Michael Perelman rámutat arra, hogy a bölcsességtől eltérően az információ mentes minden morális és társadalmi értéktől, tisztán operacionális, kodifikált, receptjellege van. Ez különbözteti meg attól a kvázi-információtól, tudástól, ami kifejeződik az állati hangadásban, génállományban, emberi gesztusban, szaktudásban. (Perelman 1998. 10.) Pethő Bertalan is úgy véli, gyakran és szívesen megfeledkeznek arról, hogy az információ egyértelmű előfeltétele a folyamatok határoltsága. Az információ létfeltétele a világ tudatos ill. médiumokba foglalt - minden esetre az ember tevékenysége eredményeként történő - szegmentumokra, körletekre, rendszerre tagolása (amely tagoltság nem előfeltétele az ember létének, így gondolkodásának, tudásának sem). E tagolás által határozódnak meg a "lehetséges" üzenetek, melyek olyképp eleve ismertek, ahogy a rulett golyó lehetséges kimenetei ismertek: pusztán a konkrét számértéket illeti a bizonytalanság. A kód az a közbeiktatott, tagoló instrumentum, amelynek révén az információ kiválik a zajból (amely utóbbiban ettől függetlenül még lehet és van is tudás-tartalom!). A zajt az üzenet felől határozzák meg; a zaj határolatlan üzenet. Valamit jelent a zaj, hisz legalább zajként megmutatkozik (ellentétben mindazzal, amiről semmilyen módon nincs tudomásunk az információközlés során), de mégsem az "igazi", a kódolt üzenet módján. Az információtól a zaj felé menve a kiszámítható bizonytalanság kiszámíthatatlanná válik. A zaj "alatti" szinten, amiről már semmilyen tudás nincs, a bizonytalanság is eltűnik. Az ember eredendően nem a Semmiben és nem is az Információban van, hanem a Zajban, azaz az informálódását zavaró, fel sem fogott üzenetek, háttérüzenetek özönében. Az ember határt von a zajba, amely addig nem volt ott és nem is "természetes", hogy ott legyen,1 és ezáltal informálódik. Ez a folyamat az eredendő, az ismeretlennel szembeni tudomásszerzés, nem pedig a - meglevő, "kéznél levő" - ismeretek közti különbségtevés, kétértékű döntési helyzetek felállításának és az abban való választásnak a képessége. Határ nincs a természetben, kivéve a határos lényt, az embert. Az információkhoz az ember története során fért hozzá; ez az információ korábban a zajban rejtőzött; mérhetetlenül több információ továbbra is a zajban rejtőzve maradt és marad.
Az információ és a zaj különbségével analóg a klónozás és a sikertelen klón különbsége. Arról értesülünk, hogy ma már képes az ember klónozni birkát, tehenet és saját magát is, amit az információs társadalom egyfajta diadalaként ünneplünk. Azonban, mint ez egy kevesebb publicitást kapott hírből kiderül, a klónozásos kísérleteknek mindössze 3%-a "sikeres". (Világgazdaság 2001. március 29.) A "kezdetben sikeres" kísérleteknél is több esetben fejlődési rendellenesség áll be.
Az ember eszközei, médiumai, szerszámai - ezeket az ember bővítményeinek nevezi Pethő közös néven - a határok kijelölésében döntő szerepet játszanak. A számítógép is ilyen bővítmény. A számítógép és az emberi elme között sokszor szoktak párhuzamot vonni, ami azonban eltekint attól az alapvető különbségtől, amely az információ és a tudás között van. A számítógép binarizált információt fogad be és bocsát ki, a kétértékű döntések pedig a dolgok közé vágnak, nem pedig azok elé, mögé, túljára vagy határára. Az ember von határt a számítógép köré, zárolja, zárójelbe (saját tevékenységének zárójelébe) teszi azt; a számítógép információs folyamatait azáltal teszi lehetővé, hogy kiemeli a zajból. Mennél fejlettebb egy számítógép, annál zártabb. (Pethö 1991. 48-53.) Mindez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ember ura a számítógépnek, ill. általában bővítményeinek, s azt sem, hogy bár ma nem az, viszont azzá válhat. (Pusztán arról van szó, hogy egyik sem teszi feleslegesség a másikat, egyik sem lép a másik "helyére".) A médiumok, a bővítmények beállítják az ember határait, in-formálják őt azokba a határokba. A médium azonban nem információt szállítva, továbbítva az ember felé teszi ezt elsődlegesen, hanem az életformához még azelőtt hozzájárulva. A médiumoknak ez a sajátossága - "információ-neutralitásba visszasüllyedt minőségük" - élesen megkülönböztetendő tulajdonképpeni működésüktől. (i.m. 54.)
A tudástársadalom egyik felfogása szerint emberi tevékenységnek a géppel, robottal stb. való helyettesítésnek tulajdonképpen nincsenek határai, hiszen a jelenleg dolgozók mintegy 3/4-e ismétlődő, tehát gépesíthető munkát végez. (Rifkin 1995. 5.) Az új kor sajátja e felfogásban, hogy nemcsak a kézi, hanem egyre inkább szellemi tevékenységek helyettesítésére is lehetőség nyílik. A mesterséges intelligencia (MI) a fehér galléros munkanélküliség terjedését is előidézi. (i.m. 9., 60.) A pesszimista nézet ebből vezeti le azt, hogy az általános munkanélküliség kora köszönt ránk. Rifkin átveszi a legtöbb számítógép-szakértő "egybehangzó" véleményét, miszerint a következő században az MI túlszárnyalja gondolkodási teljesítményével az átlagos emberi szellemet. Képes lesz a gép a "flexibilis információ feldolgozás"-ra ill. "puha logika"-ra, azaz az ember döntéshozásakor alkalmazott intuitív gondolkodásra; olvasásra, komplex beszéd megértésre, az arcmimika megértésére, és még a viselkedés-elvárásra is. (i.m. 61.) Olyan munkatevékenységek is feleslegessé válnának ezzel, mint a sebészé, a regényíróé vagy a zenészé. (i.m. 158-9.)
Erre a felfogásmódra az jellemző, hogy a végletes pesszimizmus hangján szól a modern, élő munkát helyettesítőnek, kiküszöbölőnek vélt technika az adott társadalmi-gazdasági kontextusban érvényesülő hatásáról, miközben ugyanettől a technikától egy évezredes álom megvalósulását várja, ha megfelelően osztjuk el annak áldásait: az elosztás "rajtunk múlik", és ezzel az is, hogy utópikus vagy anti-utópikus jövő vár ránk. (i.m. 13.) Azaz egy specifikálatlan "mi"-t, egy alanyt feltételez. amely a technikát, mint tárgyat képes uralni.2 A "pozitív" alternatíva útjában többek közt a piacgazdaság logikája áll, ami miatt - ironikus módon - minél közelebb kerülünk az utópikus álom technológiai gyümölcseinek beéréséhez, annál inkább anti-utópikusnak látszik a jövő. (i.m. 56.) Másfelől azonban a szakszervezetek is felelősek, mivel feladták a technikai átalakulás és ennek elosztása feletti kontrolljukat, és bár meglevő tagságukat még viszonylagos kedvezményekhez (korai nyugdíj stb.) juttató megállapodásokat kötöttek, de lényegében a menedzsmentre hagyták a dolgok irányítását. (i.m. 86-7.)
Az információ korát Perelman szerint nem annyira az információ mennyiségi növekedése, mint inkább minőségi átalakulása jellemzi: a szimbólum-feldolgozás kerül előtérbe a hallgatólagos és a manuális tapasztalat során szerzett tudással szemben. (Perelman 1998. 20.) Információs korunk sajátsága nem az információ kifinomult (sophisticated) felhasználása, hanem bizonyos típusú információk használata, és az, hogy tudatában vagyunk a munka információs aspektusainak. (Perelman 1998. 19.)
Az információs korra az jellemző, hogy lenézi a "kéz és a fej" együttes használata során megmutatkozó hallgatólagos vagy gyakorlati tudást, és csak akkor ismeri el egy tevékenység információs/tudás tartalmát, ha az elválasztva a "kéztől", a hallgatólagos tapasztalattól - a "fejhez" rendelve - jelenik meg. (Perelman 1998. 21.)3 Ez szemléltethető a dinnyeszedő munkás példáján. Amíg a betakarítás - korántsem egyszerű, összetett percepciós erőfeszítést igénylő - feladata és az ehhez tartozó testi-kézi munka egységben jelentkezett, azt nem tekintenénk információ-intenzív tevékenységnek. Amint azonban olyan munkamegosztás jönne létre, amellyel az egyik alkalmazott a dinnye érettségéről való feljegyzéskészítésre és a manuális tevékenységet végző másik alkalmazott instruálására specializálódna, miközben az utóbbi tevékenysége végzésének megszűnne feltétele lenne a korábbi összetett percepciós - a gyümölcs érettségének érzékelésében tetten érhető - aktivitás ill. a megfelelő leszedéshez szükséges tapasztalati tudás, akkor a mezei munka, pontosabban a feljegyzési folyamat rögtön informacionálissá válna. A kodifikáció így függ össze a specializációval. Az előbbiekből persze túlzás lenne azt a következtetést levonni, hogy eleink "implicite" már mindent tudtak, és ezt a tudást modern korunk legfeljebb csak kodifikálta.4
Az információ előfeltételeiről való megfeledkezés egyfajta ontológiai idealizmus (média-idealizmus) alapjává válhat és vált is McLuhan műveiben. Az idealizmus alapja annak hite, hogy az elektromosság révén az elme közvetlenül, médiumok, bővítmények eszközök nélkül kihelyeződhet a külvilágba. A viszony közvetlenebbnek tűnik a kéz és az idegrendszer közti kapcsolatnál is, hiszen az elektromos készülékek működési elvében is hasonlóság mutatkozik az idegrendszerrel. MacLuhan ezt a hasonlóságot hangsúlyozza. A központi idegrendszer eme vélelmezett technológiai kiterjeszkedése egyben azt is lehetővé tenné, hogy az egész emberiségbe belefoglalódjunk. Innen a globális falu mítosza (ami MacLuhan nagy karriert befutott fogalma), az az elmélet, hogy mindenki involválttá válhat az elektronikus médiumokban, véget ér az erőszak, az elektronikus automatizálás révén megteremtődik termelés, fogyasztás és tanulás egysége, valamiféle egyetemes nembeli ember valósága. (Pethő 1991. 43.)
Az információ ill. a tudás - tekintsük itt azt, ami bennük közös - különböző típusai között átváltás lehet: az egyik dominanciája a másik visszaszorulásához vezet, annak analógiájára, ahogy az egyes emberi érzékszervek közt is fontossági különbség lehet (az európai kultúrában a vizualitás dominanciája a hallással és különösen a tapintással szemben); vagy ahogy a testi, kézi ügyesség visszaszorulhat a mentális, spekulatív, szemlélődő, kalkulatív jellegű tudás felnövekedéséhez képest. Adott fajta információ (tudás) az egyik társadalmi réteg vagy történelmi kor ill. kultúra számára teljesen értéktelen lehet, miközben a másik számára fontos és értékes.
A tudás ill. a zajban rejlő tudás kodifikálására törekvés ellenére kontextus-függő marad az információ. A szimbolikus, formalizált tevékenység és tudás kötve marad a hallgatólagos, nem formalizált tevékenységhez és tudáshoz. (Perelman 1998. 11.) Ez legjobban a software fejlesztés ill. a programokat használó komplex rendszerek esetében tűnik ki. A software-ek alkalmazásakor kiderül, hogy számos olyan tényező van, amit korábban nem lehet előre látni. Egy szakértő megállapítása szerint a nagy software projektek költségvetésüket rendszerint 100%-kal, a határidőt egy évvel túllépik. (Edward Yourdont idézi Perelman 1998. 62.) A projektek 3/4-ének működése kudarccal végződik, azaz vagy nem úgy működik, ahogy kellene, vagy egyáltalán nem használják. A megvalósult és működő projekteknél a programozók idejének 80%-a programhibák "javítása" viszi el. Azt is mondhatjuk a létrejött programrendszerek jellemzőit szemlélve, hogy a programok sikere, nem pedig a kudarca az, amin csodálkoznunk kell. A több millió soros programokban az esetleges hiba megtalálása is épp elég komplikált feladat, nemhogy az esetleges hibákelőrejelzése. A sofware-eket használó komplex rendszerek (atomerőművek, űrhajók stb.) esetében a váratlan - könnyen válságba forduló - helyzetek felbukkanása szinte biztosra vehető, amint ezt az elmúlt évek nagy katasztrófái ill. programhibák miatt befulladt űrkísérletei mutatják.5 Az ilyen helyzetekben az IT kevés, a technikát jól ismerő emberekre van szükség; olyan fajta tudásra, amit nem lehet programozni.
Az ilyen rendszerek esetében fel kell vetni azt a problémát, amely abból ered, hogy az informatizálás technikai aspektusait az emberi tényező rovására túlhangsúlyozzák . Amennyiben a technikai rendszerek kialakításánál abból indulnak ki a tervezők, hogy az embert a gép helyettesíteni képes, a viszony köztük nem kiegészítő, akkor előállhat az a helyzet, hogy a végső soron a technikát kiszolgáló személyzet a feladathoz képest alulképzett lesz.6
Az információ kontextus-függőségéből vezethető le az, hogy a szimbolikus, formalizált információ önmagában nem elégséges az ember egzisztenciájához, ehhez felkészítésre, játékra is szükség van. A rulettkerék olyan világot határoz meg, amelyben tökéletes az informáltság: ismertek a dolgok határai, a szabályok és a kimenetek, úgy tűnik, a zaj nélküli információ uralja a rendszert. Azonban az információ elevenné tételéhez játszani kell a rulettel, forgásba kell hozni, és ezzel már is előállt a tökéletes információhiány arról, hol is áll meg a kerék. Ez példázza azt, hogy az ember nyitja a rendszert, a kódot, az információt, ő maga kreátumának nyílása. (Pethő 1991. 51.) A szűken információs tényezőkön túli tényezők - ezek anyagi feltételei, eszközigénye és annak révén, hogy a környezetben léteznie kell olyan személynek, aki segít mindebben - jelentős befolyása teremt továbbá alapot arra, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek képződjenek, fennmaradjanak, sőt fokozódjanak. (Perelman 1998. 12-3)
Az etnometodológiai irányultságú technikaszociológia is felfigyel arra, hogy a munkaelrendezésnek (work setting) jelentős szerepe van, amennyiben a technika ehhez való illeszkedéséből számos probléma fakad. (Button 1993. 31-33.) Az etnometodológusok számára a technikának az emberi interakciókat befolyásoló, átalakító hatásából számos apró, részelem feltárul. Pl. egy, a külön szobákban-emeleteken elhelyezett kollégákat összekapcsoló audio-vizuális kapcsolatot biztosító rendszerben felfedezik, hogy bizonyos aszimmetriák jönnek létre (olyanok, amelyek minden résztvevőt sújtanak7). Az aszimmetriák az emberi metakommunikáció, pillantások, gesztusok, apró emberi mozdulatok, finomságok szintjén jönnek létre, a performatív tartalom csökkenését, gyengülését jelentik. (i.m. 39., 45.) Még amikor a képernyőn látható marad is a gesztus, testileg kiválik (disembodied) abból a beszédből, amelyet illusztrál. (i.m. 47.)
Azonban mindezek a módosulatoknak az észrevevése után nem válik világossá, hogy amennyiben ezek a hatások átalakítják, "torzítják" az emberi-személyes interakciókat, akkor az ennek következtében, valamiféle ideális interszubjektív, eszköztelen emberi kölcsönkapcsolatokhoz képesti információvesztésben mért sikertelenség elégséges-e ahhoz, hogy a technika alkalmazási kudarcáról beszéljünk az azt alkalmazó szervezet funkcionális működését illetően. E probléma, azaz hogy a bevezetett technika érzéketlen azokra a cselekvésekre és interakciókra, amelyekből a munkaelrendezés összeáll, a felfogásmódot képviselők szerint kockára teheti új technikai rendszerek bevezetését, azonban a módszer szellemében fogant esettanulmányok mindegyikéből nem látszik bizonyítottnak ez a tétel. Az audio-vizuális kontaktust teremtő rendszer esetében a megfigyelők a társadalmi-interakciós szervezet elemeinek módosulását "kicsinynek" (minor) minősítik, ugyanakkor úgy vélik, ezek ennek ellenére "jelentősek". (i.m. 43.) Elvileg lehetséges az is, hogy az egyének képesek az ebben az esetben szereplő metakommunikatív deficitet ellensúlyozni azzal, hogy - amint azt a tanulmány is említi - színpadiassá növelik gesztusaikat. (i.m. 47.) Az interakciók észlelt átalakulásának problematikusságát azért sem igazán értjük, mivel éppen arról van szó az adott technika esetében (az audio-vizuális eszközrendszer alkalmazásának az a célja), hogy a kutató jellegű munkát végző személyek számára biztosítsák a nyugodt, mások képi és hang által történő zavaró jelenlététől, a koncentrációt csökkentő zavaroktól mentes környezetet, miközben ezzel párhuzamosan fenntartsák valahogy a társas együttlét szellemét. (i.m. 52.) Innen nézve az interakciós "torzulások" olyan árnak bizonyulnak, amit a részt vevők minden bizonnyal megfizethetőnek tartanak az előnyökért. Ráadásul maga a tanulmány tesz említést, hogy a metakommunikatív "finomságok" maguk is technikailag szimulálhatók.8 Az etnometodológiai megközelítés más esetekben nem mutat ki többet, mint azt, hogy a rendeket teremtő technológiák nemcsak a közömbös "természeti" tárgyak viselkedését követik, hanem az "állatok" (mármint a rendszer élő elemei, az emberek) cselekvését strukturáló eszközként is hat. (i.m. 125.)9
A bizalom fogalma igen közeli az információéhoz, annak ellenére, hogy erről keveset beszélünk. Kenneth Arrow definíciója szerint az információ a bizonytalanság csökkenése. (Perelman 1998. 16.) Ugyanez elmondható a bizalomról is, azaz a bizalom is csökkenti a bizonytalanságot. (i.m. 106.) A bizalom az információgyűjtésnek fontos aspektusa, amelyet viszont az információ gazdaságtana meglehetősen elhanyagolt.10 Amikor George Stigler, a téma klasszikusa azt mondja, hogy a vevőnek össze kell hasonlítania azt a megtakarítást, amely az addicionális információval elérhető, az információszerzés költségével, akkor nem mond semmit arról, hogy az milyen bizalmi szint mellett történik. A bizalom lehetővé teszi a tranzakciós költségek csökkentését azáltal, hogy a vevő joggal feltételezheti, hogy az eladó nem használja ki helyzetét, és nem próbál túlságosan magas árat szabni, tudva és kihasználva azt, hogy az informálódásnak többletköltségei vannak. (i.m. 105.) A bizalom információs állományunk jelentős részét teszi ki, másfelől úgy is felfogható, mint ami helyettesítője az információnak.
A bizalom Fukuyama szerint a társadalmi tőkéből ered, ami az informális, közös értékek és normák összessége, amennyiben eme normákat bizonyos, a szűkebb emberi csoport, közösség szintjén túlmutató univerzalizmus szelleme is belengi. (Fukuyama 2000. 30. és 33., 317) Az ilyen normák jelentősen csökkentik a tranzakciós költségeket. (i.m. 35.) A normák azáltal hordoznak magukban információt ill. tudást, hogy történelmi vagy játékelméleti eszközökkel leírható módon a diakron emberi játszmák során felmerült problémákat és azok megoldásait fejezik ki. A bizalom diakronitása abban is kifejeződik, hogy az emberek huzamosabb ideig megfigyelhető erkölcsös viselkedésének a mellékterméke. (i.m. 84.)
A Fukuyama-féle felfogás azért áll közel bizonyos értelemben az itt képviselt felfogáshoz, mivel a tudásnak a nem kodifikált informacionális formákon túli létére és jelentőségére utal. A remények, amelyeket az általa Nagy Szétbomlásnak nevezett folyamat megfordulását illetően táplál, a tudás olyan formáihoz kötődnek, amelyek a kodifikálható tartományon kívül esnek, többek, mint puszta társadalmi konstrukciók. (i.m. 211.) Számára az emberi természet, test (génállomány), hajlamok, készségek és kultúra olyan tudás-hordozó alapok (vö. i.m. 192.), amelyek hajlamossá teszik az embert arra, hogy az ember a technika kiterjeszkedéseiből származó válságjelenségeket megoldja, amennyiben a politika és az állam a maga erejével e tudáshordozók, a társadalmi tőkének eme állandó újrateremtői érdekében hoz törvényeket (erősíti a nukleáris családot, a férfiak felelősségét, teremt bizalmat a közrend fenntartásával/a hétköznapi életbe mélyen beszivárgott garázda-rendetlenség visszaszorításával, javítja az oktatást mind a formálist, mind a családon belülit).
Amennyiben a bizalmat a tudás és az információ egyfajta állományának tekintjük, akkor felmerülhet a kérdés, vajon ez az állomány csökken vagy nő az információs korban és a tudástársadalomban, ill. hogy ez a tendencia vajon örökké fog-e tartani vagy sem. Fukuyama tulajdonképpen a posztindusztriális átmenetet, a gazdaság informacionalizálódását tartja - többek közt - felelősnek a társadalmi tőke '60-as évektől tartó leépüléséért, azonban olyan mechanizmusokat vél feltárni, amelyek szerinte biztosítják - mint ahogy a múltban is biztosították - e tőke újraépülését. Fukuyama egyes érvei a társadalmi tőke ill. a bizalom újjáteremtődése mellett érdekesek, azonban a kérdés megválaszolása korainak tűnik.11 Mindazonáltal nem látjuk azt az elméletet sem megalapozottnak, amely a tudástársadalomban a kapitalizmus társadalmi tőkét "felzabáló" tendenciáját tartja kizárólagosnak, mint ahogy azt sem, amely a helyes normák és értékek helyreállását vélelmezi. (vö. i.m. 340.) Ennyiben hasonló álláspontunk Fukuyamáéhoz.
Irodalom
Button, Graham (szerk.): Technology in Working Order: Studies of Work, Interaction, and Technology, Routledge 1993.
Castells, Manuel: The Rise of Network Society, Blackwell Publishers 1996.
Fukuyama, Francis: A Nagy Szétbomlás, Európa 2000.
Perelman, Michel: Information, Social Relations, and the Economics of High Technology, MacMillan 1991.
Pethő Bertalan: A posztmodern Amerikában, Platon 1991.
Rifkin, Jeremy: The End of Work, The Putnam Publishing Group 1995.
Jegyzetek
1 Ha tetszik, "művi", de csak akkor nevezhető annak, ha a műviséghez kapcsolódó európai - platonikus - előítéletet, amely a mesterségeshez valami negativat kapcsol, elvetjük.
2 Ennek a felfogásnak a filozófiai tradícióját több irányú kritika éri, ennek részletesebb bemutatása azonban nem ennek a tanulmánynak a tárgya.
3 Castells szerint a japán cégek legfontosabb, a termelékenység növekedéséhez hozzájáruló újítása fölött a nyugati szakértők elsiklottak. A japánok viszont a "tudás-kreáló társaság" alapjellemzőjének azt tartották, hogy az explicit és a hallgatólagos tudás közti interakcióra alapoz. (Castells 1996. 159.)
4 Perelman helyenként mintha ezt állítaná, pl. mikor arról beszél, hogy az utóbbi 5000 évben egyetlen növényt sem háziasítottunk. (Perelman 1991. 8.)
5 A Figyelő 2000. 1. száma egész "naptárat" állított össze 1998-1999-re olyan eseményekből, amelyekben software-hibák miatt álltak elő katasztrófaközeli helyzetek ill. következett be költséges rendszerek kudarca.
6 Perelman az amerikai információs modellel szemben több helyen felveti azt, hogy nem megfelelően gondoskodnak a kiegészítő humán tőkéről, így ez állt volna a Three Mile Island-i baleset mögött is. (Perelman 1998. 44.) Az ellenőrzés túlzásba vitele, ill. e funkció kívül helyezése az alkalmazottak, a rendszerrel a legközelebbi kapcsolatban levők körén a felelősség, az autonómia, a kreativitás csökkenéséhez vezet az utóbbiaknál. Az autonómia iránti igény stimuláló oktatás nélkül nem jöhet létre. (i.m. 50.)
7 Ebben a tekintetben különböznek a szisztematikusan bizonyos szerepeket előnyben részesítő aszimmetrikus szituációktól, mint amilyen pl. a bírósági tárgyalás. (Button 1993. 48.)
8 Pl. mikor az egyik részt vevő a másikkal kapcsolatot kíván felvenni, a rendszer az ajtón való kopogás hangját szimulálja. (i.m. 51.)
9 Az említett tanulmány azt mutatja meg, hogy a repülőtéri irányítási rendszerekben a munkaterveket/ütemterveket (schedule) egy helyen alakítják ki (a "centrumban"), majd onnan terítik az egész releváns területen, ahol azok egyfelől előírássá válnak a munka számára, másfelől viszont olyan formává, amelyre a munkafolyamat ráíródik. (i.m. 115.) A repülésirányítók nem egyszerűen alávetik magukat annak a fegyelemnek, amelyet az idő diktál, hanem képzettségük alapján igazított rutinnak tekintik. (i.m. 119.)
10 Ugyanakkor Fukuyama joggal mutat rá, hogy már nem lehet a szociológia Durkheim által vélelmezett felsőbbrendűségéről beszélni a közgazdaságtannal szemben arra hivatkozva, hogy az előbbi a piaci csere nem piaci alapjaival is foglalkozik az utóbbival szemben, mivel a játékelmélet a közgazdaságtanon belül a normák kialakulásának magyarázatában fölébe kerekedett a szociológiai funkcionalizmusnak. (Fukuyama 2000. 206.) Ennek ellenére a közgazdaságtan módszertani individualizmusa és Fukuyama arisztotelészi ihletésű antropológiája (az ember eredendően társas ill. politikai lény) között különbség van. (i.m. 221-2.)
11 Fukuyama művének kritikája nem tárgya mostani írásunknak, csak a miénkkel közös momentumokra utaltunk. Annyit jegyeznénk csak meg, hogy az emberi természetre vonatkozó némely bizonyítékait érezzük több esetben ingatagnak, valamint szerintünk szűkebbre szabottak a társadalmi tőke magánvállalatok általi előállításának lehetőségei annál, ahogy azt ő maga műve konklúziójában látja. Korábban egyébként éppen Fukuyama hívja fel a figyelmet, hogy a vállalatok bizalmi hálózatai is a hálózatok általános problémájával terheltek, azzal, hogy kifelé zártak: bár képesek társadalmi tőkét létrehozni, e társadalmi kötelékek nem kapcsolják össze alkalmazottaikat más vállalatok alkalmazottaival. (i.m. 298.)