Molnár László: Az információs társadalom felé

A dolgozat az információs társadalom felé vezető sajátos, az amerikaitól eltérő európai utat vizsgálja egyrészt a vonatkozó programok, koncepciók, másrészt a társadalmi-politikai problémák tükrében. Ennek során különös figyelmet szentel a Bangemann jelentésnek, az 'eEurope - Információs Társadalmat Mindenkinek' programnak, valamint a jóléti állam és a modern demokrácia problémáinak, az elméletek közül Castells koncepciójának.

Rámutat arra a tisztázatlanságra, ami a neoliberális szóhasználat - ami szerint a piac minden problémára megoldást kínál - és az információs társadalom feltételeinek megteremtésére irányuló konkrét állami beavatkozási programok között feszül. Ennek során rámutat arra, hogy az elemezett dokumentumok technikai fejlesztésre/fejlődésre vonatkozó felfogása - miszerint a tudományos-technikai kínálat nyomása eredményezi a technikai fejlődést - egyoldalú, leegyszerűsítő volta miatt már elavult és a belőle levont gyakorlati intézkedések nem érhetik el a kívánt célt: Új, komplex innovációs modell alkalmazására van szükség, ami a gazdaság mellett figyelembe veszi a globalizáció nemzeti, regionális és nemzetközi politikai, technikai és kulturális feltételeit is.

1. Bevezetés

1. 1. Hamis dilemma

Korunkban nagy társadalmi átalakulás zajlik, amit sokan információtechnológiai forradalomnak neveznek. Ez a világunkat átfogó változás kiterjed az élet valamennyi dimenziójára: a gazdaságra, a társadalomra, a kultúrára, az életmódra, a környezetre, stb.-re. Másként kifejezve itt a globalizáció folyamatairól van szó, melyek elválaszthatatlanul összefonódtak az információs és kommunikációs technológiák globális hálózatainak kialakulásával. A dilemma az, hogy az így kialakult társadalmat az infokommunikációs technológiák mintájára fogjuk-e fel, vagy a társadalomból kiindulva, annak azon új sajátosságait és viszonyait elemezzük-e, melyek e technikák fejlődésével függenek össze. Ennek során az álláspontok két hamis szélsősége alakult ki: Az egyik szerint a globalizáció folyamataival minden rendben lesz, ha szabaddá válik a leleményesség és a piaci verseny. A másik álláspont azt tartja, hogy az információs technológia fejlődése nem más, mint a kizsákmányolásnak, a foglalkozások tönkretételének, a környezet lerombolásának, a magánszféra elleni támadásnak egy új eszköze. Összegezve: a technikai elit álláspontja áll szemben az új géprombolókéval.

A megoldás máshol, egy harmadik modellben keresendő, amely a társadalmi és környezeti tekintetben fenntartható fejlődést kívánja megvalósítani. (Manuel Castells: Information Technology, Globalization and Social Development, (Paper prepared for UNRISD conference on Information Technologies and Social Development, Palais des Nations, Geneva, 22-24 June, 1998)

1. 2. Előzmények

Az információs-tudás társadalom koncepciója nem régi. Daniel Bell 1973-ban megjelent művében a posztindusztriális társadalom kialakulásáról beszél, ahol már nem az ipar, hanem a szolgáltatások, illetve az információ előállításával, feldolgozásával és terjesztésével foglalkozó tevékenységek válnak döntő jelentőségűvé. Ebben a társadalomban az elméleti tudás Bell szerint az értékek fő forrásaként döntő jelentőségűvé válik. (Bell 1973)

A 70-es és nyolcvanas években ez a téma nem vonzotta a közvéleményt. Inkább arról volt szó, hogy az adatvédelem kérdései kerültek előtérbe. Így például Németországban az 1983-as népszámlálással kapcsolatos adatvédelmi problémák vezettek az NSZK alkotmánybíróságának ítéletéhez, melyben megfogalmazódott az állampolgárok "információs önrendelkezésének" joga: Az, hogy személyes adatairól mindenkinek joga van azok közlése, feldolgozása stb. tekintetében dönteni néhány, a törvény által megszabott eset kivételével. Ezek az aggodalmak nem korlátozódtak Nyugat-Európára, az Egyesült Államokban is: Megszülettek az adatvédelmi törvények, melyben jelentős szerepet játszott az egyes országok közvéleményének nyomása.

A 90-es évek elején azonban megváltozott a helyzet. Az Egyesült Államokban meghirdetett információs szupersztráda (Information Superhighway) program váratlanul sikeres volt. Gore alelnök megállapította: 'Ma a kereskedelem nemcsak aszfaltból készült utakon, hanem információs utakon bonyolódik le.' (Gore 1993, 19)

Ez az elképzelés hivatalos dokumentumokban a Nemzeti Információs Infrastruktúra (NII, National Information Infrastructure) néven szerepel. Gore a következőképpen magyarázza az NII-t, párhuzamba állítva az USA egyes tagállamait összekötő államközi országutak (Interstates) hálózatával: 'Igen hatásos dolog, ha a Nemzeti Információs Infrastruktúrára úgy gondolunk, mint a tagállamokat összekötő utak rendszerére, kiépítésük kezdetén. Ezek az országutak azonban információkat hordoznak, nem embereket, vagy árukat. Én nem pusztán egy nyolcsávos térítésköteles autóútról beszélek. A tagállamokat összekötő országutak és a hozzájuk csatlakozó mellékutak tömegéről beszélek, melyek azonos módon épültek. Úgy, ahogy az utak épülhetnek betonból vagy makadámból, vagy akár kavicsból is. Bizonyos utak épülhetnek száloptikából. Mások koaxiális kábelből, vagy vezeték felhasználása nélkül. De - és ez a lényeg - ezeknek kétirányú utaknak kell lenniük. '(Kubicek - Dutton 1997, 12)

Ez az univerzális infrastruktúra lehetővé teszi mindenki számára, hogy bármikor bárhonnan információhoz jusson be. (Kivéve, ha egy felhasználó megtiltja egy adott esetben a hozzáférést.) Ennek megfelelően ez az érintettek számára az individuális szabadságot, a demokráciát és az individualitás szellemét testesíti meg.

Természetesen ennek az infrastruktúrának megvannak az előzményei. Így a telefonhálózat már lehetővé tette és teszi a rendszerben lévőkkel a kétoldalú kommunikációt. De ennek a mértéke igen korlátozott az ISDN, vagy az Internet lehetőségeihez képest. A számítógépes hálózatok ugyanis ennél lényegesen bonyolultabb kommunikációt is lehetővé tesznek. Nemcsak az egyik embernek a másikkal, vagy néhány ember egymással kommunikálhat konferenciabeszélgetések során, hanem sok ember sok másik emberrel is kommunikálhat. Itt bármely típusú információ - a szöveg, a hang, a kép - nagy sebességgel, sok partner számára történő egyidejű továbbítása lehetséges. (Kubicek - Dutton 1997, 13)

Minden vonatkozó kormányzati megnyilatkozásból kitűnik, hogy az információs és kommunikációs technikák területe valamennyi fejlett országban fokozott állami beavatkozás tárgya. Az "Elérhető Amerika" kormányzati programja 18 részprogramból áll. (Elérhető Amerika 1998, 18-19)

2. Európa és a globális információs társadalom - a Bangemann jelentés

2. 1. Az információs társadalom kialakulása

Mindenek előtt szükségesnek tartom megemlíteni, hogy az EU egyrészt nem használja az információs szupersztráda metaforáját, másrészt pedig a problémát sokkal általánosabban fogja fel, mint az USA kormánya. Bangemann, az EU illetékes főbiztosa ezt a következőképpen fogalmazza meg: 'az "információs szupersztráda metafora" használatát szándékosan kerültük, mert az csak az infrastruktúrát jelöli, ami épp csak egy része az egész rendszernek…és lehet, hogy nem is a legfontosabb…Az európai információs társadalom fogalma közelebb áll a Bizottság elképzeléséhez, mint az információs szupersztráda, mivel kifejezi azt a véleményét, hogy a modern információs és kommunikációs technikák használatának politikai és társadalmi következményei messze túlmennek a pusztán gazdasági vagy technikai reformokon.

Ezek az innovációk megváltoztatják a társadalmak egészét változtatják meg…életmódunkat, tanulásunk és munkánk jellegét.' (Bangemann 1995, idézi Kubicek és Dutton 1997, 19)

Az Európai Unió is számos programot dolgozott ki az információs társadalomról. Ezek közül kiemelkedő jelentőségű a Bangemann jelentés. Ezt általában egyfajta kettősség jellemzi. Ez abból áll, hogy egyrészt a piaci folyamatok autonómiáját hangsúlyozza, másrészt az állami beavatkozásról ír, de nem beavatkozásként.

Így a jelentés az információs társadalommal kapcsolatos állami feladattervről a következőket írja: 'Kiemeli azokat a területeket, ahol azonnali cselekvésre van szükség, hogy a piac által kijelölt útvonalon indulhassunk az új kor felé.' Majd a fejtegetéseket így folytatja: 'A Tanács megbízásának értelmében támogatjuk a speciális kezdeményezéseken alapuló feladattervet, beleértve az állami és magánszektorokat összekötő partneri kapcsolatokat. Az említett ágazatok célja a piac ösztönzése és ez által a kritikus tömeg mielőbbi elérése. ' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 50)

Itt döntő fontosságú, hogy mit értünk a kritikus tömeg elérésének elősegítésén. A jelentés szerint ez a következőket jelenti: 'Az új információs infrastruktúrák alapján a piaci szegmensek nem képesek megfelelő beruházási megtérülést biztosítani bizonyos szintű kereslet nélkül. a legtöbb esetben önmagában a verseny nem, vagy csak nagyon lassan biztosítja ezt a tömeget. A cél eléréséhez számos intézkedésre van szükség.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 56)

Néhány lényegi példán mutatom be a jelentésben levő kettősséget. Eszerint egyrészt 'A piac az igazi mozgató erő, az dönti el, hogy kik lesznek a győztesek, illetve a vesztesek.' Másrészt 'A kormány elsődleges feladata a versenyképes erők oltalmazása., határozott és hosszú távú politikai támogatás biztosítása az információs társadalom részére úgy, hogy a húzókereslet képes legyen a növekedés finanszírozására, csakúgy, mint másutt.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 50)

De ha a piac dönt a piaci aktorok sorsáról, akkor miért tekinti a kormány elsődleges feladatának a versenyképes erők oltalmazását? Ha ezek a folyamatok piaci vezérléssel zajlanak, akkor, miért van az, hogy a piac nem teremti meg a fejlődéshez szükséges keresletet?

Azt hiszem, nem kell különösebben tovább idéznem a vonatkozó szövegeket, hogy beláthassuk. itt két nyelvezet keveredéséről van szó. Egyrészt a nyolcvanas évektől divatossá vált neoliberális szóhasználatról, amely ekkor már szinte kötelező a kormányok számára. Eszerint mindent a piac hoz létre, ami új. Minden fejlesztésnek és fejlődésnek piaci jellegűnek kell lenni. A verseny és versenyképesség, gazdaságosság szavakkal pedig minden intézkedés legitimálható és legitimálandó. Másrészt pedig a valóságos helyzet is megjelenik:

Az, hogy a műszaki innováció és a gazdasági fejlődés nem nélkülözheti ilyen fontos területeken az állam beavatkozást. Ezért a piaci folyamatokba történő állami beavatkozást leírása során a program szerzői arról is beszélnek , hogy 'A Csoport elkészült jelentése sürgeti az Európai Uniót, hogy tegyen hitet a piaci mechanizmusok mellett, amelyek mozgató erőkként szolgálnak az információs korhoz vezető úton.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 46)

Sokan erre azt vethetik értelmezésem ellen, hogy amit idáig mondtam, az csupán értetlenségről tanúskodó félremagyarázása a dolgoknak. Hiszen teljesen világos, hogy itt arról van szó, hogy az államnak meg kell teremteni az információs és kommunikációs technológiák fejlődése számára a megfelelő szabályozási környezetet. Ezután pedig piaci alapokon megy tovább a fejlődés, mint a karikacsapás. Ez oly módon megy végbe, hogy az információs társadalom kialakulásának igazában nem is lehet ellenállni. (Bangemann jelentés <1994> 1998, 47-48)

Az ilyen (lehetséges) ellenvetések szerint valójában az a helyzet, hogy 'Az új piacok keletkezésének kulcskérdése a teljes versenyt megengedő új szabályozási környezet iránti igény. Ez előfeltétele lesz az innovációhoz, növekedéshez és fejlesztéshez szükséges magántőke mobilizálásának.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 53). Ezért eszerint nincs semmi ellentmondás aközött a két megállapítás között, hogy egyrészt 'Európa belépését az információs korba a piac fogja vezérelni.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 45). Másrészt pedig meg kell állapítani, hogy 'Jelenleg ez a piac embrionális állapotban van.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 52).

Szerintem ezzel kapcsolatban azonban tekintetbe kell venni, hogy az ellentmondás fenti feloldása nem állja meg a helyét. Ennek oka az, hogy a piaci verseny ezen a területen a Bizottság szerint önmagában nem vezet a kívánt eredményhez: 'bár meg vagyunk győződve a piaci erők felszabadításának szükségszerűségéről, az élesedő verseny önmagában nem, vagy csak nagyon lassan vezet el a kritikus tömeghez, ami alkalmas az új hálózatokhoz és szolgáltatásokhoz szükséges beruházások ösztönzésére.

Csak akkor vagyunk képesek a kereslet és kínálat egymást ösztönző körének kialakítására, ha az információs hálózatokon és szolgáltatásokon alapuló nagyszámú piactesztelő alkalmazást tudunk beindítani a kritikus tömeg megteremtéséhez.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 64)

Vagyis szükség van állami beavatkozásra az információs társadalom kialakulásához.

Ez a beavatkozás pedig nem pusztán a piaci folyamatok megfelelő intézményes szabályozási környezetének kialakítását, hanem a megfelelő szintű kereslet létrejöttének elősegítését is jelenti, hiszen ezt még az élesedő piaci verseny sem képes létrehozni. Az ilyen módon kialakult és működő piac így fogja Európát 'vezérelni'.

A másik ilyen lényeges mozzanat, hogy mindez a technológiai fejlesztésre is vonatkozik. Ezt a felismerést fejezi ki a következő megállapítás: 'Amikor a piac nem biztosít elfogadható műszaki megoldásokat az Európai Unió valamely célkitűzésének elérésére, akkor megfelelő mechanizmust kell keresni az alkalmas technológiák kiválasztásához, vagy kidolgozásához.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 56)

Itt a helye annak, hogy mindezek alapján hangsúlyozzam, hogy a piac kialakulásának folyamatára az autonómia fogalma nem érvényes. Ugyanis autonóm piac esetében csakis a piaci árak szabályoznak és semmi más tényező nem játszik szerepet. Itt azonban az állam beavatkozása nélkül sem a kereslet és kínálat megfelelő szintje, sem megfelelő műszaki megoldások nem jönnek létre. Erre alapul aztán a megfelelő technológiapolitikai eszközök megválasztása is. Ezekre vonatkozóan többféle modellt alkalmaztak a történelmi fejlődés során. Az egyik volt a tudományos kínálati (science-push) modell. Eszerint a tudomány egy lineáris folyamatban mintegy maga után húzza a technikai fejlődést. Itt ebben a modellben egy vonalat képzelünk el, melynek egyik végén van az alaptudomány, a másikon pedig a termék. közte van az alkalmazott tudomány, a fejlesztés és a gyártás. Ennek a koncepciónak az alapján csak meg kell növelni a ráfordítást az egyik végén a sornak, az alaptudományoknál és a másik végén, a kibocsátásnál megnő a termékek mennyisége. Ez a XX. század második feléig volt uralkodó felfogás. Ekkor azonban rájöttek ennek elégtelenségére. Az a nézet vált uralkodóvá, hogy a gazdasági tényezőkkel lehet elsősorban megmagyarázni a technikai innovációt. Ez a gondolat a "piaci kereslet" modell, amely szerint az innováció utáni paci kereslet, azaz piaci erők hajtják előre az innováció folyamatát. A hetvenes években ezt az elméletet is fel kellett adni, mert alkalmazása nem vezetett kellő eredményre. A lineáris modell feladása után annak helyébe az úgynevezett "komplex modell" lépett. Itt a tudomány és a technika kölcsönhatása számos visszacsatolást tartalmaz. Le kell mondani arról az igényről, hogy egyetlen modellt találjunk a technikai fejlődés számára. Inkább modellek sokaságát kell alkalmazni.

Mit jelent ez a jelen esetre vonatkoztatva? Egyrészt azt, hogy - az információs - és kommunikációs technológiák területén is - minden olyan felfogást, amely valamilyen lineáris modellen alapul, el kell vetnünk. Másrészt keresnünk kell a megfelelő megoldások kombinációját. E tekintetben (is) inkább pragmatikusnak kell lennie a politikusnak, mint dogmatikusnak.

Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy visszatérhet a korábbi, már elégtelennek bizonyult modellekhez. (Biegelbauer 2000, 20-24) Itt egyet tudok érteni azzal a gondolattal, hogy a hosszú távon is sikeres gyakorlat a rendszerelmélet felhasználásával készült modelleket használ, mivel az innováció sikeressége végül is a társadalmi struktúra egészének folyamataitól függ. Magyarország történelmi tapasztalatai alapján mondhatjuk, hogy 'a fejlett országok utolérése nem lehet közvetlen következménye intézményeik másolásának. Nem érhetjük el pusztán radikális reformokkal sem, melyeknek célja a kapitalizmus meghonosítása (valamely) történelmi mintájának másolása formájában.' Magam részéről egyetértek azzal, hogy a siker 'a kormány azon képességének közvetlen függvénye, hogy elősegíti azt a társadalmi érdekek sokasága közti kölcsönhatást, amely egymás szükségleteire és eszméire konstruktív módon reagál. Egy ilyen szervezeti forma lényegében elképzelhetetlen a tudomány és technika olyan rendszere nélkül, amely a társadalom problémáinak megoldására szolgáló eszméket termel gazdasági, politikai és társadalmi alrendszereiben. Magyarország átalakulásának sikere a tudomány és a technika ilyen produktív rendszerének létrehozásától függ.' (Biegelbauer 2000, 214)

Itt kell megemlíteni, hogy a fentiek alapján úgy tűnik, hogy az EU információs társadalom koncepciójának kivitelezése a tudományos-technológiai kínálati (science-push) modellen alapul: 'Világszerte új ipari forradalmat eredményeznek az információs és hírközlési technológiák; ennek jelentősége és hordereje vetekszik az elmúlt korszak ipari forradalmaival.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 47) Az előbbiek fényében ezt a felfogást egy meghaladott koncepciónak kell tekinteni. Átvételét semmi esetre sem ajánlanám. Annál is inkább, mert ez már korábban a magyar gyakorlat sajátja volt, de nem vált be. Valószínűleg leegyszerűsítései és egyoldalúsága miatt. Ez a felfogás az akcióprogram(ok)nál markánsan jelentkezik.

A Bangemann jelentés akciótervének ajánlásait a következőkben foglalja össze:

1. A szabályozások területe: Ezek a következők: 1. 1. Előrelépés a szabályozás tárgyában; Itt a távközlési ágazat liberalizálásáról van szó. 1. 1. 2. Kölcsönös kapcsolattartás és üzemeltethetőség: A kommunikációs hálózatok kölcsönös csatlakoztathatósága, a szolgáltatások és alkalmazások kölcsönös üzemeltethetősége. ennek érdekében pedig az európai szabványosítási folyamatot kell továbbfejleszteni. 1. 3. A távközlési szolgáltatások díjszabásait az Unióban felül kell vizsgálni. 1. 4. A korábban említett kritikus keresleti tömeg elérésére népszerűsíteni kell az információs társadalom koncepcióját. 1. 5. El kell érni a világméretű piaci nyitottságot és hálózatain, illetve az egyenlő hozzáférés lehetőségét.

2. Célkitűzés: 'Az Unió cselekvési programja célozza meg egy közös és egyeztetett szabályozási keret kialakítását a szellemi tulajdonjogok védelmére, titoktartásra, és az információ biztonságára Európában és mindenütt, ahol nemzetközileg elfogadható.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 75)

3. Építőkockák: 3. 1. Hálózatok: EURO-ISDN bővítése; díjszabások csökkentése; szélessávú hálózatok kiépítése; az európai távközlési, műholdas és kábeltévés hálózatok összeköthetőségének biztosításával.

3. 2. Mobil és műholdas hírközlés: díjszabás csökkentése; GSM reklámozása; műholdas hírközlés szabályozási keretének kidolgozása; európai műholdas ipar világot átfogó rendszerek kiépítésében vegyen részt.

4. Alapszolgáltatások: A szabványos transzeurópai alapszolgáltatások bevezetésének és alkalmazásának támogatása, a vonatkozó egységes európai szabványok kidolgozása.

5. Alkalmazási területek: Az ezen a területen indítandó és indított kezdeményezések szerepe az, hogy elősegítik a lassú kereslet-kínálati folyamat felgyorsítását. Ezek közül a jelentés a következőket emelte ki: 1. Távmunkavégzés; 2. Távtanulás; 3. Egyetemi és kutató hálózatok; 4. Telemat-szolgáltatások, kis- és közepes vállalkozások részére; 5. Közúti forgalomirányítás; 6. légiforgalom-irányítás; 7. Egészségügyi hálózatok; 8. Elektronikus pályáztatás; 9. Transzeurópai államigazgatási hálózatok; 10. Városi információs központok.' (Bangemann jelentés <1994> 1998, 76)

Mindebből látható, hogy e program mögöttes feltevése az, hogy az információs és kommunikációs technikák fejlődése szabja meg, határozza meg a társadalom fejlődését. Ez megjelenik a további akciótervekben is.

3. Információs társadalmat mindenkinek

Az 1998. december 8-án elfogadott politikai kezdeményezés célja a következőkben foglalható össze:

'- pozitív választ adni az informatikai technológiai forradalom gazdasági és szociális kihívásaira, elősegíteni a foglalkoztatást, a növekedést és a termelékenységet; biztosítani, hogy az információs társadalom kialakulása Európa számára kohéziós és ne megosztó, integráló és ne fragmentáló, lehetőséget hozó és ne fenyegetést jelentő folyamat legyen.' (eEurope - Információs Társadalom mindenkinek 2000)

Mindebből látható, hogy ez a program minden lehető jót megígér mindenkinek. Kérdések merülnek fel ezzel kapcsolatban. Az egyik az, hogy a megfogalmazott lépések valóban ebben az irányban visznek-e. A másik az, hogy az EU-nak e kezdeményezés idejében milyen volt a helyzete és ez mennyiben indokolja ezt az optimizmust.

A felhívás alapvető céljai a következők: A. 'valamennyi állampolgárt, otthont és iskolát, minden üzletet és adminisztrációt elvinni a digitális korszakba és hálózatba. B. 'egy digitálisan képzett Európa kialakítása, amelyet az új elképzelések finanszírozása és kifejlesztésére kész vállalkozói kultúra támaszt alá. C. 'biztosítani, hogy a folyamat szociálisan befogadó legyen, erősítse a fogyasztói bizalmat és a szociális kohéziót.' (eEurope - Információs Társadalmat mindenkinek 1)

A dokumentum szerint 'új gazdaság' van kialakulóban. Majd pedig ennek alapját a következőképpen határozza meg: 'A digitális információ átalakítása gazdasági és társadalmi értékké - ez jelenti az új gazdaság alapját.' (eEurope - Információs Társadalmat mindenkinek 1)

Az, hogy új gazdaság van-e kialakulóban, meg kell vizsgálni. De ez a meghatározás - ha jobban belegondolunk - teljesen üres, információ nélküli tautológia. A digitális információ átalakítása önmagában nem jelent semmit, a kérdés a kontextus, ahonnan jelentését nyeri. Hiszen a pénzügyi műveleteknél is ma már digitális információkat dolgoznak fel. De nem ez alakul át értékké. Értékké azon összefüggés teszi, amelyből jelentését nyeri. Például a banknak adott utasítás átutalásra egy digitális információ, ami azonban megfelelő feltételek mellett gazdasági értéket hordoz. Ha van a számlámon pénz, akkor ez meghatározott értéket jelent. Amennyiben kamatozik, annyiban értéket is teremt. De ha én csak másnak a számlájáról akarok leemelni pénzt, vagy nincs a számlámon pénz, akkor ez már valami más kategória. Természetesen az e-business is lehet értékteremtő, de csak akkor, ha bizonyos feltételek mellett megy végbe. Egyébként analóg információ is lehet érték forrása.

Az EU e tekintetben elért sikereit és még meglévő hátrányait a következőkben foglalja össze a dokumentum:

A sikerek: a távközlés liberalizációja, az elektronikus kereskedelem jogi feltételeinek kialakítása, a tartalom ipar és a kutatás-fejlesztés támogatása.

Kiküszöbölendő hiányok: az internetes kereskedelem háttere; digitális írástudás és a hálózathoz való csatlakozás elterjedése; dinamikus, vállalkozó, szolgáltatás orientált (digitális) kultúra; a közszektor tudatos vezető szerepvállalása e folyamatok kezdeményezésében, támogatásában, bevezetésében.

Mindezek az alapvető akciók jól mutatják, hogy az alapjában technikai jellegre leszűkített felfogás itt is uralkodó. Ezzel pedig a pusztán technikainak tűnő innovációs problémák sem oldhatók meg. A programban implicite benne rejlő innováció felfogás - a tudományos és technikai keresleten alapuló innováció - pedig már a hetvenes években is elavult volt.

4. A jóléti állam és a demokrácia válsága

Az EU államai - amelyek nem szólnak a dokumentumaikban arról, hogy a jelenlegi helyzetet milyennek tekintik. Más szóval nem foglalnak állást arról, hogy milyen típusú gazdaságnak, illetve társadalomnak az információs társadalomba történő fejlődéséről van szó. Mintha a jóléti állam már tényleg nem lenne. A negyvenes évek végén még Ludwig Erhard fogalmazta a szociális piacgazdaság jelszavát: jólétet mindeniknek. Az, hogy erre itt nem történt utalás, több dolgot is jelenthet. Az egyik az, hogy ez már megvalósult, ezért nem érdemes beszélni róla. A másik az, hogy lemondanak erről a célról.

Ez a legdrámaibb módon Svédországban mutatkozott meg - a "jóléti állam" minta országában - ahol a 90-es évek elejének gazdasági válsága jelentős megszorításokra kényszerítette a kormányzatot. Svédországban - ahol társadalombiztosítási és szociális kiadások több mint 50%-át tették ki - 1990 és 1994 között ezek 3,3%-os csökkentése történt.

Az EU azon országaiban, melyek az Eurot szándékoztak bevezetni, szintén jelentős költségvetési megtakarításokra volt szükség. Az előírt konvergencia kritériumok ugyanis igen szigorúak voltak: A költségvetési hiány nem lehet több, mint a GDP 3%-a és alacsony inflációs ráta. Mindez abban az időszakban történt, amikor az EU-ban 20 millió munkanélküli volt. 1997 májusában szakszervezeti tagok ezrei vonultak fel Brüsszelbe, hogy tüntessenek a dolgozók jogai mellett. A szakszervezetek azzal vádolták az EU-t, hogy túlságosan az üzleti szféra javát tartja fontosnak a polgárokéval szemben.

Franciaországban Alain Juppé jobbközép kormánya került támadások kereszttüzébe azon takarékossági intézkedések miatt, melyeket a társadalombiztosítás 10 milliárdos hiánya következtében foganatosított. A választások előtti időszakban sok sztrájk és tüntetés zajlott az országban. Az újonnan választott szocialista párti kormány mégis a szociális kiadások lefaragására kényszerült.

Októberben Olaszországban a balközép kormány állt hasonló helyzet előtt: a szociális kiadások csökkentése a kormány bukásához vezetett, mert az azt kívülről támogató kommunista Refondazione párt megtagadta a támogatását. Ez 3 milliárdos megtakarítást jelentett. Mindez elsősorban azokat érintette, akik már 14 éves koruk óta dolgoztak. Ezek már 50 éves korukban nyugdíjba mehettek. Négy hónapos tárgyalások után a szakszervezetek elfogadták a minimális nyugdíjkorhatárként 50 évet 1999-re, 2000-re pedig az 57 évet.

Németországban a kormány és a munkaadók a tömeges munkanélküliséget a munkához kapcsolódó költségekkel kívánták csökkenteni. E szakszervezetek - és tagjaik - azonban ragaszkodtak eddigi pozíciókhoz. Ez több iparágban vezetett sztrájkokhoz az autóiparban.

November végén egyetemisták ezrei tüntettek Bonnban a felsőoktatás alulfinanszírozása és az egyetemek, főiskolák ebből adódó túlzsúfoltsága, illetve az oktatók számának csökkentése miatt.

Bár Nagy-Britannia nem szándékozott az eurot bevezetni, problémái mégis hasonlóak voltak. Bár a konzervatív kormányok alatt az életszínvonal egészében véve emelkedett, megnövekedtek az egyenlőtlenségek. Míg az országban 1979-ben 5 millióan éltek a szegénységi küszöb alatt, addig számuk 1997-ben 13,7 millió volt. ugyanakkor a segélyek feltételeit megszigorították: Azok száma, akiknek elutasították szociális segély iránti kérelmét, 1994-től 1997-ig 113,000-ről 317,000-re nőtt.

A májusban nagy többséggel megválasztott balközép kormány, folytatta a konzervatívok e költségcsökkentő politikáját. Ezen kívül számos, "a segélytől a munkához" ösztönző programot hirdetett meg. Ilyen volt például az egyedülálló szülők munkába állításáé, amely arra irányult, hogy azok a gyermek iskolás korának elérésekor térjenek vissza a munkaerőpiacra.

Ennek megfelelően mondhatjuk, hogy egyetlen EU ország kormánya sem talált megoldást erre a szociális rendszert érintő válságra. Ann Cathrine Haglund ENSZ főtitkár tanácsadója az Európa Tanácshoz írt jelentésében a következőket írta 1997 júniusában: "A nyugat-európai országok a recesszióra és a munkanélküliségre azzal reagáltak, hogy társadalombiztosításukat jelentős mértékben hozzá igazították ehhez a helyzethez: A korábbinál jelentősebb mértékben tették restriktív jellegűvé.

A jóléti államnak fokozódó nehézségei vannak a szegénység és a (társadalmi) kirekesztés elleni harcában. A foglalkoztatási politikák nem sok sikerrel jártak. A legtöbb ország új koncepciókat keres és úgy tűnik, hogy nehézségekkel küzd a helyzet kezelésében és a nemzeti szintű megoldások megtalálásában."' (Birna Helgadottir 2001)

4.1.Castells a jóléti állam és a demokrácia válságáról

A demokrácia jóléti állammal összefonódott válsága több tényezőből adódik. Az egyik ilyen tényező: a nemzetállamok határai jelentéktelenné válnak., ami különösen jól látszik a schengeni szerződés aláíróinak egymás közti viszonyában. A hatalom helyének meghatározása nem egyértelmű: Gondoljunk arra, hogy az

EU-ban ott vannak az egyes tagállamok kormányai, parlamentjei, a brüsszeli Bizottság, ezen kívül van még az Európa Parlament is. Az sem egyértelmű, hogy milyen irányban fejődik, fejlődjön az Unió: Konföderáció vagy föderáció irányába? Ez az állampolgárság fogalmának a meghatározására is kihat. Az EU esetében a kérdés úgy hangzik, hogy az ott lakó polgárai az EU állampolgáraivá válnak, vagy az egyes tagállamok polgárai maradnak?

Ugyanakkor az állam egyre inkább képtelenné válik a tőkemozgások kontrolljára és a társadalmi biztonság garantálására, ami megnehezíti, hogy az átlag polgár azonosuljon vele. Átkerül a problémák kezelésének hangsúlya a lokális viszonyokra. Ez azonban megnöveli a globális problémák kezelésének és a politikai kontroll mechanizmusainak távolságát. (Manuel Castells 1997, 309)

Az általános helyzetet a következőképpen jellemzi: 'A tőke, a munka, valamint az állam közti társadalmi szerződés kiüresedése mindenkit hazaküld, hogy egyéni érdekeiért, kizárólag saját erejére számítva harcoljon.' (Manuel Castells 1997, 310)

Ebben az összefüggésben az új tényező az elektronikus médiumoknak a jelen politikájában játszott szerepe. Castells szerint a hagyományos politikai rendszer fent említett válsága, valamint 'az új médiumok drámaian megnőtt átütő ereje következtében a politikai kommunikáció és információ lényegében a médiumok foglyává vált. A médiumokon kívül csak politikai marginalitás van. Az, hogy mi történik ebben a médiumok által uralt politikai térben, nem ők határozzák meg: Az egy nyílt társadalmi és politikai folyamat… Amellett érvelek… hogy a politikának a médiumok által történő meghódítása… nemcsak a választásokra hat, hanem a politikai szervezetekre, a döntéshozásra és a kormányzatra is; és végül módosítja az állam és a társadalom közti viszonyt.

És mivel a jelenlegi politikai rendszerek még az ipari társadalom korának szervezeti formáin és politikai stratégiáin alapulnak, politikailag elavulttá válnak. És autonómiájukat éppen azon információáramlás tagadja, amelytől függenek. Ez a demokrácia válságának egyik alapvető forrása az Információ Korszakában.' (Manuel Castells 1997, 312)

Persze ez szerinte nem jelenti az, hogy a médiumok ráerőltetnék az állásfoglalásukat (az általuk preferált politikát) a közvéleményre. Ez azért van úgy, mert a politikához és az ideológiákhoz való kapcsolatuk igen komplex és közvetett. A másik előítélet, amivel nem lehet egyetérteni, azt mondja, hogy a közvélemény pusztán passzív befogadóként viselkedik, melyet könnyű manipulálni. (Manuel Castells 1997, 311)

Mindez arra inti a politikusokat, hogy a konkrét helyzetnek megfelelően, differenciáltan kezeljék a médiumokat.

Az új, információs és kommunikációs technikák felhasználása természetesen társadalmi kontextusban történik. Ezért a jóléti állam (és a demokrácia) válságának feltételei között a közvéleménynek a tájékoztatáshoz, hírközléshez való viszonya is megváltozik. De ez önmagában nem vezethető le a technikából és nem is oldható meg pusztán technikai eszközökkel.

Mi lenne ebben a helyzetben a lehetséges jövő? Az egyik a demokrácia (jóléti állammal történő együttes) elhalása. De korunkban van ezzel szembeni alternatíva. Castells a következő lehetőségekkel számol:

Ez a normál politikai csatornáktól függetlenül történik. A politikai mozgósítás e formájának az a jelentősége, hogy újból legitimálja az emberek szemében a közügyekkel való foglalkozást. (Manuel Castells 1997, 352-353)

Mindent egybevetve mondhatjuk, hogy a fenti perspektívák nem jelentenek valódi megoldást a demokratikus jóléti állam válságára, mert olyan részmegoldásokat képviselnek , melyek nem állnak össze egésszé. Nem tudni továbbra sem, hogy a globális problémák, a globalizáció problémáinak kezelésére milyen megoldás lenne jó demokratikus képviseleti rendszer szempontjából. Éppen a globális folyamatok kezelésére a klasszikus demokratikus jóléti állam alkalmatlannak bizonyult. De nem fogadhatók el azok a "megoldások" sem, amelyek kivonják ezeket a folyamatokat a politikai kontroll hatóköre alól, vagy politikailag kontrollálják, de szakítanak a demokratikus elvekkel, módszerekkel és értékekkel. Itt tulajdonképpen maga az állam mint nemzetállam is megkérdőjeleződik. De nem hiszem, hogy helyébe valamiféle birodalmi koncepció alapján elfogadható szervezeti megoldást lehetne találni. A meglévő nemzetközi szervezetek pedig nem alkalmasak az új helyzet kezelésére, ezt már többszörösen is, folyamatosan bizonyították és bizonyítják.

Úgy vélem, hogy az "Információs társadalmat mindenkinek" program kapcsán feltett két kérdésre már válaszolni tudok.

Az első kérdésre, miszerint a megfogalmazott lépések a kívánt irányba visznek-e, határozott nemmel tudok válaszolni. Ez azért van így, mert az elavult innovációs modell alapján megfogalmazott célkitűzések - ha megvalósulnak - csak valamilyen más tényező következményei lehetnek.

A másik kérdésre pedig, amely a szövegben rejlő optimizmus indokoltságára vonatkozik, azt tudom válaszolni, hogy az teljes mértékben megalapozatlan. A foglalkoztatási problémák és az azzal kapcsolatos társadalmi és politikai feszültségek továbbra is jelen vannak. És nem látok semmi garanciát arra, hogy megalapozott lenne a két évvel később kidolgozott akcióterv ambíciója.

Néhány adattal szemléltetném előbbi állításomat. Ami a GDP növekedését illeti, itt az említett években a következő kép tárul elénk:

Ország	1994	1995	1996	1997	1998¹
USA	3. 5	2. 0	2. 8	3. 8	2. 7
Japán	0. 6	1. 5	3. 9	0. 9	-0. 3
Németország	2. 7	1. 8	1. 4	2. 2	2. 7
Franciaország	2. 8	2. 1	1. 5	2. 4	2. 9
Olaszország	2. 2	2. 9	0. 7	1. 5	2. 4
Nagy-Britannia	4. 3	2. 7	2. 2	3. 3	1. 7
Kanada	3. 9	2. 2	1. 2	3. 8	3. 3
Fejlett országok	2. 9	2. 2	2. 8	3. 1	2. 4
A fenti 7 ország	2. 8	2. 0	2. 5	2. 8	2. 1
Európai Unió	2. 9	2. 5	1. 7	2. 6	2. 7

Forrás: International relations: The world political economy, Table I. in: Britannica 2001 Deluxe Edition, CD_ROM, 1999-2000, Britannica. com. Inc. (az OECD alapján)

A fenti képből az EU tekintetében évi 2% körüli növekedés képe rajzolódik ki, ami azonban elmarad az USA teljesítményétől. Ezért érthető, ha az EU azt a célt tűzi ki, hogy lehagyja az USÁ-t versenyképességben. De szerintem ez a fenti program alapján még nem érhető el.

Ami pedig a munkanélküliség mértékét illeti, a különbség itt még nagyobb az USA és az EU között.

Ország	1993	1994	1995	1996	1997	1998¹
USA	6. 9	6. 1	5. 6	5. 4	4. 9	4. 8
Japán	2. 5	2. 9	3. 1	3. 3	3. 4	4. 4
Németország	8. 9	9. 6	9. 4	10. 3	11. 4	11. 5
Franciaország	11. 7	12. 2	11. 5	12. 3	12. 4	11. 9
Olaszország	10. 2	11. 3	12. 0	12. 1	12. 3	12. 0
Nagy Britannia	10. 3	9. 4	8. 6	8. 0	6. 9	6. 8
Kanada	11. 2	10. 4	9. 5	9. 7	9. 2	8. 6
Fejlett országok	8. 0	7. 9	7. 6	7. 5	7. 2	7. 1
A fenti 7 ország	7. 3.	7. 2	6. 9	7. 0	6. 8	6. 7
Európai Unió	11. 1	11. 5	11. 2	11. 4	11. 2	10. 9

Forrás: International relations: The world political economy Table III. in: Britannica 2001 Deluxe Edition, CD-ROM, 1999-2000, Britannica. com. Inc.

5. Az eEurope Akcióterv

Az EU 2000-ben, a Lisszaboni Rendkívüli Csúcstalálkozóra készített akcióterve 'ambiciózus célt jelölt ki Európának, azt, hogy az a legversenyképesebb és a legütőképesebb gazdasági közösséggé váljon a világon.' (eEurope Akcióterv 2001)

Ami a szemléletet illeti, ez az akcióterv nem változott a két évvel korábbi felfogáshoz képest. Ez is hasonló dimenziókat tárgyal és figyelmen kívül hagyja azokat a társadalmi problémákat, melyekről fentebb szóltam. A korábbi program bővítése már "új tudás alapú gazdaság"-ról beszél. Ennek megvalósítására három fő tevékenységi területen kell a célokat megvalósítani. Ezek a következők: 1. Olcsóbb, gyorsabb és biztonságosabb Internet; 2. befektetés az emberekbe és az ismeretekbe.

3. Az Internet használatának ösztönzése.

A célok elérésének fő módszerei a következők: 1. A megfelelő jogi környezet megteremtésének gyorsítása; 2. az új infrastruktúra és szolgáltatások támogatása Európa szerte; 3. Nyílt koordinációs és benchmarking*

módszerek alkalmazása.' (*valaminek az értékelése egy mércével való összehasonlítás révén)

Kétségtelen, hogy sok értékes részeredményt lehet e módszerek segítségével elérni. De a társadalmi problémáktól nem lehet olyan mértékben elvonatkoztatni, ha tényleg a polgárok életminőségének javítása az alapvető célunk, és ráadásul tartós eredményeket akarunk elérni.

Ez az akcióterv sem lépi túl azokat a kereteket, melyekkel már korábban találkoztunk. Ezért részletes elemzésük e keretek között nem hozna újat.

Nem is kapunk arra vonatkozó tájékoztatást, hogy milyen elvi megfontolások alapján választották ki az alapvető tevékenységi területeket és a célok elérésére szolgáló fő módszereket. Ezért nem kell különösebb erőfeszítés annak belátására, hogy e megállapítások mögött nincs koherens elmélet, ne is keressünk ilyesmit. (Vajda 2001)

6. Összegzés. Tanulságok

Az EU információs társadalomra vonatkozó programjai és akciótervei jelentős célokat tűznek ki az Unió számára. Ezek között talán a legfontosabb a gazdaság versenyképességének fokozása, mert úgy tűnik, hogy a többi probléma is ezzel van kapcsolatban. Az állam adóbevételeinek csökkenése a globalizáció következtében nehéz helyzetbe hozza a kormányokat, mert a magára vállalt kötelezettségeket egyre nehezebben tudják már részlegesen is teljesíteni.

A munkanélküliség viszonylag magas rátája megterheli a költségvetést, és ez a gazdaság egészét nyomasztja. Az innovációs folyamat felgyorsítása - melytől a gazdaság folyamatainak felpörgését várják - elengedhetetlen feladatnak tűnik. Ezért kézenfekvőnek tűnhet az a gondolat, hogy a csúcstechnológiába történő beruházással megoldható a munkanélküliség, a költségvetési deficit, a növekedés és a versenyképesség problémája. Ehhez persze az egész társadalmat átfogó programra van szükség, amely az információs technológiák alkalmazását általánossá teszi a társadalomban. Mindez rendben is lenne. De először is a technikai tudományos-technikai keresleten alapuló innováció modellje elavult. Nem érdemes kísérletezni vele. Strukturált társadalmakban az innováció folyamat bonyolult, komplex modellek alapján érthető meg.

Mindezen kérdések megoldásánál nem tekinthetünk el a társadalomban zajló általános folyamatoktól. Jelen esetben a jóléti (nemzet)állam és a demokrácia válságáról van szó, melyet jelentős mértékben a globalizáció idéz elő. Ebben a szituációban az információs és kommunikációs technikák a meglévő folyamatokat erősítik fel, amint azt az elektronikus médiák megváltozott szerepével kapcsolatban láttuk.

A társadalomban fellépő individualizációt éppen hogy nem csökkenti ezen új technikák használata és az úgynevezett elektronikus demokrácia is tévútnak bizonyul, ha megoldásnak tekintjük.

Végezetül fel kell tennünk a kérdést: Ha jövőnk az információs társadalom, akkor mi az. Miben különbözik és miben azonos a mostani társadalmakkal. Bár arra nem vállalkozhatom, hogy ezt a kérdést megválaszoljam, néhány dolgot már most meg tudok mondani. Az első az, hogy nincs gyökeres szakítás jelen és jövő között. Az információs vagy tudás társadalom a jelenleginek a folytatása. Itt nem a technika a döntő, hanem a társadalom.

A jelenlegi helyzetben nem látni tisztán, hogy a reprezentatív demokrácia és a jóléti állam átalakulása milyen irányban fog átalakulni. Egy biztos, hogy ebben a folyamatban a csúcstechnológiának fontos szerepe van, már most is. Ez egyrészt a gazdaság jellegének a megváltozását jelenti, másrészt azt, hogy a politikai folyamatok színpada is módosult ezen új technika által.

A gazdaság átalakulása a globalizáció feltételei között új tevékenységi módokat jelent. Olyan piac jelenik meg, amely ugyan globális, kereteit a nemzetállamok szerződései, illetve saját területükön hozott törvényei alakítják ki. Azonban kontrollálni nem képesek. Ekkor felmerül a kérdés, hogy e globális piaci tevékenység törvényes kereteit ki, vagy mi szabhatja meg legitim módon? Állam nélküli szférában fognak-e lezajlani a legfontosabb gazdasági folyamatok, melyek meghatározzák a piac összes többi szereplőjének sorsát? Mi legitimálja ezt a helyzetet?

Végezetül egy utolsó megjegyzés. Magyarország, mely az EU-hoz kíván csatlakozni, szintén ezekkel a kérdésekkel néz szembe. De ez nem jelenti azt, hogy készen talált megoldásokat alkalmazhatunk. A technikai innováció folyamatának sikere a magyar politika, a magyar gazdaság és a társadalom szereplőitől függ.

Bangemann jelentés <1994> 1998 = 'Európa és a globális információs társadalom - Bangemann jelentés' in: Bognár Vilmos és Fehér Zsuzsa és Varga Csaba (szerk.): Mi a jövő ?, OMFB/HÉA Stratégiakutató Intézet, Budapest

Bangemann 1995= M. Bangemann: 'Policies for a European Information Society', in: Programme on Information and Communication Technologies, 1995 Charles Read Lecture: Policies for a European Information Society. A Summary of the Speeches, Uxbridge, Brunel University

Bell 1973 = D. Bell: 'The Coming of Post-Industrial Society', New York, BasicBooks

Biegelbauer 2000 = P. Biegelbauer: '130 Years of Catching UP with the West, Ashgate, Aldershot

Manuel Castells 1997 = Manuel Castells: The Information Age, II.k. Oxford, Blackwell

eEurope - Információs Társadalmat mindenkinek 2000 = eEurope - Információs társadalmat mindenkinek in:www.inco.hu 3. (2000/1)

Elérhető Amerika 1998 = Elérhető Amerika in: Bognár Vilmos és Fehér Zsuzsa és Varga Csaba (szerk.): Mi a jövő? id. kiadás

Birna Helgadottir 2001 = Birna Helgadottir: 'Year in Review 1997: Europe's Srumbling Social Network' in: Britannica 2001 Deluxe Edition CD-ROM 1999-2000, Britannica.co. Inc.

Kubicek-Dutton 1997 = H. Kubicek és W. Dutton: The Social Shaping of Information Superhighways in: H. Kubicek és W. Dutton és R. Williams (szerk.): The Social Shaping of Information Superhighways, Campus, Frankfurt/N. Y.

Vajda 2001= Vajda Ágnes: 'Az "eEurope: Információs Társadalmat mindenkinek" dokumentum háttere' in: www.inco.hu 5 (2001/1)

Molnár László

Az információs társadalom felé

Tartalmi összefoglalás