Dr. Nagy Péter

Virtuális diplomácia – mítosz vagy valóság?

Már két éve semmiféle üzenetet nem kaptunk párizsi nagykövetünktől. Ha az év végéig sem kapunk tőle hírt, küldjünk neki egy levelet. (Thomas Jefferson amerikai elnök írta James Madison külügyminiszternek.)

A hidegháború utáni világrend leginkább kvantummechanikai modellként írható le, amelynek legfőbb jellemzői: a sztochasztikus, nem lineáris dinamikus folyamatok, az új típusú nemzetbiztonsági kockázatok és a nagyfokú bizonytalanságok. Az absztrakt, megfoghatatlan erők (az információk, a tudás és a meggyőzés) a rendszer fizikai megváltozását idézik elő.

Bevezetés

A hazánkban is jól ismert angol történész, Paul Kennedy, a nemzetközi erőviszonyok változásainak elemzése alapján arra a hipotetikus feltételezésre jutott, hogy az elmúlt öt évszázad átfogó tendenciái minden bizonnyal folytatódni fognak: “A nemzetközi rendszer, akár hat nagyhatalom uralja, akár kettő, továbbra is anarchikus marad – vagyis a legnagyobb hatalmi egység továbbra is a szuverén, önálló nemzetállam lesz.1 A nemzetállamok szerepére vonatkozó egyértelmű álláspontjának kifejtése után azonban Kennedy némiképp visszakozott, és olyan jövőbeli fejleményeket vázolt fel, amelyekkel egy egész sor új elrendeződés kora köszönthet be, amelyhez azonban az államok rendszerének anarchiája immár kevés relevanciával bír: “Egy adott időszakban egy-egy államnak a világi hatalomból való relatív részesedése vagy növekszik, vagy csökken. A világrend éppúgy nem fog megmerevedni, mint 1987-ben vagy 2000-ben, mint ahogy nem állandósultak az 1870-es vagy 1660-as állapotok sem. Néhány közgazdász viszont azt állítja, hogy a nemzetközi termelési és kereskedelmi struktúrák gyorsabban változnak, mint valaha; a mezőgazdaság és a nyersanyagok elveszítik viszonylagos értéküket, az ipari termelés “elválik” az ipari “foglalkoztatástól”; a magas tudásszintet igénylő áruk uralkodóvá válnak minden fejlett társadalomban, és a világ tőkeáramlása távolabb kerül a kereskedelemtől. Mindez, a tudomány számos új fejleményével együtt, befolyásolni fogja a nemzetközi politikát. Összegezve: ha sem az isteni akarat nem avatkozik be, sem pedig egy tragikus nukleáris tűzvész nem jön közbe, akkor a világ hatalmi dinamikája ugyanígy, a technológiai és gazdasági változás eredményeként fog működni. Ha a számítógépek, a robotok, a biotechnológia hatásairól szóló derűlátó előrejelzések helytállónak bizonyulnak …, akkor a világ mint egész sokkal gazdagabb lehet a XXI. század elején.2 Még ha elismerjük is a rendszer változásait jelző mutatókat, helyesen kell megítélnünk, hogy mit jeleznek előre. Kennedy a “világ hatalmi dinamikáját” és az új nagyhatalmak felemelkedését azonosnak tekinti, nem számol azonban azzal az eshetőséggel, hogy ez a dinamika "fragmentatív" típusú is lehet, amely inkább szétteríti, semmint koncentrálja a hatalmat, azaz jelentősen növekszik a nemzetközi kapcsolatokra befolyással bíró szereplők térfoglalása, aminek következményeként a diplomácia struktúrája, folyamatai és napirendjén szereplő feladatai is gyökeresen módosulnak, megteremtve a posztmodern világrend diplomáciájának új kereteit.3

Tanulmányunkban azt a kérdést vizsgáljuk, hogy a diplomácia évszázadok alatt intézményesült és professzionalizálódott, mély történelmi gyökerekkel és jól megalapozott modus operandi-val rendelkező, hagyománytiszteletet tükröző rendszere képes-e alkalmazkodni az információs korszak követelményeihez. Mítosz lenne csupán, hogy a diplomácia területén forradalom zajlik, amelynek hajtóerejét a modern információs-kommunikációs technológiák (IKT) gyors ütemű fejlődése, a nem-állami szereplők számának robbanásszerű növekedése és a globális napirenden szereplő problémák megoldásának kényszere biztosítja?

Az új körülményekhez való alkalmazkodás szükségességét megalapozottan tekinthetjük korszakosnak, hiszen azinformációs-kommunikációs forradalom a legjelentősebb innováció, amely a diplomácia rendszerében valaha is éreztette hatását, amióta a tizenötödik században az európai uralkodók udvaraiban létrehozták az első állandó külképviseleteket.4 A tapasztalatok szerint a történelem kimagasló fordulópontjai mindig egybeestek a kommunikáció módjának változásaival,5 melyek mélyreható hatást gyakoroltak a hatalom eloszlására. A modern európai államrendszer kialakulása is tulajdonképpen nagyrészt a kommunikáció megváltozásának a következménye.6 A reneszánsz korának diplomáciájában a nagykövet szerepe lényegében még arra korlátozódott,hogy megvédje uralkodójának becsületét a fogadó ország uralkodója előtt, ebben a funkciójában csupán intelligenciájára, bátorságára és ékesszólására számíthatott. A diplomaták eme, mind a mai napig fontos tulajdonságai mellett azonban az IKT modern eszközei – a telefon, a fax, a műholdak, a számítógépek, az internet (a cybertér) – rendkívüli lehetőségeket biztosítanak az állami szereplőknek (a külügyi szolgálatoknak) a nemzeti érdekek érvényesítésében,7 a megelőző korok innovációival szemben azonban ezek a kommunikációs lehetőségek az állami és a nem-állami szereplők számára minden korlátozás nélkül egyaránt rendelkezésre állnak. Az IKT alkalmazása kézzelfoghatóan módosítja a diplomáciai tér és idő sajátosságait: lehetővé teszi számos diplomáciai funkciónak a cybertérben történő megvalósítását; nagyságrendekkel felgyorsítja a diplomáciai gépezet ritmusát; ugyanakkor ösztönzi a külügyi szolgálatok zárt, hierarchikus irányítási-eljárási folyamatainak az újjászervezését.

Érezhetők tehát a paradigmaváltás jelei a posztindusztriális államok diplomáciai tevékenységében, de annak, hogy a gazdasági, az üzleti, a védelmi szféra miért jártak az információs forradalom élén, a diplomácia viszont miért csak most kezd rákapcsolni, számos oka van.8 A gazdasági szereplők a profitorientáltság, a védelmi szféra viszont nemzetbiztonsági okok miatt mindig is arra törekedett, hogy azonnal birtokába vegye a legújabb csúcstechnológiákat, még ha ez azzal járt is, hogy radikálisan át kellett alakítaniuk szervezeti modelljeiket és stratégiaalkotásuk hagyományos módszereit. Az Egyesült Államok ipari-katonai komplexuma számára a vietnami katonai vereség számolta fel az innovatív stratégiai gondolkodást akadályozó csökevényeket, ami az Öböl-háborúban nagy sikerrel alkalmazott Airland Battle doktrína kidolgozásában csúcsosodott ki. A diplomácia világában azonban semmi ehhez hasonlítható innovatív folyamat nem játszódott le. A külügyminisztériumok számára nem léteztek versenytársak; a diplomáciai szolgálatokat semmi sem ösztönözte radikális technológiai innovációkra, semmilyen külső, versenyre késztető impulzus nem kérdőjelezte meg a tradicionálisan elitnek tekintett terület teljesítményét és rugalmasságát, ezért az üzleti és a védelmi szférához viszonyított információ-technológiai fejlődését hosszú időn keresztül a relatív elmaradás jellemezte. A technológiai utolérés azonban egyáltalán nem reménytelen célkitűzés, a posztindusztriális államok felelős döntéshozói felismerték, hogy a gazdasági-pénzügyi globalizáció, az információs forradalom a korábbinál sokkal aktívabb politikai, gazdasági, biztonságpolitikai koordinációt tesz szükségessé a nemzetközi kapcsolatok szereplői között, különösen azokkal, amelyek már áttértek, vagy azonnal át tudnak térni az információs-kommunikációs hálózatokon alapuló szerveződési formákra és tevékenységekre, ha érdekeik úgy kívánják.9

Tanulmányunkban rámutatunk a folytonosság és változás elemeire a diplomácia fejlődésében. A jelenkor diplomatái tisztában vannak azzal, hogy a kommunikáció gyorsasága döntő hatást gyakorol az államok külpolitikájának megvalósítására. Ezzel a problémával valójában már a 19. századi diplomaták is találkoztak, akik tevékenységük során megpróbáltak alkalmazkodni a vasút és az elektromos távíró teremtette új körülményekhez. Az új kommunikációs lehetőségek következményeinek megítélését illetően azonban az álláspontok már megoszlottak: egyesek szerint a gyors kommunikáció következtében a diplomaták szerepe csökken; mások viszont azt hangsúlyozták, hogy mivel sokkal szorosabb kapcsolatok kiépítésére nyílik lehetőség a földrajzilag távoli nemzeti döntéshozatali központokkal, ezért a nagykövetek szerepe a politikai döntés-előkészítés folyamatában növekszik. Ez a vita, modern köntösben ugyan, de ma is folytatódik. A lényege abban foglalható össze, hogy milyen hatást gyakorol az IKT a külügyi, illetve a diplomáciai szolgálatok funkcióira, szervezetére és működésére. A diplomácia a változásokhoz történő alkalmazkodásban hosszú történelmi múltra tekint vissza, ezért ahhoz, hogy a jelenkori történéseket megértsük, és a belátható jövőben bekövetkező változások irányát előre láthassuk, elsősorban az alkalmazkodás folyamataira összpontosítjuk a figyelmet. Nem teszünk megalapozatlan kijelentéseket a diplomácia tartalmának kiüresedéséről, amit gyakran a globalizáció következményeinek tulajdonítanak. Csakhogy, míg a megelőző korokban a változások szigorúan az állam, illetve a kormányzati rendszer keretein belül zajlottak, a diplomácia jelenlegi evolúciós szakaszának fejleményei a territorialitás logikája által diktált határokon kívül érvényesülő szereplőkkel, struktúrákkal és folyamatokkal állnak kölcsönös kapcsolatban.

A “régi” és a “modern” diplomácia

A diplomácia változó jellegének és szerepének megalapozott értékelését viszonylag gátolja, hogy hiányoznak a megfelelő analitikus fogalmak, a diplomácia ugyanis azon többértelmű fogalmak egyike, amely számos jelentéssel bír a használójától és a használattól függően.10 Sir Harold Nicolson szerint a diplomácia klasszikus értelemben “a nemzetközi kapcsolatok tárgyalások útján történő intézése; módszer, amellyel ezeket a kapcsolatokat a nagykövetek és a diplomáciai megbízottak összhangba hozzák és intézik.11 Ezt az 1930-ban megfogalmazott,államközpontúságot tükröző definíciót Gordon Smith korszerűsítette, aki – figyelembe véve a nemzetközi színtéren zajló változásokat – a következő definíciót javasolta: “a diplomácia a nemzeti érdek előmozdításának művészete a kormányok, a nemzetek és más csoportok között fenntartott információcsere révén. Célja az attitűdök és a magatartás megváltoztatása, mint a megállapodások elérésének és a problémák megoldásának a módja."12 Smith definíciójában kulcselemként jelennek meg a nemzetközi kapcsolatok nem-állami szereplői, valamint a velük fenntartott kommunikáció fontossága. Hedley Bull a diplomácia elsődleges funkciójának szintén az államok politikai vezetői és a világpolitika más szereplői közötti kommunikáció előmozdítását tekinti.13

A diplomácia tehát mindig is beágyazódott valamiféle információs környezetbe, azaz elválaszthatatlan kapcsolat áll fenn a kommunikációs minták, a technológiák, illetve azon módok között, amelyekkel az egymástól elkülönülten létező társadalmak interakcióban állnak egymással, és tárgyalások révén törekednek közös ügyeiket szabályozni. Legfontosabb nyersanyaga évszázadok során az információ, a tudás volt, amelynek megszerzése, értékelése, elemzése, továbbítása és felhasználása nélkül a politikai döntéshozók nem értesülhettek más államok gazdasági, katonai teljesítőképességéről, és nem utolsó sorban a szándékaikról.14 Amikor korunkat tekintjük az információs korszaknak, ezzel azt kívánjuk jelezni, hogy az IKT minőségileg különböző eszközei kerülnek alkalmazásra a 21. század korai fázisában.

A virtuális (hálózati) diplomácia paradigmájának konkrétabb kifejtése érdekében a világpolitika, mint egész nézőpontjából a diplomáciát olyan kommunikációs folyamatnak tekintjük, amely meghatározó szerepet tölt be a modern nemzetközi rendszer működésében. Ennek az évszázadokon keresztül intézményesedett és professzionalizálódott kommunikációs folyamatnak az egyes elemei állandósultak, míg mások gyökeresen megváltoztak. Ha a konfliktus és az együttműködés – mint két szélső pont – közötti spektrumban az előbbihez a háborút, az utóbbihoz pedig a diplomáciát kapcsoljuk, akkor a diplomácia olyan információs interakciók sorozatát képezi, melyek célja: tárgyalások és párbeszéd, tehát alapvetően békés eszközök révén megoldani a konfliktusos helyzeteket. Az államok “mikroszintű” nézőpontjából a diplomácia inkább módszerként, illetve eszközként, nem globális folyamatként határozható meg. A diplomácia eszköz, amelyet az államok külpolitikájuk megvalósítása során alkalmaznak, akár “tiszta” diplomáciaként, akár olyan eszközként, amely más eszközök alkalmazását vagy az azok alkalmazásával történő fenyegetést kommunikálja a nemzetközi rendszer szereplői számára.

Különösen indokolt, hogy rámutassunk azoknak az érveléseknek az alapvető hibájára, amelyek szerint a diplomácia "hanyatlásának", "végének" vagyunk a szemtanúi. Tüzetesebben megvizsgálva az érvelések alapjait, kiderül, hogy e nézetek képviselői tulajdonképpen összekeverik a diplomáciát, mint nemzetközi kommunikációs folyamatot, és a diplomáciát, mint a külpolitika eszközét, módszerét Azok a kijelentések, melyek szerint a diplomácia "a végéhez közeledik", "hanyatlik", elsősorban magának a gépezetnek az átalakulásával járó problémákat tükrözik, és nem a "megszüntethetetlen" információs és kommunikációs folyamatokra vonatkoznak. Valójában azzal a látszólag paradox állítással kerülünk szembe, hogya fokozódó gazdasági interdependencia korában inkább sokkal több diplomáciára lenne szükség, mégis sokan jósolják tartalmának elkerülhetetlen kiüresedését. Ha azonban a folyamat és az eszköz közötti alapvető különbséget felismerjük, a paradoxon azonnal megszűnik. Bár nyilvánvaló, hogy a problémák nagy valószínűséggel mindig megoldhatók tárgyalások és alkudozások révén, ez azonban nem jelenti azt, hogy a diplomácia intézménye változatlanul a múlt ismerős mintáit tükrözi. Amint az alábbiakban részletesebben kifejtjük, miközben a nemzetállamok továbbra is a világpolitika főszereplői maradnak, kapcsolatokat kell kialakítaniuk a nem-állami szereplők sokaságával, a világproblémák megoldása során a kormányoknak bizonyos mértékben meg kell osztaniuk a kormányzás (governance) felelősségét.15

A “régi” és az “új” (modern) diplomácia16 lényegi jegyeinek bemutatásáta struktúra, a folyamat és a napirenden szereplő kérdések címszavak köré csoportosítjuk – azaz,ki vesz részt a diplomáciában, hogyan szerveződik a diplomáciai tevékenység, valamint milyen lényegi kérdések szerepelnek a napirendjén. Ezzel a módszerrel összehasonlíthatjuk a különböző korok diplomáciájának alapvető jellegzetességeit, rámutathatunk a posztmodern világrendrend markáns jegyeire, a folyamatosság és az állandóság elemeire.

Struktúra. A “régi diplomácia elsősorban abban különbözött ókori és középkori elődjétől, hogy nem a szubnacionális politikai szerveződések (törzsek, városállamok), hanem a modern nemzetállamok számára biztosított kommunikációs lehetőséget.17 Az államközi kapcsolatok növekedésével szükségessé vált, hogy az uralkodók rendszeres tárgyalásokat folytassanak más államokkal a kérdések széles köréről. Közös nemzetközi fórum hiányában azonban az államok vezetőinek közvetetten kellett tárgyalniuk, ezért diplomatákat küldtek más országokba. Az állam nevében külföldön tárgyaló személyek szerepe hamarosan intézményesült, majd önálló szakmává alakult át. Az intézményesülés azt jelentette, hogy már nem ad hoc képviselők folytattak – viszonylag rendszertelen – diplomáciai tevékenységet, hanem kialakultak a külügyi szolgálatok, élükön a külügyi hivatalokkal és az állandó diplomáciai képviseletekkel, melyek hamarosan az állami érdekek élvonalbeli kifejezőivé váltak.

Bármilyen sikeres volt is a tradicionális diplomácia a stabilitás, a rend és a béke előmozdításában a 19. századi Európában, az első világháború kirobbanását mégsem sikerült megakadályoznia, sőt, sokak szerint valójában inkább előidézte ezt a háborút, ezért “új” típusú diplomácia megteremtése vált szükségessé. Bár az első világháborút követő rendszert “új” diplomáciaként emlegették, hosszú átmeneti időszakra volt szükség ahhoz, hogy a “régi” átadja helyét az “újnak" a 20. század első felében. Az új diplomácia struktúrájában a területi államok/kormányok továbbra is – mint több száz éven át – a rendszer főszereplői maradtak, amelyeket a külügyi hivatalok és a külföldön működő állandó képviseletek jól kiépített hálózata képviselt.

Két alapvető változást azonban mindenképpen hangsúlyoznunk kell, amelyek nemcsak a struktúrára, hanem a modern diplomácia jellemző folyamataira és a napirendjén szereplő ügyekre is hatást gyakoroltak. Először is, ami a struktúrát illeti, az államok már nem egyedüli szereplőkként léptek fel a nemzetközi színtéren, meg kellett osztaniuk a diplomácia terepét a nemzetközi szervezetekkel.18 A másik figyelemre méltó változás az, hogy az államok funkciója lényegesen kiszélesedett. Míg korábban csupán állampolgáraik fizikai biztonságáról gondoskodtak, a lakosság gazdasági, társadalmijóléte problémáinak megoldása is állami feladattá vált, az “éjjeliőr” államot felváltotta a “jóléti” állam. Mindezek következményeként megsokszorozódott ama problémák száma, amelyekről az államoknak nemzetközi tárgyalásokat kellett folytatniuk egymással a diplomácia keretei között.

Folyamatok. A “régi” diplomácia bilaterális alapokon, titkos jelleggel szerveződött, megkülönböztetett szabályok és eljárások jellemezték. A “modern” diplomácia rendszerében a nemzetközi szereplők – az államok – változó érdekei és az érintett nem-állami szereplők növekvő száma rányomta bélyegét a diplomáciára, mint kommunikációs és tárgyalási folyamatra, amely komplex tevékenységgé vált a nem-állami szereplők részvétele következtében. Bár az államok közötti kétoldalú tárgyalások szerepe továbbra is változatlan, a kormányközi szervezetek – például az ENSZ – égisze alatt, valamint a nem-kormányzati szervezetek (NGO-k) körével folytatott multilaterális tárgyalások jelentősége folyamatosan növekedett.19

A napirenden szereplő kérdések. A ”régi” diplomácia napirendjén szereplő kérdéseket a viszonylag fejletlen államközi kapcsolatok és a politikai vezetők érdeklődési köre határozta meg. Évszázadokon keresztül a külpolitika az uralkodók és tanácsadóik kizárólagos hatáskörébe tartozott, ezért nem meglepő, hogy a háborúval, a békével és a szuverenitással kapcsolatos döntéseket, a napirenden szereplő kérdéseket a kabinetpolitika és a személyes diplomácia határozta meg, a nemzetközi változásokat a kormányok kicsinyes érdekei és diplomatáik ügyessége szabályozta.20 Ebben a rendkívül perszonális rendszerben a diplomatákat lényegében abból a célból küldték külföldre uralkodóik, hogy más országok államfőit a saját maguk álláspontjáról meggyőzzék. Legfejlettebb formáját és legnagyobb hatékonyságát a régi diplomácia a 19. századi Európában ért el a nemzetközi kapcsolatok rendezésének eszközeként. Sikeréhez hozzájárult, hogy: csak öt-hat nagyhatalom vett részt a rendszerben, amelyek képesek voltak harmonikusan együttműködni egymással az “európai koncert” keretei között;21 az államoknak érdekük fűződött a nemzetközi rendszer működésének fenntartásához, az ideológia nem osztotta meg őket, érdekeik a közös európai kultúrán alapultak (amelybe a mindenki által elfogadott francia nyelv, mint a diplomáciai kommunikáció legfontosabb nyelve is beletartozott).

A modern diplomácia napirendjén az államközi kapcsolatokban egyre inkább a szűkebb körű, viszonylag technikai jellegű gazdasági, tudományos, társadalmi és jóléti kérdések kerültek előtérbe. A külpolitikai elemzésben a “kispolitika” (low politics) fogalmát használják olyan ügyek, problémák megjelölésére, melyek nincsenek közvetlen összefüggésben az állam nemzetbiztonsági érdekeivel. Ezeket az ügyeket a külügyi apparátusok a szabványos működési és igazgatási eljárásaik alkalmazásával oldják meg. Az, hogy mely problémák tartoznak a "kispolitika" kategóriájába, mindig a politikai döntéshozók helyzetértékelése dönti el. A "nagypolitika" (high politics) fogalmába ezzel szemben a legkritikusabb, más államok által gyakranvitatott, az államérdekeket súlyosan érintő biztonságpolitikai kérdések – az állam fennmaradása, a háború és béke kérdései, a hosszú távú stratégiai célok – tartoznak. A válsághelyzetek automatikusan a nagypolitika szintjére emelkednek, de a hosszú ideig a kispolitika körébe utalt ügyek is rendkívüli fontosságra tehetnek szert.22 A “nagy-” és a “kispolitika” főbb jellemzőit a diplomáciában az 1. táblázatban szemléltetjük.

1. táblázat.

A “nagy-” és a “kispolitika” ügykörei a diplomáciában

Jellemzők

Nagypolitika (high politics)

Kispolitika (low politics)

Megoldandó politikai, biztonságpolitikai ügyek

Háború és béke, biztonság; védelmi költségvetés; energiapolitika.

Gazdasági, szociális kérdések; emberi jogok, környezetvédelem

Döntéshozók

Kormányfők, miniszterek

Miniszterek, magas rangú tisztviselők a külügyi apparátusok szabványos működési eljárásai alapján

A nem-állami szereplők részvétele

Minimális, a kormányok megbízottjaiként vesznek részt a döntés-előkészítésben

Az NGO-k, transznacionális társaságok, kormányközi szervezetek részvétele széles körű

A nemzetközi szituáció típusa

Nagy prioritással bíró válsághelyzetek

Alacsony prioritású, illetve rutinszerű tevékenységek

Amint a táblázatból is kitűnik, a modern diplomácia rendszerében a fenti változások következtében a professzionális diplomaták már nem lehettek az egyedüli szereplők a nemzetközi színtéren, ugyanakkor az IKT fejlődése révén sokkal kevesebb autonómiával rendelkeztek, mint kortársaik a megelőző évszázadokban. Amint az alábbiakban részletesen kifejtjük, az információs korszak diplomáciájában a "nagy-" és a "kispolitikai" ügyek mellet mindinkább előtérbe kerültek a világproblémák.

Melyik paradigmán alapuljon a posztmodern világrend diplomáciája?

A hagyományos és a modern diplomácia főbb jellegzetességeinek rövid ismertetése után azokat az elméleti paradigmákat szükséges áttekintenünk, amelyek ismerete nélkül nem tárhatjuk fel a fejlődési tendenciákat ezen a területen. Sajnos, a hidegháború utáni világban még várat magára az “X” aláírású diplomáciai távirat. Bár sokan megpróbálták, még senkinek sem sikerült olyan mélyreható és meggyőző elemzést adni erről a korszakról, mint amelyet George Kennan fogalmazott meg 1946. február 22-ei “hosszú táviratában”, amikor kifejtette a feltartóztatás elméletét.23

Azok, akik a hidegháború befejeződését vízválasztónak tekintik, két külön csoportot alkotnak.24 Az egyik csoport teoretikusai az államot tekintik a nemzetközi rendszer legfőbb szereplőjének, de úgy vélik, hogy az államok napirendjén szereplő kérdések a politikai-katonai versengéstől a gazdasági versenyképesség, a társadalmi jólét és a környezetvédelem irányába mozdulnak el. Mások a demokrácia terjedését, a nukleáris patthelyzetet, vagy a nemzetközi normák átalakulását hangsúlyozzák. Ezzel szemben a radikális megközelítések képviselői megkérdőjelezik, hogy az állam egyáltalán a legfontosabb szereplője-e a világpolitikának, szerintük ugyanis a territoriálisan meghatározott államok vestfáliai rendszerének abszolútumai mind megszűnőben vannak – az elektronikus tranzakciók átjárhatóvá tették az államhatárokat; az egyének és a támogatói csoportok olyan tapasztalatokra tesznek szert, melyekre az IKT nélkül még lehetőségük sem lenne; az államok hatalmi funkciói megváltoztak25 – és tulajdonképpen még fogalmakkal sem rendelkezünk ahhoz, hogy leírhassuk azokat az új erőket, melyek a jelenkori világpolitikát átalakítják. Számos kiemelkedő realista teoretikus – többek között Kenneth Waltz – elsődleges helyet biztosít az államnak a nemzetközi kapcsolatokban, és a nagyhatalmi versengés ismert modelljének a visszatérését jósolja. Robert Keohane és más institucionalisták hasonlóképpen az állam központi szerepét hangsúlyozzák. Melyik elméleti megközelítésmódot vegyük tehát alapul, amikor a diplomáciában zajló forradalmat kívánjuk elemezni? A nemzetközi rendszer jelenkori fejlődési tendenciáit akkor érthetjük meg mélyebben, ha a “mainstream” paradigmáinak főbb elméleti tételeit vesszük alapul, és azokra támaszkodva tárjuk fel a diplomáciai forradalom legfőbb mozgatórúgóit.26

Realizmus/neorealizmus. A politikai realizmus (hatalmi politika) különböző áramlatai Thuküdidész és Machiavelli óta rányomják bélyegüket a politikai döntéshozók és a diplomaták külügyi koncepcióira, valamint a teoretikusoknak a nemzetközi kapcsolatokra vonatkozó reflexióira A realista elméletek27 szerint az államok diplomáciai tevékenységének középpontjában a nemzetbiztonság, a katonai erő, a hatalmi egyensúly megteremtésének és folyamatos fenntartásának a kérdései állnak, a külpolitikát az a meggyőződés vezérli, hogy “az államok közötti kapcsolatokat a nyers erő dönti el, és az erősebb győzedelmeskedik”.28 A klasszikus realizmus – ahogyan Richelieu bíboros, Metternich herceg és Bismarck kancellár a gyakorlatba bevezette – a raison d’etat29 elvén alapul, azaz a nemzeti érdekeknek (beleértve az állam cselekvési szabadságának maximalizálását) abszolút előnye van minden más érdekkel szemben.30 Az államok közötti szövetségek működése és az erőviszonyok kiegyensúlyozását szolgáló politikák szigorúan hatalmi számításokon alapulnak.31 Államközpontú teória lévén azonban a realizmus csak vonakodva és szelektíven ismeri el a nem-állami szereplőket.32

A realista elmélet elvei az alábbiakban foglalhatók össze: a világpolitika rendszerének az egyenrangú, szuverén nemzetállamok a főszereplői; a nemzetállamok osztatlan ellenőrzést gyakorolnak egy földrajzilag pontosan behatárolt terület és annak népessége fölött; a emberek lojalitásának határai megegyeznek a nemzetállamok határaival; a nemzetközi politika lényegében konfliktusos jellegű, a nemzetközi rendszer anarchiája33 a nemzetállamokat önvédelemre (self-help) készteti;34 a nemzetállamok belpolitikája elválasztható külpolitikájuktól; a nemzetállamok külképviseleti szervei szuverén módon képviselik a nemzeti érdekeket a világpolitika színpadán; a nemzetállamok racionálisan cselekszenek, döntéshozatali rendszerük a nemzeti érdek (hatalom, biztonság) maximalizálásának elve alapján működik; a nemzetállamok nemzetközi magatartásának magyarázatában és előrejelzésében a hatalom a legfontosabb fogalom; a nemzetállamok sohasem bízhatják rá önvédelmük feladatát nemzetközi szervezetekre vagy a nemzetközi jogra, ezért ellenezniük kell a nemzetközi magatartásnak a globális kormányzás révén megvalósuló szabályozására irányuló erőfeszítéseket; ha mindegyik nemzetállam a saját hatalmának/biztonságának a maximalizálására törekszik, akkor a rendszer stabilitását a hatalmi egyensúly  megteremtése és fenntartása biztosítja, melyet az egymással szemben álló szövetségi rendszerek megszervezése és megszűnése tart mozgásban.35 Új fejlemény, hogy a strukturális realizmus képviselői szerint a nemzetállamok viselkedésének változásaira nem az attribútumaikkal, hanem magának a nemzetközi rendszernek a szerkezetével kell magyarázatot adni.

A realizmus Európának egy különleges történelmi időszakában alakult ki, amikor a Német-Római Birodalom egész Európa integrálására törekedett, ezt azonban többek között az a – témánk szempontjából rendkívül fontos – körülmény is gátolta, hogy az Európa nagy területei között összeköttetést biztosító közlekedési és kommunikációs rendszerek még fejletlenek voltak.36

Bár a realizmus ma is uralkodó külpolitikai paradigma, az elvei csak akkor működnek hatékonyan, ha az államok: tökéletesen uralják a nemzetközi politika eseményeit (ezzel szemben a nem-állami szereplők és a civil társadalom egyre inkább megerősödik és újraformálja a nemzetközi környezetet); más szereplők által nem korlátozva cselekedhetnek (ezzel szemben a komplex transznacionális összekapcsolódások intenzitása egyre növekszik); döntéshozatali rendszerének középpontjában a hagyományosnak tekinthető állami feladatok állnak (ezzel szemben a globális problémák megoldása nyilvánvalóan túlmutat az államok keretein); a kemény katonai erőre reagálnak (ezzel szemben a nem-állami szereplők egyre inkább a "digitális" erőt alkalmazzák); másodlagos jelentőséget tulajdonítanak döntéseik erkölcsi következményeinek (ezzel szemben az erkölcsi kérdéseket az NGO-k mindinkább felvetik, az IKT ugyanis a globális civil társadalom hangját erősíti); lebecsülik a nyilvános diplomácia szerepét (ezzel szemben az IKT alkalmazása éppen azokat a szereplőket részesíti előnyben, akik nyíltan együttműködhetnek egymással, és az információk megosztásából előnyöket képesek szerezni önmaguk számára). A politikai realizmus tételeit tehát a nemzetközi viszonyok rendszerében zajló mélyreható változások aláaknázzák, és korlátozzák alkalmazhatóságukat.

Neoliberális institucionalizmus. Képviselői szerint a politikai realizmus túlságosan nagy hangsúlyt fektet a háború és béke kérdéseire, a nemzetközi kapcsolatok biztonságpolitikai és diplomáciai aspektusaira, valamint a nemzetállamokra, mint a világpolitika főszereplőire. A biztonságpolitika középpontba állítása súlyosan korlátozza az államközi kapcsolatok elmélyítésének lehetőségeit, és anakronisztikussá teszi a globális viszonyok realista modelljét. Paradigmájuk középpontjában ezért az a probléma áll, hogy az anarchia körülményei között a decentralizált rendszerben hogyan lehetséges együttműködést kezdeményezni és tartósan fenntartani az államok között. A neoliberalizmus a "biztonság" fogalmának biztonságpolitikai és geopolitikai tartalmát a gazdagság és jólét problémáival egészíti ki, és egyenértékűnek tekinti az előbbiekkel. Következésképpen, az intézményesítésre, azaz nemzetközi rezsimek kialakítására törekszik, ami mérséklő stratégiaként hat egy kvázi-anarchikus rendszerben. Alapvetően fontos, hogy a neoliberalizmus képviselői az államok szándékainak tulajdonítanak kiemelkedő jelentőséget, szemben a neorealistákkal, akik az államok fizikai teljesítőképességét helyezik előtérbe. Ezt a különbséget azért fontos hangsúlyozni, mert információelemzési szempontból más módszereket kell alkalmazni a szóban forgó ország politikai döntéshozói (esetleg ki sem mondott) szándékainak feltárására, mint gazdasági, védelmi erejének jellemzésére.

Bár ez a teória is az államot tekinti a társadalom legitim képviselőjének, elismeri a transz- és szubnacionális szereplők (NGO-k, transz- és multinacionális társaságok, nemzetközi szervezetek, vallási, etnikai és más csoportok, politikai pártok, személyek) befolyásának növekedését, a középpontba azonban főként a multinacionális társaságokat és az államok képviselőiből álló nemzetközi szervezeteket helyezi, az NGO-k által képviselt globális civil társadalom növekedését és befolyását nem építi be az elméletbe. Végül, bár előtérbe helyezi a hálózati szerveződési formákat, inkább a felülről lefelé, mintsem az alulról felfelé történő megközelítésmód jellemzi. Az információs forradalom kihívásaira a neoliberalizmus egyik vezető teoretikusa kidolgozta a “digitális erő”, a "lágy" (soft) hatalom fogalmát,37 amely szembeszáll a realizmus nyers anyagi erőt hangsúlyozó elvével, és az információ-megosztás értékét helyezi előtérbe. A “dititális erő” fogalmára az alábbiakban még vissza térünk.

Joseph Nye és Robert Keohane részletesen kifejtette a “komplex interdependencia” lényegét,38 és rámutatott, hogy az államközpontú hatalmi egyensúly paradigmája képtelen megragadni a nemzetközi kapcsolatok komplexitását, és különösen azzal torzítja el a valóságot, hogy figyelmen kívül hagyja azokat az intézményeket, folyamatokat, szabályokat és normákat, melyek lényegében a kormányzás (governance) eszközeit képezik egy formálisan anarchikus környezetben.39 A globális interdependencia teoretikusai által két évtizeddel ezelőtt beharangozott trendek jelenleg is folytatódnak: módosul a nemzetközi rend hierarchiája;40 a transznacionális gazdasági és kommunikációs kapcsolatok növekedése töretlen; a multilaterális diplomácia szerepe növekszik.41

Bár az interdependencia előmozdítja az állam-központú globális rezsimek kialakítását sajátos problémák szabályozása és megoldása érdekében, a cél azonban nem újabb transznacionális bürokratikus hierarchikus struktúrák létrehozása, hanem a rezsimek beágyazása a transznacionális hálózatokba, ugyanis: “a nemzetközi szervezetek modellje feltételezi, hogy miután a hálózatok, normák és intézmények kialakítása megtörtént, komoly gondot okozna a megszüntetésük, illetve a drasztikus átrendezésük. Még a rendkívül nagy anyagi és pénzügyi erőforrásokkal rendelkező kormányok számára is nehézséget okozhat preferenciáik érvényesítése, ha a működő hálózatokban és intézményekben kialakult magatartási mintákkal kerülnek konfliktusba valamely globális vagy helyi jellegű probléma megoldása során.”42

Végezetül, kritikusai szerint a globális interdependencia nem akadályozza meg a konfliktusokat, a világot meglehetősen nagy “turbulencia43 jellemzi, és bár a realizmus elvein alapuló államvezetés sem feltétlenül hatékonyabb a konfliktusok megakadályozásában, a hatalom újbóli kiegyensúlyozása révén azonban mindenféleképpen képes helyreállítani a kibillent nemzetközi egyensúlyt. Következésképpen, minden alapvetően lényeges ügyben továbbra is az államok uralják a nemzetközi rendszert, a nemzetközi rezsimek pusztán ennek visszatükröződései.44 Bár a regionális integrációk fejlődése viszonylag töretlen, de az Európai Unió bővítése, illetve az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Szerződés (NAFTA) sikerei nagymértékben meghatározzák majd a neoliberális institucionalizmus elméleti elveinek gyakorlati alkalmazhatóságát.

Társadalmi konstruktivizmus. Míg a realizmus és a liberalizmus az anyagi tényezőkre – a hatalomra, a biztonságra, a gazdasági interdependenciára, a kereskedelemre – összpontosítja a figyelmet, a konstruktivista megközelítésmód az eszmék hatását hangsúlyozza. A konstruktivisták az államok érdekeit és identitását45 specifikus történelmi folyamatok rendkívül képlékeny termékének tekintik.46 Nagy figyelmet szentelnek a társadalomban folyó diskurzusoknak, mivel azok érdekeket és meggyőződéseket tükröznek és formálnak, valamint megalapozzák az elfogadott magatartási normákat. Következésképpen, a változások forrásainak, a helyzetértékelés elemeinek feltárása rendkívül jelentőségre tesz szert.

A konstruktivisták szerint korunkban a régi normák megkérdőjeleződnek, az egykor világos határok leomlanak, az identitás kérdései egyre fontosabb szerepre tesznek szert. Ezért a hidegháború utáni nemzetközi rendszer központi problémája az, hogy miként fogalmazzák meg identitásukat47 és érdekeiket a különböző csoportok. Bár a hatalmat nem tekintik irrelevánsnak, a konstruktivista teoretikusok szerint igenis lényeges, hogy az európaiak elsősorban nemzeti vagy kontinentális fogalmakkal határozzák-e meg önmagukat; vajon Németországot és Japánt bátorítja-e múltjuk a sokkal aktívabb nemzetközi szerepvállalásra; az Egyesült Államok elfogadja-e a “globális rendőr” szerepét, vagy inkább lemond róla. Alexander Wendt szerint az anarchia realista koncepciója nem ad magyarázatot arra, hogy miért alakulnak ki konfliktusok az államok között.48 A valódi problémát – Wendt szerint – az anarchia értelmezése jelenti. A konstruktivizmus egy másik áramlata a területi állam jövőjét állítja a figyelem középpontjába, és arra a következtetésre jut, hogy a transznacionális kommunikáció és a közös polgári értékek aláaknázzák a tradicionális nemzeti lojalitásokat és a politikai társulások radikálisan új formáit hozzák létre. Egy harmadik áramlata a normák szerepét elemzi, és azzal érvel, hogy a nemzetközi jog és más normatív elvek erodálták a szuverenitás korábbi fogalmait és módosították azokat a legitim célokat, melyek érdekében az állam hatalma felhasználható. A konstruktivizmus mindegyik áramlata egybehangzóan állítja, hogy a diskurzus képes formálni a politikai szereplők önmeghatározását és érdekeit, következésképpen a magatartásukat is.

A "fragmegratív" világkép. A fragmegratív világkép paradigmája mélyebb bepillantást enged az információs kor globális politikájába, mint akár a realizmus, akár a liberalizmus elvei, melyek elsősorban azt határozzák meg, hogy kik a főszereplők és hogyan érvényesítik hatalmukat a nemzetközi rendszerben. Az alábbi ábrán láthatjuk, hogy Rosenau koncepciója elágazási alternatívákat, azaz politikai döntéshozatali pontokat kínál, amelyek módot adnak a teoretikusoknak és politikusoknak arra, hogy anticipálják azokat az útvonalakat, melyeket az akciók és a rendszerek követnek majd a korábbi fejlemények és döntések okozataként.49 Ez a világkép nem tulajdonít közös célokat a szereplőknek, a szétesés (fragmentáció) és az integráció közötti feszültségek szolgálnak alapul a valószínű következmények körének leszűkítéséhez, számos kimenetel bekövetkezésének kizárásához, attól függően, hogy melyik feszültség-halmaz kerül túlsúlyba a globalizációs és a lokalizációs dinamikák interakciója nyomán.

Ellentétben a realizmus és a liberalizmus elveivel, melyek középpontjában az áll, hogy mely szereplők és mely akcióik relevánsak, az összeszűkült tér és idő korában a “fragmegratív” világkép arra mutat rá, hogy a szereplők, az ügyek és a problémák fontossága hogyan módosul a változó feltételek között, és ily módon bepillantás enged az események fejlődésébe. A fragmentáció dinamikájának mélyén a technológiai innovációk húzódnak meg, míg a dinamika három kauzális áramlás mentén érvényesül. Rosenau modelljének lényegét az alábbiakban foglaljuk össze röviden. Az ábrán rávilágít arra az előfeltevésre, amely szerint a transzformáció dinamikáinak alapját a technológiai innovációk alkotják. Ezek a dinamikák hipotetikusan három oksági áramlás mentén érvényesülnek: az (A)-val jelzett áramlás a globalizáció és a centralizáció dinamikáit jelképezi, melyeket az innovatív technológiák mozdítanak elő; a (C)-vel jelzett kauzális áramlás kibontakozása akkor következik be, amikor a technológiák dinamizálják a lokalizáló és a decentralizáló folyamatokat; a (B)-vel jelzett középső áramlás azokat a lényegében semleges dinamikákat szemlélteti, amelyek szituációtól függően fokozzák a másik kettő áramlását. A (B) áramlás a tulajdonképpeni turbulencia modell, amelynek komponenseit a két irányba mutató, kauzális következményeket sugalló nyilak kötik össze az (A) és (C) áramlás megfelelő komponenseivel. Az ábrán nyomon követhetjük a fragmentációt fenntartó, szaggatott vonalakkal jelölt visszacsatolási folyamatokat is. Ezek azt jelzik, hogy egyik áramlás sem független a másik kettőtől, és hogy a három áramlás interakcióját gyorsaság és egyidejűség50 jellemzi. Rosenau különösen hangsúlyozza, hogy a modell elemeinek összekapcsolódása semmiféleképpen nem jelent technológiai determinizmust, azonban megkönnyíti azoknak az alternatíváknak és döntési lehetőségeknek a rendszerezését, amelyek révén az emberek az új technológiákra reagálnak. Az IKT és a közlekedés forradalma nélkül a jelenkori változások dinamikája nem bontakozna ki, ez azonban azért nem jelenti a determinizmus egyik formáját, mert az új technológiák nem egyetlenegy irányba röpítik az emberiséget, számtalan kauzális áramlást támogatnak, de végül is a személyek és a közösségek dinamikája határozza meg, hogy egy adott helyzetben vagy régióban melyik áramlást követik majd. A széles körű közös értékekkel bíró csoportok és közösségek nagy valószínűséggel a globalizáló dinamikát követik, míg az etnikai, vallási vagy nyelvi vonalak mentén mélyen megosztott közösségek nagy valószínűséggel a lokalizáló útvonal mentén haladnak. A globalizáló és a lokalizáló dinamikák azonban mindenképpen szoros kapcsolatban állnak egymással. Amint Kiss J. László megállapítja: “… a telekommunikáció, az elektronikus pénzügyek stb. bármennyire megnövelik a globális tereket, mégis a kialakuló “szupraterritorialitás” kölcsönhatásban marad azokkal a territoriális terekkel, melyekben a lokalitásnak, távolságnak és határoknak még mindig jelentősége van51. A nemzetközi kapcsolatok helyébe a “poszt-internacionalista” kapcsolatok lépnek, melyeket az integráció és fragmentáció, a centralizáció és decentralizáció dinamikájának egyidejűsége jellemez.

Az államközpontú alrendszernek több mint 300 éven át nem akadt versenytársa. A Rosenau által turbulenciának nevezett jelenség és más okok következtében azonban bekövetkezett az államközpontú világ bifurkációja, létrejött a viszonylag autonóm, "szuverenitás-mentes" szereplők komplex multicentrikus alrendszere, amelyben saját struktúrák, folyamatok és döntéshozatali szabályok érvényesülnek. A politikai univerzum két alrendszere struktúráinak és folyamatainak legfontosabb jellemzőit a 2. táblázatban foglaltuk össze.52

2. táblázat.

Struktúra és folyamat az állam- és a nem-államközpontú alrendszerekben

Jellemző vonások Államközpontú
alrendszer
Nem-államközpontú
alrendszer

A befolyással bíró szereplők száma

Kevesebb, mint 200 állam

Több százezer

A szereplők legfőbb dilemmája

Biztonság

Autonómia

A szereplők legfőbb célja

A területi integritás és a fizikai biztonság megőrzése

A világpiaci részesedés növelése; az alrendszerek integrációjának fenntartása

A célok megvalósításának legvégső eszköze

Fegyveres erő

Az együttműködés felmondása vagy az engedékenység feladása

Együttműködési módok

Amikor csak lehetséges, formális szövetségek létrehozása és fenntartása

Időszakos szövetségek létrehozása és fenntartása

A szereplők közötti interakciókat vezérlő szabályok

A diplomáciai gyakorlat

Ad hoc, sz ituációtól függő

A szereplők közötti hatalom eloszlása

A hatalom nagysága szerinti hierarchia

Viszonylagos egyenlőség, a kezdeményezett akciókat illetően

A szereplők közötti interakciós minták

Szimmetrikusak

Aszimmetrikusak

A vezetés centruma

Nagyhatalmak

A széleskörű erőforrásokkal rendelkező innovatív szereplők

A döntések kimenetele feletti ellenőrzés

Koncentrált

Szétszórt

A döntési struktúrák alapjai

A formális hatalom; a jog

Különböző típusú felhatalmazások, a hatékony vezetés

A napirenden szerepl ő kérdések köre

Korlátozott

Korlátlan

Intézményesülés

Jól kialakult

Kialakulóban lévő

A nemzetközi viszonyok elméletének fentiekben tárgyalt versengő paradigmái a jelenkori tudományos felkészültség sokféleségét jellemzik, konvergenciájuk jeleit is észrevehetjük: a legtöbb realista elismeri, hogy a nacionalizmus, a militarizmus, az etnikai kisebbségek, valamint egyéb belpolitikai tényezők fontosak; a liberálisok elismerik a hatalom központi szerepét a nemzetközi magatartás vonatkozásában; a konstruktivisták egy része elfogadja, hogy az eszméknek akkor lesz a legnagyobb hatásuk, ha erős államok pártfogolják és szilárd anyagi erők támasztják alá.

Meg kell még válaszolnunk azt a kérdést, hogy e széles látószögű paradigmák közül melyik világít rá leginkább a jelenkori nemzetközi kapcsolatok sajátosságaira, melyiket célszerű figyelembe vennünk a jelenkori tendenciák értékelésénél. A realizmus biztosítja a legmeggyőzőbb keretet a nemzetközi kapcsolatok megértéséhez. Az államok továbbra is szoros figyelmet fordítanak a hatalmi egyensúlyra, és aggodalommal tölti el őket a súlyos konfliktusok lehetősége. A liberalizmus rávilágít azokra a hatalmas gazdasági erőkre, melyekkel az államoknak és a társadalmaknak versenyezniük kell, és segít megérteni, miért különböznek az államok alapvető preferenciáikat illetően. A kritikai irányzat és a posztmodernisták szerint azonban mind a realizmus, mind a liberalizmus előszeretettel foglalkozik az anarchia problematikájával, a realisták a biztonságpolitikai, az liberálisok pedig a gazdasági együttműködés kérdéseit helyezik középpontba. Mindkét megközelítésmód a konfliktusok és az együttműködés kérdéseit elemzi egy önsegélyen alapuló környezetben, és előfeltételezi, hogy a nemzetállamok értékmaximalizálásra törekednek. Mindkettő elfogadja az uralkodó helyzetértékelést, és mindkettő a nemzetközi kapcsolatok privilegizált, a status quo -n alapuló koncepcióit alkalmazza. A konstruktivista teóriák annak elemzésére a legalkalmasabbak, hogy az identitások és az érdekek hogyan változnak meg idővel, ezáltal finom elmozdulásokat idézve elő az államok viselkedésében, és esetenként nagy horderejű, ám egyáltalán nem váratlan változásokat okozva a nemzetközi rendszerben. Igenis nagyon lényeges, ha a politikai identitás Európában a nemzetállami szintről a régiók, vagy egy szélesebb értelemben az európai identitás felé mozdul el. A "fragmegratív" világkép a változó nemzetközi szereplőkkel megvalósuló problémamegoldás térnyerését hangsúlyozza. Az elemzett paradigmák központi tételei az információs korszak diplomáciájának is meghatározó vonásai lesznek. A hidegháború utáni korszak diplomáciáját a folytonosság és a változás elemeinek együttes jelenléte jellemzi majd, a megalapozott politikai helyzetértékeléseknek tükrözniük kell a világ állam- és nem-államközpontú alrendszereiben zajló folyamatok változásait is.

Az információs korszak diplomáciája: folytonosság és változás

A jelenkori nemzetközi rendszer, amelynek keretei között a diplomáciai tevékenység megvalósul, már mintegy 25 éve formálódik, és három, egymáshoz kapcsolódó és folytatódó forradalom komplex eredményeként jön létre. Az első forradalom a katonai-politikai rendszer dinamikájában következett be: megszűnt a bipoláris világrend, a jelek szerint a világ visszatér a laza többközpontú hatalmi egyensúlyi rendszerhez.53 A második változást a gazdaságban zajló forradalom váltotta ki, melyet a liberalizálás, a piacosítás, a magánosítás és a globalizáció ösztönzött. Ez a forradalom hozta létre az információk és az átláthatóság, valamint a nyílt politikai folyamatok iránti kielégíthetetlen igényt, illetve nyitott teret a globális színtéren érdekelt új szereplők tevékenysége számára. Végül pedig, a harmadik, hasonló léptékű változás az információs forradalom elmélyülésében érhető tetten: a globális összekapcsolódás a világrend új szerkezetét és rendjét hozza létre; az információ, a tudás mindinkább a hatalom alapjává válik a nemzetközi szereplők számára; új típusú konfliktusokkal kell megbirkózni.54 Az információs technológiák modern eszközei új szervezeti egységek, technológiai folyamatok bevezetését teszik szükségessé; módosítják az uralkodó hierarchikus viszonyokat, ezáltal sajátos innovációs szerepet játszanak mind a politikai, mind a gazdasági területeken zajló forradalmak ösztönzésében.55 Következésképpen, az államok hatalmát, befolyását, presztízsét egyre inkább csak a kritikus tényező szintjére emelkedett információ és tudás biztosíthatja a nemzetközi színtéren.56

A diplomácia newtoni modelljétől a kvantummechanikai modellig. A nemzetközi kapcsolatok lineáris newtoni modellje az információs korban már nem alkalmazható, ebben a modellben ugyanis az államok viselkedését determinisztikus, megismerhető "törvények” szabályozzák, a rendszer interakciói viszonylag rendkívül pontosan prognosztizálhatók. Mivel a nemzetközi rendszer működési elvét és szabályait "az egymással 'ütköző', de egymást át nem ható, szuverén, 'kemény' héjú biliárdgolyó-államok világa határozza meg",57 a rendszer alapját képező “fizika” általános törvényszerűségeinek ismeretében a politikai, gazdasági és katonai erők vektoriális összege egyszerűen kiszámítható. Ez a mechanisztikus rendszer relatíve statikus és természettől fogva stabil volt: ha zavar következett be, a rendet helyreállító erők megfelelő egyensúlya visszatérítette az előző egyensúlyi – a jól ismert status quo ante – állapotba. A hidegháború utáni világrend leginkább kvantummechanikai modellként írható le, amelynek legfőbb jellemzői a sztochasztikus folyamatok, a nagyfokú bizonytalanság, a kockázatok, a dinamikus és komplex viselkedés;58 az absztrakt, megfoghatatlan erők (az információk, a tudás és a meggyőzés) fizikai változásokat idéznek elő magában a rendszerben.59

A sztochasztikus folyamatok és a bizonytalanság mellett a post-vestfáliai (nemzetállami), a pre-középkori (városállami) és a középkori transznacionális (Német-Római Birodalom) szereplőkhöz hasonlítható egységek kombinációja létezik egymáshoz kölcsönösen kapcsolódó rendszerekként. Az állampolgári lojalitás a cybertérben finoman elmozdul és pluralizálódik, az egyének – egyfajta “cyber-feudalizmus” keretei között – növekvő mértékben lojálisak nem-állami szereplők iránt is, anélkül, hogy figyelemmel lennének arra, hogy ezek a lojalitások konfliktusban állhatnak az artikulált nemzeti érdekkel vagy politikával (ennek egy példája a transznacionális környezetvédelem). Mindezen változások következményeként a diplomácia fókuszának is meg kell változnia, a diplomácia tartalma nem eshet egybe a külügyek tradicionálisan értelmezett tartalmával. A külpolitika a jelenkorban már egyidejűleg bel- és külpolitika, azaz globális politika.

A posztmodern diplomácia főbb jellemzői

Az alábbiakban a fentiekben bevezetett szerkezetben mutatjuk be a posztmodern diplomáciának az információs-kommunikációs forradalom által leginkább érintett területein bekövetkező változásokat.

A1.) Struktúra. A virtuális diplomácia fontos mozgató rúgója azoknak a szereplőknek a felemelkedése, melyek közvetlenül érintettek az információs és kommunikációs technológia intenzív és hatékony alkalmazásában a nemzetközi és a globális problémák megoldásának befolyásolásában. A nemzetközi kormányzati és a nem-kormányzati szervezetek, illetve a transznacionális vállalatok, a magánszemélyek a külügyminisztériumok és a diplomácia tradicionális kommunikációs csatornáin kívül állnak egymással közvetlen kapcsolatban. Ezenkívül, a regionális, a nemzetek feletti (transznacionális), valamint a nemzetek alatti (szubnacionális) szereplők nemzetközi ügyekben szintén közvetlenül lépnek kapcsolatba egymással, nem a nemzeti kormányokon keresztül. Ennek következményeképpen a kialakulóban lévő új világrenden belüli viszonyok sokkal komplexebbé válnak, az egyértelmű határok és érdekek által meghatározott, feloszthatatlan "állam-atomok" közötti egyszerű, rugalmas összeütközésekre vonatkozó információk már nem elegendők a megalapozott helyzetértékelések és előrejelzések kidolgozásához.

A világrend szereplőinek jellemzéséhez álljon itt néhány fontosabb adat. Miközben a világon kevesebb, mint 200 állam (kormány) létezik, megközelítőleg: 38.500 transznacionális társaság működik, melyek több mint 250.000 külföldi leányvállalatot irányítanak; 10.000, egy országon belül működő nem-kormányzati szervezet fejt ki komoly nemzetközi aktivitást; 300 kormányközi szervezet – globális: ENSZ, WTO, UNESCO; regionális: NATO, Európai Unió, Amerikai Államok Szervezete, ASEAN – létezik; és 4700 nemzetközi nem-kormányzati szervezet törekszik az államok politikáját befolyásolni.

De vajon állandónak tekinthetjük-e az államok számát? A nemzeti függetlenségi mozgalmak önkormányzásra és államiságra törekszenek, elvi motívumuk elsősorban a szuverén állammá válás. A megbukott államok szétesése és a nemzetközi közösség új tagjainak létrejötte az elmúlt évtizedben magyarázatot ad az ENSZ tagállamai számának növekedésére: 1991-ben 166, 2000-ben pedig már 189 állam volt az ENSZ tagja. Ha az egységüket megőrizni nem képes államok önálló államokra esnek szét, akkor az ENSZ-nek elvileg akár 400-500 tagja is lehet a huszonegyedik században. Egyes becslések alapján a független államok száma a globális rendszerben a 2000. évi 207-ről 2025-re akár 800 fölé is emelkedhet.60 Más teoretikusok viszont kitartanak azon véleményük mellett, hogy a nemzetállamok térvesztése következik be a huszonegyedik században,61 és szubrégiók – Elzász-Lotharingia, Wales –, valamint a “világvárosok” (London, New York, Los Angeles, Tokió) mint globálisan érdekelt “városállamok” foglalják el az államok helyét 2100-ra, a világ ügyeinek legfőbb intézőiként.62

Bár a bilaterális államközi diplomácia változatlanul a nemzetközi rendszer lényeges strukturális vonása marad, azonban kiegészül olyan más formákkal, amelyekben az állami és nem-állami szereplők egyaránt részt vesznek. Ahhoz, hogy ezek a formák kikristályosodhassanak, még számos kérdést tisztázni kell, többek között a következőket: hogyan lépnek fel a nem-állami szereplők a nemzetközi színtéren; hogyan vesznek részt az államok és a nem-állami szereplők a diplomácia komplex multilaterális, illetve polilaterális rendszerében.63

A nem-állami szereplőknek nincs olyan intézményesült és professzionalizálódott diplomáciai apparátusa, mint amilyet az államok évszázadok során hoztak létre, de mindegyikük rendelkezik azzal a képességgel és legalább valamiféle alapvető technológiával, hogy hatékonyan kommunikálják a saját érdekeiket, és csatarendbe állítsák erőforrásaikat a tárgyalások kimenetelének, a problémák megoldásának a befolyásolására. Speciális konzultatív státussal rendelkeznek a regionális és globális kormányközi szervezetekben, ami lehetővé teszi számukra, hogy ez utóbbiak döntéshozatalát saját szakértői információikkal támogassák, az IKT fejlődése ugyanis megtörte a kormányoknak a nagy tömegű politikai, gazdasági és más információk gyűjtésében és kezelésében, valamint azok alapján következtetések levonásában élvezett monopóliumát.64 NGO-k ezrei vesznek részt közvetlenül az ENSZ számos szakosított szervezetének munkájában, megosztják információikat és javaslatokat terjeszthetnek elő olyan kormányzati, kormányközi és nem-kormányzati hálózatok részeként (csomópontjaként), melyek célja a globális problémák megoldásában való aktív részvétel.65 Az, hogy valójában ki dönti el a konkrét problémák megoldását, tulajdonképpen ügyről ügyre változik. Így például, számos transznacionális tudományos közösségnek köszönhető, hogy a környezetvédelem kérdései egyáltalán a globális napirendre kerülhettek. Az episztemikus közösségek66 technikai szakértelmükkel járultak hozzá például 1992-ben az ENSZ Környezetvédelmi és Fejlődési Konferenciájának sikeréhez a Föld Csúcson Rio de Janeiróban.67 Egy igen jól ismert és nagyra becsült NGO, az International Council of Scientific Unions (ICSU) – amely a tudományos akadémiákat és nemzeti kutatóintézeteket tömöríti a fizikai tudományok területén több mint hatvan országban – olyan bizottságokat működtet az óceán, a sarkvidék, az űr, a víz problémáinak kutatásában, valamint a fejlődő országok tudománya és technológiája terén, melyek mindegyike politikailag érzékeny témákat érint.68 A Kiotói Jegyzőkönyv alapjául szolgáló tudományos konszenzust a természet- és a társadalomtudomány tudósai dolgozták ki az Intergovernmental Panel on Climate Change (IPCC) keretében, akik egyetlen kormánynak sem tartoztak közvetlen felelősséggel és elszámoltathatósággal. A klímaváltozással kapcsolatos hatékony akciókat ellenző kormányok azonban semmiféle módon nem reménykedhettek abban, hogy az IPCC által kidolgozott tudományos vezérelveket újra lehet tárgyalni, hiszen azokat tudósok dolgozták ki, következésképpen, szakmailag kifogástalanok voltak.69 Nem túlzás, hogy az aktív tevékenységet kifejtő nem-kormányzati szereplők sokkal nagyobb erőforrásokkal és lehetőségekkel rendelkeznek a diplomáciai folyamatok befolyásolására, mint némelyik kisebb állam.70

A nemzetközi tárgyalások összefüggésrendszerének radikális átalakulása, a társadalmak összekapcsolódása és az információs-kommunikációs forradalom következtében a multilaterális/polilaterális diplomáciát ma már egyre kevésbé tekinthetjük a hagyományos értelemben vett "művészet"-nek, amelyben a tárgyalási készség a legfontosabb tényező, és a “győzelem” elérése minden eszközt szentesít, hanem inkább egy menedzsment típusú folyamathoz hasonlíthatjuk, amelyben a résztvevők arra törekszenek, hogy kompromisszumok révén kölcsönösen előnyös megállapodásra jussanak egymással.

A2.) Folyamat. A klasszikus európai diplomácia virágzásának korában, a 19. század elején az uralkodó kommunikációs technológiák még nagy szabadságfokot adtak a nagyköveteknek a küldő állam képviseletét és a fogadó állammal folytatott diplomáciai tárgyalásokat illetően. Ugyanez a szabadságfok tette lehetővé azt is, hogy a külügyekkel hivatalosan foglalkozók "kapuőri" szerepet tölthettek be a külügyi érintkezésekben, az információk megszerzésében és a külpolitikai ügyek intézésében. Az információs-kommunikációs technológiák terén zajló innovációk azonban – amelyek a távíró71 feltalálásával és a transzatlanti kábelek lefektetésével kezdődtek az 1850-es években, lehetővé téve a tárgyalási utasításoknak és diplomáciai jelentéseknek szinte valósidejű kommunikálását – egyre inkább "odaláncolták" a nagyköveteket a küldő ország fővárosához, és részben korlátozták a diplomatáknak a központtól való "függetlenségét" a fogadó államban. Csakhogy a távíró, és különösen a tengeralatti kábelek költségesek, az információk titkosak voltak, ezért aztán az információs monopólium továbbra is zavartalanul megmaradt. A kényelmes, nagy távolságú légi közlekedés, az új információs-kommunikációs infrastruktúra fejlődése – az interkontin >entális telefonvonalak, a világméretű valósidejű média,72 a fax, az internet, a műholdak, a mobiltelefonok stb. az egyensúlyt az “egy—sok” (a rádió és televízió típusú) kommunikációtól a “sok–sok” típusú interaktív médiumok felé mozdította el – gyökeresen megváltoztatta a diplomaták szerepét és feladatait.

A külügyminisztériumok, a diplomaták információs monopóliumában finom változások zajlottak le. A külképviseleteken számos más kormányzati intézmény képviselői is dolgoznak, akik közvetlen kommunikációt tartanak fenn küldő szervezeteikkel, és rendszerint a fogadó országbeli partnereikkel is. Az üzleti érdekeltségek és az új média73 olyan hatékony információgyűjtő és -továbbító eszközökkel rendelkezik, melyek gyakran számos kormány lehetőségét is meghaladják. Minthogy a hatékony ellenőrzés lehetőségének csökkenésével a kormányok már nem képesek korlátozni vagy ellenőrizni a nemzetközi rendszer szereplői közötti információáramlásokat, kommunikációkat, tranzakciókat és más interakciókat, ezért ez utóbbiak információs szerepe jelentősen felértékelődött. Szerepük felértékelődése részben azzal is magyarázható, hogy számos országban rendkívül olcsó a hálózatok működtetése, illetve a hozzáférés ezekhez a rendszerekhez, valamint nem utolsósorban azzal is, hogy diplomáciai, politikai, gazdasági, társadalmi, biztonságpolitikai és más interakcióik megvalósításához mindinkább érdekeltek az új információs-kommunikációs infrastruktúra alkalmazásában.74 Az új korszakot az intenzívvé váló “hálózati összekapcsolódás” jellemzi, a világban a globális interdependencia és a globális összekapcsolódás egymást erősítő folyamatai zajlanak.

A nemzetközi szereplők új generációja – a tömegkommunikációs média, az elektronikus kommunikációs szolgáltatók, az emberjogi szervezetek, a környezetvédők és az őshonos népek – mindinkább arra használják az IKT-t, hogy a saját tevékenységüket “globalizálják”. Önmagukat globális szereplőként jelenítik meg, globális problémák megoldását tűzik napirendre, a hasonló gondolkodású partnereikkel kiépített kapcsolataik révén globális terjeszkedést folytatnak. Mindez a gazdasági, társadalmi, kulturális és más viszonyok egybefüggő hálózatainak ezreit eredményezi, melyek intézményesülésével az állami és a nem-állami szereplők tömege válik érdekeltté ezen hálózatok i >ntenzív növekedésében és fenntartásában, egyéb nemzeti és helyi érdekeiktől függetlenül. Egyes globális szereplők számára az új hálózatok kiépítése és védelme sokkal fontosabb, mint a nemzetközi hatalmi egyensúly létrehozása és fenntartása, hiszen a hálózatok maguk válnak a hatalom forrásává a résztvevők számára. Ezt támasztja alá Robert Metcalfe "törvénye" is, amely szerint egy hálózat “ereje” egyenesen arányos csomópontjainak a számával.

A hatalmat nemcsak szárazföldi hadsereg biztosíthatja, hanem a földrajzilag elosztott szereplők tevékenysége koordinálásának képessége is, a kis hálózatok növekedése exponenciális mértékben növeli a hatékonyságukat. A hálózatok elosztják a befolyást és a hatalmat, lehetővé téve a nagy érdekcsoportok számára, hogy szükség esetén azonnal létrejöjjenek, majd újjáalakuljanak. Rugalmasak és agilisak, képesek folyamatosan újrakonfigurálni önmagukat a kihívások kezelése céljából. Hatásuk nemcsak a modern IKT, hanem az új szerveződések és eszmék terjedésében is megnyilvánul. Együttvéve ezek a technológiai, szervezeti és mentalitásbeli fejlemények azt tükrözik, hogy az információ mindinkább a rendszerszintű változás és transzformáció hajtóerejévé válik. A nemzetközi rendszer hálózódása – Kiss J. László kifejezéséve élve – "internet-ionalization"-je tehát a legelőremutatóbb fejlemény marad az elkövetkező évtizedekben, ami legalább olyan jelentőséggel bír, mint a hatalmi egyensúly megteremtése és fenntartása.75

A hálózódás mellett a diplomácia folyamataiban a "digitális erő", a “lágy” hatalom hathatós tényezővé vált. Nye és Owens szerint: “a ’lágy hatalom’ azt a képességet jelenti, hogy a nemzetközi ügyekben inkább vonzerővel, mintsem kényszerítő erővel érjük el kívánatos céljainkat. A lágy hatalom alapulhat az eszméinkre való hivatkozáson, vagy azon a képességünkön, hogy oly módon tűzünk napirendre fontos kérdéseket, hogy ezzel formáljuk mások preferenciáit”.76 Addig is, amíg a “digitális erő” teljes körű alkalmazása megvalósul, a hatalom hagyományos módszerei állnak a nemzetközi politika középpontjában. Amint Joffe megállapítja: “A kemény erővel – a rakétákkal, a fegyverzetekkel, a hadihajókkal és az azokat működtető személyzettel – továbbra is számolnunk kell. Ez ugyanis a hatalom végső, létfontosságú, eszköze. A mindennapok szintjén azonban a ’lágy hatalom’ … sokkal értékesebb érme. Manapság nagyobb győzelmet érhetünk el azzal, ha arról győzünk meg másokat, hogy nekik is ugyanarra van szükségük, mint amire nekünk; ennek sokkal nagyobb köze van eszméink vonzerejéhez, a napirendre kerülő kérdések megállapításához, az ideológiához és az intézményekhez, az együttműködéshez fűződő jutalomhoz, mint piacunk méreteihez és kifinomultságához”.77

A3.) Struktúra. A külügyminisztériumok a szupra- és szubnacionális kormányzati és nem kormányzati szereplőkkel együtt olyan problémamegoldó hálózatok létrehozását kezdeményezhetik és vehetnek rész ezek tevékenységében, amelyek a nemzeti érdekeket78 szolgálják. A “transzgovernmentális” hálózatok működése során a kormányok hasznosíthatják a nem-állami szereplők rugalmasságát, szakértői tudását és decentralizáltságát. Míg azonban az üzleti világ, az emberjogi, a bűnözői csoportok alapvetően könnyen alkalmazkodnak a “hálózati” működésmódhoz, a külügyminisztériumok (a kormányok) szigorúan hierarchikus szervezeti keretek között működnek, ami nehezen egyeztethető össze a hálózatok filozófiájával.79 A hálózatok képesek úgy megszervezni tagjaik tevékenységét, hogy rugalmasan kezeljék a problémákat, amire a hierarchiák rendszerint képtelennek bizonyulnak. A hálózatok a tradicionális hierarchikus szervezetek versenyre képtelen komponenseit nem hatékonynak, eredménytelennek, illetve a végzett tevékenység szempontjából teljesen irrelevánsnak tekintik. A demokratikus elszámoltathatóság elvét fenntartva, a kormányoknak fel kell tárniuk, hogy még ha lehetetlen is a hálózatok minden szintjén teljes körűen részt venni, a külpolitikai tevékenység melyik aspektusai alakíthatók át leginkább hálózati működési módra. Az államok külpolitikai döntéshozatali rendszere számos diszkrét tevékenységre osztható fel, amely felöleli az adatok gyűjtését, feldolgozását, elemzését és értékelését. Azoknak a funkcióknak a végrehajtása, melyek a legmagasabb szintű elszámoltathatóságot teszik szükségessé – ezek elsősorban a döntéshozatali funkcióval kapcsolatosak –, szigorúan hierarchikus rendszerben történnek. Az államok külpolitikai funkciójának komponensekre való dezaggregálásával meg lehet határozni, hogy hol lehetséges és kívánatos a mélyebb integrálódás a hálózatok tevékenységébe.

A modern IKT lehetővé teszi "virtuális nagykövetségek, külképviseletek" rendkívül gyors ütemben történő létrehozását, elsősorban válsághelyzetekben, ehhez mindössze laptopra, modemre és műholdas telefonkapcsolatra van szükség, és – a biztonsági feltételek teljesülése esetén – máris működőképes a külképviselet, akár egy szállodai szobában is. Ezzel a lehetőséggel a boszniai válság idején számos ország élt.80 A külügyminisztériumok és a külképviseletek közötti információs-kommunikációs kapcsolatok révén ez utóbbiak sokkal nagyobb szerepet játszhatnak a politikai döntéshozatal információs előkészítésében.

A4.) A napirenden szereplő kérdések. Tételezzük fel a következő hipotetikus esetet: két, azonos képességekkel és tapasztalatokkal rendelkező diplomatát helyezzünk el külön szobákban, álljon a rendelkezésükre öt óra. Az "A" diplomatának bocsássunk a rendelkezésére egy számítógépet, amellyel hozzáférhet a külügyminisztériumban és a külügyi szolgálat minden minősített hálózatához és adatbázisához, ezenkívül használhatja a telefont és a kábeltelevíziót, az internethez azonban nem férhet hozzá. "B" diplomatának csak egy számítógépet adjunk, és biztosítsunk korlátlan hozzáférést az internethez. (A számítógépeken a szabványos Microsoft irodai alkalmazások vannak telepítve.) Végül, mindkét diplomatát bízzuk meg a következő klasszikus típusú feladatok elvégzésével: dolgozzanak ki szempontokat az amerikai-kínai kapcsolatok értékeléséhez; hasonlítsák össze az üvegházhatást okozó gázok egy főre eső, illetve a teljes kibocsátást az Európai Unióban, az Egyesült Államokban és Ázsiában az elmúlt évtizedben; mely amerikai egészségügyi programok szolgálhatnak modellként az AIDS elleni küzdelemben; magyarázzák meg az ENSZ által Irak számára kidolgozott "Olajat élelmiszerért" programot, és ez miben különbözik az amerikai szankciós javaslatoktól; magyarázzák meg, hogyan kezeli a Világkereskedelmi Szervezet a vitákat; elemezzék és rajzolják meg a globalizációt ellenző anarchista csoportok pszichológiai profilját. Melyik diplomata nyeri meg a hipotetikus versenyt? A "nyertes" megnevezése helyett inkább egy sokkal nagyobb horderővel bíró problémára világítunk rá.

A jelenkori rendszerben számos kritikus nemzetközi ügy és célkitűzés túlnőtt azokon a tradicionális politikai-biztonsági problémákon, amelyek a klasszikus nemzetközi kapcsolatok korában még axiómának számítottak.81 Természetesen az erőegyensúly, a területek elhatárolása, a fegyverzetellenőrzési tárgyalások, a szövetségi rendszerek kohéziója egyáltalán nem szorult ki a diplomácia napirendjéről, azonban a korábbi “kispolitika" ügyei – a menekültek, az emberi jogok, a transznacionális bűnözés és terrorizmus, a kábítószer-kereskedelem, a környezetvédelem, a világgazdasági, a nemzetközi kereskedelmi, a pénzügyi tranzakciók, a szellemi tulajdonjogok, a technológiai kérdések és a műszaki szabványok a globalizáció következtében ma már egyre inkább kulcsfontosságú ügyekké váltak az államok nemzetközi kapcsolataiban. Minthogy az információs korban a diplomáciának gazdasági, társadalmi, kulturális, környezeti, tudományos és jogi megfontolásokat, illetve a tradicionális politikai és biztonságpolitikai tényezőket kell integrálnia, számos belföldi támogatói csoport kulcsfontosságú szereplővé vált a külpolitika kidolgozásában, ami a diplomácia és a "belpolitika” közötti határvonal elmosódásához vezetett.82 Fontos, korábban egy ország belső problémájának tekintett ügyek, mint például az élelmiszerbiztonsági szabványok, nem választhatók el a külpolitikától. A fokozódó gazdasági interdependencia szintjén újra meg kellett határozni, hogy mi tekinthető az államon "belüli" és azon "kívüli" ügynek, hiszen a globális világgazdaság fejlődése mindinkább figyelmen kívül hagyja a bel- és a külpolitikai területek közötti különbségeket. Az állam szabályozó funkcióinak növekedésével együtt járnak a szabályozó diplomácia módszerei, eljárásai, amit meggyőzően bizonyít az Egyesült Államok és az Európai Unió között a hormonkezelt marhahússal és a genetikailag kezelt élelmiszerekkel kapcsolatban kitört és elhúzódó vita is. A nemzetközi tárgyalásokon szaporodnak a megoldásra váró technikai jellegű problémák, a hangsúly egyre inkább a multilaterális és misszió-orientált diplomáciára helyeződik át.83 Ez természetesen egyáltalán nem szorítja háttérbe a kétoldalú diplomácia tradicionális szerepét, de mindazonáltal jótékony hatást gyakorol a kétoldalú tárgyalások és a növekvő számú multilaterális fórumok összekapcsolódására.

A5.) A virtuális diplomácia eszközeinek sajátosságai. A modern IKT eszközei egyfelől a nemzetközi rendszer fejleményeire vonatkozó információkhoz történő hozzáférést, másrészt a robbanásszerűen fejlődő közvetlen nemzetközi érintkezéseket segítik elő, nemcsak az államok és más kormányzati szervezetek között, hanem a nem-kormányzati és a különböző, önkéntes alapon működő szervezetek, üzleti körök, akadémiai intézmények és magánszemélyek között is. Az egyik legfontosabb hatásuk a tradicionális hierarchiákkal és ellenőrző struktúrákkal szembeni kihívásokban mutatkozik meg, ugyanis lehetővé teszik a decentralizálást és a formális bürokratikus struktúrák megkerülését (lásd például az e-mail hatását a hierarchiákra), egyre inkább megnehezítve a felülről-lefelé irányuló ellenőrzést és annak megértését, hogy "mi is történik valójában". Egy olyan környezetben, amelyben az "ad hoc tenni akarók koalíciója” képes megváltoztatni a viszonylag állandó szövetségek reagálását, a meggyőzés és a mondanivaló kifejtésének hatékony kommunikációs eszközei alapvető fontosságúak.

B) A diplomáciai funkciók támogatása a modern IKT eszközeivel

A diplomáciai képviselet feladatkörébe az alábbiak tartoznak: a küldő állam képviselete; tárgyalások a fogadó állam kormányával; tájékozódás minden megengedett módon a fogadó állam viszonyairól és erről a küldő állam kormányának tájékoztatása; a küldő állam és honosai érdekeinek védelme; a küldő és fogadó állam közötti gazdasági, kereskedelmi, tudományos, kulturális kapcsolatok fejlesztése. Ezeknek a funkcióknak egyre nagyobb részét támogatják a modern IKT eszközei.

B1.) Képviselet. A képviselet a diplomáciai tevékenység alapvető sajátossága, e funkció még akkor is fennáll, ha két ország viszonyának rendkívüli mértékű megromlása esetén mindenféle hivatalos tevékenység végzése ellehetetlenül. Éppen ezért van óriási szerepe az IKT eszközeinek, melyek a küldő állam képviseletét, a nyilvános diplomácia funkcióit támogathatják.84 A képviselet nemcsak a küldő országról alkotott jó hírnév kiépítését és meglétének a bizonyítását jelenti, hanem kapcsolódik a szuverenitáshoz is. Az állam szuverenitása többek között egy meghatározott földrajzi terület feletti hatalmát jelenti. Ha azonban az új világrendnek szerves részét képezi a World Wide Web, és mindegyik állam arra törekszik, hogy a háló bizonyos területe felett hatalma legyen, akkor saját domain név alatti, szuverén weboldalakat hoznak létre, amellyel a virtuális világban is bizonyítják létezésüket. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy amelyik államnak nincs “képviselete” a világhálón, akkor ez az állam a valós világban nem is létezik. (A virtuális diplomácia gyakorlatával foglalkozó fejezetben látjuk majd, hogy a Palesztin Hatóság az államokat megillető önálló domain nevet kapott a hálón.) Így tehát egy állam szuverenitása a valós földrajzi területein kívül kiterjed hivatalos weboldalaira is. A külügyminisztériumok, külképviseletek által kidolgozott, HTML formátumú, hiperhivatkozásokkal összekapcsolt, idegen nyelveken is hozzáférhető, teljes és önálló egységet képező hivatalos információs anyag és webszolgáltatás lehetővé teszi az államok számára, hogy hatékonyan ismertessék meg külpolitikájuk elveit, gyakorlatát és eredményeit, valamint hasznos információkat nyújtsanak a háló felhasználóinak az országról. Nem elképzelhetetlen, hogy a külföldi állampolgárok nem a fogadó országban működő nagykövetségen találkoznak először a meglátogatandó országgal, hanem a weboldalon fellelhető ország-ismertető alapján alakítják ki elsődleges benyomásaikat.

Egy szóban forgó államot weboldalak egységes rendszere képviselhet a hálón: a kormány, a minisztériumok, a külképviseletek mind létrehozzák hivatalos weboldalait, hogy jelen legyenek a virtuális térben. Ez a plurális jelenlét hogyan érinti a szuverenitást? Ha egy ország részt kíván venni a hálón, rendszerint a külügyminisztérium felelős az országot képviselő hivatalos weboldal létrehozásáért a hálón, ami értelmezhető úgy is, hogy az állam szuverenitását fejezi ki. Bár az egységes “hálózati képviselet” nem zárja ki, hogy a külképviseletek bizonyos fokú mozgástérrel rendelkezzenek a szolgáltatások információs tartalmának megtervezésében, a hálón való megjelenésnek az állami szuverenitást kell tükröznie, az ott közzétett valamennyi információt a szóban forgó állam külügyminisztériumának hivatalosnak tekintendő közléseiként kell értelmezni.

A weben közölt információk köre rendkívül széles körű: a küldő ország bel- és külpolitikája, gazdasági, kulturális, tudományos stb. életének eseményei, más országokkal való kapcsolatai; információk magáról a külképviseletről, az ott szolgáló diplomatákról, a szolgáltatásokról; kapcsolódási pontokról a küldő ország vagy más országok hivatalos weboldalaihoz. A szolgáltatások köre kiterjedhet különböző típusú információk elektronikus terjesztésére, az e-mailen érkezett kérdések megválaszolására.

A weboldalak a globális publikálás és információelosztás rendkívül hatékony módját biztosítják a külügyi szolgálatok számára. A hálózat azonban “kétirányú elektronikus utca”, amely lehetővé teszi az e-mail vagy más csatornák révén történő interaktív együttműködést, ezáltal az internet a diplomácia hathatós kiegészítő eszközévé vált a kormányzatok politikájának támogatói, illetve az azokkal szembeni alternatívák képviselői körében egyaránt.85

A képviseleti munkát segíti elő például az Electronic Embassy86 háló, amely a Washingtonban akkreditált "elektronikus" nagykövetségekről közöl naprakész információkat és kapcsolatokat a diplomaták, a turisták és a széles közvélemény számára.

B2.) Információgyűjtés és -elemzés, politikai jelentések. Egykor a diplomáciai (és gyakran a konzuli) missziók legfontosabb feladata volt, manapság súlyos kihívásokkal kell szembenézniük a diplomatáknak, ugyanis robbanásszerűen növekszik a világpolitikai események alternatív információs forrásainak száma és terjedésük sebessége. Mindazonáltal a kormányoknak politikai információkra van szükségük olyan témákban is, melyek nem ragadják meg a média figyelmét, vagy amelyek nem hatolhatnak be a médiumokba; továbbá olyan információkra is szükségük van, melyeket sajátos politikai elemzések és javaslatok formájában prezentálnak. A politikai döntéshozóknak bizonyosnak kell lenniük abban, hogy az általuk kézhez vett valamennyi információ pontos és hiteles. Mindezek következményeként a külképviseletek (és a konzulátusok) politikai jelentései a jövőben is jelentős értékkel bírnak a racionális döntéshozatal számára, a modern IKT sem teszi feleslegessé, de meghatározott módon rányomja bélyegét az ilyen típusú információs tevékenységre. Mivel a külpolitikai döntéseknek megbízható információkon kell alapulniuk, a diplomaták “minden megengedett módon” információkat szereznek, értelmezik azokat, és jelentések formájában tájékoztatják a küldő ország politikai döntéshozóit. Amint a fentiekben már érintettük, mivel a neoliberális paradigma az államok szándékainak tulajdonít elsődleges fontosságot, ezért az információgyűjtésnek a szándékok feltárására kell irányulnia, amelyek, meglehet, egyelőre még csak a politikai döntéshozók fejében léteznek, de ott sem biztosan. Mindebből az következik, hogy az internet valószínűleg nem tartalmazhat ilyen típusú adatokat, információkat. Viszont annál több másfajta információ gyűjthető – nem feltétlenül a külképviseleteken, hanem akár a külügyminisztériumban is – a világhálóról, többek között az államok gazdasági, tudományos és egyéb teljesítőképességéről. (Az internetről származó adatokat azonban minden esetben verifikálni kell a források hitelessége szempontjából.) Általánosabban megfogalmazva a problémát: mely adatokat, tényeket, információkat érdemes a központban feltárni a hálóról, és a diplomaták így felszabaduló idejét elemzésekre fordítani, mint a külképviseleteken gyűjteni a hálón elérhető adatokat, és elemzés nélkül továbbítani a központnak. A külországi fejleményekre vonatkozó diplomáciai jelentések változatlanul fontos szerepet töltenek be a külpolitikai döntés-előkészítés folyamatában. Ugyanakkor tartalmilag többet kell kifejezniük annál, hogy csupán pontosan és megbízhatóan tájékoztatnak a diplomáciai lépésekre formális reagálásokról: a “hozzáadott értéket” előállító diplomaták számára alapvető jelentőségű azoknak a kifinomult mutatóknak a felismerése és megértése, melyek kizárólag a személyes fizikai jelenlét és a megfelelő kulturális érzékenység révén tárhatók fel.87

A diplomáciai jelentőmunka szükségessé teszi, hogy a diplomaták mélyebben megértsék a fogadó-ország politikai, gazdasági, társadalmi, tudományos és kulturális életét – ami több mint az elitjének a véleménye – a tágabb összefüggések feltárása érdekében. A fogadó országnak a diplomáciai állásfoglalásokra és lépésekre vonatkozó reakcióiról tájékoztató tömör és pontos jelentéseken kívül a fogadó országban történt kulcsfontosságú események értékelésének tartalmaznia kell azokat az ügyeket is, melyek a bilaterális és multilaterális kapcsolatokra, valamint a funkcionális transznacionális problémákra (például a terrorizmus elleni küzdelemre és a környezetvédelemre) is hatást gyakorolhatnak. A politikai elemző munka teljes folyamata a jelenleginél sokkal rugalmasabbá, dinamikusabbá és interaktívabbá válik, ebben a jóval kedvezőbb munkakörnyezetben nagyobb hozzáadott értékkel bíró analitikus elemzések születnek a döntés-előkészítés során a politikai vezetők számára.

A külügyminisztériumok közötti közvetlen konzultációk növekvő gyakorlata mellett, más kormányzati szervezetek képviselői is tevékeny szerepet játszanak a külképviseletek munkájában, ők is részét képezik a nagykövetségek és a delegációk szakember-állományának.88 Ahhoz tehát, hogy a diplomáciai jelentőmunka “hozzáadott érték"-kel rendelkezzen, a diplomatáknak integrált, egyszerre áttekinthető képet kell felvázolniuk, amely átfogó értékelést, nem pedig szűklátókörű szervezeti érdekeket tükröz. Ez ma már szükségessé teszi, hogy a diplomaták képesek legyenek a fogadó ország tevékenységét és gondolkodásmódját a tágabb (bel- és nemzetközi) összefüggésrendszerbe helyezni, és ne csak a fogadó- és a küldő ország viszonyára gyakorolt bilaterális politikai hatásokat elemezzék.

Ez a megközelítésmód egy másik, sokkal lényegesebb alternatív kritériumrendszert is biztosít a diplomaták szerepének megértéséhez egy "turbulens" politikai környezetben. A diplomáciai szolgálatok információs és kommunikációs csatornát képeznek a belföldi és a külföldi környezet között a nemzetközi rezsimek kidolgozásának, valamint a globális problémák leküzdésének a folyamataiban.89 Nagyon lényeges tehát, hogy egy olyan világban, amelyben intenzív gazdasági, kulturális és egyéb konfliktusok zajlanak, a diplomaták – generikus közvetítői jártasságukkal, tapasztalatukkal – aktívan bekapcsolódjanak a közpolitikai hálózatok létrehozásába, részt vegyenek azok tevékenységében, összekapcsolják a kormányzati és a nem-kormányzati szereplők erőforrásait, és mindinkább meghatározó csomópontjai legyenek ezeknek a hálózatoknak. A diplomaták tehát olyan helyzetbe kerülnek, amelyben modulálják, szabályozzák, olykor ellenőrzik, hogy milyen típusú információk, jelzések, elképzelések, eszmék haladnak át mindkét irányban a diplomáciai szolgálat határait alkotó félig áteresztő membránokon keresztül.

B3.) Tárgyalások. Az informatika viszonylag egyszerű alkalmazásának szemléltetésére a tárgyalási stratégia kialakításában álljon itt két jól ismert nemzetközi példa. 1958-ban kezdődtek és 24 évig (!) tartottak a nemzetközi tengerjogi egyezményről folytatott tárgyalások. Az elmúlt évtizedben az amerikai delegáció már kénytelen volt számítógépes rendszereket igénybe venni ahhoz, hogy egyáltalán képes legyen nyomon követni a szerződéssel kapcsolatos “tengernyi” problémát: a csatlakozó övezetektől, a kontinentális talapzaton és a kizárólagos gazdasági övezeten át a tengerfenék használatáig. A számítógépeken alapuló tárgyalások sokkal drámaibb áttörése volt tapasztalható 1979-ben Genfben, ahol az ITU World Administrative Radio Conference került megrendezésre. A 150 delegáció közül egyedül az amerikai rendelkezett azzal az előnnyel, hogy a napirendhez kapcsolódó 15 ezer javaslat aktuális státusáról mindig naprakész információi voltak, ugyanis az egyes tételek megtárgyalása után a változásokat azonnal számítógépbe vitték és elemezték a delegáció hivatalában. A konferencián beterjesztett javaslatok rendkívül pontos és azonnali nyilvántartása döntő előnyökhöz juttatta az amerikai delegátusokat tárgyalási stratégiájuk megtervezésében.

B4.) Koordináció. A nemzetközi politika intézésének exkluzivitása számos stratégiában testesülhet meg, amelyek révén a külügyminisztériumok megvalósítják alkotmányos ellenőrző és felügyelő szerepüket, ugyanakkor biztosítják a megfelelő szintű koordinációt is egy sokkal diffúzabb nemzetközi politikai környezetben. Ezek a stratégiák nagy valószínűséggel a koordinációnak mint hierarchikus, felülről lefelé irányuló folyamatnak a konceptualizálásában gyökereznek, amelyben a külügyminisztérium – a külügyi szolgálat – központi helyet foglal el. Egy másik szemlélet abból a felismerésből indul ki, hogy a problémákat és a politikai területeket elhatároló határvonalak mindinkább porózussá válnak, nem vesznek fel rögzített és állandó formát, hanem folyamatosan újra meghatározzák önmagukat az interakciók állandóan változó mintáira adott válaszként. E megközelítésmód szerint a diplomaták "összekapcsolják ezeket a határvonalakat".90 Az "elválasztó vonalak" összekapcsolásán alapuló szemlélet az állam és a környezete közötti interfész pontokon keresztüli és azokon belüli közvetítés fontosságát hangsúlyozza. Következésképpen, rendkívül nagy az értéke a kormányzati intézményekből és a különböző társadalmi szereplőkből álló hálózatoknak, melyek folyamatosan részt vesznek az állam és a nemzetközi rendszer közötti "tematikai határvonalak"-ról folytatott tárgyalásokban.

Mindennek következményeképpen a "katalizátor"-ként funkcionáló diplomácia91 integráló szerepet tölt be a globális közpolitikai hálózatok kialakításában.92 Természetesen ez nem azt jelenti, hogy a nemzetközi kormányzati intézmények veszítenek az értékükből, hanem azt, hogy a közpolitikai hálózatok rendkívül sokrétű tagsága és nem-hierarchikus szerkezete előmozdítja az együttműködést, a tanulást, felgyorsítja a tudás megszerzését és feldolgozását, elemzését, vagyis magát a döntéshozatali folyamatot. A "vertikális szubszidiaritás" kereteiben a politikaformálás a közigazgatási szektor intézményeiben összpontosul, ez kiegészül a "horizontális szubszidiaritás"-sal a nem-állami szereplők funkcióinak "outsourcing"-ja révén.

B5.) Válságkezelés. Az információs kor diplomáciájában a válságkezelés a virtuális szakértői csoportokra ("task force"-okra) épül, amelyek a lehető leggyorsabban és a leghatékonyabb módon képesek lesznek egyesíteni a szükséges szakértelmet.93 A válságkezelésben résztvevők állandó kommunikációs kapcsolatban állnak egymással, a külügyi szolgálattal, a válság megoldásában fontos szerepet játszó partnerekkel.94 Kedvezően hasznosítják a számtalan információs forráshoz történő gyors hozzáférést, köztük a múltbeli válságokról és megoldásuk módjáról rendelkezésre álló adatbázisokat. A digitális képfeldolgozás és számítógépes megjelenítés (vizualizáció) mindinkább bevonul a konfliktuskezelés eszköztárába. A térinformatika lehetővé teszi földrajzi egységek, régiók pontos háromdimenziós feltérképezését és képernyőn való megjelenítését, melyet azután tetszőleges földrajzi távolságból lehet elemezni a hálózaton keresztül. (Később még visszatérünk arra, hogy háromdimenziós digitális térképek alkalmazása döntő momentumnak bizonyult a délszláv válsággal foglalkozó daytoni konferencián.)

B6.) Nyilvános diplomácia. A nyilvános diplomácia kritikus részévé vált a diplomácia repertoárjának. A közlekedési és kommunikációs forradalomnak köszönhetően az államok vezetőit, a diplomatákat több ember, több helyen láthatja és hallhatja, mint korábban bármikor. A nagy tapasztalatokkal rendelkező nyilvános diplomácia képes befolyásolni a közvéleményt, hogy megnyerje támogatását a képviselt ország politikája és álláspontja mellett. Ezzel szemben a szakszerűtlen nyilvános diplomácia még a legjobb politikákat és álláspontokat is alááshatja, és rendkívül negatív országkép kialakulásához vezethet. A virtuális diplomácia feladata közé tartozik a fogadó ország közvéleményének tájékoztatása az információknak a cybertérben történő terjesztésével, ami gyakorlatilag azonos a diplomaták képviseleti funkciójával. A nyilvános diplomácia kétségtelenül meghatározó jelentőségre tesz szert az országok virtuális diplomáciájában.

A virtuális (hálózati) diplomácia lényege. Virtuális (hálózati) diplomácián az információs korszak diplomáciájának azt az alrendszerét értjük, amely az információk, a “digitális erő”, a lágy (soft) hatalom szerepét hangsúlyozza az eszmék, értékrendek, normák és jogok kifejezésében, közvetítésében, formálásában és megosztásában a nemzetközi rendszerben, és ehhez aktívan felhasználja a modern elektronikus információhordozó és tudásközvetítő eszközöket. A személyek közötti interakciók nagy része már elektronikus eszközök közvetítésével zajlik, a valóság mindinkább a fizikai világ elektronikus projekciójaként észlelhető, a diplomáciai tevékenység a fejlett államokban tulajdonképpen egyre bővülő mértékben elektronikus, hálózati folyamatokként valósul meg.

A virtuális diplomácia szerepének növekedése elsősorban azzal magyarázható, hogy “a hatalom forrását jelentő információ és tudás mindinkább szétterjed, több emberhez jut el, és mozgását nem akadályozhatják a nemzeti határok”.95 Másképpen fogalmazva, a tudás a világpolitika színterén a hatalom és a külpolitikai stratégia meghatározó forrásává válik. A virtuális diplomácia nem abban különbözik a realizmus elvein alapuló diplomáciától – amely a hatalom kemény, anyagi dimenzióit hangsúlyozza, és csak az államokat tekinti a világrend döntő fontosságú tényezőinek –, hogy a modern IKT-t alkalmazza, hanem abban, hogy az információ, a tudás és a hatalom interdependenciáját helyezi középpontba az államközi, illetve az állami és a nem-állami szereplők közötti viszonylatokban. Éppen ez a magyarázata annak, hogy miért nem a “cyberdiplomácia”, vagy a “digitális diplomácia” megnevezéseket használjuk, ezeknek ugyanis túlságosan erős a technológiai felhangjuk. Ugyancsak idegennek hatna a “noodiplomácia” szó is, amely a “nooszféra” fogalmán alapul, de amely rokon tulajdonságokat mutat a konstruktivizmussal.96

Politikai realizmus és virtuális diplomácia

Ahhoz, hogy az államvezetés a virtuális diplomáciát hatékonyan megvalósíthassa, ki kell alakítania a hatalom- (biztonság-) maximalizáló és a hatalom-, illetve információ-megosztó politika közötti kényes egyensúlyt. Amint Jean-Marie Guéhenno megjegyzi: “a szervezetek értékét nyitottságuk fogja meghatározni.”97 A teljes nyitottság azonban – részben a realizmusnak, részben a nemzetközi gyakorlatnak megfelelően – nem lehet jellemző vonása a diplomáciai szolgálatoknak. Mindazonáltal ez az ellentét nem abszolút; elméletben és gyakorlatban egyaránt összeegyeztethető ellentétről van szó (mint a yin és a yang esetében). A valódi politikai realizmus azon múlik, hogy a szereplők megosztják-e az értékeket; a virtuális diplomácia ebben az értelemben a politikai realizmust is szolgálja. Hasonlóképpen, a valódi virtuális diplomácia csak akkor érvényesülhet a leghatékonyabban, ha összhangban áll a hatalmi politikával. Ehhez azonban átmeneti korszakra van szükség, amely során a reálizmus és a virtuális diplomácia kölcsönös kapcsolata kialakul.

A realizmus és a virtuális diplomácia közötti kapcsolat egy másik értelemben is dinamikus jelleget ölthet, a fejlődés ugyanis egyenetlenül zajlik a világban; egyes régiókban már magas szintet ért el az információs korszak dinamikája, míg másokban inkább a premodern viszonyok uralkodnak. Így a virtuális diplomácia a világ fejlettebb részein és egyes problémák vonatkozásában sokkal inkább megvalósítható, mint más területein és más vonatkozásokban. Főként ott válik uralkodóvá, ahol a posztindusztriális társadalmak vannak túlsúlyban – Nyugat-Európában, Észak-Amerikában, Japánban. Sőt, a virtuális diplomácia azokban a régiókban lesz a leghatékonyabb, ahol: a modern IKT eszközeit már széles körben alkalmazzák; a civil társadalom NGO-i élen járnak a problémák iránti figyelem felkeltésében; a kormányok és az NGO-k közötti viszony kiegyensúlyozott; globális, rendkívül bonyolult, nem a szigorú értelemben vett nemzeti gazdasági, politikai vagy biztonságpolitikai problémákat kell megoldani. Kevésbé lesz alkalmazható azokban a válságzónákban, ahol a hagyományos hatalmi politika érvényesül – a Balkánon, a Közel-Keleten, Ázsia és Afrika egyes régióiban.

A realizmus “Zeitgeist”-jét (szellemiségét) és gyakorlatát Kissinger testesítette meg aktív nemzetbiztonsági tanácsadói és külügyminiszteri tevékenysége során. A virtuális diplomácia szellemiségét leginkább George Kennan jelképezhetné, aki mindig is tekintettel volt a politikai realizmusra, és az általa kidolgozott “feltartóztatás” eredeti koncepciója lényegében nem katonai jellegű volt, amire ő maga is számos alkalommal rámutatott. A “feltartóztatás” azon az eszmén alapult, hogy közös ideálokon alapuló érdekközösséget kell létrehozni, amely megvédi a szabad világot, eltántorítja a Szovjetuniót az agressziótól, és végső fokon meggyőzi őt a változások szükségességéről. A "feltartóztatás" eme értelmezését a virtuális diplomácia egyik korai megnyilvánulásának tekinthetjük, amely azonban kizárólag az államközpontú realizmus rendszerére volt szabva, és amely akkor még nélkülözte a modern IKT eszközeit.

A külügyi szolgálatoknak a nemzetközi rendszer új feltételeihez történő alkalmazkodásának horderejét Zbigniew Brzezinski, az ismert geopolitikai szakértő a következőképpen fogalmazta meg: “Amerika vezető szerepét fenn kell tartani még legalább egy nemzedéken keresztül, sőt lehetőleg tovább is; és olyan geopolitikai keretet kell létrehozni, amely képes mérsékelni a társadalmi-politikai változásokkal járó elkerülhetetlen sokkhatásokat és megszorításokat… .98 A politikusok erőfeszítéseit történelmileg megkönnyíti, hogy “ hasznosítani tudják majd a hagyományos nemzetállami kereteken kívüli, növekvő új globális kapcsolatrendszert is. Ez a hálózat – amelyet a nemzetközi nagyvállalatok, gyakran több ország részvételével létrejövő “nem kormányzati szervezetek” (NGO) és tudományos közösségek szőttek, és amelyet tovább erősít az internet – olyan informális világrendszert jelent, amely mára inkább az intézményes keretek között megvalósuló és egyre több államra kiterjedő globális együttműködésnek kedvez.99

Virtuális diplomácia a gyakorlatban

A külügyminisztériumok és a virtuális diplomácia. Számos posztindusztriális ország külügyi szolgálata sikeresen valósítja meg az államvezetés új diplomáciai paradigmáját. Több állam, így Nagy-Britannia,100 az észak-európai országok hatékonyan és eredményesen alkalmazzák a modern információs-kommunikációs technológiákat. A virtuális diplomácia egyik élharcosa minden bizonnyal Kanada, ahol a Külügy- és Nemzetközi Kereskedelmi Minisztérium (Department of Foreign Affairs and International Trade – DFAIT) nagy erőfeszítéseket tett korszerű információs-kommunikációs rendszerének megteremtése érdekében. A DFAIT a külképviseleteken dolgozó “tudásmunkásainak” 97%-át kapcsolja össze a rugalmas, élenjáró technológiát alkalmazó SIGNET platformon keresztül, amely gyakorlatilag bármilyen informatikai alkalmazást képes támogatni. Ez a rendszer különösen hasznosnak bizonyult 1996-ban, amikor Chrétien miniszterelnök javaslatára Kanada önként vállalta a Zaire-ban megvalósított humanitárius beavatkozás katonai és diplomáciai irányítását. Bár a DFAIT-val szemben rendkívül magas szakmai követelményeket támasztottak, képes volt olyan “virtuális task force ”-ok összeállítására és működtetésére, melyek révén a külügyminisztérium munkatársai egyrészt tevékenyen hozzájárultak a konfliktus megoldását célzó világméretű erőfeszítésekhez, másrészt mindennapi hivatali munkájukkal is lépést tartottak. A kanadai külügyminisztérium más területeken is sikerrel alkalmazza a virtuális diplomáciát, a modern IKT-nak köszönhetően például sikerült növelnie külképviseleteinek a számát, miközben az nem járt a létszám növekedésével.

Az amerikai külügyminisztériumban naponta több mint 140 ezer hivatalos iratot, és 90 ezer adat-üzenetet dolgoznak fel elektronikus formában; több mint 250 külképviselet munkáját támogatja a modern IKT. A minisztérium munkatársai évente több mint 20 millió elektronikus levelet küldenek.101 Bár e tanulmány keretei között nincs lehetőségünk arra, hogy az amerikai virtuális diplomácia gyökereit részletesen áttekintsük, a folyamat néhány fordulópontját azonban mindenképpen érdemes felidézni. A minisztérium kommunikációs rendszerének modernizálására drámai hatást gyakorolt az 1962-es kubai rakétaválság, amely az atomkorszak körülményei között megrendítő diplomáciai konfrontációt váltott ki a két szuperhatalom között. Olyan helyzet alakult ki, amelyben a válság megoldása – tulajdonképpen a világ megmenekülése az atomháborútól102 – a Washington és Moszkva közötti közvetlen, gyors és megbízható kommunikációs rendszeren múlott. Ilyen rendszer azonban egyszerűen nem létezett! A megbízható kommunikáció hiánya növelte a félreértéseket, ami akár kölcsönös atomcsapásokhoz is vezethetett volna a két szuperhatalom között.103

Számos sikertelen projekt után a külügyminisztérium meggyorsította erőfeszítéseit a magas színvonalú integrált globális rendszer kiépítésének befejezésére, amelyben az internetre és a modern IKT eszközeinek alkalmazására központi szerep hárul.104 1998-ban átszervezték az információ-technológiai műveleteket végző részleget, létrehozták a helyettes államtitkár irányításával működő Information Resources Management (IRM) igazgatóságot. Az igazgatóság létrehozásával a külügyi informatika a politikai és gazdasági ügyekkel azonos státust nyert el a minisztérium legmagasabb politikai döntéshozói szintjein. Az IRM a minisztérium valamennyi információs műveletét irányítja, a bérszámfejtéstől a weboldalak szerkesztéséig, de tevékenységi körébe tartozik a Nuclear Risk Reduction Center számítógépes hálózatának az irányítása is, amely az Egyesült Államok és a korábbi Szovjetunió atombombával rendelkező tagállamai közötti kapcsolatokat felügyeli. A legnagyobb erőfeszítéseket egy olyan információs infrastruktúra kialakítására fordítják, amely lehetővé teszi a munkatársak számára, hogy a minisztérium integrált hálózatának valamennyi részéhez hozzáférjenek a “need to know” elve alapján. Washington és több mint száz külképviselet között már működik a rendszer. Ezek az innovációk kétségkívül javították a minisztérium lehetőségeit a virtuális diplomácia interdependens eseményeinek irányításában.

Tökéletesedett a fejlett digitális technológiák, többek között a globális helyzet-meghatározó műholdak és a földrajzi információs rendszerek alkalmazása az amerikai diplomáciában. A Geographic Information System (GIS) rendszer a politika-formálásnak, a tervezésnek, a döntéshozatalnak, a szituációk irányításának és ellenőrzésének az eszközévé vált. Alkalmazták a boszniai válság megoldásáról folytatott daytoni béketárgyalásokon 1995-ben, hogy segítsék a három tárgyaló felet – Boszniát, Horvátországot és Szerbiát – országhatáraik megállapításában. Milosevics akkori jugoszláv elnök számára konkrétan be kellett mutatni egy vitatott boszniai völgy feletti “átrepülés” számítógépes szimulációját, hogy meggyőzzék, a terület biztonsági szempontból kedvezőtlen fekvése miatt valóban nem alkalmas arra, hogy a határvonalat ott húzzák meg, ahol ő maga szerette volna; a szóban forgó földrajzi terület háromdimenziós dinamikus képi modellje hamar meggyőzte őt álláspontjának tarthatatlanságáról.

Salvadorban, a CARE, egy magán segélyszervezet a globális helyzet-meghatározó rendszer (Global Positioning System – GPS) nagy felbontóképességű műholdas képi ábrázolásait használta fel a korábban egymással ádáz harcokat vívó ellenfelek számára kiosztandó földterületek felparcellázásához. A GPS az amerikai Védelmi Minisztérium tulajdonát képező, a Föld körül keringő 24 műholdból áll, a salvadori munkálatokat az Egyesült Államok Nemzetközi Fejlesztési Ügynöksége (United States Agency for International Development) finanszírozta. Mintegy 12 ezer holdat térképeztek fel ily módon, és osztottak fel egyéni parcellákra, a felek között megkötött békeszerződés követelményeinek megfelelően.

A virtuális diplomácia szerepét nemcsak az amerikai külügyminisztérium információs-kommunikációs politikájának az aktivizálódása növelte, hanem az a tény is, hogy az Egyesült Államok a digitális erőforrásoknak az elsődleges előállítója, s egyben a legfontosabb elosztója is. A globális kommunikáció mintegy 35%-át jelenleg az Egyesült Államokban kezdeményezik, vagy ott fejezik be, miközben lakóinak száma a világ népességének kevesebb mint 6%-a. A “digitális erő”-t jól jellemzi az a mutató, hogy egy állam mennyi adatbázissal rendelkezik: ebben a tekintetben az Egyesült Államok könnyedén megelőzi az egész világot, ugyanis a saját “gyártású” legfontosabb adatbankjainak száma ötezerre tehető, ami a világ többi országában együttvéve rendelkezésre álló adatbankoknak a kétszerese.105 Bár a fejlett országok közötti szakadék csökken, az Egyesült Államok egyelőre új típusú hegemóniát élvez ezen a területen. Az információs forradalomban betöltött vezető szerepe – Schumpeternek, a Harvard egykori professzorának kifejezésével élve – a “kreatív rombolás"-ból ered, a társadalom abbéli képességéből, hogy sikeresen alkalmazkodik a technológiai és gazdasági változásokhoz. A "kreatív rombolás"-t ösztönzi, hogy az alkotmányos intézmények mellett az amerikai külpolitikát NGO-k is befolyásolják, köztük a Külkapcsolatok Tanácsa (Council on Foreign Relations), illetve az üzleti, szakmai, technológiai és egyéb érdekeket képviselő speciális érdekcsoportok tucatja.106

A nem-állami szereplők és a virtuális diplomácia. Az NGO-k óriási mértékben kihasználják a hálózatok, mindenekelőtt az internet lehetőségeit, többek között az “Association for Progressive Communications” (APC) nevű széles ernyőszervezet alá tömörülve, amely egy nonprofit konzorcium, 16 nemzetközi tag-hálózatból áll, mintegy 40.000 egyént és NGO-t szolgál ki 133 országban.107 Az APC-hálózat egyik legnagyobb tagja, amely maga is ernyőszervezet, az Egyesült Államokban működő Institute for Global Communications (IGC) társadalmi és környezetvédő mozgalmakat tömörít, melyek a következő öt fő specializált hálózatba szerveződnek: EcoNet, PeaceNet, ConflictNet, WomensNet és LaborNet.108 Ezek az egymással összekapcsolódó hálózatok óriási mennyiségű adatbázist osztanak meg egymással, melyek gyakorlatilag mindent tartalmaznak: minisztériumok címeit és telefonszámait, tudományos cikkeket, események naptárait, kormányrendeleteket és szerződéseket; mindegyik adatbázisban kulcsszavak szerinti visszakeresés és hiperkapcsolatok segítik a felhasználókat. Terrorista csoportok arra használhatják fel az internetet, hogy magukra irányítsák a figyelmet: a perui Fényes Ösvény gerillái éveken át weboldalakon helyezték el üzeneteiket.

Az internet lehetőségei a külpolitika komoly befolyásolásában az 1990-es években igazolódtak be, amikor a taposóaknák alkalmazásának betiltására irányuló nemzetközi egyezményről globális méretű vita folyt az ENSZ égisze alatt. Az amerikai Vermont állambeli csoport jelentős szerepet játszott az egyezmény támogatásának megszervezésében, amelynek elfogadását azonban a washingtoni kormány keményen ellenezte.109 A vermontiak elsősorban a világhálóra támaszkodva pártfogói csoportokat hoztak létre az Egyesült Államokban és külföldön az egyezmény érdekében, amelyet végül is 1997 decemberében elfogadtak az országok. Az internetes kampány fő szervezője, Jody Williams, a saját e-mailjét használta a mintegy 60 országban tevékenykedő több mint 700 szervezet akcióinak koordinálására; munkájának elismeréseként a rákövetkező évben Nobel-békedíjat kapott.

Míg a taposóaknák betiltása érdekében szervezett akciók a hasonló gondolkodású csoportok ideiglenes webszövetsége volt, amely egyetlenegy eseményre korlátozódott, a tendenciák azt mutatják, hogy folyamatosan működő közpolitikai hálózatok jönnek létre, melyek tevékenysége a határokon átnyúló kérdések széles körére kiterjed, a malária kiirtásától kezdve a világóceánok halászati telepeinek kimerüléséig. A Világbank mintegy 50 közpolitikai hálózatot térképezett fel, melyek a határok nélküli cybertérben a hálózat interaktív lehetőségeit használják fel érdekeik előmozdítására.

A közpolitikai hálózatot alkotó szervezetek között megtalálhatjuk a kormányzati hivatalokat és a nem-kormányzati csoportokat is. Bizonyos értelemben ezek a hálózatok egy új típusú "diplomáciát" képviselnek, amely csakis a cybertérben létezik. Jóllehet egyiküknek-másikuknak a céljai és a költségvetése egyelőre szerény, sikereik azzal kecsegtetnek, hogy tevékenységükkel nemcsak a világproblémák megoldásához, hanem egyben a globális kormányzás (global governance) elveinek és módszereinek tökéletesítéséhez is hozzájárulnak.110

Számos kiemelkedő fontosságú eseményt említhetünk annak bizonyítékául, amikor az “aktív” nem-állami szereplők a modern IKT lehetőségeinek kihasználásával "elragadták" a kezdeményezést a kormányoktól. A burmai demokrácia támogatói képesek voltak kapcsolatot teremteni az interneten keresztül az országon belül és kívül tevékenykedő személyekkel annak ellenére, hogy a kormány rendeletben tiltotta meg a nem regisztrált számítógépek, faxok, modemek és szoftverek birtoklását. Tevékenységükkel elérték, hogy az Egyesült Államok kénytelen volt megváltoztatni Burma-politikáját.111

A hidegháború utáni korszak első új típusú felkelő csoportja, amely az internetet stratégiai eszközként alkalmazta, a mexikói zapatista mozgalom volt.112 1994 elején felkelést szerveztek Mexikó déli államában, Chiapasban, így nyilvánítva ki tiltakozásukat a NAFTA ellen, valamint a chiapasi őshonos népek jogainak tiszteletben tartása melletti kiállásukat; akciójukról az interneten keresztül informálták a világot, és próbáltak meg ügyüket támogató szimpatizánsokat maguk mellé állítani. A Mexikóban 70 évig kormányzó párt (Institutional Revolutionary Party – PRI) bukását részben a közvélemény számára is "látható" hibás válságkezelése idézte elő.113

Néhány évvel ezelőtt Japán limai nagykövetségét elfoglalták a Tupac Amaru szervezethez tartozó gerillák. A támadás napján és a következő reggelen a kanadai nagykövetség diplomatái sikertelenül próbáltak tájékoztatást kérni a perui külügyminisztériumtól, a belügyminisztériumtól és a rendőrségtől, hogy több információhoz jussanak, mint ami a helyi médiában, vagy a mindenütt jelenlévő CNN-en keresztül elérhető volt. Miközben a beosztott diplomaták Ottawában és Limában sikertelenül próbálkoztak kapcsolatot teremteni, a kanadai külügyminiszter-helyettes belépett az internetre, majd kevesebb, mint egy perces böngészés és keresés után letöltötte a gerillák kiáltványát. Órákon belül az egész kanadai külügyminisztériumban elterjedt a sikeres internetes keresés híre, az addig szkeptikusan viszonyuló munkatársak hirtelen nagy affinitást kezdtek érezni a böngésző programok iránt, és intenzív kereséseket folytattak (amire a miniszter-helyettes példája is pozitívan ösztönözte őket). E történet tanulsága az, hogy a munkakultúra igenis megváltozik, válsághelyzetekben még a legfejlettebb országok kormányai sem feltétlenül elsőként és csakis a hivatalos csatornákon keresztül értesülhetnek a világon zajló eseményekről, főleg akkor, ha azok fejletlen információs-kommunikációs infrastruktúrával rendelkező országokban történnek.

Ezek és más esetek is azt bizonyítják, hogy a virtuális diplomácia gyakorlata kialakulóban van, a “ békét erővel” hagyományos eszméi mellett jelen vannak a “békét információk és tudás révén” új eszméi. Az ehhez szükséges stratégia kidolgozása során érdemes megszívlelni Susan Strange gondolatait a “tudásstruktúrák”-ról, mint a hatalom alapjairól: “A tudásstruktúrákból eredő hatalom – más struktúráktól eltérően … sokkal inkább az egyetértésen, a közös meggyőződésen, a szakmai hozzáértésen, az egyén és a társadalom számára szükséges különös tudásformák fontosságának elismerésén alapul – következésképpen azon személyek tekintélyének az elismerésén, akik birtokolják a tudást, és hozzáférnek azokhoz az eszközökhöz, amelyek a tudás felhalmozását és kommunikálását segítik elő.114 Az aktivista NGO-k, talán azért, mert nem rendelkeznek a megfelelő katonai, gazdasági erőforrásokkal, előbbre tartanak a modern IKT eszközeinek alkalmazásában és globális hálózataik kialakításában.

A virtuális diplomácia szerepe növekszik a válságkezelésekben is.115 Az ENSZ Humanitárius Ügyek Igazgatósága létrehozta a Reliefweb honlapot, amelyet naponta 10 ezren keresnek fel.116 A honlapra fontos szerep hárul a válságzónákról tájékoztató jelentések terjesztésében. Ugyanakkor más szervezetek is informatív honlapokat hoztak létre ebben a témában, többek között: a Conflict Management Group,117 az International Crisis Group,118 az Institute for Multi-Track Diplomacy,119 a Carter Center,120 valamint a University of Colorado.121 Az amerikai kormány a hálót használta fel az Észak-Írországban, Sri Lankán és a Közel-Keleten közvetítő amerikai magáncsoportok támogatására a regionális konfliktusok megoldásában.122

Az NGO-k által a Beruházások Multilaterális Egyezménye (Multilateral Agreement on Investment) ellen szervezett szembenállás;123 a Greenpeace kampánya a francia kísérleti atomrobbantások ellen a Csendes-óceán déli részén; a burmai másként gondolkodóknak124 az információs korszakra jellemző erőfeszítései az amerikai központú NGO-k támogatásával, az emberi jogok és a politikai reformok erőteljes sürgetésével, mind azt példázza, hogy a transznacionális civil társadalmi hálózatok, bizonyos esetekben az államok erős támogatása mellett, változó sikerrel ugyan, de képesek befolyásolni az államok politikáját.

A CNN-hatás. Az elektronikus médiumoknak sajátos szerepük van a hírek, az értelmezések és a vélemények széleskörű szétsugárzásában, a külpolitika, a közvélemény elektronikus befolyásolásában.125 Ebben a fejezetben azonban csak a CNN-nel kapcsolatos néhány gondolatot fejtünk ki. Madeleine Albright, még amerikai ENSZ-nagykövetként kijelentette, hogy a CNN a Biztonsági Tanács tizenhatodik tagja.126 Ez persze fanyar beismerése volt annak, hogy a televíziós hálózat hatása a diplomatákra és a közvéleményre tagadhatatlan, mivel képes “valós időben” bemutatni a világpolitika, a nemzetközi kapcsolatok eseményeit;127 tudósításait 1991-ben az Öböl-háborúról az államok kormányzati vezetői is figyelemmel kísérték. A televíziós hírhálózat adásait –válsághelyzetekben különösen – az országok külügyi hivatalaiban is rutinszerűen figyelik. 1993 szeptemberében Strobe Talbott, akkori amerikai külügyminiszter-helyettes orosz partnerével beszélgetett telefonon – közben mindketten a CNN híradásán keresztül a viharos oroszországi belpolitikai eseményeket és a moszkvai Fehér Házban pusztító tüzet követték figyelemmel. Miközben a “fekete hétfőn” az események kibontakoztak, ez a két magas rangú diplomata, akik azzal voltak megbízva, hogy a válságról konzultáljanak egymással, a CNN adását nézte; vajon milyen információkat tudtak közölni egymásnak a védett telefonvonalon keresztül?128

1993 őszén a CNN adásain keresztül az egész világ elborzadva figyelte, ahogy egy amerikai katona meztelen holttestét felnőttek és gyerekek kötélen vonszolták Mogadishu utcáin. Az ismételt adások drámai hatására az Egyesült Államok pár hónappal később kivonul Szomáliából. 1994 februárjában Szarajevóban a piacra kilőtt gránát mintegy 70 embert ölt meg és több mint 200-at sebesített meg. A CNN részletesen és közelről közvetítette és ismételte a vértől sikamlós piactér, a támadást követő káosz és fájdalom képeit: ennek hatására az amerikai és a nemzetközi közvélemény a délszláv háborúba való aktívabb beavatkozásra késztette a nyugati kormányokat. 1998 augusztusában amerikai nagykövetségek ellen követtek el terrorcselekményeket Nairobiban (Kenyában) és Dar es Salaamban (Tanzániában), melynek következtében 252 személy (köztük 12 amerikai állampolgár) vesztette életét és 5000 sérült meg.

Sükösd Miklós megállapítása szerint a CNN (és általában a média) közvélemény-formáló hatása válsághelyzetekben meghatványozódik, amikor kommunikációs szerepéből kilépve az események kulcsszereplőjévé válik, meghatározza nemcsak az eseményekről szóló információ-mennyiséget, hanem értelmezi is a világpolitika éppen aktuális eseményeit. "Kijelöli a kulcsszereplőket, legitimációt, hitelességet, súlyt és morális értékelést ad cselekedeteiknek, tematizálja a közbeszédet, közéleti, politikai napirendet ad a nyilvánosságnak." A külpolitika szempontjából azonban sokkal fontosabb, hogy a média nem arányosan foglalkozik a nemzetközi hírekkel. A legfontosabb világesemények a főhírek mutatós nyersanyagául szolgálnak, mint például 1993-ban az Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet közötti megállapodás esetében, de azonnal visszaszorulnak a hátsó oldalakra, mihelyt a részletek és a technikai problémák kerülnek előtérbe, így például amikor Ukrajna vonakodott végrehajtani a saját maga által is elfogadott 1991-1992-es megállapodásokat valamennyi nukleáris fegyverzetének Oroszországba történő szállításáról azok szétszerelése céljából. Tömören megfogalmazva, a CNN adásaiban "a kép hatalma, a hatalom képei" nyilvánulnak meg.129 Bár a média nem mindig tájékozott a specializált és technikai részletekről, mindazonáltal a teoretikusan gondolkodó médiaszemélyiségek elemzései esetenként oly mértékben meggyőzőek, hogy a nagyhatalmak döntéshozatali központjaiban és azon kívül is tanulmányozzák azokat.130

A virtuális diplomácia gyakorlati megvalósulását bemutató példák sorát hosszan folytathatnánk, befejezésül álljon itt egy figyelemre méltó fejlemény. Rosenau szerint a tradicionális államhatárokat felváltotta a “határvidék131 (a “Frontier”), egy új politikai tér, amelyben a hálózati alapon működő, modern IKT-t alkalmazó szervezetek ugyanolyan fontosak, mint a hierarchikus alapúak. A "határvidék" mélyén meghúzódó dinamika tulajdonképpen egy folyamat, amelyben a világot inkább a sokféle befolyásolási szférák halmazai dominálják, melyek átveszik a territoriális tér tradicionális felosztásának a szerepét. Ennek az új térfelosztásnak a következményeként jönnek létre az “elképzelt közösségek” (“imagined communities”), “a változás motorjai, a befolyás határainak és forrásainak újratervezői az elkövetkező évtizedekben”.132 Ezekhez az “elképzelt közösségek”-hez szolgálhat ízelítőül az internet nemzetközi koordinációs csoportjának az a döntése, amely alapján a Palesztin Nemzeti Hatóság hálózati domain nevet (.ps) kapott. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy a cybertérben már saját “földbirtok”-kal, azaz politikai térrel rendelkezik, holott a territoriális államok még el sem ismerték az állami státusát.133

Következtetések

1.) A nemzetközi politikai viszonyok realista szempontjából megalapozottnak tekintjük Henry Kissinger megállapítását, amely szerint: “A 21. század nemzetközi rendszere legalább hat nagyhatalmat foglal majd magában: az Egyesült Államokat, Nyugat-Európát, Kínát, Japánt, Oroszországot és valószínűleg Indiát; valamint a közepes nagyságú és kisebb országok sokaságát”.134 Ugyanakkor a posztmodern világrend lényegét az integráció és fragmentáció, a centralizáció és decentralizáció dinamikájának egyidejűségét kifejező “poszt-internacionalista” kapcsolatok fejezik ki a legkarakterisztikusabban, ezért nem hagyhatjuk figyelmen kívül Huntington figyelmeztetését sem: “A világpolitikai események legfontosabb szereplői jelenleg a nemzetállamok, és a jövőben is azok maradnak, de érdekeiket, társulásaikat és konfliktusaikat egyre inkább kulturális és civilizációs tényezők alakítják.”135 Ebben a világrendben a nemzetállamok céljaik elérése érdekében az általuk szükségesnek vélt politikai, gazdasági, (virtuális) diplomáciai eszközökhöz folyamodnak, titkos akciókat kezdeményeznek, hírszerzési információkat gyűjtenek, ellenpropagandát fejtenek ki, korlátozó intézkedéseket vezetnek be, az állami és a nem-állami szereplők hálózataival lépnek ideiglenes szövetségre.

2.) Az információs forradalom következményeként a diplomácia mint a posztmodern nemzetközi rendszer működését biztosító kommunikációs folyamat és mint a külpolitika megvalósításának eszköze kulcsfontosságú szerepet tölt be a hálózati alapon működő állami és nem-állami szereplők nemzetközi tevékenységében egy sztochasztikus folyamatokkal, nagyfokú bizonytalanságokkal és kockázatokkal jellemezhető, nem lineáris “fragmegrálódó” világban. Az információs korszak diplomáciájának jelszavai: elérhetőség, partnerség, rugalmasság és hálózati összekapcsolódás. Hangsúlyozzuk azonban, hogy sem a közel-keleti helyzet rendezése, sem a világgazdaság globális problémái nem a nyilvános diplomácia keretei között, nem az interneten és nem is az elektronikus "chat szobák"-ban fognak megoldódni. Másfelől azonban semmilyen megállapodás nem tartható fenn még egyetlen másodpercre sem az IKT eszközeinek alkalmazása által megerősödött és hálózatba szerveződött nemzetközi szereplők bekapcsolódása és támogatása nélkül.

3.) A virtuális (hálózati) diplomácia az információs korszak diplomáciájának egyik alrendszerét alkotja, amely az információk, a “digitális erő”, a "lágy" (soft) hatalom szerepét hangsúlyozza az eszmék, értékrendek, normák és jogok formálásában, közvetítésében és megosztásában a hálózati alapon működő nemzetközi rendszerben a modern elektronikus információhordozó és tudásközvetítő eszközök intenzív alkalmazásával. Tradicionális és nem-tradicionális, régi és új szereplők egyaránt fontos szerepet játszanak benne; a hagyományos feladatok mellett a világproblémák, a nemzetközi gazdaság, a regionális integrációk, az új típusú biztonsági kockázatok kérdései állnak a középpontjában.

4.) A posztindusztriális országok tapasztalatainak elemzése azt mutatja, hogy a virtuális diplomácia gyakorlatának általános elterjedése érdekében a külügyi szolgálatok innovációja elsősorban az alábbi területekre irányult. Először is, létrehozták a digitális elérhetőség munkakultúráját. A külügyi szolgálatok, a diplomaták innovatív információs-kommunikációs eszközöket alkalmaznak az állami és a nem-állami szereplőkkel való kapcsolatok kezdeményezésében, fenntartásában, valamint a nyilvánosság megnyerésében. Másodsorban, a nemzetközi kapcsolatok nem-állami szereplőivel partneri kapcsolatokat építettek ki. A civil és társadalmi szervezetek, az episztemikus, a valós és a virtuális közösségek hálózatait a diplomácia szakmai partnereknek tekinti. Harmadsorban, rugalmas munkakultúrát alakítottak ki. Önmagában nem elegendő, hogy az üzenetek, adatok és információk a kommunikációs hálózatok által diktált fénysebességgel jutnak el címzettjeikhez: a diplomáciai gépezetnek rendszerként kell rugalmasan, kis reakcióidővel reagálnia az eseményekre, illetve proaktív módon kezdeményezéseket tennie. Ennek érdekében a külügyi szolgálatok hierarchikus döntéshozatali struktúráját és a hálózati elven működő IKT alkalmazását összhangba hozták egymással. Negyedsorban, létrehozták a hálózati összekapcsolódást biztosító infrastruktúrát. A diplomácia nyersanyaga az információ, a tudás és a meggyőzés, a külügyi szolgálatok kompetitív előnye közvetlenül összefügg az alkalmazott IKT eszközeinek, rendszereinek és platformjainak a korszerűségével.

5.) A modernből a posztmodern világrendbe történő átmenet menedzselése az egyik legfőbb kihívás az államok külügyi szolgálatai, a nemzetközi közösség számára a 21. század elején. A posztmodern teória fogalmaival kifejezve ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy egy adott politikai szituációban melyik nemzetközi szereplőnek a "helyzetértékelését" tekinti a nemzetközi közösség megalapozottnak. A helyzetértékelések megalapozottságát azonban csak azok a tudásalapú diplomáciai szolgálatok biztosíthatják, melyek képesek – a diplomaták szakértelmére és a modern információs-kommunikációs technológiákra támaszkodva – "hozzáadott érték”-et előállítani az adatok és információk elemzése alapján, és azt hatékonyan kommunikálni a politikai döntéshozók számára.

6.) Bár végleges választ még nem adhatunk arra a kérdésre, hogy a külügyminisztériumok, a diplomáciai szolgálatok alkalmazkodása a posztmodern világrend új feltételeihez milyen keretek között megy majd végbe, illetve az információs-kommunikációs forradalom milyen teljes körű következményeivel kell számolnunk, elemzésünk alapján azonban mindenképpen levonhatjuk azt a következtetést, hogy a gazdaság és a hadászat területén lezajlott forradalmak évtizedei után immár a diplomácia területén is kétségtelenül forradalom zajlik. A politikusoknak, a diplomatáknak és a teoretikusoknak arra a sarkalatos kérdésre kell választ adniuk, hogy a nemzetállamok miként befolyásolhatják azoknak a nemzetközi szereplőknek a viselkedését, amelyek fölött tulajdonképpen semmiféle hatalmi jogokkal nem rendelkeznek.

Jegyzetek

1 Kennedy, Paul: A nagyhatalmak tündöklése és bukása. Gazdasági és katonai konfliktusok 1500-2000. Akadémiai Kiadó. Budapest. 1992, 414. o.

2 Kennedy, Paul, i.m. 415. o.

3 Lásd: Rostoványi Zsolt (1996): Posztmodern világrend? In: Külpolitika, II. évfolyam, 1996. 3-4. szám, 8-35. o. A "fragmegratív" fogalom egymás mellé helyezi a szétesés (fragmentáció) és az integráció folyamatait, melyek a szervezetek, a közösségek, az országok és a transznacionális rendszerek struktúrájában, illetve ezek között zajlanak, ami szinte lehetetlenné teszi, hogy interaktív és kauzálisan összefüggő rendszerekként kezeljük őket. Lásd még: Rosenau, James N.: "States, Sovereignty, and Diplomacy in the Information Age". Paper presented at the International Studies Association Conference, Virtual Diplomacy: A Revolution in Diplomatic Affairs. 18 February 1999. http://www.usip.org/oc/vd/vdr/jrosenauISA99.html.

4 Lásd: Guéhenno, Jean-Marie: The End of the Nation-State. Minnesota: Minnesota University Press. Quoted in Gordon S. Smith, "Reinventing Diplomacy: A Virtual Necessity." Paper Presented at the International Studies Association Conference, Virtual Diplomacy: A Revolution in Diplomatic Affairs. February 1999. Guéhenno összehasonlította a jelenkori információs-kommunikációs technológiákat és Gutenberg transzformatív technológiai innovációját, amely gyökeresen átalakította az egyház és a hatalom közötti viszonyt. A modern IKT hatása még nem teljesen egyértelmű, de az már látható, hogy: 1.) a jelenlegi átmeneti állapot ellentétes a könyvnyomtatás hatásával, mert új univerzalizmust - "cyberfeudalizmus"-t - hoz létre; 2.) átalakítja a hatalom jellegét, és 3.) hatása érződik az intézmények, így a kormányzatok tevékenységében is.

5 Részletesebben lásd: Deibert, Ronald J.: Parchment, Printing, and Hypermedia: Communication in World Order Transformation. New York: Columbia University Press. 1997. A 15. és a 16. században a kommunikáció új módjának, a nyomtatásnak a feltalálása Nyugat-Európa szerte azonnal forradalmasította a kommunikációt, és kiemelkedő hatást gyakorolt mind a társadalomra, mind a politikára. Bekövetkezett a gazdasági, társadalmi és kulturális tevékenységek fragmentációja, egymást kölcsönösen kizáró territoriális egységek jöttek létre; felemelkedtek a modern államrendszer kialakulását előmozdító társadalmi erők. A könyvnyomtatás a kapitalizmus fejlődését, a városi polgárság kialakulását támogatta azáltal, hogy olyan eszközt biztosított, amellyel megfogalmazhatóvá váltak a szerződéses társadalmi-gazdasági viszonyaik. Kedvezett a modern kapitalizmus lényegét alkotó társadalmi absztrakciók - adásvételi szerződések, okiratok, udvari feljegyzések, engedélyek, megállapodások, rendeletek stb. struktúrája és tartalma - kifejlődésének. Következésképpen, a városi polgárság növekedése kiegyenlítő hatással járt a politikai és gazdasági szférában, átvágta és megszüntette a középkorra jellemző személyi függőségek sűrű hálózatát, azaz megvalósíthatóvá tette az egy központból való irányítást és kormányzást. A polgárság felemelkedése közvetlenül hozzájárult az államok uralkodóinak centralizációs törekvéseihez, mert biztosította a szükséges tőkét az állandó hadsereg fenntartásához, cserébe a jogi és kereskedelmi eljárások szabványosított, racionális adminisztrációjáért egy adott territórium keretein belül. A nyomtatás hasonló módon táplálta a bimbózó állami bürokrácia stratégiai érdekeit azáltal, hogy olyan eszközöket biztosított, melyek révén a szabványosított dokumentumokat - az iskolai szövegkönyvektől a nyilvános rendeletekig és pénzügyi szabályozásokig, az állam területét ábrázoló térképekig - tömegméretekben lehetett előállítani és terjeszteni. Ennek megfelelően a nyomtatás biztosította azokat az eszközöket, melyekkel a központosításra törekvő uralkodók egységes politikát valósíthattak meg egy területileg meghatározott térben, és megszüntethették a középkori világrendet meghatározó, egymást átfedő lojalitások pluralizmusát. A kommunikáció módjának megváltozása tehát bizonyos intézményeket és szereplőket előnyben részesít azáltal, hogy történetesen éppen az ő irányukba következik be funkcionális (hatalmi) súlyponteltolódás, és nem mások irányába. Más szóval, és ez közvetlen relevanciával bír a diplomáciára, a modern IKT alkalmazása egyes társadalmi csoportok érdekeinek "kedvez" - az ő elképzeléseik, jövőképeik megvalósításához teremt alkalmas feltételeket, míg másokét esetleg akár hátrányosan is érintheti. Az alapvető elméleti és gyakorlati kérdés tehát úgy merül fel, hogy a diplomáciai szolgálatok az előnyöket élvező, vagy a hátrányokat szenvedők csoportjába kerülnek-e? Mint ahogyan a könyvnyomtatás elterjedése a városi polgárság és az állam számára egyaránt jótékonynak bizonyult - a modern IKT az állami és a nem-állami szereplők számára jár egyaránt kölcsönös előnyökkel.

6 Az "új középkor" fogalmát 1977-ben javasolta Hedley Bull, aki szerint a modern államrendszer alternatívája annak az univerzális politikai szervezetnek a modern szekuláris megfelelője lehetne, amely a középkorban a nyugati kereszténység formájában létezett. Lásd: Hedley Bull: The Anarchical Society. New York. Columbia University Press. 1977.

7 Lásd: Rothkopf, David J.: "Cyberpolitik: The Changing Nature of Power in the Information Age". In Journal of International Affairs, Vol. 51, No. 2, Spring 1998, 325-359. o.

8 Lásd: http://www.usip.org/oc/vd/vdr/ronarqISA99.html

9 Castells, Manuel: The Rise of the Network Society (The Information Age: Economy, Society and Culture, Volume I), Malden, Mass.: Blackwell Publishers. 1996.

10 A diplomácia megjelölésére más fogalmak is használatosak: nagyhatalmi, ágyúnaszád, szuperhatalmi, csúcsszintű, válság-, dollár-, csendes, inga-, ping-pong diplomácia, valamint - nyilvános diplomácia, "track two" diplomácia, digitális, elektronikus, hálózati, virtuális diplomácia. Emellett a diplomáciatörténetben "brit", "osztrák-magyar", "amerikai" stb. diplomáciával találkozhatunk, ami azt sugallja, hogy nem általában a diplomáciára, hanem konkrét országok diplomáciájára, mint egészre történik hivatkozás.

11 Nicolson, Sir Harold: Diplomacy. Washington DC: Institute for the Study of Diplomacy. 1939.

12 Smith, Gordon S.: "Reinventing Diplomacy: A Virtual Necessity," Paper presented at the International Studies Association Conference, Virtual Diplomacy: A Revolution in Diplomatic Affairs (18 February 1999), http://www.usip.org/oc/vd/vdr/gsmithISA99.html

13 Bull, Hedley: The Anarchical Society: A Study of Order in World Politics. New York: Columbia University Press. 1977

14 Shultz, George: "Diplomacy in the Information Age". In: United States Institute for Peace, Keynote Addresses from the Virtual Diplomacy Conference, 1997, Peaceworks No. 18, Washington, D.C.: United States Institute for Peace. http://www.usip.org/oc/virtual/gsmithISA99.html

15 Holsti, K.J.: Governance without Government: Polyarchy in Nineteenth-Century European International Politics. In: James Rosenau: Governance without Government. Cambridge University Press, 1992, 30-57. o.

16 A "régi" diplomácia fogalma lényegében az első világháborúig fennállt európai diplomáciai rendszert jelöli; a "modern" diplomácia kora egyes értékelések szerint a két világháború közötti, valamint a második világháborútól a hidegháború befejeződéséig tartó korszakot jelöli. A posztmodern világrend diplomáciája jelenleg van megszületőben.

17 A tizenhetedik században a diplomácia súlypontja az uralkodó képviseletéről a nemzeti érdekek képviseletére helyeződött át. 1626-ban Richelieu e szolgálat összehangolására és irányítására hozta létre Franciaországban az első modern külügyminisztériumot. A bíboros úgy vélte, hogy a kormányzás művészete az állam érdekeinek felismerésén és érvényre juttatásán alapul, tekintet nélkül az erkölcsi és a vallási megfontolásokra. Ezzel tulajdonképpen megfogalmazta azt az axiómát, amely meghatározza a szuverén államok politikusainak magatartását. Jóllehet a diplomácia gépezete és konvenciói rendkívül hosszú történelmi időszak alatt alakultak ki, a jelenlegi globális diplomáciai rendszer kezdetei a 15. századi Olaszországba vezethetők vissza, ahol először állítottak fel állandó képviseleteket. Erre a rendszerre, melyet "hagyományos diplomáciának" neveznek, "régi diplomácia"-ként, "bilaterális diplomácia"-ként, "francia" vagy "olasz" típusú diplomáciai rendszerként is hivatkoznak a szakértők.

18 A kormányközi (amelyeknek tagjai kormányok), és a nem-kormányzati (melyek tagjai magánszemélyek vagy csoportok) szervezetekkel.

19 Hangsúlyozni kell, hogy a multilaterális diplomácia nem volt új abban az értelemben, hogy a nagyhatalmak közötti konferencia-diplomácia fontos vonása volt Európa 19. századi diplomáciájának. A multilaterális diplomácia nem váltotta fel a bilaterális diplomáciát, azonban egyre inkább a diplomácia "normál" módjává vált. Mivel nehezebb lett titokban tartani egy ennyire sokféle szereplő közreműködésével zajló folyamatot, helyénvalóbb azt mondani, hogy a modern diplomácia sokkal nyitottabb folyamat volt, mint a megelőző.

20Diószegi István: A hatalmi politika másfél évszázada. 1789-1939. História Könyvtár. Monográfiák 4; 1994, 14. o.

21 A "nagyhatalmak" tizenkilencedik századi konzultációs rendszere, amelyet Anglia, Poroszország, Oroszország és más európai hatalmak hoztak létre az 1815-ös bécsi kongresszuson, a napóleoni háborúk után, hogy megoldják a nemzetközi problémákat valahányszor egy vitatott kérdés a háború kitörésével fenyeget.

22 Egy példa a közelmúltból: A Falkland-szigetek 1982 előtt a hagyományos kispolitikai ügyek között szerepeltek, 1982-ben azonban az események eszkalálódása nyomán azonnal a nagypolitika szintjére emelkedtek. Miután azonban az elvi döntést meghozzák, és megkezdődik a megvalósítása, a nagypolitikai ügyeket egyre inkább a hivatali és szervezeti összefüggésrendszer keretében kezelik. Így például, miután Nagy-Britannia magas szintű politikai döntést hozott arról, hogy tagságért folyamodik az Európai Közösségekhez, amikor a döntés végrehajtására került a sor, és a csatlakozási tárgyalások megkezdődtek, az ügy kezelése gyorsan "elbürokratizálódott".

23 Lásd: Világháborúból hidegháborúba. George Kennan és John Lukacs levélváltása. In: Külpolitika, II. évfolyam, 1996. 3-4. szám, 106-1128. o.; Horváth László: A feltartóztatási politika az amerikai külpolitikában, 1945-1960. In: Külpolitika, II. évfolyam, 1996. 3-4. szám, 129-153. o.

24 A történészek minden bizonnyal élénk vitákat folytatnak majd arról, hogy a "modern" és a "posztmodern" korszak közötti választóvonalnak a berlini fal 1989-es leomlását kell-e tekinteni, vagy a Mosaic szoftver 1994-es megszületését, amely később Netscape böngésző néven gyökeresen átalakította a World Wide Web világát.

25 Rothkopf, David J.: "Cyberpolitic: The Changing Nature of Power in the Information Age," Journal of International Affairs 51, no. 2 (Spring 1998): 355. o.

26 Kiss J. László (1996): "Nemzetközi rendszer és elmélet a kelet-nyugati konfliktus után". In: Külpolitika, II. évfolyam 1. szám. 1996., 83-104. o.

27 Csak felsorolásszerűen: strukturális realizmus (emberi természet); történeti vagy gyakorlati realizmus; strukturális realizmus (nemzetközi rendszer); liberális realizmus.

28 Kissinger, Henry A.: Diplomácia. Panem-McGraw-Hill-Grafo. Budapest. 1996, 95. o.

29 A raison d'état tulajdonképpen azt a doktrínát jelenti, amely szerint az emberi érintkezésekre jellemző morális szabályokat az állam biztonságát fenyegető veszélyhelyzet esetén a kormányok figyelmen kívül hagyhatják: megszeghetik igéreteiket, fontos személyek megölését rendelhetik el, szövetségre léphetnek eretnekekkel és hitetlenekkel. A fogalom a reneszánsz Itália gondolatvilágából és gyakorlatából ered, ahol mint ragione di stato volt ismert.

30 A realizmus főbb további fő képviselői, műveikre történő hivatkozás nélkül: E.H. Carr, George F. Kennan, Hans J. Morgenthau, Reinhold Niebuhr, Kenneth W. Thompson, Waltz, Kenneth N. Waltz.

31 A hatalmi számítások elsődleges jelentőségére rávilágítva Kissinger találóan jellemzi Richelieu-t, akinek "nem volt kétsége afelől, hogy úrrá tud lenni a kihívások felett, és szinte matematikai pontossággal tudja majd az eszközöket a célokhoz igazítani". Richelieu-t idézve: "A logika megköveteli, hogy a támogatásra szoruló ügyet és az azt támogató erőt mértani arányba állítsuk egymással". Lásd: Kissinger, Henry A.: Diplomácia. Panem-McGraw-Hill-Grafo. Budapest. 1996. 54. o.

32 A realizmus lényegét megvilágító egyik szemléletes metafora a világpolitikát a newtoni fizika fogalmaival szemlélteti: az államok az egyedül főszereplők, amelyek a játékasztalon ütköző biliárdgolyóként képzelhetünk el. Ma már azonban sokkal pontosabb lenne egy poszt-newtoni metafora, amelyben a nem-állami szereplőket is biliárdgolyók képviselnék. Sőt, azt is meg kellene mutatni, hogy a történések az asztal szövetének összetételétől is függenek, nemcsak a biliárdgolyók közötti interakcióktól. Az asztal szövete összetételének megváltozása magát a szövetet is új, fontos tényezővé teszi. Mindazonáltal a biliárdgolyó-modellt előbb a "pókháló"-, majd a kvantummechanikai modell váltotta fel. (A későbbiekben erre még kitérünk.)

33 Az anarchia nem káoszt jelent, hanem azt, hogy a nemzetállamok semmiféle felsőbbrendű hatalomnak (például világkormánynak) nincsenek alárendelve.

34 Mivel a nemzetközi színtéren nincs az államok fölé helyezett hatalom, világkormány, illetve "Leviathan", amely biztosítaná a rendet, ezért minden államnak saját magának kell gondoskodnia a biztonságáról.

35 Waltz, Kenneth: Theory of International Politics. Reading. Mass.: Addison-Wesley. 1979.

36 Kissinger Henry A.: Diplomácia. Panem-McGraw-Hill-Grafo. Budapest. 1996. 48. o.

37 Nye, Joseph S.: Bound to Lead: The Changing Nature of American Power. New York: Basic Books. 1990; Nye, Joseph S. - Owens, William A.: America's Information Edge. Foreign Affairs. Vol. 75. No. 2. March/April 1996. 20-36. o.

38 A komplex interdependencia fogalma azokra a transznacionális csatornákra utal, amelyek összekapcsolják a társadalmakat, beleértve az államközi, a transzkormányzati és a transznacionális viszonyokat is.

39 Keohane, Robert O., - Joseph S. Nye, Jr., eds.: Transnational Relations and World Politics, Cambridge, Mass.: Harvard University Press. 1972

40 A territoriális hatalom kétdimenziós világa kiegészül a hálózati hatalom háromdimenziós világával; a "citizen" együtt él a "netizen"-nel. A nemzetállam integritását, biztonságát és hatalmát felülről a multinacionális vállalatok kérdőjelezik meg, alulról pedig a hálózatba szerveződött érdekcsoportok folytonosan változó koalíciói.

41 Nye, Joseph: Independence and Interdependence. In: Foreign Policy. No. 22, Spring 1976, 130-161. o.

42 Keohane, Robert O. - Joseph S. Nye: Power and Interdependence: World Politics in Transition, Little, Brown and Company, Boston. 1977. 55. o.

43 Rosenau, James, N.: Turbulence in World Politics: A Theory of Change and Continuity. Princeton University Press, Princeton, New Jersey. 1990.

44 Mearsheimer, John: The False Promise of International Institutions". In: International Security. Vol. 19. No. 3. Winter 1994-1995. 5-49. o.; Waltz, Kenneth: Theory of International Politics. Reading. Mass.: Addison-Wesley. 1979.

45 Az identitás erejéről lásd: Castells, Manuel: The Power of Identity (The Information Age: Economy, Society and Culture, Volume II), Malden, Mass.: Blackwell Publishers. 1997

46 Hopf, Ted: "The Promise of Constructivism in International Relations Theory". In: International Security, Vol. 23, No. 1, Summer 1998, 171-200. o.; Ruggie, John Gerard: "What Makes the World Hang Together? Neo-Utilitarianism and the Social Constructivist Challenge," In: International Organization, Vol. 52, No. 4, Autumn 1998, 855-885. o.

47 Wendt, A.: 'Collective Identity Formation and the International State'. In: American Political Science Review, 1994, 88 (2).

48 Wendt, A.: "Anarchy is What States Make of It: The Social Construction of Power Politics". In: International Organisation, 1992, 46 (2)

49 Rosenau, James, N.: Turbulence in World Politics: A Theory of Change and Continuity. Princeton University Press, Princeton, New Jersey. 1990, 46. o.

50 Ez tulajdonképpen a nem egyidejű egyidejűségét fejezi ki, azzaz az idő képzete a linearitástól a szinkronitás irányába tart.

51 Kiss J. László (1999): "Új világrend" felé, avagy az állam és a globalizálódás változó viszonya". In: Külpolitika, V. évfolyam 1-2. szám. 1999. tavasz-nyár, 62. o.

52 Rosenau, James, N. i.m., 66. o.

53 Azaz, olyan nemzetközi rendszerhez, amelyet több hatalmi központ és nagyon rugalmas szövetségesi viszonyok jellemeznek.

54 Solomon, Richard H.: "The Information Revolution and International Conflict Management". In: United States Institute for Peace, Keynote Addresses from the Virtual Diplomacy Conference, Peace-works No. 18, Washington, D.C.: United States Institute for Peace, 1997, 1-5. o.

55 Lásd: Cooper, Jeffrey R.: "The Emerging Infosphere: Some Thoughts on Implications of the "Information Revolution". McLean, Va.: Center for Information Strategy and Policy, Science Applications International Corporation. 1997.

56 Manheim, Jarol: Strategic Public Diplomacy and American Foreign Policy: The Evolution of Influence. New York: Oxford University Press. 1994.

57 Kiss J. László: "A nemzetközi rendszer modernizációja". In: Külpolitika, III. évfolyam 4. szám. 1997. tél, 11. o.

58 A komplexitást a komplex adaptív rendszer értelmében fogjuk fel, azaz számos individuális kölcsönhatásban lévő részből áll, melyek rendkívül érzékenyek a kezdeti feltételekhez, és képesek meglepetésszerű viselkedést előidézni.

59 Ennek példájaként a taposóaknák betiltásáért indított kampány rendkívül gyors és meglepő sikerét említhetjük.

60 Kegley Charles W., Jr. - Eugene R. Wittkopf: World Politics. Trend and Transformation. Eight edition. Bedford/St. Martin's. 2001, 17. o.

61 Lásd: Guéhenno, Jean-Marie: The End of the Nation-State. Minnesota: Minnesota University Press. Quoted in Gordon S. Smith, "Reinventing Diplomacy: A Virtual Necessity." Paper Presented at the International Studies Association Conference, Virtual Diplomacy: A Revolution in Diplomatic Affairs. February 1999.

62 Peirce, Neal R.: "Keep an Eye on'Citystates' Where Economic Action Is. In International Herald Tribune, January 2000, 11. 8. o.

63 Lásd: Wiseman, G.: "Polylateralism' and new modes of global dialogue". DSP Discussion Papers No 59, Leicester, Centre for the Study of Diplomacy, 1999.

64 Mattews, Jessica T.: Power Shift. In: Foreign Affairs. January/February 1997. 50-51. o.

65 Simmons, P. J.: "Learning to Live with NGOs". In: Foreign Policy, No. 112, Fall 1998, 82-96. o.

66 A tudás megosztásának egyik módja a transznacionális, episztemikus közösségek tevékenységének igénybe vétele. Az episztemikus közösségek egy adott területen elismert szakértelemmel és kompetenciával bíró szakemberekből kiépült hálózat(ok), amelyek politikailag releváns tudást képesek átadni. Az episztemikus közösségek (környezetvédők, tudósok, nemzetközi közgazdászok, más szakértők) számtalan módon befolyásolhatják a nemzetközi rezsimek létrehozását és fenntartását. Lásd: Haas, Peter M.: "Introduction: Epistemic Communities and International Policy Coordination". In: International Organization, 46, 1992.

67 Az 1992-ben megrendezésre került konferencián 30 ezer NGO képviseltette magát.

68 Bennett, A. LeRoy: International Organisations, 6th ed. Englewood Cliffs, N.J. Prentice-Hall. 1995. 275. o.

69 Az 1992-es Rio-i "Föld Konferencia" és az 1997-es Kiotói Jegyzőkönyv ellenére gyakorlatilag semmi sem történt a globális felmelegedés megakadályozása érdekében. Ha a szerződések elegendőek volnának, már régen megmenekült volna a környezet, de nem ez a helyzet. A megoldást a globális probléma-hálózatok tevékenysége hozhatja meg.

70 A nagyvállalatok saját modern információs erőforrásokkal rendelkeznek, így például a mezőgazdasági termékeket exportáló Cargill International cég elektronikus "szituációs szobát" tart fenn minneapolisi központjában, ahol számítógépekkel dolgozzák fel a valuták globális mozgására és a gabonák értékesítésére vonatkozó adatokat. A Microsoft, az IBM és más információ-technológiai óriáscégek hasonlóan korszerű technológiákat alkalmaznak a külföldi műveleteikre befolyást gyakorló fejlemények elemzésében.

71 Amikor az 1840-es években Lord Palmerston, brit külügyminiszter asztalára letették az első, távírón keresztül érkezett nagyköveti jelentést, így kiáltott fel: "Ez a diplomácia végét jelenti!".

72 A valósidejű híradások időtartama akár 24x7 óra is lehet egyfolytában.

73 "The mass media's impact on managing international affairs". In: Diplomacy and conflict resolution in the information age. Washington, DC: U.S. Institute for Peace, June 1997, 3. o.

74 Lásd: Howard, Frederick: "Computer Networks and the Emergence of Global Civil Society". In: Linda M. Harasim, ed.: Global Networks: Computers and International Communication, Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1993, 283-295. o.; Howard, Frederick: Global Communication and International Relations, Belmont, Calif.: Wadsworth Publishing Co. 1993.

75 A FLAG egy 28 ezer km hosszúságú, a földet behálózó optikai kábelhálózat terve. Lásd: Neal Stephenson: "Mother Earth, Mother Board". Wired, vol. 4., No. 12., December 1996, 98-160. o.

76 Nye, Joseph S. - Owens, William A.: America's Information Edge. In: Foreign Affairs. Vol. 75. No. 2. March/April 1996. 21. o.

77 Joffe, Joseph: How America Does It". In. Foreign Affairs, Vol. 76, No. 5, September/October 1997, .24. o.

78 The Project for the Advocacy of US Interests Abroad, Shaping US Engagement Overseas: Future Challenges, Future Opportunities for the Twenty-First Century (The Henry L. Stimson Center, January 1998.

79 Kiss J. László (1999): "Új világrend" felé, avagy az állam és a globalizálódás változó viszonya". In: Külpolitika, V. évfolyam 1-2. szám. 1999. tavasz-nyár, 46-71. o.

80 Smith, G. S.: Driving diplomacy into cyberspace. In: The World Today, June 1997, 156. o.; Smith, Gordon S.: "Reinventing Diplomacy: A Virtual Necessity," Paper presented at the International Studies Association Conference, Virtual Diplomacy: A Revolution in Diplomatic Affairs (18 February 1999), http://www.usip.org/oc/vd/vdr/gsmithISA99.html

81 A diplomácia funkcióinak és jellegének megváltozását szemléletesen bizonyíthatjuk azzal, ha összehasonlítjuk az 1815. évi bécsi kongresszus és a G7-ek (G8-ak) jelenkori csúcstalálkozóinak napirendjét. Míg az előbbi kizárólag a hatalmi egyensúly (high politics) helyreállításával foglalkozott, addig az utóbbiak napirendjét elsősorban a világgazdasági interdependencia, a környezetvédelem, az egészségügy, a nemzetközi bűnözés és terrorizmus súlyos problémái töltik ki.

82 Keck, Margaret E. - Kathryn, Sikkink: Activists beyond borders: Advocacy networks in international politics. Ithaca, NY: Cornell University Press. 1989.

83 Lásd: Cooper, A.F. - Hayes, G. (eds): Worthwile initiatives? Canadian mission-oriented diplomacy. Toronto, Irwin. 2000.

84 Lásd: US Advisory Commission on Public Diplomacy: A New Diplomacy for the Information Age (Washington: US Advisory Commission on Public Diplomacy, 1996; valamint: US Advisory Commission on Public Diplomacy: Publics and Diplomats in the Global Communications Age. Washington: US Advisory Commission on Public Diplomacy, 1998.

85 Egyes becslések szerint az internet jelenleg mintegy három és fél milliárd weblapból áll. Az információknak azonban csak egy része tekinthető tudásnak.

86 Lásd: http://www.embassy.org/

87 Számos külügyi szakember azzal érvel, hogy a külképviseletek ne végezzenek elemzéseket, csak szerezzék meg és továbbítsák az információkat. Ezt a szemléletet körülbelül ahhoz lehetne hasonlítani, amikor egyes országok feldolgozatlanul eladják az olajat, a gázt és egyéb ásványi vagyonukat, holott magasabb feldolgozottság (hozzáadott érték) esetén lényegesen jövedelmezőbb módon értékesíthetnék végtermékeiket a világpiacon. Vajon többet jelent-e a kontextusba helyezett és értékelt információ az egyszerű adatnál? Arról nem is beszélve, hogy - a politikai vezetők szándékaira vonatkozó információk kivételével - az internet az ország-specifikus adatok dinamikus tárházát biztosítja bárhonnan és bármikor.

88 2000-ben a párizsi amerikai nagykövetségen 15 washingtoni hivatal 200 alkalmazottja dolgozott, számuk meghaladta a State Department munkatársainak számát. A történelmi léptékű átalakulást kitűnően szemléltetik a következő adatok: az amerikai külügyminisztérium hivatalosan 1789-ben jött létre; az első külügyminiszter, Thomas Jefferson hivatala két misszió munkáját felügyelte, személyzete egy főhivatalnokból, három beosztott ügyintézőből és egy részfoglalkoztatású fordítóból állt. A New York Times még 1882-ben is a külügyminisztérium megszüntetését javasolta, mert "kevés dolguk akadt külföldön".

89 Henrikson, A.K.: Diplomacy for the 21st century: 're-crafting the old guild'. Wilton Park Occasional Paper 1, 1997, 20-30. o.

90 Ansell, C.K. - S. Weber: Organizing international politics: sovereignty and open systems". In: International Political Science Review, 1999, 20 (1). 77. o.

91 Hocking, B.: "Catalityc diplomacy: beyond 'newness' and 'decline'". In: J. Melissen (ed.): Innovation in Diplomatic Practice. Houndsmills, Macmillan 1999.

92 Lásd: Reinecke W.H.: Global public policy: governing without government? Washington DC, Brookings, 1998; Reinecke W.H.: The other world wibe web: global public policy networks. In: Foreign Policy, 1999-2001, 17, 44-57. o.

93 A konfliktuskezelésről lásd: http://www.asis.org/Bulletin/Feb-98/studemeister.html

94 Studemeister, Margarita: "The Impact of Information and Communications Technologies on International Conflict Management," Bulletin of the American Society for Information Science 24, No. 3 (February/March 1998); http://www.asis.org/Bulletin/Feb-98/studemeister.html

95 Brzezinski, Zbigniew. A nagy sakktábla. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1999, 286. o.

96 A nooszféra (a görög noosz, "értelem" szóból ered) a földi világnak az ésszerű, céltudatos emberi tevékenység által meghódított területe; az intellektus, a gondolkodás szintje. Pierre Teilhard de Chardin (1881-1955) vezette be 1925-ben, majd az 1950-es és az 1980-as években posztumusz kiadott műveiben terjedt el. Teilhard szerint az ész erői évszázadokon keresztül hozzák létre a nooszférát. Ez a fogalom lényegében spirituális, és sokkal kevésbé technológiai, mint a cybertér vagy az információs szféra. Teilhard úgy vélte, hogy az urbanizáció, a technikai fejlődés és a kommunikációs módszerek révén mértani haladvány szerint sokasodnak a kapcsolatok az egyes embercsoportok politikája, gazdasága és gondolkodási szokásai között. Alkalmanként azzal illetik őt, hogy előrelátta az internet létrejöttét. A nooszféra fogalma így tehát a cyberteret és az információs szférát öleli fel, és saját technológiai, szervezeti és fogalomalkotási szintekkel rendelkezik. A globális nooszféra létrehozására irányuló lendületet nagy valószínűséggel az információs és kommunikációs szabadságnak, az etikai normák és értékek elterjedésének elkötelezett NGO-któl, más civil társadalmi szereplők, valamint magánszemélyek helyezik előtérbe. A "noodiplomácia" ily módon az állami és a nem-állami szereplők mértani haladvány szerint sokasodó gondolkodási szokásait, hálózatait jelentené. Lásd: Quarterman, John S.: "The Global Matrix of Minds". In: Linda M. Harasim, ed., Global Networks: Computers and International Communication, Cambridge, Mass.: The MIT Press, 1993, 35-56. o.; Vlahos, Michael: "Entering the Infosphere". In: Journal of International Affairs, Vol. 51, No. 2, Spring 1998, 497-525. o.

97 Guéhenno, Jean-Marie: The End of the Nation-State. Minnesota: Minnesota University Press, 1995. Quoted in Gordon S. Smith, "Reinventing Diplomacy: A Virtual Necessity." Paper Presented at the International Studies Association Conference, Virtual Diplomacy: A Revolution in Diplomatic Affairs. February 1999. http://www.usip.org/oc/vd/vdr/gsmithISA99.html

98 Brzezinski, Zbigniew. A nagy sakktábla. Európa Könyvkiadó. Budapest. 1999, 294. o.

99 Brzezinski, Zbigniew. Idézett mű, 295. o.

100 A brit külügyminisztérium szerepéről az információs-kommunikációs technológia alkalmazásában lásd: Elder Stuart: From quill pen to satellite. London: European Program, Royal Institute of International Affairs. 1994.

101 "At Beltsville, they get message". State Magazine, October 1998. 36-38. o.

102 Az atomháború egyes becslések szerint 100 milliós áldozatot kiövetelt volna Amerikában, és ugyanennyit Európában.

103 Huszonöt évvel a válság után, Anatolij Dobrinyin, a szóban forgó időszakban washingtoni szovjet nagykövet, a Georgetown University konferenciáján felfedte, hogy a rakétaválság alatt a washingtoni szovjet nagykövetségnek sem közvetlen telefon-, sem rádiókapcsolata nem volt Moszkvával. A tárgyalásokról írt üzenetek nagy részének továbbítását a Western Union kommunikációs vállalat kerékpáros küldöncére bízták, aki akár meg is állhatott egy rövid étkezésre, vagy beszélgetni a barátaival, megfeledkezve a táviratok drámai következményeiről. Ezért aztán a válság döntő szakaszában Hruscsov üzeneteit egyidejűleg a Moszkvai rádióban is felolvasták, hogy biztosak lehessenek abban, hogy amilyen gyorsan csak lehetséges, eljutnak a Fehér Házba. A kubai válság nyomán 1963 áprilisában üzembe helyezték a "forró drót"-ot Washington és Moszkva között. Ez azonban nem telefonvonal volt, hanem egy "lebutított" (nem intelligens) távgépíró, amely az üzeneteket továbbította a két főváros között a Londonon, Koppenhágán, Stockholmon és Helsinkin keresztül kanyargó kábelen keresztül. Az első washingtoni üzenet arról tájékoztatta Moszkvát, hogy "a gyors barna róka átugrotta a lusta kutyát". Válaszként az oroszok azt kérdezték, hogy "miért ugrotta át a róka a kutyát". Majd miután az amerikaiak megválaszolták, hogy ezzel az üzenettel tesztelték a rendszert, az oroszok a moszkvai napnyugta lírai leírásával válaszoltak. A "forró drótot" 1971-ben modernizálták, amikor is két műholdat helyeztek üzembe a Strategic Arms Limitations Talks (SALT) egyezmények nyomán a Nixon-kormány idején..

104 "Diplomacy for the 21st century: Justification and summary of the information resource management modernization initiatives". Office of the Undersecretary for Management, Department of State, 11 September 1996.

105 Ez némiképp hasonlít arra a helyzetre, amikor a tizenkilencedik században a brit haditengerészet potenciáljának mindig nagyobbnak kellett lennie a sorrendben utána következő két állam összesített potenciáljánál. The U.S. Global Trade Outlook 1995-2000. Washington, DC: Department of Commerce, March 1995, 182. o.

106 Keck, Margaret E. - Kathryn, Sikkink: Activists beyond borders: Advocacy networks in international politics. Ithaca, NY: Cornell University Press. 1989.

107 Az APC elérhetősége az interneten: http://www.apc.org

108 Az IGC elérhetősége az interneten: http://www.igc.apc.org

109 Price, Richard (1998): "Reversing the Gun Sights: Transnational Civil Society Targets Land Mines". In: International Organization, Vol. 52, No. 3, Summer 1998, 613-644. o.

110 The other World Wide Web: Global public policy networks. In: Foreign Policy, No. 117, Winter, 1990-2000, 44-57. o.

111 Danitz, Tiffany - Warren P. Strobel: Networking Dissent: Burmese Cyberactivists Promote Nonviolent Struggle Using the Internet. http://socsci.colorado.edu/~parisr/burma_internet.htm

112 Ronfeldt, David -John, Arquilla - Graham, Fuller - Melissa, Fuller: The Zapatista "Social Netwar" in Mexico, Santa Monica, Calif. 1998: RAND, MR-994-A.

113 Lásd még: Cleaver, Harry: "The Zapatista Effect: The Internet and the Rise of an Alternative Political Fabric". In: Journal of International Affairs, 1998, Vol. 51, No. 2, Spring. 621-640. o.

114 Strange, Susan: States and Markets. London. Pinter Publishers Limited. 1988. 118. o.

115 Smock, David ed.: Private peacemaking: USIP-assisted peacemaking projects of nonprofit organizations. Washington, DC: U.S. Institute for Peace, May 1998.

116 Lásd: http://www.reliefweb.int/w/rwb.nsf

117 Lásd: http://www.cmgroup.org/

118 Lásd: http://www.crisisweb.org/

119 Lásd: http://igc.apc.org/imtd

120 Lásd: http://www.cartercenter.org/cr.html

121 Lásd: http://www.colorado.edu/conflict

122 Smock, David ed.: Private peacemaking: USIP-assisted peacemaking projects of nonprofit organizations. Washington, DC: U.S. Institute for Peace, May 1998.

123 Kobrin, Stephen J.: "The MAI and the Clash of Globalizations". In: Foreign Policy, No. 112, Fall 1998, 97-109. o.

124 Lásd: Danitz, Tiffany - Warren P. Strobbel. "Networking Burma: Cyber-Activists Use the Internet to Promote Democracy in Burma." Paper presented at the International Studies Association Conference, Virtual Diplomacy: A Revolution in Diplomatic Affairs. 18 February 1999. http://www.usip.org/oc/vd/vdr/vburma/vburma_intro.html; Danitz, Tiffany - Warren P. Strobel: Networking Dissent: Burmese Cyberactivists Promote Nonviolent Struggle Using the Internet. http://socsci.colorado.edu/~parisr/burma_internet.htm

125 Lásd: Robinson, Piers: The CNN effect: Can the News Media Drive Foreign Policy?. In: Review of International Studies, 04/1999, Vol. 25, No.2, 301-310. o.

126 A vote for loyal service. Financial Times (London), 7 December 1996, 1. o.

127 Lásd: Neumann, Johanna: Lights, camera, war: Is media technology driving international politics? New York: St. Martin's Press, 1996; "The mass media's impact on managing international affairs", In Diplomacy and conflict resolution in the information age. Washington, DC: U.S. Institute for Peace, June 1997, 3. o.

128 Ambassadors: Relics of the sailing ships? Annenberg Washington Program on Communications, Washington, DC, 1995.

129 Lásd: Sükösd Miklós: CNN: a kép hatalma, a hatalom képei. In: Médiamix. 2000 október. Megjelenés alatt.

130 Gondoljunk csak a Time egykori tudósítója, Strobe Talbott nevére, aki a stratégiai fegyverzetekről és a fegyverzetellenőrzési tárgyalásokról írott könyveivel szakmai hírnevet vívott ki magának; a Reagan-kormányzat alatt a Védelmi Minisztériumban töltött be magas posztot, Clinton elnöksége alatt pedig a State Department második legmagasabb rangú vezetője volt. Egy ezzel ellentétes irányú pályaív: Wesley Clark tábornokot, aki a NATO főparancsnoka volt a koszovói válság idején, biztonságpolitikai elemzőként látjuk viszont a CNN adásaiban.

131 Rosenau, James: Along the domestic-foreign frontier: Exploring governance in a turbulent world. New York: Cambrdige University Press, 1997, 4-10. o.

132 Rosenau, James: I.m. 129-130. o.

133 "Web domain to be assigned for Palestinian territory". In: New York Times, 6 October 1999, PC-10. o.

134 Kissinger, Henry A.: Diplomácia. Panem-McGraw-Hill-Grafo. Budapest. 1996, 16. o.

135 Huntington, Samuel P. (1998): A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa Könyvkiadó. Budapest. 41. o.