovább, mint ahogy egy tudományág kifejlődésében ez lenni szokott.
Ugyanez elmondható a médiaügy másik területéről is, amely ugyanolyan erővel indult fejlődésnek, főként filmes szakembereket, médiateoretikusokat, művészeket, írókat, vizuális szakembereket gyűjtve zászlaja alá. Így kialakult a médiaesztétika területe, amit nevezhetünk „médiaművészetnek” is. Ez utóbbi elnevezés sehol nem szerepel ilyen módon a szakirodalomban, de szerintünk jól tükrözi azt az irányultságot, ahogyan a fent említett szakemberek közelednek a médiához és próbálják úgy értelmezni, mint a művészet egy új kifejező eszközét, a mediális gondolkodást indítva útjára.
A médiakutatók főként a televízió, a videó, a számítógépes játékok, később az Internet mindent elsöprő hatását vizsgálták és vizsgálják a gyerekek viselkedésére, valamint a családra, életstílusra, napirendre, értékekre gyakorolt befolyásoló szerepére vonatkozóan. E területből nőttek ki a nagyszámú agressziókutatások, a család és a televízió együttes vizsgálatai, az életstílus, érték, attitűd vizsgálatok a televízió nézés gyakoriságának elemzései és összefüggéseinek kutatásai. Miután kutatási eredményeik igen nagy számban a televízió a gyerekek viselkedésére gyakorolt romboló hatását igazolták vissza, és életünk számos területére vonatkozóan is hasonló eredményre jutottak, e terület képviselői általában negatív álláspontot képviselnek a média rohamos előretörésével szemben. A kutatások tükrében az emberiség féltése és a jobbító szándék tükröződik figyelmeztetéseikben. Jó dolog a specializáció – mert nélküle nem lennének kutatási eredmények, nem fejlődne a tudomány –, de mindig csak a dolgok egyik aspektusát tárja fel.
Eközben médiateóriák születtek a médiáról való gondolkodás másik területén, új közvetítő eszköznek, új művészeti ágaknak definiálva az egyre bővülő képes kultúra önállósuló részeit. Elemzéseknek vetették alá az életünkbe óriási erővel berobbanó képregényt, a rajzfilmet, az irodalmi művek filmes adaptációit, az egyre szélesedő film műfaj repertoárt, a televíziós filmeket, a videózást, az internetet de legelőször is a fényképezést, mint az új vizuális kultúra első műfaját. A filmes szakemberek, a médiateoretikusok, az irodalmárok főként az új vizuális kultúra sajátos „nyelvezetére”, használt kódjaira, az írott kultúrától különböző kifejezési eszközeire fókuszáltak. A filmkészítés és egyáltalán a kép létrehozásának technikai fogásai speciális szakszavakat hoztak létre, melyek a „vizuális analfabéták” számára csak napjainkban kerülnek hallótávolságba, pl. montázs, fényeffekt, totálkép, vágás, zoom, stb. A két terület különböző szóhasználata, leggyakrabban idézett mondatai is jelzik az egy szakra való specializáltságot és a másik területre való tévedés teljes kizárását. Például a médiakutatók gyakran emlegetik a Gutenberg-galaxis végét a Bill Gates-birodalom kiépülésével párhuzamban. Ugyanez visszaköszön a médiaművészet területén, csakhogy a Gutenberg-galaxis halálát a Lumiére-galaxis kezdetétől eredeztetik a mediális szemléletű szakemberek.
Elemzéseikben hamarosan nyilvánvalóvá teszik, hogy a képi kultúra minden ága, kezdve a fényképezéstől, a hírműsor készítésen át, az akciófilmekig és szappanoperákig, a valóság megváltoztatását hordozza magában, miközben a valóság látszatát kelti. Az illúziókeltés művészete már a fényképezéssel megkezdődött. A retusálás első mozdulataival egy befolyásolni akaró, illuzionista század körvonalai kezdtek kibontakozni. A másik dolog, amire igen korán fény derül, hogy még az autentikus művészeteket is meghatározza az eladhatóság kívánalma, az áru jelleg. Ezzel magyarázható, hogy a legértékesebb művészeti alkotásokban is fellelhetők a reklám harsány jegyei. Az eredetileg értékes művek a tömegkultúra taposómalmába kerülve gyakran silány kivonatokká válnak.
A fenti gondolatmenetet folytatva, a média eddigiekben felvázolt mindkét területe anélkül, hogy egymás eredményeit figyelembe vette volna, külön-külön jutott el a változtatás, a negatív hatások kiküszöbölési igényének felismeréséhez. Ennek eredményeként született meg lassan a médiapedagógia gondolata. Hazánkban Mozgóképkultúra és Médiaismeret néven vált ismertté, miután 1998-ban NAT követelménnyé lépett elő.
A televíziós agressziókutatók véleménye megoszlott. Az amerikai kutatók a monopolhelyzetű médiacsászárok ellen indítottak háborút az agresszív tartalmú filmek csökkentése mellett érvelve, mind a mai napig eredménytelenül. A másik tábor – a norvég, dán, svéd, belga kutatók – pedig belátva a kereskedelmi érdekeltségek elleni küzdelem hiábavalóságát, a prevenció, az óvodáskortól kezdődő médiaoktatás, és a szelektáló-, értelmező-, ítéletalkotó képesség kialakítását tűzték ki célul. Ebben a koncepcióban domináns szerep jut a médiaagresszió elleni küzdelemnek, az agresszív tartalom felismertetésének, ezáltal az immunizáló hatás elérésének.
Eközben a médiateoretikusok, filmes szakemberek is megalkották a saját médiapedagógiájukat, alig véve tudomást az agressziókutatók eredményeiről. Mindez főként a német nyelvterület sajátossága és a magyarországi médiapedagógiára is rányomja a bélyegét. Nem véletlen, hogy nálunk egy filmrendező és operatőr írt tankönyvcsaládot a Mozgóképkultúra és Médiaismeretek tárgyköréből az iskolák számára. A másik jellegzetesség, hogy a tantárgy a Vizuális nevelés területére kezdett beépülni, és még ma is tartja magát ez a nézet, bár maga a tankönyvíró is önálló tárgyként való iskolai tanítása mellett voksol. A médiateoretikusok, filmes szakemberek médiapedagógiája a vizuális kódok megtanítására, a „vizuális analfabétizmus” megszüntetésére irányul.
Minden fent említett pozitívuma ellenére a specializáció olyan következményekkel jár, ami arra készteti a tudományban elmerülő kutatót, hogy elveszítse érdeklődését más tudományágak eredményei iránt. Egy tudományág szűk ösvényein járva, pontosan definiált kategóriák között mozogva, egy-egy részfeladatot megoldva halad előre, egy önmaga által szabott, behatárolt területen. A nehézség abból adódik, hogy ebből nem tud, és nem is akar kitekinteni, pedig ma a szintetizálásra, az egymás közötti kapcsolatok felfedezésére, vagy a más nézőpont komplementer szerepére lenne szükség a továbbhaladáshoz. A tudás mindkét oldalon felhalmozódott, sok az átfedés a médiapedagógia felfogásában, holott más volt a kiindulási alap, így ebből adódóan máshová kerülnek a hangsúlyok és vannak figyelmen kívül hagyott területek. Nálunk például a filmesztétikának van hagyománya, a művészileg értékes filmek értésére esik a hangsúly. A tömegkultúra termékeinek elemzése kapcsán „a vizuális analfabétizmus” megszüntetésére, a vizuális kódok értelmezésére, műfaji elemzésekre, stílusokra terelődik a figyelem. A tankönyveink azonban, szinte teljesen tabuként kezelik a médiaerőszakot, a televízióban megjelenő agresszivitás, a hangsúlyozott szexualitás, és a csúnyaság kultivációjának jelenségét, az eladható áru hatáskeltésre szánt, negatív tendenciáit.
A tudományágak elszigeteltsége miatt sem hazánkban, sem néhány más európai országban, mint Németország, Olaszország, ahol a vizuális kultúra részeként értelmezik a média különböző területeit, nem került be a köztudatba, hogy a médiapedagógia létrejöttének egyik indikátora az egyre fokozódó médiaagresszivitás és kísérőjelenségei elleni küzdelem volt. Ugyanakkor a hazánkban megrendezésre került Nemzetközi Médiakonferencián (Dobogókő, 1998), ahol az amerikai George Gerbner professzor, francia kommunikációs szakemberek, és számos magyar médiaagresszivitás kutató szólalt fel, kivétel nélkül mindannyian felhívták a figyelmet az agresszív tartalmú filmek törvénnyel való korlátozására és a nem gyerekeknek szánt műsor jelrendszerrel való ellátásán kívül, a médiapedagógia fontosságára, amely hatékony lehet az agresszív hatás csökkentésében.
Átok vagy áldás a tömegkommunikáció? (Még néhány szempont a két média ág kétféle nézőpontból való szemléléséhez)
Az itt következő médiakutatások a teljesség igénye nélkül csak villanásnyi képet adnak a vizsgálatok egyik irányáról, amely a nézőt mint „fotelkrumplit”, passzív nézőt mutatja be.
A médiakutatásban jelentősek az amerikai médiaerőszak vizsgálatok már az 50-es, 60-as évektől kezdve. Az emocionális arousal elméletek későbbi vizsgálatai (Bandura, Berkowich 1964, Tannenbaum 1971, Schachtre 1964) úgy találták, hogy az izgalmas filmek önmagukban is stresszt váltanak ki a gyerekekből.
A katarzis elméletekkel szemben sok kutató igazolta, hogy az erőszak látványa növeli az agresszív késztetést. (Berkowitz 1973, Bandura 1973)
A norvég, svéd, dán finn kutatások körkörös spirális hatást mutattak ki, ti. a hajlam a média használatra felerősíti az agresszív viselkedést, és újbóli médiahasználatra vezet. (Sonneson 1993, Niemerö 1993)
A magyar kutatások szerint a masszív tévénézők a valóságról torzított képet kapnak (Tomka 1978, Erdélyi 1988). Különösen, a magas rizikófaktorú családokban van „tudatátmosó” és agresszivitást fokozó hatása. Vannak, akik összetett okságot állapítottak meg a szociokulturális háttér, a szabadidő eltöltése és a médiafogyasztás között (Sugárné Kádár Júlia 1977, Vetró és mtsa. 1987).
Az agressziókutató tehát a televízió erőszakfokozó hatására fókuszál inkább, a veszélyeire figyelmeztet, így a médiapedagógia iskolai bevezetésének indoka érthetően az immunizáló hatás.
A médiakutatók másik csoportja a televízió szocializációs szerepét vizsgálja. Tannenbaum szerint megnőtt a televízió „gyermekvigyázó” szerepe. Anita Werner svéd kutató a „médiabefolyásolás” problémáját veti fel. Az északi kutatók holisztikus megközelítése szerint a különböző tényezők kölcsönhatása meghatározó, pl. a gyermek személyiségjegyei, médiaismerete, attitűdje, a rá hatással lévő emberek.
Az életstílus vizsgálatok az anyagi, esztétikai, etikai, metafizikai értékek különbözőségeiről informálnak (Giddens 1991). Átrendeződött a szabadidős tevékenység, a gyermeki szocializációban döntővé vált a televízió – állapítja meg Portman (1984).
Nagyobb a tévénézés gyakorisága az alacsonyabb kulturáltságú családokban, napirend alakító hatása kétségtelen nemcsak az északi, de a hazai kutatások szerint is.
A gyerek pedig agresszív tartalmú filmek intenzív hatásának van kitéve a „banditaképző” televíziós „vércsatornák” által.
Teljesen más oldalról közelítenek a médiateoretikusok, esztéták, filmes szakemberek:
A tömegtermelés csak korunk jellemzője. A film, hanglemez, rádió, televízió akkora változást hozott a befogadás, ízlés, alkotás, művészi közlés terén, ami ma beláthatatlan. A tömegkultúra kommersz filmjeivel a giccs világa köszöntött ránk.
A giccs Moles szerint a „boldogság művészete”, a középszer jellemzője, „egy csipet művészettől meghintett csúfság”. A giccskérdés a tömegcivilizáció kibontakozásával függ össze, egy merőben új esztétika. A fogyasztói társadalomban az üzenet maga is fogyasztási tárgy, és a tárgy egyben a kultúra hordozója. A tömegkommunikáció képein keresztül ismerjük meg a társadalmat, sokszor a természet helyébe lépő másodlagos valóság útján.
Ezen a területen találkozási pontok vannak, a két nézőpontból való indulás közös véleményalkotást is produkál. Kis kitérővel a következőket fűzhetjük hozzá: Ebben a felfokozott tempójú gyilok és szexualitás bombazáporban, amely a gyerekekre zúdul a tévén keresztül, a formálódó, képlékeny gyermeki lélek mérhetetlenül megsérül. Az intenzív, állandó hatás fokozatosan beépül a kialakulatlan gyermeki pszichikumba, minthogy a családi szocializáló hatás is kitörölhetetlen. A fent említetteken kívül, a rajzfilmek Dagobert bácsijának dollár és aranyközpontúsága szolgál mintául gyermekeink számára, mindez pozitív élménnyel párosulva. Disney mindannyiunk életét befolyásolta, mert ki tud ellenállni a zsenialitás erejének?
A XXI. században azonban már el kell gondolkodnunk (az „ész bűneinek” bevallása) az ember azon felelősségén, hogy tehetségét minek a szolgálatába állítja?
A legtöbbet idézett kép Mc Luhan „elektronikus faluja”. Szociológusok, tévéteoretikusok térnek vissza a tömegkommunikációval behálózott föld víziójához, ahol az emberiség egy közös kultúrában vesz részt a tévé homogenizáló hatása alatt. E manipulált földtekét, a tömegkultúra „american way of life” fogyasztói, szórakoztató kommersz termékei árasztják el. Kommerciális szempontok uralkodnak, mindennek árucikk jellege van, az válik fontossá, mennyire eladható a kulturális termék. Vissza-visszatérő gondolat, az irányított hír. Míg a médiaagresszivitás kutatók a híranyag fokozódó sokkoló, egyre naturalisztikusabb, hátborzongatóbb tendenciáját hangsúlyozzák, addig a médiateoretikusok, filmes szakemberek a montázzsal, vágástechnikával előállított valóság megmásítását emelik ki. Ebben fő szerepet kap a valóság egyes elemeinek kiemelése, néhány dolog elhagyása, vagy megváltoztatása. Az ilyen módon tálalt információ hiányos és ez alapján ítélkezünk. Még ha tisztában vagyunk is az információ hiányosságaival, tudat alatt a lenyomat ott marad az agyunkban. Láttunk és hallottunk valamit, ami nyomot hagy bennünk, és nagyon kevés esélyünk van az illúzió felismeréséhez.
H. M. Enzensberger veti fel a kérdést, hogy miért tartjuk a médiumok használóját védtelen áldozatnak – mely nézőpont gyakori egyes teóriákban és a fent említett médiakutatásokban is, lásd „fotelkrumpli” – miért bántjuk a tévét? A teoretikusoktól mást se hallunk, mint „manipulálók és manipuláltak, utánzottak és utánzók, szimulálók és szimuláltak, butítók és butítottak”. Miért nem hiszünk már a saját szemünknek sem? A mozgókép a legfontosabb érzékszerveinkre hat, miután színes, mozog, és még beszél is. A kisgyermek számára kétségtelenül a legérdekesebb tárgy a lakásban a tévé, akár érti akár nem és természetesen a felnőttek számára is. Másrészt a zeneművészet, az irodalom, képzőművészet egyszerre van jelen benne, ami jól tudjuk, érzelmeinkre, hangulatainkra igen nagy hatással van. A médiában szereplők külseje, modora rendkívül megnyerő, mert hatni akar, méghozzá tudatosan „megcsinált” kommunikációs szakemberek, designerek, menedzserek által. Neil Postman szerint a „halálba szórakozzuk magunkat”. A mozgókép varázsa azonban szertefoszolhat, ha nincsenek világosítók, operatőrök, zeneszerzők, rendezők. Ebben az idealizált világban a legtöbb szereplő szép, erős és vonzó, de bele nem szólhatunk, párbeszédre nincs lehetőségünk, bár az utóbbi időben az interaktív műsorokkal ez is változik. A távkapcsolót akármilyen bravúrosan kezeljük, bármikor váratlan meglepetés érhet bennünket, kénytelenek vagyunk azt nézni, amit nem akartunk látni (egy naturalisztikus gyilkossági, vagy szex jelenet, egy szörnyecske kinagyított feje).
A szappanoperák szereplőit családtagként üdvözölhetjük minden este. Olyan érzést kelt bennünk, mintha részesei lennénk az ő életüknek. Ezt nevezi György Péter „álközösségnek”, hasonlóan azoknak a reklámoknak a hatásához, amelyek azt sugallják, ha ilyened van (Pl. Levi’s farmer) akkor közénk tartozol, ha nincs, kitaszított vagy. A realitás fogalma medializálódott a XX. század végére – vallja a fent említett szerző –, és a televíziós szereplők tükrözik vissza életünk kérdéseire a választ. A médiakutatók álláspontja ebben a kérdésben az, hogy a nyújtott modell túlságosan egyoldalú, konfliktusainkra csupán agresszív megoldási módokat kínál.
Másrészt a kereskedelmi csatornákon keresztüli gyarmatosításról beszélnek, amelynek célpontja Kelet-Európa, Ázsia, és a fejlődő országok, ahol a „haladás” melléktermékei a Mc Donald’s- izmus, a Reebok cipő, és a „dream team” sztárallűrjei.
Van olyan nézőpont, ami úgy véli, hogy a tömegfogyasztás a valóságos és jogos igények meghamisításán alapszik. A tömegkultúra erőszakos, felülről adagolt és a közönség sajnálnivaló, mert valójában nincs választási lehetősége. A világ minden táján ugyanaz a zene, hasonló öltözék, például „Madonnaszerelés”, vagy ugyanaz a plüss állatka minden kisgyerek kezében, egyforma pólót viselnek hasonló angol felirattal. A „Dallas gyerekek”, ugyanazokat a neveket viselik a világ minden részén. A „globális faluban” a kis Pamelák, ugyanolyan mesefigurát mintázó ágyneműben hajtják álomra a fejüket. A „homogenizált érték” a világban való elterjesztésének eszköze a tévé.
A kereskedelmi csatornák ontják a kommersz tömegfilmeket és hatáskeltő elemként művészi kifejező eszközöket használnak, sok tehetséges színészt, rendezőt foglalkoztatva. Saját magukat is művészetként értékelik, különféle rangosnak nevezett díjakat osztanak ki egymás között. Scwarzenegger a „halálosztó” is Oscar díjra jelölhető. Ugyanazokat a vizuális kódokat kifejező eszközöket használják, mint a magaskultúra művészfilmjei. A tömeg joga, a tömegízlés, tömegkultúra mind a posztmodern preferált szavai, mégis felmerül a dilemma: minden mindegy?
Sok rendező vélekedik úgy, hogy az a jó film, amire a néző bemegy a moziba. A néző meghódítása érdekében a hatáskeltés, a fokozás soha nem látott méreteket ölt. Nem kell Bergman, Fellini, Tarkovszkij, a nagyok történelmi kategóriákká váltak. A mozgókép a „home video”, a „multichoice” és az Internet felé halad. Az „egér elszakíthatatlan köldökzsinórrá” válik, a mozit szerető közönség behódol az amerikai kommersz előtt – vélik a médiaelemzők. A felgyorsult élettempójú világban a mozgókép felvette a ritmust. Az ember egyre nehezebben reagál az ingerekre, így ebben az ingertelítettségben egyre több és harsányabb kell az izgalmi szint eléréséhez. Ma már nem elég egy jó akciófilm, egy „szoftpornó” az érdeklődés fenntartásához, mert eljutott egy végponthoz, ahonnan már nem fokozható tovább. A vérfröcskölő, az eszeveszetten száguldó, mindent elpusztító, az akciókra építkező filmipar egyes elemzők szerint már zsákutcába jutott. Továbbra is alapélmény marad a bűn, a bűnözők kificamodott értékrendű világa, de már megszületett az akciófilm önreflektáló paródiája is. A szöveg továbbra is trágár, villámgyors akciók, rövid dialógusok kellenek a fokozáshoz. Ezen kívül még mindig kelendők a meghökkentő elemek, a csodafegyverek, a groteszk, csúnya arcok, a durva humor. A totálissá tett gyilok, a többszörösen egymásra vetített képek, bódító hangeffektek, sokkolóan gyors vágások, állandóan mozgó kamera, a műfajok mixelése a forma végpontja a filmiparban. A tartalomra az önirónia, a gyilok paródiája tette fel a végpontot (lásd Tarantino Ponyvaregénye). Mi a kor filmstílusa? Minden megy. Minden műfaj előkerül újból csakúgy, mint a divatban. Filmben a katasztrófa, kosztümös, kaland, western is jelen van az akció, thriller, krimi mellett. Továbbra is preferáltak a politikus vagy az egyén jogaiért küzdő produkciók. Gyakran előkerül az idegbeteg, a homokos, a mozgássérült, egyszóval a más. Ez utóbbiakra mondhatnánk, hogy a posztmodern misszionálás hatása, vagy a fokozás újabb eszközei a letompult ingerek felkorbácsolására.
A képregény, a filmadaptáció, film, videó és kísérőjelenségei kapcsán is az áru jelleg egyértelműen a meghatározó.
„A Jurassik Park fedőnevű akcióban például már nem volt eldönthető, a komputerjátékok, a pólók, a dinoszaurusz kiállítások, a képregény füzetek, a matricák és plüssállatok reklámozzák-e a filmet és videó változatát, vagy viszont.” (Wessely Anna, In: Jóna Dávid, 1997, 80. p.)
A jelenség tehát ugyanaz, mint a 70-es, 80-as években Fekete István Vuk című művének tömegkommunikációban való megjelenését kísérték. Az áru jelleg vált dominánssá, és számos alakban vált árucikké (Rubovszky, 1988). A különbség az „american way” abszolút dominanciájában van.
A tévés hírműsorokról is megoszlanak a vélemények. Sokan vélik úgy, hogy nem a világ lett rosszabb, hanem a hírszolgáltatás lett sokkal jobb. A média a civilizáció történetét írja ma már, de sokak szerint a „kultúrmocskot” adaptálja. Vannak, akik megkérdőjelezik a média elmarasztalását, hasonlóságot vélnek felfedezni az eposz és a CCN között. A világ híréhségének előzményei vannak, pl. a hősi énekek, balladák, lovagi játékok. A tömegtársadalom tömegkommunikációja azonban felerősíti és érdeke szerint a maga képére formálja. A kamera mindenütt ott van, ahol valami sztori készül. Élőben láthatjuk a Kennedy merényletet, a romániai forradalmat, a taxis blokádot, Lady Di, és Jimmy temetését, vagy az afgán háborút. Az már más kérdés, a média hogyan formálja olyanná, amilyennek látjuk.
Néha már felmerül, ki figyel kit? A kamera néz bennünket, vagy fordítva? Már-már felbukkan az önreflexió gyanúja. Előbb felvesszük, aztán lejátsszuk magunknak a filmet, hogy tükröt tartson elénk, lám mit tettünk a világgal? Talán éppen ebben van Tarantino zsenialitása, mert erre akar rádöbbenteni bennünket? (lásd Született gyilkosok c. filmje, ahol kamerával, objektív híradóként közvetíti a főszereplők vérengzését)
A mozgókép jelenléte ma már presztízskérdés az óvodai ballagástól kezdve az esküvő, kirándulás rögzítésén át a magánéletben is. A megrendelő vagy a készítő, élete főszereplőjévé válik, később visszapörgetheti az eseményeket, elemezheti egykori önmagát. A klinikai halálból visszatérőkhöz hasonlóan tömegesen élhetjük át a ritka eseményt, életünk mozgóképekben való újraélését. (Ma már az orvostudományban is elismert, hogy a klinikai halált átélők előtt lepörög életük főbb eseménye, ez a későbbiekben döntő pozitív változást idéz elő a személyiségben.)
A médiaelemzésekben vissza visszatér a televízió narkotizáló és manipulációs szerepe. A dokumentatív bemutatást tartják a legalkalmasabbnak a hazugság és félrevezetés számára. A ténymegállapító igazságérték közvetítheti leghatékonyabban a szándékolt üzenetet. Minél több igazságelem van benne, annál meggyőzőbb mindenféle csábítás, reklám, propaganda, befolyás számára, mert „az igazság erejével hipnotizál”.
A mozgóképkultúrában a montázs a manipuláció egyik legfontosabb eszköze, ebben egyöntetű a filmes szakemberek véleménye is. Az elemek egymás mellé helyezésével kapcsolat létesül közöttük és ez az összefüggés lesz a két kép elsődleges jelentése. Ennek a módszernek természetesen pozitív felhasználása is ismert a művészetekben az ún. különleges üzenetként. Itt nem fogalmazódik meg nyíltan a mondanivaló, csak áttételesen, a képek által keltett asszociációkon keresztül hat a többértelmű jelentés. Analogikus értelemben jelen van a tudományban is, amikor több ismert dolgot helyez a kutató egymás mellé, és közöttük olyan kapcsolatot létesít, amiből egy teljesen új, kreatív összefüggés bontakozik ki. Az „ész bűneinek bevallására” azonban ezen a területen is szükség van, mert az egyébként kitűnő kifejezési eszközt és módszert is a manipuláció szolgálatába állította az ember. Eredetileg a Szovjetunióban Kulesov kísérletezte ki, amikor is különböző képek egymás mellé helyezésével a nézők más-más arckifejezést véltek látni. A tömörítésnek is fontos szerepe van a figyelemirányításban, mivel érdektelen részeket elhagy, ezzel fókuszálja a figyelmet egy dologra. A tömörítmény jelleg egyébként tipikusnak tekinthető vizuális kultúránk minden területén. A „tabloid” sajtótermékek megjelenése általánossá tette a kép alá rendelt tömörített szöveget. Nemcsak a színes magazinokat, képregényeket, de a meséskönyveket és filmadaptációkat is jellemzi, hogy csupán a tartalmi váz, a silány kivonatot tartalmazó írott szöveg található meg a színes képek mellékleteként. Drámai, frenetikus hatás érhető el az analógiák keresésével, egymás mellé helyezésével (pl. a sztrájkolók leverése és a mészárszék képei, vagy két párbajozó és egy madárcsapat rebbenésének bevillantása).
Természetesen ismeretes a technika a politikai manipulációk szolgálatába állítva is. A hitleri propaganda-gépezet dolgozta ki az átlagos vetítési sebesség közbeni (16 képkocka levetítése közé) 1-2 kockányi gyors bevágás készítését. A kifejezetten a tudattalanra ható képekkel ellenszenv, fanatizálás is elérhető volt (pl. az alacsonyrendű fajokról szóló tudósítás közé férgek, patkányok képeit villantották be).
Király Jenő ír a filmtrükkökkel elérhető hatásról. Pl. kivágásokkal, jelenetek felcserélésével, a filmzene váltogatásával különböző hatás érhető el. Vilén Flussel szerint a médiák alakítják is a világ eseményeit. Például a CNN hírsztereotípiái uralják a világot, az általuk csinált történelem robbantotta ki az Öbölválságot és tartotta kezében megírt forgatókönyv alapján. Edward Belr könyvet írt a „hírcsinálókról”, az „elképesztés kalmárjairól”.
Az Internet is a különböző vélekedések össztüzébe került. Elektronikus hálózata a világ számítógépeit köti össze. Kiépítésének kezdeti célja egy olyan fejlesztési stratégia volt, melynek oka egy vélhető atomtámadás esetén az információ megmentése. 1973-tól a World Wide, Web-bel egészült ki, egy felhasználóbarát, multimédiás felülettel. 1986-ban indult az Információs Infrastruktúra, az IIF, ma NIIF program, melybe a magyarországi felsőoktatási, kutatói, közgyűjteményi szféra is bekapcsolódott. A program fontos célja az Európai Unióhoz való csatlakozás információtechnológiai előkészítése.
Az egész világon, így Magyarországon is a legnépszerűbb Web oldal a Playboy, a sportadatbázisok, a vásárlói információk. Megjelent azonban a Biblia is, II. János Pál pápa is elérhető a világhálón, de ugyanígy a bombakészítés különböző módjai is. Az e-mail cím a leggyakrabban használt a komputerhálózatban, mára már presztízskérdéssé vált. Új kultúra, új életforma tűnt fel, melyet médiateoretikusok próbálnak elemezni. Egy olyan soha nem tapasztalt helyzet állt elő, mely egyedülálló az emberiség történetében, ui. egyetlen esemény láncreakciót indíthat el az egész világon. Sokan keresik a választ arra, hogy milyen nagy változásokat indított el a világon a számítógép-hálózat kiépülése.
Például egyes indián törzsek fejlődési fokokat ugrottak át, (pl. az ipari társadalmat), a halászó, vadászó, gyűjtögető életmódból a világ információs társadalmának részévé váltak.
Másrészt eddig a könyvkiadók, újságszerkesztők stúdiófőnökök válogattak helyettünk, az Internet pedig megadja azt a lehetőséget, hogy mi válogassunk. Gyakorlatilag bárki közzéteheti az alkotásait és bármi letölthető.
Egy hierarchizáltság nélküli világ kiépülésére ad lehetőséget. Ezen a ponton újból feltűnik a posztmodern misszionálás hatása, mely nem ismer el elsőt és másodikat, úgymond emancipálni törekszik az embert. Láthatóan összetörni igyekszik a hierarchia univerzális eszméjét a világban. Már korábban megfigyelhető volt ez a tendencia a totalitárius társadalmak fokozatos összedőlésével, fáziskéséssel e folyamat ma is zajlik. A demokratizálás folyamata hordja magában leglátványosabban a trendet, de ugyanígy a szervezetváltozás tendenciája a hatalom és felelősség megoszlás kiterjesztése is. Az emberi felelősség nőtt meg a világban a felnőtté érés új trendjével. E jelenség kifejezési eszközeként, tárgyiasult formájaként is értelmezhető az Internet felbukkanása az életünkben.
Az Internet jelenleg cenzúrázatlan és cenzúrázhatatlannak tartja magát. Az amerikai katonai biztonsági szolgálat azért hozta létre, hogy megsemmisíthetetlen legyen, ami feltételezi a rendszer elemeinek egyenrangúságát. A Cyberspace Függetlenségi Nyilatkozat (1997) bejárta a világot. Bill Clinton kommunikációs törvénye ellen íródott, mely büntetőjogi felelősséget terjeszt ki a számítógépes csatornákra. Idézet a nyilatkozatból:
„A cyberspace tranzakciókból, tapasztalatokból, és tiszta gondolatokból épül fel, melyeket a hálózatban a kommunikáció köt, kovácsol egybe. A mi világunk mindenhol jelen van, és sehol sincs, de élő testet egyet se találni benne… Egy olyan világot hozunk létre, melybe mindenki beléphet előítéletek és privilégiumok nélkül, a faji hovatartozás, rang, gazdasági vagy katonai hatalom mind-mind elveszítik jelentőségüket…A cyberspace-ben a lélek civilizációja leszünk.” Bill Gates birodalma saját mesterét is túlnőtte, a Microsoft vezetőjének nem sikerült hatalma alá vonnia az Internetet. A netikett (hálózaterkölcs) gyermekbetegségei a szerzői jogi kérdések, de ezt belülről akarja megoldani, nem külső kontrollal. Jelenleg anarchikus arcot mutat, normái eltérnek az eddig megszokottól, de a kulturális evolúció e lépcsőjén („information superhighway”) nagy teljesítményű adatsztráda áll az emberiség rendelkezésére. Még néhány kulcsszó a médiateoretikusok vitáiból jobban megvilágítja a mediális gondolkodás legújabb területeit:
A cybertér – alulról építkező, térben való közlekedésre alkalmas, decentralizált, tulajdonos nélküli, változó, folyton alakuló hely. Az interaktivitás – a virtuál szó jelentése csak digitális létezés, angolul a másik jelentése „gyakorlatilag”. Találó a megnevezés, mert a „virtuális kultúrában gyakorlatilag minden lehetséges”. Másként „virtuális valóságnak” is nevezik (VR), mely valóságmodellező program. A VR a kibernetikus térbe való elmerülés metaforája, segítségével bárhová eljuthat az utazó. Egy interaktív kapcsolatban mindenki saját maga alakíthatja a helyszínt, a cselekményeket, cserélheti a szereplőket, saját maga is különböző szerepben jelenhet meg. Bakács Tibor szerint a cyberspace-be való utazás a „tudattágulás révén Charter járat az Édenkertbe.” Úgy tűnik, a szellemi dimenzióban való élet megtapasztalására van lehetőségünk itt a földön, az eddigi túlzott anyagba szállás után. Párhuzamos létek megtapasztalására, új identitásteremtésre, új névválasztásra nyílik lehetőség. Negatív eredménye viszont az Internetfüggőségből, „infonarkózisból” eredő személyiségtorzulás, mellyel Amerikában tizenéveseket kezelnek. A helyzet Japánban sem jobb, mert a „médiaagymosott” fiatal generáció kerüli a fizikai kapcsolatot, a tévé, számítógép, telekommunikáció imádat jellemzi őket. Ismeretes az „otaku jelenség”, mely a Japán iskolarendszer mellékhatása is egyben, mert „ipari robot rendszerben” arra tanítják őket, hogy a világ egy információ és adathalmaz. A személyes kapcsolatok kiüresednek, helyére a virtuális valóság lép. Tárgyakat emberként, embereket tárgyként kezdenek kezelni, nem néznek a másik ember szemébe, csak a „hipervalóságban” élnek. Az „interaktív junkiek” számát 350.000-re becsülik, akiknek élete gyakorlatilag – beleértve a szexuális életet is – áttevődik a „megatérbe”. A személyesség, az arc fog hiányozni a jövőben, hangoztatják a médiateoretikusok. A hangtárak, videotékák, könyvtárak helyett elektronikus, információs és szórakoztató központok lesznek.
Nézetünk szerint azonban, egyben visszautalva az írás elején elmondottakra, az eddigi író olvasó dominancia változik meg, mintegy kiegyenlítődik a vizuális kultúrával egy egyensúlyra törekvő folyamat részeként, melyben a posztmodern hatás is jelentős szerepet játszik.
A médiapedagógiát többek között a reklámok elleni prevenció szükséglete hozta létre, a média által sugárzott más negatív hatásúnak ítélt műsorok mellett. Idézhetnénk Freedman szavait a mögötte álló gondolatok jobb megértéséhez „Ha az óceán partján élünk, ahelyett hogy falakat emelnénk, tanuljunk meg úszni.”, vagy Barbara C. Harris logikáját. ”Nem elég a fuldokló gyermeket kimenteni a folyóból. Valakinek el kell indulni felfelé a folyó mentén, és meg kell akadályozni, hogy a gyermekeket beledobálják.” A következőkben megpróbáljuk bemutatni néhány ország és médiaszakember, az egyház médiapedagógia felfogását, rámutatva a közös pontokra, különbözőségekre és kísérletet téve, következtetések levonására.
Az északi kutatók közül, Anita Werner számol be arról, hogy az életstílus kutatások a „médiatudomány” fontossága felé terelték a figyelmet. Giddens (1991) szerint a médiatartalmak megválasztása az egyén értékhierarchiájáról ad jelzéseket. Az értékrend – anyagi, esztétikai, metafizikai – tizenéves korban változékony, éppúgy, mint az életstílus. Fontos tehát napirenden tartani azt a problémát, hogy milyen nyomot hagy a médiahasználat a fiatalokban, és médiaismeretre tanítani őket. Ez a felismerés interdiszciplináris együttműködést indított el a tudósok között, melynek eredményeképpen az irodalomtudósok, nyelvészek szemantikai elemzései és a szociológiai, szociálpszichológiai elemzések ötvöződtek, így segítve a probléma megoldását.
A médiaismeret tantárgy az óvodai neveléstől kezdve végigvonul az iskolarendszeren. Ettől remélik a nemkívánatos médiabefolyásolás csökkenését. A szülők attitűdjét találják mégis a legnagyobb hatásúnak, pl. a gyerek anyagiasságának kialakulásában a televízió erősíti ugyan, de nem ez az elsődleges.
Az északi kutatók fontosnak tartják, hogy az iskola tanítsa meg úgy használni a médiát, hogy javukra váljon a gyerekeknek. Nem érthetjük meg korunkat és kultúránkat, ha nincsenek ismereteink a médiáról.
A médianevelés meghatározott használatra, attitűdre akarja rávenni a gyerekeket. Ez a nevelés otthon, az óvodákban és az iskolában is folyik.
Ha az iskola segíteni akar a problémás gyerekeknek, ismernie kell az otthon szimbólumvilágát, azt, hogy ott milyen szerepet tölt be a média. Bebizonyosodott, hogy a szociokulturális hátránnyal rendelkező gyerekek életében sokszor az egyetlen biztos, stabil pont szerepét tölti be a média.
A médiadidaktika, médiaismeretek tantárgyi keretein belül médiaprodukciós munkát végeznek, saját videofelvételekkel viszik közelebb a média megértését. Gyakran a tantárgyakba integrálják.
- Felismerik, hogy megrendezett valóságot látnak.
- Megtanulnak kritikusnak lenni morális és ideológiai kérdésekben.
- Felismerik a médiaüzenetekben megbúvó különböző értékeket.
- A médiatermékekben megtanulják becsülni az értékeket.
- Képesek különbséget tenni az eredeti termék és a másolat között.
- Személyes beszélgetésben feldolgozzák a médiából szerzett ismereteket.
- Az esetleg egyoldalú, félrevezető kép, a politikai, gazdasági, kulturális befolyásolási szándék felismertetése.
Ebben a tanároknak fontos szerepe van. Tisztelniük kell ezek használatát, ugyanakkor felhívni a figyelmet gyengéikre.
Németországban a Vizuális kommunikáció címszó alatt tanítják a vizuális közlő nyelv mélyebb megismerését a reklámgrafika, fotó, film, képregény, a filmgiccs elemzését. Véleményük szerint a tömegkommunikáció nyelvét kell széles körben ismert közlő nyelvvé tenni. A manipuláció leleplezése a fotó, filmkészítés mesterségébe való bevezetéssel iskolai tantárgy.
Martin Esslin irodalomtörténész beszél az ön-immunizálás eléréséről. Nemzedékek során át ez az óriási tömegű információ, ami a médiákból árad tájékozott, kritikus közönséget alakít ki, mely védett a manipulációkkal szemben. Az immunitás fejlődését kell elősegítenünk úgy, hogy be kell építeni a nevelésbe a műsorok értékelését, bírálatát.
Bilge Ogün Bassam (1998) a gyermekek felkészítését tartja fontosnak az oktatási rendszerben. Médiaolvasóvá kell tenni őket („média literate”), eszközöket adva a kezükbe, hogy megkülönböztessék a jó és erőszakos programokat, valamint a valóságot és a fikciót. A szülők ne „babysitter”-ként kezeljék a televíziót, az oktatási rendszer pedig tanítsa meg őket a médium kezelésére.
S kutatókon kívül televíziós szakemberek is felemelik szavukat a médiaoktatás, a műsorok jobbá tétele érdekében. Véleményük szerint nem a televízió a felelős, a megoldás a médiaoktatásban van. Mások „környezetszennyezés”-nek nevezik a műsordömpinget. A gyermekkorban megtanult médialátás később alig befolyásolható. Jelenleg a „durvaság televíziójával érzelmi fogyatékos gyerekeket nevelhetünk”, pedig valódi maradandó értékre van szükségünk. A műveltség, erkölcs, szépség, mint érték társadalmi elismertségének hiányát tükrözik a média műsorai. A műsorkészítők gazdasági nyomás alatt vannak, a magyar rajzfilmkészítés megfizethetetlenül költséges. Ezek a jelenleg sugárzott filmek „a multikulturális filmipar olcsó, semleges termékei”. A „tabloid” sajtótermékek előretörése, az „infotainment” egyeduralma, azaz a szórakoztatás, mint legfőbb cél a médiában, arra hívja fel a figyelmet, hogy a kommunikációs ismeret tanítása a legfontosabbak közé emelkedett.
Közös nyilatkozat született az 1998-as, Dobogókőn tartott Médiakonferencia zárásaként. E szerint:
- a műsorszolgáltatóknak tartózkodniuk kell a gyilkolás naturalisztikus ábrázolásától,
- az erőszak visszaszorítása, a műsorszolgáltatók önkorlátozásának elérése, szankciók, egyértelmű jelrendszer alkalmazása a gyerekeknek nem ajánlható műsoroknál,
- média, Internet, audiovizuális ipar termékeinek kritikus használatára való oktatás a családban és az oktatási intézményekben.
George Gerbner (1996) a Kulturális Környezetért Mozgalom alapítója szerint a cél:
- a média tulajdonlás fennálló koncentrációjának a felszámolása,
- elérni, hogy ne csak a fogyasztók piacára tervezett produktumok kerüljenek sugárzásra,
- a média - literáció, a tudatosság, kritikai médiafogyasztás megtanítása.
Az egyházi médiakritika azt mondja, hogy többé az információ, a tudás és az igazság nem adhat egységet. (Lukács László, 1997) A „kommunikációs analfabétizmust” kell legyőzni, hogy a média életünket gazdagítsa, ne pedig elpusztítsa.
A katolikus egyház médiakritikája tagadja a rétegműsorok felfogását, az egyházi műsoroknak az egész nemzet szellemi, erkölcsi felemelkedését kell szolgálnia. Az egyház keresztény üzenetével, puritán értékrendjével jelen kell legyen a médiában.
a tömegkommunikációs eszközök lehetnek az erkölcs, a nemes kultúra támogatói, de rengeteg kárt is okozhatnak,
a tömegkommunikációs eszközök a közjó szolgálatában állnak,
a társadalomnak joga, hogy információt kapjon.
az erkölcsi rend elsőbbségét el kell ismerni, az erkölcsi elveket érvényesíteni kell a média munkatársainak,
a szülők tanítsák meg gyerekeiket a helyes médiafogyasztásra.
Az egyház tehát buzdít az értékcentrikus médiafogyasztásra, de kritizál, ha nem ismerik el az erkölcs elsőbbrendűségét mindennemű érdekkel szemben. Az egyház „médiateológia” néven világvallásnak nevezi a médiát, a videót pedig annak megszokott rítusának.
Jozef Niewiadomski, az innsbrucki egyetem dogmatika professzorának véleménye szerint „a média az ember kezébe adja a kínálat káoszán való uralkodás eszközét, nemcsak a mindenhatóság és a mindenütt való jelenlét válik lehetővé, hanem a valóságok számtalan halmaza teremthető meg a cyberspace-ben. Nincs többé tér és idő, az elektronikus média megadja a halhatatlanságot.” (J. Niewiadomski, 1997, 43)
A média valójában egy bálvány. A keresztény attitűd: részt venni, de nem azonosulni, kritikával fogyasztani. A radikális valláscsoportok (Jehova tanúi, nazarénusok, adventisták) tagjaiktól a médiától való teljes elfordulást várják. Az egyház szerint a médiabálvány hamis igézeteinek leleplezését kell a médiakritika homlokterébe állítani.
Ide kívánkozik még a Marcel Frydman belga szociológus által leírt médiapedagógia, melynek fő célkitűzése az agresszív tartalmú filmek megbeszélése, vizuális kódjainak elemzése agresszivitást keltő hatásának csökkentése érdekében.
A hazai médiapedagógia oktatását írásunk elején érintettük, itt ki szeretnénk emelni még egyszer, hogy a hazai tankönyvcsalád eléggé egyoldalúan a vizuális kódok megtanítására teszi a hangsúlyt, fényképészeti és filmkészítési technikákba akar elsősorban bevezetni. Mentségére szolgál a médiapedagógia iskolai oktatásának féltése, az eltorzítás veszélyétől való félelem. A média produkciók egyoldalú elítélése többet árt mint használ szemlélet pozitívumként is felfogható. Az oktatás ajánlott módszere kifejezetten előnyös és egyedülálló a hazai iskolai gyakorlatban, eltekintve néhány kísérlettől és az alternatív iskolák szemléletétől. Rendkívül kreatív, mindenkitől alkotó részvételt igénylő projekt módszert ajánl a tankönyvíró a megvalósításra. Ezen kívül a team munkában való tanítást tartja jónak, ahol az egyik oktató filmes szakember.
Mégis problémaként érzékeljük, hogy teljes mértékben hiányzik az agresszív tartalmú filmek elemzése, a reklám, az eladhatóság egyeduralmának megmutatni akarása, ami a mértéktelen fokozásban nyilvánul meg. Nem akarja felhívni a figyelmet a könyv elég hangsúlyosan a fokozás ma már természetesnek vett eszközeire, a másodpercenkénti akció, az eszeveszett tempójú klipek felfokozott szexualitására, a szörnyfigurák amorf ízlésvilágára, amit ma már észrevétlenül a „milyen aranyos” jelzővel illetünk.
A hazai médiapedagógia gyerekcipőjeként értékeljük a tantárgyba integrálás, vagy az önálló tantárgy dilemmáját. Ma még mindkét formában történik, de legnagyobb probléma a szakember és a képzés hiányossága.
Láthatóan széles a médiapedagógiáról való gondolkodás palettája, azonban sok hasonló vonást is mutat, bár esetenként máshová esnek a hangsúlyok, minthogy a kutatások kiinduló alapjai is különbözőek voltak. Úgy gondoljuk az eddigiekből jól látható, a médiát milyen módon tette töredezetté a posztmodern, és hol vált szükségessé a szintetizálás, mert a különböző aspektusok egymást egészítik ki.
Bármennyire is paradox, a szintetizálás lehetőségére is a posztmodern gondolkodásmód teremt lehetőséget. A többféle igazság egy időben való létjogosultságának elismerése a többféle alapból való vizsgálódás és eredmény teljes értékű jogát ismeri el a média tudományban is. A média nyomán kialakuló tömegkultúra, a sokrétűség, a sokféleség fogalmát erősíti a világban. Ma már minden a sokféleségből indulhat ki, és a régi egység és sokféleség fogalom nem érvényes többé. Ez a hatás tökéletes transzformáló erővel hat, egy teljes dimenzióváltást, fókuszáthelyezést igényel az embertől. Ebben a transzformációban az egységet már nem ellenében, hanem e kereteken belül kell elképzelni.
A posztmodern a metaszint igényességével koncepcionál, mert az „anything goes” kitágított tudatába belefér ugyan a tömegkultúra minden rétege, mégsem gondolja azt, hogy minden mindegy. Erre bizonyíték a médiapedagógia létrehozásának igénye is. A médiapedagógia tulajdonképpen az ész bűneire akarja felhívni a figyelmet, arra a tényre, hogy az emberi tehetség a szirének csábos hangjának igézetével egy hamis útra tereli a közönséget, ráadásul a képlékeny gyermeki pszichébe ültetve be a sötétség erőinek agresszív csíráit. Az emberi kreatív tehetség varázslatos ereje odaszegezi a nézőt a karosszékbe, hogy az öncélú gyilok, és naturális szexualitás, a virtuális hamis valóság ópiumát szívja magába. A posztmodern szellem azt mondja az embernek, legyen a te akaratod szerint, de megadja mindenkinek a kulturálódás, a tanulás egyenlő lehetőségét. A tanulás és a nyitottság, amely az élet minden színterén megjelent, az ember eszköze arra, hogy a gondolkodás és az önkorrekció révén a megfelelő értéket válassza. Zártság és korlátok, egyirányú ösvények nem adnak lehetőséget a változtatásra, korrekcióra, csupán az elfojtásra és „tantaloid epekedésre”. Tudni, hogy a korlát túloldalán bőség, túlcsorduló élet van, ám nem részesülhetsz belőle, mert prométheuszi láncok béklyóznak meg, ezt jelenti a zárt társadalom, melynek vasfüggönye mindent eltakar. A szocialista rendszer lezárt határai, a hidegháború által elvágott kommunikációs csatornák felállított korlátai mögött a nyugati paradicsom képe volt a képzelet bőségkosara, amiből senki nem vehetett. Ma itt van már a Kánaán, bár sokak számára tantaloid epekedést jelent Tantalosz mítoszára emlékeztetve, aki mindennel el volt látva, de semmihez nem juthatott hozzá. Mégis a nyitottság a társadalomban, az iskolákban, a kultúra és médiaválasztás lehetőségében, továbbá a posztmodern szellem, a férfi-női elvek, a magas és alacsony kultúra a töredék, az egész befogadásában ad egyedül esélyt az embernek arra, hogy önkorrekciót hajtson végre magán, és ne legyen minden mindegy. Végső soron, a posztmodern igényességre inspirál.
A média világát figyelve a tömegigény, a szabad akarat, amire a posztmodern feljogosította az embert (lásd Lyotard az emberiség emancipációja), az értékeket a társadalom számára mindig is deviánsnak minősülő, a konvenciókat semmibe vevő művészek értékei felé tolta el. A sztárvilág, a művész – aki életstílust, divatot diktál, uralja a közönséget – életének eseményei melyek botrányokban bővelkednek, léptek elő követendő modellé.
A pedagógus mindig is a társadalmi normák megtestesítője volt a művész ellenpéldájaként, akitől elvárták a normák felrúgását. Ma a pedagógusrétegben is egyaránt jelen van a fitness kultúra, a tömegkultúra iránti igény, és magánélete is éppoly zilált, mint a művészeké. A posztmodern, amely a törés lebontás ideológiájaként is felfogható, itt is széttörte a régi konvenciókat. Nyitott a reklám marketing sugallta hedonista életstílusra, a művészi, filozófiai, erotikai társadalmi jelenségekre az emberi humánum kitágított perspektívájából, az emberi belső igény megértésének bölcsességével. Nem mondja azt azonban, hogy minden mindegy. Éppen a mindenki számára biztosított kulturálódás, tanulás lehetőségével, a sokszínűség felmutatásával másféle perspektívát is felvillant és míg hagyja kiégetni, a végletekig fokozni a negatív tendenciákat, felkínálja egy új életminőség alapjait. A jobb kiégetni, mint elfojtani bölcsessége is jelen van a posztmodernben, ami belátja az ember jogát a jelenlegi szintjén való működésre és választott életminősége szerinti életre. A mindenkinek belső szükséglete, lelki tartalma szerinti élet lehetőségét adja a posztmodern befogadó, kitágult tudatú filozófiája.
A média világában tévelygő embernek mankóul a médiapedagógiát nyújtja, legalább a gyerekeknek dobva a zavaros vízbe egy mentőövet.
Aaron Schutz: Department of educational Policy and Community Studies University of Wisconsin- Milwaukee Teaching Freedom? Postmodern Perspectives Review of Educational Research, Summer 2000, Vol. 70, No. 2, pp. 215-251
Abraham A. Moles: Információ elmélet, és esztétikai élmény, Bp., Gondolat, 1973.
Abraham A. Moles: A giccs. A boldogság művészete, Bp., Gondolat, 1975.
Almási Miklós: Maszk és tükör, Bp., Magvető, 1966.
Anita Werner: A tévé-kor gyermekei, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998.
August Wilhelm, Schlegel – Friedrick Schlegel: Válogatott esztétikai írások, Bp., Gondolat, 1980.
Balogh Éva: A televízió káros hatása óvodásaink játékára, viselkedésére, Óvoda nevelés, 1996. 1. Sz. 370-374. p.
Beke László: Médium / Elmélet Tanulmányok 1972-1992, Balassi Kiadó – BAE Tartóshullám – Intermédia Bp., 1997.
Boda Edit: Médiafogyasztók klubja, In: Kárpáti Andrea szerk., Bevezetés a vizuális kommunikáció tanulásához, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1995.
Cseh Gabriella et al. (szerk.): Magyarország Médiakönyve, Bp., E. N. A. M. I. K. E. 1998.
Csepeli György: A meghatározhatatlan állat, Bp., Gondolat, 1993.
Csikós Beáta: Felsőoktatási intézmények PR tevékenysége, Debreceni Egyetem, Nevelés és művelődéstudományi doktori program, Kutatási szemináriumi dolgozat, 2001.
Daniel Bell: Kultúra, In: Pethő Bertalan, A Posztmodern, Platon, Bp., 1996.
Erdélyi Ildikó: A televízió a családban, Bp., Tömegkommunikációs kutatóintézet, 1998.
Gabos Erika: (szerk.): A média hatása a gyermekekre, Dobogókő, N. GY. SZ. M. E, 1998.
G. Bózsa Evelin: A vizuális tömegkommunikáció oktatása, In: Kárpáti Andrea (szerk.), bevezetés a vizuális kommunikáció tanulásához, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1995.
Gelencsér Gábor (szerk.), Képkorszak, Szöveggyűjtemény a mozgóképkultúra és médiaismeret oktatásához, Bp., Korona Kiadó, 1998.
György Péter: Levél a mesterhez, Bp., Pesti Szalon Könyvkiadó, 1993.
Halász László: A képernyő tekintete, Bp., Gondolat, 1976.
Hartai László: Mozgóképkultúra és Médiaismeret, Tanári kézikönyv, Bp., Korona Kiadó, 1998.
Hartai László – Muhi Klára: Mozgóképkultúra és médiaismeret, Tankönyv 12-18 éveseknek, Bp., Korona Kiadó, 1998.
Hartai László: Mozgóképkultúra az iskolában, In: Kárpáti Andrea (szerk.) Bevezetés a vizuális kommunikáció tanulásához, Nemzeti Tk. 1995.
Helmut Hartwig: Vizuális kommunikáció, In: Kárpáti Andrea (szerk.) lásd. fent
Hofmeister-Tóth Ágnes – Törőcsik Mária: Fogyasztói magatartás Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., harmadik kiadás, 2000.
Ihab Hassan: Öt mellérendelő állítás a posztmodern kultúrájáról, In: Pethő Bertalan, A posztmodern, Platon, Bp., 1996.
Jean-Francoise Lyotard: A posztmodern állapot In: Pethő Bertalan, A posztmodern, Platon, Bp., 1996.
Jean-Francoise Lyotard: A jelenségről In. Pethő Bertalan, A posztmodern, Platon, Bp., 1996.
Jean Baudrillard: Szimulakrumok precessziója In: Pethő Bertalan, A posztmodern, Platon, Bp., 1996.
J. Marshall and M. Peters: Postmodernism and Education, In: L. J: Saha ed: International Encyclopedia of The Sociology of Education Oxford, Elsevier Science Ltd. 1997.
Józef Kuzma: Postmodernism in Poland, Educatio, 1998. 4. Sz. 759-766. p.
Jóna Dávid: Elmélkedések a médiapedagógiáról, Art’húr Kortárs Művészeti és Kulturális Alapítvány, 1997.
Kazinczy Zsuzsa: A televízió nézés és az olvasás. Egy debreceni elővizsgálat tapasztalatai, (Kézirat)
Kárpáti Andrea: Vizuális nevelés világszerte, Bp., Tankönyvkiadó, 1984.
Kárpáti Andrea (szerk.), Bevezetés a vizuális kommunikáció Tanításába, Nemzeti tankönyvkiadó Rt. Első kiadás 1995.
Kárpáti Andrea: A Leonardo program, Bp., Akadémiai Kiadó, 1992.
Király Jenő: Mágikus mozi, Bp., Korona Kiadó, 1998.
Knut Hickethier: Film és televízió – elemzés, Bp., Krónika Nova kiadó, 1998.
Kiss Endre: A posztmodern metafilozófia és az ezredvégi ember In: Ezredvégi ember, szerk. Dalos Rimma, Kiss Endre, Bp., 1999. 133-148.
Kiss Endre: A neopozitivizmus – neoliberalizmus és posztmodern között In: „Filozófia 2000”, Bp., 2000.
Kiss Endre: A posztmodern filozófia a misszionálás aspektusából, Magyar Filozófiai Szemle, 1999/6.
Kiss Éva: A televízió káros hatásai az ifjúság fejlődésére, Család, gyermek, ifjúság, 1998, 1. sz. 15-18. p.
Lázárné Berkes Éva: Foto és videó tanítás, In: Kárpáti Andrea (szerk.), Bevezetés a vizuális kommunikáció tanításába, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1995.
László Miklós: Példa-kép, Jelkép, 1993. 3. sz.
Marcel Frydman: Televízió, és agresszió, Bp., Pont Kiadó, 1993.
Martin Esslin: A televízió a modern ember népművészete? In: Ungvári Tamás, (szerk.): A dráma művészete ma, Bp., Gondolat, 1974.
Miklós Pál: Vázlat egy vizuális szemiotikához, In: Kárpáti Andrea (szerk.), Bevezetés a vizuális kommunikáció tanításába, Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1995.
Nagy Andor: A „képernyő tanár úr”-tól a médiapedagógusig, Eger, E. K. TK. 1994.
Papp Zsolt: Fordulópont a 90.-es évek mozifilmjében, Mozgókép és Médiaismeret tanfolyam záró dolgozat, 1997.(Kézirat)
Pethő Bertalan: A posztmodern, Platon, Bp., 1996.
Peter Kemper: Menekülés előre, avagy a Bizalmas győzelme, In: Pethő Bertalan A posztmodern, Platon, Bp., 1996.
P.M. Tannenbaum: A televíziózás szociálpszichológiája, Bp., Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1985.
Rubovszky Kálmán Dr.: Szöveggyűjtemény a közlési rendszerek tanulmányozásához, Bp., Tankönyvkiadó, 1981. 2. kiadás
Rubovszky Kálmán Dr.: Szöveggyűjtemény a filmi közlés tanulmányozásához, Bp., Tankönyvkiadó, 1982.
Rubovszky Kálmán: Apropo, comics! A hazai fogyasztású, magyar nyelvű képregények értékjellegzetességei, Művelődéskutató Intézet, 1988.
Rubovszky Kálmán (szerk.) A képregény Pro és Kontra, Bp., Gondolat, 1989.
Rubovszky Kálmán: Az ifjúsági könyv, mint művelődési jelenség, Debrecen, Kvalitás, 1995.
S Nagy Katalin: A vizualitás mint korunk gyermekbetegsége, Jelenkor, 1988/5, 461-464. p.
Sugárné dr. Kádár Júlia: A tv-mese hatásának fejlődés lélektani vizsgálata, Bp., Akadémiai Kiadó, 1977.
Székelyhidi Zsolt: Látmiért mit hallérzünk, A Mozgóképkultúra, és Médiaismeret tanfolyam záródolgozat, 1998.
Vetro Ágnes – Csapó Ágnes: A televízió és a gyermek, Bp., 1991.
Victor Kobayashi: Changing Conceptions of Humanity and Education, In: Alfred Yates (edit.), The Role of Research in Educational Change, Kalifornia, 1971.
Voight Vilmos: A folklór esztétikájához, Bp., Kossuth K. 1972.
Wolfgang Welsch: Intenzív és extenzív pluralitás In: Pethő Bertalan: A posztmodern, Platon, Bp., 1996.
Zombori Béla: A vizuális nevelés Új dimenziói, In: Kárpáti Andrea, Bevezetés a vizuális kommunikáció tanításába, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó Rt. 1995.