A GLOBÁLIS MINT AZ ABSZOLÚTUM KÖZVETLENNÉ VÁLÁSA AVAGY A JELEN MINT FILOZÓFIAI PROBLÉMA

Ebben az elméleti kísérletben Fukuyama megtette azt az első kísérletet, hogy történetfilozófiai, s mint később részletesebben is kifejtjük, univerzálhistóriai keretbe állítsa azt a világtörténelmi folyamatot, amelynek az 1985-ben kezdetét vevő “glasznoszty”, majd “peresztrojka” maga is csak egyik legfontosabb reprezentációja volt.

Az “univerzális történetfilozófia” itt használt kategóriája nyomban magyarázatra szorul. Úgy gondoljuk, a “történelemfilozófia” és az “univerzális történetfilozófia” közötti világos fogalmi elhatárolódás nagy könnyebbséget jelent e problematika adekvát megértésében. Egy valódi történelemfilozófiának az a feladata, hogy az emberi történelem egészét, összfolyamatát egységes szempontok alapján filozófiailag reflektálja és azt a maga teljességében be is mutassa. Az univerzális történetfilozófiának ezzel szemben nem az a feladata, hogy egységes szempontok alapján elvileg teljességében ábrázolja a filozófiailag reflektált történeti folyamatot, e megközelítés inkább esszencialista és az a feladata, hogy olyan egységes koncepciót fogalmazzon meg a történelem egészére nézve, amelyik közvetlen és kauzális elméleti magyarázatot is ad az összfolyamat mineműségére nézve. E különbség éppen Hegel esetében tanulmányozható a legjobban. Előadásaiban a “világtörténelem filozófiájá”-ról egy klasszikus értelemben felfogott történetfilozófia képviselőjeként lép fel, amíg az elismerésért vívott harc koncepciója, az ú.n. “úr-szolga”-viszony a Szellem fenomenológiájában az újkori (és ami a legkevésbé sem lényegtelen) nem-angolszász univerzális történelemfilozófiák egyik klasszikusa. Hegel tehát arra kitűnő példa, hogy a történelemfilozófia e két, egymásbanyúló, súlypontjában azonban eltérő változata ugyanannak a filozófusnak az életművében is klasszikus tisztaságban megjelenhet. A “történelem vége” elmélete tehát nem annyira klasszikusan történetfilozófiai, mint inkább markáns univerzálhistóriai keretbe helyezte 1989 fordulatát, ami - ha e fordulat jelentőségét szemléljük - logikus és szükségszerű eljárás volt. A nagy történeti fordulatnak ez az univerzálhistóriai kitágítása messzemenően legitim volt, más kérdés természetesen, hogy az egyes politikai kultúrák igen eltérően viselik el a konkrét politikai történések történetfilozófiai, ha éppen nem univerzálisan történetfilozófiai kitágítását, arról nem is beszélve, hogy egy ilyen filozófiai kitágítás is érdekeket és ellenérdekeket szül, amelyek vitája már nem tekinthető elsődlegesen teoretikus problémának.

E kitágítás pozitív alapja mindenképpen annak megítélése, hogy Mihail Gorbacsov peresztrojkája és az abból generálódó történelmi összfolyamat megalapozta-e elégséges módon a történetfilozófiai kitágítást vagy sem. A kérdésfeltevés megválaszolásának összes lehetséges perspektivisztikus elváltozását feltételezve meg vagyunk győződve arról, hogy a világ kettéosztottságának lezárása (s e lezárás előzetesen és elviekben mindenki által lehetetlennek mondott “békés” karaktere) minden körülmények között olyan pozitív alapzatnak tekinthető, amely nemcsak elviseli, de meg is követeli a történetfilozófiai kitágítást. Az 1945 utáni világtörténelemnek ugyanis éppen ez a sajátos karakterűen komplex kettéválasztás volt a vitathatatlanul meghatározó ténye. A kettéválasztás a szó szoros értelmében meghatározta a két társadalom összes lényeges vonását, ráadásul úgy, hogy e meghatározások nem szórtak és szétesőek voltak, de univerzálisan és egyértelműen épültek rá a nagy kettősségre.

A szélsőséges konfrontáció a klasszikus korszakban behatolt a társadalmi lét minden területre és minden életszféra napi problémájává tette az “osztályharc élesedésé”-t. Ezáltal maga a kettéosztás valósága tette univerzálissá a kettéosztást, ennek az univerzalitásnak (majd ezen univerzalitás megszüntetésének) univerzálhistóriai kitágítása ilyen alapokon egyáltalán nem tűnhet erőltetettnek.

A politikai rendszerek szélsőségekig kiterjesztett és a társadalmi lét összes szektorába a legnagyobb mértékben benyomuló konfrontációja természetesen nyomban megjelent az ideológia területén (ugyancsak a legszélsőségesebb és ma már minden kötelező áttétel nélkül a csak a kabarétréfák szintjén megidézhető módon, amelyekben az “észak-albán” filmekről történt említést az “ellenség keze betette a lábát”-jellegű nyelvi formák egészíthették ki), aminek folyományaként valóban két különböző és egymástól mindenben eltérő világ képe rajzolódott ki, ráadásul azzal a feltétellel, hogy a két teljesen különnemű világ között (amelyek mindegyike önmagát az egyértelmű “jó”-nak, a másikat a testet öltött “gonosz”-nak fogta fel) semmiféle határátlépést nem engedélyezett, azt egyenesen a létező legnagyobb bűnnek tekintette (1), az ellenségképek gyártása addig ismeretlen mértéket öltött, a saját identitás is érdemileg a mindenütt testet öltött és mindent átfogó barát-ellenség-viszonyban lelte meg végső meghatározásait. Érdekes nemzetközi politikai összefüggés, hogy az eredetileg ebben a szélsőségessé tett szembenállásban nem képviselt államok és politikai erők is csak a szembenállás definitív csökkenése után juthattak egyáltalán abba a helyzetbe, hogy önmagukat politikailag és gazdaságilag megkísérelhessék megszervezni (2).

Tézisünk már ezen a ponton megelőlegezhető. Ahogy a kettéosztott világ volt tekinthető annak a konkrét alapformának, amit a kor globalizációja magára öltött (miközben természetesen maga ez a kettéosztott alapszerkezet természetesen csak időlegesen volt képes hordozni a globalizáció valóságos kibontakozását), úgy a kettéosztott világ Gorbacsov kezdeményezte befejezése a globalizáció egy későbbi konkretizált formája. Eredeti feltételeink szerint a “kettéosztás vége” a “történelem vége”-ként is felfogható (amennyiben ugyanis, mint ez nem ritkán teljes egyértelműséggel meg is történt, a kettéosztott világot nemcsak a nemzetközi politika, gazdaság és ideológia átmenetileg, de abszolút értelemben is végső formájának tekintették) (3).

A kettéosztott világ specifikusan gorbacsovi egyesítése igen élesen veti fel a történeti előrelátás problémáját általában, de különösen is (ez utóbbit abban a hatalmas összefüggésben, amit egy egész világrendszer és egy azzal a legszorosabb kapcsolatban álló világrend tökéletesen váratlan és váratlan lefolyású önfelszámolása jelentett). A későbbi történések ezen nyomatékos előre-nem-látása elsősorban az addig etablirozott politikatudomány nem egy kritikusát, sőt, ellenségét késztette éles támadásokra a tudomány felkent képviselői ellen. Jóllehet nem vagyunk azon a véleményen, hogy a társadalomtudományok iránti napjainkban tapasztalható hegyeket mozgató érdektelenség az előrelátásnak ezen 1989-es hősies csődjével egyáltalán összefüggésbe lenne hozható, a tudományok evidensen felvett pozíciói és a valóság folyamatainak széttartó mozgása kétségtelenül nyomós és releváns módszertani és az összes elem legitimitását újra mérlegre tevő kérdéseket vet föl (4).

Az előrelátás vagy -nemlátás kérdése újfent alátámasztja érdeklődésünket a Fukuyama-elmélet iránt. Nem csupán azért, mert az első néven nevezhető elméleti megnyilvánulás még a Szovjetunió fennállásának idejéből származik, azaz voltaképpen nem is jellemezhető az előrelátás összefüggésében. Fukuyama ebből a szemszögből nézve egyszerűen gyorsan reagált, az általános kivárás és bizonytalanság korában teoretikusan jellemezte a kivételt, amiből később az uj nagy történeti trend kinőtt és amely trend látványosan ütközött bele az előrenemlátás szikláiba. Az ő gyors és szellemileg elismerésreméltóan jó reflexekről tanúskodó válaszadása azonban mégsem diszkvalifikálhatja az előrelátásban közvetlenül vagy közvetve érdekelt tudományokat.

Miben állt ugyanis az a döntő tény, amely miatt a hatalmas világtörténelmi változás nem volt előre jelezhető? Politikai és történelmi tények helyett e funkcióban strukturális és tudományelméleti tényt említenénk. A probléma felépítésében ugyanis markánsan elválnak egymástól a “történelmi-történetfilozófiai”, illetve a “politikai - nemzetközi politikai” dimenziók. A történelmi nagyságrendű és érvényű s éppen ezért a történetfilozófia területébe nyúló belátás, miszerint a kommunizmus hanyatló szakaszába érkezett, tökéletesen alkalmazhatatlan volt a nemzetközi politika és ezért a politikai dimenzió egészében, hiszen az érvényes és nemcsak formálisan vissza nem vont alapmeghatározások szerint semmiféle közvetlen politikai következménye nem lehetett az amúgy vélhetően helyes és egyre általánosabbá váló belátásnak. A helyes elméleti álláspont meghosszabbíthatatlan volt a reálpolitika, s így a reálpolitikai prognosztika irányában. S mivel mindazok, akik bármiféle előrejelzéssel foglalkoznak, csak e terület alapmeghatározásait tarthatják szem előtt, nyilvánvalóan nem jósolhatták meg előre 1989 fordulatát. Fukuyama szerencsés keze abban is megnyilvánult, hogy ő éppen nem a vég vagy nem-vég oldaláról tette fel a maga alapkérdését, hanem Gorbacsov nyomvonalát követve a szovjet politikai elit döntő attitűdváltozását próbálta azon melegében világtörténelmi keretbe helyezni.

Az univerzálhistóriai szempontból legfontosabb tény komplex és szintétikus jellegű. Annak a történelmi moratóriumnak a lejárásával egyenlő, amellyel a létező szocializmus rendszere rendelkezett. Minden történeti létmóddal rendelkező intézmény (s így a létező szocializmus rendszere is) rendelkezik olyan “haladék”-kal, amely időt biztosit számára ahhoz, hogy megszilárduljon, megvalósítsa belső indíttattásait és e megvalósulásában vagy állandósuljon a lehetséges intézmények és szerveződések között, vagy e moratórium lejártával megszűnjön létezni. A történeti és történetfilozófiai moratórium fogalmát e sorok szerzője építette bele a posztszocialista átalakítás elméleti eszköztárába, miután hosszabb ideje alaposan megismerkedett Erik H. Erikson szociálpszichológiailag orientált identitás-koncepciójával, amely a társadalomba belenövő ifjúság helyzetének valóságos és differenciált ábrázolása érdekében dolgozta ki ezt a fogalmat. A moratórium fogalmának éppen azokat a jelentésváltozatait szeretnénk munkánkban intenzíven hasznosítani, amelyek Eriksonnál is a legfontosabbak. A történeti, történetfilozófiai moratórium ugyanis egy történeti szubjektum felől nézve az elvárások hirtelen megváltozását jelenti. Ami lehetséges, sőt problémamentes volt a moratórium érvényesülésének idején, hirtelen lehetetlenné, sőt, botránykővé válik a moratórium lejárásakor. Az elvárásoknak ez a látszólag váratlanul változó, valójában azonban teljesen logikus megváltozása meg is nyilvánult a létező szocializmus rendszerével kapcsolatban is (5).

A történelmi (sőt, mindenféle stiláris túlzás nélkül hangsúlyozhatjuk, világtörténelmi) moratórium gondolati elemének bevonása a posztszocialista rendszerváltás és ezzel a jelen elméletébe, nélkülözhetetlen szerepet tölt be a jelenség megértésében, így egész értelmezésében is. A moratórium gondolata nem szerepel Fukuyama merész koncepciójában sem. Összehasonlíthatatlan jelentősége abban mutatható ki, hogy érthetővé tesz érthetetlen összefüggéseket. Mindaz, ami a létező szocializmussal a létező szocializmusban történt, el sem lett volna képzelhető a történelmi-világtörténelmi haladék egy más állásakor és helyzetében. Pontosan a világtörténelmi haladék teljes elfogyása alkotta a békés rendszerváltás külső és belső feltételrendszerének lényegét. És pontosan a moratórium ezen kifogyása tette lehetővé azt, ami a létező szocializmusra vonatkozó történelmi-világtörténelmi haladék megléte esetében még elgondolható sem lett volna. Azaz a világtörténelmi moratórium problematikája válaszol az előrelátás vélt vagy valóságos hiányosságainak kérdésére is. Gorbacsov egy olyan létező szocializmus addig ismeretlen reformjába kezdett, amelynek történelmi-történetfilozófiai moratóriuma kritikusan lecsökkent.

Ami a létező szocializmus történelmi-történetfilozófiai moratóriumának konkrét összetevőit illeti, nyilvánvalónak kell tekintenünk, hogy 1968-ban, a csehszlovák bevonulással ez a haladék legalábbis perspektivikusan, ellégiesült. Közelebbi érvelés nélkül is világos, hogy mit jelentett ez a fordulat a történelmi-világtörténeti moratórium szemszögéből. Kegyetlenül (s mint egy ebben a miliőben született éleslátó Andrzej Wajda-film címe megnevezte, “érzéstelenités nélkül”) döntötte romba az etablírozott és történeti korszakok átívelésére képes, elvi alapokon álló reformkommunista berendezkedés reményeit, amelynek egyedül esélye lett volna meghosszabbítani a létező szocializmus történelmi-történetfilozófiai moratóriumát. Hiszen a létező szocializmus akkori állapotának moratóriuma klasszikus módon eleve átmeneti volt, a poszt-sztálinizmus, a később alkalmanként brezsnyevizmusnak vagy pangásnak nevezett korszak (aminek a magyar kádárizmus osztatlan első helyre teendő bajnoka volt) egyedül és kizárólag csak azért hosszabbíthatta meg a létező szocializmus valódi moratóriumát, mert valóban kifelé vezetett a reális sztálinizmusból. Átmeneti moratóriumának 1968-as eljátszása kikerülhetetlenül e moratórium visszavételéhez vezetett. Kizárólag a gondolati teljesség kedvéért tesszük hozzá mindehhez, hogy kérdésfeltevésünk szempontjából teljességgel közömbös, hogy egyáltalán lehetséges-e (lehetséges volt-e) saját talapzatán megálló és működőképes reformkommunista állami-hatalmi alakulat. E kérdés jottányit sem változtat a moratórium ellégiesülésének azon a kérdésén, amely átható fluidumként vette körül az 1989-es posztszocialista rendszerváltást és jórészben meghatározta azokat a feltételeket és körülményeket (így természetesen az “előrelátás”, a prognosztika feltételeit és körülményeit is), amelyek között e folyamat azon részei játszódtak le, amelyek semmilyen korábbi elvárásnak sem feleltek meg (6). A posztsztálinizmus negatív tartalmú és időleges moratóriuma (és következésképpen negatív tartalmú és időleges legitimációja) nem tudott átváltani pozitív tartalmakkal kitöltött újabb moratóriumra és újabb korszakokra megszerzett legitimációra. A bevonulás, lett légyen maga is mélyebb folyamatok és összefüggések szimptómája avagy meghatározó külsődleges beavatkozás, úgy oltotta ki a létező szocializmus rendszerének történelmi-történetfilozófiai moratóriumát, hogy megmutatta, nem létezik valóságosan létező reformkommunista államberendezés. Ez a kényszerű felismerés mindkét lényeges irányban meghatározóan hatott ki. Egyrészt lehetetlenné tette a reformkommunizmusnak azokat a híveit, akik mint “végső” politikai megoldásban reménykedtek ebben a berendezésben. De félreérthetetlen jelzéseket adott azoknak is, akik számára a reformkommunista berendezkedés kötelező állomás volt más, szabadabb társadalmi formációk felé. Ennek a meghatározó történelmi fordulatnak azonban megvoltak a maga következményei az uralkodó rétegek politikájára, illetve mentalitására is. Az egyik oldalon bizonyos, itt csak jelzett értelemben az értékek harca ténylegesen behatolt a létező szocialista elitek gondolkodásába (amelynek során természetesen nem azt tartjuk érdemi mozzanatnak, hogy a liberális kapitalizmus számos, evidens értékét magukévá tették, de azt, hogy ez a folyamat a saját berendezkedés létjogosultságának immanens feladásával vált egyenlővé, ami összefoglalóan a moratórium eltűnésének félreismerhetetlen következménye). A másik oldalon a moratórium kihunyása egyre intenzívebb nyomást gyakorol a politikai vezetőrétegre a helyzet pragmatikus, Carl Schmitt-i értelmében “decizionista” megoldásának érdekében, mint ahogyan az a peresztrojka ténylegesen decizív karakterében a maga teljes erejével meg is mutatkozott (ennek belátását természetesen máig akadályozza, hogy éppen a létező szocialista társadalom maga volt az, aki alig láthatott bele az uralkodó rétegek valóságos viselkedésének titkaiba) (7).

Éppen a történelmi-világtörténeti haladék lejárásának problematikájába való belátás teremti meg azokat a valós keretfeltételeket, amelyek megmagyarázzák a világtörténeti fordulat értelmezésének változatait, így a “történelem vége”-elméletet is. Egyetlen elmélet (így a “történelem vége” elmélete) sem lett volna képes akárcsak elemeiben is hordozni a hatalmas fordulatot a moratóriumra vonatkozó és a moratóriumból következő feltételek nélkül. Ezzel szorosan függ össze (sokak szemében ezzel azonos is) az a belátás, hogy éppen ez a moratórium tette lehetővé a fordulatnak gyakorlatilag az összes olyan elemét, amelyek megvalósulása definitív strukturális és politikai okokból a történelmi-világtörténeti haladék lejártáig elképzelhetetlen volt.

Nem könnyű felfedezni e megállapítás mögött azt, ami történelemelméletileg specifikusnak tekinthető. Egy fordulat szükségszerűségébe való belátás, illetve e fordulat megtételének gyakorlati-instrumentális lehetetlensége (illetve az abba való ugyancsak éles és egyértelmű belátás) mintegy önmagától utal a sajátosan decizív cselekvési formák előtérbe kerülésére. A helyzet teljes súlyát mi sem mutatja jobban, hogy ez az ellentmondás Gorbacsovig még egy par excellence decizív megoldás körvonalazásának lehetőségét is megakadályozta (külön delikát kérdéssé emelve azt, hogy mikor és miért vált Gorbacsovból az a történelmi szereplő, akinek decizív szerepe magát a világtörténelmi folyamatot végrehajtotta).

Mivel a történeti-világtörténelmi moratórium lejárása az 1989-as szinguláris világtörténelmi fordulat meghatározó ténye volt, ugyancsak univerzális történelmi reflexiója nemcsak általában legitim, de szükségszerű is. Az univerzális történetfilozófiai minőséggel rendelkező és szinguláris esemény éppen egy hasonló dimenziójú moratórium lejárása révén vezetett a “történelem vége” kérdésfeltevéséhez. Ezen a ponton jelentős elméleti belátásokat tesz lehetővé az, ha emlékeztetnük arra, hogy a történelem vége-gondolat, mind a hegeli úr-szolga-probléma aktualizálásának utján, mind más módokon korántsem ritkán merült már fel a filozófia addigi történetében. Albert Camus nagyszabású víziója épp a Napóleoni Törvénykönyv a filozófiai hagyományban megmaradt teljesen ismeretlennek (8). Nem sokkal több figyelemben részesült Arnold Gehlen “történelem vége”-koncepciója (9), ami abban különbözik Camus esetétől, hogy viszont magát azt az elméleti összefüggést, amelyen belül a történelem vége koncepciója kikristályosodott, a maga korában erőteljesen vitatták. A megütközés minden látható jele nélkül fogadta a nemzetközi filozófiai közvélemény továbbá azt is, amikor egy egész jól megalapozott szakfilozófiai-történeti orientációjú tanulmány kizárólag csak azokat az addigi tanulmányokat és koncepciókat mutatta be, amelyek a teoretikusan értelmezett “történelem vége” problematikával foglalkoztak (10). Ebben a szembeállításban az 1989-at a “történelem végé”-nek nyilvánító teoretikus magyarázattal nemcsak általában alacsony színvonalon, de nem egy esetben még a sértett személyes érintettség attitűdjével szembeszegülő vélemények legitimitása is új oldalról kérdőjeleződik meg. Megmutatkozik, hogy e vélemény képviselőinek sem volt fogalma e kérdésfeltevés filozófiai gyakoriságáról, sőt, magátólértetődőségéről. Mindez egyenesen fájdalmasan világit rá arra is, milyen elképzelhetetlennek tartják már sokan azt a filozófiát, amelyik olyan intenzitással írja le a történelmet avagy a társadalmat, amelynek közvetlen következményei lehetnének e történelem vagy társadalom értelmezésére.

Általánosságban szólva a történelem vége filozófiai tematikussá tétele nem feltétlenül függ közvetle Történelemelméletileg tekintve a történelem vége attól a definíciótól függ, amellyel a történelmet meghatároztuk. Egy állam története, egy intézmény vagy egy tudomány története mindig annak a szubjektumnak a sorsától függ, aki “hordozza” ezt a történelmet, más szóval, akinek a történelméről van szó. Egy sportegyesület történelmének vége van, ha az egyesület feloszlik. Nos, az általános, az egyetemes történelemnek is lehet átfogó definíciót adni (sőt, akkor is általános definíciók alapján gondoljuk el azt, ha ennek nem vagyunk tudatában - az Ancien Régime képviselői világosan tudatában voltak annak, milyen mozzanatok fennállása konstituálta számukra a történelmet, de annak is, hogy bizony “vége van” a történelemnek 1789-cel, amikor is ezek a feltételek mind megdőltek) (11).

A “történelem végé”-ről való értelmes értekezés lehetőségét közvetlenül nem annyira absztrakt-általános követelmények teljesülésétől, mint inkább azoknak a kritériumoknak a fennállásától, illetve megdőlésétől kell függővé tennünk, amelyek létével magát a történelmi folyamatot (tudatosan vagy adott esetben tudatos reflexió nélkül) definiáltuk. A kritériumok kérdése függ egyrészt a történetfilozófiai szubjektum kiválasztásától, de adott esetben más módon is lehet partikuláris. Komikus példa, de formálisan értelmes, ha például valaki a történelmi folyamat dinamikus létezésének kritériumaként a tűzoltózenekarok folytonos működését nevezi meg. Ebben az esetben az utolsó tűzoltózenekar működésének beszüntetése a történelem vége minősített esetévé válik. Ugyanez a logika hirtelen átlendül a filozófiai komolyság szférájába, ha például úgy módosítjuk, hogy lehetséges olyan nézet, miszerint a keresztény vallás fennállása a történelem igazi kritériuma (kialakulása előtt nem, esetleges megszűnése után ugyancsak nem lehet történelemről beszél). Ebben az esetben e vallás bármilyen eredetű megszűnése ugyancsak azonos lenne a történelem végével, hiszen a történelem definíciója nem egyszerűen események laza aggregátumát öleli fel, de sajátos perspektivizmussal és kritériumokkal rendelkezik. Természetesen - s itt visszatérünk gondolatmenetünk egy korábbi pontjához - mind a vezető perspektívák, mind a vezető kritériumok valójában nemcsak hogy nem lehetnek egy határon túl partikulárisak, de valójában értelmesen átfogóaknak, igazán nembelieknek, totálisaknak kell lenniük. Ez a magyarázata annak, miért érkezik meg a történelem vége eddigi legtöbb jelentősebb koncepciója a hegeli Fenomenológiához (s abban is a híres “úr-szolga”-fejezethez).

Nemcsak konkrét témánk szempontjából (lehetséges-e a történelem végeként értelmezni az 1989-as világtörténelmi fordulatot), de általános metodológiai szempontokból is kiemelkedő jelentősége van tehát annak, hogy mit tekintünk ebben az esetben a történelem vége valóságos kritériumának. Annak alapján, amit az eddigiekben kifejtettünk, ezen áll vagy bukik ugyanis az elméleti feltevés képviselhetősége vagy képviselhetetlensége. Minden látszat ellenére ugyanis nem az szolgált e kritérium alapjául, hogy véget ért a világ kettéosztása, jóllehet senki sem tagadhatta volna, hogy e kettéosztás ugyancsak világtörténelmi relevanciájú tény volt, az előzőekben a mi gondolatmenetünk is kitért ennek számos vonatkozására. Ebből természetesen az is következik, hogy 1989 nem azért volt kategorizálható a történelem végeként, mert a kettéosztott világ megszűnt. Ez az eset példaként szolgálhat a történelem vége-elmélet inadekvát értelmezései többi változatainak megértésére is.

Pontosan ugyanígy nem alapult a történelem végének elméleti tételezése a “liberalizmus győzelmé”-nek vagy a “létező szocializmus vereségé”-nek jelenségén, jóllehet mindkét fordulatszerű esemény minden kétséget kizáróan világtörténeti dimenziókkal rendelkezett. A konkrét példákat még szaporíthatnánk (az ideológiák harcának vége, a szociális állam korszakának vége, stb.), megelégedhetünk azonban azzal, hogy a diszkusszió valóságos menetében igazoljuk metodológiai szempontból kiemelkedően fontos tézisünket az elmélet konkrét és meghatározott kritériumfüggéséről. Az természetesen igaz (és erőteljesen bonyolítja az általunk tisztázni vágyott kérdések egész összefüggő sorát), hogy a hidegháború vagy a kettéosztás befejezése, a létező szocializmus vége és a liberalizmus győzelme egymással igen mélyen összefüggő, egymással izomorf jelenségek. Mindez azonban sem azt nem jelenti, hogy ettől még az említett mozzanatok bármelyike kritériuma lehetne a történelem vége elméletének, sem pedig azt nem, hogy a történelem végéről e nagy események láttán valamiféle laza, impresszionisztikus módon lehetne (vagy lehetett volna) beszélni.

Mivel a nagy fordulat történelem végeként való értelmezése számos esetben ilyen nyilvánvalóan nem volt tisztában e minősítés igazi kritériumának, szándékaink ellenére mintha némi megértést éreznénk az elmélet inadekvát értelmezőinek irányában. A kritérium nem ismerete ebben az esetben mintha magyarázná az elmélet értelmezésének hiányosságait. A szituáció bizonyosan nem volt mindennapos. Egyszerre a valóságos történelem fordulataként jelent meg egy hatalmas szerkezeti változás a politikai világrendben (a kettéosztott világ megszűnése), egy bizonyos értelemben végbement a liberalizmus világméretű győzelme s végül ettől nem függetlenül végetért az ideológiák rivalizálása és spektakuláris módon jelentette be saját végét a létező szocializmus társadalmi rendszere (ennek minden konzekvenciájával együtt), egy lazább, esetleg más kritériumokkal jellemzett politikaelméleti felfogás számára ezen fordulatok mindegyike vagy éppen együttese nyugodtan lehetett volna nevezhető a történelem végének. Mégsem ez történt azonban. Más elem tette ki a történelem vége alkalmazhatóságának kritériumát elméleti (12).

Közelebb kerülünk e felfogás valóságos kritériumainak feltárásához, ha megvizsgáljuk Fukuyama Kant-hivatkozásait. Kant felidézése az 1989 utáni univerzálhistóriai problematika értelmezésében egyébként sokkal szélesebb körű, mint azt a történelmi távlat sugallja. Az Örök béke megjelenésének 1995-ös 200 éves évfordulója például széleskörűen bizonyította a kanti univerzális történetfilozófia aktuális és engedmények nélküli alkalmazhatóságát is (13). Fukuyama ezekre a megfelelésekre támaszkodva Kant-nál is megtalálja a történelem vége elméletének egy változatát: “Kant suggested that history would have an end point, that is to say, a final purpose that was implied in man's current potentialities and which made the whole of history intelligible. This end point was the realization of human freedom...The achievement of...a...civic constitution and its universalization throughout the world would then be the criterion by which one could understand progress in history" (14). Az itt megjelenő lehetséges párhuzamok elemzésére nem vállalkozhatunk, részben felment minket e feladat alól éppen a kilencvenes évek Kant-irodalmának néhány erre irányuló törekvése (15).

A történelem vége szóbanforgó elméletének kritériumához végérvényesen azonban csak úgy juthatunk el, ha explicitté tesszük e kritérium kritériumait. Ez a kiegészítő művelet kétségtelenül önálló része kell hogy legyen ennek ez elméletnek. E művelet megfogalmazásakor, visszapillantva, újfent kell bizonyos megértést tanúsítanunk a történelem vége elmélet számos félreértése iránt, hiszen ezen félreértések egy jó része éppen az elmélet kritériumának hamis kijelölésében lelte eredetét, sőt, mint mondottuk is, e hamisan kijelölt kritériumok önmagukban látszólag még eleget is tettek egy világtörténelmi fordulat értelmezési követelményeinek. A kritériumok explicitté tétele sajátos lépések egymásutánja, amelyek közben az egyes már explicitté tett lépéseket affirmálnunk is kell, azaz egyet kell vele értenünk, hiszen egy ilyen egyetértés nélkül az explicitté tétel további állomásai nem is lennének lehetségesek.

Az, hogy a történelem filozófiai értelmezése egy szélesen interpretált úr-szolga-viszonyon keresztül történik, a filozófiai elemzés elterjedt toposza.

E toposz konkrét meghatározásaiból következik, hogy e küzdelem eldőlése a történelem végével egyenlő. Ez a tézis tehát semmiképpen sem tekinthető újnak (16).

Jóval bonyolultabb a második tézis esete. Ez a tézis e sorok szerzőjének parafrázisában így hangzik: a létező szocializmus, még a Szovjetunió megtestesítette formájában is, olyan intézmény(rendszer), amelyre az úr-szolga-viszony elméleti és gyakorlati elismerése volt jellemző. A történelem vége elméletének fukuyama-i változata egy ilyen ponton megmutatja a maga hiányos kifejtettségét és felidézi az abból származó összes lényeges veszélyt. Ez a tézis ugyanis önmagában is két tézisére bontható. A tézis egyik szerves eleme a létező szocializmus ideológiai, azaz marxista-leninista alapmeghatározottságának problematikája (17). Ha ezt a problémát pozitívan oldjuk meg, következik a kérdésfeltevés másik, kifejtésre váró elemének kifejtése: valóban kapcsolatba hozható-e a marxizmus-leninizmus az eredeti uj-szolga-problematikával. Egy erőteljes perspektiva-váltással és egy módszertani kizárólagossággal alkalmazott ideológiakritikai elemzéssel el lehet jutni azon álláspont képviseletéhez, hogy ez a kapcsolat létrehozható, hogy a hegeli úr-szolga-logikát már a fiatal Marx átveszi, hogy a későbbiekben ez az érett Marx filozófiájának is része lesz és az is marad függetlenül attól, hogyan ítéli meg valaki a későbbi Marx filozófiához való viszonyát. Ez a gondolatsor kielégítően igazolja a helyzetnek már a korábbiakban is jelzett sajátosságait. A kritérium explikálása számos, egymást követő lépésben megy végbe (olyanokban például, mint amiről most közvetlenül szó van), miközben minden egyes lépésnél szükséges az affirmáció, azaz el kell fogadni az explikáció egyes állomásainak önálló igazságtartalmát (azaz például azt, valóban kapcsolatba hozható-e a szovjetmarxizmus az úr-szolga-problémával) (18). Nyilvánvaló ugyanis, hogy csak az explikáció minden egyes lépésének egyenkénti elfogadása vezethet a kritérium érvényesítéséhez, csak akkor tekinthetjük a létező szocializmust olyan társadalomnak, amelyik az úr-szolga-viszony elismerésének jegyében konstituálódott (és amelynek további érvényesítéséről Michail Gorbacsov lemondott), ha teoretikusan is belátjuk, hogy 1) a filozófiai marxizmus és 2) a szovjetmarxizmus is ennek jegyében fogalmazódott meg. Ha végighaladunk ezen a logikán, egyúttal explikáljuk is, amit Fukyama maga egyáltalán nem explikált. Kifejtjük azt, amit ő nem fejtett ki, de természetesen függetlenül attól, hogy ő ezt nem fejtette ki, tézisének meglehet a maga igazságtartalma.

E filozófiai explikáció két rendkívül ha tetszik kényes, ha tetszik egyenesen komikus további immár politikai-politológiai tézisben folytatódik tovább. Nem filozófia, de politikai dimenziókban ugyanis a bevezetőnkben többször felidézett kettéosztott világ alapvetően és gáttalanul élt az úr-szolga-sémával. Amíg a szovjetmarxista ideológia a nyugati világot tekintette uralom és szolgaság klasszikus rendszerének, ezzel pontosan tükör-szimmetrikus módon, a nyugati világ a létező szocializmust definiálta uralom és szolgaság vigasztalan társadalmának. Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy uralomnak és szolgaságnak ez az állandó jelenléte a kettéosztott világban nem a hegeli-kojeve-i alapdefinicó szerint lett értelmezve. Ez a jelenlét a filozófiai alapdefiníció politikai formája, s ezért nem ez a kritériuma az elmélet igazságtartalmának. (19).

A marxizmus-leninizmus filozófiája semmiképpen századunk egyik filozófiai csúcspontja. Az ideológiáról való lemondás konkrét, gorbacsovi formája azonban kétségtelenül döntő fordulat, s felértékeli a szovjetmarxizmust a benne reziduálisan bennerejlő úr-szolga-problematika miatt. Filozófiának, ideológiának, nemzetközi politikának, hegemóniáknak a kettéosztott világkorszakában létrejövő szinte példátlan öszefonódása egyenes kauzális oka annak, hogy a kettéosztás megszüntetésének egy fajta “meghirdetésé”-nek e filozófiai-ideológiai szférában kell kezdetét vennie, még akkor is, ha maga a szóban forgó ideológia gyakorlatilag már teljesen elvesztette társadalomformáló erejét. (20)

A felsorolt gondolati sorrend egyben a történelem vége elméletének valódi kritériumát is feltárta (történelem vége = az úr-szolga-problematika elismerésére alapuló társadalmi berendezkedés és ideológiai érvényű filozófia képviseletéről való lemondás, mégpedig azon az alapon, hogy az úr-szolga-történetet fogadtuk el a történelem valóságos konstrukciójának). Ezzel azt is kimondtuk, hogy csak ebben az értelemben, azaz csak e kritérium alapul vétele alapján beszélhetünk a történelem végéről, ez az, amiről az elmélet kritikusai elsöprő többségükben elfeledkeznek. A történelem-és ideológiakonstituáló elméletről való lemondás egyébként alapvetően az a mozzanat is, amin a “liberalizmus világméretű győzelmé”-nek új tézise alapulhat. Ez azt is jelenti, hogy ez a tézis alapjaiban szinte semmi konzekvenciával nem jár a liberalizmus politikai sorsát tekintve.

Mivel azonban a történelemkonstituáló elemekről (úr-szolga-viszony és annak alapulvétele) való lemondás természetesen nem légüres térben ment végbe, hanem a liberális értékek nagy felívelésének volt következményei, nem emelhetünk óvást az ellen, hogy a liberális értékek világméretű győzelmének tézisét valaki a konkrét politikai térben is értelmezze. Az e térben értelmezett liberalizmus-problematika új és alapvető nehézsége azonban az lesz (lett), hogy a nem eléggé differenciált kritika a kilencvenes évek előrehaladó világtörténelmének tényeire demonstrativen ráutalva kívánja kétségbe vonni a liberális értékek világméretü győzelmének tételét. E logika legnagyobb hibája az, hogy nem tesz különbséget a liberális értékek világtörténelmi és definitív győzelmének ténye, illetve az új helyzet politikai hiányosságai között. A liberalizmus értékeinek világméretű győzelme egy dolog, a kilencvenes évek nemzetközi politikája, amelynek meghatározóan kellett volna új objektív szerkezetekbe önteni az új alaphelyzetet, egy másik dolog. Ha valakinek az a benyomása, hogy a liberalizmus értékei nem győztek maradéktalanul, e megítélésében lehet igaza, de egy mégoly igaz ilyen ítélet sem vonhatja vissza ezen értékek definitív győzelmét a kilencvenes évek elején. Elméleti evidenciák és evidens prognózisok be nem következése nem önálló elméleti probléma (21). Inkább a politika valóságos alakítói azok, akik szeretik saját bármely okból is bekövetkezett kudarcaikat az elmélet hiányosságaiként értelmezni.

Mindenesetre ezen a ponton új kérdésfeltevés kezdődik. S ez nem a siker vagy a sikertelenség kérdése, amivel a politika és a társadalom a kilencvenes évek elejének világtörténelmének definitív kiindulópontjához viszonyult. Ez a kiindulópont a klasszikus, emberi jogi egyetemes liberális értékek és a neoliberális-monetarista gazdasági világrend viszonya.

¹ A kettéosztott világ triviális és mindeddig önmagában minimális tudományos érdeklődésre méltatott ténye ebben a keretben válik kiemelkedően relevánssá. A kellő teoretikus megvilágításban természetesen nyomban megkapja a rendszerek összehasonlításának kimeríthetetlen, nem egy államban az önálló diszciplína rangjára emelkedő műfaja is a maga emelkedettségét, és a maga teljes nyomatékában jelenhet meg az ú.n. “konvergencia”-elmélet is.

² Nagyon sokatmondó mozzanat, hogy a gyarmati rendszer felbomlása a kettéosztott világ kialakulása után ment végbe, amíg a fejlődő országok politikai szövetkezése már a kettéosztás tényére való reakció volt. Mindez elégséges illusztrációja lehet annak, hogy még a harmadik világ is mennyire kevéssé tudta függetlenné tenni magát a kettéosztás meghatározó tényétől.

³ E megállapítás töbszörös történelemelméleti dimenzióit e tanulmány más helyein találja meg az olvasó.

⁴ Az előrelátás hiányának tényét általánosan elismerik, okait azonban alig elemezték valódi teoretikus igénnyel. Egy kivétel: Láttuk-e előre, hogy jön? (Budapest, 1992).

⁵ Erik H. Erikson három definícióját idézzük, amelyek megvilágítják az e dolgozatban új szövegösszefüggésbe helyezett moratórium legfontosabb meghatározásait: “Ezt a korszakot pszichoszociális moratóriumnak tekinthetjük, amely alatt a fiatal felnőttnek a szerepekkel való kísérletezés során megfelelő helyett kell találnia saját társadalmában...” (160.); “Pszichoszociális moratóriumon tehát a felnőtt emberre vonatkozó kötelezettségek vagy kötöttségek kitolódását értjük és mégsem csak kitolódásról van szó. Olyan korszak ez, amit a társadalom szelektív engedékenysége...jellemez” (181.o.); “Egy igazi moratóriumnak kell rendelkeznie időbeli határral és le kell záródnia” (297.o.). Az összes idézet: Erik H. Erikson: Jugend und Krise. Die Psychodynamik im sozialen Wandel. Stuttgart, 1970. Az angol eredeti 1968-ban jelent meg.

⁶ A reformkommunizmus lehetetlensége is egy olyan mozzanat, amely lényeges háttér-összetevője a történelem vége itt elemzett állapotának és elméletének. Ld. erről e sorok szerzőjétől: "Sztálinizmus és kultúrforradalom között". in: Valóság, 1989/11. S. 56-71.

⁷ Részletes kifejtésben ld. Kiss Endre, "Vorhersehbarkeit und Dezisionismus in der Geschichte", in: Politische Lageanalyse. Bruchsal, S. 1993. 119-130.

⁸ Azt, hogy, már Camus egész koncepciója ugyancsak e hegel-kojeve-i intellektuális összefüggésben fogalmazódott meg, explicit módon mondják ki a következő részletek: "Avec Napoléon et Hegel, philosophe napoléonien, commencent les temps de l'efficacité" (166.o.); "Hegel termine superbement l'histoire en 1807..." (252.o.); "Il a cru que l'histoire en 1807, avec Napoléon et lui-meme, etat achevée, que l'affirmation etait possible et le nihilisme vaincu..." (180.o.). Az összes idézet: Albert Camus, l'Homme révolté. Paris, 1951.

⁹ (1961), a Studien zur Anthropologie. c. kötetben (1971.) - Gehlen világosan és egyértelmüen definiálja azokat a tényállásokat, amelyeket megtesz saját történelem vége-elmélete kritériumainak (amivel maga is fényesen bizonyítja, mennyire csak e kritériumok szabatos meghatározásával lehetséges egyáltalán a történelem végéről beszélni): “Elkötelezem magam tehát azzal az előfeltétellel, hogy az eszmetörténet le van zárva” (uo.) - Gehlen e felfogása klasszikusan teljesíti a történelem végéről alkotható elméletek legfontosabb tudományelméleti kritériumát, miszerint a történelem vége nem a történelmi folyamat valamiféle cezúrája vagy különleges állapota, hanem a történelmet definitíven konstituáló alapkritériumban beálló változás.

¹⁰ Rainer Piepmeier, "Das Ende der Geschichte", in: Willi Oelmüller (ed), Normen und Geschichte. 1979.

¹¹ Ezt a példát tekintjük a mindenkori mindennapi tudat ideáltipikus vélekedésének a történelem vége gondolatáról. Az sem kétséges, hogy ezen attitűd különféle változatai a gondolkodás nagy kutatóinál (Burke, Tocqueville, Mannheim) ugyancsak artikulálódtak. Az “Akik nem éltek a forradalom előtt, nem tudják, mi az élet”-gondolat számos vetületét ld. Karl Mannheim, Der Konservativismus. Frankfurt am Main, 1984.

¹² A teoretikus nagyságrendű és önmagukban is teoretikus relevanciájú félreértések páratlan listáját tartalmazza a The National Interest 1989-es nyári száma.

¹³ "The most serious efforts at writing Universal Histories were undertaken, however, in the German idealist tradition. The idea was proposed by the great Immanuel Kant...This work (Egy általános történelem eszméje világpolgári szemszögből - K.E.)...defined the essential terms of reference for all subsequent efforts to write a Universal History...Kant's essay did not itself constitute a Universal History...his idea merely pointed to the need for a new Kepler or Newton who could explain the universal laws of human historical evolution...It is remarkable the extent in which Hegel's system fulfilled all the particulars of Kant's proposal for a Universal History, both in form and substance." Francis Fukuyama, The End of History and the Last Man. New York, Toronto, etc. 1992. S. 57-59.

¹⁴The End of History, 58.

¹⁵Vizsgálandó lenne természetesen, vajon miért volt lehetséges a klasszikus német filozófia két vezető alakjának, Kantnak és Hegelnek ilyen maradéktalan és szerves beillesztése egy kereken kétszáz évvel későbbi univerzális történetfilozófiai diszkusszióba. Magyarázatunk tézisszerü formában csak kisebb részben támaszkodik a két korszak számos kétségtelen “külső” és “belső” hasonlatosságának tézisére. Magyarázatunknak már tézisszerű változata is erőteljesebben alapul a klasszikus német idealizmus társadalomontológiai megalapozottságának erején, ez az a szolid alap, amely már eleve reflektáltan tartalmazza a társadalmi lét azon esszenciális tartalmait és viszonylatait, amelyek értelemszerűen közösek az amúgy rendkívül eltérő korok egymásutánjában is.

¹⁶ Erre az esetre is vonatkozik, hogy a történelem vége tézisének alkalmazása az előre megadott kritériumok alkalmazásán áll vagy bukik. Más kritérium nem jöhet szóba, illetve csak akkor, ha azt adtuk meg, mint előzetes kritériumot. Vonatkozik ez olyan kiváló teoretikusokra is, mint Leo Strauss vagy Allan Bloom. Felesleges talán külön itt is hozzátennünk, hogy a döntő kritériumnak ez a meghatározó szerepe nem rejt magában semmiféle önkényességet a kritérium konkrét kiválasztását illetően. Az irreleváns kritérium önmaga érvényét szünteti meg már az első alkalmazások során.

¹⁷ A létező szocializmusnak mint ideológiai konstrukciónak a tételezése egyáltalán nem azonos az ideológiák valóságos létezésének problémájával a létező szocializmus rendszerén belül. Az 1989 utáni viták, mind a publicisztika, mind a tudomány területén, éppen a társadalmi valóság és az ideológiák valóságos viszonyának meg-nem-értésében jelentkeznek, amellyel kritikusan veszélyeztetik a megértés sikerét.

¹⁸ Az úr-szolga-problematika meghatározó szerepe nemcsak a fiatal, de az érett Marx gondolkodásában is számunkra bizonyított, egyszerre filológiailag és interpretativan megalapozott összefüggés. A marxista filozófiából (a II. Internacionálé történelmi materializmusán keresztül) a leninizmusba, majd a sztálini szovjetmarxizmusba áttranszponálódó úr-szolga-problematika természetesen újabb és újabb filozófiai kereteket jelent,.e megközelítés meghatározó, konstituáló szerepe azonban nem függ a filozófia differenciáltság szintjétől, ez teljesen egybecsengően abban áll, hogy mindezek a filozófiák a történelmet az úr-szolga-probléma újrafogalmazásának, még egyszerűbben pedig e problematika folytatásának tekintik.

¹⁹ A kettéosztott világot tehát úgy is definiálhatnánk, mint két egymásramutató politikai-geográfiai hemiszférát, amelyek mindegyike a másikat vádolta az úr-szolga-viszony egy formájának az államrezon szintjére emelt fenntartásával. Innen nézve természetesen egyre erősebben csodálkozhatunk mindazokon, akik annyira ellenségesen értetlenkedtek az úr-szolga-modell aktualizálásának láttán.

²⁰ A történelem vége elméletének ez az oldala nemcsak közvetlenül megy át a politikai filozófiai elemzés területére, de ott olyan elemeket is képes megvilágítani, amelyek más megközelítések számára elérhetetlenek maradtak. Elsősorban az értékek harcának szerepére gondolunk a létező szocializmus lehanyatlásában.

²¹ Újra abba a kérdésbe ütközünk, hogy egy prognózis sorsa sem független annak a végrehajtó hatalomnak a tevékenységétől, amelyik a prognózis körvonalazta helyzetben a döntéseket hozza. S persze itt legnagyobb a kísértés, hogy a rossz döntéseket egyszerűen a prognózis számlájára írják, mintha akár egy prognózis is képes lenne arra, hogy feleslegessé tegye a politikai végrehajtás szféráját.