Nemzetközi konferencia a müncheni Goethe-Forumban
Könyvtári törvényhozás a regionális és szövetségi rendszerekben
| Időpont: | 1999. április 29-30. |
| Helyszín: | München, Goethe-Forum |
A Goethe Intézet az Európai Tanáccsal együtt nemzetközi konferenciát szervez könyvtári törvényhozás témában. Ehhez a kezdeményezéshez az Európai Tanács ezen a téren végzett tevékenysége vezetett, mint például az 1998 novemberében Strasbourgban megrendezett "Könyvtárak és Demokrácia: az állam, a helyi hatóságok és a szakemberek feladata" című konferencia. Ezt a konferenciát a BDB (Bundesvereinigung Deutscher Bibliotheksverbände - Német Könyvtáregyesületek Szövetsége), a DBV (Deutscher Bibliotheksverband - Német Könyvtáregyesület), a Saschen-Anhalt Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Német Könyvtárintézet (Deutscher Bibliothekinstitut), a British Council, a Spanyol Oktatási és Kulturális Minisztérium valamint Piemont és Emilia Romagna tartományok támogatják.
A mai multimédiás kommunikációs technológiák kínálta lehetőségek minden eddiginél szükségesebbé teszik a könyvtárak jogi szabályozását Németországban. Ugyanez érvényes Olaszországra, Spanyolországra és az Egyesült Királyságra, ahol egy nemzeti jogi keretre van szükség ahhoz, hogy a könyvtárakra vonatkozó jogszabályoknak regionális szinten érvényt szerezzenek.
A konferencia célja, hogy kidolgozza a könyvtárak jogi szabályozása nemzeti kerettervének útmutatóját azon országok számára, melyek szövetségi, vagy decentralizált szerkezetűek, hogy az Európai Tanács könyvtári törvényhozásra vonatkozó ajánlásának alkalmazását lehetővé tegye Európában.
A konferencia nyelve: német és angol, szinkrontolmácsolással.
Információ:
Goethe-Institut, Zentralverwaltung
Bereich Informationsarbeit
Postfach 19 04 19
80604 München
Tel. +49/89/159 21-274 vagy 437
Fax +49/89/159 21-671
e-mail: bohrer@goethe.de
Réges-régen lelkesedéssel tanultam a német nyelvet, és még Olaszországban hallottam a Goethe Intézetről. E két okból az következne, hogy németül beszéljek, ennek ellenére angolul fogom folytatni, mert úgy érzem, kijöttem a gyakorlatból, és német tudásom eléggé berozsdásodott.
Hölgyeim és Uraim, bocsássanak meg tehát nekem. Nem mintha az angol nyelvtudásom tökéletes lenne - távol áll attól -, de 30 évi közszolgálat után, melynek során franciául és angolul beszéltem, jobban otthon érzem magam benne. Nagyon boldog vagyok, hogy itt lehetek, és először is azoknak szeretnék köszönetet mondani, akik segítettek ennek a konferenciának az életre hívásában. Természetesen a Goethe Intézetről van szó, de egyben a Német Kulturális Miniszter jelenlétéről is, akinek megjelenését minden pillanatban várjuk, és szükség esetén bármikor félbeszakítom beszédemet, ha megérkezik. Nem tudom, mit mond a német protokoll, de Franciaországban ez az eset állna fönn. Köszönetnyilvánításom listáján - mely igen hosszú -, ha megengedik, szerepel még a Német Könyvtáregyesületek Szövetsége (Bundesvereinigung Deutscher Bibliotheksvereine), a Spanyol Kulturális Minisztérium, a British Council, Piemonte és Emilia Romagna tartományok, a Német Könyvtáregyesület (Deutscher Bibliotheksverband), a Német Könyvtárintézet (Deutsches Bibliotheksinstitut), és végül, de nem utolsó sorban a Sartorius Úr által említett listán hallottam még a német Sachsen-Anhalt államot is. Remélem, így már teljes a lista.
Lehet, hogy Önök úgy gondolják, nagyon hivatalos vagyok azzal, hogy ennyi időt töltök a köszönetnyilvánítással, éppen azután, hogy Sartorius Úr is ezt tette. Részemről azonban ez nem formalitás. Ez egy új munkamódszer. Valami olyasmi, ami az Európai Tanácsnál végzett több, mint 30 évi munkám során összegyűjtött tapasztalatomhoz képest teljesen új, és innovatív. Hadd magyarázzam meg. Amikor az Európai tanácsban elkezdtük a munkát, fő célunk a szabályok, javaslatok, alapelvek, útmutatók kidolgozása volt, melyek a demokratikus kormányzást biztosítják a különböző területeken. Például az oktatás és felsőoktatás, a kultúra, az egészségügy, a környezetvédelem, stb. területén. Ez volt a célunk. Nagyon idealisztikus, nagyon pozitív elképzelés volt. Megpróbáltuk a tagállamok jól bevált gyakorlatait összegyűjteni, és egy szövegbe beépíteni, mely aztán referenciaanyagként szolgál a tagállamok részére. Ez a munka, állíthatom, sok éven át nagyon hasznos volt Nyugat-Európában, és az új, Kelet- és Közép-Európai tagállamaink számára is nagyon hasznosnak bizonyult. Mint tudják, az Európai Tanácsnak 47 tagállama van, mivel, hogy úgy mondjam, előregyártott szövegeink voltak, amelyeket referenciaként lehetett használni az új törvények és szabályok bevezetésénél.
De miből áll a változás, ha a cél többé-kevésbé ugyanaz? A változás abból ered, hogy 20-30 évvel ezelőtt, amikor az Európai Tanácsnál kezdtem dolgozni, a javaslatok kidolgozása és a javaslatok alapjául szolgáló jól bevált gyakorlatok összegyűjtése titkos munka volt. Szigorúan titkos. Szinte beleremegtünk abba a gondolatba, hogy egy darab papírt valaki esetleg lefénymásol és terjeszt. Micsoda idők voltak azok! Ne kérdezzék, miért, de végigcsináltam. Képzeljék, micsoda változások szemtanúja vagyok, vagyunk manapság. Itt állunk egy javaslattervezettel, melyet ahelyett, hogy titkos lenne és hármas lakat alatt őriznék egy fiók mélyén, itt és most nyílt körben vitatunk meg, sok intézmény részvételével, melyek között vannak kulturális intézmények, mint például a Goethe Intézet, és szakmai szervezetek is. És miért is ne? Egy napon talán, bár nem hiszem, hogy már ott tartanánk, egy felhasználói szervezet is itt lehet. Ez nagyon jelentős változás, és ez az, amit szeretnék aláhúzni. A mindenható, irányító államból egy, az állam és a civil társadalom közötti együttműködés irányába ható átmenet részesei vagyunk. A civil társadalom a mai megbeszéléseknek igencsak a homlokterébe került. De mi komolyan gondoljuk, hogy a jövőben csak akkor születhetnek demokratikus megoldások, és egyensúly az egymásnak ellentmondó érdekek között, ha biztosítjuk az egy adott kérdésben érintett résztvevők közötti nyílt és széles körű konzultációt. Ezért értékelem nagyra a partnerek hosszú listáját, és azt gondoltam, nem csak hivatali kötelességem a köszönetmondás, hanem szeretnék szívemből gratulálni a Goethe Intézetnek és a kezdeményezőknek ezért az egyedülálló rendezvényért.
Néhány hónappal ezelőtt kezdtünk hozzá Strasbourgban a könyvtárakra vonatkozó törvényalkotással kapcsolatos javaslattervezet átnézéséhez. Ez novemberben volt, néhányan Önök közül bizonyára ott voltak, mint ahogy mostani konferenciánk előadói közül is voltak, akik részt vettek ebben. Megpróbáltuk megvizsgálni a kulcsfontosságú kérdéseket. Van egy olyan alapvető kérdés, amit szeretnék kiemelni, mert tükrözi a közszolgáltatások szerepéről való gondolkodásunkat. Ez pedig az alapvető közszolgáltatásokhoz való ingyenes hozzáférés kérdése. Úgy gondolom, a háború utáni Nyugat-Európa legnagyobb áttörése, de ezen igyekszik a kommunista Kelet-Európa is, persze más-más módon, hogy a népesség túlnyomó többsége számára lehetővé tegye a szolgáltatásokhoz való hozzáférést, és hogy ebben ne csak egyenlőséget, hanem azonos hozzáférési jogokat is biztosítson. Európa mindkét fele többé-kevésbé sikeresen megoldotta ennek az elvnek a gyakorlatba való átültetését, az általuk választott módon. Most egy olyan tendenciának vagyunk tanúi, és ebben is évtizedről évtizedre változik a helyzet, hogy bizonyos szolgáltatásokhoz mindenki hozzáférhessen. Nem csak a könyvtárakról beszélek. Valamit azért kell fizetni. Évek óta azt hallom, hogy ha egy szolgáltatáshoz ingyen hozzá lehet jutni, akkor annak nincs értéke. Ha kiadnak egy könyvet, és nincs rajta ár, akkor a könyv és a tartalma nem lesz fontos. Hadd illusztráljam ezt egy rövid történettel. Rövid kultúrpolitikai jegyzeteket publikálunk, és el kellett döntenünk, mennyibe kerüljenek ezek a könyvek. Nyolcvan oldalt ingyen is ki tudunk adni minden probléma nélkül. De hoztunk egy belső döntést arról, hogy mégsem, hanem ráírunk egy árat, méghozzá 50 frankot. Senkitől nem fogunk pénzt kérni, de szimbolikusan rá kell írnunk egy árat. Ez mára már a piaci filozófia része, és látom, hogy sok esetben meg is fogadják. Különbséget tennék azonban aközött, hogy egy olyan közszolgáltatás, mint például az oktatás, a szociális ellátás, az egészségügyi ellátás mennyibe kerül a népességnek teljes áron, és mennyi lesz a fogyasztói ára. És ezt nagyon sokszor elfelejtik. Lord Beverage, aki a negyvenes évek végén az Egyesült Királyságban megalapította a Nemzeti Egészségügyi Szolgálatot (mondhatom úgy is, hogy a világ első nemzeti egészségügyi szolgálatát), nagyon jól fogalmazta meg az alapelvet, mely szerint ez a szolgáltatás ingyenes kell, hogy legyen a fogyasztók számára, ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a szolgáltatás kifejlesztése ingyen van. Az adóban már fizettek a közhasználatért, a nyilvános hozzáférésért, a közszolgáltatásokért. A kérdés az, hogy a fogyasztói ár mennyi, és milyen differenciált legyen. Mi nem azért vagyunk most itt, hogy ezt eldöntsük. Tudom, hogy ez nem egy könnyű kérdés, de olyan kérdés, melyet alaposan meg kell vizsgálnunk, mivel precedenst fog teremteni, ha bevezetjük. Például a könyvtárak világában. Precedensül szolgálhat abban is, ahogyan az új technológiák elérését próbáljuk lehetővé tenni, ahogyan Önök is említették ezt az eljövendő nagy területet. Precedens lehet ez arra is, hogy részben feladjuk azt a törekvésünket, hogy társadalmunkban egyenlőséget és azonos hozzáférési jogokat teremtsünk. Nem kell kizárni, de alaposan ki kell dolgozni és adaptálni a különböző országok realitásához, társadalmi és gazdasági lehetőségeihez.
A javaslattal kapcsolatban végül arról szeretnék beszélni, hogy mi a fontos. Nos, számomra az a fontos, amit a jelentős szakmai szervezetek, mint az IFLA és az EBLIDA mondtak a közigazgatási konzultációs folyamatról, mégpedig az, hogy ez az első alkalom, hogy a könyvtárakkal kapcsolatos minden kérdést összegyűjtünk, és gyakorlati szempontból rendszerezünk. Ez véleményem szerint azt mutatja, hogy jó irányba haladunk. Szeretném megköszönni mindenkinek, aki vezető szerepet játszott ennek a projektnek a kidolgozásában, név szerint Sturges és Rugaas professzoroknak, valamint kollégámnak, Giuseppe Vitiellonak, hogy megpróbálták a tagállamok leginkább bevált gyakorlatait összehozni, és megalkottak egy referencia-dokumentumot. Múlt héten tartottunk egy kulturális bizottsági gyűlést, azaz az összes kulturális miniszter találkozik kétévente Strasbourgban, és megvitatják az aktuális kérdéseket. Amikor a projektünkre került a sor, az egyik delegáció (melyet érthető okokból nem nevezhetek meg), így szólt: "Nekünk nincs szükségünk javaslatra. Nagyon jól végezzük a dolgunkat, és nincs mit tanulnunk Önöktől. Mindent tudunk." - és így tovább. Beletelt egy kis időmbe, mire megértették, hogy nem erről van szó. Mire a javaslatot átültetik a gyakorlatba, minden ország azt mondhatja, amikor ránéz, hogy "Milyen jó, hogy mindannyian ezt tesszük", és tudathatják a szakmai szervezetekkel, hogy a legjobb gyakorlattal összhangban tevékenykednek. Mások azt fogják mondani, "Erre a bizonyos dologra nem is gondoltunk, üljünk le hát, és nézzük meg, hogy be tudjuk-e vezetni", stb. És megint másoknak, akik egy kicsit még mindig le vannak maradva, mint például a Közép- és Kelet-Európai országok, meg lesz a lehetőségük arra, hogy a legjobb európai törvényeket integrálhassák. És ez az integráció az, ami még mindig közös kihívást jelent számunkra századunk végén, és az új évezred elején.
Köszönöm.
Szeretném röviden bemutatni azt a munkát, melyet az Európai Tanács az elmúlt legalább hét évben végzett. "Az elektronikus kiadványok, könyvek és archívumok" programot az Európai Tanács 1992-ben indította, a Kulturális Miniszter párizsi konferenciája folyományaként. A konferencia házigazdája a volt Kulturális Miniszter, Jacques Lang volt, aki fontosnak tartotta, hogy európai szinten is foglalkozzanak a könyvekkel. Ezután indult az a program, mely azután sok közbülső állomáson keresztül eddig a javaslattervezetig jutott. A könyvtárakkal kapcsolatos törvényalkotás azonban nem új keletű dolog az Európai Tanácsban. Még 1994-ben egy szemináriummal kezdtük, melynek az volt a címe, hogy "A könyvtári törvényalkotás reformja Közép-Európában - szükségletek és kilátások". Abban az időben úgy gondoltuk, hogy a könyvtári törvényalkotás során azokkal a kategóriákkal fogunk dolgozni, melyek a Könyvtáregyesületek Nemzetközi Szövetségében és az UNESCO-ban is szokásosak. Mint tudják, a könyvtáraknak ezeket a kategóriáit, klasszikus felosztását, tipológiáját használják például a könyvtári statisztikákban is. Így a javaslattervezetek, melyeket kiadtunk, ezeket a kategóriákat - azaz nemzeti, egyetemi és közkönyvtárak - tartalmazták.
Most, négy évvel később azt fontolgatjuk, hogy talán ideje lenne újragondolni ezt a megközelítést és egy másik elméletet követni. Ezt legalább három okból tennénk. Az első ok a konvergencia. Mit is jelent ez valójában? A konvergenciát a könyvtár területén két különböző módon lehet értelmezni. Egyrészt van a könyvtárak kategóriáinak konvergenciája. Az elektronikus környezetben, az új információs és kommunikációs technológiák elterjedésével igazából nehéz különbséget tenni mondjuk a köz-, egyetemi és nemzeti könyvtárak között, mivel a bennük található tartalmak mindenki számára hozzáférhetők. Tudom, hogy ez a dolog egy kicsit ellentmondásos, és az tény, hogy sok ország könyvtárpolitikája egyértelműen megkülönböztet egyetemi és közkönyvtárakat. De talán itt az ideje, hogy újragondoljuk ezt a megközelítést és megnézzük, hogy ezt az egész könyvtári jelenséget hogyan lehetne másképp felfogni.
A másik pedig a kompetenciahatárok konvergenciája. Az Európai Tanács kezdeményezett egy projektet, az "Új Könyvgazdaság"-ot, melyről tudom, hogy Németországban nagyon népszerű. A projekt, melyet az Európai Unió támogat anyagilag, jelenleg hat országban, nyolc koordinátor segítségével folyik. Azt hiszem, a projekt egyik fő eredménye, hogy megmutatta azt, hogy a kompetenciák, készségek, és minősítések terén ténylegesen van konvergencia, a kereskedelmi szférában éppúgy, mint azon kívül. Valóban nagyon érdekes volt látni, hogy egyes országokban könyvtárak, kiadók és könyvárusok együttműködésével szervezett szemináriumokat tartottak, mert a kompetenciák nem lesznek mások attól, ha magánszektorról, vagy közszektorról van szó.
A másik ok, amely miatt újra kell gondolnunk a könyvtári törvényhozás megközelítését, az a globalizáció. A globalizációt sokszor úgy fogják fel, mint egy gazdasági folyamatot, amely a piacok, valuták és vállalatok nemzetközivé válásából áll. Ugyanakkor a globalizáció egy egyre fokozódó társadalmi, kulturális és politikai jelenség. Az emberi kapcsolatok egyre inkább kölcsönös függésbe kerülnek egymástól, integrálódnak, miközben a világ társadalmi-gazdasági élete is integrálódik. A könyvtárak területén megfigyelhetjük, hogy a tapasztalatok, tartalmak és hálózatok, valamint a kulturális rendszerek globalizációja folyik. Ez utóbbira majd még visszatérünk.
A harmadik tényező a részvétel. A könyvtárak mindig is szorosan kapcsolódtak a civil társadalomhoz, mivel céljuk az állampolgárok kulturális és művelődési igényeinek kielégítése. Az új technológiákkal a könyvtárak egy új frontot nyitottak meg, és ezzel a műveltség élharcosaivá váltak. Műveltségnek nem csak azt nevezem, amit hagyományosan értünk alatta, hanem a technológiai műveltséget is, melyet azoknak is meg kell szerezniük, akik már folytattak tanulmányokat. Ez egy nagyon fontos, érdekes, és egyben nagyon nehéz feladat, mert ezzel a könyvtárak az egész életen át tartó tanulási folyamat középpontjába kerülnek. Ezért nagy érdeklődéssel olvastam a - ha nem tévedek - Német Könyvtáregyesület legutóbbi publikációját, amely éppen a könyvtárakról mint továbbképzési központokról és hálózatokról szól.
Tehát ezek az új tényezők és tevékenységek indítottak minket arra, hogy más módon közelítsük meg a könyvtári törvényalkotást, és négy fő pontot tűzzünk ki (amikor többes számot használok, azokról a szakértőkről beszélek, akik aktívan közreműködnek az Európai Tanácsban folyó munkában). Az első pont az információhoz való szabad hozzáférés. Ezzel a kérdéssel a könyvtárosok talán nem foglalkoztak túl sokat azelőtt, de amely égetően fontos lett, legalábbis azután, hogy olyan hírek érkeztek, főleg Franciaországból, hogy a Front National (a franciaországi szélsőjobb pártja) kezében lévő helyi önkormányzatok ellenőrzésük alá vonták a könyvtárak állományának fejlesztését. Ez egyfajta cenzúrát jelentett. Úgy gondoltuk tehát, hogy az olyan szervezetek, mint az Európai Tanács Francia Könyvek Igazgatósága, akik a gyakran emlegetett strasbourgi konferenciát szervezték, feladata az, hogy a könyvtári cenzúra kérdésében lépjenek. Bizonyos vagyok abban, hogy Mr. Sturges részletesen fog szólni az Európai Tanács javaslatáról a kifejezés szabadságával kapcsolatban.
De van egy másik kérdés is, az, hogy "Mit jelent a kifejezés szabadsága az elektronikus környezetben, és mit jelent a hozzáférés a cybertérben?" Egyre több és több kérdés érkezik a nyilvános Internet hozzáférési helyekről, hogy adjunk valamiféle útmutatást, vagy javaslatot arra nézve, hogy hogyan álljanak ehhez a kérdéshez. Alkalmazzanak-e szűrőrendszereket, vagy csak tegyék lehetővé az információhoz való szabad hozzáférést? Ez a kérdés még nincs lezárva, de nagyon érdemes a megvitatásra. A javaslattervezet második fő pontja a nemzeti információs politika részeként foglalkozik a könyvtárakkal. Ez a könyvtárak, könyvtárosok hagyományos feladata. Ide tartoznak olyan klasszikus kérdések, mint például, hogy "szabályozzák-e törvények a könyvtárakat?" Tudjuk, hogy Európa sok országában vannak törvények a könyvtárakra vonatkozóan, de vannak olyan országok is, melyeknek nincsen átfogó törvényi szabályozása. Ez a helyzet áll fenn sok olyan ország esetében is, melyek ezt a konferenciát támogatták, nemcsak Németország, hanem Olaszország, Spanyolország és Ausztria. És ott van a többi klasszikus kérdés is, mint például, hogy ki finanszírozza a könyvtárakat, a könyvtárak felépítése, és a hálózatok. Németországban például a hálózatok regionális alapon szerveződtek. Jó ez a megoldás? És milyen legyen a könyvtári hálózatok törvényi szabályozása? Erre a kérdésre holnap még visszatérünk. Egy másik alapvető kérdés a könyvtárak személyi erőforrásainak koordinálása.
De vannak új kérdések is, mint például az autonómia kérdése, és a privatizáció problémája. Mi is a privatizáció a könyvtárak esetében? A privatizáció manapság egy divatos kifejezés, különösen Hollandiában, ahol sok könyvtárat privatizáltak már. Ez valójában azt jelenti, hogy sok könyvtár teljes egészében autonómmá válik, és jogában áll pénzt kérni a szolgáltatásaiért, hogy mondjuk külső bevétele legyen. Ez egy egészen új kérdés, és természetesen ezzel foglalkoznunk kell. Ezt a szakértők már meg is tették a javaslattervezetben. Egy másik pont a "díjtalanság" kérdése, mely most veszélybe került. Megint másik, amely szintén nagyon friss, a könyvtári hálózatok liberalizálása. Mint tudják, körülbelül egy hónappal ezelőtt nagy port vert fel, hogy az OCLC, az egyik nagy amerikai könyvtári hálózat, részvényeket vett az egyik legsikeresebb európai hálózatban, a PICA-ban. (Tudom, hogy a PICA nagyon népszerű Németországban.) Az európai könyvtáraknak ez az "amerikaiasítása", ha nevezhetjük így, teljesen váratlanul történt, és még nem tudjuk, hogy milyen következményekkel fog járni. Ez minden bizonnyal egy teljesen új probléma a könyvtáraknak.
A negyedik fő kérdés a "Könyvtárak és az írott örökség védelme". Ez egyrészről arra vonatkozik, amit már sokszor említettem, hogy a könyvtáraknál kezd kialakulni egyfajta üzleti hozzáállás, és kereskedelmi irányultságú szolgáltatásokat fejlesztenek ki. A másik a szerzői jog és az engedélyezés kérdése. Önöknek, a terület szakértőinek nem kell magyaráznom, hogy milyen sürgős ezt megoldani, mert tudom, hogy harcoltak érte, lobbiztak az Európai Tanács keretei között azért, hogy az információs társadalmon belüli szerzői jogokkal kapcsolatban olyan határozatot hozzanak, amely kedvező a könyvtárakra nézve. Nem tudom, hogy mekkora sikerrel jártak, de ez mindenféleképpen egy olyan kérdés, amivel fontos foglalkoznunk. És ez egy új probléma. Az a tény, hogy az elektronikus környezetben a szerzői jogi paradigmától egy engedélyezési paradigma felé haladunk, új szabályokkal, új szerződésekkel a magán- és a közszektor között, fontossá teszi, hogy ezt belefoglaljuk egy javaslattervezetbe.
És végezetül térjünk rá a negyedik fő pontra, amely "A könyvtárak és az írott örökség védelme". Én inkább azt mondanám, hogy "a könyvtári örökség védelme", mivel az örökség a könyvtárakban nem csak írott formában található. Ez problémákat vet fel a könyvtárakban, múzeumokban és archívumokban található, kulturális örökséget érintő jogi szabályozás harmonizálása területén. Ez modernizálási kérdés is, valamint az országos, regionális, és helyi szintű törvények és szabályozások harmonizálásának kérdése is.
A könyvtári örökség védelmének második pontja a kötelespéldány. A kötelespéldány szolgáltatást most kiterjesztik a nem írott anyagokra is, és örömmel jelenthetem, hogy az Európai Tanács háromévi munkája eredményeként létrejött egy egyezménytervezet az audio-vizuális anyagok védelme érdekében. Nagyon sok egyeztetés történt, már egészen jól állunk, és nagyon valószínű, ha nem tévedek, hogy ez év végén ezt az egyezménytervezetet az Európai Tanács Minisztertanácsa el fogja fogadni, és akkor az Európai Tanács tagállamai is aláírhatják. Szükség van azonban arra, hogy a kötelespéldány szolgáltatást az írott és audio-vizuális örökségen kívüli anyagokra, tehát az elektronikus publikációkra is kiterjesszék. Mr. Rugaas természetesen fog erről beszélni, mivel a Norvég Nemzeti Könyvtár nagy előrelépést tett a kötelespéldány szolgáltatás területén. Végezetül pedig problémát jelent a kulturális értékek egyik országból a másikba való szállítása háború idején. Ez egy nagyon fontos kérdés Németországban, és attól tartok, hogy amikor a volt Jugoszlávia területén a háború véget ér, az utódállamok számára is nagyon fontos lesz. Tudom, hogy az előadásom nagyon általános volt, de nem én kaptam feladatul, hogy a javaslattervezet részleteiről beszéljek. Most szeretném átadni a szót azoknak a szakértőknek, akik aktívan részt vettek a javaslattervezet szövegének kidolgozásában. Köszönöm figyelmüket.
Úgy szoktam meg, hogy előadás közben körbesétálok, s most is így fogok tenni. 15-20 percem van erre, és mint öreg tanárom szokta mondani, nekem az a feladatom, hogy 20 percig beszéljek Önökhöz, és az Önök feladata, hogy 20 percig rám figyeljenek. Ha úgy döntenek, hogy ezt előbb abbahagyják, mint én, kérem, tegyék diszkréten. Azért remélem, hogy végig fognak hallgatni. Mint láthatjuk, a témánk "A Lokális és a Globális", ezekkel a javaslattervezetekkel kapcsolatban. Mielőtt belekezdenék, elmondom, mi a szándékom. Arra a szerkezeti keretre fogok koncentrálni, melyben dolgozunk. Úgy gondolom, ez fontos. Mindig fontos feltenni azt a kérdést, hogy "miért tesszük ezt?" Rá fogok világítani néhány pontra a második és a negyedik szakaszban, melyek még nem világosak. Úgy veszem, hogy Önök mindnyájan olvasták a javaslattervezeteket, nem is egyszer, hanem legalább kétszer. Ha mégsem, akkor ezt meg fogják tenni, miután befejeztem. De előtte, még azonfelül, hogy köszönetet mondok mindazoknak, akik lehetővé tették ennek a konferenciának a létrejöttét, szeretnék köszönetet mondani egy kollégámnak a Norvég Nemzeti Könyvtárban, a jogtanácsosunknak, aki a strasbourgi találkozó csodálatos anyagát összeállította, megírta és szerkesztette, hogy Önök örömmel olvashassák azt. Ő most a Kutatókönyvtárak Skandináv Tanácsának készít tanulmányt az európai digitális anyagok kötelespéldány szolgáltatásának és szerzői jogainak kérdéseiről. Örülni fog, ha válaszolhat kérdéseikre, és ha meghallgathatja, Önök mit csinálnak hazájukban. Kérlek, Ingrid, állj föl, hogy mindenki láthasson. Tehát ő a mi jogtanácsosunk, aki örömmel áll az Önök rendelkezésére. Köszönöm.
Észrevettem, hogy a Miniszterelnök a mai nyitóbeszédében Jorge Luis Borgest említette. Hozzá szeretném tenni, hogy az az ember nem csak csodálatos író volt. Ő volt a nemzeti könyvtár igazgatója is, úgyhogy nagyon sok jó dolog származott ezekből az intézményekből. Nos, a preambulum. Kérem, tartsák szem előtt, hogy ez egy kereten belül történik. Nem csak úgy légből kapták. Mindez fontos döntések sorára épül, és ezt most megpróbáljuk összefogni egy jobban érthető valamivé, és kialakítani egy európai könyvtári törvényalkotási politikát. Azok az alapelvek, melyekről beszélünk, és valószínűleg ez a legfontosabb, legalábbis nekem, demokratikus értékeken alapulnak. És mint azt ma korábban hallhatták a Miniszterelnöktől és másoktól, hogy ha társadalmainkban nincsenek motivált, felvilágosult állampolgárok, akkor nagy bajban vagyunk.
Akkor a demokrácia nagy bajban van, mert az az ilyen állampolgárokra épül. Úgy gondolom, azt is fontos aláhúzni, hogy ezek a javaslatok nem egy közös európai törvényalkotás létrehozását célozzák, ahogy ezt itt olvashatjuk. Ez nem kivitelezhető. A távoli jövőben talán igen, de alapjában véve az a céljuk, hogy minden egyes európai országnak, és talán a régióknak és államoknak is segítsenek kialakítani a maguk könyvtári politikáját és törvényeit. Hallhattuk, hogy tervbe van véve ezeknek a könyvtárpolitikai törvényeknek az életbe lépése az Európai Tanácsban, miután a tagállamokban és az ehhez hasonló gyűléseken alaposan megvitatták azokat.
Engem, aki egy nemzeti könyvtár dolgozója vagyok, az foglalkoztat, hogy hogyan őrizzük meg a dokumentumok állagát a jövő évezred számára. Nagyon sok anyagunk természetesen papírra nyomtatott, hagyományos gyűjtemény. De ott van az új típusú információ. Majd később visszatérek arra, hogy hogyan építjük fel a gyűjteményeinket. Mindezeknek a gyűjteményeknek olyan jogszabályokkal kell megküzdeniük, amelyek nem készültek fel a mai helyzetre. Nagyon sok hiányosságunk van a szerzői jogvédelem területén. És az is fontos, hogy egy új technológiáról van szó, melyben gépek beszélnek egymással. Legtöbbjük nyilván azt hitte, a kínai vagy az angol a legelterjedtebb nyelv ezen a bolygón. Nos, tévednek. A legtöbbet használt nyelv a bináris nyelv, ami nullákból és egyesekből áll, s melyen ezek a gépek nagyon-nagyon gyorsan tudnak beszélni. Ha ezek a gépek nem lennének, nem tudtunk volna embereket küldeni a Holdra, és vissza is hozni őket, sem pedig üzeneteket küldeni a Világegyetembe. Régen könnyű volt a helyzet: ha volt egy könyvtár, abba be lehetett sétálni. Az ember levehetett egy könyvet a polcról, és ha tudott olvasni, elolvashatta. Manapság, ha nem vagyunk jártasak a számítógépek világában, nem férünk hozzá ezekhez az anyagokhoz, mert az információ el van rejtve, kódolva van ezen a bináris nyelven, amit a gépek használnak. Minden nemzeti és egyéb könyvtárra az a feladat vár, hogy ezeknek az anyagoknak is megoldja a tartósítását.
Nagyon biztató volt ma itt, Németországban hallgatni a Miniszterelnököt, amikor a kultúráért érzett felelősségről, és egy jobb társadalom létrehozásáról beszélt. Számomra ez azt jelenti, amire a könyvtárak, mint egyedülálló kulturális intézmények, ilyen vagy olyan módon mindig is törekedtek, azt, hogy segítsenek nekünk jobb életet élni. Ez az egyik válasz az én miértjeimre, hogy "miért tesszük ezt?". Ezt az egyik kedvenc szerzőmtől, egy John Kenneth Galbraith nevű közgazdásztól loptam, aki néhány évvel ezelőtt írt egy kis könyvecskét "A jó társadalom - a humánus programterv" címmel. Annak a fontosságáról ír benne, amivel én is kezdtem ma, hogy legyenek állampolgárok a társadalmakban, akik odafigyelnek, akik haladó gondolkodásúak és tettre készek. Ha nincsenek ilyen állampolgárok, akkor ez az egész egy komédia, nem pedig demokrácia.
És most vissza a javaslatokhoz. Római kettes: "Könyvtárak a nemzeti könyv- és információpolitikában". Mit is kell tennünk? Ezt csak nagyon röviden, mert vagy olvasták már, vagy pedig ez lesz a házi feladat - vagy mindkettő. Szükség van az idevágó törvényalkotás fejlesztésére. Ki kell alakítanunk az irányelveken alapuló intézkedésrendszert. Némely államban ez megvan, másokban nincs. Emögött az a gondolat húzódik meg, hogy teremtsük meg a lehetőségét annak, hogy tanulhassunk egymástól. Ez jó alkalom erre. És mit jelent az, hogy "a könyvtári kormányzattal foglalkozni"? Ez szintén különböző szinteken valósul meg az egyes országokban. Központi és regionális kormány, helyi önkormányzat. A lényeg az, hogy együttműködjenek, és közös célért dolgozzanak. A könyvtári szolgáltatások jelzés értékűek. Ez természetesen kihívást jelent a könyvtáraknak. El kell tudnunk magyarázni a könyvtárhasználóknak, a politikusoknak, a döntéshozóknak, hogy mit teszünk, és miért. És ugyanúgy, hogy a könyvtárhasználók, a polgárok, ha eljönnek a könyvtárba, azt mondhassák "Nos, a könyvtárnak ilyen és ilyen szolgáltatásokat kell nyújtania. Akkor miért nem ezt kapjuk?" Mondjuk ezt ki, legyünk tisztában a jogainkkal, és a kötelességeinkkel. Nemcsak otthon Norvégiában, de sok más országban is észrevettem, hogy a különböző minisztériumok és a hozzájuk tartozó hivatalok, szolgálatok elkezdték írásba foglalni, hogy milyen szolgáltatásokat kínálnak. Mit várhatnak a polgárok, mit kínálunk mi? És azt szeretnénk, hogyha a polgároktól erre visszajelzés jönne.
Ez az utolsó pont talán a javaslattervezet legfontosabb pontja számomra. Kimondja, hogy a kötelespéldányokra vonatkozó törvényi előírásoknak minden típusú információhordozóra ki kell terjednie, beleértve a digitális anyagokat is. Szeretném külön kiemelni azt, hogy beleértve a digitális anyagokat. És talán mindennél fontosabb, hogy hidat építsünk ki a kötelespéldány szolgáltatásra vonatkozó és a szerzői jogokkal kapcsolatos törvények között. Ha ez nem történik meg, abba a nagyon furcsa helyzetbe fogunk kerülni, hogy sok anyag érkezik a könyvtárakba, kiváltképp a nemzeti könyvtárakba, mint kötelespéldány, s amelyeket nem fogunk tudni megfelelően használni, mert a szerzői jogra vonatkozó törvények vagy hiányoznak, vagy pedig túlságosan is az üzleti érdekeket szolgálják. Mint tudják, van egy EU direktíva a tagállamok között cirkuláló adatbázisokkal kapcsolatban. És már várják, hogy a különböző lobbik megmozduljanak.
Észre kell, hogy vegyék azt, és ezt most könyvtárosi szempontból mondom, hogy ezek az adatbázis direktívák eléggé hátráltatják a kezdeményezésünket, és a szerzői jog tulajdonosoknak, kiadóknak, üzleti érdekeknek adnak jogokat. Ez rendben is van, ezekre a dolgokra ügyelni kell. De a mérleg másik serpenyőjébe oda kell tenni valamit, ami a közjóról, a nyilvános hozzáférésről, a közösség és az állampolgárok szükségleteiről szól. Ez az, ami eddig nem történt meg. Nagy megelégedéssel nyugtázom, hogy az észak-európai országok kulturális és igazságügyi minisztériumaiban érzékelhető a tendencia, hogy ezeket a kérdéseket előbbre helyezik a fontossági sorrendben. Reményeim szerint egyre több európai ország fog erre ráérezni, és ezzel összhangban cselekedni.
Csak nagyon röviden a könyvtárak finanszírozásáról, mert ez kulcsfontosságú. Persze, hogy mindenki szeretne egy olyan törvényt, egy olyan jogi szabályozást, mely azt mondja, hogy évi egymillió dollárt kapunk. Fantasztikus! Hát nem erről van szó, de azért valamilyen biztonságra szükség van. Biztosnak kell abban lennünk, hogy a könyvtárak az új évezredben is olyan egyedülálló fontosságú intézmények lesznek, mint a papír és a nyomtatás világában.
A könyvtárosok képzése szintén egy olyan dolog, melyben nagy ugrásra van szükség, mert nagyon sokféle információhordozóval kell dolgozniuk. Nem mindegyik informatikai vagy könyvtáros iskola volt eddig képes megtenni ezt az ugrást. Nekik muszáj. Ezt úgy mondom, mint egy könyvtárosképző iskola öreg igazgatója. Az iskolámban, Norvégiában, mindig arra ösztönzöm őket, hogy ezt tegyék.
Külföldi kapcsolatok: Európában sok olyan lehetőség van, melyet ki lehetne arra használni, hogy a szakemberek tanulhassanak egymástól. Szeretném kiemelni azt, ami itt olvasható: az archívumok, könyvtárak és múzeumok együttműködését. Az Európai Unió most nagyot lép ebben előre, és számos országban, beleértve a hazámat, Norvégiát, éppen egy speciális jelentést készítünk a kormány számára, hogy hogyan is működhetnének együtt ezek a különböző területek. Az elképzelés természetesen az, hogy ezzel az új eszközzel, a számítógéppel, az eddiginél sokkal többet profitálhatunk abból, ha együtt dolgozunk.
Összefoglalásul az egyik kedvenc mondásommal szeretném befejezni, miszerint "magunk mögött hagyjuk a Gutenberg galaxist a digitális univerzumért". Ez egészen egyszerűen azt jelenti, hogy az elmúlt 500 évben az egész világ, az, ahogyan a dolgokat látjuk, ebben az univerzális tudásban, minden a nyomtatott papíron keresztül történt. És az elmúlt 100 évben ehhez egy csomó új információhordozó jött hozzá. Képesekké váltunk arra, hogy képeket, mozgó képeket, filmet, televíziót, videót csináljunk. Rögzíteni tudtuk a zenét, gramofon felvételeket készítettünk, voltak kazettáink, és ezek egy újfajta információhordozót jelentettek. De az összes közül a leghatalmasabbat a huszadik század végén alkottuk. 10-15 évnél nem régebbi az, hogy a számítógépet hálózatokba, az Internetre kapcsoljuk, és ezt az egészet digitalizáljuk, melyet körbeküldhetünk a Földön, ki az univerzumba és vissza, és olyan médiummá alakítjuk, amilyenné csak akarjuk. Ez tényleg a feje tetejére állít sok mindent, amihez eddig hozzászoktunk. Úgy érzem, az a feladatunk, hogy a könyvtárak, mint egyedülálló intézmények, a digitális univerzum felé vivő úton is ugyanazokat az értékeket képviseljék, mint eddig. Ha ez nem valósul meg, komoly nehézségeink lesznek, úgy sejtem. Ennyit a javaslattervezet második szakaszáról.
És most rátérek a negyedik szakaszra. Igyekszem rövidre fogni, bár ez egyike a kedvenc témáimnak. A könyvtári örökség védelme. Ahogy arra Vitiello úr is felhívta a figyelmet, ez a téma valójában két részből áll, egyrészt a kötelespéldányokkal való foglalkozás, másrészt az írott örökség átalakítása. Ez fontos, és sajnos az elkövetkezendő években is fontos lesz majd. Úgy tűnik, az emberek nem képesek felhagyni a háborúzással, hiába vannak olyan eszközeink, melyek talán segíthetnének ebben. De amit a javaslatokban találhatunk ezzel kapcsolatban, az lényeges. Meg kell találnunk annak a módját, hogy visszaszerezzük mindazt, amit nagyon súlyos körülmények között, törvénytelenül elvettek tőlünk. Egész röviden arról van szó, hogy ezek a csodálatos dolgok, amiket manapság kiadnak, a közösség minden tagját megilletik, és a nemzeti könyvtár, vagy annak megfelelője, meg kell, hogy kapja, tárolnia kell, és hozzáférhetővé kell tennie ezeket a műveket. Ez jelenti a könyvtári örökségről való gondoskodást, annak védelmét. A mi nemzeti könyvtárunk Norvégiában az eddig említett anyagok mellett (beleértve a digitális anyagokat) minden norvég rádió- és televízióadást is gyűjt. Nincs zenei és filmarchívum Norvégiában, így azokat is mi kezeljük. Ahhoz, hogy meg tudjunk birkózni velük, digitalizálnunk kell őket, és így kell őket hozzáférhetővé tennünk. Aztán gondban vagyunk, mert ha ezt tesszük, a mai jogszabályok alapján igazából nem adhatjuk tovább őket, és az Internetre egészen biztosan nem tehetjük fel. Így azzal a paradoxonnal állunk szemben, amit én "modern paradoxonnak" szoktam nevezni, amit úgy is fogalmazhatunk, hogy "soha még ilyen sok, soha még ilyen kevés". A történelem során az emberiségnek még sosem állt rendelkezésére ilyen sok információ, ennyi különböző formában és médiumban. De ma a lehetőségeink, hogy ezt használjuk, és nem utolsó sorban, hogy feltegyük az Internetre, nagyon korlátozottak. Amikor hazamennek, nézzék meg az ide vonatkozó jogszabályaikat, és - majdnem azt a szót használtam, hogy csak "idegeskedjenek". Azért azt mégsem mondom. De fogják ezeket a javaslatokat, és lássanak ezek alapján munkához.
A beszédem vége felé közeledve szeretnék elmondani egy kedves kis történetet. Tehát ahogy a bemondótól szoktuk hallani: "maradjanak velünk!". Van egy költőnk Norvégiában, akit én nagyra tartok, és aki valamikor írt egy verset, melynek egy sorát most lefordítom Önöknek. "A jövő itt járt, míg aludtunk. Mire felébredtünk, már elment." Hagyják, hogy ez egy kicsit hasson magukra, és meglátják, hogy mély és komoly jelentést hordoz. Megvannak a lehetőségeink, hogy tegyünk valamit. Tisztában vagyunk azzal, mi folyik. Vannak eszközeink. A javaslattervezet is, mellyel most először próbáljuk átfogni a könyvtárosság egész területét, a segítségünkre lesz ebben. Mintha elszundítottunk volna, és most felébredünk, és azt mondjuk: "igen, persze, hogy tudunk valamit tenni". És könnyebb a dolgunk, ha együtt cselekszünk, ilyen keretek között. Arra is ügyelnünk kell, hogy azok az anyagok, melyeket ma beszerzünk, ne olyanok legyenek, melyek az elkövetkezendő években problémát fognak okozni nekünk. Erről is tudunk már valamit. De ahogy körülnézek, azt látom, hogy még mindig túlságosan is a régi megszokások szerint cselekszünk. Ez néha elkerülhetetlen. Nincsenek meg az eszközeink ahhoz, hogy ezzel megbirkózzunk. Visszatérve oda, ahol kezdtem, "A tudáshoz való jog: a demokratikus imperatívusz". Számomra ez a kiindulási pont. Tehát amikor azt kérdezem, "miért tesszük ezt?", ez hozzátartozik a válaszhoz. Nekünk, állampolgároknak a demokráciában, jogunk van ahhoz, hogy tudjunk. Mint tudják, és Mrs. Boltho is említette már, hogy a strasbourgi konferencia szlogenje igazából a demokrácia volt, és hogy hogyan kezelik ezt a kérdést a könyvtárak.
A jó társadalom különleges intézményei. Hadd kanyarodjak vissza a címsorhoz: "in pluribus unum". Hadd végezzek egy kis ellenőrzést, mint tanár koromban szoktam. Hányan látták már ezt a feliratot Önök közül, és hol? Ez az Egyesült Államok pecsétjén látható. Azt jelenti, hogy a sokféleségben van egy bizonyos fajta egység. Ugyanez érvényes arra is, amiről itt most Európa kapcsán beszélünk. Európa államai a jövőben is nagyon különbözőek lesznek. De lesz valami, ami összetartja őket, az évek előrehaladtával egyre erősebben és erősebben. És ez remélhetőleg egy olyan eszköz lesz, amely segít majd összetartani a dolgokat, és elkerülhetetlenné teszi a tudáshoz való jog gyakorlati megvalósulását. Ezzel szeretném befejezni. De még először hadd vigyem el Önöket egy isztambuli kirándulásra. Néhány évvel ezelőtt egy könyvtári találkozón jártam ott. Önök közül azok, akik szintén voltak már ott, bizonyára látták a Topkapi Múzeumot, és azokat a gyönyörű dolgokat, amelyek ott vannak kiállítva. Az idegenvezetőnk, aki végigvitt minket a múzeumon, egy nagy térre mutatott, amely tele volt szeméttel és szétszórt dolgokkal, és azt mondta: "Olyannak kell elképzelniük ezt a teret, amilyen valaha volt. Ez volt a Szultán kertje." Tudniuk kell, ha nem tudták volna már eddig is, hogy a tulipánok nem Hollandiából valók, hanem - sajnálom, hogy ezt kell mondanom - Törökországból. A Szultán uralkodásának idején tavasszal Törökországban, Isztambulban a legnagyobb esemény az az ünnepség volt, amelyet ebben a kertben rendeztek meg. Mindenki, aki számított, ott volt, hogy megnézze az ezerféle színben pompázó, virágzó tulipánokat. Aztán következett az est fénypontja. Amikor a nap lement, és már besötétedett, ezer szolgáló jött be. Mindegyiknek jobb és bal kezében is egy kicsiny teknős volt. A teknősök hátán egy-egy égő gyertya. A szolgálók a tulipánmezőhöz sétáltak, és letették a kis teknősöket, az égő gyertyával a hátukon, a tulipánok közé. A teknősök az este hátralévő részében ott sétálgattak a tulipánok között. Miért mondtam most el ezt a mesét? Valahogy úgy látom magunkat, könyvtári dolgozókat, mint akik valami hasonlót próbálnak tenni. Mint a gyertyát hordozó teknősök, mi sem mozgunk nagyon gyorsan, de azzal, hogy együtt mozdulunk ezen a tulipánmezőn, tényleg jobbá tesszük a világot, mert a körülöttünk lévő emberek látják, milyen szép ez így. Még akkor is, ha gyilkoljuk egymást, és sok butaságot is csinálunk. Ez tehát a kihívás számunkra, és örömmel mondhatom, hogy ezek a javaslatok, legalábbis számomra, nagyon fontos dolgok felé mutatnak ezen a mezőn - az előre vezető út felé.
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Azzal szeretném kezdeni, hogy nagy általánosságban vázolom a könyvtárakra vonatkozó spanyolországi törvénykezés jelenlegi helyzetét, időnként utalva a könyvtári rendszerünkre - csak hogy világos legyen a beszámolóm kontextusa.
Ezek után bemutatom az Oktatási és Kulturális Minisztérium irányelveit és stratégiáját az információs technológiáknak a könyvtárakba való bevezetésével kapcsolatban, valamint azokat a törekvéseket, melyek támogatják és növelik a könyvtáraknak az információs társadalom fejlődéséhez történő hozzájárulását.
Végül pedig az együttműködésről, mint az egyik kulcsfontosságú kérdésről fogok beszélni, melyet véleményem szerint egy nemzeti könyvtári törvényhozásnak figyelembe kell vennie, kiváltképp a regionális vagy szövetségi felépítésű országokban.
* * *
Spanyolországban nincs nemzeti könyvtári törvény. Országos szinten (a szellemi tulajdonra, bibliográfiai örökségre, kötelespéldányokra, vagy az egyes könyvtárakra vonatkozó különböző rendeleteken kívül) jelenleg egy rendelet létezik, az 1989-ben elfogadott rendelet, amely a spanyol könyvtárrendszert szabályozza.
Különböző okoknál fogva ez a szabályozás sok szempontból hiányosnak, időnként pedig tökéletlennek bizonyult. Úgy tűnhet, felesleges egy nemzeti könyvtárrendszert kialakítani, és hogy ez nem is igazán illik ahhoz a regionális, vagy decentralizált szerkezethez, mellyel Spanyolország a demokrácia kezdete óta rendelkezik.
Tehát ez egy olyan rendelet, melyet nem igazán tartanak be, legalábbis formális vonatkozásaiban. Mégis, a benne foglalt legérdekesebb kérdéseket fokozatosan átültették a gyakorlatba, többek között két központi intézmény munkája nyomán, melyek az egész könyvtári rendszer magjában foglalnak helyet, és az Oktatási és Kulturális Minisztériumnak vannak alárendelve. Ezek pedig a Könyvek, Archívumok és Könyvtárak Általános Igazgatósága, és a Nemzeti Könyvtár.
Mindkettő kiegészítő, támogató szolgáltatásokat nyújt a spanyol könyvtáraknak, valamint mindkettő a regionális könyvtári rendszerek és a különböző típusú könyvtárak közötti együttműködést segíti elő.
Regionális szinten a 17 spanyol régió többségének megvan a könyvtárakra vonatkozó saját jogi szabályozása - ez legtöbb esetben törvényerejű szabályozást jelent -, mely meghatározza a területükön lévő könyvtári rendszerek általános felépítését, és irányítja azok szervezeteit. Mindegyik felelős a könyvtárak koordinációjáért és fejlesztéséért, valamint kisebb vagy nagyobb mértékben központi szolgáltatásokat és támogatást nyújt, elsősorban a közkönyvtáraknak.
Két régiót kell itt megemlítenünk, Katalóniát és Andalúziát. Mindkettőjük képviseltetve van konferenciánkon, mivel a könyvtári törvényhozás tekintetében a leghaladóbb spanyol régiók közé tartoznak. Katalónia 1993-ban fogadta el a demokrácia kezdetétől számított második könyvtári törvényét, 12 évvel az első után, saját regionális könyvtári rendszere igen érdekes fejlesztési folyamatának részeként. Andalúzia most dolgozik új könyvtári törvényén, mely az 1983 óta érvényben lévőt fogja felváltani, s melyet olyanra terveznek, hogy széles körben kiterjedjen a könyvtári szolgáltatásokra, melyek hozzájárulnak az állampolgárok információhoz való jogainak biztosításához.
* * *
A Minisztériumnak ebben a helyzetben, és a különböző hatóságok közötti feladatmegosztás szellemében, négy fő stratégiája vagy akcióterve van a könyvtárak információs technológia-használatára, és az információs társadalomba történő teljes integrációjára nézve.
Első stratégiánk célja, hogy az új alkalmazásokról és fejlesztésekről szóló információt terjessze, és felhívja a figyelmet az információs technológia könyvtárakban való alkalmazásának fontosságára.
E stratégia megvalósításának egyik összetevője, hogy rendszeresen kiadjuk könyvtári témákkal foglalkozó havilapunkat, a Correo Bibliotecario-t, melyet széles körben terjesztünk a könyvtárszektorban, mind nyomtatott, mind pedig Internetes változatban [http://www.bcl.jcyl.es/correo].
Osztályunk anyagi és erkölcsi támogatásával jelent meg nemrégiben az Európai Bizottság "Közkönyvtárak az információs társadalomban" című tanulmányának spanyol kiadása is.
Második stratégiánk az anyagokkal és eszközökkel való ellátás. Arra törekszünk, hogy megkönnyítsük a változásokat és a haladást, ösztönözzük és támogassuk a fejlesztéseket, és mindig megpróbálunk a kiemelten fontos területeken tevékenykedni, ott, ahol úgy érezzük, hogy a legnagyobb szükség van rá.
Erre egy példa, hogy tavaly októberben elősegítettük egy közkönyvtáraknak szóló specifikus terjesztési lista, a Públicas létrehozását, melyre eddig közel 350-en fizettek elő [http://listas.bcl.jcyl.es/publicas].
Ennél a területnél maradva, osztályunk a telekommunikációért felelős minisztériummal együtt részt vesz egy projektben, hogy kifejlesszünk egy spanyol nyelvű Z39.50 szervert, és ingyen terjesszük a könyvtárak között. A szervert most fejleszti egy szoftvercég, és az év végére fog elkészülni.
Még egy másik idevágó példa az iskolakönyvtári projekt. Tavaly műszaki előírásaink és támogatásunk segítségével egy kifejezetten iskolakönyvtári használatra szánt szoftvert fejlesztett ki a minisztériumnak az az osztálya, mely az információs technológiának az iskolákban történő bevezetéséért felelős. Ennek a szoftvernek eddig 2400 példányát küldtük szét az iskoláknak egy olyan CD-ROM-mal együtt, mely 300.000 bibliográfiai bejegyzést tartalmaz, és amelyet a közkönyvtárak állítottak össze.
Harmadik stratégiánk a regionális könyvtárrendszerek közötti együttműködés elősegítése az információs technológiák felhasználásával. Három évvel ezelőtt egy széles és átfogó programot készítettünk a régiók közötti könyvtári együttműködéshez, melyben megpróbáltuk összefogni az erőfeszítéseket és harmonizálni a kezdeményezéseket. A program, mely évenkénti találkozókon, és számos munkacsoport működésén alapul, eddig többek között a következő területeken fejt ki aktivitást: könyvtárstatisztika, könyvtárak közötti kölcsönzés, mozgó könyvtárak, kötelespéldányok, uniós katalógusok, stb.
Ennek a stratégiának az egyik legfontosabb kezdeményezése a mi országos, közös katalogizálási projektünk, mely REBECA névre hallgat [http://www.mcu.es/REBECA]. 13 régió 28 könyvtára napi rendszerességgel továbbítja bibliográfiai bejegyzéseit egy központi adatbázisba, ami átlagosan 250 bejegyzést jelent naponta. Ezt az adatbázist időről időre CD-ROM vagy mágnesszalag formájában juttatjuk el több, mint 400 könyvtárhoz. Tavaly június óta ez az Interneten keresztül is hozzáférhető, így bármely közkönyvtár elérheti, és letöltheti a feljegyzéseket IBERMARC formátumban, ami a MARC formátum nemzeti változata. Néhány hét múlva egy új lehetőséggel fogunk gazdagodni, amikor a Z39.50 szervert beállítjuk.
Egy másik fontos projekt a Spanyol Bibliográfiai Örökség Unió Katalógusa, melyet 12 évvel ezelőtt indítottunk, és melyen minisztériumunk az összes régió bevonásával dolgozik. Az Unió Katalógus célja a spanyol könyvtárakban (beleértve a magánkönyvtárakat is) található bibliográfiai örökség számbavétele és adatainak nyilvántartása. Az Unió Katalógus legutóbbi (1999 áprilisi) frissítése 291.125 bibliográfiai bejegyzést tartalmaz, melyek részletes leírást adnak a XV.-XX. században nyomtatott anyagok különböző kiadásairól, valamint információval szolgálnak az előbb említett kiadásoknak kb. 500 könyvtárban található mintegy 564.722 példányáról. 1997 óta a Bibliográfiai Örökség Unió Katalógusa az Interneten is megtalálható [http://www.mcu.es/ccpb].
1998 óta fut egy pilot projekt, melynek célja a Nemzeti Könyvtár, a regionális könyvtárak, és minden régióból egy-egy adott közkönyvtár közötti kölcsönzés fejlesztése és harmonizálása. Ez több technikai megállapodáson alapul (pl. eljárások, besorolások, stb.), valamint három, Internettel kapcsolatos elemen: a katalógusok elérhetősége az Interneten, specifikus e-mail címek az ILL operációk számára, és végül egy weboldal az aktuális információkkal, linkekkel, és egy szabványos kérőlappal. Tervünk az, hogy idén elkezdjük fokozatosan még több és több közkönyvtárra kiterjeszteni ezt a rendszert.
Negyedik stratégiánk annak az 52 állami közkönyvtárnak a közvetlen fejlesztése, melyek Spanyolországban a legnagyobbak, tartományi fővárosokban és más fontos városokban találhatók. Ezeket a könyvtárakat a regionális kormányzatok irányítják, és minisztériumunk védelmét és támogatását élvezik, mely többek között azzal járul hozzá fejlesztésükhöz, hogy ellátja őket az információs technológia eszközeivel. Az információs technológiába való anyagi befektetésünk célja az, hogy a lehető legjobb gyakorlatot folytató közkönyvtárakat és információs központokat hozzunk létre, és - ami még fontosabb, - hogy segítsünk nekik tartományi és regionális könyvtári hálózatok létrehozásában.
Az elmúlt hónapok fontos fejlesztései közül két konkrét esetet említenék, melyek regionális könyvtári hatóságokkal való együttműködéssel történtek Castilla y Leónban és Asturiasban, az északi parton. Castilla y Leónban tavaly júliusban egy új frame relay hálózatot állítottak működésbe a főbb közkönyvtárak és a regionális könyvtár között, Asturiasban pedig nemrég lefektették egy disztribúciós közkönyvtári rendszer alapjait, melynek első fokozata néhány hét múlva lép majd működésbe.
Ezek a stratégiák úgy foghatók fel, mint a regionális kormányzatok, helyi hatóságok, egyetemek, és más szervezetek tevékenységének támogatása és kiegészítése, és amelyek az elmúlt évek során néhány esetben valóban látványos eredményeket hoztak.
* * *
Előadásom vége felé közeledve az együttműködésről szeretnék néhány szót ejteni, mely véleményem szerint egyike a könyvtárak legfontosabb eszközeinek az információs társadalomban, és ugyanakkor egy olyan kulcsfontosságú kérdés, melyet a szövetségi vagy regionális szerkezetű országok nemzeti könyvtári törvényhozásának figyelembe kell vennie.
Természetesen sok más kérdéssel is kell foglalkoznia egy nemzeti könyvtári törvényalkotásnak. Például azzal, hogy világosan kidolgozza a könyvtárakra vonatkozó alapelveket, az állampolgári jogokat, melyek biztosításához a könyvtárak hozzájárulnak, a nemzeti, regionális, és helyi hatóságok kötelezettségeit a könyvtárakkal kapcsolatban, stb.
De nemzeti szempontból nézve az is nagyon lényeges, hogy a könyvtári törvényalkotás kidolgozza a könyvtárak közötti együttműködés általános kereteit, egy világos és stabil rendszert, melynek célja a szolgáltatások fejlesztése, valamint az anyagok és eszközök maximális kihasználása.
Ez különösen fontos Spanyolországban, egy olyan országban, melynek nagyon erős regionális szerkezete van, ugyanakkor a könyvtárak közötti együttműködés nagyon gyenge, és csak rövid múltra tekinthet vissza.
Úgy vélem, ez azért is nagyon fontos, mert az információs technológia és a telematikus hálózatok fejlődése és kiterjesztése, valamint ezek hatása a könyvtárakra, még szükségesebbé teszik a tudás, az eszközök és az erőfeszítések megosztását.
Az igaz, hogy az információs technológiák és hálózatok minden eddiginél könnyebbé teszik az együttműködést, kedvező körülményeket és új tárgyi feltételeket teremtenek a kapcsolatok és a közös kezdeményezések kifejlesztéséhez.
De az együttműködés stratégiai értéke az információs társadalomban működő könyvtárak számára olyan nagy, hogy a könyvtárpolitika kialakításáért felelős regionális és országos testületeknek aktívan kell ösztönöznie, népszerűsítenie és támogatnia azt.
A könyvtári együttműködésnek valóban szüksége van egy általános keretre, továbbá a könyvtárrendszer minden szintjén jól azonosítható összetevőkre, specifikus szerkezetre, anyagokra és eszközökre, és főleg megfelelő kommunikációs csatornákra és eljárásokra, mivel az együttműködés a kommunikáción alapul.
Véleményem szerint a regionális vagy szövetségi szerkezetű országok könyvtári törvényalkotásának harmonizálnia kell ennek a szervezeti felépítésnek a szükségleteit és az együttműködésnek azon eszközeit és lehetőségeit, melyeket az információs technológia nyújt. Ezért a törvényhozásnak el kell kerülnie azt a kockázatot, hogy akadályává váljon annak a szabad kapacitásnak, melyet a könyvtárak együttműködésre, szövetségek és hálózatok kialakítására fordíthatnának.
Jó napot kívánok, Hölgyeim és Uraim. Nagyon köszönöm a Goethe Intézetnek, hogy felkért arra, hogy előadást tartsak ma Önöknek, és hogy részt vegyek a könyvtári törvényhozás eme lenyűgöző tanácskozásán. Hálás vagyok továbbá a British Councilnak azért, hogy lehetővé tette a brit részvételt ezen a konferencián.
Azzal kezdem, ha megengedik, hogy a kormány könyvtári törvényhozási bizottságának jelentéséből idézek, mely azt mondja, hogy minden megkérdezett amellett volt, hogy a kormány anyagi támogatást nyújtson a helyi hatóságoknak a közkönyvtárak fejlesztéséhez. A bizottság végkövetkeztetése az volt, hogy ez egyike azon eseteknek, amikor egy viszonylag kis befektetés nagyon nagy közhasznot hozhat. Ez a bizottsági jelentés 1849-ből származik. Az Egyesült Királyságnak van ugyanis az egyik legrégibb, könyvtári törvényhozással foglalkozó szabályozási rendszere. De ugyanúgy 1998-ban is írhatták volna e sorokat, amikor a kormány elhatározta, hogy pénzt különít el a könyvtárak számára ahhoz, hogy digitális tartalmakat hozhassanak létre, kiképezzék a közkönyvtárak személyzetét arra, hogy az olvasóknak segítséget nyújtsanak ezek használatában, valamint az új könyvtári hálózatunk infrastruktúrájának fejlesztésére. Mindezt nem az adókból befolyt pénzekből, hanem a Nemzeti Lottó pénzéből. Nem volt szükség ehhez arra, hogy törvényt hozzanak, elég volt hozzá egy miniszteri rendelet. Ez elég tipikus példája annak, hogyan is próbáltunk változásokat elérni az évek folyamán. Az a jelző illene rá, hogy "finoman", "nagyon finoman". Mindenesetre már 1850-ben volt könyvtári törvényünk, melyet 1892-ben követett egy újabb, és ez a két parlamenti törvény lehetővé tette a helyi hatóságoknak, hogy könyvtárakat hozzanak létre, ha akarnak, de nem tették számukra kötelezővé. Ez csak az 1964-es Közkönyvtárak és Múzeumok Törvénnyel következett be, mely kimondta, hogy bizonyos helyi hatóságoknak közkönyvtári szolgáltatásokat kell teljesítenie, amelyet nem kerülhettek ki.
Nézzük meg ezt a törvényt egy kicsit közelebbről, mert Nagy-Britanniában a mai napig ezen alapszik a közkönyvtárak szabályozása. E szerint a törvény szerint "a könyvtári hatóságoknak átfogó és hatékony könyvtári szolgáltatásokat kell biztosítaniuk". Kimondja, hogy mind a felnőttek, mind a gyermekek általános és speciális igényeit ki kell, hogy elégítsék. Az irányítást a Kulturális, Média- és Sportosztály végzi, ami nagyjából egy Kulturális Minisztériumnak felelne meg, de a pénzt a kormány egy másik osztálya, a Környezeti, Szállítási és Régiós Osztály, valamint a helyi adók adják hozzá. Ez a törvény tehát sok kérdést vet fel számunkra, néhányuk pozitív, mások kevésbé.
Először is, a megfogalmazás, mely szerint "a könyvtári hatóságoknak átfogó és hatékony könyvtári szolgáltatásokat kell biztosítaniuk". Ez egy nagyon tág meghatározás, és többé-kevésbé azt jelenti, ami nekünk tetszik. Ez előnynek és hátránynak is bizonyult eddig. Ez azt jelenti, hogy a törvény adta kereteken belül a könyvtári szerveknek módjukban áll olyan széles körű könyvtári szolgáltatásokat nyújtani, amelyről azt érzik, hogy meg tudják fizetni, és mindezt olyan módon, ami leginkább megfelel saját közösségüknek, anélkül, hogy erre engedélyt kellene kérniük. A hátránya pedig az, hogy hogyan is lehetne definiálni azt, hogy "átfogó és hatékony"? Ezt a kifejezést sokféleképpen lehetne definiálni, és persze azt is jelenti, hogy a könyvtárak iránt kevésbé elkötelezett helyi hatóságok megúszhatják egy olyan szolgáltatással, mely szerintük átfogó és hatékony, még akkor is, ha az ország legjobb közkönyvtári szolgálatai nem annak értékelnék.
Van még egy probléma, amely a minisztériumok közötti feladatmegosztással kapcsolatos. A közkönyvtárak irányítása, Angliában legalábbis (éppen azt tanuljuk, hogy szövetségi állam legyünk), a Kulturális, Média- és Sportosztály feladata, de a pénz máshonnan jön. Ez azt jelenti, hogy bármit is mond a Kulturális, Média- és Sportosztály arról, hogy mi történjen a könyvtári szolgáltatások területén, aránylag kevés beleszólása van abba, hogy ez hogyan is történjen, hogy ez megtörténik-e egyáltalán, és ha igen, milyen tempóban, mert nem az ő zsebükben van a pénz. Ez a pont az, ahol okosnak kell lennünk, és ahol eredeti és kreatív megoldásokat kell kitalálnunk. Nézzünk át gyorsan néhány más, fontos törvényt. A Brit Könyvtári Törvény 1972-ben létrehozta a Brit Könyvtárat. A Brit Könyvtár, a nemzeti kötelespéldány-könyvtárunk, ezen a ponton átvette a kötelespéldányok gyűjtési jogát, mely azelőtt a British Múzeumot illette meg, s mely jogot az 1911-es Szerzői Jogi Törvény határozta meg.
Mint mondottam, a könyvtári és ahhoz kapcsolódó törvényeink néha nagyon régi keltezésűek. Még az 1979-es Nyilvános Kölcsönzési Jog Törvényét is ide kell vennünk. Több előadót is hallhattunk ma arról a potenciális konfliktusról beszélni, mely a szellemi tulajdon birtokosai, és azok között keletkezhet, akik azokat közhasznú célra szeretnék felhasználni. Most azokról az esetekről van szó, amikor a közkönyvtárak olyan műveket kölcsönöznének, melyekért a szerzőknek jogdíj jár. A központi kormány létrehozott egy alapot arra, hogy visszatérítse a könyvtári szerveknek azt a pénzt, melyet a szerzőknek kellett fizetnie a kölcsönzésért. Ez a könyvtárak szempontjából egy elég szörnyű konstrukciónak tűnik; gyakorlatilag csak a legnépszerűbb szerzők, mint például Dick Francis, Danielle Steele, vagy Goshini kapnak valamicske nyilvános kölcsönzésért járó jogdíjat.
Ha megengedik, átugranék jó néhány közbülső állomást, és rátérnék annak a szervezetnek a megalapítására, melynek dolgozom. Ez pedig a Könyvtári és Információs Bizottság, melyet 1995-ben hozott létre az akkori Nemzeti Örökség Osztály, amely gyakorlatilag a mi Kulturális Minisztériumunk. Feladatunk az, hogy tanácsot adjunk a kormánynak könyvtári és információs ügyekben, felhívjuk figyelmét a kialakulóban lévő tendenciákra, és javaslatot tegyünk arra, hogyan reagáljon ezekre a kormány. De amint mondtam, éppen azt tanuljuk, hogy hogyan váljunk szövetségi országgá. Nekünk mindig is nagyon komplikált jogrendszerünk volt, mely időnként Angliát és Walest veszi számításba, időnként beleveszi még Skóciát, esetenként Észak-Írországot, bár gyakorlatilag a legtöbb esetben Skóciának és Észak-Írországnak eléggé elkülönült a törvényhozása Angliától, vagy Angliától és Walestől. Nekünk, briteknek elég jól megy a "lavírozás", és erre egy klasszikus példa az, ahogyan az Egyesült Királyság különböző részeire vonatkozó törvénykezésünket szervezzük. Így a Könyvtári és Információs Bizottság hatásköre általában véve Angliára és Észak-Írországra terjed ki. Emellett vannak olyan, nemzetközi és kutatási ügyeket érintő feladataink, melyek Skóciára és Walesre is kiterjednek. Hogy ez a jövőben is így lesz-e, azt majd meglátjuk. Holnap hallhatják majd Robert Craiget Skóciából, úgyhogy figyeljenek rá jól, mit mond majd erről. Hát többé-kevésbé ilyen a felépítésünk pillanatnyilag.
És most egy nemrég történt esetet szeretnék elmondani, amely egy olyan lehetőségről és kihívásról szól, ami könyvtári szolgálatunk előtt állt, és azt, hogy erre hogyan reagáltak. A lehetőség abból a jelentésből adódott, melyet a Nemzeti Örökség Osztálya tett közzé még 1997-ben, s melynek "Olvassuk el a jövőt" volt a címe. Ez a jelentés arról szólt, hogyan is fejlődhetnének közkönyvtári szolgáltatásaink a jövőben. Sokféle javaslat szerepelt benne, melyek közül kettőt emelnék ki: egyrészt felkért minket, a Könyvtári és Információs Bizottságot, hogy készítsünk jelentést arról, hogyan is készüljenek a közkönyvtárak a digitális korszakra, másrészt megkérte, nem, utasította az összes angliai könyvtári szervezetet, hogy közkönyvtári tervet készítsenek jövőbeli stratégiáikról, és arról, hogyan is kívánják értelmezni az "átfogó és hatékony szolgáltatás" követelményét. Ez volt a lehetőség. A kihívás egy másik jelentésből származott, melyet az Audit Bizottság írt, amely egy olyan kormányszerv, mely azt kívánja biztosítani, hogy a helyi hatóságok minél jobban használják föl a pénzüket. Ez a jelentés sok jót mondott a könyvtári szolgálatról, ugyanakkor felhívta a figyelmet néhány olyan területre, amely fejlesztésre szorul. A jó hír az volt, hogy a közkönyvtári szolgálatunk nagyon-nagyon népszerű. Az Egyesült Királyságnak 56 millió lakosa van. Ebből 33 millió a könyvtári tag. Ez valóban magas arány. A könyvtári szolgálatunk gazdaságosan működik. Évente kb. 13 fontba kerül egy állampolgárnak a közkönyvtárak fenntartása. Ugyanakkor a jelentés arra is rávilágított, hogy a nyitvatartási idő rövidült, és hogy amilyen arányban a személyzeti kiadások növekedtek, olyan arányban csökkent a könyvekre fordított összeg, valamint, hogy tíz év alatt a könyvkölcsönzés 19%-kal csökkent, és arra a következtetésre jutott, hogy közkönyvtárainknak javítania kell a szolgáltatások árszínvonalát. Ha figyelembe vesszük a Miniszter ma reggeli megjegyzéseit, érdekes, hogy a jelentés azt is kimondta, hogy közkönyvtárainknak felül kell vizsgálniuk könyvvásárlási gyakorlatukat, hogy kihasználják azt, hogy a könyvek Nagy-Britanniában már nem fix árúak, valamint, hogy be kell fektetniük az új technológiába.
A kivezető út kezdetben tőlünk, a Könyvtári és Információs Bizottságtól jött. Két jelentést készítettünk, az egyiket 1997-ben, a másikat 1998-ban, melyekkel eleget tettünk a felkérésnek, hogy elmagyarázzuk, hogyan készüljenek fel a közkönyvtárak a digitális korszakra. Az első jelentés, mely az "Új könyvtár: az emberek hálózata" címet viselte, arról az elképzelésről írt, hogy milyen is lehetne a XXI. század vezetékes könyvtári szolgálata. A második jelentés, mely egy évvel később született, "Az új könyvtári hálózat kiépítése", leírta, hogyan is lehet megvalósítani ezt az elképzelést. Három területre terjedt ki: hálózati infrastruktúra; digitális tartalmak készítése, melyeket a rendszer használ; és ami legalább annyira fontos, mint az előző kettő, a közkönyvtárak személyzetének kiképzése a rendszer használatára, valamint arra, hogy az olvasókat is megtanítsák erre. Arra nem volt mód, hogy ezek bármelyikére törvény szülessen. Arra sem volt lehetőség, hogy új pénzeket szerezzünk. Talán hallották a brit munkáspárti kormánytól azt a mondást, hogy "nincs új pénz". Ez egy olyan mondás, mely továbbra is érvényes Nagy-Britanniában. Ezek után azt tettük, amit "a bot és a répa" módszernek kereszteltünk el: a bot arra szolgál, hogy üssük vele a szamarat, a répa pedig arra, hogy arra ösztönözzük, hogy haladjon előre. A "répa" egy nagyon nagy pénzösszeg volt, mellyel megvalósítható a közkönyvtári hálózat. 50 millió font, azaz 150 millió márka a tartalom létrehozására. 20 millió font (60 millió márka) a személyzet kiképzésére. 600 millió márkányi összeg az új könyvtári infrastruktúra kialakítására. Ezenfelül még különböző forrásokból származó pénzek az úttörő közkönyvtári technológia infrastruktúrájára, mely már fejlesztés alatt állt. Amint elöljáróban mondottam, ez az összes pénz a Nemzeti Lottóból jött, az egyik olyan alapon keresztül, mely a Nemzeti Lottó pénzét osztja szét, név szerint az "Új Lehetőségek Alaptól". A "bot" a Kulturális, Média-, és Sportügyi Államtitkártól jött (aki nálunk a Kulturális Miniszter megfelelője), aki elkezdte átnézni azokat az éves könyvtári terveket, melyeket a közkönyvtári szervezeteknek kellett benyújtania. Ennek eredményeképpen, és ez csak néhány hónappal ezelőtt történt, 15 könyvtári szervezetet felszólított, hogy fejlesszék tovább terveiket, és további hatot figyelmeztetett, hogy vizsgálják felül a tervezett csökkentéseiket, különben részletes kivizsgálás vár rájuk. Az államtitkár nem nevezte meg ezeket a szervezeteket, de nem is volt rá szüksége, mert a média ezt megtette helyette.
A közkönyvtári tervek átvizsgálásának egyik következményeként már megint azzal állunk szemben, hogy mi is az "átfogó és hatékony" kifejezés definíciója. A Kulturális, Média- és Sportosztályunk jelenleg együtt dolgozik a Könyvtárszövetséggel (mely egyike azoknak a fő szervezeteknek, melyek könyvtári ügyekkel foglalkoznak Nagy-Britanniában) azon, hogy kifejlesszen egy modellt, mely a közkönyvtári szolgáltatások kívánatos színvonalát tartalmazza. Ez egy önkéntes vállalás lenne, mely megjelöli azt a minimumot, amelynek a közkönyvtári szolgáltatásoknak meg kellene felelni. Nincs törvény mögötte, ez pusztán egy ideális modell. Ugyanakkor elég részletesen kiterjed azokra a gyakorlati kérdésekre, hogy hogyan lehessen megközelíteni a könyvtárat, milyen eszközök legyenek ott, milyen legyen a könyvállomány, és mennyit költsenek rá, milyen legyen az információs szolgálat, milyen legyen a személyzet szintje, és így tovább. Az útmutató nagyon egyértelműen megfogalmazza az elvárásokat. Például, ez az önkéntes szabályzat kimondja, hogy a könyvtári szervezetek ezer lakosonként 250 könyvvel kellene, hogy növeljék az állományt évente, és hogy 2.300 lakosonként legalább egy főállású munkatársat kellene, hogy alkalmazzanak. Ebből láthatjuk, hogy bármennyire is önkéntes az útmutató követése, igen konkrét dolgok szerepelnek benne. Azonban az világossá vált a Könyvtári és Információs Bizottságnak és másoknak a könyvtárak bezárásával és a könyvvételi kiadások csökkentésével foglalkozó felméréseiből, hogy a gyakorlat sok esetben eltér a leírtaktól. Ezek az útmutatók igen határozottak, de nincs törvényi erejük. Mindazonáltal felbecsülhetetlen értékű alapul szolgálnak az "átfogó és hatékony" kérdésének meghatározásához. Sok elvarratlan szálunk maradt még, ezért gyorsan átfutok rajtuk, mert az utolsó két-három percemet az Európai Tanács javaslatának szeretném szentelni, amely itt fekszik előttünk. Megoldandó feladat a pénzkérdés, amelyet az elején említettem. A kormány két különböző osztálya, az egyik a könyvtárakkal foglalkozik, a másik a helyi hatóságoknak ad pénzt. A Környezeti, Szállítási és Régiós Ügyek Osztálya megállapítja, mekkora összeget kell a helyi hatóságoknak az egyes szolgáltatásokra költeni. Jelenleg a könyvtári szolgáltatásokra nincsen ilyen költségvetési keret megállapítva. A Könyvtári és Információs Bizottság számos tagja (a "nagyok és jók", ahogy nevezni szoktuk őket) úgy gondolja, hogy a könyvtári és információs kiadásokra is meg kellene állapítani egy ilyen keretet. Aztán ott van a parlamenti idő kérdése is. Nincs kilátásunk a közeljövőben arra, hogy új könyvtári törvényeket hozzunk. Nincs idő a parlamentben ilyen új törvények elfogadtatására. Így más módszereket kell alkalmaznunk annak biztosítására, hogy a könyvtári és információs szolgáltatások fejlődhessenek. Néhány példát erre. Van egy tanácsadó testület, mely a könyvtárakkal foglalkozik. A Kulturális Miniszter szerint ezt be kellene olvasztani a Könyvtári és Információs Bizottságba, de mivel a Könyvtárak Tanácsadó Testületét törvény hozta létre, a beolvasztás nem történhet meg addig, amíg nincs parlamenti idő a törvény módosítására. Azt pedig csak az ég tudja, hogy ez mikor fog megtörténni. A másik, ami itt felmerül, az a nem nyomtatott kiadványok kötelespéldányainak problémája, mely ma szintén többször szóba került. Nemrégiben kaptunk egy ajánlást egy munkacsoporttól, melyet Sir Anthony Kinney vezet, aki azt javasolta, hogy a nem nyomtatott kiadványok kötelespéldány szolgáltatására törvényerejű rendeletet hozzanak. A kormány ezt elfogadja - elfogadja, hogy ez így helyes. De még mindig nincs kilátásunk arra, hogy belátható időn belül a parlament ezt napirendre tűzze, így pillanatnyilag be kell érnünk az önkéntes szolgáltatásokkal, ahogy azt néhány német eset kapcsán is hallhattuk. És végül ott van a közigazgatás decentralizálásának kérdése. Mint mondottam, azt tanuljuk, hogy államszerkezetünk egyre szövetségibb jellegű legyen, így felmerül az a kérdés, hogy a törvényhozás mennyire terjedjen ki Skóciára és Walesre, melyek természetesen nagyon sok tekintetben saját útjukra fognak lépni a közeljövőben. Alig egy éven belül arra számíthatunk, hogy a választásokon London egy erős főpolgármestert kap, amelyre ez lesz az első példa, és arra is vannak kilátások, hogy az angliai régióknak a jövőben regionális kormányuk lesz. Ezek tehát azok a kérdések, melyek most megoldásra várnak.
És akkor nagyon gyorsan hadd foglaljam össze, mennyiben felel meg az Egyesült Királyság az Európai Tanács Könyvtári Törvényhozási Javaslattervezetének.
Szólásszabadság, és az információhoz való ingyenes hozzáférés. Nos, nekünk vannak törvényeink a köz- és nemzeti könyvtárakra. Van önkéntes rendszerű, könyvtárak közötti kölcsönzés, oly módon, amit mi regionális könyvtári szolgálatnak is nevezünk, mint Spanyolországban is, de a miénk teljességgel önkéntes csoportosulásokat jelent, és nincs mögötte törvényerejű rendelet, ezek egyáltalán nem kormányzati szervek. És mint az előbb láthatták, van anyagi ösztönzésünk az elektronikus hálózatosodás fejlesztésére, hála a Nemzeti Lottónknak.
A könyvtárak a nemzeti könyv- és információpolitikában. Van éves könyvtári tervkészítési rendszerünk, és a kormány az 1964-es Közkönyvtári Törvénynek megfelelően utasította is a könyvtári szerveket, hogy készítsék el ezeket a terveket. Van országos programunk az új könyvtári hálózatot működtető munkatársak képzésére, melyet szintén a Nemzeti Lottó támogat anyagilag. Jelenleg egy országos képzési szervezet létrehozásánál tartunk, mely a könyvtári dolgozók képzésével fog foglalkozni. És persze itt vagyunk mi, a Könyvtári és Információs Bizottságban, akik javaslatot teszünk a kormánynak.
A könyvtárak mint a könyv- és információs lánc aktív résztvevői. Több intézkedést is hoztunk ezen a téren. Van nyilvános kölcsönzési jog, mint említettem. Ez törvényhozási kérdés. A könyvtáraknak van méltányos másolási megállapodásuk is a kiadókkal. Ez most éppen megfontolás tárgya, mindazon okokból, melyeket ma az előadásokban hallhattunk. Két olyan szerv van, melyek engedélyezik a másolást a könyvtárak számára, ezek a Copyright Licensing Agency, mely a folyóiratokból történő másolást engedélyezi, a másik pedig a Newspaper Licensing Agency, mely az újságokból történő másolást engedélyezi. Ezek a kiadóipar szervei. Azt hiszem, igazam van, ha azt mondom, hogy a könyvtáraknak nem zökkenőmentes a kapcsolatuk ezekkel a szervekkel. Végül itt az osztályunkon van egy vadonatúj kezdeményezés a kormány modernizálására, a hálózatosodott, tudásalapú kormányzati szolgáltatások kifejlesztésére. Ezáltal lehetővé fog válni a 24 órás, szolgáltatói kormányzat működése, mely túllép az osztályok és ügynökségek jelenlegi határain, és olyan formában nyújtja a szolgáltatásokat, amilyen formában az embereknek arra szükségük van. Azt szeretnénk, hogy a könyvtárak egy nagyon fontos kapocs szerepét töltsék be a nyilvánosság és a leendő kormányzati információs szolgáltatások között.
A könyvtári örökség védelmének kérdése. Nos, van egy jól felépített kötelespéldány szolgáltatási törvényünk, bár említettem, hogy itt vannak még megoldandó kérdések. Van egy vadonatúj nemzeti könyvtárunk, melyre nagyon büszkék vagyunk. És kidolgozás alatt áll az elektronikus anyagok példányai szolgáltatásának rendszere is. De amint említettem, itt vannak még jogi problémáink.
Mivel folytassam? Visszatérnék néhány megkezdett témára. Mindkettőről volt ma már szó. Az Egyesült Királyságban nagyon sok információs kezdeményezés történik, a kormány minden elképzelhető osztálya részéről, a Kereskedelmi és Ipari Osztály, a Központi Kabinet, az Egészségügyi Osztály részéről. Nagyon sok, kormánnyal kapcsolatos információs program fut. De az a gond, hogy egymással párhuzamosan futnak, és jelenleg nem kielégítő a kommunikáció köztük. A Könyvtári és Információs Bizottságban amellett érvelünk, és ezt a nyilvánosság előtt is képviseljük, hogy egy átfogó, nemzeti információs politikára van szükségünk, mely egybefogja ezeket a kezdeményezéseket, hogy valóban kifogástalan információs szolgáltatásokat nyújthassunk az állampolgároknak. Európában pedig, és ebbe nem fogok részletesen belemenni, mert nálam sokkal hozzáértőbb emberek is beszéltek már itt erről, súlyos szerzői jogi problémáink vannak, melyeket a könyvtárak használói számára is, és a könyvtári szolgáltatások folyamatos fejlődése szempontjából is előnyösen kell rendeznünk.
Ez tehát a programtervünk a közeljövőben. Ha többet szeretnének megtudni arról, amit csinálunk, azt javaslom, keressék fel weboldalunkat, a www.lic.gulf.uk-t.
Nagyon köszönöm.
Olaszország Alkotmánya (a 117. cikkely, mely konkrétan megemlíti a helyi hatóságok múzeumait és könyvtárait, és a 118.) lehetővé teszi, hogy az olasz régiók saját könyvtári törvényeket alkossanak. Amikor a régiók 1972-ben létrejöttek, a könyvtárak fel lettek hatalmazva azon feladatok és tevékenységek elvégzésére, melyeket addig a központi állam látott el, kivéve az iskolai könyvtárakat, melyek államiak maradtak, és ma is az Oktatási Minisztériumtól függenek. Ugyanabban a pillanatban a könyvtári örökség védelme is a régiók hatáskörébe került.
Sok-sok helyi törvényt hoztak ezután, hogy lépést tudjanak tartani az új feladatokkal, élükön Lombardiával, mely törvénybe foglalta az állampolgárok információhoz és kultúrához való jogát. Ugyanakkor számos olyan törvény is létrejött, melyek inkább a könyvtárak fenntartásának anyagi oldalára koncentrálnak, semmint a konkrét szolgáltatásokra. Az elképzelés az volt, hogy a könyvtárak mint kulturális központok a régió egész területén egyéni - de egymáshoz nem feltétlenül kapcsolódó - közelebbről nem meghatározott kulturális szolgáltatásokat végezzenek. Hozzá kell tennünk, hogy sok törvény, mely még ma is érvényben van, ezekből az időkből származik, mint például Piemonte és Toscana törvényei. Úgy történt, hogy van néhány olyan régió, melynek a törvényei csak a financiális kérdéseket szabályozzák.
1983-ban Emilia-Romagna kibocsátotta a 83/42-es törvényt, mely a könyvtári törvényalkotás új fejezetét nyitotta meg. Ez a törvény elvetette a könyvtárak szervezésének és együttműködésének magját, kitért a könyvtári szolgáltatások részleteire, a minimális követelményekre, mint például könyvek, katalógusok, rendszeres szolgáltatások, képzett könyvtárosok, azokra a követelményekre, melyek teljesítése a közpénzek elnyeréséhez szükséges. Ami ma banálisan hangzik, az egyáltalán nem volt az a törvény meghozása idején: a "könyvtárosokat" gyakran a már meglévő munkatársak közül toborozták, akik ki tudja milyen osztályokon dolgoztak addig, milyen előképzettséggel rendelkeztek, amikor katalógusok sem voltak mindenhol, és standardokról nem is hallottak. A legtöbb másodgenerációs törvény még ma is a helyi könyvtári törvényalkotás gerincét képezi, akkor is, ha korszerűsítették, vagy más szabályozással egészítették ki őket. Veneto és Campania például 1984-ben, Lombardia 1985-ben hozott ilyen törvényt, melyek ma is érvényben vannak.
Az 1990-es években megszülettek a harmadgenerációs könyvtári törvények. Lazio 42/97-es törvényét említhetnénk arra példának, hogy a könyvtári törvényalkotásnak ez az újfajta megközelítése mire is akar vállalkozni: még a címe is úgy szól, hogy "Rendelkezés a laziói kulturális örökségről és szolgáltatásokról", és az első pont kimondja, hogy kulturális szolgáltatásokat a "könyvtárak, múzeumok, és történelmi archívumok" nyújtanak. A törvényi szabályozáson kívülre utalás tendenciája nyilvánvaló akkor is, amikor a hangsúly inkább a programok kidolgozásán van, és nem annyira a normák előírásán.
Az elmúlt három évben néhány régió (pl. Toscana, Emilia-Romagna, Lombardia és Campania) megpróbálta megváltoztatni az első- és másodgenerációs törvényeit, de nem jártak sikerrel. A nehézségek főleg a közigazgatás és az állami hivatalok újjászervezését érintő nemzeti törvényhozás alakulásából, a pénzügyi decentralizálásból, és - mindenek előtt - a kulturális örökségünkre vonatkozó törvényhozás átalakulási folyamatából adódnak. A minisztérium reformja folyik éppen, és a "testo unico"-ról (azaz az idevágó törvények átfogó rendezéséről) szóló előterjesztésre válaszul szükséges, hogy új rendelkezéseket hozzanak, amint azt a régiókat koordináló ANCI UPI kéri. A koordináló szerv közreadta az örökség védelmével, és a szövetségi irányba vivő hatékony decentralizálás elszalasztott alkalmával kapcsolatos álláspontját. A DPR 112/1998 ugyanis kimondja, hogy a védelem igenis a központi kormány kezében van, megfeledkezve arról a szerepről, melyet a helyi közigazgatási szervek játszottak eddig a könyvtári örökség védelmében.
Ezután az olasz régiók jelenlegi helyzetének áttekintése következik az Európai Tanács javaslattervezetének főbb pontjai alapján.
Ezt a jogot az Alkotmány biztosítja. Minden regionális törvényben direkt utalás van erre a jogra: a megfogalmazás változhat, de bármelyik "generációba" tartozzék is a törvény - hogy az eddig használt kifejezéssel éljek -, ma is elsődleges fontosságú, pl. Piemonte (első generációs) 78/78-as törvényének 2. cikkelye, "[a könyvtárak] működésükkel minden állampolgár javát szolgálják ... [azzal, hogy] információt terjesztenek, és elősegítik a kulturális fejlődést ... a demokratikus érzéket ... szervezik és ösztönzik a továbbtanulást .... garantálják a tanuláshoz való jogot". Emilia-Romagna 42/83-as törvényének 1. cikkelye, "a regionális könyvtári szervezet [figyeljék meg a terminológia változását, egyes könyvtárak helyett könyvtári szervezetet mond] mind az egyéni, mind a kollektív műveltség gyarapítását szolgálja, valamint mindenki számára lehetővé teszi a tudáshoz, az információhoz, és a kommunikációs készségekhez való hozzáférést; hozzájárul a tanuláshoz és a továbbtanuláshoz való joghoz." Lazio 42/97-es törvényének 18. cikkelye [ez az első, könyvtárakkal foglalkozó cikkely abban a törvényben, amely újra bevezeti a kulturális intézmények és szolgáltatások tágabb értelmezését], "... a könyvtáraknak a lehető legjobb hozzáférést kell biztosítaniuk minden olvasó számára, és a szolgáltatások igénybevételét a mozgássérültek, és egyéb hátrányos helyzetűek számára is lehetővé kell tenniük".
Az új technológiákra nincs utalás, alapvetően azért, mert a törvények megalkotásának időpontjában használatuk még nem terjedt el, de azért is, mert az információhoz való hozzáférést a törvény további részletezés nélkül garantálja. (Egy kivételt azonban találtunk, a Trentói Autonóm Tartomány 1995-ös rendelkezését, melyet a másodgenerációs 12/87-es törvény kiegészítésként hoztak, és amely ma is érvényben van, szabályozza a könyvtárakban történő Internet hozzáférést, mint a kutatás és tanulás eszközét.)
Beszéltünk arról, hogy Olaszországban a könyvtáraknak, a könyvkiadásnak és az információnak nincs átfogó törvényi szabályozása. Egy ilyen háttérrel a helyi hatóságok könyvtárai aktívan működnek a helyi kulturális politika részeként, de formálisan, nemzeti szinten nem. A helyi hatóságoknak létre kell hozniuk, és fenn kell tartaniuk a maguk könyvtárait, a régiók pedig ezeknek a könyvtáraknak a koordinálásáért és szabályozásáért felelősek. Minden helyi könyvtár fontos, elsődleges funkciót tölt be az olvasás népszerűsítésében anélkül, hogy direkt kapcsolatban állnának a kiadókkal, hacsak nem mint vásárlók.
Az írás-olvasás támogatásának másik összetevője nyilvánvalóan az iskola, de az iskolai könyvtárak - melyek az Oktatási Minisztériumhoz tartoznak - nem részei a regionális és/vagy nemzeti könyvtári szervezetnek. Meg kell azonban említenünk, hogy minden szülő, vagy bárki, aki iskoláskorú gyermekekkel foglalkozik, nagyon is jól tudja, hogy milyen hiányosságai vannak országunkban ezeknek a könyvtáraknak. Ez nagy kár, különösen mivel a tankönyvárak sokaknak nagy megterhelést jelentenek.
Ma még részletesebben fognak hallani az SBN-ről (Sistema Bibliotecario Nazionale - Nemzeti Könyvtári Rendszer): a mi szempontunkból meg kell említeni, hogy az SBN támaszkodhat a régiók segítségére, és az adatokat a helyi könyvtárak hálózata szolgáltatja. Azt is hozzáteszem, hogy a projekt indításakor a hajtóerőt néhány régió adta, mint például Emilia-Romagna, Piemonte és Lombardia.
A törvénykezés a könyvtárosok minősítésére és képzésére is kitér, kezdve a Bolzanói Autonóm Tartomány nagyon szigorú rendelkezésével, ami a képzést kötelezővé teszi, egészen Emilia-Romagnáig, és más régiókig, melyek tanfolyamokat indítanak. Emilia-Romagnában például a könyvtári asszisztensek képzése nagyon jól szervezett, és az egész régióra kiterjed, nem csupán egyetlen zónára, mint a múltban.
A helyi könyvtárak aktívan részt vesznek az olvasás és a könyvek népszerűsítésében, magukban a könyvtárakban, és azon túl is. Helyben nyilvánvalóan lehetővé teszik a könyvek olvasását, de ezenfelül a fénymásolást, a kölcsönzést, és az anyagok kézbesítését is. A könyvtárakon kívül - a hagyományos szolgáltatásokon felül - kiállításokat, író-olvasó találkozókat, felolvasásokat szerveznek (ez utóbbit különösen gyermekek számára).
A könyvtárak az információs láncban központi szerepet játszanak, mivel erősségük a referenciális szolgáltatás, valamint az egész világot átfogó hálózatokhoz és adatbázisokhoz való hozzáférés.
A helyi könyvtárak szabadon dönthetnek abban, hogy milyen könyvanyagot - a szó lehető legszélesebb értelmében - vásárolnak annak érdekében, hogy gyűjteményük minőségét emeljék, és olvasóik igényeit kielégítsék. Úgy tűnik, az egyedüli kötelezettség, melyet a regionális törvények előírnak, az a helyi kultúrával és a helyi érdekeltségekkel foglalkozó könyvek beszerzése és/vagy azok kötelespéldányainak gyűjtése (pl.: Piemonte 78/78 13. cikkely, és Lazio 42/97 18.2 cikkely).
A könyvtári örökségünket alkotó könyvek időleges exportja fölötti ellenőrzést 1972-ben a régiók kezébe adták (DPR 3/72). A 88/98-as törvény azonban úgy tűnik, hogy ezt a feladatot újra a központi kormánynak, pontosabban a Minisztérium hivatalainak adja. A koordináló szerv - melynek nevében ma beszélek - követelte a törvény valódi és korrekt értelmezését. A régiók ezenközben az eddigi eljáráshoz szándékoznak tartani magukat, hogy megkönnyítsék azok munkáját, akik a népszerűsítés és a kiállítás-szervezés területén dolgoznak.
Ezt a szöveget Rosaria Campioni, Erica Gay, és Margherita Spinazzola írta (Coordinamento degli Assessori ai beni culturali delle Regioni italiane e delle Province Autonome di Trento e Bolzano - az olaszországi régiók, valamint a Trentói és Bolzanói Autonóm Tartományok kulturális örökségének koordinációját végző szervezet).
Jó napot kívánok, Hölgyeim és Uraim!
Köszönetet szeretnék mondani a konferencia szervezőinek, hogy lehetőséget adtak nekünk ezeknek a fontos kérdéseknek a megvitatására, és köszönöm az Elnöknek, hogy átadta nekem a szót.
Először is, szeretnék néhány szót szólni a könyvtárról, ahol dolgozom. Neve, a Bibliotheka nationale universitaria, úgy fordítható, hogy Országos Egyetemi Könyvtár. Ebben az az érdekes, hogy ez a könyvtár nem országos, és nem tartozik egy egyetemhez sem. A név történelmi örökség azokból az időkből, mikor Torinó az akkori Szárd Királyság fővárosa volt. A könyvtárat 1723-ban II. Viktor Amadeus alapította az egyetem berkein belül, és most ez az Olaszországi Kulturális Minisztérium Könyvtára.
Nos, amint már hallhattuk, a könyvtárakra, az állampolgároknak nyújtott szolgáltatásokra, és az információhoz történő hozzáférésre irányuló felelősségen Olaszországban különböző állami és helyi hatóságok osztoznak. Állami szinten az új Kulturális Örökség és Kulturális Tevékenységek Minisztériuma, mely a volt Kulturális és Környezeti Örökség Minisztériumának funkcióját örökölte és bővítette ki, és amelyeket ezután egyszerűen "Kulturális Minisztériumnak" fogok nevezni, tevékenykedik a könyvtári szolgáltatások területén, a Könyvörökség, Kulturális Intézetek és Kiadói Ügyek Központi Irodáján (Central Bureau for Book Heritage, Cultural Institutions and Publishing Affairs) keresztül. Ez az elnevezés világosan megmutatja, hogy milyen típusú feladatokat lát el, és milyen funkciókat tölt be az Iroda:
A könyvtárak használatának, és a könyvörökség megőrzésének fokozása,
Az olasz kulturális intézetek, akadémiák és tanegyesületek támogatása,
Az olaszországi könyvkiadás támogatása.
A Könyvörökség Központi irodájának felügyelete alatt 36 állami közkönyvtár működik, melyek általános és kutatókönyvtárak is egyben. (Ha emlékeznek Olaszország térképére, csak négy régió van, Szicília, Abruzzo, Molise, és Valle d'Aosta, valamint két tartomány, Trento és Bolzano, melyeknek nincs állami közkönyvtáruk.) Az irodához tartozik még további 11 könyvtár és nemzeti műemlék, valamint a központi intézetek, egy az unió fővárosának, egy pedig könyvrestaurációs célokra. Az állam elsődleges szempontja, mely a működtető intézeten keresztül megnyilvánul, az, hogy a legjobb és legkiterjedtebb könyvtári szolgáltatásokat nyújtsa minden állampolgár számára. A négy fő ponttal, melyet az Európai Tanács javasol az európai könyvtári törvényhozással kapcsolatban, az Olasz Állam törvényei és szabályai foglalkoznak. A dokumentumban szereplő tételek jelentős hányadát figyelembe veszi az állami törvényhozás, melyeket a javaslattervezetekben szereplő témák sorrendje szerint fogok megpróbálni összefoglalni.
A kifejezés szabadsága és az információhoz való ingyenes hozzáférés. Az Olasz Alkotmány 3-as cikkelye értelmében a könyvtári szolgáltatásokat minden állampolgár részére, bármiféle (nemre, fajra, nyelvre, társadalmi pozícióra, és politikai nézetre való) megkülönböztetés nélkül kell biztosítani. Könyvtári szabályozásunk, azaz a Köztársasági Elnök 1995-ös rendelete értelmében az állami közkönyvtárak ingyen nyújtják szolgáltatásaikat minden állampolgár részére, gazdasági helyzetükből eredő bármiféle korlátozás nélkül. Az állami könyvtárak alapszolgáltatásait törvények és szabályok határozzák meg. Az olaszországi törvényhozás kitér arra, hogy garantálja a közkönyvtárak épületének fizikai megközelíthetőségét, azaz eltávolít minden építészeti akadályt az útból. A szolgáltatásokat tehát úgy szervezik, hogy a mozgásukban, vagy egyéb képességükben akadályozott emberek is igénybe vehessék azokat. Hogy egy példát is mondjak az együttműködésre, a Kulturális Minisztérium és a régiók 1984-ben aláírtak egy egyezményt arról, hogy létrehoznak egy nemzeti könyvtárszolgáltatási hálózatot, melyet SBN-nek, Servicio Bibliothecario Nationale-nak hívnak, és amelyről holnap többet is fognak hallani. Ennek a megállapodásnak az alapján további helyi megállapodást is kötöttek, hogy széles körű hozzáférést biztosítsanak az információs hálózathoz és a könyvtári forrásokhoz, most már az Interneten keresztül is. Az információhoz való mindennemű hozzáférést az olasz személyi adatvédelmi törvény szabályainak megfelelően kell biztosítani.
Könyvtárak a nemzeti könyv- és információpolitikában. Az általános együttműködés elősegítése érdekében a különböző igazgatás alatt álló egyes könyvtárak funkcióját, koordinációját és feladatait jelenleg az Olaszországi Szakmai Szövetség tárgyalja egy előzetes kerettörvény-javaslatban, melyet a Kulturális Minisztérium is megvitat. A Könyvörökség Központi Irodája az olasz kiadók szervezeteivel együttműködve kerekasztal-beszélgetést szervezett az elektronikus könyvkiadás problémáiról abból a célból, hogy egy közös platformot alakíthassanak ki a könyvtárak és a könyvvilág más résztvevői közötti kapcsolat tisztázására. Ezenfelül egy nemzeti könyvbizottság is működik, hogy az olasz könyvek kiadásával és terjesztésével kapcsolatos mindenféle ügyet támogasson. Szabályozásunk értelmében, az állami könyvtárakban nem létezik semmiféle korlátozás a különféle információhordozókhoz való hozzáféréssel kapcsolatban, és egy 1993-as törvény sorolja fel azokat a szolgáltatásokat, melyekért fizetni kell. Az elektronikus hálózatok és a velük kapcsolatos berendezések fejlesztése szabványosított. A szabványok alkalmazását ezenfelül a Közérdekű Munkák Olaszországi Törvénye is megkívánja, melynek utasításait be kell tartani a telematikus könyvtárrendszerek tervezésénél. Önök hallottak már a régiókban folyó képzésekről. Képzést a dolgozók nemzeti kollektív szerződései is biztosítanak, minden közigazgatásnak megvannak a maguk megállapodásai, ez a Kulturális Minisztérium és a hozzá tartozó könyvtárak esetében is így van. Egy jelenleg nem kötelező érvényű példa a képzési kezdeményezésekre, melyben a Minisztérium is közreműködött, az Új Könyvgazdaság első projektje, melyről Mr. Vitiello beszélt nekünk ma délelőtt. Egy fontos törvény, mely alapjában megváltoztatta Olaszország közigazgatási szerkezetét, az 1998/112-es törvény állami hatáskörben tartja a kulturális örökség területén folyó, a műszaki és tudományos pozíciók megszerzéséhez szükséges szakmai képzés és továbbképzés általános feltételeinek megállapítását, miközben tiszteletben tartja az egyetemek által ellátott feladatokat. Ugyanez a törvény jelöli ki az állam és a régiók kompetenciahatárait, és a régiókra és más irányító szervekre ruházza az állami közigazgatási feladatok jelentős részét. Ez a közigazgatás decentralizációját jelenti.
A könyvtárak, mint a könyv és információs lánc aktív résztvevői. Mint ahogyan a könyvtáraknak joguk van ellátni közfunkciójukat tekintet nélkül az általuk kezelt anyagok fajtájára, van egy törvényünk a szerzői jogra és más, ezzel kapcsolatos jogokra is, mely ténylegesen integrálta a 90-100-as Európai Direktíva előírásait. E szerint a törvény szerint a könyvtárak, az államiak és az egyéb közigazgatások könyvtárai is, a szóban forgó jog tulajdonosának felhatalmazása nélkül kölcsönözhetnek anyagokat, és ezért nem jár fizetség. A könyvtárak kultúrát népszerűsítő, és az anyagokat személyes használatra szánó funkciója szellemében ez a jog a nyomtatott dokumentumok példányaira terjed ki, de a kottákra, valamint a hang- és videófelvételekre nem, ha a tulajdonos terjesztési jogigényének első bejelentése óta lejárt a 18 hónapos határidő. Ugyanez a törvény megengedi a könyvtárakban a fénymásolást, de csak személyes használatra, és a könyvtári szolgáltatások céljára.
A könyvtári örökség védelme. Az olasz nemzeti dokumentumgyűjtés két központi nemzeti könyvtár feladata, a rómaié és a firenzeié. Annak, hogy két Nemzeti Könyvtárunk van, szintén történelmi okai vannak. Egy jövőben meghozandó, szerzői joggal kapcsolatos törvény a kötelespéldányok számát ötről háromra fogja csökkenteni, és a multimédiás anyagokra is kitér majd. A jelenlegi törvény kimondja, hogy a Kötelespéldányok Szabályozásában foglaltak be nem tartása szankciókat von maga után. A nemzeti bibliográfia létrehozása a Firenzei Nemzeti Könyvtár dolga. A bibliográfiai anyaghoz az Olaszországi Könyvtári Hálózat (SBN) Nemzeti Bibliográfiai Archívumán keresztül is hozzáférhető. Az Európai Minisztertanács és az Európai Parlament elektronikus könyvkiadásról és könyvtárakról szóló határozatának megfelelő digitális gyűjtemény létrehozásával kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy egy irányelveket és tanulmányokat tartalmazó dokumentum van készülőben. Ami az elektronikus könyvkiadást illeti, egy kísérleti projekt folyik ezeknek az anyagoknak a Firenzei Nemzeti Könyvtárban történő elhelyezésére. Ezzel a projekttel a Könyvkiadók Szövetsége is egyetért, és ki fogják dolgozni a megállapodás feltételeit. A kulturális örökség védelme állami ügy, és ezt a már említett 112-es törvény is kimondja, de ezen jog gyakorlásának eszközei adottak, először is a magánjogi törvénykönyv kimondja, hogy a nemzeti kulturális örökség mely részei (beleértve a könyv- és könyvtárörökséget) képezik az állam tulajdonát, másrészről adott a törvénynek a folyamatosan változó szükségletekhez igazodó modernizálásának lehetősége is. Ezt a törvényt, mely a könyvtári anyagok néhány fajtáját is magában foglalja, először 1939-ben, a kulturális örökség és a művészeti érdekek védelme céljából alkották meg. Azt is megemlíthetjük, hogy az anyagvédelmi tevékenység segítésére 1992-ben a Kulturális Minisztériumon belül az olasz rendőrséghez tartozó carabinieri-k egy speciális csoportját hozták létre, akik nagyon jó szolgálatot tesznek az ellopott vagy eltűnt könyvtári anyagok visszaszerzésében, és akik korszerű műszaki eszközöket is alkalmaznak.
Nos, remélem sikerült legalább egy általános áttekintést adnom a könyvtárak helyzetéről, és mai demokratikus társadalmunkban játszott szerepéről, valamint az ezzel kapcsolatos olaszországi törvényhozásról. A munka pedig folyik tovább.
Köszönöm figyelmüket.