Varga Csaba

“Isten adjon a filozófusnak betekintést abba,
ami ott hever mindannyiunk szeme előtt.”

L. Wittgenstein

 

A lokalitás esélyei

 

1.

 

Az ezredforduló nekünk most jelképes, mert azt feltételezzük, hogy véletlen – vagy nem véletlen – egybeesésként az ezredforduló valóságosan is korszakforduló, vagy ennél is több, de utódainknak már egy-két évtized múlva is a túlhaladott múlt egy érdektelen – vagy esetleg valamiért érdekes – darabja lesz. Érdekes talán akkor lehet, ha igazolódik az a feltételezésünk, hogy a globális világ most nem egyszerűen megfejthetetlen káoszként fortyog, hanem villámcsapásként mutatja a korszakforduló irányát.

Nem várjunk többet: csak az irányát. A jövő arcvonásai, szemvillanásai csak utólag, már múltként fényképezhetők le. Nincs senki, aki tudatában lenne azoknak az ismereteknek, amelyek a láthatatlan jövőt majd jelenként megragadják. De talán annyi sejtésünk nekünk is lehet, mint az egykori vagy későbbi Kolumbuszoknak, hogy az új kontinens – a mindenkori Spanyolországból nézve – nyugatra van.

Jelképesen Nyugatra. Földrajzilag a jövő akár ellentétes irányban is lehet.

Hajózzunk hát Nyugatra! Ezzel nem azt mondom, hogy az új Amerika most is, mint a 17. században valami elképzelhetetlen, fantasztikus kánaánnal fogad minket. Csak az irányt sejthetjük, ha jól sejtjük, de arra nincs garancia, hogy partot érünk vagy a Part, ahol először kikötünk és megtelepszünk, angyali, tündöklő és békés tájjal fogad minket, ám azt a reményt sem adom fel, hogy a jövő felé hajózás a világtörténelem egyik újabb révébe vezet minket. Lesz part és lesz kikötés.

A kronologikus idő mostani fordulója nekem azt mondja, hogy a jövő villámcsapásként már közénk vágott és ezért nincs miért meglepődni azon, hogy a villámcsapás miatt legjobb barátaink is kétségbeesve kiáltoznak. Hiszen “csak” ezért félnek: nincs part és nem lesz kikötés. A félelem akkor lesz könnyen úrrá rajtunk, ha a félelem okát nem vagy rosszul nevezzük meg; de végül is nézzünk csak körbe, az ezredfordulón átléptünk és minden riadalom ellenére a világvége mégsem következett be.

A félelem egyik oka, hogy a magyar értelmiség nem definiálja a globális világot és nem méri fel, hogy a globális világban mi lehet a lokális világok szerepe, továbbá a magyar társadalmi tudat - belső szorongásoktól űzötten - a mai szegényes tömegtudatnak nem kínál fel szellemi kapaszkodókat a világmagyarázathoz. Ez a jövőtlen köztudat.

Itt vagyunk hát az ezredfordulón, jobbára anélkül, hogy a globális világról – végtelen tengerként – térképeket rajzolnánk, hogy ezáltal hajózhatóvá tegyük.

Ha Magyarországot kicsit távolról és magasból nézzük, azt látjuk, hogy lelkes és hivatástudattal rendelkező – minek is nevezzük őket? – lokalisták, regionalisták megpróbálják óvóan magukhoz ölelni, pátyolgatni a helyi kis világokat. Bátorítandó magatartás. Csak van egy paradoxona: gyakran maguk sem hisznek abban, amiben hisznek. Az életvilág számukra mindenekfölött a lokalitás világa, amely századokon keresztül kibírt minden megpróbáltatást, ezért a helyi történelmek, a helyi hagyományok, a helyi akaratok szent ereklyeként megőrizendők. Nincs is ezt miért vitatni.

De ha ebben hisznek, akkor abban miért kételkednek, hogy van életakarat és életképesség a folytatásra is?

Ez a gondolatsor nem akar egyebet, mint megnevezni a jövő – közénk vágott – villámcsapását, azaz azt az új – most már téridőben értelmezendő – valóságvilágot, amely új erőtérként körbeveszi Magyarországot és körbeveszi új Magyarországként a belső lokális világokat. Ha a globlokál (globális-lokális) világban új típusú központok vannak, akkor szükségképpen új lesz a vidék helyzete, mozgásformája is. Ha tehát minden másképpen van, aligha használhatjuk eddig világérzeteinket, világmentalitásainkat; nincs más út, mint vissza a kezdő szavakhoz és előre a legújabb fogalmakhoz. De ebben kivételesen nincs semmi új: ismét újragondolandó minden. Eltévedni persze ugyanúgy lehet az újragondolásban, mint a szeretett régigondolásban.

 

 

2.

 

Ha a globális világról már az egész világ beszél, ez nem jelenti azt, hogy a világközpontokban készen lenne a globalitáselmélet. Egyáltalán nincs készen. Ennél talán csak az a meglepőbb, hogy noha már a félvilág beszél a globális és a lokális világ kívánt egyensúlyáról, de a lokalitáselméletnek még a körvonalai sem látszanak. Itthon sem.

Ameddig nincs lokalitáselmélet, sajnálom, addig nem lehet megmondani Magyarországon sem, hogy a kisebb-nagyobb lokalitásokat (településeket, kistérségeket, régiókat) milyen irányban, milyen stratégia szerint fejlesszük.

Ettől persze bárki hiheti, hogy mindent ért és számára nem jelent problémát, hogy megfogalmazza egy-egy aprófalú vagy több megyét átfogó régió jövőképét és fejlesztési koncepcióját. Ebben sincs új: a felkészületlenség önbizalommal társul.

Evvel a gyanútlan vagy már gyanútól terhelt hittel hittel szemben magam csak azt ajánlhatom, hogy vizsgáljuk meg a globalizáció és lokalizáció – általam végiggondolt - fogalmát. Legalább az alapfogalmakról induljon meg a párbeszéd. Ma ezek a kezdő és az utolsó szavak. Dühöket, szereteteket kiváltó kategóriák; a lokalizáció hátán hozza a múltat, a globalizáció fénycsóvát dob a jövőre – hogyan is lesznek meg együtt?

 

 

A globalizáció

a földi civilizáció fokozatos egységesülése, a legfejlettebb (első) világ az ezredvégen magas szinten egységessé válik és evvel megerősíti uralkodói státuszát; az utolsó két évtizedben az egységesülés eléri a harmadik világot is; a földi civilizáció először válik egységes funkcionális rendszerré, amelyben a régiók és települések, mint a lokalizáció hordozói azonban önállósulnak. A globális világban szabaddá válnak a régi (gazdaságilag hatalmilag) alávetett országok és régiók, miközben új alávetettségbe sodródnak, sőt maga a globális világ is szembesül azzal, hogy csak sajátos, alávetett része az univerzumnak; a globális világok és a lokalitások között kialakul a szubregionális és nemzeti közvetítő rendszer. A globalizáció így több szintű funkcionális rendszer, amelyben vannak totálisan és részlegesen globális folyamatok és struktúrák, majd a nemzetek feletti szubregionális és nemzetállami szintek egyrészt alávetettek a globalizációnak, de másrészt módosítják a globális folyamatokat, végül a nemzetállamokon belüli szinten, a lokalitásban a globalizáció ugyan elér minden állampolgárt, miközben a lokalizáció funkcionálisan és aktuálisan sajátos, egyedi, önálló arculatú egység. A globalizáci ó ezért a lokalitások valóságos és virtuális összekötése, spontán egységesítése, ugyanakkor a lokalitások erősebbé válnak, mint a nemzetállami alávetettségben; a magas globalizáció első aktuális kifejeződése a globális gazdasági-pénzügyi rendszer, de az egész földi civilizáció csak az információs korban válik globálisan egységessé és egységesítetté. A globalizáció nem pusztán funkcionális rendszer, hanem legalább ilyen mértékben funkcionális (és funkcionalitáson túli) szellemi konstrukció, amely egyfelől megtalálja saját pozícióját a transzcendens és univerzális világban, másfelől a földi gondolkodásmódok és értékrendszerek egymásra ható hálózata, sőt az egyéni és csoportos egyedi, sajátos szellemek szabad világa. A globalizáció a harmadik évezred elején egy szerre uralkodás és alávetettség, a tömegtársadalom és az egyedi lokális társadalmak együttese, az egységesített tömegkultúra és az egész világra ható egyedi (nemzeti, regionális, helyi) kultúrák hálózata. A globalizáció egységesülő és funkcionálissá váló globális világ.

 

 A fogalomról önmagában is könyveket lehet írni. Szeretném azonban azt elfogadtatni, hogy a globális világ (se nem elsősorban, se nem lényegében) nem pusztán globális gazdaság; sőt ez az új típusú (kifejlettségében új típust teremtő) világvalóság nem csupán anyagi-materiális struktúrák együttese, hanem éppen ellenkezőleg a mindig is globális földi civilizáció attól vált funkcionálisan egységesült világgá, hogy szellemileg-tudatilag egységesülő (de nem egyneműsödő) tudat- és tudásvilág. Egyszerre magastudat és tömegtudat.

Evvel azt a hipotézist szeretném erősíteni, hogy a globalizáció nem egyszerűen a szubregionális gazdasági társaságokkal vagy nemcsak az egy csúcsközpontú globális politikai struktúrákkal teremt új globális létmódot, hanem azzal a talán végleges totális beágyazottsággal, hogy a földi globális világ csak része egy rajta túlmutató kozmikus és transzcendentális világnak; és ugyanakkor ez a globális világ csak akkor működőképes, ha a különböző kontinensek és nemzetállamok “globális” (eddigi, hagyományos) alávetettségéből a lokális világok kiszabadulnak és relatív autonómiához jutnak.

Természetesen az a kérdés is feltehető, hogy miért éppen most kerülnek napirendre az új fogalmak (globalizáció, lokalizáció, információs kor, stb.) definiálásai? Mannheim Károly az Ideológia és utópiában azt mondja, hogy “az uralkodó gondolkodási formákat mind a múltban, mind a jelenben épp akkor váltják fel új kategóriák, amikor az őket hordozó csoportok társadalmi bázisa valamilyen értelemben kérdésessé válik és átalakul”. Mannheim korához képest egyrészt az a különbség, hogy most nem egyes csoportok, hanem az egész emberiség társadalmi bázisa, sőt léte válik kérdésessé, másrészt ezzel párhuzamosan a globális uralkodó csoportok globális háttere megkérdőjeleződik és átalakul.

Mielőtt az elemzést folytatnánk, előbb a lokalizációt próbálom meg definiálni:

 

 

A lokalizáció

a földi világ egységesülése során a globalizációt alkotó lokalitások önállósodása, relatív autonómiája; a legfelső szinten a világ egységessé válik, miközben a legalsó szinten globálisan tudatosul az egyediség és az egyediség világszerte látható válik; a lokalizáció egyszerre a korábbi helyi (zárt) egyediség elvesztése, átalakulása és az új (nem zárt) lokalitás kiteljesedése. Az új lokalitás a sajátos téridő-hálózatok felszabadulása és integrációja, avagy régi alávetettségből való kiszabadulás, miközben az új alávetettségekbe kerülés; a globalitás és lokalitás egymás ellenfelei, miközben nem léteznek egymás nélkül. A második évezred fokozatosan a regionális nagyhatalmak és az önállóságukat kivívó nemzetállamok korszaka volt, amelyben a lokalitás egészen a második évezred közepéig elszigetelt, primitív kívül maradás volt; a mai globalizációban viszont a nemzetállamok relatív autonómiáját fokozatosan elszívják az új lokális világok. A lokális világban befejeződik az egyes személyek individualizációja, amely a második évezredben elszigetelt funkciójú volt, miután a nemzetállamok jelentették a világ “alját” (az akkori lokalitást) és a világalakító funkciókat ezen a szinten gyakorolták. Az új lokalitás lényege az autonómiaszerzés a globális világban és potenciálisan funkcióadás az eddig szereptelen individuumoknak. A lokalizáció annak a globális folyamatnak a neve, amelynek keretében minden kontinensen a nagyon különböző lokalitások közös “szabadságharcot” folytatnak a csoportos és személyes funkciókért, döntési kompetenciákért; a regionális nagyhatalmak és önállósult nemzetállamok után így a földi civilizációváltása azt hozza, hogy új főszereplők születnek: a globális világ és a lokális világ. Ezért a regionális világhatalmakat elsősorban felülről, a globális világ felől, de a nemzeti szintről is, míg a nemzetállamokat felülről és alulról, azaz a lokális világokból ellenőrzik és szabályozzák. (A lokalitás tehát visszafelé is közvetít.) Ezzel párhuzamosan a globális településszerkezet alján lévő struktúrák (a tanyáktól, az aprófalvakon keresztül a tengeri szigetekig és az őserdei “falukig”) kikerülnek az elszigeteltségből és beemelődnek az egységesedő lokalitásba. A lokalizáció szintén globális szellemi folyamat, az egyén és saját (lokális) közösségeinek sajátos tudata, amely a globális ”felettes éntől” függetlenedik. A világtudatban a korábbinál sokkal nagyobb mértékben léteznek közös értékek, globálisan ismert és tolerált gondolkodási tartalmak és formák, miközben az egyedi és egyediségüket – a korábbinál másképpen, de jobban? – megtartó lokális tudatok fokozatosan világszerte ismertté válnak. A globális tudat ismét kinyílik a transzcendens vallási és nem vallási szellemi dimenziók felé, ezzel párhuzamosan az egyéni tudat (az igazi én, isteni én) kilép a társadalmi-szellemi elzártságából, alávetettségéből, manipuláltságából és sokoldalúan megélheti a transzcendens-univerzális egységtudatot. A lokalizáció egységesülő és funkcionálissá váló egyediség.

 

 A lokalitást egyszerre definiálom a globalizációhoz és a korábbi lokális létmódokhoz képest. (Amint a globalizációt is a lokalitáshoz és a korábbi globalizációmódokhoz képest vizsgáltam.) Az új lokalizáció tehát nem lehet azonos se a középkori, se az újkori lokalizációval. A középkorban a lokális világok jelentős mértékben elszigetelt és zárt világok voltak, miközben a vallások univerzális és transzcendens horizontot emeltek fölé. Az újkorban az univerzális és transzcendens horizont elveszett, miközben a “transzcendens” ipar- és kereskedelemvilág, majd legátütőbben a pénzvilág beemelte őket egy világméretű gazdasági vérkeringésbe. Ezt a folyamatot zárta be az utolsó harminc év mediatizált világa, amely a gazdasági-piaci alávetettség után az egyirányú szellemi-tudati alávetettséget is végrehajtotta. Ez volt a késői modern és a posztmodern korszak.

Folyamatosan változtak így az alávetettségi létmódok, de az alávetettség nem csökkent. Az új lokalitás tehát elvileg egyszerre lehet “új, más” alávetettségi mód, vagy ellenkezőleg a globalizáció eredményeképpen az alávetettség fokozatos vagy gyors felszámolása. Nem eleve elrendelt egyik végkifejlet sem. Mindenesetre lokalizációról (a lokális világok önállósodásáról) csak akkor beszélhetünk, ha felismerjük, hogy egyrészt nincs visszaút a régebbi, államosított vagy a még régebbi (természetesnek látszó) lokalitásokhoz, másrészt nem értünk el semmit, ha a globalizáció még a korábbi alávetettségeket is elpusztítja és ezzel a lokális világokat a korábbinál is kiszolgáltatottabbá teszi. Ez egyébként azt jelentené, hogy a modernizáció individualizálódása is véget ért.

Nekem tehát az a hipotézisem, hogy új lokalizáció van és a globális világ funkcionálisan is működésképtelenné válik, ha a lokális világok nem önállósodnak és nem erősödnek meg. A globalitás- és lokalitáselmélet egyik kiinduló problémafelvetése így néz ki:

 

 

Lét- és gondolkodásmód típusok a globalizációban

 

Világszer-
kezet szintek
Lét- és
gondolko-
dásmódok

kozmikus,
transzcen-dens

planetáris

Globális

(ma még nem teljes globalitás)

kontinen-
tális

(most csak
az európai)

közép-
európai

nemzeti

(most csak a
magyar)

lokális

(legfőbb
valóság
és tudat
)

Formafeletti
létmódok,
valóságok

univerzum és az isteni valóság

           

Uralkodó
létmódok,
valóságok

 

planetáris
valóság

globális
valóság

európai
globalitás

     

Alávetett
létmódok,
valóságok

       

közép-
európai
globalitás

nemzeti
létmód

lokális
valóság

Egyenrangú,
formatartó
létmódok

   

A jövő

létmódjai

     

Formafeletti
gondolko-
dásmódok

Isteni tudat,univerzális tudat

planetáris
tudat

         

Uralkodó
gondolko-
dásmódok

   

globális
tudat

európai

tudat

     

Alávetett
gondolko-
dásmódok

       

közép-európai
tudat

nemzeti
(és ország)
tudat

lokális
tuda(ok)

 

Egyenrangú
gondolko-
dásmódok

   

A jövő

gondolko-
dásmódjai

     

 

Ez a táblázat jól mutatja, hogy ez a globalizáció csak földi jelenség, nem alakíthatja át a formafeletti transzcendens és kozmikus világokat és gondolkodásmódokat, ugyanakkor – és ezt se felejtsük el – a földi civilizáció a globalizáció előnyeként egységesebben és funkcionálisabban léphet fel az univerzum és a planetáris világ minket érintő konfliktusainak megoldása érdekében. De ez ma még csak virtuális esély. A jövő azonban nem lehet más, mint az uralkodó és alávetett létmódok (sőt gondolkodásmódok) közötti különbségek csökkentése.

Az egyik elméleti kérdésfelvetés szükségképpen az, hogy az uralkodás és alávetettség viszonya végképpen eltüntethető, vagy valamilyen hierarchia – már csak funkcionálisan is - szükségképpen megmarad? Hasonló dilemma: általában a létmódok és a gondolkodásmódok alávetettsége ugyanolyan marad, vagy csak a gondolkodásmódok alávetettsége ugyan véget érhet, de a létmódok között szükségképpen marad – szinte természetes módon – alapvető eltérés? Ha a globális létmódok és a lokális létmódok relatív függetlensége egyszerre meg is erősödik, ez azonban nem jár okvetlenül együtt azzal, hogy a globális létmódok normális funkciója végre az lesz, hogy megfelelő létezési-működési keretet jelentsenek a lokális világoknak.

Mindenesetre Magyarországon sem mondhatunk mást, mint azt, hogy központi feladat legyen a lokális világok relatív önállósodásának szorgalmazása, segítése. Másképpen: az uralkodó és alávetett létmódok lehetőleg egyenrangúak legyenek, de azért nem lehetnek azonos helyzetűek és azonos szerepűek.A következő táblázat már részletesebben tárgyalhatóvá teszi a globális-lokális világok szerkezetét.

 

 

A VILÁGSZERKEZET FŐBB CSOPORTJAI ÉS EZEK ELEMEI

 

TRANSZCENDENS

Transzcendens “világ”
(isteni szellem “világa”)

KOZMIKUS

Világegyetem
(einsteni téridő “rendszer”)

Tejút galaxis

PLANETÁRIS

Naprendszer

Föld bolygó

GLOBÁLIS

Korlátozottan globális (a fejlett világ)

Globális-szigetek (pld: Ausztrália, Dél-Afrika)

Kontinentális (pld: Európa, Ázsia. Észak-Amerika)

Globálisból egyelőre kimaradtak (pld: harmadik világ alsó fele)

KÖZVETITŐ RENDSZER
(államcsoportok és államok)

Rész-kontinentális (pld: Közép-Európa)

Szubregionális (pld: EU-régiók)

Nemzeti

Állami

LOKÁLIS

Régió (államon belül)

Kistérség (településcsoport)

Település (város, falu)

Családok

EMBERI

Egyéni szellemek

Egyéni szellemnélküliek

 

Először is: a lokalitás tehát nem több és nem kevesebb, mint az individuális és a szubregionális-nemzeti szint közötti szerkezeti elem. Ebből az következik, hogy egy-egy nemzetállam (bármennyire is kicsi vagy perifériális) nem tekinthető lokalitásnak és az egyén személyes világát, mint a mindennapi valóság főhősének közvetlen világát se nevezzük lokalitásnak. A globalizációban-lokalizációban gondolkodók hajlamosak a nagyrégiókat és különösen a nagyobb (nemzet)államokat a globalizált struktúrák részének tekinteni. Magam evvel nem értek egyet. A nemzeti, nemzetállami és részkontinentális szint sokkal inkább közvetítő szféra.

A globalizáció bármennyire mélyen behatol még a lokalitásokba is, a nemzetállamok ezeket a hatásokat megtörik, módosítják, átalakítják, sőt az új világrendben a kisebb-nagyobb államok megpróbálják – részben a lokális világok akarata szerint – befolyásolni a globalizáció menetét és erőterét. Talán azt mondható, hogy a korábbi feltételezésekkel szemben a nemzetállamok nem morzsolódnak fel a globalizációban, csakhogy a globális világ egyik szereplője, a nemzetállam már nem ugyanaz, mint az elmúlt kétszáz év polgári demokráciák nemzetállama. Nem főhős, ám nem birodalomszéli garzion. A gazdaság kétharmada-háromnegyede kilép a nemzetgazdasági keretből, de a maradék (nem is mindig piaci) gazdaság kiteljesedik a lokális világban.

A politikai döntések – most csak beszéljünk Európáról – kontinentális szintre kerülnek, miközben a nemzeti politikai elitek vesztenek jelentőségükből, főként presztízsükből. A polgári demokráciák polgárai viszont most már nemcsak négy évente, hanem majd akár naponta aktív részesei lehetnek a döntéseknek. A nemzeti politikai elitek potenciálisan kénytelenek lemondani a hatalmi (különösen az uralmi) szerepről, viszont jelképesen megkapják a közlekedési csomópontok állomásfönöki posztját. A nemzeti közszereplők állhatnak a váltónál, de a vonatok a globalizáció és lokalizáció között közlekednek.

 

 

3.

 

Országfejlesztés, vidékfejlesztés, régiófejlesztés egyszerre ösztönözhető a nemzetállami szintről és a lokalitások világából. Noha bármennyire is felpörögnek a globális események, ahhoz évtizedek kellenek, amíg a lokalitások átveszik, megszokják és értékelik új szerepüket. Újdonság: egy-egy lokalitásra tekintsünk úgy, mint korábban a nemzetre.

A lokalitás sajátos arculatú, mással össze nem téveszthető egyediség, amelynek szüksége van stratégiára, saját tudásosztályra. Nem egyszerű feladat: Magyarországnak több mint százötven év is kevés volt ahhoz, hogy az első átfogó, összefüggő (sőt koncepcionális) stratégiája megszülessen, így az a paradoxon lehet a végeredmény, hogy a nemzeti stratégiánál hamarább fogalmazódnak meg a lokális (elsősorban regionális és megyei) fejlesztési koncepciók. De ez ma még csak esély. Nem is kis esély, mert egyre szélesebb körben tudatosul, hogy minden régiónak, kistérségnek szüksége van tudásközpontú stratégiára, amelyben szükségképpen központi feladatot kaphat az oktatásfejlesztési koncepció.

Van még egy “zavaró” elem. Ha a földi civilizáció “csak” globalizálódna, méghozzá zömmel a korábbi tartalommal, akkor a világ aligha foglalkozna ennyit a globális világgal. Azért beszélhetünk az ezredfordulón korszakhatárról, sőt paradigmaváltásról, mert a világ nem csak mennyiségi, tehát kiterjedési, hanem alapvető tartalmi és tartalomadási változásokon megy át. A szegény megzavarodott közép-európai elitek ijedtek kapkodják a fejüket és egyáltalán nem akarják tudomásul venni az új tartalmakat. Új? Egyáltalán: milyenek ezek a tartalmak?

Lehet az új eliteket empatikusan érteni. Létüknek, hatalmuknak igyekeztek ők is értelmet adni, ám közben villámsebesen kiderült, hogy az eddigi értelmek egyrészt nem úgy érvényesek, mint eddig, másrészt új értelemadások foglalják el a politikai-ideológiai terepeket. Íme, az új kor aktuális neve: információs kor.

Hónapok, évek óta ijedt borzongás fut végig a magyar ugaron: új (és ismeretlen) szelek fújnak és egyre kevésbé lehet úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

Európában a globalizáció és lokalizáció következő egy-két évtizedének, várható stratégiai létmódjának neve információs társadalom. A normális magyar reakció ugyanaz, mint a múlt században a vasútépítéskor: csak hadd kerüljön el minket, megleszünk nélküle is. És feltehetően most nem ötven, hanem tíz-húsz év múlva fejükhöz kapnak majd sokan: amit jövőnek hittünk, az nem csak a megoldást hozta, hanem már visszavonhatatlanul a múlt kedvelt rekvizitumai közé tartozik.

Csupán az a szerencse: a technológiafejlődés mai fokán már a lemaradáshoz is különleges képesség kell.

Most még az információs társadalmat hihetjük a jövőnek. A magyar tudásosztály vagy tágabban az értelmiség tiltakozik, hőköl, tamáskodik, de az a bizonyos villámcsapás már közénk vágott: nem lehet a jövő jelenlétét tagadni. A jövő megítélése – egyelőre - most mellékes. A jövő egyik aktuális tulajdonsága, hogy gyorsabban ide ér, mint mielőtt megértettük volna karakterét, előnyeit, hátrányait.

Mi is akkor a tudásosztály tudásalkotó feladata?

Nem tisztázódik. A hazai egymással harcban álló gondolkodási tartalmak és módok ugyanakkor most egyszerre és látványosan avulnak el. Miközben korábban elavult tartalmak váratlanul feltámadnak. Ez szinte ijesztő és felfoghatatlan. A magyar reformkor eszméi és értelemadásai nemrég még ezen az ezredvégen is hasznosíthatónak látszottak. Tíz év sem telt el a két pólusú világ megszűnése óta és az európai politikai ideológiák – ezek egyébként sem a fejlődőképességükről híresek - viharos tempóban, gyökeresen megváltoztak. A magyar politikai és tudáselit ma viszont távolabb került a világ szellemi-ideológiai élvonalától, mint amennyire lemaradt volt tíz évvel ezelőtt.

Nem történt semmi különös: a globális tudás gyorsabb tempóban bővül, és változik meg tartalma, mint Közép-Európa vagy Magyarország magastudása.

Egyébként megválaszolandó az a kérdés, hogy létrejöhet-e egyáltalán integrált tudáselmélet, amely a differenciálódott tudásformákat (transzcendens tudás, személyes tudás, társadalmi léthez kötött tudás, nyelvfilozófia, kommunikációs tudás, stb.) egységes rendszerben értelmezi?

Nincs értelme arról vitát nyitni, hogy mi a tudás? Így csak – jelzésszerűen – arra utalnék, hogy Polányi Mihály nyomán szerintem a tudás koncepcionális látomás a valóságról. (“Újra el kell ismernünk a hitről, hogy minden tudás forrása. Intellektuális szenvedélyek, egy nyelv, egy kulturális örökség birtoklása, vonzódás a hasonlóan gondolkodók közösségéhez – a személyes tudás szenvedélyesen és megértésünkön jóval túlmenően elkötelez bennünket a valóság egy látomása mellett.”)

Mindenesetre az ezredvégi tudáslecke rendszerbe szedve valahogy így néz ki:

 

 

MI A SZELLEMI FELADAT?

 

 

 

A teoretikus feladat öt új és egymással is összefüggő elmélet (koncepcionális tudás) felépítése: a globalizáció és a lokalizációelmélet, és az ezek hátterét jelentő mai kozmoszelmélet, s a (régi és) új emberkép-elmélet, valamint a mind a három elmélet célját és eredményét összegző információs- és tudáskor-elmélet megfogalmazása. Mindez megragadhatatlannak tűnik a szűkebben vett információ és tudás-, a technológia és innovációelmélet, valamint a legújabbkori, huszadik századot értelmező történelemelmélet és valamilyen integrált értékelmélet nélkül. Minden posztmodern állítással szemben a világnak talán soha nem volt annyira szüksége elméletekre, mint most.

Egyik sincs készen, de számos válaszkísérlet tanulmányozható. Általános a szkepszis, hogy a teoretikus feladat teljesítése – általában az elméletkonstruálás - reménytelen. Ez azonban nem egyéb, mint az európai kultúra totális vergődése, sőt egyesek szerint végórája, de lehet, hogy csak magasabb szintre kerülése. Az új valóság olyan gyorsan elvágtatott az érvényben lévő elméletek, gondolkodásmódok mellett, hogy az európai tudomány vagy a művészet szinte még fel sem ocsúdott a legújabb sokkokból. A szellemi sokk azonban új kérdésfelvetésekhez vezet. És lehet-e ennél fontosabb?

Mindez nem lenne baj, ha nem derült volna ki, hogy az új elméletek hiánya miatt Magyarországon sincs jövőkép, és továbbra sem világos, hogy az ország stratégiailag merre vezethető, sőt senki nem tudja, hogy a globális erőtér milyen lehetőségeket kínál nekünk. A régi elméletekbe – mint lelőtt léggömbökbe – kapaszkodunk.

A lokális világ esélye (vagy esélytelensége) ráadásul csak a következő két-három évtized világában, tehát már az információs korban értelmezhető. Hol van hát a jövőelmélet avagy az információs társadalom-elmélet? Vagy nevezzük tudástársadalom elméletnek? Szinte abszurd a helyzet: a (várhatóan gyökeresen más) jövőt kellene tudni ahhoz, hogy a jelenben helyesen dönthessünk. Talán soha nem volt ekkora távolság jelen és közeljövő között.

Ezért honnan tudhatjuk meg a jövőt és a jövő hogyan érthető meg? Vissza tehát – bármennyire is kétségesek - az elméleti konstrukciókhoz? Egyszerre vissza például a Bibliához, Platonhoz, Hegelhez, Eisteinhez és Wittgensteinhez? Az utóbbi írta az Észrevételekben: “Csak ha még a filozófusoknál is eszelősebben gondolkodunk, akkor oldhatjuk meg csupán a problémáikat."

 

 

4.

 

Ez az írás nem azért született, hogy befejezett válaszokat adjon. Néhány probléma kerületét, átfogó jellegét és elemi gócpontjait kívánta rögzíteni. A szerzőnek már az siker, ha annyit elér, vagy ösztönöz, hogy eddigi feltevéseinket és gondolkodásmódunkat hajlandók vagyunk kritika tárgyává tenni. A jövő az önkorrekciós képesség növelése. Önmagunknak is új tudásokra van szüksége. És majd már az új tudásokat kell oktatnunk.

Ott szakítom meg a gondolatsort, ahol elkezdtem: a korszakforduló iránya azért felfedezhető. De el is téveszthető. A globális és a lokális világ értelmezhető és ennek alapján a lokális stratégia megfogalmazható. Az irány vezethet is minket.

 

Nagykovácsi, 2000. január 1.

 

 

Néhány fontosabb publikáció:

 

Feyerabend, Paul: Három dialógus a tudásról (Osiris-Gond, 1999)

Kiss, Endre: A monetarizmus érett rendszerének mezoszintű meghatározottságairól (Megérteni a globalizációt, FES, 1999.)

Mannheim, Károly: Ideológia és utópia (Atlantisz, 1996)

Matolcsy, György: Globális csapdák és magyar megoldások (Növekedés és globalizáció, Kairosz Kiadó/Növekedéskutató, 1999)

Polányi, Mihály: Személyes tudás I-II. (Atlantisz, 1994)

Szántó, Borisz: Az Omega-pont jelensége. Globalizáció mint a makroentitás szerveződése (Megérteni a globalizációt, i.m.)

Varga, Csaba: Magyar metatrendek az új globális erőtérben (A mai világ és a jövő forgatókönyvei, Kapu Könyvek, 1997)

Varga, Csaba. A globalizáció pozitív alternatívája: az információs társadalom (Megérteni a globalizációt, i.m.)

Wittgenstein, Ludwig: Észrevételek (Atlantisz: 1995)