A huszonegyedik század Európáját – s szélesebb értelemben véve az ezredforduló világát – a politikai átalakulás két fő tendenciája jellemzi. A belső ellentmondásoktól sem mentes integrációs folyamatok, amelyek kontinensünkön az Európai Unió és az euro megteremtéséhez, s az így kialakult struktúrában a regionális és a lokális érdekek, kultúrák, terek és identitások megerősödéséhez, újjászületéséhez, a szubállami entitások “függetlenségi harcának” elismeréséhez vezettek.
A globális tér koordinátarendszerének keretei között felszínre törő jelenségek hatására megindultak az “új Európa” paradigmatikus jellemzőinek, világpolitikai szerepének, e sajátos makrorégió belső mozgástörvényeinek feltárására, meghatározására irányuló kutatások. Az európai integráció teóriái1 a nemzetközi viszonyok elmélete és az összehasonlító politikatudomány szempontrendszerének és eredményeinek felhasználásával vizsgálják az integrációval szorosan összefüggő europanizáció folyamatát. Az europanizációt természetesen nem azonosíthatjuk a politikai integrációval. “Az integráció – olvashatjuk – ontológikus folyamat, amelynek során az érintettek felismerik a szuverenitások egyesítéséből származó előnyöket; az europanizáció pedig az EU intézményei és szakpolitikái által kiváltott posztontológikus következmény. Az europanizáció és a közösségi szintű politikaformálás fogalmi szinten kettéválik, ám a gyakorlatban nem választhatók el egymástól”2. Az europanizáció jelzett felfogásából következik, hogy az az Európai Uniót egy többszereplős, érdekstrukturált, többszintű kormányzati rendszernek tartja3, ezért a szupranacionális intézményi szint, a kormányközi szervezetek, a nemzeti kormányok, a szubállami entitások és a szakpolitikai hálózatok egymáshoz való változó viszonyát és működését vizsgálja.
Mindezek mellett szükség van a szuverenitás határainak és a nemzeti identitás tartalmának ismételt végiggondolására, s a Kinek az Európája demokrácia értelmezéssel kapcsolatos tartalmi kérdésnek a felvetésére és megválaszolására is4.
Az újraértelmezés szükségességéhez a kontinentális geopolitikai státusz quo többszöri változása is jelentős mértékben hozzájárult. Éppen ezért az sem meglepő, hogy a kutatók egyre nagyobb figyelmet szentelnek a huszadik század elején és a harmincas-negyvenes években keletkezett geopolitikai elméletek és iskolák vizsgálatának.
A huszonegyedik század Európájában érvényesülő másik tendenciát a rendszerváltozásokkal párhuzamosan végbemenő regionális dezintegráció, új nemzetállamok születése, a geopolitikai erőtér alapos átrendeződése és az autonómia törekvések meg-, illetve felerősödése jelenti.
A kelet-közép-európai térség (s ebben az esetben ideértjük a volt Szovjetuniót is) államainak száma 1993 januárját követően kilencről huszonnyolcra nőtt.
Alapvetően megváltozott ezeknek az országoknak a politikai, ideológiai, gazdasági és társadalmi berendezkedése is. Közülük Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovénia, Észtország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, Bulgária és Románia az Európai Unió ajtaján kopogtat. A rendszerváltozás és rendszerváltás időszakáig, a nyolcvanas évtized végéig azonban az Európára is jellemző többszintű szerveződés két ideológiailag szembenálló makrorégió duális geopolitikai struktúrájának keretei között létezett. Ezt az állapotot Churchill szavaival élve a Sttettintől Triesztig húzódó, a nyolcvanas évtizedben már erősen rozsdásodó politikai vasfüggöny szimbolizálta.
Az újabb jelkép, a berlini fal leomlása már a regionalizmus, a globalizáció, a nemzeti törekvések új szakaszát jelentette. Kelet-Közép-Európában a történelmi fáziskésés jegyében egyszerre tört magának utat a két tendencia és találkozott a kontinens szerencsésebb csillagzat alatt született másik felének egységtörekvéseivel, melyek a sokszínűség és a másság elismerése jegyében az integráció, a globalizáció és a regionalizáció kategóriarendszerével írhatók le. Közismert tény, hogy a nemzetköziesedés jelensége az egységes világgazdasági rendszer kialakulása, 1492 óta történelmi paradigmája az emberiségnek. Amerika felfedezése, Kolombusz útja ennek első lépése volt.
A különböző centrumok, a centrumok és a félperifériák, a félperifériák és a perifériák, a perifériák és a centrumok változó viszonya ugyanakkor a regionalizáció, az egységesülés és a nemzeti öntudatra ébredés folyamatát is táplálta.
Még az önmagában véve centrumnak tekinthető, centrumnak nevezhető regionális szerveződések sem tekinthetők azonban kiegyensúlyozott rendszernek. Az Európai Unió esetében a Strukturális Alapok elosztásáról, felhasználásáról gondoskodó mechanizmus az elmaradott térségeket állítja a figyelem középpontjába. Viszonylag kevés szó esik az "innovációs szigetekről", a négy németországi (Rajna -Ruhr vidék, Stuttgart környéke, Frankfurt és München körzete), a két franciaországi (Párizs-Île de France, Lyon/Grenoble vonal), a két olaszországi (Torino és Milánó) az egy-egy angliai (Dél-Kelet-Anglia) és holland (Amszterdam-Rotterdam tengely) régióról.
A regionalizáció ugyanakkor a legszorosabban kapcsolódik a globalizációhoz. A huszadik században több globális méretű nemzetközi kormányközi szervezet (Népszövetség, ENSZ stb.) jött létre, amely organizációk egyben a geopolitikai mozgások alanyai és tárgyai is voltak. Vannak azonban olyan nézetek, amelyek a globalizációt a trilaterizációval, a világ három központra – Európa, Japán és Egyesült Államok – történő felosztásával, avagy az USA hegemónista törekvéseinek leplezésére szolgáló "megédesített amerikanizációval" azonosítják.
E megközelítések ellenére tagadhatatlan, hogy a globalizáció olyan történelmi tény, folyamat és eredmény, amelynek különböző típusai vannak.
Beszélhetünk a pénzügyi, az ipari, a szolgáltatási, a szórakoztatási, a kulturális, a hírközlési szféra és az emberek közötti érintkezési viszonyok globális aspektusáról. A gyorsétkezdék, a fastfoodok, a Pizza Hut-ok, a McDonald’s-ok, a Kentucky Fried Chicken üzlethálózat, a kereskedelmi szupermarketek (Billa, Spar, Julius Meinl, CNC, Tesco, Auchan stb.) révén a gasztronómiai, a táplálkozási és a vásárlási szokások is egyetemessé váltak. A szórakoztató és filmipar amerikai árukkal telített. A nemzetközi tudományos, turisztikai és hétköznapi érintkezés általánosan elfogadott és alkalmazott nyelve az angol lett. A globalizáció talán legnyilvánvalóbb területévé azonban az informatika vált. Beteljesülni látszanak az információs társadalomról szóló előrejelzések. A világtársadalmat mozgató legnagyobb (politikai) hatalommá és üzletággá nem a pénz, hanem az információ, az adatbankok létesítése, felhasználása, kölcsönzése és szolgáltatása vált. A bűvös körből nincs mód kitörni. Megalapozott, racionális döntésekhez állandóan korszerűsödő információs rendszerekre és hálózatokra, azok felszerelésére, működtetésére van szükség.
Sokak szerint globálissá váltak és válnak az alkalmazható politikai modellek és berendezkedések is. A wesztfáliai típusú világrendet felváltó posztnacionalista, poszt-territoriális, transznacionális nemzetközi rendszerben háttérbe szorulnak a politikai hegemónia évszázadokon keresztül érvényesülő olyan hagyományos tényezői, mint a terület, a népesség és az anyagi erőforrások fölötti állami-politikai rendelkezés. A nemzeti tér, a nemzeti megoldások, a nemzeti szabályozások jelentősége és lehetősége úgy tűnik, egyre csökken.
A globalizáció azonban ahogyan arra már utaltunk nem ismeretlen tényezője a történelemnek. Joaquim Aguiar Immanuel Wallernstein felfogásához hasonlóan a XVI.-XVII. század nagy európai expanziójához köti a globalizáció megjelenésének első hullámát. A termékek forgalma, az áruk cseréje már az egységes világgazdasági rendszer kialakulásának kezdeti szakaszában átlépte a nemzeti és az európai határokat, s a nemzetköziesedés és az egyetemes érintkezés folyamata révén összekapcsolta a regionalizáció és a lokalizáció, valamint a különböző helyi kultúrák és civilizációk szféráját. A tizenkilencedik század második felében, a huszadik század első két évtizedében beinduló újabb globalizációs hullám már a tőkék körforgásának és az amerikai világhegemónia megerősödésének a jegyében fogant.
Európa világpolitikai szerepének és szellemi hatalmának globalizációs folyamatok hatására bekövetkező megroppanását a múlt század jeles gondolkodói is érzékelték. José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása című könyvében a következőképpen fogalmaz: "… az uralom valójában egy vélemény túlsúlya vagyis egy lelkület túlsúlya, tehát az uralom végeredményben szellemi hatalom (kiemelés tőlem – Sz. I.). Hogy értendő ez a túlsúly? Az emberek többségének nincs véleménye, ezért kell kívülről és erővel eljuttatni hozzájuk valamely nézetet. Ezért fontos, hogy hatalma legyen a szellemnek – bármelyiknek – és, hogy érvényesítse is, mert így érhető el, hogy a véleményalkotásra képtelen embereknek – tehát a többségnek – legyen véleményük. Vélemény híján az emberi együttélés merő káosz lenne, sőt: történelmi nihil… Ezért ha nincs szellemi hatalom, ha nincs valaki, aki uralkodjék, elhatalmasodik a káosz az emberiségen. S hasonlóképpen, a hatalom mindennemű eltolódása, az uralomban bekövetkező bármilyen változás egyszersmind véleményváltozás is, következésképpen nem kevesebbet jelent, mint hogy megváltozott a történelmi nehézségi erő."5
Az uralom lényege Ortega szerint a szellemi befolyás túlsúlyának megszerzésében, a közvélemény befolyásolása révén elért konszenzusos legitimitás megteremtésében áll.
1918-ig Európa határozta meg a földgolyó sorsát. A háború utáni időszakban viszont "egyre többször halljuk, hogy Európa már nem uralkodik a világban. Tudatában vagyunk annak, hogy milyen súlyos ez a kórkép? Azt jelzi, hogy eltolódásban van a hatalom. Vajon merre tart? Ki követi Európát a világuralomban? Biztos, hogy van-e valaki, aki a helyére lép? S ha nincs, mi történhet?"6
Ortega ismét felteszi hát a kérdést: teljes bizonyossággal állítható, hogy Európa hanyatlik? A sokak által érzékelt depresszió nem csupán egy jótékony hatású válság-e, nem olyan szülési fájdalom-e, amely az új Európa világra jöttéhez vezet? "Vajon az európai nemzetek nyilvánvaló hanyatlása nem afféle a priori szükségszerűség volt-e, hogy egy nap majd létrejöhessen az Európai Egyesült Államok, amelyben a formai egység veszi át az európai sokféleség helyét"7 – fogalmazza meg a kérdésre adott választ Ortega. Milyen tényezőkben, körülményekben gyökereznek és nyilvánulnak meg ezek a válságjelenségek?
Az európai hanyatlás tézisének igazolására két dolgot szoktak felhozni. A gazdasági és a politikai nehézségeket.
"Talán nem érzik ma úgy a németek vagy az angolok, hogy többet és jobbat tudnak termelni, mint bármikor korábban? …elcsüggedésüknek nem az az oka, hogy nem érzik magukat elég tehetségesnek, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy noha soha nem éreztek magukban még ekkor erőt, végzetes korlátokba ütköznek, ami meghiúsítja, hogy elvégezzék, amire képesek lennének. A mai német, angol, francia gazdaság végzetes korlátai az adott államok politikai határaival esnek egybe. Az igazi gond tehát… hogy a közéletnek az a formája, amelyben a gazdasági erők kénytelenek mozogni, nincs arányban ezek méretével."8
Joaquim Aguiar és a globalizáció kérdéseivel foglalkozó kutatók szerint éppen ez adja a huszadik század második felében színre lépő harmadik globalizációs hullám lényegét. Az első két esetben a francia szakirodalomban mundializáció néven emlegetett jelenség dinamikáját mint hatalmi centrumok a nemzetállamok határozták meg. "A XX-tól a XXI. századhoz vezető jelenlegi globalizáció azonban az előző kettő magasabb fokú szintéziseként állandó változások, mozgások hálózataként, termékek és tőkék szakadatlan körforgásaként jelenik meg."9 Joaquim Aguiar nyomán az új térbeli integrációs struktúra a következőképpen jellemezhető:
A poszt-nemzeti globalizáció és politika korszakában a hatalom területi alapját a hálózatok, folyamatok, áramlatok rendszere váltja fel. Ez képezi a (társadalmi) tudás legfontosabb forrását. "Az egyesített Európa transznacionális, regionális és helyi hálózatok interakciójából létrehozott és megteremtett tér, amely kulturális, kereskedelmi, pénzügyi és oktatási szereplőket és érdekeket is magában foglal… A globalizáció és az európai integráció folyamata viszonylagossá tette az önazonosságokat, behatolt e zárt rendszerekbe és felbomlasztotta azokat. Társadalmon túli és területen kívüli diszkurzív tereket és hálózatokat alkotott a tér-idő végű létezés határán."10 Annak ellenére, hogy a posztmodern politika paradigmatikus megtestesítőjének tekintett Európai Unióban és tágabb értelemben véve Európában a kormányzati funkciók területenkívülisége és a határokon átnyúló közösségek és hálózatok növekedése a jellemző, a huszonegyedik század elején még nem egészen világos, hogy mely komponens alkotja a jelzett politikai közösség alfájának és omegájának tekintett többszintű kormányzati rendszer (multilevel governance system), és új típusú kormányzás ("new governance") meghatározó elemét. Az európai, avagy az Európa-identitás újra építése, újrafogalmazása, szervezeti-intézményi kereteinek meghatározása, kiépítése és működtetése tehát bonyolult feladat. "A területi elven szerveződő állam europanizációja nem csupán a határok megszűnését, hanem az állami fragmentáció folyamatát is jelenti. E folyamatban a politikai hálózatok a főszereplők"11 – olvashatjuk.
A kollektív létezésnek azonban a huszonegyedik században is különböző módjai és formái vannak. Európában, akárcsak a világ más részein a határok és az etnikai-területi, civilizációs különbségek továbbra is fontos tényezőnek tekinthetők. Ezért a harmadik globalizációs hullám időszakában sem feledkezünk meg az integráció-dezintegráció sajátos dialektikájának, változó viszonyának alakulásáról, s a nemzeti-kulturális tényezők identitás megőrző és értékképző funkciójának fontosságáról.
Ortega már idézett, klasszikussá vált művében a következőképpen fogalmaz: "Európa kis nemzetekből állt össze. Bizonyos tekintetben a nemzeti eszme és a nemzeti érzés volt a legjellegzetesebb leleménye. Most pedig túl kell lépnie önmagán. Ez annak a drámának a vázlata, amely a következő esztendőkben színre kerül."12 Annak a hatalmas színjátéknak, ami az élet, a kontinenst illetően egységes politikai szervezet megteremtéséhez kell vezetnie. "Az európaiakra – figyelmeztetett Ortega 1929-ben – most köszöntött rá az a korszak, amelyben Európából nemzeti eszmény lehet. S ez ma sokkal kevésbé utópisztikus elképzelés, mintha valaki a XI. században Spanyolország és Franciaország egységét jósolta volna meg. Minél hívebb marad igazi lényegéhez a nyugat nemzetállama, annál egyenesebb út vezeti el az egész földrészt átfogó, óriási államhoz."13
A globális világ posztnacionális politikája fenntartja a posztmodern áramlatok terét (space of flows) éppen úgy, mint a modernitás viszonyaihoz köthető helyek területét, területi teret (space of places). Annak ellenére, hogy a hálózatok és az áramlatok a megjelenő információs társadalomban és új gazdaságban a politika belső lényegéhez tartoznak, s változékonyabbak, rugalmasabbak a hagyományos kormányzati intézményeknél, nem képesek (és talán nem is akarják és nem is tudják) megszüntetni és kiszorítani a társadalmi élet különböző szintjein és színterein megnyilvánuló nemzeti és kulturális önállóságot és identitást. Spanyolország egy európai lehetőség, írja Ortega 1910-ben megjelent tanulmányában. Csak Európából nézve lehetséges Spanyolország – hangsúlyozza a madridi filozófus. Aziránt a legcsekélyebb kétsége sincs, hogy egy modernizálódott, saját kultúrával, határozott mediterrán jellegzetességekkel rendelkező Spanyolország14 számára Európa, az europanizáció jelenti a történelmi értelemben vett megoldást. Hispánia- és mutatis mutandis Magyarország, Olaszország, Portugália, Románia, Szlovákia stb. azonban saját értékeinek képviseletével a kontinens megújulásához és megújításához is hozzájárulhat. A Spanyolország egy európai lehetőség aforisztikus tömörségű mondata egyik értelmezési lehetőséget sem zárja ki. Eszmefuttatásunkat Ortega szavai is megerősítik, aki Meier-Graeffe spanyolországi utazásról írott könyvét kommentálva a következőket hangsúlyozza: "Amikor Spanyolország europanizációjáért küzdünk, nem akarunk mást, mint a francia és a német kultúrától különböző új kulturális forma kialakítását. A világ spanyol értelmezését akarjuk. Ennek megteremtéséhez azonban hiányzik a szubsztancia, hiányzik az anyag, amit el kell készítenünk, hiányzik a kultúra… Nem kérünk mást csak azt: Spanyolországra európai nézőpontból tekintsenek… A Franciaországba belefáradt, Németországban kimerült, Angliában legyengült Európának napsütötte földünk új ifjúságára van szüksége. Spanyolország egy európai lehetőség. Csak Európából nézve lehetséges Spanyolország."15
Azonban létezik-e az a bizonyos kulturális vonatkoztatási pont? Ténylegesen létezik-e az európai kultúra és annak kifejeződése az európai kulturális tudat? S ha igen a kérdésekre adott válasz, akkor miben ragadható meg annak lényege? Ortega negyvenhárom évvel később, 1953-ban határozott igennel felel a felvetésekre. "Létezik-e ma európai kulturális tudat?… a válasz nem lehet kétséges: az európai kulturális tudat létezik… Tanácsos azonban nem összekeverni Európa egységének problémáját az európai kulturális tudat kérdésével. A két dolognak csak egyetlen közös dimenziója van. Éppen azért kívánatos annak megállapítása, hogy mindig is létezett az európai kulturális tudat, ezzel szemben soha nem létezett a mai értelemben vett európai egység. Az egység állami formákra vonatkozik. Európa, mint kultúra nem azonos Európával, mint állammal."16 A kultúra és a kulturális tudat a kontinens népei együttélésének közös (szellemi), ámde nem közhatalmi, azaz állami formát öltő terméke. "…Az európai egység kérdését ne keverjük össze az európai kulturális tudat jelenlegi állapotával. Európa egysége mai értelemben véve precíz egyezményekben rögzített politikai kérdés és jogi forma."17 Ezzel szemben "Az európai kultúra örök alkotás, nem egy állomás, hanem egy olyan út, amin végig kell menni. Ahogyan a sokat megélt, idős Cervantes mondja, jobb úton lenni, mint megérkezni."18
Utolsó mondatában Ortega az állandó változás létformáját öltő európai kultúra morális és lelki tényezőkben, hiedelmekben, hagyományokban, magatartásokban, viselkedésmódokban és meggyőződésekben gyökerező állandóságára – a globalizációs folyamatok harmadik szakaszában is érvényes lényegi elemeire – hívja fel a figyelmet.
A globalizáció, a regionalizáció és a kulturális önazonosság megőrzésének jelzett folyamata a hálózati társadalom világában szintén a nemzeti-állami szint befolyásának és szerepének lehetséges gyengülésére utal.
Egyesek szerint ez a káosz geopolitikájához, geopolitikai káoszhoz vezet.19 Samuel Huntington megelégszik a globális rendezetlenség kifejezés használatával, melyet szerinte az alábbi tényezők jellemeznek:
Más megközelítések viszont – s ez jellemzi az Európai Uniót létesítő Maastrichti Egyezményt is – a szubszidiaritás és a partnerség elvének bevezetésével az államok feletti és az államok alatti szint erősítésének szükségességét vallják.
A legújabb uniós integrációs irányzat, a helyi fejlődés – helyi fejlesztés (local development – desarrollo local) koncepciója a visszavonulóban lévő intervenciós állam alternatív modelljét képviseli. Alapvető funkcióját a jóléti állam helyettesítése jelenti, s ezt a hagyományoktól, a megszokottól eltérő beavatkozással valósítja meg. Hálózatszerű együttműködésre kötelezi a társadalmi és gazdasági, a helyi, a regionális, az országos és a nemzetek feletti szinteket és közszereplőket. A gyakorlatban új "szociális gazdaságot" jelent. A koncepció akkor számíthat sikerre, ha képes dinamizálni a helyi gazdaságot, a helyi szereplőket.
A szubszidiaritás tehát nem csupán a decentralizált – sőt nem elsősorban a decentralizált rendszerek politikai-jogi szerveződésének elvét, hanem sajátos társadalompolitikát is jelent. Másképpen fogalmazva: társadalompolitikai szempontból a szubszidiaritás teória gyakorlati alkalmazása a felsőbb szervek beavatkozásának korlátozására irányul. Sajátos demokratikus rendezőelvet jelent, mivel azt az álláspontot képviseli, illetve testesíti meg, mely szerint a kompetenciákat az állampolgárokhoz legközelebb eső helyre kell telepíteni. Különböző kormányzati szinteket, hálózati szerveződést és decentralizált politikai-közigazgatási struktúrát jelent.
Az is igaz viszont, hogy a Maastrichti Egyezményben, az Amszterdami és a Nizzai Szerződésben foglaltak szerint a szubszidiaritás elvének megfelelően kivételesen uniós beavatkozásra is lehetőség nyílik. Az elv alkalmazása a nemzetközi kapcsolatban viszont a föderális vagy félföderális dimenzió megerősödését szolgálja.
Gondolatmenetünket alátámasztja az Európai Régiók Gyűlésének 1996. december 14-én Baselben kiadott nyilatkozata20, s a jelzett tendenciát erősíti egyes régiók és az Európai Unió által kötött preferenciális egyezmények gyakorlata is. E folyamatok és jelenségek természetesen a nemzeti államok jelentős belső szerkezeti módosítását igénylik, feltételezik, s felvetik a régiók tipizálásának kérdését is.
A probléma nem kevés fejtörést okoz a közösség és az integrációs számára, mivel az uniós tagországok által a középszint számára biztosított jogkörök meglehetősen eklektikusak, s igen tarka képet mutat a földrajzi-területi és közigazgatási beosztás is.
Egyre inkább erősödik ugyanakkor az a felismerés, hogy a jövő Európája (Európai Uniója) nem csupán a hálózati kapcsolódások, hanem az egymáshoz hálózatszerűen kapcsolódó régiók Európája lesz. A tévedés kockázata nélkül prognosztizálható tehát az államok alatti és az államok fölötti szintek növekvő szerepe. Azaz a közösségi integráció politikai-jogi döntéseinek végrehajtásában és alakításában kulcsszerephez jutnak a területi és funkcionális középszint "közvetítő kormányzatai". Visszatér, újraéled és megerősödik tehát a civil társadalom.
Az országhatárokon át- és túllépő régiók nem csupán a fejlődés, a kooperáció és a nemzetköziesedés új irányát, lehetőségét és megoldását, hanem a régiók új típusát is jelentik. Ezért nem csoda, ha a középszint pontos meghatározásáról és elnevezéséről mind a mai napig viták folynak, s nem alakult még ki az egységes értelmezés. Találkozhatunk olyan nézetekkel, amelyek a földrajzi-geopolitikai aspektusokat hangsúlyozzák. Mások a területi-adminisztratív elkülönülést, ismét mások a gazdasági-etnikai, esetleg a történeti szempontokat helyezik előtérbe. Felfogásunkhoz a Siofra O'Leary és José María Fernandez Martin által adott meghatározás áll a legközelebb. Eszerint szubállami entitáson "azon államok alá tartozó területi egységeket értjük, amelyeknek saját intézményes politikai képviseletük van, s amelyek az adott területen normatív kompetenciával és a központi szervektől független végrehajtó szervekkel rendelkeznek"21. Természetesen elismerjük más megközelítések jogosságát is. Használhatónak tartjuk az Európa Tanács Helyi- és Regionális Közhatóságok Állandó Konferenciája által adott definíciót is.22
Nyomatékosan felhívjuk azonban a figyelmet arra, hogy az Európai Régiók Gyűlésének 1996. december 4-én Baselben kiadott, és említett nyilatkozata is az általunk legfontosabbnak tekintett demokratikus politikai önkormányzatiság elvét és meglétét hangsúlyozza.23
A regionális szint szerepének és fontosságának felismerése nagy jelentőségű az Európai Unió demokratikus deficitjének leküzdése, a szerves kapcsolódás és területfejlesztés szempontjából is.
Továbbra is megválaszolásra vár azonban a régiók tipizálásának a kérdése. Erre azért is szükség van, mert a fenti definícióval kapcsolatos fejtegetések elsősorban az állami szint alatt elhelyezkedő mikrorégiók jellegzetes jegyeinek feltárására irányultak.
A nemzetközi politikai és jogfejlődés azonban régtől fogva ismeri az államközi makrorégiók szintjét és fogalmát is. Ennek egyik megnyilvánulási formáját az Európai Unió jelenti. Létezik azonban a latin-amerikai kontinens déli részén Argentína és Brazília befolyási övezetéhez tartozó államok szövetsége, a MERCOSUR, avagy a dél-kelet-ázsiai országok szervezete az ASEAN is.
Huntington szerint e "civilizációk szerinti csoportosulások", e civilizációk által létrehozott makroregionális csoportosulások a résztvevők által betöltött szerepek szerint négy részre oszthatók, négy dimenziót testesítenek meg.
Megtalálhatók bennük a
centrum államok,
a tagállamok,
a szomszédos államok területén kisebbségi helyzetben élő azonos kultúrkörhöz tartozó lakosság,
a centrum államoktól kulturálisan különböző, azonban a makroregionális szerveződés biztonsági szempontjából fontosnak tekintett szomszéd népek.
E tipikusnak tekinthető amerikai érvelés feltételezése szerint az Európai Unió első körét Franciaország és Németország alkotja. Őket a különböző státuszú és befolyású tagállamok veszik körül.
A harmadik csoporthoz Franciaország és Spanyolország vonatkozásában Katalónia és Baszkföld, Olaszország és Ausztria esetében Trentino-Alto Adige, Írország és Nagy-Britannia kapcsolatában pedig Észak-Írország tartozik.
A negyedik, a külső kört, a biztonsági zónát a kelet-közép-európai térség alkotja.
Attól függetlenül, hogy a konkrét erőviszonyok és értelmezés kérdésében egyetértünk-e vagy sem Samuel Huntington érvelésével, el kell fogadnunk a makrorégiók létezésének tényét.
Hová soroljuk azonban az államok régiói között létrejövő, államhatárokon átívelő középszintű területi szerveződéseket?
Megítélésünk szerint ezek jellegzetességeit a nemzetközi jog és a politikatudomány szempontjából legplasztikusabban a makro és a mikro szféra közötti elhelyezkedésre utaló – sok esetben etnikai jellegű – mezorégió kifejezés tükrözi.
Amint arra a dolgozatban korábban már utaltunk, az európai politikai és jogfejlődés és regionalizáció egyik jellegzetes vonását a területi tényező csökkenő jelentősége adja.
Ez nem csupán a szupranacionális, a szubállami és az államok középszintje közötti regionalizáció növekvő, avagy megnövekedett szerepében jut kifejezésre. Jól példázza ezt a civil társadalom nem kormányközi és nem kormányzati (NGO), nem hivatalos és nem közigazgatási szervei között megvalósuló virtuális, avagy spirituális regionalizáció is.24 S ez alkotja a regionalizmus negyedik típusát napjainkban.
A regionális szerveződések konkrét alakulása, belső működése, kapcsolatrendszere természetesen a külső és belső geopolitikai tér változásaitól függ. Gyakran az autonómia törekvések megjelenésében jut kifejezésre. A különböző szintű és típusú regionalizmusok létezése a huszadik század végének, s a huszonegyedik század elejének globális jelenségei körébe tartozik. A politikai és jogfejlődés új tendenciáját, egyben a nemzeti identitás kulturális nemzetfelfogás irányába történő elmozdulását jelenti. Bonyolult, további vizsgálódásokat és kutatásokat igénylő problémakör feltárásáról van tehát szó.
1. Részletesen lásd: Ben Rosamond: Theories of European Integration Macmillan Press Ltd, London, 2000.
2. Kaiser Tamás: Az europanizációs folyamat és a területi középszintek. Európai Füzetek. 7. sz. Veszprém, 2001. 79. o.
3. Részletesen lásd:
4. Whose Europe? The turn towards democracy. Edited by Dennis Smith and Sue Wright. Blackwell Publishers, Oxford, 1999. (A továbbiakban. Whose Europe?)
5. José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. Pont Könyvkereskedés, Budapest, 1995. 124-125. o.
6. Id. mű 126. o.
7. Id. mű 136. o.
8. Id. mű 142-143. o.
9. Joaquim Aguiar: Modelos de Globalizaçăo. In: O Interesse Nacional e a Globalizaçăo. Ediçőes Cosmos, Instituto da Defesa Nacional, Lisboa, 2000. 60. o.
10. Barrie Axford and Richard Huggins: Towards a post-national polity: the emergence of the Network Society in Europe. In: Whose Europe? 176. o.
11. Id. mű 185. o.
12. José Ortega y Gasset: A tömegek lázadása. Id. mű 147. o.
13. Id. mű 178. o.
14. Lásd: Csejtei Dezső: Ortega y Gasset és a mediterrán világ. Pro Philosophia Füzetek, 1997. 1-2. sz. 129-149. o.
15. José Ortega y Gasset: Espańa como posibilidad. Obras Completas I. Revista de Occidente, Madrid, 1983. 138. o.
16. José Ortega y Gasset: żHay hoy una conciencia cultural europea? In: Europa y la idea de nación. Alianza Editorial, Madrid, 1985. 22-23. o.
17. Id. mű 25. o.
18. Id. mű 28. o.
19. Ignacio Ramonet: Un mundo sin rumbo. Crisis de fin de Siglo. Temas de Debate, Madrid, 1997.
20. Lásd: Az Európai Régiók Gyűlésének nyilatkozata a regionalizmusról Európában. Comitatus, 1997. 1. sz. 59-66. o.
21. Siofra-O'Leary-José Maria Fernandez Martin: żHacia la Europa de las regiones? El principio de la subsidiariedad, la integración europea y el futuro de las entidades subestatales. Revista de Estudios Políticos, 1995. 50. sz. 300. o.
22. Lásd: Rinaldo Locatelli: Az Európa Tanács Helyi- és Regionális Közhatóságok Állandó Konferenciája és a régiók. Magyar Közigazgatás, 1992. 11. sz. 653-659. o.
23. Lásd: Comitatus 1997. 1. sz. 60. o.
24. Lásd: Gonzalo Sáenz de Buruaga: De globalización versus varias regionalizaciones. Revista Valenciana d'Estudis Autonómics, 1997. 21. sz. 17-32. o.