Manuel Castells

Új társadalom

Új társadalom akkor bukkan fel, ha és amikor a termelési viszonyokban, a hatalmi viszonyokban és a tapasztalati viszonyokban strukturális átalakulás figyelhető meg. Ezek az átalakulások a tér és idő társadalmi formáinak egyaránt lényeges változásához és egy új társadalom felbukkanásához vezetnek.

Az e könyv három kötetében bemutatott ismeretanyag és elemzés egy ilyen többdimenziós, évezred végi átalakulás határozott jelét adja. Összegezem majd az átalakulás fő jellemzőit minden aspektusra nézve, visszavezetve az olvasót azokhoz a megfelelő fejezetekhez, amelyek tapasztalati anyagok mellett minden egyes olyan témát taglalnak, amely az itt bemutatott következtetéseknek bizonyos hitelességet kölcsönöz.

Termelési viszonyok: átalakultak mind társadalmi, mind technológiai szempontból. Kétségtelenül tőkések, de egy történelmileg másfajta kapitalizmusból, amit én információs kapitalizmusnak hívok. Az érthetőség kedvéért sorban mérlegelni fogom a termelési folyamat, a munka és a tőke új sajátosságait. Ezt követően lehet láthatóvá tenni az osztályviszonyokat.

Termelékenység és versenyképesség az információs/globális gazdaság irányító folyamatai. Alapjában véve a termelékenység az újításból, a versenyképesség a rugalmasságból ered. Ennek következtében cégek, régiók, országok és mindenféle gazdasági egységek az innováció és rugalmasság végsőkig fokozásától teszik függővé termelési viszonyaikat. Az informatika és az a kulturális kapacitás, amely azt használja, elsőrendű fontosságú az új termelési funkció véghezvitelében. Ezen felül egy újfajta, alkalmazkodásra és együttműködésre egyidejűleg törekvő szervezet és vezetés lesz annak a leghatékonyabb operációs rendszernek az alapja, ami példaként szolgál erre, és amit én hálózati vállalatnak neveztem el.

A termelésnek ebben az új rendszerében újrafogalmazzák a munkaerőt termelői szerepében, és élesen megkülönböztetik a munkavállalók jellemző vonásai szerint. Az egyik fő különbség arra vonatkozik, amit én általános munkaerőnek nevezek, ellentétben az ön-programozható munkaerővel. E kétfajta munkaerőt megkülönböztetvén a kritikus sajátság az oktatás, valamint a magasabb színvonalú oktatás hozzáférhetőségének a maximuma: vagyis az alkalmazott tudás és ismeretanyag. Az oktatás fogalmát meg kell különböztetni a szakismerettől. A szakismeret a technológiai és szervezeti változás révén gyorsan elavul. Az oktatás (eltérően a gyermekek és diákok felsorakoztatásától) az a folyamat, amellyel az ember, vagyis a munkaerő megszerzi egy adott feladathoz a nélkülözhetetlen szakismeret folytonos újrafogalmazásához, valamint az e szakismeretek elsajátításához a források elérése céljából szükséges képességet. Bárkit részesítsenek is oktatásban, megfelelő szervezeti környezetben átprogramozhatják a termelési folyamat szakadatlanul változó feladatai irányába. Másrészt kijelölik az általános munkaerőt egy meghatározott feladatra, minden átprogramozhatósági képesség nélkül, és ez nem feltételezi előre a jelzések fogadásán és végrehajtásán kívüli ismeret és tudás megtestesítését. Ezeket a „humán terminálokat” természetesen gépekkel, vagy a környező városban, országban, vagy a világon bármilyen más emberrel, üzleti döntéstől függően, helyettesíteni lehet. Míg kollektíven nélkülözhetetlenek a termelési folyamathoz, egyénileg elhanyagolhatók, amint az az érték is, amivel mindegyikük hozzájárult, csak kis töredéke annak, amit a szervezet számára létrehoztak, ill. a szervezet maga megalkotott. Gépek és különböző eredetű és lakhelyű munkaerő éli együtt a termelési rendszernek ugyanazt az alárendelt körforgását.

A hálózati vállalat által előírt rugalmasság hálózati munkaerőt és kötetlen munkaidőben dolgozókat igényel, valamint szabad foglalkoztatást és kölcsönös alvállalkozási szerződést tartalmazó tág elrendezésű munkaszervezést. Az ilyen munkaszervezések variálható geometriája vezet a munka koordinált decentralizációjához és a munkaerő egyedi elbánásban részesítéséhez.

Az információs/globális gazdaság kapitalista: sőt, sokkal inkább, mint a történelemben bármely más gazdaság. De ebben az új gazdaságban ugyanúgy átalakult a tőke, mint a munkaerő. Szerepe még mindig a profitért, és a profit privát felhasználásáért folyó termelés, a tulajdonjogok alapján – ami a kapitalizmus lényege. De hogyan történik ez a profitfelhasználás? Kik a kapitalisták? Ennek a sarkalatos kérdésnek a megválaszolása során három különböző szintet kell figyelembe venni. Csak a harmadik szint a sajátosan jellemző az információs kapitalizmusra.

Az első szint a tulajdonjog birtokosait érinti. Ezek, lényegében, háromfélék: (a) a vállalati részvényesek, olyan csoport, amelyben ismeretlen, intézményi részvényesek vannak egyre inkább túlsúlyban, és akiknek befektetési és tőkekivonási döntéseit gyakran kizárólag rövid távú pénzügyi megfontolások vezérlik; (b) a családi tulajdonosok, a kapitalizmusnak még mindig időszerű formája, különösen a Csendes-óceán ázsiai részén; és (c) az egyéni vállalkozók, saját termelési eszközeik tulajdonosai (lévén szellemi munkaerejük a fő vagyonuk), kockázatvállalók, és saját profittermelésük tulajdonosai. Ez utóbbi kategória, mely az ipari kapitalizmus kezdeteinél alapvető fontosságú volt, majd melyet az egyetemes iparosítás tana nagyobbrészt fokozatosan megszüntetett, figyelemre méltóan magához tért az információs kapitalizmus alatt, felhasználva az innováció és rugalmasság előretörését, mint az új termelési rendszer legfontosabb jellegzetességét.

A kapitalista megjelenési formák második szintje a vezetői osztályra, azaz az állótőke ellenőreire vonatkozik, a részvényesek képviseletében. Ezek a vezetők, akiknek kiválósága, Berle és Means már az 1930-as években megnyilvánult, még az informacionalizmus alatt is a kapitalizmus lényegét alkotják, főleg multinacionális vállalatoknál. Nem látok rá okot, hogy ne vegyem be közéjük azoknak az állami tulajdonú vállalatoknak a vezetőit, akik, minden gyakorlati célnak megfelelően, ugyanazt a logikát követik, és ugyanannak a kultúrának hódolnak, kivéve az adófizetők által vállalt veszteségek kockázatát.

A harmadik szint régi história a profit tőke általi felhasználási folyamatában, s egyben alapvető fontosságú jellemzője az új, információs kapitalizmusnak. Az ok a globális pénzügyi piacok természetében rejlik. Ezeken a piacokon ez annyit jelent, hogy valamennyi forrásból származó profit végül a magasabb profit keresésének célját követi. A növekedés határai a részvénypiacon, a kötvénypiacon, a valutapiacon, a határidőpiacokon, a díjügyleteknél és a derivációs ügyleteknél, a pénzpiacokon általában, valóban számottevően magasabbak átlagosan, mint a legtöbb közvetlen beruházásnál, kivéve néhány kockázatos üzleti vállalkozás esetét. Ez nem a finánctőke, a tőke történelem során legrégebbi megjelenési formájának természete miatt van így, hanem azok miatt a technológiai feltételek miatt, amelyek között az informacionalizmusban működik. Ez ugyanis tér és idő megsemmisítése elektronikus eszközökkel. Az a technológiai és információs képessége, hogy az egész bolygót állandóan befektetési lehetőségek céljából kutassa és az egyik választási lehetőségről másodpercek alatt egy másikra lépjen, állandó mozgásba hozza a tőkét, összevonva e mozgás során valamennyi forrásból származó tőkét, csakúgy, mint a közös tőkebefektetési alapok esetében. A pénzügyi gazdálkodási modellek programozási és előrejelzési adottságai lehetővé teszik a jövő és a jövő mozgásterének (vagyis a lehetséges alternatív eshetőségek) meghódítását, elfogadtatva ezt a „nem valóságos vagyont” mint az anyagtalan jogát a tulajdonhoz. A szabályok szerint játszva nincs semmi rossz ebben a világméretű kaszinóban. Hiszen, ha a megfontolt vezetés és megfelelő technológia elkerüli a piac drámai összeomlását, bizonyos tőkehányadok veszteségei másoknak nyeresége lesz, úgyhogy hosszú távon kiegyenlítődik a piac és megtartja a dinamikus egyensúlyt. De az áru és szolgáltatások termeléséből elért profit összege és a pénzügyi befektetésekből megszerezhető összeg közötti differenciálás miatt a privát tőke valamennyi fajtája csakugyan függ beruházásaik sorsától a globális pénzügyi piacokon, mivel a tőke soha nem marad tétlen. Ennek következtében a globális pénzpiacok, valamint vezetői hálózataik a valóban létező kapitalista kollektíva, valamennyi felhalmozás létrehozója. Nem is szólva arról, hogy a finánctőke úgyszólván uralja az ipari tőkét, s ez olyan éles ellentét, ami nem illik bele az új gazdasági realitásba. Csakugyan, az elmúlt negyed században a cégek, szakmájuk folytatása mellett, nagyjából önmaguk finanszírozták világszerte beruházásaik többségét. A bankok nem ellenőrzik az ipari cégeket, de nem kontrollálják saját magukat sem. A legkülönbözőbb cégek, pénzügyi irányítók, ipari termelők, mezőgazdasági termelők, szolgáltatók, valamint kormányok és közintézmények úgy használják a globális pénzügyi hálózatot, mint jövedelmük tárházát, és mint magasabb profitjuk potenciális forrását. Ez az a sajátosan jellemző forma, amelyben a globális pénzügyi hálózatok az információs kapitalizmus központját alkotják. Mozgalmaik determinálják a részvények, kötvények és valuták értékét, bukást vagy hirtelen jólétet hozva takarékoskodóknak, befektetőknek, cégeknek és országoknak. De ezek a mozgalmak nem követik a piaci logikát. A piacot meghamisítják, manipulálják és átalakítják, számítógép nyújtotta stratégiai manőverek kombinációjával, multikulturális forrásokból származó tömeglélektannal, és olyan meglepetésszerű zűrzavarokkal, amelyeket a tőke globális szintű áramlásai közötti kölcsönhatás komplexitásának egyre nagyobb és nagyobb mértéke okozott. Míg az élenjáró közgazdászok a játékelmélet alapján igyekeznek megmintázni ezt a piaci magatartást, racionális várakozási viselkedésformák felfedezésére irányuló hősies próbálkozásaikat azonnal letöltik a pénzügyi varázslók számítógépeibe, hogy ennek ismeretéből új, versenyképes előnyt szerezzenek a már ismert beruházási sémákhoz, új módszerek bevezetésével.

E társadalmi osztályviszonyokról szóló fejlődések következményei éppolyan mélyek, mint amilyen összetettek. De összevetésük előtt különbséget kell tennem az osztályviszonyok különböző jelentései között. Az egyik megközelítés a jövedelem és társadalmi helyzet terén meglévő társadalmi egyenlőtlenségre összpontosít, a társadalmi rétegződés teóriája mentén. Ebből a megvilágításból az új rendszert a fokozott társadalmi egyenlőtlenség és polarizálódás irányába mutató tendencia jellemzi, mégpedig mind a társadalmi létra tetejének, mind pedig az aljának az egyidejű növekedése. Ez három sajátosságból ered: (a) alapvető különbségtétel az ön-programozható, magasan jövedelmező munkaerő, és az általános, kiegészíthető munkaerő között; (b) a munkaerő individualizálása, ami aláássa annak kollektív szervezettségét, így sorsukra hagyva a munkaerő leggyengébb csoportjait; és (c) a munkaerő individualizálásának, a gazdaság globalizálásának és a helyzet delegitimációjának hatása alatt a jóléti állam fokozatos feladása, eltávolítva így azok védőhálóját, akik egyénenként nem vagyonosak. Ez az egyenlőtlenség és polarizálódás felé irányuló tendencia bizonyára nem feltartóztathatatlan: szembe lehet vele szállni, és a közjó körültekintő védelmével meg lehet akadályozni. De az egyenlőtlenség és polarizálódás az információs kapitalizmus erőtanában a szokás által elfogadott és érvényben is lesz, hacsak e tendenciák ellensúlyozására tudatos közbelépés nem történik.

Az osztályviszonyok második jelentése a társadalmi kirekesztésre utal. Ez alatt emberek emberektől és emberek munkavállalóktól/fogyasztóktól történő szétválasztását értem az információs kapitalizmus dinamikája során, globális szinten. E kötet 2. Fejezetében megpróbáltam különféle helyzetekben bemutatni ennek a tendenciának az okait és következményeit. Az új termelési rendszerben az emberek számottevő csoportja, alighanem növekvő arányban, akár termelőként, akár fogyasztóként a rendszer logikájának perspektívájából nézve elhanyagolható. Ismét hangsúlyoznom kell, hogy ez nem ugyanaz, mint annak a kijelentése, hogy itt tömeges munkanélküliség van vagy lesz. Összehasonlító adatok azt mutatják, hogy a legtöbb ember és/vagy családjuk nagyjából minden városi társadalomban fizetésért dolgozik, még a szegény környékeken és szegény országokban is. A kérdés az: Milyen munkát, milyen fizetésért, milyen feltételek mellett? Ami történik az nem más, mint hogy az általános munkaerő zöme különféle, egyre inkább alkalmi állások között cirkulál, a folyamatosság jókora hiányával. Így emberek milliói folytonosan a fizetett munka átutazói, gyakran a félhivatalos tevékenységeket is beleértve, és meglehetősen nagy számban vannak a jogellenes gazdaság műhelyében. Továbbá, a foglalkoztatáshoz fűződő stabil kapcsolat elvesztése, és sok munkavállaló gyenge alkupozíciója jelentősebb válságok nagyobb gyakoriságához vezet családjuk életében: átmeneti munkahely elvesztés, személyes válságok, betegség, drog/alkohol szenvedély, munkaképesség elvesztése, vagyon elvesztése, hitelképesség elvesztése. E kritikus helyzetek közül számos összefügg egymással, kiváltva a társadalmi kirekesztés leszálló spirálját, egy olyan irányba, amit én „az információs kapitalizmus fekete lyukai” névvel illettem, ahonnan, a statisztika szerint, nehéz a menekülés.

A társadalmi kirekesztés és a mindennapos túlélés közötti határvonal fokozatosan egyre több ember számára mosódik el valamennyi társadalomban. Sokat veszítve a védőhálóból - főképpen a jóléti állam korszakát követő új generáció szempontjából - azok az emberek, akik nem képesek követni a szakismeretek állandó korszerűsödését, és lemaradnak a versenypályán, a „lecsúszás” következő fordulója okán helyezkednek el azon a zsugorodó középponton, amely a fejlett kapitalista társadalmak erejét adta az ipari éra idején. A társadalmi kirekesztés folyamatai ily módon nemcsak az „igazán hátrányos helyzetűeket” érintik, hanem azokat az egyéneket és társadalmi osztályokat is, akik/amelyek életüket állandó küzdelemre építik azért, hogy elkerüljék a lecsúszást a leminősített munkaerő és társadalmilag cselekvőképtelen ember a társadalom aljaként megbélyegzett szintjére.

Az új osztályviszonyok megértésének harmadik módja, ezúttal a marxista hagyományon belül, azzal foglalkozik, hogy kik a termelők, és ki használja fel munkájuk eredményét. Ha az innováció a produktivitás fő forrása, akkor a tudás és az információ az új termelési folyamat nélkülözhetetlen kellékei, az oktatás a munka minőségének kulcsa, az információs kapitalizmus új termelői pedig azok az ismeret-alkotók és információ-feldolgozók, akiknek a közreműködése a legértékesebb a cég, a régió és a nemzetgazdaság számára. De az innováció nem elszigetelve zajlik, hanem egy olyan rendszer része, amelyben egybefonódik szervezetek vezetése, tudás és információ feldolgozása, áruk és szolgáltatások termelése. Így definiálva, az információs termelők e kategóriája olyan vezetők, szakemberek és szakértők hatalmas csoportját foglalja magában, akik „kollektív munkavállalót” alkotnak: vagyis egymástól elválaszthatatlan egyéni munkavállalók sokfélesége közötti együttműködésből álló termelőegységet. Az OECD országokban a foglalkoztatott népességnek körülbelül egyharmadára vezethetők vissza. A legtöbb egyéb munkavállaló feltehetően a gépekkel és az általános munkaerő többi tagjával potenciálisan helyettesíthető általános munkaerő kategóriában helyezkedik el. Nekik van szükségük arra, hogy a termelő védje alkupozíciójukat. De az információs termelőknek nincs szükségük rájuk: ez az ipari társadalom maradék osztály-szolidaritásának fokozatos megsemmisítéséhez vezető, lényeges törésvonal az információs kapitalizmusban.

De ki sajátítja ki az információs termelők munkájának egy részét? Egy bizonyos értelemben semmi sem változott a klasszikus kapitalizmust illetően: a munkaadóik, ezért van az, hogy legelsősorban őket alkalmazzák. Másrészt azonban sokkal komplikáltabb a többlet felosztásának mechanizmusa. Először, a foglalkoztatási viszonyok tendenciózusan individualizáltak, ami azt jelenti, hogy minden termelő részt akar kapni. Másodszor, a termelők növekvő aránya saját munkamódszerét irányítja és lép sajátos, horizontális munkaviszonyba, úgyhogy nagymértékben válik független termelővé, elfogadva a piaci kényszert, de piaci stratégiát játszva. Harmadszor, jövedelmük gyakran a globális pénzügyi piacok forgatagába kerül, amit az összlakosság gazdag része gondosan táplál, úgyhogy ők is kollektív tulajdonosai a kollektív tőkének, ilyenformán függővé válva a tőkepiacok teljesítményétől. Ilyen körülmények között aligha lehetünk tekintettel arra, hogy osztályellentét van az erősen individualizált termelők és a globális pénzügyi hálózatok kollektív kapitalistáinak e hálózatai között. Minden bizonnyal gyakori a visszaélés és az egyéni termelők kizsákmányolása csakúgy, mint az általános munkaerő nagy tömegeié, bárki gondjaira legyenek is bízva a termelési folyamatok. Mégis a munkaerő szegmentálódása, a munka individualizációja és a tőke terjedése a globális pénzügyi körforgásban együttesen idézte elő az ipari társadalom osztálystruktúrájának fokozatos eltűnését. Vannak és lesznek hatalmas társadalmi konfliktusok, melyek közül néhányat munkavállalók és szervezett munkások hajtanak végre, Koreától Spanyolországig. De azért ezek mégsem osztályharcnak, hanem érdekcsoportok követeléseinek, és/vagy igazságtalanság elleni tiltakozásának a kifejezői.

Az információs korszak valóban alapvető társadalmi szakadékai: először, az információs termelők és az általános, helyettesíthető munkaerő között a munkaerő belső széttöredezése. Másodszor, a társadalomnak egy jelentős, olyan elutasított egyénekből álló szegmensének társadalmi kirekesztése, akiknek az értékét, munkavállalóként/fogyasztóként felhasználják, de akiknek helytállóságát emberként semmibe veszik. És harmadszor, a tőkeáramlás globális hálózatának piaci logikája és a munkavállalók élettörténetének személyes emberi tapasztalatai közötti távolság.

Hatalmi kapcsolatok vannak átalakulóban az olyan társadalmi folyamatokra nézve is, amelyeket ebben a könyvben fedtem fel és boncolgattam. A fő átalakulás a nemzetállam, mint legfőbb entitás válságát és az ezzel összefüggő politikai demokrácia válságát érinti. Minthogy utasításokat nem lehet teljes mértékben az államtól kikényszeríteni, és minthogy néhány, a jóléti államban kifejezésre juttatott, alapvető ígéretét nem lehet betartani, mind autoritása, mind pedig legitimitása kétségessé válik. Mivel a képviseleti demokrácia egy szuverén testület elképzelésére alapozott, a szuverenitás határainak elhomályosítása a népakarat átruházásának folyamatában bizonytalansághoz vezet. A tőke globalizációja, a hatalmi intézmények multilateralizálása és az autoritás decentralizálása a regionális és helyi kormányokhoz új hatalmi geometriát hoz létre, talán egy új államforma, a hálózati állam életre hívásával.

A tőke globalizációja, a hatalmi intézmények többoldalúsítása és a kormányzat regionális és helyi hatóságokban való decentralizálása új hatalmi rendszert eredményez, és esetleg egy új államforma, a „hálózati állam” kialakulását idézheti elő. A társadalom szereplői, és általában az állampolgárok, azáltal maximalizálják érdekeik és értékeik képviseletének esélyeit, hogy stratégiákat alkalmaznak a különböző intézmények közötti és különböző hatásköri szinteken lévő kapcsolati rendszereken belül. Egy adott európai régió lakóinak nagyobb esélyük lesz saját érdekeik megvédésére, ha az Európai Unióval szövetségben, nemzeti kormányukkal szemben a helyi hatóságokat támogatják. Vagy éppen ellenkezőleg. Vagy esetleg a fentiekkel ellentétben azáltal védik érdekeiket, hogy helyi / regionális autonómiájukat mind a nemzet-állammal, mind a nemzetek fölötti intézményekkel szemben megerősítik. Az elégedetlenkedők Amerikában becsmérelhetik a föderális kormányzatot az amerikai nép nevében. Ugyanígy az új kínai üzleti elit kiterjesztheti érdekeit azáltal, hogy a helyi kormányzattal vagy a még mindig erős nemzeti kormánnyal, vagy tengerentúli kínai hálózatokkal épít ki kapcsolatot. Más szóval, a hatalom új szerkezetét egy olyan hálózati rendszer uralja, melyben a hatalmi kapcsolatok minden esetben a szereplők és intézmények adott konfigurációjának felelnek meg.

Ilyen körülmények között az információs politika, mely elsősorban a média területén kifejtett szimbólum-manipulációban nyilvánul meg, jól illeszkedik az állandóan változó erőviszonyok világába. Stratégiai játékok, egyedi igényre szabott képviselet és személyesített vezetés helyettesíti az ipari korszakra jellemző osztályképviseletet, ideológiai mobilizációt és pártirányítást.

Mivel a politika kezd színházzá válni, és a politikai intézmények inkább hasonlítanak alkudozó ügynökségekre, mint a hatalom képviselőire, a polgárok az egész világon védekezően reagálnak, azért szavaznak, hogy megelőzzék az államtól származó károkat ahelyett, hogy rábíznák akaratuk megvalósítását. Bizonyos értelemben a politikai rendszer nélkülözi a hatalmat, jóllehet, a befolyást nem.

A hatalom azonban nem tűnik el. Egy információs társadalomban alapvető szinten bevésődik a kulturális szabályokba, melyeknek alapján az emberek és az intézmények élik az életüket és döntéseket, többek között politikai döntéseket, hoznak. Bizonyos értelemben a hatalom bár valóságos, mégis anyagtalanná válik. Valóságos, mert bárhol és bármikor állandósul, ott mindig felruház egyes személyeket és intézményeket bizonyos időre azzal az adottsággal, hogy konszenzusra tekintet nélkül saját döntéseiket érvényesítsék. De a hatalom anyagtalan, mert egy ilyen adottság abból a képességből származik, hogy az élettapasztalatokat olyan kategóriák szerint foglalják keretbe, melyek prediszponálnak egy adott viselkedésre és olyan módon állíthatók be, hogy egy adott vezetést megerősítsenek. Például, ha a lakosság meghatározhatatlan, sokrétű félelmektől érzi magát megfélemlítve, az ilyen félelmeknek az immigráció = faj = szegénység = jólét = bűnözés = munkanélküliség = adók = fenyegetés kódrendszerében történő keretbe foglalása azonosítható célt szolgáltat, definiál egy MI-t az ŐK-kel szemben, és azoknak a vezetőknek kedvez, akik leghihetőbben támogatják azt a rasszizmust és idegengyűlöletet, melyet a köz indokolt mértékűnek érzékel. Vagy egy igen eltérő példával élve, ha az emberek az élet minőségét a természet megőrzésével és szellemi nyugalmukkal teszik egyenlővé, akkor új politikai szereplők léphetnek fel, és új közérdekek foganatosítására kerülhet sor.

A kulturális csaták az Információ Korának hatalmi csatái. Ezek elsősorban a médiában és a média által megharcolt csaták, de a hatalom hordozója nem a média. A hatalom, mint a viselkedés megszabásának adottsága, az információcsere és a szimbólum-manipuláció hálózataiban rejlik, melyek jelképeken, szóvivőkön és intellektuális erősítőkön keresztül összekapcsolják a társadalmi szereplőket, intézményeket és kulturális mozgalmakat. Hosszútávon nem számít, hogy kié a hatalom, mert a politikai szerepek elosztása kiterjedt és rotáló. Nem léteznek többé stabil hatalmi elitek. Vannak azonban a hatalomból kinövő elitek, vagyis olyan elit körök, melyek az általában rövid hatalmon létük időszakában jönnek létre, és ennek során kihasználják privilegizált politikai helyzetüket, hogy állandóbb hozzáférést biztosítsanak anyagi forrásokhoz és társadalmi kapcsolatokhoz. A kultúra mint a hatalom forrása, és a hatalom mint a tőke forrása képezi az Információ Korában kialakuló új társadalmi hierarchia alapját.

A tapasztalati kapcsolatok átalakulása elsődlegesen a patriarchalizmus krízise körül forog, mely a család, a nemek kapcsolatai, a szexualitás és ezáltal a személyiség mélyreható újradefiniálásának gyökereinél zajlik. Mind bizonyos szerkezeti okok miatt (melyek az információs gazdasághoz kapcsolódnak), mind a társadalmi mozgalmak (feminizmus, a nők küzdelmei és szexuális liberáció) hatásának következtében a patriarchális tekintélyt a világ minden táján megkérdőjelezik, jóllehet ez a folyamat a kulturális / intézményi kontextusoktól függően mindenhol különböző formában és intenzitással folyik. A család jövője bizonytalan, de a patriarchalizmus jövője nem az: csak autoriter államok és a vallási fundamentalizmus védelme alatt élhet tovább. Ahogyan a II. kötet 4.fejezetében bemutatott tanulmányok tanúsítják, a nyitott társadalmakban a patriarchális család mély válságban van, míg az egyenlőségen alapuló családok új „kezdeményei” még mindig az érdekek, előítéletek és félelmek régi világa ellen küzdenek. Az emberi kapcsolatok hálózatai (különösen a nők számára) egyre inkább helyettesítik a szűk családot, így válnak ezek az érzelmi és anyagi támogatás elsődleges formáivá. Az egyének és gyermekeik egész életükön keresztül folyamatos családi és nem-családi, személyes beosztások mintáját követik. És miközben egyre nő azoknak az apáknak a száma, akik részt vesznek gyermekeik nevelésében, a gyermekeiket egyedül nevelő nők – legyenek akár egyedülállóak vagy éljenek esetleg egymással – egyre elterjedtebb formáját alkotják a társadalmi reprodukciónak, miáltal alapvetően módosítják a szocializáció mintáit. Erre kétségkívül a legjellemzőbb példával az Amerikai Egyesült Államok és Nyugat-Európa nagy részének (Dél-Európa bizonyos mértékig kivételt képez az európai kontextusban) tapasztalatai szolgálnak. Mindazonáltal, ahogyan a II. kötetben leírtam, kimutatható, hogy a nők küzdelmei, legyenek azok akár nyíltan feministák vagy sem, az egész világon terjednek, és ezáltal aláássák a patriarchalizmust a családban, a gazdaságban és a szociális intézményekben. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a nők küzdelmeinek terjedésével, és elnyomottságunknak egyre növekvő felismerésével, a patriarchális rend kollektív visszautasítása, a hagyományos családszerkezetben végbemenő krízisfolyamatokat is ideértve, általánossá fog válni. A család újjászervezésének jeleit fedezem fel abban, hogy férfiak millió lesznek hajlandóak arra, hogy feladják privilégiumaikat és együtt dolgozzanak a nőkkel azon, hogy megtalálják a szeretet, osztozás és a gyermeknevelés új formáit. Valóban, én úgy hiszem, hogy a családok egyenlőségen alapuló újra-felépítése szükséges alapja a társadalom alulról felfelé történő újjáformálásának. Jobban, mint valaha a családok pszichológiai biztonságot és anyagi jólétet nyújtanak az embereknek egy olyan világban, melyet a munka individualizációja, a civil társadalom szétbomlasztása és az állam legitimitásának megvonása jellemez. Sőt, a család új formáinak kialakulása maga után vonja a társadalom egészében végbemenő nemi viszonyok, így a szexualitás alapvető újradefiniálását is. Mivel a személyiségrendszereket a család és a szexualitás formálja, ezek is állandó változásban vannak. Az ilyen állapotot rugalmas személyiségekként jellemeztem, akik inkább képesek újra és újra belebocsátkozni énük átkonstruálásába, mint hogy önmagukat azokhoz a konvencionális társadalmi szabályokhoz igazítsák, melyek többé már nem megvalósíthatók, és melyek így már elvesztették értelmüket. A tapasztalati kapcsolatok legalapvetőbb átalakulását az Információ Korában egy szociális interakció-mintába történő átmenet jelenti, melyet elsősorban a kapcsolat valódi megtapasztalása alakít ki. Manapság az emberek inkább létrehozzák a szociabilitás formáit, mint hogy viselkedési modelleket követnének.

A termelési, hatalmi és tapasztalati kapcsolatokban végbemenő változások a társadalmi élet, tér és idő anyagi alapjainak átformálása felé konvergálnak. Az Információ Korának áramlattere uralja az emberek kultúráinak helyterét. Az idő időtlenné válik, ahogyan a technológia által történő időmegsemmisítés irányába tartó társadalmi tendencia kiszorítja az ipari korszak óra szerinti időlogikáját. A tőke cirkulál, a hatalom irányít, az elektronikus kommunikáció keresztülörvénylik a kiválasztott, távoli helyszínek között lebonyolódó cserék áramlatain, miközben a darabokra hulló tapasztalat helyhez kötött marad. A technológia összesűríti az időt néhány véletlenszerű pillanatba, így megbontja a társadalom folyamát és dehistorizálja a történelmet. Azáltal, hogy a hatalmat elzárja az áramlatterektől, hogy lehetővé teszi a tőke elmenekülését az időtől, és hogy a történelmet feloldja a múlékonyság kultúrájában, a hálózati társadalom, bevezetve a valódi virtualitás kultúráját, testetleníti a szociális kapcsolatokat. Hadd magyarázzam meg.

A történelem folyamán a kultúrákat olyan emberek alkották, akik egy téren és időn osztoztak, olyan feltételek mellett, melyeket a termelési, hatalmi és tapasztalati kapcsolatok határoztak meg és a saját terveik módosítottak, miközben egymással harcoltak, hogy saját értékeiket és céljaikat a társadalomra erőszakolják. Így a tér- és időbeli konfigurációk lényeges szerepet játszottak minden egyes kultúra jelentésében és eltérő fejlődésükben. Az információs paradigma alatt, a helyek feleslegessé válásából és az időnek az áramlatterek által és az időtlen idő által történő megsemmisítéséből egy új kultúra emelkedett ki: a valódi virtualitás kultúrája. Ahogyan az I. kötet 5.fejezetében bemutattam, valódi virtualitás alatt egy olyan rendszert értek, melyben maga a realitás (vagyis az emberek anyagi / szimbolikus létezése) teljes mértékben elmerül egy virtuális képi díszletben, az elhitetés világában, ahol a szimbólumok nem csupán metaforák, hanem tartalmazzák a tényleges tapasztalatot. Ez nem az elektronikus média következménye, bár ez nélkülözhetetlen eszköze a kifejezésnek ebben az új kultúrában. A médiák életképessége az áramlatterekben és az időtlen időben az az anyagi alap, mely magyarázattal szolgál arra, hogy miért képes a valódi virtualitás eluralni az emberek képzeletét és az ábrázolási rendszereket. Egyrészt, a társadalomban uralkodó funkciók és értékek összefüggés nélkül egyidejűségbe vannak szervezve, vagyis olyan információ áramlataiba, mely a bármelyik helyszínen átélt tapasztalatból származik. Másrészt, az uralkodó értékek és érdekek akár a múltra, akár a jövőre való utalás nélkül vannak megkonstruálva, a számítógép-hálózatok és az elektronikus média időtlen tartományában, ahol minden kifejezés vagy azonnali, vagy pedig megjósolható sorrend nélküli. A minden időből és minden helyről származó összes kifejezés ugyanabban a hyperszövegben keveredik, folyamatosan átrendszereződik, és a küldők érdekeitől és a fogadók kedvétől függően bármikor és bárhol megosztható. Ez a virtualitás a mi valóságunk, mert ezeknek az időtlen, hely nélküli, szimbolikus rendszereknek a szerkezetén belül van, melyeknek kategóriáit felépítjük, és melyek létrehozzák azokat a képeket, amik formálják a viselkedést, befolyásolják a politikát, álmokat táplálnak, és rémálmokat idéznek elő.

Ez az Információ Korának új társadalmi szerkezete, melyet én hálózati társadalomnak nevezek, mert termelési, hatalmi és tapasztalati hálózatokból áll össze, amelyek az időt és teret meghaladó globális áramlatokban a virtualitás kultúráját alkotják. A társadalomnak nem minden dimenziója és intézménye követi a hálózati társadalom logikáját, ugyanúgy, ahogyan az ipari társadalmak is hosszú ideig tartalmazták az emberi létezés sok pre-indusztriális formáját. De az Információ Korában minden társadalom átitatódik különböző mértékben a hálózati társadalom átható logikájával, melynek dinamikus terjeszkedése fokozatosan elnyeli és elfojtja a korábbi társadalmi formákat.

A hálózati társadalom, mint bármely más társadalmi szerkezet, nincs híján ellentmondásoknak, szociális konfliktusoknak és az alternatív formák és társadalmi szerveződések kihívásainak. De ezeket a kihívásokat a hálózati társadalom jellemzői hozzák létre, és így élesen eltérnek az ipari korszak kihívásaitól. Ennek megfelelően, más témákban testesülnek meg, bár ezek a témák gyakran az ipari kapitalizmustól és államiságtól örökölt értékek és szervezetek által szolgáltatott történelmi anyagokkal dolgoznak.

Világunk megértéséhez szükséges a hálózati társadalomnak csakúgy, mint konfliktust okozó kihívásainak egyidejű elemzése. A történelmi törvény, mely szerint ahol uralkodás van, ott ellenállás is létezik, továbbra is érvényben van. De azoknak a beazonosítása elemző törekvéseket igényel, akik megkérdőjelezik a hálózati társadalom anyagtalan, mégis erőteljes áramlatai által kifejtett dominancia folyamatait.