Varga Csaba

TUDÁS ÉS JÖVŐ¹, AVAGY
AZ ÚJ, EGYESÍTETT PARADIGMA KÖRVONALAI

1. Bevezetés, avagy az Új paradigma

Mit látunk a jövőből?

Mit látunk az Új paradigmából?

Mielőtt a magam számára feltett kérdésre válaszolok, jelzem, hogy ezt a tanulmányt hónapokkal a konferencia után írom, s meglehetősen halványan emlékszem arra, hogy akkor és ott mit mondtam. Pontosabban elővehetem (elővehetném, de nem akarom) azokat a vetített fóliákat, amelyekhez a konferencián kommentárokat fűztem, de én azokhoz a gondolkodókhoz (ez nem minősítés, csak műfaj megnevezés) tartozom, akiket már nem különösebben érdekel, hogy fél évvel ezelőtt miről és milyen tónusban beszéltek, hiszen normális módon már máshol tartok gondolatban vagy a régi gondolatokat más összefüggésben tárgyalom.

Ez a máshol most aktuálisan azt jelenti, hogy korábbi tételek kezdenek összeállni egy új hipotézis rendszerré, tehát a konferencia előadás most azt e lehetőséget kínálja nekem, hogy a tervezett gondolati rendszer egyik első megfogalmazását prezentáljam. Miután a konferencián előadott téziseim - örömömre – az egyetértések mellett jócskán váltottak ki meghökkenést, ellenkezést, helyesnek vélhetem, hogy további évtizedes-évszázados vagy néhány évtizedes szellemi állításokat, mentalitásokat tegyek disputa tárgyává.

Nem is tehetek mást. Magyarország szellemi elitjei nem foglalkoznak a jövővel. Ha a konferencia címét esetleg komolyan vesszük, utólag megállapíthatjuk, hogy a konferencia végül is azt sugallta: semmit nem látunk a jövőből. Érdekes felvetések, régi-új tételek, megérzések előkerültek, de ezek az összbenyomáson semmit nem korrigálnak. Ennek egyik oka az talán, hogy a jelenből sem látunk sokat (magam most nem vonom ki a többes számból) és a közelmúltból is csak annyit rekonstruálunk, amit a múltról-múltból a régi kedves tételeink megőriztek.

Nem akarok senkit provokálni. A konferencia – más hasonló összejövetelekhez képest – színvonalas volt, sőt néhány kitűnő gondolkodót ismét élmény volt hallgatni, a kérdés csupán az, hogy mit válaszolt a konferencia címében feltett kérdésre. A magyar nyilvános szellemi élet gyakran barbár, olykor primitív és meglehetősen politikai-hatalmi alapú viszályaihoz képest ez üdítően kedélyes, barátságos eszme(eszmetöredék)csere volt.

Most ott folytatom tehát, ahol a konferencián abbahagytam.

Ha a jövő nem tárgya az eszmeteremtésnek, ennek nyilván az is oka, hogy a jövőtől a hangadó, eszmeadó értelmiségiek sem várnak új fordulatot. A jövő kimondatlanul úgy értelmeződik, hogy ott semmi nem történik majd. Ha mégsem így lesz, szerintük a jövő csak további romlást, lebomlást, értékvesztést hoz. Ha az elméletkészítők eleve tagadják az elméletkonstruálás lehetőségét, akkor a jövő érdektelen a filozófiai diskurzusok szempontjából. Akik a jelent így élik meg, lehet, hogy egy fénytörés, végső eszmetörés áldozatai. A világ vezető tudományágaiban – mindenekelőtt a természettudományokban – hihetetlen tempójú, már-már követhetetlenül magas színvonalú elméletépítés vagy legalább is elméleti újragondolás folyik.

Alapjaiban változik meg szinte minden alaptétel. Az alaptudományok felrúgták vagy folyamatosan rúgják fel az emberi (európai?) gondolkodás szinte minden kardinális tételét. Paradoxon a helyzet: nem csak előre, hanem visszafelé is Új Valóság születik.

Magyar ugarunkon a Régi Valóság (avagy mai szemüvegünkön keresztül: Hamis Valóság vagy Elfolyt Nem-Valóság) rágcsálása folyik régi indulatok és mai értelmetlen versengések keretében². Ebből persze egyértelműen következik, a lecke folyamatos: a most körvonalazódó Új valóság is előbb-útóbb Szétmálló Nem-Valósággá válik. Vagy pontosabban: nem biztos, hogy az alaptételek, alapállítások ilyen méretű eróziója a következő századokban ötven-száz évenként megismétlődhet majd. Ha így lesz, ha nem, már most csak az hozna esetleg nyomonkövetési-esélyt, ha a bölcsészeket néhány évre például beíratnánk elméleti fizikai vagy (bár ilyen még nincs) elméleti pszichológiai szakra vagy párhuzamosan valamilyen vallási élményt kínáló képzésre.

Nos, ennyi publicisztikai (elmélet-előtti) bevezetés után néhány új tézist szeretnék “említésbe hozni”. (Ennél többre egy pár lapos tanulmány nem törekedhet.)

Állítás 1. Azt feltételezem, hogy egyaránt van látható és nem-látható dimenzió, anyagi és nem anyagi valóság, immanens és transzcendens világ (és ne felejtsük el: most már nem Jó és/vagy Rossz és egymást nem kizáró értelemadással). Sőt odáig elmerészkednék, hogy az (ötven éves hangoltságunkat szerinti) anyagi és nem-anyagi létezők közötti határok már nem-létezőnek tekinthetők. Ezért nem igazán meglepő, hogy erről a valamiről (tőlem akár újnak vagy nem-újnak is nevezhetjük, hiszen csak annyiban új, hogy most kezdjük megérteni) egy társadalomértelmezőnek is érdemes hipotéziseket megfogalmazni. Így (részben csak az időben) új megközelítések szerény rendszerbe állításával felállítható egy Új Paradigma. Ha valaki ezeket a megközelítéseket olykor felfedezi a gondolkodástörténetek elmúlt két-három évezredében, akkor persze akár úgy is elkeresztelheti őket, hogy a Régi vagy nem méltányolt Hipotézisek egyesítése.

Kommentárok: 1. Az “elemekről” önmagukban könyvek tucatjai íródnak és írhatók. 2. Az “új” jelző itt csak a gondolati lustaság kifejezése: a megfelelő (finoman) pontos jelzők még hiányoznak. 3. A táblázat talán azt sugallja, hogy mindaz, ami főként európai “kozmoszunkat” európai látásmóddal leírja (valóság, ember, társadalom, tudás, stb.) új értelmezést kapott vagy kap. 4. Két elemnél az új jelzőt eleve idézőjelbe tettem, elkerülendő a goromba félreértéseket. 5. A tanulmány(ocska) végén kísérletet teszünk az Új Paradigma konkrét megnevezésére. 6. Ez a táblázat semmi mást nem akar, mint arról egy kommunikációs jelet felmutatni, hogy milyen alapkérdéseket lenne érdemes az eszme-csere (hipotézis-csere) tárgyává tenni.

2. Új kép a valóságról, avagy Új valóság?

Mit látunk a jövőből?

Mit látunk az (új) valóságból?

A válasz tehát: semmit, semmit. (Ez majdnem ugyanaz, mint az, hogy mindent, mindent…?)

A 20. század domináns létélménye valahogy úgy összesíthető, hogy nincs egész (értsd: Egész³), a részek elszakadtak egymástól, sőt a részek önmagukban sem egészek. Ebből persze nem okvetlenül következik az, hogy a drámai szétesés valóban be is következett, csak azt rögzíthetjük, hogy az egészélményt felváltotta a csonka részélmény. Ezért nem lehet meglepő, hogy az egészélmény hiánya miatt az egységélmény valóban mintha elveszett volna.

A közelmúltat, a befejeződött huszadik század második felét számos fogalommal jellemezhetjük, például a posztindusztriális vagy a posztmodern társadalommal, noha a két kategóriának nagyon nincs köze egymáshoz. Annyi bizonyos, valami után vagyunk és közel sem bizonyos, hogy mi előtt vagyunk⁴. Az újkapitalizmust részben folytatja, részben felváltja az újgazdaságnak is hívott információs kor, amelyet hívhatunk globális információs társadalomnak vagy mediatizált tudástársadalomnak is.

Tanulmányunk elején rögtön illene definiálni a tudást, amely majdnem lehetetlen feladat. Ahány gondolkodó, annyi magyarázat. Számomra a tudás az egész víziója. Nico Stehr szociológus, a tudástársadalom teoretikusa így fogalmaz: tudás a cselekvés képessége⁵. A tudástársadalom meghatározásához azonban az túlságosan általános lenne, hogy cselekvőképes társadalom.

Akár merre is kalandozunk a korszakot általában jellemezni kívánó kategóriák között, nem lehet vitás, hogy valami olyan új paradigma köszöntött a földi civilizációra, amelyben az adat, az információ, a tudás, a kommunikáció dominál. Arról még folyik a vita, hogy ez mindent elsöprő, drasztikus, századokra szóló töréshatár, törésvonal vagy csak a pénzgazdaság központú (egyébként szintén globális) újkapitalizmus újabb és újabb világformáját, világtermészetét konstatáljuk.

Szeretnénk álláspontunkat világos tenni: persze a posztkapitalizmus is kapitalizmus, de már ez az újabb átmenet sem írható le modern kapitalizmusként; megfelelő fogalmak hiányában kísérletezhetünk az “új” jelzővel, de az újkapitalizmus, újgazdaság, újtársadalom semleges, jórészt üres kategória. Persze, minden korábbi társadalom is részben-egészben információs társadalom is volt, ám ez az ezredforduló előtti nem csillagászati, hanem technológiai és gazdasági bummként született információs kor rögtön túllépett az információs kor fogalmán is.

Nincs tehát világszerte elfogadott hiteles név arra, ami meglehetősen látványosan bekövetkezett. A vezető világhatalmak és ideológiák még leginkább az információs társadalom valamelyik fogalomverzióját használják. Nincs okunk ezt nem tudomásul venni. Csakhogy az információs társadalom a tegnap délutáni világhelyzetet írja le, ezért ez a kategória nehezen emelhető át a holnap reggeli világstruktúrák jellemzésére. Az információs társadalom a múlt (közelmúlt) szava, ezért a közeljövő dimenzióinak a megragadására vezettük be a tudástársadalom fogalmát.

Ez a választás nem önkényes és nem véletlen. A tudástársadalom kifejezésbe olyan tartalmakat (tudásokat), sőt egyúttal normákat építettünk be, amelyek nem csupán a helyzetkép tényleges minősítését, hanem távlati célok integrált megfogalmazását is lehetővé teszik. Az információs társadalom tehát csak a közelmúlt végének és a jelennek és a jelen közeljövőjét előrevetítő programnak leírására szolgál, míg a tudástársadalom koncepciója is a jelenben gyökerezik, mi több még szükségképpen foglya a közelmúltnak-közeljövőnek, ám programunk szerint legalább harminc-ötven évre tekint elő.

Ez a néhány évtized ugyan a hagyományos időfelfogás szerint csak egy pillanat, ám mi azt feltételezzük, hogy ez a néhány évtized – virtuálisan, valóságosan, vagy egy másik idődimenzióban – akár évszázadokat is jelenthet. Ez közben utal arra, hogy az információs/tudás korszak eleve több idősíkot tesz láthatóvá.

Nevezzük akárhogy ez az új korszakot, egyik nyilvánvaló jellegzetessége, hogy szükségképpen csonka részek helyett a végtelenre nyitott egészben gondolkodik. A 20. század végi (a jelenlegi) globalizáció egyik nem várt újdonsága, hogy felülemelkedik a földi diktatúrák és demokráciák furcsa egyvelegén és a számtalan egyedi, változatlanul korlátozott-csonkított részek világa helyett az egész felé nyit. Kétszáz évig lehetett a differenciálódás a haladás ismertetője, most azonban a változatlanul egyre inkább differenciálódó földi gazdasági-társadalmi és tudásstruktúrák összekapcsolódása, (sőt: differenciált) egységesülése indul meg.

A távoli jövő tehát az egységtársadalom. Nincs ugyan különösebb jelentősége, de mi ezt a fogalmat találjuk a legpontosabbnak a 21. század trendjeiből fakadó közös alternatíva megjelölésére.

Normális a világtudat: még nem tudjuk pontosan, hogy milyen ez a világváltás, hogy mi is a jelenlegi globalizáció (és lokalizáció), még nem egyeztünk meg az információs kor világfogalmában, de már bizonyos világtendenciák nagyon is láthatók, például az, hogy az információs kor a differenciálódás mellett az egységesülést is támogatja vagy a föld ökológiai megrendülései mellett az ökológiai reorganizációt is követeli.

A (részleges) tanácstalanság így nem homályosítja az éleslátást (mármint: ha van). Valami egészen más, ijesztő és egyben reményteli korszak indult meg: nevezzük differenciáltan információs- és tudástársadalomnak. Ez egyúttal egy globális változási folyamat felrajzolását is lehetővé teszi: a 21. század első fele az információs társadalomtól a tudástársadalom felé halad(hat). Miközben egy történelmi folyamat virtuális visszajátszását is felkínálja: a 20. század végi információs kortól visszafelé az i.e. évszázadok “tudástársadalmaiig”⁶.

Normális a magyar köztudat és magastudat is: a domináns többségek, a tudáshordozó csoportok zöme nehezen szabadul a régi résztudások, az izolált logikák és a pszichikailag túlterhelt, vergődő létfelfogások csapdáiból, miközben a még nem domináló kisebbségek, a nem értelmiségi és értelmiségi csoportok némelyike lépést tart az új (világszerte terjedő) tudományos és nem tudományos (művészi, vallási) értelemadásokkal. Nem okoz nekünk örömet azt kijelenti, hogy a magyar gondolkodásmódok, ideológiakonstrukciók meghökkentően elavultak, miközben önmagukhoz képest kénytelen-kelletén még modernizálódni (új tartalmakkal feltöltődni) is képesek. Ez mindig így volt és nyilván így lesz később is.

A korszak kérdése csupán annyi, hogy az információs társadalom korszaka felgyorsíthat-e egy olyan hazai szellemi folyamatot is, ami a hangadó (de elavult), a szerepcsúcson már túljutó tudáscsoportok többségét (nyilván differenciáltan, egymástól eltérő módon, de) mozgásba hozza?

Már most látszik, elkerülhetetlen, hogy a hagyományos (egyelőre túlságosan politika- és hatalomkötött) önértelmezéseket elvessék, újraépítsék. Hiszen minden eddigi önértelmezés értékhordózó, független attól, milyen mértékben akart és érkezett domináns ideológiai vagy presztízs meghatározó társadalmi (és politikai) szerepbe. Majdnem minden ideológiai- vagy tudáscsoport szükségképpen egyaránt eljut a marginális induló szerepből a hatalmi szerepcsúcsra és onnan ismételten a marginális szerepbe, a végjátékba. (Akkor is, ha közben képes dinamizmusra, megújulásra, differenciálódásra, csoport-bomlásra.)

Az információs társadalom korszakát értelmező, eltérő mértékben felkészült és nem egyaránt koncepcionális (például: műszaki, természettudományos, közgazdasági és társadalomtudományi) tudáscsoportok 2001. elején még részben marginális helyzetből fejtik ki programjaikat. Nem lenne jó, ha ez nem így lenne, és nem különösebben zavaró az sem, hogy néhány csoport rögtön a domináló, az új tudáspiac elfoglalására törekvő magatartást vesz fel; legfeljebb bizakodhatunk abban, hogy a tudáspiacon már nem pusztán a hatalmi-ideológiai erőfölény dönti el a versenyt. A magunk részéről nem hiszünk az ideális tudásversenyben, de nem köti le energiáinkat a tudás- és presztízspiaci állóháború. (Figyelünk, de nem háborúzunk. Tehetjük, mert a tudásmérkőzés feltehetően nem itt és nem így dől el.)

A tudásverseny egyik új tematikája: a globalizáció értelmezése. Az egyik részben elavult vagy egyre kevésbé érvényes szemlélet szerint a globalizáció azonos a gazdaság globalizációjával, méghozzá az államok feletti gazdasági társaságok világdominanciájával; szintén töredékes értelmezési sikert ígér az, ha a globalizációt mindenekelőtt politikai (leplezetlenül hatalmi) világstruktúraként fogjuk fel⁷. Ezzel nem tagadjuk a világgazdasági vagy világhatalmi szempontok helyességét, noha az információs társadalomban a gazdaság vagy a politika terjedelme, hatása, működése már egészen más, mint akár néhány évtizeddel ezelőtt.

Az információs kor (ami tehát már van) elsősorban abban hoz új világszemléletet vagy értelemadást, hogy a globalizációt nem részegységként, nem csupán az egész izolált és csonka darabjaként próbálja meg értelmezni. Nyilván most azt a kérdést kötelező megválaszolni, mit is értünk egészen? Az általunk képviselt szemlélet újdonsága egyúttal most avval is demonstrálható, hogy az egészben való gondolkodás azt jelenti: potenciálisan minden részt egésznek (nem csonka töredéknek) tételezünk és a részek rendszereit is egészeknek tekintjük.

Ha a hagyományos világszerkezetet szemléljük, látszólag még semmi újdonságot nem hoz az, ha azt állítjuk, hogy a világszerkezet minden eleme, így nem csak a bolygónk vagy nem csak a világgazdaság globális. Ha az egészet rendezett káoszként fogjuk fel, akkor a részek is önálló univerzumként értelmezendők. A mostani (legújabb) globalizáció így nem más, mint az egészek (eddigi vagy újabb) kifejlett teljessége, avagy globalitása. Vagy részben azt is mondhatjuk: a korábban megsérült, csonkult globalitások helyreállítása a korábbinál magasabb fokon.

A globalizációban tehát túl sok új nincs, kivétel képeznek azok a részelemek, amelyeknek először vagy többedszer helyreáll az egész volta. Ennyiben kétségtelenül új fejlemény, hogy a földi civilizációban a világgazdaság, a világtársadalom vagy a világtudás minden kontinenst, lassan minden államot elér, behálóz, integrál. Ez tehát egy olyan globalizáció-típus, amely először közelíti vagy célozza meg az egésszé válás állapotát, és közben az új konfliktus források éppen abból adódnak, hogy a globalizált világszerkezeti részek között nem egyértelmű, nem zökkenőmentes a (szüntelenül folytatódó) globalizálódás.

Közbevetés: ha egészet mondunk, akkor vízióként-modellként nem síkban gondolkodunk. Az egész olyan gömbszerkezet, amelynek felülete sem sík, hanem minden dimenzióban végtelen. Ez a “gömb” hasonlít a fölhöz, mint bolygóhoz, amelynek felületéről a káoszelmélet már kimutatta, hogy fraktál szerkezetű.

Ha előveszünk néhány divatos (“divat róla beszélni”) konfliktust, mindjárt kiderülhet, hogy ez a szemlélet mennyire termékeny vagy terméketlen.

1. Újabb és újabb teóriák állítják, hogy az egyén (az általános és a konkrét ember egyaránt) kiszolgáltatottá vált a globális világban. Ez a problematika nem más, mint egyrészt az egész világrendszer (a legteljesebb globális rendszer) két meghatározó szintje közötti viszály, másrészt az individualizálódó ember – szintén potenciálisan létező személyi globalitásának - belső konfliktusa. Azaz: a globalizálódott földi civilizációban nem egyenrangú a (a teljességét, az autonómiáját nem kivívó) ember. Az ember szempontjából így - kívül-belül - nem fejeződött be (ha ez furcsán is hangzik) a személyi globalizáció, az egésszé válás.

2. Nem kevésbé hangsúlyos, sőt könnyen lehet, hogy Magyarországon – változatlanul - vezető téma a politika világszerkezete, és a globális hatalmi szerkezet függősége a globális gazdaság struktúrájától. A problematika nem csupán az, hogy ki vagy kik a vezető hatalmak, vagy a világpolitika hány és milyen pólusú, azaz a globális hatalmi szerkezet mennyire vált egyenrangú felek együttműködésévé, hanem például az is, hogy a világszerkezet két eleme (világgazdaság és világpolitika) között milyen az összefonódás és mennyire közös törekvés, hogy a politikai-gazdasági piacok új módon való uralása.

3. Szintén túlreprezentált a hazai diskurzusok között a globalizáció és a lokalizáció ellentéte, ami az előbbi problematikához hasonlóan egyrészt azt jelenti, hogy a globális és lokális világ között nincs egyensúly, másrészt arról ad hírt, hogy a globalizáció abban a tekintetben nem ment végbe, hogy az egy-egy lokális világ vagy az európai lokalitások hálózata magas szinten kifejlődött volna. Ezért a magyar régiók között és a minden régióban belül meglévő egyenlőtlenség, tér- és társadalomszerkezeti konfliktus általános jelenség, amelynek megoldása nem a globálizáció elvetésével azonos, hanem a lokális világok egésszé váló történeti folyamatának felgyorsításával.

Ha a világszerkezetet teljes rendszerét felrajzoljuk, utána szisztematikusan leírható, hogy az összes rész vagy elem között szükségképpen konfliktus, de ugyanígy, minden részen (mint egészen) belül szükségképpen számtalan ellentét van. A konfliktusok azonban normális jelenségek, amelyeket többnyire nem érdemes irracionális “világháborús” jegyekké nagyítani. A tudástársadalmat tehát azért definiáltuk a tudás segítségével létrejövő első egységtársadalomnak, mert a jövő szerintünk nem más, mint a részek (és a részek közötti egészek) egyre inkább egységessé váló világa.

Ez az elméleti vagy általános modell, amely keretében a konkrét kérdések stratégiailag tárgyalhatók.

Ez az új típusú globalizáció leírható új valóságként is, különösen azért, mert az elmúlt évtizedekben a tudományok (főként a természettudományok) előálltak egy egészen új valóságképpel. Az Új valóságban így nem a valóság új, hanem a valóságról gyökeresen új képet kapunk, ami persze egy egészen Új valóságot tár fel.

Az Új valóság számos eleme, számos összefüggése egyaránt megragadható, még akkor is, ha az új valóságelemekből még közel sem tárul fel a Valóság Új Víziója. Nem véletlenül jelöltük meg tehát az Új paradigmák között elsőként az Új valóság komplex, integrált megfogalmazását.

3. Új kép az emberről, avagy Új ember?

Mit látunk a jövőből?

Mit látunk az (új) emberből?

Valószínűleg messze a legkevesebbet. Megint arra szeretnék utalni, hogy nem az Ember új, hanem az Emberről (beleértve a Tudat) születethet radikálisan új felfogás, ami természetesen Új ember víziót jelent. Az előző táblázatban már utaltam rá, hogy például az új tudat és intelligencia kutatások mennyire új képet vetítenek elénk. A halál utáni élet feltárásainak új eredményei¹⁷ pedig várhatóan (részben tudományosan is) igazolhatják a transzcendens világ létezését.

Az Új emberkép, avagy egy új emberelmélet első (hiányos) vázlata természetesen az embert nem csak belülről vizsgálja, hanem a univerzum/világ/társadalom részeként is. Ez a komplexitás igaz abban az értelemben is, hogy az embert szintén Egésznek tekintjük, amely nem pusztán fizikai-biológiai lényt jelent, hanem a teljes belső univerzumot és ennek centrumában az igazi énmezőt (avagy az isteni ént). Az Új emberkép megszületése nagyon sok tudomány és minden világvallás tudásainak, hipotéziseinek, megsejtéseinek egyesített elméletét, integrált vízióját feltételezi.

4. Új kép a társadalomról, avagy Új (tudás)társadalom?

Mit látunk a jövőből?

Mit látunk az (új) társadalomból?

A válaszunk erre a kérdésre sem lehet túlságosan biztató. Először is: ebben a szerény dolgozatban nincs módom, hogy akár csak röviden szóban hozzam egy lehetséges új társadalomelmélet alapjait. Az talán nyilvánvaló, hogy ma már a társadalomról – mint igen bonyolult, összetett, káosz-típusú – virtuális valóságról képtelenség csak osztály vagy rétegszerkezetként gondolkodni. Másodszor: azt elengedhetetlennek érzem, hogy legalább egy táblázatban ne összesítsem a globális tudástársadalom legfontosabb jellemzőit.

Ez a 13 pont: norma együttes. Az Új Valóság persze nem igazodik a normákhoz, de ugyanakkor az sem igaz, hogy az Új valóság mozgásiránya, változása ne lenne befolyásolható. Tanulmányom egyik hipotézise éppen az, hogy minden igazoló vagy cáfoló aktuális jeltől függetlenül a mozgásirány a tudástársadalom felé mutat. Továbbá az sem garantálható, hogy az említett normák teljesülése esetén beléptünk a tudástársadalmak korába, de az talán valószínűsíthető, hogy ha legalább ezek a normák részben vagy egészében megvalósulnak, akkor jóval közelebb jutottunk a tudástársadalom minőségéhez. Egyetértek Manuel Castellsszel¹⁸ abban, hogy az Új társadalom lényegében hálózati társadalom lesz.

5. Új kép a tudásról, avagy Új tudás?

Mit látunk a jövőből?

Mit látunk az (új) tudásból?

Alapvető (és szintén feldolgozatlan) kérdés, hogy mi az egész (értsd: Egész) értelme, avagy mi a globalizáció célja. A válaszok nagyon eltérőek lesznek egymástól, hiszen az alapvetően függ a választott értékektől, tudásoktól. Íme, néhány lehetséges választípus: 1. A rendszer célja nem egyéb, minthogy globális, teljes rendszerré váljon a földi civilizáció (rendszerelméleti aspektus); 2. Az Egész alapvető értelme az igazságosság megvalósítása¹⁹ (igazságosságelméleti szempont); 3. Az általános cél a klasszikus program: az egyéni és társadalmi boldogság lehetővé tétele²⁰ (boldogságelméleti aspektus); 4. Az egésszé válás nem különösebben értékközpontú stratégia, mindössze a hasznosság maximalizációjának növelése a feladat (hasznosságelméleti szempont); 5. A stratégia központi értelme az “üres” rendszer feltöltése tudással, feltételezve, hogy a tudás közvetve egyaránt ígér hasznosabb-boldogabb életvilágot²¹ (tudáselméleti aspektus); 6. Az ezredforduló gazdasága és társadalma mindenekelőtt és mindenekfelett jeltermelő gazdaság és társadalom legyen (jelelméleti felfogás);²² 7. A tudás harmadik megismerési fokozata minél több embernél a legmagasabbrendű tudatállapothoz, az újjászületéshez, a megigazuláshoz, a megvilágosodáshoz vezessen²³ (megvilágosodás-elméleti program); 8. Minden eddigi értelemadás relativizálása, sőt látványos elvetése, új értelemadások feleslegessé tétele²⁴ (posztmodern szemlélet); 9. A felsorolt és fel nem sorolt aspektusok együttes, integrált érvényesítése (egységelméleti aspektus); stb.

A tudás- és az egységelmélet központú egész-felfogás már egyaránt korábbi szempontok részleges vagy teljes integrálását akarja. Ebben a tanulmányban mindössze a tudáselméleti megközelítésre térünk ki, függetlenül attól, hogy válaszolunk-e arra a kérdésre, hogy a tudás eleve jó-e és hasznos-e?

Két dilemma vár megválaszolásra: mi a tudás definíciója²⁵ és milyen típusú tudásokról beszélhetünk²⁶? Kiindulópontunk nem a hagyományos tudás-parcellázás (vallási tudás, tudományos tudás, művészeti tudás, stb.), de nem is pusztán a tudás hordózóira (személyes tudás, társadalmi tudás,²⁷ stb.) alapozzuk az elemzést, sőt nem szeretnénk magunkat a tudásszociológia egyetlen irányzatához (rendszerelmélet, tudományelmélet, posztmodern elmélet, diskurzuselmélet²⁸ stb.) sem elkötelezni. Szellemi indíttatásunk jórészt Mannheim Károlyhoz²⁹ kötődik, de nem ragadnánk le az utópikus tudat négy alakjánál (újrakeresztelők orgiasztikus chiliazmusa, a liberális-humanitárius eszme, konzervatív eszme, a szocialista-kommunista utópia³⁰) sem. Célunk tehát a tudások rendszerének-hálózatának több szempontú, integrált elemzése.

Ebben a tanulmányban nem fejthetjük ki az általunk képviselt tudáselméletet, ám néhány fontos elemét és konzekvenciáját jelezzük, mert a tudástársadalom jelene és jövője értelmezhetetlen a tudás értelmezése nélkül. Először is a tudat és tudás típusok közötti kölcsönösséget érzékeltetjük, anélkül, hogy eldöntenénk, a tudat vagy a tudás volt előbb, egyelőre elég az a bizonyosság, hogy a tudatok és tudások hihetetlen mértékben hatnak egymásra, de új tudásokat csak a tudatok hozhatnak létre, de a tudások inspirációi nélkül a tudatok kevésbé kreatívak, azaz a tudatok nem egészen függnek a tudások állapotától és minőségétől. (A szerkezeti és működési modell analógiája a szubatomi, szubmikroszkopikus világ: a tudat a kiszámíthatatlan, megjósolhatatlan, mindig más részecske/mozgás, aminek az atommag kerete a tudások hallatlanul bonyolult, de szilárd rendszere.³¹)

Kénytelenek vagyunk a tudás és nem-tudás fogalmát konkretizálni a formafeletti, formázott és formaalatti (avagy tudásalatti vagy hallgatólagos tudásra³²) szétbontani. A tudásalatti tudás ugyanúgy tudás, mint a nem-tudás és mivel nyelvileg nem vagy csak igen homályosan formázott, pontos tartalmáról csak közvetett tudásunk lehet. Hasonlóan megkerülhetetlen szempont az uralkodó és az alávetett tudások szociológiai típusainak elválasztása, mert ebben a mediatizált kommunikációs világrendben az uralkodó tudások hatalmi helyzete nem bontódik le, sőt olykor drasztikusan erősödhet, de fölénye ugyanakkor bizonytalanabb és kevésbé tartós, mert az alávetett tudások szabadságharcát is szintén támogatja a digitális médiavilág. Régi elválasztást mutat a tömegtudás (elmélet-előtti, mindennapi, rutintudás) és a magastudás (vallási, tudományos, stb. tudás) közti távolság, de minden ellenkező híresztelés szemben az utolsó évtizedekben a magastudásból soha nem látott mértékben került le tudás a tömegtudásba.

A tudósok és a teológusok között egyaránt elterjedt nézet a tudások hármas felosztása: az érzékszervi-lelki-mentális ismeretek (a szubjektív tudás), a fogalmi-elméleti-művészeti gondolkodás (az objektív tudás) és a vallási tudás, megvilágosodás tana.³³

TUDATOK ÉS TUDÁSOK
típusok

A tudás – Karl Popper nyomán is – joggal választható szét objektív és szubjektív tudásra. (Az objektív tudás problémákból, elméletekből és érvekből, a szubjektív tudás diszpozíciókból és ezen belül elvárásokra vonatkozó diszpozíciókból, avagy sejtésekből áll.³⁴) A jövő sem egyéb, mint az objektív tudás fejlesztése. Új objektív tudások, avagy formázott köztudások, új tudásokkal feltöltött tömegtudások, jobban formázott személyes és köztudások, és egyenrangú tudások hálózata, azaz az uralkodó és alávetett tudások közti szerkezetbeli különbségek relativizálódása. Ennek ellenére a tudások alapvető típusai (a formázott, formázatlan vagy formafeletti³⁵ tudások rendszerei) nem változnak, csak a formázottságok tartalma, mennyisége és minősége módosul folyamatosan. Semmi sem indokolná olyan célt kitűzését, hogy a formázatlan tudások többségét vagy mindegyikét nyelvileg-szellemileg formázzuk. Nincs értelme azt sem feltételezni, hogy akár ötven év múlva, a fejlett tudástársadalmakban elérhető lenne az elmélet-előtti tudások kiváltása elmélet-gazdag tudásokkal, miközben az teljesen elvárható folyamat, hogy az egyén legfontosabb tudásai zömében ne csak elmélet-előtti tudásokból álljanak. Megjegyzés: korunk beszédtémái közé még nem tartozik a koncentrált személyes tudatfejlesztés, az egyéni tudásbővítés és hasznosítás feladata. Tudástársadalom nem lehet tudatfejlesztő társadalom nélkül, de ez a tematika részletesen még nem fogalmazódott meg.

SZEMÉLYES TUDÁS
típusok

A személyes tudás nem azonos a szubjektív tudással – a személyes tudás másképpen, de egyúttal szűkebben értelmezi a szubjektív tudást. (A szubjektív tudás szerintem két elemből áll: az objektív tudás személyessé vált részei és a viselkedési diszpozíciók.) Álláspontunk nyitottságát, teljességre való törekvését, sőt alapvető korszerűségét jól jellemzi, hogy nem szakítjuk el egymástól a vallást és a tudományt, a spirituális valóságot és az anyagi (szűken vett anyagi) világot, sőt a tudást és a nem-tudást sem. Meggyőződésünk, hogy a személynek egyfelől nem csak isteni lénye van, hanem minden személy tudatában “hoz magával” olyan tudást is, amely alapvetően formafeletti tudás, sőt azt is feltételezzük, hogy ez a “tudás” teremti meg a zseniális szupertudások feltételét. Nem kevésbé meggyőződésünk, hogy a személyes tudást másfelől – ha tetszik: kívülről – majdnem totálisan meghatározza a formázott köztudások és csoporttudások rendszere. A személy minőségét így elsősorban az határozza meg, hogy milyen mértékben képes reflektálni a külső tudástérre, másodsorban pedig az, hogy milyen mértékben sikerül belső tudásterét létrehozni, azaz saját formaalatti³⁶ tudását feltárni és ennek révén is széleskörű magastudást rendszerezve összegyűjteni. Egyébként ez a személyes tudás. (A tudástípusok táblázat csak a tudások alapvető rétegeit választja el, szükségképpen minden konkrét személy a különböző tudásrétegek kombinációja és sajátos ötvözete.)

CSALÁDI TUDÁS
(személyes csoporttudás)
típusok

A családi tudások intim, személyközi, meghitt, nem nyilvános világa az egyéni tudásnak, a személy belső tudatának legfontosabb eleme. Ha a családi tudásvilág otthonos, meglakható, identitást adó, akkor az egyéni személyisége védett, a boldogság-tudat elérhető. Persze akkor válik otthonossá, biztonságossá, ha átláthatóan rendszerezett és rutinszerűen követhető, miközben nem dogmatikus, nem zárt rendszer avagy nem zárja ki a folyamatos fejlesztést. Két kulcskérdés van: 1. A családi tudás szerkezetéből, szerepéből következően domináns tudásszerzési folyamat a formázott köztudás megszerzése és belsővé tétele. 2. Az uralkodó családi csoporttudások és tömegkultúra tudások teszik tönkre vagy javítják meg a családok életét, együttműködését, harmóniáját. Minden család tehát egyaránt használja (vagy nem használja) a különböző tudásrétegeket és a felkínált tudástípusokat különböző mértékben és eltérő módon ötvözi és kísérli meg rendszerré szervezni.

LOKÁLIS TUDÁS
(formázott köztudás 1.)
típusok

Még nincs kiérlelt globalitáselmélet, s még kevésbé van lokalitáselmélet. Ezért csak a régi lokális tudások definiáltak, mint a helyi hagyományok, helyi szokások, helyi tudatok, helyi identitások, patrióta érzetek. A régi lokalitás szűk természeti-társadalmi környezet volt, szimbolikusan azonosítható a szülőföld élményével-tudatával. Egyáltalán nem meglepő, hogy olyan nagy régiókban, mint Közép-Európa, ahol folyamatosan társadalmi-szellemi forgószél volt, jellegzetes tünet, hogy a helyi tudások fundamentuma, a helyi és családi “tudások” tudása szétmállott vagy rekonstrukcióra szorul. A huszadik század második felében a politikai tudáspusztítás és a gazdasági-társadalmi létmód váltás miatt például a formafeletti tudásról való tudás (és beszéd) elfogyott, viszont ezáltal a rejtetten formázott köztudásalatti világa jelentősen terebélyesedett. Az új lokális világ földrajzilag kitágult, mobilabbá vált, egyszerre önállósul és integrálódik a globális világba, ideális esetben egyszerre építi vissza (és ki) a lokális tudást és fogadja be a globális és társadalmi tudásokat. Most lehet újra/először értéke az egyedi, sajátos lokális tudásoknak, ha azok a nemzeti vagy kontinentális tudáspiacokon megjelennek és értékesíthetők. A lokális tudásvilág látványosan épül(het) vissza a hagyományok tudásáig és haladhat előre a jövő tudásáig, de mindez csak potenciális lehetőség, miközben a lokális tudásvilág talán nem marad közvetlen, személyközi tudásverekedések alvilága.

TÁRSADALMI TUDÁS
(formázott köztudás 2.)
típusok

A társadalmi tudások, a formázott köztudások rendszere nem természeti elemek látható, összefüggő, alig megváltoztatható konkrét világa, viszont ez a virtuális világ ugyanúgy kemény, masszív, korlátozó “nepáli táj”, mintha valóban a föld egyik legridegebb és legkevésbé megközelíthető természeti környezete lenne. A személy beleszületik-belefagy ebbe a társadalmi tudásegyüttesbe. Nincs választása, egyénileg nem szabhatja át, legfeljebb olykor átláthatja. A formázott, uralkodó tudások nem csak a tömegkultúrát, zömében a tudományos és művészeti tudást is meghatározzák. Az információs társadalom korszakát nemcsak a technológiai fejlődés készítette elő, hanem az is, hogy a huszadik század második felében a tömegkultúrákba hihetetlen mennyiségű (korábbi) tudományos-művészi tudás “ereszkedett le”, miközben a huszadik század új magastudása, különösen a természettudományok új eredményei alig érintették meg a társadalmi tudásokat. Egyszerre siker és kudarc, hogy a fejlett világ köztudásai a tizenkilencedik század és a huszadik század első felének tudásait terjesztették el.

GLOBÁLIS TUDÁS
típusok

A globális tudás eleve új tudás típus, mert az elmúlt húsz században is csak rendkívül korlátozottan váltak tudások félig-meddig globálissá. Magyarországon szélesebb körben először a globális tömegkultúra készlet domináns elemei váltak láthatóvá. Ha a globális világba okkal beleértjük a félig-fejlett és a fejletlen világokat, akkor a formázott köztudások globális elterjedése szemünk előtt megy végbe és ebben a terjedési folyamatban kitűnően vizsgálható, hogy milyen tudások milyen érdekektől vezérelve milyen sebességgel hálózzák be a földet. Akár már most, de különösen tíz év múlva tételesen megjelölhető – a kultúrák és vallások fölött lebegő vagy/és a kultúrákba és vallásokba beépülő – a közösen elfogadott, használt, hirdetett tudások tárháza. A globális tudástársadalom tudásszerkezetének egyik központi eleme a globális tudások rendszere lesz. Már ma sem sok érv indokolja azt a félelmet, hogy a globális tudások többsége csak az euróatlanti kultúra köztudásából kerülhet ki.

A most (röviden és egyszerűsítve) felvázolt tudáselmélet remélhetőleg felhívja arra a figyelmet, hogy az információs korról, a közelmúltról-közeljövőről lehetetlen beszélni a tudáselmélet kidolgozása és hasznosítása nélkül. Már az információs kor sem volt egyéb, mint az új tudások hasznosítása a technológiai, informatikai fejlesztésekben, továbbá már most világosan látszik, hogy az informatikai fejlesztések csak lehetővé tették a (angol műszóval:) tartalomipar kibontakozását. A tartalomipar nem egyéb, mint a régi és új tudások fejlesztése, eljuttatása és befogadhatóvá tétele. Másképpen mondva a stratégia nemcsak arról szól, hogy az információt jelként eljuttatjuk, avagy megszervezzük a jeltermelő és jeltovábbító gazdaságot-társadalmat, hanem sokkal inkább arról, hogy a magas technológiai tudáshoz folyamatosan magas gazdasági, társadalmi, szellemi tudást teremtünk és ezt mindenki számára hozzáférhetővé tesszük.

Anélkül az illúzió nélkül, hogy eleve feltételeznénk a magastudás és magas szintű átadásának ember- és társadalomfejlesztő sikerét, ugyanakkor nem tagadjuk, hogy a magastudás társadalmában több esélyt (de csak esélyt) látunk az egységtársadalom megközelítésére. Most az ne zavarjon minket, hogy az egységtársadalom homályos program, mert ennek részletes kidolgozásához még hosszú idő szükséges. Különben is minden tudományos állítás vagy akár tudományos előrejelzés lényegét tekintve csak hipotézis lehet.

6. Utószó, avagy az Új szellemi feladat

Mit látunk a jövőből?

Mit látunk az (új) szellemi feladatból?

A jövőből – remélem – most már egy kicsivel többet látunk. Befejezésül mindössze egyetlen kérdésre szeretnék összpontosítani. A problémafelvetés úgy fogalmazható meg, hogy mi a szellemi feladat annak érdekében, hogy akár a közelmúltból, akár a jelenből, akár a jövőből többet és mélyebben megértsünk. Az ábra közepén központi szellemi feladatként a tudástársadalom fogalma szerepel, de ezt akár el is felejthetjük és beleírhatjuk helyette a jövőt.

Ez az ábra tehát azt kívánja érzékeltetni, hogy a jövő megértése érdekében milyen alapvető szellemi feladatokat kell elvégezni. Az elméleti (avagy filozófiai) feladat kettős: 1. Az elméletek folyamatos felülvizsgálata és versengése mellett a rész-egyesített elméletek megfogalmazása; 2. Az egyesített elméletek folyamatos kontrollja és versengése közben az össz-egyesített elméletek konstruálása. A két feladat megoldása egyúttal lehetővé teszi az új paradigmák részletes (elméleti és gyakorlati) kifejtését.

Az új elmélet, az új értelemadás: az egyesített elméletek integrálása – az egységkor szellemi megalkotása.

A jövő: az egyesített egységelméletek kora.

Jegyzetek

¹A Friedrich Ebert Alapítvány Mit látunk a jövőből? című konferencián tartott előadás rövidített változata (2000.nov.17-19)

²Viszont kimagasló kivételek vannak, például Pethő Bertalan filozófiai teljesítménye, aki amerikai egyetem professzoraként (angol nyelven) már régen világhírű lenne. Legutóbbi kötetében (Technikai civilizáció és lélek) Jean Baudrillard divatos (itthon is ható) “elméleteit” semmisíti meg szellemileg. (Ebből nem következik, hogy egyedül Pethő filozófiai álláspontja lenne elfogadható…)

³“Az egész értéke szerint mindig sokkal több, mint a részek összege.” (László András: Solum Ipsum, Kötet Kiadó, 2000. 77. o.)

⁴José Ortega Y Gasset írja: “Ám a közvetlen jövő értelme tökéletesen előrelátható, az elkövetkező kor általános arculata felidézhető.” (Korunk feladata, ABC Könyvkiadó, 1944)

⁵Nico Stehr: Knowledge societies, INCO 2001/1 (www.inco.hu)

⁶A távoli múlt feltárása, rekonstruálása – több ezer éves felejtések után? – az elmúlt évtizedekben felgyorsult. Néhány fontos könyv az időszámítás előtti, sőt az első és a második özönvíz előtti társadalmakról és gondolkodásukról is: Christopher Knight-Robert Lomas: A múlt üzenete (Gold Book, 2000); Gaston Georgel: Az emberiség négy korszaka (Stelkla Marris, 2000); Julius Evola:Lázadás a modern világ ellen (Kötet Kiadó, 1997) vagy például Szász Ilma: Az Élő Fény árnyéka (1999)

⁷Példaként egy idézet: “Tény, hogy a globalizáció folyamatai, kivált a kultúrák tartományában, átvették a normák, értékek és minták meghatározásának feladatát, s egyszersmind felgyorsították az individualizáció, a differenciálódás és szekularizáció felé mutató trendeket is.” A globalizáció és az egyház. A nemzetközi katolikus értelmiségi mozgalom-Pax Romana 2000. szeptemberi, párizsi kongresszusának záródokumentumából (Mérleg, 2000/3)

⁸László Ervin: Harmadik évezred (Új Paradigma, 1998)

⁹Bővebb információ például: www.neutrino.kek.ip (feltevés: valamennyi neutrinónak együttesen nagyobb tömege van, mint az univerzum valamennyi csillagának együttvéve) Vagy: Héjjas István: Illuzió és valóság (Aszklépiosz Kiadó, 1997)

¹⁰Székely László: Az emberarcú kozmosz (Áron Kiadó, 1997)

¹¹Lásd: A tudat forradalma, szerkesztette László Ervin (Új Paradigma, 1999) vagy: Daniel C. Dennett: Micsoda elmék (Kulturtrade, 1996)

¹²Lásd például: Danah Zohar-Ian Marshall: SQ Spirituális Intelligencia (Csöndes Társ Kiadó, 2000)

¹³Szögjal Rinpocse: Tibeti könyv életről és halálról (Magyar Könyvklub, 1995), Raymond A. Moody: Élet az élet után (Ecclesia, 1996), A klinikai halál állapotáról sokoldalúan (Revital Alapítvány, 2001)

¹⁴Kitűnő és átfogó elemzés: James Gleick: Káosz, egy új tudomány születése (Göncöl kiadó, 1999)

¹⁵Világgazdasági összefoglalás: Csikós Nagy Béla: Közgazdaságtan a globalizálódó világban (Magyar Tudomány 1999/9)

¹⁶Számos tanulmány olvasható erről is: Matolcsy György: A növekedés határai – közgazdász szemmel (Magyar Tudomány 1999)

¹⁷Parapszichológiai Szellemtan (a tudomány és vallások határterületei) című folyóirat számai(1998-2001)

¹⁸Manuel Castells: The Information Age ((Blackwell, 1998)

¹⁹John Rawls: Az igazságosság elmélete. Osiris, 1997

²⁰Huoranszki Ferenc: Filozófia és utópia, Osiris, 1999, 38-40 l.

²¹Varga Csaba: Tudáselmélet, tudástársadalom, tudásrégió. INCO 2001/1.

²²Pethő Bertalan: Technikai civilizáció és lélek (Platon, 2000)

²³Ravasz László: Kis dogmatika (Kálvin Kiadó, 1996), Láma Anagarika Govinda: A korai buddhista filozófia lélektani attitűdje (Orient Press, 1992), stb.

²⁴Többek között: Jürgen Habermas, Jean-Francois Lyotard, Richard Rorty: A posztmodern állapot (Századvég-Gond, 1993)

²⁵Nem szeretnénk elveszni a tudás (vagy tágabban az adat, az információ, a jel, a tudás) definiálásában. Számos és különböző szakértő tesz erre kísérletet. T.H. Davenport-L.Prusak: Tudásmenedzsment című kötete (Kossuth Kiadó, 2001) így összegez: az adat eseményekkel kapcsolatos elvont, objektív tények összessége, de az adat nem rendelkezik inherens jelentéssel, míg az információ üzenet és arra szolgál, hogy változtasson a dolgok felfogásának módján és befolyásolja a címzett ítéleteit és viselkedéseit, a tudás pedig körülhatárolt tapasztalatok, értékek és kontextuális (összekapcsolt) információk heterogén és folyton változó keveréke és a tudást az általa kiváltott döntések és tevékenységek alapján lehet megítélni. Czeglédi János külön füzetben összegezte kutatásait: szerinte az adat az egységnyi megismerés tudati dokumentuma, majd két adat viszonyának meghatározása révén keletkezik az információ, az információk szerkesztése hozza létre az ismeretet, ami a döntésképesség tudati pillére, végül a jellel mint fizikai jelenséggel, az információ nem-agyi anyagi hordozóra való helyezésével az emberi növeli megismerési és munkavégzési teljesítményét (Czeglédi János: Iberianicum (Tekintet Könyvek, 2000)

²⁶Nagyon inspiráló Karl Popper objektív és szubjektív tudást kifejtő elmélete. (Karl Popper: Test és elme, Typotex Kiadó, 1998.)

²⁷Néhány fontosabb, magyarul olvasható mű: Polányi Mihály: Személyes tudás I-II. Atlantisz 1994); Karl R. Pooper: Három nézet az emberi tudásról (Tudományfilozófia, Áron Kiadó, 1999); Lakatos Imre: Tudományfilozófiai írásai (Atlantisz, 1997); Paul Feyerabend: Három dialógus a tudásról (Osiris-Gond, 1999)

²⁸Néhány hazai válogatás és fordítás: Karácsony András: Bevezetés a tudásszociológiába (Osiris-Századvég, 1995); poszt-posztmodern (válogatta és szerkesztette> Pethő Bertalan, Platon, 1997); Philippe Breton: A manipulált beszéd (Helikon, 2000)

²⁹Mannheim Károly: A konzervativizmus (Cserépfalvi, 1994)

³⁰Mannheim Károly: Ideológia és utópia (Atlantisz, 1996)

³¹Fritjof Capra: A fizika taója (Tercium kiadó)

³²A hallgatólagos tudás fogalmát Polányi Mihály abból a tényből vezeti le, hogy többet tudhatunk annál, mint amennyit el tudunk mondani. (Polányi Mihály: Tudomány és ember, Argumentum Kiadó, Polányi Mihály Szabadelvű Filozófiai Társaság, 1997)

³³Hosszú listát lehetne írni Platontól Karl Popperig, Plotinosztól Govinda lámáig és a modern tudományelméletekig. (Például: Karl Rahner: Az Ige hallgatója (Gondolat, 1991), Láma Anagarika Govinda: A korai buddhista filozófia lélektani attitűdje (Orient-Press, 1992), Tudományfilozófia, szerkesztette Laki János, Osiris-Láthatatlan Kollégium, 1998)

³⁴Karl Popper: Test és elme 35.o.

³⁵A formafelettiség megfogalmazása például egyáltalán nem új, lásd a tibeti halottaskönyvet. (A köztes lét könyvei, Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 1998 vagy: Julius Evola: A megvalósítás és a halál utáni akciók, Egyházi Kiadvány, 1997 )

³⁶A formaalatti tudás gondolata nem új, például egy újgur szövegben tudattalan tudásnak nevezik. (A köztes lét és a halál jelei ujgur nyelvből. Megjelent a Köztes lét könyvei című kötetben. 143.o.)