Csörgő Zoltán

A szimbólumok és szertartások szerepe
a modern kori ember életében

Az alábbi tanulmány a Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem posztgraduális mentálhigiénikus képzésének záró szakdolgozataként készült. Így – legalábbis a bevezetőben – magán hord olyan jellegzetességeket, melyek éppen eme szükségszerű, de mégis természetszerűleg adódó mentálhigiénikus megközelítésből fakadnak. Ám a továbbiakban interdiszciplináris szemléletmódja alapján – hiszen felhasználja a néprajztudomány, a kulturális antropológia, a nyelvészet, a mítosz- és szimbólumkutatás, a vallástörténet, a régészet eredményeit – az immáron mind szükségesebbé váló egységben látást tűzte ki célul az emberi képességek és lehetőségek kiteljesítése érdekében.

TARTALOM:

BEVEZETÉS

A SZIMBÓLUMOK

A RÉGI VILÁGKÉP ÉS A TUDATI MEGFELELÉSEK

AZ ÜNNEP ÉS A SZERTARTÁSOK ÉRTELME

AZ ÁTMENETI RÍTUSOK

AZ ÉVKÖR RÍTUSAI

ÖSSZEGZÉS

IRODALOMJEGYZÉK

BEVEZETÉS

Kezdetben úgy tűnt, hogy a tudományos gondolkodás uralkodóvá válása után az élet mindennapjainak mitológiai megközelítésű magyarázata elvesztette jelentőségét az emberi társadalmak életében. A felvilágosodás, majd a pozitivizmus - mert nem értette az értékeit - a tudomány “magasáról” lenézte, a babonás szokások szintjére degradálta, majd száműzte, eltűntette az emberiség évezredes tapasztalatait hagyományokba foglaló mitologikus és vallási formákat és helyükbe új hitet, a tudományba, mint az emberiség minden bajára gyógyírt nyújtó megismerő útba, minden kérdésre választ adó világmagyarázatába vetett hitet kínálta.

A tudományos megismerés sajátosságaként hosszú ideig uralkodó egyoldalú extro-vertáltság a múlt század utolsó évtizedeiben kezdett csak szűnni, mégpedig azzal, hogy ugyan a többi tudományágra jellemző módszerekkel, de immáron a külvilág helyett az ember belső világa felé fordult. Amikor a viselkedést és az elmét, azaz a mentális folyamatokat tudo-mányos módszerekkel kezdték vizsgálni, két cél vezérelte a kutatókat - leegyszerűsítve - : az emberi tudat megismerése és az elme zavarainak, betegségeinek hatékony gyógyítása. Néhány évtized alatt azonban kiderült, hogy a pszichológia és a pszichiátria által kifejlesztett metódusok nem elegendőek, illetve szűknek bizonyultak az emberiség tudati egészségének megtartásában, mert abban a megelőzésnek is legalább akkora szerepet kell vállalni. Többek között erre a feladatra vállalkozva született meg a mentálhigiéné, mint új, alkalmazott tudományág.

Az ember tudati egészségének megtartása éppen a néhány száz évvel korábban kibontakozó folyamatok nyomán vált rendkívül sürgetővé. A tudományos felfedezések eredményeit előhívó és azokat felhasználó gazdasági változások következtében jelentős átalakulások mentek végbe a társadalomban is. A társadalmi átrendeződések nem hagyták érintetlenül a társadalmat alkotó egyén tudatát sem. A társadalom tagjának tudati egészsége ugyanis nem választható el a társadalom egészének egészségétől. A hagyományos értékrend felbomlása, gyökértelenség, elidegenedés - ezek kulcsszavai lettek korunknak. A harmadik évezred küszöbén az emberiség a civilizációs, illetve a technikai fejlődés szédítő és látszólag mindenkit bűvkörébe vonó tempója, mindent megoldó illúziója ellenére súlyos válságát éli.

*

Az emberek korábban beleszülettek a hagyományba, mert a világban való eligazodáshoz szükséges tudásban összegződő tapasztalatot évezredeken keresztül szájról szájra, vagy éppen mozdulatról mozdulatra szűk közösségekben adták át. A hagyományos rend íratlan szabályait idővel rögzítették, majd leírták a kultúra majd’ minden területén felhalmozódott ismereteket is. A hagyomány, az áthagyományozás korábbi módszerét, szerepét fokozatosan más módszerek vették át, főként a kötelezővé és általánossá vált iskolai oktatás. Ez azonban szinte kezdettől fogva a külvilágban megszerezhető és hasznosítható ismeretekre összpontosított csupán, elhanyagolva az emberi kapcsolatokban rejlő erőt, s főként az ember benső tudati világában való tájékozódást. Így a jelenkori emberi civilizáció kibontakozásával egyidejűleg gyengült a hagyomány korábban meghatározó, óvó és fejlesztő közeget teremteni tudó ereje. A hagyományos közösségek felbomlásával, a rendkívül gyors életformaváltással az egyén helyzete is gyökeresen megváltozott, aki a hagyománytalan világban talajvesztetté vált.

A változások azonban előhívták az ellenlépések megtételének szükségességét, majd lehetőségét is. A leigázott természet agóniája, ember és környezete diszharmóniája a harmónia megteremtésének igényét, az információözön a lényegre koncentrálás, a törvénytelenségek az örök törvények tudásának vágyát, a világ felgyorsulása az elnyugvás, a kínálat a keresés, a felszínesség az elmélyedés, a szem jóllakatása a belső látás kialakítását, a hangzavar a csönd, a “minden egész széttörött” élménye az újbóli egységben látás igényét, a profán eluralkodása a szentség keresését hívja elő az emberekből.

A harmadik évezred küszöbén látszólag divathullámként tért nyerő vallási megújulások, a fiatalság körében hódító szektariánus mozgalmak, a gyógyításba visszatérő hagyományos gyógyító módszerek, a holisztikus szemléletmód mind arról szól, hogy az emberiség arra vágyik, amit a tudomány nem tudott megadni neki: az embernek szüksége van mítoszokra, világmagyarázatra, amely egységet, harmóniát képes teremteni a benső élmények és a külső valóság között.

A század legjelentősebb tudományos eredményei közé tartozik, hogy felfedezték: az emberi elme tanulmányozása révén szerezhető felismerések már az emberiség homályba vesző múltjában is megtörténtek. A vallások is örök kérdésekre keresik a választ, és a magjukat, lényegi üzenetüket “beburkoló” mitológiai események és elbeszélések gazdag változatossága, a történetek mélyén szimbolikusan megfogalmazott tapasztalat pedig az emberi lélek mélységeibe enged bepillantást. A mítoszok kutatásának tudománya és az összehasonlító vallásbölcselet, karöltve gyakran lélektani irányzatokkal egyre jobban tért hódít. Ezek alapján mindinkább nyilvánvalóvá válik, hogy az a szellemi kincs, amelyet az emberiség a tudat egészségének megőrzése és teljességének megteremtése, kibontakoztatása érdekében évezredek alatt kifejlesztett, az mint újrafelfedezhető és értelmezhető, a mai kor kihívásaira is alkalmazható tapasztalat segíthet nekünk a természethez és embertársainkhoz való mélyebb, természetesebb, igazabb viszony kialakításában, a teljesebb élet megteremtésében.

*

Az egészséges társadalom megbecsüli az elődök felhalmozott, megőrzött tapasztalatát, a régi hagyományokat, mert tudja, hogy meríthet abból. Ahhoz azonban, hogy az ember lelkivilágának megismerését és rendezését lehetővé tevő tudás “hozzáférhetővé” és “használhatóvá” váljon a hagyományos rendszerek felbomlása után is, át kell értékelni a hagyomány őrizte szokások, mítoszok, rítusok jelenségeit. Mégpedig oly módon, hogy nem a történetit, hanem azt az örök emberit tárjuk fel belőle, ami itt és most és mindenhol, mindenkor megélhető. Bizonyos szempontból tehát a hagyomány újraértelmezésére van szükség a mai, megváltozott körülmények, a változó külső és belső igények nyomán. Az újraértelmezésnek minden manipuláció, romantikus nosztalgia és torzítás nélkül a tárgyak és jelenségek mögé kell hatnia, hogy a részletek mögött, a kultúra anyagi és szellemi, s főként társadalmi szintjein túl nyíltan és tudatosan feltárja a valóságot, a lényeget: azt a tudást, amely az emberi szabadság kiteljesedését szolgálja.

Nem könnyű feladat ez, de az egyes ember, ugyanakkor valamennyiünk jövője szempontjából a legeredményesebb is lehet, mert nem merül ki a puszta tudományosságban, az érdekfeszítő adatok halmozásában, hiszen amit feltár, az azonnal élhető, gyakorlattá tehető és ezáltal az élet jobbításához, kiteljesítéséhez vezet. Az újraértelmezés így végül is nem jelent mást, mint hogy a hagyomány kultikus, szimbolikus elemeinek vissza kell adni eredeti jelentésüket, melyek eredetileg a sajátjaik voltak, rámutatni bennük az egyetemes emberi mozzanatra és így beemelni ezeket, mint napi fontosságú tudnivalókat a mába.

Az újraértelmezéshez kulcsot jelent az emberiség közös örökségébe tartozó hagyományok és szimbólumrendszerek ismerete és az analógiák meglátása. Ha meglátjuk az analógiákat, akkor ez a tudás mintegy újraéled, beépülhet a dinamikus mába, folyton változó jelenkori kultúránk része, sőt irányadó, a jövőt is alakítani képes magja lehet, hiszen a legbensőbb, legmélyebb tartalma időtlen, kortalan, örök tudást őriz. Ezt a tudást a ma emberének alkalmazható formában feldolgozni, átnyújtani és keretet biztosítani a gyakorlati megtapasztalására - ezt méltó mentálhigiénikus feladatnak tartom. Jelen szakdolgozatban ezt a lehetőséget kívánom bizonyítani.

2. A SZIMBÓLUMOK

Szimbólumokat minden korban, ma is alkot az ember. Ha úgy tekintjük, maga a nyelv is egy közmegegyezéssel létrehozott szimbólumrendszer, mely a tapasztalatok áthagyományozásának legfőbb eszköze. Az ember szimbólumteremtő lény, úgy is mondhatjuk, hogy a szimbólumképzés az ember megkülönböztető jegye. A régebbi korokban a képes beszéd, a jelképeken keresztüli közlés sokkal jelentősebb volt, szinte mindent képes jelbeszéden keresztül örökítettek át. Ma már köztudott, hogy a mítoszok és a szent könyvek - beleértve a Bibliát is - a köznapi jelentésnél sokkal mélyebb közléseket árulnak el, a szövegeik jelképes értelműek, szinte minden szavuk egy magasabb üzenetet hordoz.

A jelképes értelem megfejtése egy olyan elvonatkoztatni képes látásmódot kíván meg a mai kor emberétől, amely leginkább már hiányzik belőle és amely egészen más a tudományos látásmód egzakt tényekhez ragaszkodó illetve az általános törvényszerűségeket másfajta absztrakciókkal létrehozó módszerétől. Ezért volt könnyű a régi mitikus történeteket - a jelbeszéd megfejtésének, a kódolás kulcsának ismerete hiányában - a kevésbé fejlettebb korok társadalmában élt emberek helyenként szép, ám mégiscsak dajkameséinek titulálni.

Az emberiség szellemi múltját képező különböző hagyományok egyes elemei - mint a természet körforgásához fűződő képzetek és szertartások, az évkör rítusai, a termékenységkultuszok, a jó és a rossz erők küzdelmének megélése és megjelenítése - olyan hasonlóságot mutatnak, hogy egyértelműen adódik ebből a következtetés: ezek egyetemes, örökérvényű törvényszerűségeket írnak le, jelrendszerei a világmindenség s benne az ember - a kozmikus ember - tudatának természetét képezik le. Gondolkodásmódunknak ma is alapvető sajátossága a jelképek és analógiák használata - és ha tudatosítjuk azt a mozzanatot, ahogy a szimbólumok működnek, s ha felismerjük a mélyükön rejlő egységes tudást, akkor “a szimbólumok saját kultúránk és valamennyi emberi civilizáció megismeréséhez elvezetnek”(1.)

Maga a szimbólum görög eredetű szó. A szümbolon szó szerint azt jelenti: melléállítás, összevetés, egybeesés, ráismerési jel és “eredeti jelentése ilyesféle lehetett: ‘a felismerést lehetővé tevő jel: valami kettévágott, de összeilleszthető tárgy, melynek egy-egy felét más-más személy őrizte’”.(2.) A szimbólum két része, a kettétört felek egyesítésével ismerhették fel egymást például társak vagy barátok illetve ez jelképezte megbonthatatlan közösségüket, barátságukat, azaz “a szimbólum két egyenrangú elem egységben való kiteljesedésének az elvét sugallja”.(3.) Ám az már eddig is kiderült, hogy a szimbólum mindig hordoz egy mélyebb jelentést, amely két összetartozó fél között keletkezik - megegyezéssel, de sokszor elsőre racionálisan nem feltétlenül magyarázható módon - és “az egyik érzékelhető, konkrét elem, a jelölő és a másik, kevésbé konkretizálható, eszmei elem, a jelölt”.(4.)

Jung a szimbólumokat az emberrel veleszületett ősképeknek, archetípusoknak tartja, amelyeket az emberiség közös múltjában szerzett tapasztalatainak, szellemi élményanyagának a kollektív tudattalanban elraktározott örökségével magyaráz. De hogy “a lelki struktúra s annak elemei, vagyis az archetípusok egyáltalán keletkeztek-e valaha, az metafizikai kérdés, s ennélfogva megválaszolhatatlan”.(5.)

Az archaikus gondolkodásban a világ teremtett, egységes élő egész, létezésében Isten, ember, állat, a növények, sőt az ásványok egyaránt osztoznak. Hasonlóan jelenik ez meg általában a keleti bölcseletben is: a világ jelenségei között érzékfeletti összefüggés, azonosság, analógiás kapcsolat van, ez jelenik meg képileg a szimbólumban. A Véda szerint a metafizikai jelképeket az ember a buddhival, a misztikus intuícióval fogja fel, a mitikus szimbólumokat, analógiákat a manasz, a belső érzék éli át, ami Indiában a hatodik érzék.(6.) A belső látás az, ami látja az egyébként racionálisan nem megmagyarázható összefüggést és az összefüggések meglátásának érzékenysége, a teremtő módon való látás, a buddhi és a manasz fejleszthetőek, például a jógával.

A szó etimológiai értelmezését ízlelgetve felfigyelhetünk egy érdekes kapcsolatra a szümbolon és a diabolosz szó között. Utóbbit ördög értelemben használta a nyugati kultúra, de szó szerint olyasmit jelent, hogy széttörő, szétszedő. Az ördög tehát azt az erőt képviseli, illetve szimbolizálja a világban, amely a hasadást kelti, ezzel szemben, a szimbólum ennek ellentettjeként a két-séggel szemben az egy-ség felé mutat.

A szimbólum így legmagasabb értelmében metafizikai, azaz “természeten túli” igazságokhoz vezet el, vagyis a hétköznapi valóságon túl megélhető igazságról szól. Az ember azért hozta tehát létre a szimbólumokat, hogy kifejezze velük a tudatosan megtapasztaltat, de másképpen kifejezhetetlent: az emberi tudatnak olyan állapotait és lehetőségeit, amelyre nincs szó, legfeljebb kép - és ennek megértése már kulcs is lehet a megtapasztaláshoz.

“Az archetípusok, úgy látszik, nemcsak állandóan megismétlődő tipikus tapasztalatok bevésődései, hanem a tapasztalat szerint olyan erők vagy tendenciák is, amelyek ugyanilyen tapasztalatok megismerésére irányulnak.”(7.) A szimbólumok tehát többről szólnak, mint ami csak látható, a magasabbrendű felé intenek és a felfogásuk egyfajta iniciáció, beavatódás, mert katarzist: átváltozást, fordulatot (metanoia), megtisztulást idéznek elő az ember tudatában. Azonban csak akkor történik ez meg, ha az ember a szimbólum tartalmát, üzenetét önmagára vonatkoztatja, ha a világban látott jelenséget, történést valahogy úgy veszi, mint ahogy a gyermek a mesét hallgatja: úgy éli át mélyen, mint ami róla szól.

Például a világ valamennyi hagyományában, mitológiájában a világosság fény, az ég a mennyet jelképezi, a teremtő isten lakhelyét avagy a földöntúli erők eredőjét. A sötétség a pusztító erők, az ördög, a sátán szimbóluma. Mindezeknek azonban van egy még mélyebb jelentésszintje is, amely egzisztenciális, vagy inkább ontológiai vonatkozásban érint minden embert: a világosság a tudatosság, a kiteljesedett, képességeit teljesen birtokló emberi szellem, míg a sötétség a tudatlanságot, az elfojtott tudattartalmakat szimbolizálja az emberben - azaz végső soron önmagamban!

A szimbólumokat és a mítoszokat ilyen értelemben tanulmányozva azok a tudat térképei lesznek, saját létemre és lehetőségeimre vonatkozó üzenet hordozói, amelyek úgy segíthetnek nekem eligazodni saját benső világomban, tudatom labirintusában, mint - hogy felelevenítsem teljesen az ősi görög mítosz szimbólumait - Thézeusznak Ariadné fonala, amikor elindult Minótaurosz felkutatására.

3. A RÉGI VILÁGKÉP ÉS A TUDATI MEGFELELÉSEK

“A jelképek világának meghatározó jellegzetessége a hagyományozódás, amelyet a közösséghez tartozó egyén a szocializációs folyamat során képességeinek és lehetőségeinek megfelelően passzívan, illetve aktívan vesz át.”(8.) A szimbólumhoz kapcsolódó egyezményes jelentés a közösség világképének elemévé válik. Mint láttuk azonban a szimbólumoknak különböző jelentésrétegei léteznek és mivel a legmagasabb szintű üzenetek kulcsa az önmagunkra vonatkoztatás és a megélés, ennek hiányában ezek a jelentések idővel elhomályosodhatnak.

Ennek következtében történhet meg az, hogy az utolsó századokban a legtöbb nép már szinte csak “megszokásból” gyakorolta az ősöktől örökölt tudást magukba foglaló szokásait. A jelképek, a szertartások és szimbolikus cselekedetek valódi tartalmai fokozatosan eltünedeztek, a valamikor tisztán látott összefüggések elvesztek, maradt a hiedelem, a puszta váz, a gyakorlat, amit a tapasztalat évszázadokon keresztül még újra meg újra megerősített.

Azonban leszűkült az is, amire ezek a hiedelmek irányultak. Az emberek élettere, képességei lefokozódásával egyre inkább csak szűk személyiségük, netán az őket körülvevők: családjuk, közösségük és persze főként birtokuk védelme és bővítése, szaporítása, a sorscsapások elhárítása kerültek előtérbe. Ezzel párhuzamosan zajlott az a folyamat is, hogy a bennük dúló ellentétes erőknek már csupán külső kivetüléseit, kivetítéseit látták meg és a megoldás keresése sem belül zajlott immár, hanem kifelé irányult, a szemmel verő, igéző, ártó hatalmak ellen.

Az a gond tehát, hogy nem értjük már meg, miről szóltak azok a szimbólumok, amelyekbe őseink szó szerint leképezték a mindenségről és önmagukról, a tudat természetéről szerzett és átörökített tudásukat. Ha ezeket megértjük, akkor feltárul a régmúlt tudása és ez rengeteget segíthet a mai embernek abban, hogy a mind kaotikusabbá váló világot újból rendnek, kozmosznak élje meg.

Hogy ez megtörténjen, ahhoz az embernek a látásmódját először úgy kell megváltoztatni, hogy meg kell különböztethesse a szimbolikus jelentést a jelenségtől. Második lépésben pedig szemléletet kell váltania, meg kell tanulnia visszacsatolni, a külsőleg megélt történéseket önmagára, a tudatára vonatkoztatni. A visszacsatoláshoz egy analógiarendszert kell érteni és alkalmazni és legfőképpen dimenziót kell váltani: ami történik, az bent, a tudatban történik és akivel történik, az ő maga, a történés pedig a benső feladat szimbóluma, másképpen: felszólítás a feladat végrehajtására.

Ahhoz, hogy egy egységes szimbólumrendszer, szertartásláncolat váljon eszközzé kezünkben, kézenfekvőnek tűnik egy nép vagy egy kor kultúrájának meghatározott hagyományát lehetőleg mind teljesebben megismerni. Minden kor és nép kialakította avagy megőrizte a múltban azt a sajátos megközelítést és módszert, amellyel a világról szóló “valódi” tudás megismerhető, a tudati egészség, rend és teljesség elérhető. Mivel ezek viselkedésmódokban, nyelvünkbe kódolt szimbolikus tartalmakban a mai napig áthatják észrevétlenül életünket, sőt a szokások, ünnepek szinte “tegnap” is élők voltak még, célszerű a hagyomány szálának felvételéhez saját örökségünkhöz, jelen esetben a magyar hagyományhoz visszanyúlni.

Ehhez az archaikus, úgymond pogány szokásokat gyűjtjük egybe és azt a világképet igyekszünk megfogni, ahogy eleink láthatták, tudhatták, élhették magukban és maguk körül a világmindenséget. A valamikor magyarul megfogalmazott ismeret még ma is kibontható a nyelvből, arról nem is beszélve, hogy magában a nyelv szerkezetében és ma már közhelyekhez hasonló felszínességgel, szűklátókörűen használt szavaink mélyén képes tükröződni a nép sajátos lelkületéből fakadó ősi szemléletmód. Segítenek továbbá a magyar néphitben, népszokásokban fennmaradt ősi szertartásnyomok, az égi és földi példázatú szimbólumok és az analógiák kibontása, a mesék, énekek múlt idők homályába mutató és ott számunkra mind derengőbb világosságot gyújtó rétegei, egyszóval mindaz, ami egymástól elválaszthatatlan szeleteit alkotta a hajdani magyarság élete egészének.

A végső cél tehát az, hogy a magyar hagyomány egyetemes tartalmakat hordozó szimbólumainak - ünnepeken, meséken, népművészeten, a magyar nyelven keresztül történő - megismerésével megragadjuk és felépítsük magunkban azt a természetes szemléletet, amelyre támaszkodva megvalósulhat az emberi képességek folyamatos önvizsgálata, a belső és külső világ tapasztalásának megismeréssé emelése, a lényünk mélyén rejlő lehetőségek teljes kibontása és a harmónia megteremtése.

*

A régi idők embere megszentelt időben és megszentelt térben élt. A megszentelt tér azt jelentette, hogy rendezett világot tapasztalt maga körül, a megszentelt idő pedig azt, hogy élete idejének ritmusa volt. Mindkettő, a tér és az idő megszentelése is kozmikus történésekhez igazodott. A külső világban megtapasztalt, “teremtett” rend ugyanúgy a benső rendeződést segítette, mint ahogy az időben, az egymást követő szertartások rendjében megélt ritmus is. Ez tér és teremtés, rendszer és szertartás - sőt: rítus és ritmus - titokzatos összefüggése.

A világ térbeli és időbeli tagolásának a magyar hagyományban a világfa a kulcsa. A mesékben tetejetlen, vagy égigérő faként, az ember és világ - mikrokozmosz és a makrokozmosz - közötti átmenetet jelentő házban Boldogasszony fájaként, a régi áldozati szertartásokban szent faként, az ősök hitében a lelkek útjaként megjelenő világfa, mint a világ tengelye (axis mundi) köti össze a földi világot, az Alvilágot és a Mennyet, a Felvilágot. Az égen ugyanakkor Tejútként látták, amely két végével érintkezik az Állatövvel. Elágazása, melyben a fa gyökereit látták, a Skorpió jegyének kezdeténél állt, a hármas tagozódású világrendben a fa így az alsó világban, a halott lelkek birodalmában gyökerezik. A Tejút túlsó vége az Ikreknél találkozik az Állatövvel, a szakrális térben ez a Felvilág, a Mennyország kapuja.

Tér és idő pedig úgy kapcsolódik össze eme teljes elrendezettségben, hogy a Nap az Állatöv jegyeit sorban érintő éves útján ottjártakor megnyitja a világokba, az Alvilágba és Felvilágba vezető kapukat. A Napút találkozásai a Tejúttal, vagyis amikor a Nap megérinti a Tejút jelképezte Világfa csúcsát vagy gyökerét, időben és térben kapukat is kijelölnek, átjárókat, ahol a lelkek közlekednek a világok: Felvilág, evilág és Alvilág között. November elején tehát az Alvilág átjárója tárul fel - ekkor van ugye Halottak napja, ekkor lehet áldozni az elhunyt ősök emlékének -, míg májusban a Felvilág felé nyílik meg az út - ekkor állítanak világfát jelképező májusfát és régen szertartás keretében a legrátermettebbek meg is mászták azt.

Az ember tudatában végbevihető lehetőségeket híven és gyönyörű képekben őrző népmesék szerint a világszintekhez ellentétes embertípusok, mint boszorkány, királylány vagy fantasztikus lények is köthetők, de ugyanezeket a magyar hagyományban, akárcsak a samanisztikus világképben állatok is szimbolizálták. Maga az állat szó is eredetileg állapot jelentésű. Eszerint a szimbolikus világkép szerint az alsó világot kígyók, békák, gyíkok és sárkányok lakják, a középsőhöz a négylábú, földön élő állatok tartoznak, míg a felső szféra reprezentációi a lélek szabadságát jelképező madarak és az ember legmagasabb teremtő képességeit megjelenítő Turul.

A madár számos más hagyományban is a lélek szimbóluma. Őseink hitében azonban az embernek több lelke volt. Az elsőnek, úgy gondolták, szoros kapcsolata van a lélekzettel, lélegzettel, a testtel: az élőt a lélegzés különbözteti meg a nem élőtől, ha nem lélegzik az ember, akkor meghal. Ez a szervlélek, leheletlélek, vagy életlélek, amit jonhnak neveztek, de az is elképzelhető, hogy szusznak hívták. A halál pillanatában ez az utolsó szusz, a végső lehelet, ami távozik, de a halállal meg is szűnik, mert ezzel a testtel, élettel keletkezett, ezzel is múlik el. A második lélek, az íznek nevezett szabadlélek - mert voltaképpen szabad a testtől - csak a teljes öntudatánál tartózkodik az emberben.(9.) Ijedelem okozta ájuláskor, eszméletvesztéskor vagy az alvás, az álom idején távozik, külön utakon jár, akár különböző helyeket látogat meg és más lelkekkel találkozik.

Az álom ekképpen fontos állapota a tudatnak, ami álmot lát az ember, azt a lelke látja, éli át, régen ezért minden üzenetre, amit álomból hoz a lélek, odafigyeltek. Ha azonban a lélek nem tud visszatérni a testbe, akkor az ember megbetegszik, s ha a távolléte huzamossá válik, az az ember halálához vezet. Alváson kívül, úgy tartották, csak a táltosok választhatják el szabadlelküket akaratlagosan, öntudatukat megőrizve, mégpedig a révülés állapotában a testüktől anélkül, hogy ezzel kárt okoznának maguknak. A célja ennek az, hogy az anyag, a test kötöttsége nélkül és sokkal gyorsabban tudakoljanak meg dolgokat akár végtelen messziről vagy a létezők bármely világából, netán éppen azért vállalkoznak erre a “szellemi útra”, hogy felleljék a beteg elkóborolt ízét, lelkét és visszavezessék azt a testébe.

Az íz tulajdonképpen a lényeg, az emberi lénynek, miként az ételnek is, az íz a lényege. Ez az ember számára önmaga, a mag, a testtől független léttel bíró szellemi része, a szellemének ereje, ami fejlődik vagy hanyatlik az ember életének minőségétől függően. “Isa, pur, es chomu vogymuk...” - kezdődik a Halotti Beszéd, vagyis nem “Bizony por és hamu...”, ahogy manapság fejtegetik a nyelvészek, hanem íz, por és hamu, azaz szabadlélek és elenyésző test vagyunk.

Az ember ízének az a sorsa, amivel öntudatát azonosítja: ha a testével érzi önmagát azonosnak, a sorsa is az lesz, mint a testéé. Az is lehet, hogy ez az íz a más hagyományokban is ismert halhatatlan isteni lélek. Maga az Isten nevünk is kapcsolatot mutat az ízzel vagy isával és elképzelhető, hogy az Isa-Tengri szóösszetétel lerövidülése, ami annyit jelent, hogy Égi Lélek. A Tengri ugyanis egyes török nyelvekben, mint a hunban és a burjátban egyrészt égbolt jelentéssel bír - és így nevezték Istent is.

Az íz, a második lélek a test halála után - mikor az ember ízzé-porrá válik - életének egy újabb szakaszába lép. Mint árnyéklélek - mely az árnyékvilágba, az alvilágba távozik a halálkor - miután elhagyta, még fenntart némi kapcsolatot a testtel. A sír közelében tartózkodik, mintegy köztes létben időzik, a test mellett marad negyven napon keresztül, még lát és hal és enni is igényel, s csak ezután válik véglegessé a távozása. A negyven nap szertartásokban visszaköszönő, szentséggel telített, kozmikus történésekhez igazodó időszak, eddig homályosít el egy-egy csillagot is az égen a Nap, amerre jár.

A pogány magyarok meghatározott időkben - egyesek szerint a halál utáni első, harmadik, hetedik, negyvenedik éjszakán - a halottnak áldozatot rendeztek. Az emléktor, az utódok bánatát és haláltól való félelmét is feloldó szertartás napnyugtakor kezdődött, a nappal és az éjszaka közötti átmeneti időszakban, amikor a kapcsolat a világok között felvehető. Más oka is van azonban ennek: ott, a túlvilágon, mely fordított világ, akkor kezdődik a nappal, akkor ébrednek a halott lelkek.

A halott lelke nagy segítségre szorul ezalatt a negyven nap alatt, mert a megfelelő helyre, a felfelé vezető Világfa tövéhez kell kísérni, vezérelni. Az égbenyúló világfa a lelkek körforgásszerű útja is, ahol a halott lelkek járnak, hogy onnan, a lélekmagvakat termő fáról egy új megtestesülésbe mint lélekmadarak szálljanak alá. Ha az iránymutatást nem kapja meg, akkor a lélek mintegy megreked a köztes világban, visszajár, szerencsétlenség érheti az otthoniakat. Ekkor ártó szellemnek is bizonyulhat, ilyenkor a hátramaradottakat zaklathatja, vagy - akár egy ember rontó szándékát, átkát követve, akinek hatalma van fölötte - meg is szállhat és megbetegíthet valakit, esetleg mint “fészkes fene” fészket verhet valahol. A táltos ilyenkor igéz és ráolvas, a rossz szellemmel érintkezve megtudakolja a kívánságát, feltételeit, miként lehet csillapítani a haragját - vagy éppen hogy szembeszáll vele, és mivel neki is hatalma van fölötte, kiűzi a testből vagy arról a helyről, ahová bevette magát és megszűnteti, leveszi a rontást.

Ezzel a lélekkel veheti fel a kapcsolatot a valahai táltosok képességét részben megöröklő halottlátó asszony is, amilyen nemrégen még több is működött az országban, de ma is tudunk ilyen képességű asszonyról, aki azonban most sem áldásként, hanem tehertételként értékeli adottságát.

A lélek a negyven nap elteltével, az ősök szellemei közé érkezve is érintkezhet övéivel. Segítségükre lehet, pártfogó, védő szellemnek bizonyul, ha kellő módon, például áldozatok bemutatásával gondoskodnak róla. Vele léphet kapcsolatba a táltos, hogy tanácsot, eligazítást kérjen, mint tapasztalttól, akinek immáron egészen más rátekintése nyílik a földi életre.

*

A hagyományos magyar világképben a világ hármas osztatú felosztása, az alsó világ, a középső, földi világ és a fölső világ a benső tapasztalásban egymást meghaladó tudatállapotokat jelképez. Freudi kifejezésekkel élve az id, azaz az ösztön-én, az ego, az én, és a superego, azaz a felettes én tudatszintjeinek is megfeleltethetők lennének, de mégis leginkább a tudattalan, tudatos és a kiterjesztett tudatosság szintjeinek felel meg leginkább a mitikus képzet. Így az Alvilág a tudattalan ösztönkésztetéseket, az árnyékot, a személyiség sötét, rejtett oldalát, a középső világ a hétköznapi tudatot és a Felvilág, az Isten székhelye, a transzcendens bölcsességet szerzett, kiteljesedett emberi tudatállapotot jelképezi.

Az Alvilág és a Felvilág szembenállnak egymással, mint a sötétség és világosság eredői is, így világosság és sötétség harca az én harca a világosság segítségével a tudattalan elnyomott, feldolgozatlan tartalmaival, késztetéseivel a megismerésért. Az igazi szellemi integráció magja az emberi természet sötét, el nem fogadott, látni nem akart oldalán található, az Alvilágban rejlenek az igazi lehetőségek, felismerések, ott, ahol valami taszít, zavar, s aminek az elfogadásáért, önmagam igazabb, teljesebb mivoltának felismeréséért önmagamban meg kell küzdeni. Erről szól a régi kanászdal is: “Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”

A három szintet a jelképvilágban a Világfa, népmeséink tetejetlen, égigérő fája köti össze, amely a benső fejlődési út képe. A hétköznapi tudatosságú ember számára a földi világ alatti és feletti világ egyaránt tudattalan, nem tudatos, a megismerésnek, a tudatosság kiterjesztésének tehát kétirányúnak kell lennie. “Lefelé” haladva a sötétség úgy tűnik el, ha megküzdünk a sárkány által képviselt ösztönkésztetésekkel, ha befelé figyelünk, ráirányítjuk a figyelmünket, tudatosságunkat a vágyakra, félelmekre, neheztelésekre, amelynek a hétköznapi tudat kiszolgáltatott. Ehhez bátorság szükségeltetik, viszont így meg lehet szabadulni a személyiség kötődéseitől és korlátaitól.

Felfelé úgy tudok elindulni, úgy tudom a Világfát megmászni, ha mindinkább birtokba veszem a képességeimet, a tudatom kiterjesztésének tágabb lehetőségeit, a tudat legteljesebb szabadságát. Ezt kitartó erőfeszítéssel, gyakorlással lehet elérni a hagyomány szerint és az így megszerzett felülemelkedett látásmód azt is eredményezi, hogy rálátásom lesz az élet hétköznapi színtéren játszódó eseményeire. A mesék szimbólumaiban megőrzött tudás szerint a fa megmászásával, avagy a sárkány legyőzésével elnyerem a királylány kezét, azaz kiegészülök, kiteljesedem “másik felemmel” és az integrációs folyamat eredményeképpen király leszek: önmagam legteljesebb ura.

Mindezekkel a szimbólumokkal tehát kulcsot kaptunk az emberi természet jobb megismeréséhez. A megismerésen túl a hagyományos ünnepek tartalmainak tudatosításával és rítusok elvégzésével viszont az ember alakítója is lehet sorsának és végre is hajthatja önmagában, azaz tudatában azt, amit a szimbólumok üzenetei mint lehetőséget hordoznak.

AZ ÜNNEP ÉS A SZERTARTÁSOK ÉRTELME

Az előbbiekben már volt szó arról, hogy a nyelv, amelyen beszélünk, az anyanyelvünk, amelyen keresztül megformálódnak gondolataink és amelynek szerkezete irányt szab folyásuknak, lehetőséget teremt arra, hogy kibontsuk a rajta átsejlő ősi világképet és nap mint nap használt szavaink újraízlelésével a régiek tudásának közelébe férkőzzünk. Nézzük meg hát most, hogy mit jelenthet ez a bizonyos szertartás, mit jelent “szert tartani”?

Szer szavunk önmagában már nemigen használatos, egyedül Erdélyben és a havasokon túl, a csángóknál, ahol a település, illetve a közösség egy-egy részét jelölik vele. Annál nagyobb szóbokor sarjadt viszont belőle, hiszen többek között a következő szavak gyökszavát adja: szeretet, szerelem, szerez, szerződés, szerzet és szerzetes, vagy szerv, szervez, szervezet illetve szerkeszt és szerkezet. Lehet valaki szerfelett szerencsés is vagy - netán éppen a szérűn – szertelen nem csak tarthatja a szert, hanem egyszer-kétszer szert is tehet valamire, sőt éppen szerét is ejtheti, hogy valami szerint cselekedjék. De összetett szavakban is szerepel a szer, mint például szerszám, gyógyszer, módszer, rendszer - és ha már nem kényszerűségből szerepel valaki, akkor jó, ha a népszerűsége mellett megmarad szerénynek, egyszerűnek és korszerűnek... - ám ezek többnyire már nyelvújítás korabeli szavak.

Nehéz dolgunk van, ha ebből akarjuk kihámozni a szer szó eredeti jelentését, amit egy szóban megragadni már csak azért is lehetetlen, mert arra történetesen épp a szert találták ki. De sejthető, hogy kapcsolata kell legyen azzal, hogy együtt, össze, és összetevő, mód és rend, mérték és sor, mert az elmúlt századokban olyan jelentés összefüggésekben fordult elő, mint megfelelő mód, (időbeli) sor, elrendezés, mértéktartás, rendtartás, teremtés, megőrzés, szövetség és közösség. ”(10.) A szer jelentését tehát mindezekből együtt kell keresnünk, de kell még valami több is. Mert a szer minden bizonnyal nagyon ősi szó, mint ahogy az a tett, amit jelent, nagyon ősi tette az embernek.

A szertartás mindig kiemelkedés a hétköznapokból, visszakapcsolódás az egységhez és a teremtéshez. Ahol egységre törekednek, ott gyakran szertartás történik - és ahol szertartás történik, ott megjelenik az egység. Az egység a világgal, a kapcsolat azzal, ami túlmutat az emberen, az egyszeri emberi létezésen. A szertartás lényege az élmény, az átlényegülés, a meghaladás, a tudatosság, a külső és belső előkészületek, esetleg próbatételek, az idő megszentelése és az élet megszentelése - amikor az idő puszta mennyiségből egycsapásra minőséggé változik át.

A hagyományos közösségek életében nagyon fontos szerepe van az együtt megélt ünnepeknek. Az ünnepek segítenek strukturálni az időt, hiszen az “ünnep a köznapok sorából kiemelkedő, kitüntetett időtartam, “szent” “vidám idő”, esemény, mely általában szertartásos... együttléte kisebb (pl. család) vagy nagyobb (pl. törzs, falu, állam) embercsoportnak”.(11.) Az ünnep tehát periodikusan ismétlődő alkalom, amelynek során meg lehet jeleníteni és át lehet élni a közösség legfontosabb értékeit, az összetartozást, a megújulást, továbbá az erővel telítődést és felszabadulást, mint szellemi célt.

Az ünnep eseményeit akkor tekinthetjük szertartásnak, rítusnak, ha azok szimbolikus tettek. Egészen pontosan: attól lesznek az ünnep tettei szertartások, mert szimbólumokra épülnek. A rítus szimbolikus jelképrendszer alapján végzett cselekménysorozat. A szimbólumok az egységben látás és egy magasabb megismerés lehetőségét hordozzák, így az ünnep az időben legmegfelelőbb társas alkalom a tudattalannal való szembesülésre, az integrálódásra, végső soron az egység megvalósítására, az összhang megteremtésére az egyes ember tudatában és a közösségi tudatban.

A mai kor emberének ünnepeiből hiányoznak a szertartások. A modern ember ha nem is tudja, de sejti ezt és tudattalanul szenved a hiányától. Hiányzik életéből az egység megélésének lehetősége társas alkalmak során, érzi, mintegy eredendő bűnként a hasadást önmaga és a világ között. Az “Éden”, ahonnan kiűzetett az ember, az “elveszett paradicsom” megtapasztalása szertartásokkal, rítusokkal lehetséges. “Hagyományos rítusnak tartjuk azokat a szokásokat, melyeknél nincs hasadás a jelen vagyis a tartalom (ahogyan átélik) és a múlt, vagyis a hagyományos forma (ahogyan élik a szertartást) között. Ahol egybeesik tartalom és forma, tehát átélik és értik azt, amit élnek, cselekednek, ott beszélünk rítusról.”(12.)

Meggyőződésem, hogy ez a hasadás a szertartásokkal megszűntethető és hogy a szertartások ma is fontos részei, eseményei lehetnének az ember életének. Ahhoz azonban, hogy ez megtörténjen, újra kell értelmezni a hagyományos ünnepeket, mert azok már nem élhetőek úgy, mint régen. Vissza kell adni eredeti értelmüket, amelyek egyetemes üzenetet hordoznak és erre kell felépíteni egy olyan rendszert, amely minden kor emberének segíthet a harmónia megteremtésében.

A hagyományos ünnepek között kétféle ünnep létezik: az úgynevezett átmeneti rítushoz és az évkörhöz kapcsolódó. Az átmeneti rítusokhoz hasonlóan, amelyeket életében csak egyszer él át főszereplőként az ember, az évkör szertartásai is - mint részben az egész - az élet folyamatát segítik végigvezérelni. Ezek a szertartások keretet adnak a mindennapoknak, biztonságot a létezésnek, beleágyazódást a teremtett világ egészébe.

5. AZ ÁTMENETI RÍTUSOK

Arnold Van Gennep etnológus nevezte el (13.) az emberi élet fordulóihoz, fontos állomásaihoz, átmeneteihez kötődő, azok alkalmából megrendezett, szertartássorozatba szerveződő hagyományos szokások együttesét átmeneti rítusoknak. Ezek a rítusok az emberi együttélés, a közösségi létben az egymáshoz való alkalmazkodás szoros és bonyolult, felelősségteli feltételrendszerét hordozzák.

A hagyományos közösségekben a legfőbb események az ember életében a születés, a felnőtté válás majd házasság és a halál voltak. Az átmeneti rítusok legfőbb feladata abban állt, hogy a szerepváltást megkönnyítsék az ember számára. A “szerep a közösségben betöltött funkciót jelöli: a közösségben elfoglalt s a közösség által kijelölt helyet és az ezzel összefüggő feladatkört”(14.), ami elengedhetetlen a társadalmi együttéléshez.

A közösségi szerepek valaha bizonyos szempontból sokkal körülhatároltabbak, egyértelműbbek voltak, mert az egész közösséget veszélyeztette, ha valaki kiszámíthatatlan viselkedésével zavart okozott a várható viselkedésben, azaz nem felelt meg a szerepelvárásoknak valamely megnyilvánulása, amelyben mint íratlan törvény, közmegegyezés szerint “rendszer és szabályszerűség” (15.) kell legyen. A szerepfeszültség lehetőségét csökkentette a minimumra a szertartás, amely mint határvonal az ember életében ettől kezdve jogot biztosított és lehetőséget adott az eddig utánzással már elsajátított és belsővé vált szereppel való hivatalos azonosulásra.

Az utóbbi századokban ezek az átmeneti rítusok is nagyrészt már csupán szokáselemekből álltak, mert az ezek alapját jelentő szertartásos cselekedetek hiedelmi háttere az ősvallás eltűntével és a kereszténység uralkodóvá válásával nagyrészt elfelejtődtek.

*

A születés

A magyaroknál az anya várandós: várja a gyermekét, áldott állapotban van, mert az újszülött áldásként érkezik, jöjjön tehát, szinte hívják, ezért van a gyerek szóban benne a gyere! Boldog állapotnak is nevezték a gyermeket váró (isten ments, hogy terhes legyen!) asszony állapotát, akivel gyengéden is bántak, mivel Boldogasszony védelmezi. Gyalázatos embernek tartották, aki kezet emelt ilyenkor a feleségére. A viselős asszony védtelenebb az ártó erőkkel szemben, ezért kifordítva hordta az ingét, hajába piros szalagot kötött. A piros, mint az élet s a tűz színe rontáselhárító hatású, piros szalagot kötöttek ezért avatásig a csecsemő kezére, s piros kendőt tettek az ágy elé is.

A szülő nő a Szent Bába, később Szülőboldogasszony oltalmába ajánlotta magát, az ő segítségét kérte a könnyű szülés érdekében. A nehéz, fájdalmas szülést büntetésnek tartották, természetfeletti ártalom okozza, amit a szülő nő korábbi tetteivel hívott ki magának. Ha nagyon nehezen jött a gyermek, az analógiás mágia alapján kinyitották a fiókokat, a zárakat, megoldották a ruha csomóit, kibontották a hajat is, hogy szabad utat teremtsenek a gyermeknek.

A régi időkben a küszöb, fölé ülve, guggolva, görnyedve szültek az asszonyok. Úgy ültek a küszöbre, hogy egyik lábuk belül, másik kívül legyen, mivel a küszöb a kinti és benti, a külső és belső, az én és a világ közötti határ, egyben a világok közötti átjáró, mely a lelkek átmenetét, közlekedését biztosítja lefelé, az Alvilág felé éppen úgy, mint a Felvilág felől, ahonnan születendő lélek érkezik.

A földre szülve(16.) hamarabb és könnyebben érkezett a gyermek, mert az anyaföldön a Földanya fogadta. Születése után mindenképpen a földre fektették a kisdedet, hogy megszenteljék, s a Földanya véglegesítse az érkezést. Mintegy neki ajánlották fel, ahogy neki ismerték el, s fektették földre a haldoklót is (17.), hiszen őbelé tér vissza: a halott földbe temetése az újjászületése érdekében tett első lépés.

Nagyboldogasszony az életet adó istenasszony, a Földanya, minden belőle születik s belé tér vissza. Ő az, aki ősszel termékenyül meg a belé vetett magtól és kilenc hónapra rá, nyár derekán szüli meg gyermekét, hozza meg a termést, a magokkal teli kövér kalászokat. Leánya a Boldogasszony, a Világfa, amely a földből sarjad szintén, mely a búzához hasonlóan az Éggel való nászból születik s egyben össze is kapcsolja az eget a földdel. Ő tavasszal, a tavaszi napéjegyenlőség idején termékenyül meg - Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe táján! - az ott járó Naptól, hogy ugyancsak kilenc hónap elteltével, a téli napfordulóra mint Szülőboldogasszony hozza világra gyermekét, az újjászülető Napot.

A bábának az anya segítése mellett nemcsak a köldök elvágása, hanem az is feladata volt, hogy megállapítsa, vajon az újszülöttel a család egy elhunyt ősének lelke tért-e vissza, s ha igen, akkor melyik ős az, mert a névadásnál a gyermeknek az ős nevét kellett kapnia. Születéskor a legfontosabb dolog annak megállapítása volt, hogy a nemzetség melyik őse testesült meg az újszülött gyermekben, ezért kellett a leszármazottaknak hetedíziglen tudni, azaz a felmenők ízét, lelkét hét nemzedékre visszamenőleg ismerni az ősöket. Az ősök tetteinek hatása így: lelkük újratestesülése által térhetett vissza az utódokban hetedíziglen. A bábának azt is tudnia kellett továbbá, hogy mely védőszellem, azaz melyik égi erő alá lett légyen rendelve a gyermek.

A védőszellem a másával, a méhlepénnyel érkezett a gyermekkel együtt. A mását az apa ásta el a kertben, mégpedig a gyermek születése idején ültetett, a Világfát jelképező gyümölcsfa - fiú esetén körtefa, lánynál almafa - tövébe (18.). Máshol a küszöb alá ásták el a méhlepényt, hogy ezen, mint a lelkek útján, világokat összekötő átjárón keresztül meg legyen a kapcsolata a gyermeknek az éggel, a segítő szellemével, vagyis az égi erőkkel.

A védőszellem életében végigkísérte a gyermeket, akit mikor a méhlepényt elásták, rábíztak a védőszellemére. A honvágyat is az ember szülőhelyén elásott mása okozza a régi néphit szerint, vagyis attól szenvedett, hogy a védőszellemétől került távol az ember. Ez a honvágy, a szülőföld hiányának alapja, amely nem valamiféle érzelmi kötődés, a megszokott környezet hiánya, hanem az ember másának, védőszellemének hívó szava, ahová vissza kellett térnie.

A születésnél minden részletre odafigyelve igyekeztek a jövevény jövőjére következtetni. Ha nem szakadt el a magzatburok, akkor a gyermek burokban született s ez szerencsés előjel. Ha valaki köldökzsinórral a nyakán jött világra, akkor az arra volt jel, hogy majd akasztófán végzi, aki pedig többletcsonttal: foggal vagy hat ujjal látta meg a napvilágot, abból úgy gondolták táltos, különleges képességekkel bíró ember lesz. Tudták, hogy a gyermek jellemét, sorsát az is meghatározza, hogy az év mely szakaszában, a Hold melyik állásában látta meg a napvilágot: melyik évszak, jegy, nap és óra szülötte(19.).

Az új élet érkezésekor áldozni is kellett, ez az apa tiszte volt. Az atyafiak levágtak egy tyúkot, s gyermeke élete menetét tudakolandó az apa az ősi béljóslás maradványaként kibonyolította annak belét, azon igyekezve, hogy el ne szakadjon. Mondták is a magas kort megélt emberre, hogy “hosszú belet húztak neki”.(20.) A bába a tyúk tűzbe dobott mellcsontján támadt repedésekből és foltokból jósol az újszülött jövőjét illetően.

A gyermeket nem mosták meg azonnal, hanem csak letörölgették, majd elemi megszentelésének első lépéseként a földre tették, hogy erősödjék és tisztuljon. A földre tett gyermeket már az apa emelte fel, s ha az égen látható volt a Nap, akkor neki, de a kelő Napnak mindenképpen felmutatta, vagy feltette egy pillanatra a lova hátára, végül rátette kalapját és ezzel elismerte magáénak, befogadta a családba. Utána lábbal előre vitte be a házba - míg a halottat ugyanígy hozták kifelé. Tűzkeresztségre is utalnak nyomok, amikor tűz fölött emelték át a kisdedet.

Csupán egy-két hetes korában fürdették meg először, mikor a pogánybőr már kezdett kopni, azaz kezdett hámlani róla a magzatmáz, ennek maradékát langyos, tiszta, égi esővízzel igyekeztek lemosni róla. Az első fürdetésnek nagy jelentőséget tulajdonítottak, a vízbe füveket tettek és különféle tárgyakat: fiúknak szerszámokat, hogy dolgosak, a lányoknak virágot, hogy szépek legyenek. A fürdővizet nem volt mindegy, hova öntik, mire használják, mert gyógyerejűnek ezért rontásra is alkalmasnak tartották.

Eredetileg a családba is talán csak az avatás után fogadták be a gyermeket, mikor az anya visszatért a szülősátorból. Korábban, a nomád időkben saját szülősátra volt a nőknek, ez maradt fenn a cifra sátorlepedővel elfüggönyözött, erre az időre alkalmilag összeácsolt ágyban, amit Boldogasszony ágyának neveztek. A halottal ellentétben, akit nyugatra küldtek el, a holtak, az ősök irányába, az új életet kelet felől várták, ahol a Nap is születik, ennek okán állították a szülő asszony ágyát, kelet felé, hogy a születő gyermek a fénynek mutassa meg magát.

A legnagyobb elővigyázatosságot kívánta, hogy a gyermek életben maradhasson, csak az elhalálozás esetén a halottal végzettekhez hasonlíthatóak a mindenre kiterjedő óvintézkedések, amelyekkel a gyermekágyas anyát és gyermekét védték, hogy a csecsemő túlélje világra jötte s az utána következő helyenként igen zord körülmények megpróbáltatásait. Ám amitől a leginkább féltették a gyermeket, az a szemverés és a rontás volt.

Az anya mindvégig fejkötőt viselt az ágyban, hiszen a lelkének, az íznek a fej a székhelye, ott a legsebezhetőbb, ott a legvédtelenebb. A szem a lélek tükre, egyben kapuja is: a lélek a szemen keresztül teremt kapcsolatot a világgal, azon keresztül távozik álomlátás vagy halál idején - ezt az utat zárja le a halottnál időlegesen a szemfedő! -, ereje ott nyilvánul meg, ezért tud igéző lenni a tekintet és ezért lehet szemmel verni valakit vagy rossz szemmel nézni valakire. Az igézet, a szemverés azonban megtörhető, a rontás elhárítható volt.

A csecsemőt csak a negyven nap elteltével megtartott avatás után tekintették a közösség tagjának. Ekkor feloldották a tabukat. A névadó szertartás, a csök avagy csöröglő előtt nem szólították nevén a kisdedet, nehogy az ártó szellemek megtudják létezését. A gonoszok megtévesztésére inkább körülírták óvónevekkel imígyen: Nemtudomka, Kis haszontalan, Picike(22.), hogy a rontáshozók meg ne tudhassák a nevét - mert a dolgok és lények igazi nevének tudása hatalom...

*

A házasság

A régi létszemlélet és az abból fakadó hagyományok nyomait még a házassági szokások szavai is őrzik. Ez a kiegészülésre, a kezdeti és a megteremthető mennyei állapotra vágyódás szól a mennyegző szóból. Mivel a menny az egység, a teljesség kifejezője, maga az asszony pedig eredetileg uralkodónőt jelent, a menyasszony is azt az üzenetet hordozza, hogy a ketté, férfivá és nővé, énné és világgá bomlott eredeti egység újraegyesíthető, a szétválasztottság megszűntethető.

A házasság nem feltétlenül szervezett gyötrelem, hanem egy felsőbb rend megélése is lehet. Mert a földműveléshez, szántáshoz, magvetéshez hasonlóan, mikor a férfi a földet a nővel azonosítja, most a nővel való egyesülésben élheti meg magát teremtőként, ez közelebb viheti az éghez, a férfit teremtő önmagához, megismerheti, megtapasztalhatja önmagát többként, mint pusztán ember. Az egyesülés így jelenthet igazán kiteljesedést - s voltaképpen az élet és annak bármely élménye vagy tette ekképpen válik megszentelhetővé.

A házasság volt az élet második szentsége. Az átmenet a menyasszonyoknak volt nehezebb, mert kiléptek az apai családi kötelékből, a szülői ház védettségéből és szó szerint átmentek, beléptek jövendő férjük házába. Életüket azontúl új családjukban és családjukért élték, apósuk és anyósuk parancsára kellett hallgatniuk és minden erejükkel az új család javát kellett előmozdítaniuk. Szüleik ezért kímélték és igyekeztek szép ruhákban járatni őket, hiszen a férjhezmenetellel véget ért gondnélküli életük. A nagylánysorba, eladósorba lépett leányoknak így volt néhány szép évük, szívesen emlékeztek rövid lánykodásukra.

Ilyenkor rájuk szegeződött a figyelem, hiszen a legények udvarlása rendszeres lett: a megújuló természetet jelképezvén tavasszal zöld ágat tűztek a házuk kapujára, húsvétkor meglocsolták őket, a nyári napfordulati máglyánál elhangzó párosító énekeket követően a nekik tetsző és velük összeénekelt legénnyel már együtt választottak csillagot a kenderföldön. Minden zenés mulatságkor táncba is hívták őket, s hogy tudják, mi a rend, ha párban ropták, akkor a fiú forgatta maga körül a lányt, mert így forog a Hold a Nap körül is. Ősszel érett meg az ideje annak legtöbbször, hogy megtartsák az esküvőt: ekkorra a lány elkészítette vőlegényének maga szőtte-varrta anyagból a jegyinget.

Régen a vér, a vagyon és a hagyomány megörökítése a házasság legfontosabb céljaként együtt azt jelentette, hogy az ősöknek férfi utódokhoz kellett jutniuk, akik majd folytatják a család művét. Ezt követelte az ősök iránti tisztelet és kegyelet, s a mostaniak jóléte, mert az az ősök jóindulatán múlik. A házassággal a család javának szolgálata volt a döntő cél és a legfőbb kötelesség, ezért a férj elsősorban az apjának, a feleség, mint meny, az anyósának szolgált. Asszonyként akkor teljesítette a legmagasabb kötelességet és tette nagyon tekintélyessé a helyzetét, ha fia született. Egy fiúnak a születését ünnepélyesen közölték az ősökkel. A leányról világra jötte első pillanatától tudták, hogy nem a saját, hanem idegen család számára nevelik.

Ezek után egyértelmű, hogy a feleség megválasztása, az eljegyzés és a házasság nem a fiatal pár személyes dolga volt, hanem családi ügy. A legtöbb házasságnak így nem sok köze volt a szerelemhez.(23.) A nem a szülők elhatározásából, hanem egyéni vonzalom alapján - vágyakozásból, vágyódásból - kötődött házasság különben sem lett boldogabb és békésebb. A választásnak mindig a férfi családjából kellett kiindulnia, de rendszerint ehhez, különösen a tehetősebbek, közvetítést vettek igénybe.

A legény az ajánlásra - avagy gyentölésre, dicsérésre, kullógóba, susogóba járásra - szíves-örömest kapható, de különösen ilyentájt, a susogó hetekben vállalkozó ráérős, ide-oda betérő, tereferélő, követasszonynak, szoknyás násznagynak, beszédes asszonynak, közköpünek, tapogatónak, pemétasszonynak, nanásnak, gügyűnek nevezett öregasszonyok kínálatából választott. Úgy tartották “ne csak szemmel, de főképpen füllel” (24.)válasszon, mégpedig olyat, aki a családjának megfelel. Ha ugyanis a leány családi viszonyai a nemzetség rangját illetően illetve gazdagságban hasonlóak voltak, úgy a majdani feleség az új helyzetbe könnyen beleélte magát. Harmónia így volt teremthető: a különbség eleve megnehezítette a létrejöttét. Szegényebb családoknál nem lehetett a vagyon az összehasonlítás alapja, ott a munkában és táncban való ügyesség volt a döntő, így nem is kellett kerítő.

Harmadik személyeknek a közvetítését azért is volt szokás még igénybe venni, hogy így a lányos háznál elkerüljék a közvetlen visszautasítást, továbbá hogy a két fiatal jelölt belbecsét és külcsínyét, a legény dolgos voltát és javadalmait, a leány szorgosságát és magaviseletét a tapogatóba küldött közvetítő szerénytelenség nélkül minél jobban feldicsérhesse, a fiatalokat összebeszélhesse. Hogy a háta megett ezek után érthetően pokolmemétnek, gyalogszarkának, gyalogsátánnak is hívott kerítő(25.) az őt jutalommal kecsegtető sikerrel járjon, vagyis összeboronálja a választottakat, indulás előtt megfordította otthon a boronát.

Fontos is volt a segítő erők biztosítása, jóindulatuk megnyerése illetve a jelek figyelése, vajon a frigyet az égi s földi erők szentesítik-e. Tudta imígyen a legény, mikor ezek után egyedül vagy szüleivel cserkészésben, rusnyogóban, azaz leánynézőben járt, hogy ha az úton vasat talál, akkor jó helyen keresgél, szerencsés a választása, ám ha kötélre lelne, akkor egy tapodtat se tovább, mert azzal a házassággal csak nyűgöt venne magára. Ugyanígy történt ez háztűznézéskor, amikor az időjárás mellett a leány fürgeségét kiismerendő azt is figyelték, mennyi idő alatt hozza a kért tüzet és vizet.

Később is fürkészték az időt a már hivatalos leánykérést, majd a kiszemelt leány szüleinek a legény házatáján tett háztűznézőjét - van-e náluk is melegség? - követő kézfogó és jegyváltás idején, legfőképpen pedig az esküvő reggelén. Boldog házaséletet jelzett a szép, derült ég, veszekedést, perpatvart, viszályt a szeles, netán viharos idő. A kézfogót követően a fiatalok “a nap alatt voltak” (26.) - vagyis rájuk figyel szinte az egész közösség.

Ma is azt mondjuk, hogy a vőlegény feleségül veszi az eladó leányt, így lesz ő a menyasszony családjánál vő, vagyis vevő. A házasságkötésnek hajdan valóban adásvétel jellege volt, mert a vőlegénynek ajándékok képében mintegy kárpótlásként vételárat kellett fizetnie a leány felneveléséért, illetve azért, hogy az ara megszabaduljon az őseihez fűződő köteléktől és szabadon beléphessen az új családba. Hozott is magával azonban értékeket, kelengyét a feleség, ez a hozománya, amivel “előző” családja látta el, de régen az édesapja is adott ajándékot a nászának, a vőlegény apjának. A menyasszony számára a vőlegény családja régen móringot írt, ez egyfajta anyagi biztosíték volt számára, valószínűleg arra az esetre, ha kiderülne, hogy terméketlen s ezért a házasság akár fel is volt bontható.

A XI. században élt perzsa történetíró, Gardézi írta le a honfoglaló magyarok házasságkötéséről, hogy a leánykéréskor a mennyasszony atyja gazdagságával arányban a vőlegénytől eladó lányáért lovakból, pénzből, ingóságból álló vételárat kapott míg ő a vőlegény atyjának menyét-, hód-, coboly-, nyest és rókaprémet ad ajándékul.(27.) Ez volt az ara szintén előre megállapított hozománya. Nem véletlen, hogy a hölgy egyszerre jelentett nőt és hermelint és mindezek alapján nem nehéz felfedezni az összefüggést a meny és a menyét között sem.

A tekintélyesebbek, gazdagabbak, a bők körében előfordulhatott a többnejűség, ám a nagy többség körében az egyneműség dívott, s nem feltétlenül kényszerűségből, mert nem tudott volna esetleg több feleséget venni magának, hanem mert valóban tudták, hogy a férfi és a nő úgy egészítik ki egymást, mint az ég és föld.

Az esküvő napján az esketést megelőzte a bonyolult szertartásokkal tűzdelt, tarkított kikérés. Már a menyasszonyos házhoz nehéz volt eljutnia a vőlegénynek, mert hol kötelet feszítettek ki elé az útra, hol barátai támadták meg rablónak öltözve. Mindezek tetejébe, ha állhatatos maradt és nem térült el, még választottja házának kapuját is zárva találta, s itt már jobbik eszét kellett latba vetnie, hogy feltett kérdések talányait megoldva bejutást nyerjen.

A mennyasszonyt csak úgy adták át a vőlegénynek, ha az nem dőlt be az álmennyasszonyok, csumák sokaságának. (28.) Nem volt nehéz dolga, még fátyol esetén sem, mert rendszerint öregasszonyokat, vagy bolondos kedvű férfiakat öltöztettek be menyecskének, akiknek viszont a bajszát nehéz eltüntetni. Ha még a feltett furfangos találós kérdésekre is felelni tudtak, akkor elővezették a mennyasszonyt. Mindezekben az egykori nőrablás elleni óvintézkedések emléke rejlik.

Már a régi időkben is ősi szokást őrizve - hiszen így lehetett ez korábban más ünnepeken is - az esküvők lehetőséget adtak a versengésre, a leventésre vagy leventásra, a korai királyok századaiban a hadi, bajvívó játékokra, mint a képességek folyamatos ébrentartásának eszközére. A vőlegény kiválasztott lovasok csapatával jelent meg a lányos háznál. Amikor megérkezett, kitűzte a győzelem jutalmát, mire a lovasok kétfelé váltak, egyik részük ezentúl a vőlegényt képviselte, míg a másik a menyasszony csapata lett.

Az erő és ügyesség összemérése birkózásból vagy futásból állt. Utóbbinál adott jelre kezdődött a versenyfutás s a legények minden erejüket latba vetve nekiiramodtak a sík mezőn. Aki elsőként érintette meg a célt, vagy ha birkóztak: aki mindenkin felülkerekedett, az nyerte el a győztesnek járó díjat s onnantól bél-leventésnek nevezték.

Nem tudjuk ma már, milyen szerepe volt annak, hogy a házasulandók közül kit képviselt a győztes, miként azt sem tudhatjuk, hogyan zajlott a régi magyarok papjainak esketési szertartása. A legkevesebb nyom ugyanis, ha lehet ilyet mondani az ősi szertartások egyébként is gyér nyomait keresve, erről maradt fenn. Az mindenesetre biztosra vehető, hogy a megesketetteknél bekövetkező állapotváltozást, régen is jelezték, amint a későbbi századokban ez a felkontyolással: a menyasszony pártájának levételével, a főkötő feltevésével történt, s így az asszonyok befogadták őt a maguk közösségébe. Az el nem kelt lányra ugye ma is azt mondjuk: pártában maradt...

Az esketés végeztével, mikor szertartásosan esküt tettek a holtig tartó hűségre, következett a szinte a halotti énekeket idéző leánysirató és búcsúztató. Leánybarátnéi siratták a mennyasszonyt, hiszen annak a férjhez menéssel véget ér régi élete és teljesen új életet kezdett. A vőlegény ezután ünnepélyes menetben szekéren hozta el mátkáját a szülői háztól. A szekérről szalmát szórtak le és meggyújtották, nyilván hogy mindent felégessenek a menyasszony mögött. Kalotaszegen négy ökör húzta ezt a szekeret, a jármokra három, a szekér négy sarkába egy-egy fenyőfát, a hétlófát tűzték. A vőlegényes házhoz érve az első járom közepéről levették a hétlófát, egy rúd végére erősítették és a kapu sarkához támasztották. (29.)

Amikor a vőlegény gyertyák lángsora között bevezette a menyecskét saját szüleinek a házába, tisztító szertartásként megfüstölték, kötényébe pedig jelképes megtermékenyítésként búzát és árpát tettek. A befogadási szertartások része, hogy még ekkor is vizsgáztatták: még kint seprűt dobtak eléje, lássák mit tesz, mert ha átlépi, akkor lusta, kelletlen némberrel van dolguk, ám ha felveszi s még seper is néhányat vele az udvaron, akkor tudja az ipam és napam, a menyecske apósa, anyósa, hogy takaros, ügyes menye érkezett.

Az ilyen asszonyka maga is bizonyítani akarta, hogy megvan a magához való esze, ezért vizet mert a kútból s keresztülöntötte a káván, jelezvén: ő azon van, hogy csendes asszony legyen. A házban elsőként a tűzhelyre tekintett, mert tudta, hogy annak lángját fontos lesz táplálnia, hiszen az az isten jelképe. Oda is lépett és megkavarta az ételt, mert ugye jó gazdasszony lesz, netán még a kemencét is megölelte, mert máris forrón megszerette új otthonát. (30.)

A lakodalom a férj házánál zajlott, ám ez a mulatozós, szórakozós - mert a majdani termékenység reményében búzát szórtak ilyenkor marékkal az ifjú párra - esemény elnevezéséből is adódóan legfőképpen a vendégsereg ekkor szinte feneketlen bendőjének megtöltéséről, a jóllakásról, az új pár két családjának, nemzetségének összekapcsolását célzó szertartásos együttes lakomáról szólt.

A lakmározás közben a nyoszolyóasszonyok átadták az ajándékokat, melyek közül a legfeltűnőbb és legsokatmondóbb a perecekkel díszített termőágas fa vagy máshol az a fenyő volt, melyet csúcsán csörögeszerű süteménnyel mint lakodalmi fát egy nő, vagy leány, a nyüszüleány hozott edényben, csöbörben a fején. (31.) A hétlófához hasonlóan nem más ez, mint a Boldogasszonnyal, a női istenféllel azonos termékeny, életet adó, lelkeket termő örök világfa jelképe, hiszen őt testesíti meg a nők legmagasabbrendű feladataként a mindenkori menyasszony.

A táncos kedvűeknek hosszan húzták a talpalávalót, akik régen apró csirkecsontocskák dobálásával jelölték ki, kit kívánnak éppen táncba vinni. Ugyancsak hajdanán volt szokás, hogy a menyasszony körül a násznagyok karddal és fáklyákkal táncoltak - nyilván az ártó szellemeket távol tartandó. Hátra van még ugyanis ekkor a záróesemény, a nász, ám ez már zárt ajtók mögött történt s a legkevesebb, hogy a fáradt, mégis izgatott fiataloknak meg kellett várniuk, míg “odaér a Nap, ahol az egyszeri menyecske megkente az eget hájjal” (32.), vagyis ahol már hamar a látóhatár alá csusszan.

A szertartásos cselekedetek másnap, mégpedig jó korán, hajnalban tovább folytatódtak, ezúttal a tűz, máshol a víz - sokkal ismertebb - tisztító hatására építve. Néhol minden bizonnyal úgy tarthatták, hogy az épp új életet kezdett fiatalasszony átadhatta a tisztaságát másoknak is, ezért fáklyákkal a kúthoz kísérték, ahol ő vizet mert és mindenkit megmosdatott. Máshol talán épp ellenkezőleg ítélték meg, kiváltképp így, nászéjszaka után. Ezért az ébredést - ha lehunyták az ifjú házasok egyáltalán a szemüket - követően a perzselésre avagy menyasszonyporkolásra - értsd: pörkölésre - került sor, mikor is tűzön ugratták át az újdonsült feleséget...

*

A halál

A halál egyszerre elmúlás és születés - így tekintettek rá a régi magyarok, akik szilárdan hittek a halálon túli, a túlvilági létben. Tudták: a halál nem végállomás, csak egy állomás, mert az időt ciklikus folyamatnak, a létezést életek láncolatának élték meg és ebben a folyamatban a legfontosabb jelkép a Világfa volt, mint kapocs ég és föld, összekötő út élet és halál, a lelkek útja élők és ősök között.

Ezért zárják le gyorsan ma is a halott szemét, régebben mihamarabb még bőrből készült arclepelt, szemfedőt, egyfajta halotti maszkot is adtak rá, amelyre a szemnél, szájnál rendszerint ezüstlemezeket erősítettek. Ilyen ezüstlemezt tettek a szívére is. Ritkábban, nyilván a hadjáratokban elesett előkelőbbeknél, az ezüst helyett aranypénzekkel fedték le a szemet. Ezek egyrészt talán a halott ártó tekintete ellen s a lélek idő előtti távozásától védte az ittmaradtakat, másrészt az útra keltnek kellett.

A temetési szertartások alkalmával aprólékos gonddal készítették fel és bocsátották másvilági útjára az elhunytat. A szkítáknál, hunoknál szokás volt - az uralkodó, mint például Attila halálakor az egész népnél -, hogy megsebezték, megvágták arcukat, hogy ne csupán könnyel, hanem vérrel is kifejezést adjanak gyászuknak, valamint lenyírtak a hajukból is. Az elhunytról, érdemeit és erényeit hosszan sorolva dicsőítő gyászdalokat énekeltek (33.)

A helyes kelet-nyugati, de talán inkább az éppeni napjárás szerinti irányt és a sírhelyet a honfoglalás idején a pogány pap jelölte ki a temető területén, hiszen az a falu, a nemzetség, a nagycsalád, a had rendje szerint “népesült be”. A sírgödröt elkészültekor - a régészeti leletek tanúsága szerint - füsttel, a benne rakott tűzzel megtisztították az ártó szellemek jelenlététől. Hogy tájékozódását, útját megkönnyítsék, nyugat felé, a holtak birodalmának átjárója felé fektették fejjel a holtat, hiszen ott nyugszik, hal meg naponta a Nap is.

Az ősök kultuszának része volt az az elgondolás is, hogy a túlvilágon a szellemek élete bizonyos szempontból hasonló lehet, mint az evilági volt, ezért temették el a megmosdatott holtat legszebb ruhájában. A felöltöztetett halottat lepelbe csavarták, így tették bele a fatörzsből kivájt koporsóba. Mielőtt a koporsót lezárták, a leplet vagy a szemfedőt felvágták, megnyitották, hogy a lélek útját szabaddá tegyék. Ha üzenni akartak az ősöknek a túlvilágra, a halott feje lágyára kiáltottak. Lábaira ritkábban baltát vagy fokost raktak, vagy a testére sarlót, a rontó szellemek ellen, esetleg hogy ez is megakadályozza a lélek visszajárását hozzátartozóihoz.

Az előkelőt olykor feleségével, szolgáival, de emellett fegyverével, hátaslovával, élelemmel, ékszerekkel, a rangját jelző vagyontárgyaival helyezték sírba, amelyek meghatározták, hogy ki is ő, illetve amelyeket megszokott és szüksége lehet rájuk a túlvilágon is. Vagy rangjának megfelelően látták el nyílvesszőkkel is, vagy hetet tettek mellé, amelyeket minden bizonnyal a túlvilági megpróbáltatások, a hét égrétegen való átmenete során kell használnia. Pirosra, a vér, az élet színére festett tojást is tettek olykor a holttest bal vállához vagy a sarkához az újjászületés reményében.

A sírhant fölé halmot emeltek, amely a vele várandós anyaföldet, az újjászületést biztosító Földanya domborodó hasát jelképezte. A sírhalomra Világfát megtestesítő jelet tettek, zászlós kopját, kopjafát, máshol emberalakot mintázó fejfát, sőt valószínűleg egészen ritka esetekben kőbálványt, mint a kunok, akik mellükön összefogott kezükben áldozati edényt tartó ember alakú kőszobrokat állítottak sírjaik fölé. A sírjelnek minden bizonnyal jeleznie kellett az elhunyt társadalmi rangját, nemét, korát. A fejfát, kopját a fejhez szúrták le, ami megint csak a fejben lakozó íz Világfán felfelé vezető útjához szolgált iránymutatásul.

A sírhantot körbejárták, közben magot, mákot szórtak a sír köré (34.), mágikus körrel zárták le a halott nyughelyét, jócskán megnehezítve ezzel a visszatérni szándékozó feladatát, mert annak minden egyes szemet - akárcsak a házhoz rontó szándékkal érkező boszorkánynak - nyilván a megfelelőképp elmondott varázsigék kényszerítő hatásának köszönhetően mind fel kellett szednie(35.).

A halotti toron, ahol vendégül látták az elhunytat egy búcsúlakomára, úgy beszélgettek a halott lelkével, mint ami jelen van, csak - kivéve a táltosnak - láthatatlan. A temetés alkalmával az evés-ivás mellett, más ünnepekhez hasonlóan versenyeket, lovas viadalokat is rendeztek, ezekre valószínűleg minden alkalmat megragadtak vitézségük ébrentartása végett. A temetési szertartás végeztével visszafelé menet lábnyomaikat eltűntették, hazaérve a három elemmel tisztító szertartást végeztek: vízzel megmosakodtak, tüzet gyújtottak, füstöt gerjesztettek és más ruhát is öltöttek, valószínűleg fehéret, mert korábban ez lehetett a gyász színe.

A halomsíros temetkezés mellett ismerünk egy, igaz sokkal ritkább, de annál nevezetesebb temetkezési módot is őseinknél. A folyóvíz alá vagy közvetlenül mellé temetkezés azonos értelmű, mint a fába, fatörzsbe való temetkezés - ami kapcsolatba hozható még a későbbi, elterjedt koporsóba temetkezéssel is -, a csecsemőket például faodúba temették el. Tudjuk jól, hogy a Világfa égi mása a Tejút, a nagy égi folyam, tehát a fában illetve folyóban való eltemetés, különösen előkelő személy, vezér, a nemzet uralkodója esetén, a lélek gyors és biztos útnak indítását szolgálta a Lelkek Útján: a Világfán illetve a Tejúton.

Attilát elterelt folyó medrébe, Árpádot a Pilisben egy folyó kútfejénél, forrásánál, Botondot a Verőce folyó mellett, a megkeresztelkedni nem akaró besenyő Tonuzobát feleségével együtt az abádi révnél, Taksony fejedelmet, majd kései leszármazottját, dédunokáját, a Vata-féle pogánylázadás végén meghalt pogány Leventét - I. András és I. Béla testvérét -, mint fejedelmet ugyanott, szintén folyó mentén, a Dunánál temették el(36.). A honfoglalás kori temetők is mind vizek mentén találhatók, úgy, hogy a falut víz választotta el a temetőtől. A másvilág, az alvilág a halottak s a halak élettere, a vizek szintje, azaz a látóhatár alatt helyezkedik el, túlvilág úgy is, hogy a vízen túli világ.

A holtak birodalma, ahová az elhunyt lelke érkezik, vízi tükröződése, fonákja, mint már írtuk: fordítottja evilágnak. A holttest eltemetésénél ezt a legapróbb részletekig figyelembe vették. Ami itt napnyugatra - amerre a Nap is, Hold is nyugszik - esik, az a holtaknál a keleti égtáj, ezért helyezték fejjel nyugatnak őket, hogy mint a Hold, onnan érkezzenek.

A túlvilágon csak a Hold világít, a Nap nem, ami itt világos volt, ott sötét lesz, így a nappalok és az éjszakák rendje megfordul, ezért járnak a halottak lelkei éjjel. Felcserélődik a jobb és a bal is, a férfiak, akik életükben a lakóhely jobb oldalát foglalták el, a sírban baloldalra kerülnek, s fordítva teszik melléjük a fegyverüket, szablyájukat, íjukat, tegezüket is. Ami azonban még lényegesebb: az emberi élet is visszafelé halad az öregkortól egészen a csecsemőkorig, mígnem megszületik - ezt látja halála pillanatában az ember, mintegy megelőlegezve, leperegni lelki szemei előtt.

A túlvilági út tehát negyven napig tart, s eközben az életét visszafelé élő lélek az itteniek segítő irányításával megérkezik a Világfához, hogy ezután fordítva téve meg az útját, hiszen születésekor onnan érkezett, visszatérjen annak tetejébe. Amikor a sír mellett megölték a halott lovát, majd lenyúzták és húsát megették a halotti toron, a bőrben benne hagyták az állat árnyéklelkét rejtő koponyáját valamint a lábszárcsontokat és valószínűleg egy közel függőleges rúdra helyezték, s csak negyven nap elteltével helyezték el felszerszámozva, felnyergelve, fejjel nyugatnak a holttest baloldalára. A rúd itt is a Világfát, az égbe vezető utat jelképezi. Ezen a veszélyekkel teli, hosszú túlvilági úton a halott lelkének, miután “elpatkolt”, szüksége van a lovára, annak erejére - mint a mesehősnek a táltosparipáéra -, hogy minden megpróbáltatáson szerencsésen túljutva végül az égbe érkezzen.

Az ősök hitében az íz madár alakú és a leszületendő lelkek mint madarak ülnek a Világfa ágain, várják, hogy leszállhassanak, beköltözhessenek egy újszülöttbe. A nemzetség elhalt tagjainak lelke ugyanis a leszármazottakba, a születő fiatalokba száll át. Ezért, s nem csak a jóindulatuk elnyerése végett volt igazán fontos az ősöknek szóló áldozat: mert azzal a lélek túlvilági útját egyengették. Minél sikeresebb pedig a lélek túlvilági útja, azaz minél több földi nyűgöt tudott levetni magáról, annál megtisztultabban ért az égbe és várt egy új születésre, s majdan annál nemesebb lélekkel testesült meg. Ez az új, az elkövetkező nemzedékek érdekében mindennél kívánatosabb és kieszközlendőbb cél volt.

Mindezeknek a hosszan felsorolt és értelmezett szokásoknak évszázadok, sőt egy évezred múltával, ha legtöbbször elhomályosult értelemmel is, sok nyoma lelhető fel a közelmúlt népszokásaiban. Sok mindent ismerünk a falvak néphitéből, amit nem tudhatunk, úgy volt-e már a honfoglalók idejében is. Például mielőtt a haldokló elérkezne a harmadik szükséghez, a halálhoz, figyelték körülötte a jeleket, mennyire készül megtérni a Teremtőjéhez. Próbaképpen állíthattak gyertyát a beteg ágya alá, majd figyelték, mit tesz elsőként, ha felkeltik. Mikor felült, tudták, hogy készen áll a halálra, de ha csak az oldalára fordult, különösképp ha a baloldalára, akkor úgy vették, hogy még felépül. Hozhattak egy maréknyi földet is a temetőből, ezt az ágyánál balkézben tartották, míg jobb kézbe egy karéj kenyeret fogtak. Ha a fekvő jobb keze mozdult elébb, akkor még volt esély a felépülésre, ha viszont a bal, akkor már a sír felé tartott. Ilyenkor igyekeztek rövidíteni a szenvedését és az ajtó felé fordították.

A halál bekövetkeztekor kitárták az ablakot a testet elhagyó léleknek. Úgy tartották, egy pillanatra azt is látni lehet ilyenkor az égen, ahogy lefut egy csillag az égről: az elhunytnak leáldoz a csillaga. Letakarják a tükröt is, mert ha a halottak világa víztükör alatti, akkor tükrön túli is és onnan már ne jöjjön vissza. A tüzet az egész házban eloltják, talán hogy ne adjon tápot a léleknek, mert a lelket a tűz fűti, táplálja.

A második és a harmadik tisztesség, a házasság és a temetés szokásai nem is egyszer egymást idézték. Ahogy a leánysirató azt jelezte, hogy a férjhez menő leánynak véget ért régi élete, úgy jelent meg a halottas szokásokban, hogy az is mennyegző, hiszen a halott egyesül a Földanyával és így a mennybe tér. Ezért öltöztették fel ünneplős ruhájába, nemegyszer a lakodalmán viseltbe az elhunytat. A halottat nem lehetett azonnal eltemetni, így a mestergerenda alatt felravatalozták.

A halott lelkétől féltek, a veszteség miatti sajnálatba rettegés is vegyült, ezért sok rendszabályt kifejlesztettek, hogy megakadályozzák visszatérését. A holttest mellett egész éjjel virrasztottak, eredetileg egyrészt azért, hogy el ne aludjanak, mert testüket megszállhatja, birtokba veheti és ezáltal megbetegítheti az elhunyt lelke. Másrészt azért tették ezt, hogy szerettei, sőt hivatásos siratóasszonyok keserves sírásukkal zajt keltve távol tartsák a halott lelkét, akinek fel is kellett ismernie, hogy meghalt, egyben e heves sajnálkozással biztosították szeretetükről, nehogy ártó, hazajáró lélekként zaklassa majd a hátramaradottakat.

A temetést megelőzően tartották a halotti tort, míg a halott és lelke a házban tartózkodik, hogy egy búcsúlakomán megadják neki az utolsó, a végtisztességet, még egyszer utoljára vendégül lássák. Másnap, temetőbe induláskor a halott visszatérése, visszatalálása ellen, megtévesztendő a lelkét, néha az ablakon, vagy a falon bontott nyíláson keresztül adták ki a tetemet. Ha az ajtóra esett a választás, akkor lábbal a küszöb felé vitték a halottat és háromszor a küszöbhöz érintették, hogy értésére adják: a búcsú végleges. Olykor ugyanezért, s hogy jelezzék: a lélek már nem térhet vissza edényébe, testébe, mikor épp a küszöb fölött tartott a holttest, eltörtek, földhöz vágtak egy korsót. Éles szerszámot is tettek olykor a küszöbre, hogy ezzel élesen megvonják a határt az élők és a holtak között.

A küszöb az átmenet jelképe, ami összeköti és egyben el is választja a világokat. A régi időkben nem volt szabad a küszöböt megérinteni, rálépni, ráállni, különösen égiháború idején, mert az emberbe belécsaphatott a ménkű...

A sírnál a korábban eltávozottak számára még üzenetet bíztak a halottra, esetleg a fülébe súgták azt, majd jó utat kívántak neki. A székelyek régebben a sírba lőttek hét nyílvesszőt s csak utána kezdték a földet hányni a koporsóra. A holttest elhantolását követően a temetési udvart beszórták frissen hozott földdel, homokkal, hogy eltüntessék a lábnyomokat, mert ha nem így történik, a halott lelke azok alapján is visszatalálhat egykori otthonába. Saját sorsukra gondolva titokban mégis azt remélték, hogy a halott jobb létre szenderül, ezért nem illett zavarni, mert a sírok megbolygatása, a halottak nyugalmának háborgatása túlvilágról is átható átkot von maga után.

Az elhunyt fejéhez állított fejfa, csakúgy, mint a később a kereszt, a Világfát jelképezi, amelyre a nőknél holdat, “kontyot”, vagy tulipános életfát, férfiaknál Napot, koronát, madaras életfát faragtak. Az is előfordult, hogy fát ültettek a sír fejéhez, ami megint csak a lélek útját, az égbevezető ösvényt, az ős-utat mutatja, s nemcsak az elhunyt sírjának jelölésére szolgált. Egy biztos, ahogy az ősök tisztelete az utódoknak, úgy a régi hagyományok tisztelete a nemzet számára a világ rendjének megtartását, megteremtésének lehetőségét jelentette.

*

A hagyományos paraszti társadalom szerepeit tehát, mint láthattuk, a nemek különbsége, az életkor fázisai és a rokonsági rendszer szabta meg alapvetően. A társadalmi munkamegosztásban vállalt hely korántsem volt annyira meghatározó az egyéntől elvárt szerepek tekintetében, mint a mai korban, ahol ezt ráadásul a legkülönbözőbb interakciós helyzetek is színezik. (38.) A mai korban tehát alapvetően megváltoztak a szerepelvárások, ráadásul sokkal több szerepe van ma egy embernek. Mindez alapvetően meg is nehezíti, ha hagyományos szokásokra épülő átmeneti rítusok felelevenítését tűznénk ki célul.

Jelen világunk az átmeneti szertartások közül leginkább a házasságra, az esküvőre fektet nagy súlyt. A születés és a keresztelő egyrészt a hiedelmek eltűnte, mint aminők szerint a gyermeket negyven napig, avatásáig meg kell védeni az ártó hatalmaktól, valamint a vallásnak a közösségben és egyén életében betöltött szerepének jelentéktelenedése miatt már nem von maga után szertartásos cselekedeteket oly mértékben, mint régen. A halál pedig, amelynek a tudata a hagyományos társadalmak emberének mindennapjaiban jelen volt, ma elkendőzött ténye az életnek, mert veszélyezteti azt a halálról tudni nem akaró szemléletet, amely a javak gyarapítását, a fogyasztást, ezen keresztül a termelés fokozását alapvető célként maguk előtt tartó civilizált, indusztriális és posztindusztriális társadalmak sajátja.

Egy nagyon lényeges átmeneti rítus azonban hiányzik ma az emberek életéből, ez pedig a felnőtté avatás rítusa. Ezt nem tudják pótolni, helyettesíteni az iskolák befejezéséhez kötődő, minden rituális elemet nélkülöző szokások sem, mint amilyen például a ballagás. Egy érettségi vizsga, bármekkora megpróbáltatás is lehet egyeseknek, nem vethető össze azokkal a lélekerősítő próbatételekkel, amelyeknek régen, a legényavatás napján az avatandó fiúkat alávetették.

Nemcsak zsákot, követ kellett felemelniük, hanem bizonyságot kell adniuk arról is, hogy képesek zokszó nélkül tűrni a néha egyszerűen pofonnal, máskor fortélyosabban előidézett fájdalmat. Aki képes volt uralkodni magán és bebizonyította, hogy legény a talpán, az indulhatott a királyválasztás versengésében. A legények testi erő és ügyesség dolgában mérkőztek, de az igazi verseny előtt még birkózásban, bothúzásban is eldöntötték az egymás közötti rangsort.

Néhány száz évvel ezelőtt Szent László lovasversenynek nevezték a legények vetélkedését. (39.) A lovasverseny három futásból állt, a versenyzők háromszor indultak a határhalomtól, harmadszorra csak ketten, az első két futás nyertesei. A célhoz legelőször odaérkezőnek póznára felaggatott kendőt kellett lerántania. A megelőző versengések arra is jók voltak, hogy ki-ki eldöntse, elég rátermett-e a részvételre, mert aki megbotlott, elvágódott, vagy netán leesett a lováról és így nevetségessé vált, azt kitörölték a legénység sorából.(40.) Ha a lovasversenynek nem fogadták el az eredményét, akkor a versenyzőknek vad bikát kellett megfékezniük - és ebben a régiek szelleme szerint végezetül csak az győzhetett, aki az önmagában elszabaduló erők megfékezésére is képes volt.

Az elsőbbségért, hogy kié legyen a királyi méltóság, évről-évre meg kellett küzdeni - vagyis a kiválóságért folyamatos meghaladásban kell lenni, mert az egyszeri dicsőség bizony hamar elmúlik. A versengésben győztes és így királlyá választott legény nagy úr lett, de csak egy álló esztendeig, mert hatalma egy évig volt érvényben. A királyság nem volt üres cím a közösségben, mert kötelezettségekkel és kiváltságokkal járt: mint a legkiválóbb ifjú, a fiatalság választott főnöke, a közösség feje, ezentúl bíráskodnia, okosan döntenie kellett a többiek ügyes-bajos dolgaiban, a kisebb perekben.

A felségnek azonban feleség is járt. A királynőt a lányok választották, a legszebb leány lett az ünnepség dísze. A királynőválasztás után a pár virágokkal ünnepélyes öltözékben feldíszítve körüljárta a falut, fejükre korona vagy virágkoszorú, kezükbe virágokkal ékített pálca került, négy fehérre hámozott bot tartotta a piros kendőt, amit fölöttük vittek. Utolsó próbájuk az volt, hogy komoly arccal kellett megjelenniük, mert ha elnevették magukat, akkor rögvest vége szakadt a pünkösdi királyságnak...

Természetesen ez esetben sem lehet szó arról, hogy leutánozzuk a régi szokásokat, de az új kihívásoknak megfelelően ma is ki lehetne alakítani egy olyan szertartást, amelynek során a felnőttkor küszöbéhez érkezett fiatalok próbatételeken keresztül jutnak benső élményekhez és szilárd eltökéltséghez a rájuk váró feladatok megoldásához. Ugyanakkor mindez megélhető csupán bent is, hiszen az évkörben megjelenő változások jó mintákkal szolgálnak ahhoz is, hogy az életünkben zajló változásokat, átmeneteket feldolgozzuk.

6. AZ ÉVKÖR RÍTUSAI

Míg az emberélet fordulóinak - születésnek, mennyegzőnek, halálnak -, azaz az átmeneteknek a szertartásai az új rend megteremtésére, a megszokott elengedésére, az új közösségi szerep feladatainak és kötelezettségeinek felelősségteli vállalására készítenek fel, addig az évkör szertartásaival egy nagyobb, személyes létezésünkön túlmutató, ismétlődő, mindig ugyanaz, tehát örök részei lehetünk. Szinte mindig ott a lehetőség arra, hogy az általában feladatként megjelenő megtisztulás és fénynövelés, mint szertartásos cselekedetek által megérintsük és birtokba vegyük az emberi tudat magasabb képességeit és állapotait.

A változások mindig időbe vetettek, időben jelennek meg, megragadásukhoz pedig leginkább a természet nyújt fogódzót. Régen az emberek úgy éltek, hogy életük minden percében igazodtak a természet rendjéhez, hiszen benne és általa éltek. A benne megtapasztalt körforgás, örök megújulás egy kozmikus folyamat részesévé tette őket, amit cselekedeteikkel ők is fenntartottak, míg ha ellenszegültek és megbontották a rendet, azzal az egész világmindenség szakadatlan munkáját, törvénykezését akadályozták és óhatatlanul tapasztalniuk kellett az erők visszaütését. A természetben meglátott körforgás, a halálból való rendszeres születés, megújulás arról nyújtott számukra bizonyosságot, hogy az ő életük sem ér véget porhüvelyük földbe tételével, új életre számíthatnak, miként az elvetett magból is új növény sarjadzik. Az égre tekintve azonban a változatlanságról, az örökkévalóról is képet kaphattak.

Az éghez kapcsolódó örök tudás az ember világmindenségben elfoglalt helyéről szól. Tehát a feladatáról, lehetőségeiről, természethez való viszonyáról, a természetben és az ember önnön természetében fellelhető törvényszerűségek megfigyeléséről és alkalmazásról a természettel való természetes együttélésről. Mert nem a természeti erők alól való felszabadulás biztosítja az ember szabadságát, hanem az azokhoz való igazodás.

A hagyományok arról a lehetőségről is üzennek, hogy az ember élete meglátható a világmindenség történéseiben - ezért személyesítik meg a mítoszok a mindenség erőit. De ez fordítva is igaz: az ember azzal szenteli meg életét, ha viselkedésének, tetteinek mintája a tágabb lét, ha az egyetemes léttel azonosul, ha élményét egyetemesnek éli meg. Ez akkor következik be, ha követjük az erők természetét a világban, amelyek napról-napra kihívásokat hoznak, feladatokat rónak ránk, amelyekkel összhangban működve kiteljesedhetünk, s azon túl, hogy a világ elidegeníthetetlen részének érezhetjük magunkat, minél inkább figyelünk, annál inkább alakítójának is. Ha az ember felleli magában is a világban zajló folyamatokat és ezeket tudatosan megfigyeli, megismeri, akkor az élet ritmusa a mindenség ritmusához igazítható, a belső és külső, ember és világ, szellem és természet összehangolható. A lét értelme igazán akkor tárul fel, amikor az ember azt teszi, amit a mindenség, amikor megtalálja vele először az összhangot, majd az azonosságot.

Az ember így megalapozott tettei nem elszigetelt, hanem a világ egészébe ágyazott jelenségek lesznek, élete pedig újra és újra megélhető és építő szertartások láncolatává változtatható. Ennek érdekében tartjuk fontosnak a természet változásait megidéző évköri ünnepek felelevenítését, hiszen így áthozható a mába, ami jelenleg is támaszt és keretet adhat a mindennapi életnek. Annál is inkább, mivel az ember tudatának alapstruktúrája éppannyira változatlan, mint ahogy az idő felosztását, például az évet is ősidőktől fogva a Nap járáshoz igazítjuk.

A Napnak az állatövön, a Napúton egyszer megtett köríve adja az évet, a fényének a sötétséggel vívott harcában mutatkozó fontosabb állomásai, a napfordulók és napéjegyenlőségek pedig az évszakok kezdőpontjait. Az évkör négy sarkalatos pontja analógiában áll a Föld négy szegletével, azaz az égtájakkal és a napszakokkal: a tavasz, a kikelet kelettel és napkeltével, a reggellel, a nyár - mindkét értelmében - a déllel, az ősz a nyugattal és a napnyugtával, a tél az északkal és az éjszakával. Eme napjárás szerinti égtájkapuk felé tájolták a régiek sírjaikat, sátraik, majd házaik ajtaját és templomaiknak a kaput a szentéllyel összekötő tengelyét, mégpedig kelet-nyugati irányba, amerre a keletkezéstől az elnyugvásig vezető út húzódik. Míg az újszülött gyermeket a felkelő Napnak mutatták fel, addig a halottat lábbal keletnek és fejjel nyugatnak temették el, amerre az árnyékvilág, a Holtak Birodalma esik.

Valaha az évet a Nap járása alapján tehát négyfelé osztották. Az év hónapokra osztása is a kozmikus erőkhöz igazodott, amit a Napnak az Állatöv következő jegyébe lépése jelzett. Az állatövi jegyek alakjai az éppen megtapasztalható erőket jelenítették meg. Mivel a Nap jegyekben tartózkodásának tartama nagyjából egyforma a Hold egyszeri fogyásának és telésének idejével, a hold egy napjának, holdnapnak, hónapnak nevezték el.

Az évkör kezdete az Ég Könyvéből kiolvashatóan hajdan a Nap fényének növekedésével, a naphős világrajöttével esett egybe. A tavaszi napéjegyenlőség idején megfogant Napgyermek a Tejút hasadéka, az égi nyílás, s a Nyilas jegyének végénél, mintegy a mindenség anyaméhéből bukkan elő. Az égből, a Teremtőtől a Világfán leküldve - mint minden újszülött lélek - a fa tövéhez érkezik meg, a gyökereknél születik a növekvő világosságú, égi pályáján innentől emelkedő Nap. A növekvő világosság a tudatosság növelését szabja feladatul az embernek.

Az újesztendő küszöbén általlépve immár a mindinkább emelkedő Nap révén hosszabbodó nappalok félesztendejében járunk, mikor benső fényünket, tudatosságunkat is hozzáigazíthatjuk a növekvő égi fényhez. Ez az analógia alkalmat ad arra, hogy azonosítsuk önnön magunkat, tudatunkat a Nappal és felvállaljuk a Naphős életútját: amíg a világosság nő a világban, a hosszabbodó nappalokkal, a fény növekedésével a tudatosságunkat fokozzuk. Az évkör, a Nap útja így a mi - mitikus szinten megélhető - életünkről szól. A mesék “írói” jól ismerték a tudat természetét: ami sötétséget fénnyel, a megnövelt tudatossággal megszűntetünk, az erőt és még nagyobb tudatosságot szül. Az út, a szellem tette a tudat kiterjesztése a nem tudatosra, önmagunk nem tudatosított részeinek integrálása.

Mivel túlságosan nagy helyet venne igénybe az évkör valamennyi szertartását végigvenni, ezért csak a legjelentősebbekre szorítkozom: a Karácsonyra, a Húsvétra, a májusfa állításának ünnepére és a nyári napfordulókor tartott ünnepre. Ez magában foglalja az évkör három sarokpontjához kapcsolódó ünnepet is, egyben az év első felének legfontosabb időpontjait, ami után a hagyomány szerint egyébként is az “ünneptelen félév” következik.

*

Karácsony

A magyaroknál a sólyom jelképezte a Napot. A táltosok az árpádi honfoglalás után még századokkal is igyekeztek fenntartani azt a hagyományt, hogy a téli napforduló idején, amikor elkezd nőni a nappalok hossza, amikor a fény győzedelmeskedik a sötétség felett, megáldják, vagy az éppen megszülető Nap felé bocsássák első szabad útjukra a fiatal kerecsensólymokat. Ez volt tehát a kerecsenek, a Nap madarainak ünnepe, amit máig Karácsonnak, Karácsonynak nevezünk. (41.)

Karácsony a téli napforduló, a fény születésének ősi ünnepe, amikor a tűznek egész éjszaka világítania kellett. A többhetes böjtöt követő mulatozás végeztével az elhunytak szellemeinek is hagytak eledelt az asztalokon. Az ételek a családtagok egészségét és a bőséget is biztosították. A teríték közt lelt rossz dió betegség beköszöntét jelezte, míg a bab, borsó, lencse és mák fogyasztása sok jövedelmet hozott a következő esztendőre. Régen a regősök, igricek hajdinaszalmából készült fekete köntöst, nyírfahéj nadrágot, cserfakéreg bocskort öltve bekormozott arccal jártak házról házra. Eme ördöngös kinézettel hejgettek, uráltak, nagy hejehujázással, gonoszűző zajjal, jókedvű lármával igyekeztek elkergetni a Nap fénye útjából a sötétséget. A “hajj, regő rejtem, regő, regő, rejtem!” varázsigével zárt jókívánságokat a kedélyesen köszöntött háznép ajándékokkal fogadta.

A regősök Napot üdvözlő énekeik értelme lassanként elhomályosult, pogányszerű megjelenésük is kellemetlenné vált, a szokás az ország nagy részén az utóbbi századokban szinte nyom nélkül eltűnt. Ahol megmaradt e házalás, ott is majdhogynem kolduló színezetet öltött, s legfeljebb a bőség- és termékenységvarázslásra, valamint a párok összeregölésére szorítkozó szokások tartották életben. (42.) Ugyanígy merült feledésbe az is, hogy miért vezették láncon az alakoskodók egyikét, a bömbölő bikát - aki valóban szarvakat, bikabőrt, utóbb kifordított szőrős bundát viselt és a többiek miért botorkáltak láncos bottal. Ez utóbbinak nem csupán az volt a szerepe, hogy csörgésével zenei aláfestést adjon az önkívületbe, révületbe ejtő, rejtezésbe segítő bűvös igék énekléséhez, hanem szerszáma is volt a láncra vert alak igázásának.

Ez a bika, akárcsak a táltosi bikaküzdelmekben megjelenő fekete bika az éppen születő fény ellentétét, a sötétséget testesíti meg. Ez nem más, mint a világban, azaz a világunkban, vagyis végső soron bennünk leginkább elveszített terület, a legkevésbé uralt, megzabolázatlan, leigázatlan ösztönerő, ami összeszedettség, tudatosság híján csapong, nekiszabadul, magával ránt és végül elveszejt. Ezzel az önmagunkban lévő sötétséggel, ahová tudatosságunk fénye a legnehezebben tud elhatolni, kell megküzdenünk, efölött a hatalmas erő fölött kell visszaszereznünk az uralmat. A táltos szőke bika képében bocsátkozott bele a küzdelembe, míg a garabonciás diákról szóló legendákban ez a féktelen bikaerő mint sötét, vizekben rejtező sárkány jelenik meg, amit a bűvös igékkel felvértezett garabonciás diák képes csak előszólítani, kiimádkozni a mélységből, majd kötőfékkel igába hajtani és meglovagolni. Meséinkben a sárkányt az alvilágban lelni fel, ott pusztíthatja el a Nap erejével bíró hős a gonosz lényt.

*

Húsvét

A december végi örömünnepet, januári dínom-dánomot, februári farsangot követően neki lehet látni a benső tisztulásnak, kinek-kinek lelkiereje, eltökéltsége szerint, hiszen a természet törvényeiben megnyilvánuló világrend úgy kívánja, hogy az égalattiak a tavaszi napfordulókor tisztultan fogadják a fényt, helyet teremtsenek magukban a világosságnak. Az ősszel felhalmozott élelem maradékát felélő farsangot tehát böjt követi. A böjt a kinti eseményekkel párhuzamosan, amikor tél és nyár, éjjel és nappal, sötétség és világosság, árnyék és fény, halál és élet között épp eldőlni készül a küzdelem, nemcsak a test, hanem a lélek és a szellem tisztulását is eredményezi. A böjt azt a megújult ürességet, kezdeti tisztaságot szándékozik megteremteni az emberben, amelyben azután megjelenhet a tavasszal ereje teljébe lépő Nap, azaz az igaz öntudat fénye. A böjt felkészülés, várakozás, előkészület, a szabadság bizonyítéka, az önuralom, uralom a világ és a test, önmagunk felett.

A magyarok valaha a Nap járásához igazították benső teendőiket és ezáltal ünnepeiket is. Tiszta szoláris naptárukban a Húsvét napja a tavaszújév kezdete, a fény tavaszi győzelme lehetett, a szokások, szertartások szimbolikája is ezt támasztja alá. Nem volt mozgó ünnep, ami változtatja az időpontját, csak mióta a keresztény luniszoláris időszámítás van érvényben. Így az utóbbi századokban a tavaszi napéjegyenlőség helyett a Húsvét minden évben a tavaszi napéjegyenlőség utáni teliholdat követő vasárnapra esik.

A Húsvét, amelyben egyesül az ősi tavaszünnepi tisztulás- és termékenységvágy, régen is valószínűleg napokig tartó ünnep, szertartások sorozata volt. Virágvasárnapon a lányok és asszonyok vízbe hajítottak vagy elégettek egy női rongyruhába öltöztetett szalmabábút. A bábú, a banya, azaz öregasszony a télen elöregedett földanyát jelképezi. Hasonlóan zajlott ez a február végi télkihordás szokásához. Lehet, hogy hajdan ez egy ünnep is volt, akkor még, amikor a falu határába vitték ki a bábút, hogy a határt évközben el ne verje a jégeső. A szomszéd falubeliek botokkal, husángokkal felszerelkezve azonban már ott vártak, mert ők sem akarták, hogy a tél, a fagy, akárcsak jég formájában is visszatérjen az ő vidékükre. Ilyenkor a két falu lakói összeszólalkoztak, majd közös egyezséggel a határra vetett szalmabábún töltötték ki haragjukat. Virágvasárnap tehát kivitték a telet, de mindjárt be is hozták a tavaszt a megújuló természetet szimbolizáló zöld ágakkal. Mindez azt mondja számunkra, hogy rituálisan mi is kihajíthatjuk ódon, meghalandó, meghaladandó gondolatainkat, terveinket és a kinti természettel egyidejűleg megújulhatunk.

A zöldágjáráshoz, ágszenteléshez előző nap gyűjtöttek ágat a fiúk. Főként barkát törtek, mert a megáldott, megszentelt barka gyógyító, gonoszűző hatású, de alkalmas rontás, mennydörgés, tűzvész és jégeső elhárítására is, egyszóval szinte minden elemi csapástól megóv. Villámlás ellen úgy véd, hogy nagy vihar közeledtével meggyújtják a pimpónak nevezett barkát és ha a füstje bejárja a ház minden zegét-zugát, akkor nem csap a házba a mennykő.

Az ünnepet megelőző hosszú böjt, test és lélek több héten keresztül tartó tisztogatása, a természet megújhodása megkívánta a ház tájékának megtisztítását is. Nagyhét vagy sanyarúhét tehát a húsvéti nagytakarítás, a házak, istállók, ólak tisztításának, meszelésének ideje volt. Virághétnek is nevezték, így ez volt a virágmag vetésének időszaka. Mást azonban nem volt jó ilyenkor földbe vetni, mert úgy tartották, csak virágozna a vetemény, de nem hozna termést.

Nagycsütörtökön fiatal csalánból főztek ételt, ez a legszigorúbb böjt idején az egyik leghatékonyabb, vértisztító hatású étel. A fiúk, akik néhány napja zöldágat szedtek, ezúttal kereplőkkel jelezték az idő múlását. A nagy zajjal voltaképpen a gonosz szellemeket kergették, űzték távol, hiszen minden alkalommal, amikor a sötétség és a világosság között küzdelem kezdődik, megnyílik az Alvilág kapuja. Éjjel az elhúnytak szellemei hazalátogatnak, odahagyják őrhelyeiket. Kincslátó időnek tartották e napot, amikor néhol csak egy órára, máshol két éjszakára is megnyílnak az addig őrzött kincsespincék és kincsekkel lehet megrakodni. Hogy honnan lehet tudni, hogy hol van a kincs? Például hajnalban ki kell menni a temetőbe, ott egy sírra kell ülni és tükörbe nézni. Aki a tükörben lángot pillant meg, az ebben az évben kincset talál.(43.) Az igazi kincsre persze önmagunk mélyén lelhetünk ekkor, ami lehet a tükör jelképezte igaz önismeret, vagy egy kiaknázandó képesség, egy eddig felfedezetlen adottság, tehetség, de egy megvilágító erejű gondolat is.

Nagypénteken napfelkelte előtt a patakban háromszor megmártóztak vagy az onnan hazavitt szépség- és egészségvarázsló vízzel, de szigorúan kinn a szabadban, a kút melletti vályúban megmosdottak. A víznek szótalannak kell lennie, vagyis sem menet, sem jövet nem volt szabad megszólalni, hogy ne fogjon rajtuk az igézés. Talán mert “hallgatni aranyat ér”, de inkább a korai kelés és a friss víz áldásos hatása miatt aranyvíznek nevezték, máshol meg hollóvíznek, mivel “a holló ilyenkor mossa a fiát”. (44.) Ez a tisztálkodás - próbáljuk csak ki! - szépséget, frissességet ad az embernek, úgy mondják, hogy az esetleges bőrbajok ellen is hatásos, sőt szeplők is eltüntethetők - ha máshol nem, hát bévül, s így makulátlanokká válhatunk.

E naptól nem szítottak tüzet, sőt kioltották a parazsat. Nem volt szabad, de így nem is lehetett kenyeret sütni, tésztát viszont szabad volt dagasztani. A benső és külső természet harmóniájának megteremtését egyaránt célozta a embereket és a világot felépítő elemek tisztítása, ami a tűzszentelés és vízszentelés szokásában maradt fenn. A naptári fordulatokkor, hogy erejét növeljék, mindig tüzet gyújtottak, áldozatot mutattak be a Napnak. A házi tűzhely melegéhez évente egyszer gyújtottak csak tüzet hajdanán, mégpedig nagyszombaton vagy a nyári napforduló idején.

Mindkét alkalommal, így tavasszal is a jövendő élet ígéretei, a gyerekek voltak a tűzrakás felelősei: ők gyűjtötték, hordták össze a máglyarakáshoz szükséges fát. A tűz begyújtása eredetileg úgy történt, hogy még ártatlan fiúk dörzsöltek össze két – kemény és puha, fallikus és kimélyített, hím és nő, tehát ismét csak a termékenységet idéző - fát, a gerjesztett izzást kóccal felfogták és ezzel a lánggal gyújtották be kelet felől a régi, használt fákból négyszögre, négy égtájba rakott máglyát. A tavaszi tűzünnep hálaadó ünnep volt a Teremtőnek az újrakezdődő éledésért, életért. A természetben megtapasztalható körforgásban végső soron az öröklét ígérete rejlett, hiszen így a végérvényesség, a halál csak látszólagos, csalóka, tehát legyőzhető.

E napon tartották a vízszentelést is, talán tisztító füvekkel, amiket esetleg meg is gyújtottak, vagy netán felizzított patkót dobtak a vízbe. A máglyából azután a tiszta tüzet, a vízből tiszta vizet úgy, hogy minden porta kapjon belőle a faluban ilyenkor a fiatal fiúk hordták széjjel, akik tiszta romlatlanságukkal nem szennyezhették be az épp megtisztított elemeket. Az így nyert újtűz adta a forróságot a főzéshez, s később a meleget a kinti zimankó ellen.

Nagyszombat éjjelén, húsvétvasárnapra virradóra tartották a határjárást (45.), egyrészt hogy mágikus védőkört vonjanak a tavaszi vetés köré, másrészt hogy a közösség legfiatalabb tagjait megismertessék a határhalmokkal, határjelekkel. Az ősi szokás zajcsapással, dobolással is együttjárt, hogy a körbejárt területtől távoltartsák a számtalan formában ártható gonosz erőket, miként ez imájukból is kiderül: “Távoztass el mezeinkről jégesőt, sáskát, árvizeket, a falunktól a tüzet, idegeneket, adj bő termő esztendőt s békességet!”(46.) Kitisztították az útjukba eső forrásokat is, így ez a szertartás nekünk személyiségünk határainak körbejárását, azaz saját korlátaink, egyben lehetőségeink felülvizsgálatát jelentheti, valamint alkalmat ad arra, hogy megtisztítsuk benső forrásainkat is, ahonnan szellemünk éltető erőt nyerhet.

Húsvétvasárnap dologtiltó nap volt “embernek, asszonynak” egyformán. Aki ekkor a mezőn dolgozik, annak elveri a termését a jég, aki befog, azt is szerencsétlenség éri. Az asszonyok, lányok nem főzhettek, varrhattak vagy seperhettek, dolguk csak a tojásfestés volt.

A tojás, mint világtojás az ősvízzel és a benne lévő élet csírájával a kozmosz időtlen ősállapotának szimbóluma. Ősi képzet a női őselv tojta tojásból kikelő, születő, kibomló világmindenség, ami megtalálható a székelyeknél is, szerintük Tündér Ilona az első húsvétkor madár képében tojta a Napot és a Holdat. A Nap és a Hold megszületése a kettősség létrejöttének pillanata. A tojáson belül mint annak sárgája és fehérje jelennek meg, míg a felső héj az égboltozatot, az alfél a földet jelképezi. A festett tojások évezredes jelrendszere, az égtájkeresztes díszítéssel, negyedeléssel jelzett napfordulók a rendezett világmindenséget jelenítik meg.

A tojás összetett szimbolikájára utal, hogy számosat találtak régi, évezredes sírokban is. A pirosra, a vér, az élet színére festett, díszített tojást annakidején a holttest mellé, a vállához vagy a sarkához helyezték. Ez a természet tavaszi megújulásának, körforgásának élménye alapján az újjászületés, a folytatódó, újrateremtődő lét reménységét hordozta, a bizakodást, sőt bizonyosságot az öröklétben. Hiszen ahogy a tojás kemény, csontszerű, élettelen héja mögötti rejtekben is az új élet búvik, aképpen a földkéreg alá, a föld méhébe, magzati létbe költöző halott lelke számára is adott a halhatatlanság és újjászületés, (vagy legalább) az újraszületés, újrateremtődés lehetősége.

Húsvéthétfő lehetett hajdan a napéjegyent követő nap, a termékenységünnep napja, amikor elég magasra hág a Nap ereje ahhoz, hogy most már a legények induljanak jó korán a lányos házakhoz. Vízbevető hétfőnek (47.) is nevezték, mert a legények hajdan a patakhoz vitték, később inkább vödrökben hozott vízzel locsolták a lányokat, hogy szertartásosan megtisztítsák és a bőséges szaporulat érdekében szimbolikusan megtermékenyítsék őket. Ilyenkor hétfőn, a Hold napján minden leány Boldogasszony, a szülést segítő, életadó istenanya, anyatermészet megjelenítője, aki mint Földanya ugye tavasszal termékenyül meg a belévetett magtól, s mint Szülőboldogasszony - az életfa vagy világfa női alakja, az égen Tejút - pedig épp háromnegyed esztendő, kilenc hónap múlva, karácsonykor szüli meg az új Napot.

A lányok kellően megtisztelve érezték magukat a hideg zuhany után és a locsoló legényeknek piros tojást, kokannyát ajándékoztak, ezúttal mint a termékenység jelképét, sőt hímes tojást, mert az a here szimbóluma is. A tojásokkal játék kezdődött, a fiúk versengve, vigyázva ütötték és gurították, sőt dobálták: egyes helyeken egyenesen a Nap felé hajigálták. Amíg a tojás a levegőben volt, addig szertartásos mozdulatokat végeztek, különféle lépéseket, forgásokat, karmozdulatokat tettek, versengtek, ki tudja a legbonyolultabb mozdulatsor után elkapni a tojását.

A tojást itt mint a Földanya szimbólumát dobták az ég, a Nap felé, hogy a mennyei nászt, az év legeslegvégén újjászülető Nap megfoganását, a világ megújulását, a teremtés minden esztendei megújítását segítsék. De az is lehet, hogy a tojásdobálással saját erejüket adták jelképesen a sötétséget épp legyőző Napnak, hogy ezzel hozzájáruljanak égi pályája emelkedéséhez, a nappal további növekedéséhez - saját termékenyítő erejüket, hogy egyúttal a fény majdani születését segítsék. Így segíthetjük mi is ekkortájt, hogy a világosság erősödjék, nőttön növekedjék bennünk. Ezzel a nappal véget ér a böjt, a húsvéti ünnep nevében is az rejlik, hogy a tisztulás után ismét vehetünk magunkhoz húst.

*

Pünkösd

Húsvét után, a tavaszi évnegyedkezdetet követően egészen a nyári napfordulóig a sokasodó mezei munka mellett megritkulnak az ünnepek. Egyetlen jelentős szertartásos tavaszünnep van még, amelynek a jelentőségét és az ünnepi szokások jelentését is az adja, hogy a Nap eléri azt a pontot, ahol a Tejút itteni vége találkozik az állatövvel. Mára az ünnep egyes eseményeit különböző időpontokban tartják, sőt májusfát május első napján és pünkösdkor is állítanak, de királyt csakis pünkösdkor választottak, miként csupán május elseje volt a lélekjárás jeles időpontja ekkortájt.

Több lélekjáró napot is ismerünk a magyar hagyományban, különösen a napfordulók idején, amikor az eredeti néphit szerint a világosság és sötétség harca közepette többnyire az Alvilág kapuja nyílik meg. De csak két olyan napot ismerünk, amikor nem résnyire, hanem tágra nyílik, szélesre tárul valamely világ kapuja. Mégpedig akkor, amikor a Tejút az évkör és az égbolt két átellenes pontján, májusban az Ikrek csillagképnél és novemberben a Skorpió és a Nyilas találkozásánál metszi a Naputat, az állatövet.

Májusban megnyílik tehát az égi kapu, s ezzel bennünk is megnyílik a lehetőség, hogy az égi erők támogatásával feljussunk a Világfán egészen a csúcsig. Mivel a szertartás eredetileg nem csupán a mítosz megjelenítése, hanem megvalósítása is: ezért állítanak ilyenkor májusfát - mert a szertartásban valóságos, égbenyúló fa jeleníti meg azt a függőleges, felfelé vezető utat, amit az ember önmagában jár be, mind magasabb állapotokat meghódítva magában. Régen ilyenkor választották a pünkösdi királyt, így mi is megkereshetjük magunkban azt a lehetőséget, ahol mint király a birodalma felett, uralmat szerezhetünk önmagunk összes állapota felett.

Az ősi ünnep - amelynek napja csak a luniszoláris naptár érvénybeléptével tevődhetett az évkörben változó, a Húsvéttól függő helyű Pünkösdre - a zöldág behozatalával kezdődött. A zöldellő, virágzó ágak, viruló gallyak, melyekkel a lányos házak kapuit díszítették a természet megújhodásának szimbólumai, de udvarlási szándék kifejezői is voltak. Zöldágjárásnak, de helyenként fendijózásnak nevezték az ünnep ezen részét, amiben talán a “fent de jó!” rejlik. A frissen metszett ágakkal játszottak is, “hidas”játékot, amikor párosával összefogódzkodtak, a párok egymás mellé álltak, felemelték kezeiket, a leghátsók pedig átbújtak a többiek karja és az ágak alatt, majd beálltak legelőre. Közben ezt énekelték: “Bújj, bújj zöldág, zöld levelecske, nyitva van az aranykapu, hadd bújjatok rajta!”(48.)

Az Aranykapu a Felvilág kapuja, vagyis bennünk, önmagunkban nyílhatnak meg olyan kapuk új lehetőségek felé, amelyek a tudati szabadságunkat eredményezhetik. Igyekezzünk tehát tiszta érzelmeket táplálni, világos, “fennkölt” gondolatokkal áthatni magunkat, akaratunkat jóra irányítani, hiszen ebben az időszakban a Nap éppen a lehető legtöbb fényt, világosságot árasztja szét világunkban és ez az erő ugyancsak befelé fordítható.

*

Nyári napforduló

A nyári napfordulóra a sötétség teljesen összehúzza magát, az éjszakák egészen rövidek lesznek a hosszúra nyúló nappalokkal szemben, s még ekkor, június 21- én, amikor a Nap épp belép a Rák jegyébe és a legmagasabbra emelkedő Nap pontban délben az égbolt közepén látható, egy szertartással mi is megérinthetjük, megszilárdíthatjuk, teljessé tehetjük önmagunkban legfényesebb, legvilágosabb, legtisztább állapotunkat.

Ez a termés beérésének kezdete, termékeny időszak, amikor az anyaföld, az anyatermészet bőkezűen osztja, ontja, adja áldását. A gyógynövények is ekkor telítettek leginkább világossággal, gyógyerővel, ekkor érik el hatóerejük teljességét, a füvek szedésére tehát a legjobb alkalom. Az ünnep napjának hajnalán, amikor megkerülték a földeket, s gyógyfüveket gyűjtöttek az emberek, különös gonddal keresték az aranyospatrácot, mert úgy tartották, az ilyenkor megszólal, s a többi fű titkát is kibeszéli.(49.)

A mezőn szedett virágokból, füvekből koszorút is kötöttek és a ház elejére akasztották tűzvész ellen, mert ekkortól lesz elemében a nyár: ami a tűz elem évszaka. A frissen gyűjtött gyógyfüvekből a máglyába is szórtak, amit a falu határában vagy egy dombon, halmon, netán magasabb hegy tetején raktak, vagy a hegy tövében forrásnál, esetleg kútnál a faluvégi réten. A máglya örömtűz, a máglyarakás nem egyszerű játék a tűzzel, hanem mélységes értelmű szertartás.

A cél a Nap erejének megerősítése volt, a fény megtartása a világban, a sötétség visszaszorításával tisztítás és gyógyítás is egyben. A kút lejárat az alsó világba, mely a sötétséget jelképező sárkányok, kígyók lakhelye. Az efféle alvilági lények ellen kell megfüstölni a forrásokat, kutakat, a tűzre tett illatos füvekkel elűzni a sárkányokat, hogy “a vetésben ne tegyenek fergeteggel kárt, hogy a kutakat, forrásokat ne itassák tele méreggel”. Mi is tüzet gyújthatunk ekkor társaink, barátaink, szeretteink körében, tudva, hogy a világos meglátásokat a tudatunk mélyén megbúvó árnyékos tartományokra, lappangó késztetésekre, rögzültségekre, eddig át nem látott szándékokra, a hétköznapokban szinte láthatatlan szálakon mozgató vágyakra érdemes kiterjesztenünk.

A tűzrevalót: régi fát, rossz zsúpot, szalmát, de a parázsra szánt almát is gyerekek kéregették, gyűjtötték össze. A felnőttek, mielőtt odaadták volna, háromszor feldobták az almát a levegőbe. A legények közül a legnépszerűbb vagy legidősebb, nemegyszer maga a pünkösdi király lett a toborzó legény, aki összegyűjtötte a falu legényeit. Az elmúlt hetekben hántott nyírfahéjakat felfűzték egy botra, s amikor az első csillag megjelent, ezekkel a lobbogatókkal, lobogányokkal kimentek a falu határába, hogy megrakják a hatalmas máglyát. Helyenként hét, máshol tizenkét rakásba tették a szalmát és a szalmarakásokba füveket kevertek, de a nagy máglyát négyszögre rakolták, szabályos négyszög alakúra, s néhol máglyára tették a májusfát vagy az előző esztendei aratókoszorút is. A tűz sarokpontjaihoz kor s nem szerint telepedett a nép, miként a dal is szól:

Mikor kész lett a máglyarakás, egy leány háromszor körüljárta vízzel és ezzel szentelte meg, míg a toborzó legény is háromszor kerülte meg tűzzel, majd meggyújtotta. A tűzgyújtáskor hosszú, többrészes éneket énekeltek. A legények legelsőbbike ezalatt a máglyáról meggyújtotta a maga lobbogatóját, majd tovább adta a lángot a többieknek, hogy azután a tűz körül táncolva lángoló seprűiket jobbjukkal körbeforgassák és fel-felhajigálják mind magasabbra a koromsötét, most már nem csupán csillagoktól szikrázó égbe. Az aláhulló parazsat eltaposták, mondván, hogy lábuk eztán ki ne sebesedjék.(51.)

Amikor már lohadt a tűz ereje, s a lángok sem nyújtóztak akkorát, elkezdtek általszökdösni a máglya felett. Háromszor ugorták át a tüzet, néha közösen is, s közben kívántak valamit, például azt, hogy minden szomorúságuk égjen el. Úgy tartották, a tűz gonoszűző erejű, megvéd a köd, a jégeső, a dögvész ellen, megóv bajtól, kórtól, de meg is gyógyít a betegségekből, jó még fekély ellen is és mindemellett bőséges termést is hoz. Néhol a lányok ugrottak először, csak aztán a férfiak, mert a gonosz előbb rontja meg a lányokat. A lányok ugrásából férjhezmenetelükre jósolgattak, de hiszen aki ügyesnek bizonyult és bátorságot is tanúsított, azt bizony ki is szemelték ilyenkor asszonynak. Ugrálás közben párosító nótákat énekeltek, amelyekben az éppen ugró leányt összedalolták, összeénekelték egy deli legénnyel. Anyák ugyanakkor csecsemőjüket vitték keresztül a lángok fölött, tűzzel szenteltek ősi szokás szerint, hogy gyermekük ellenálló legyen a betegségekkel szemben.

Mikor már ki-kihúnytak a lángok, de még perzselt a parázs, beledobták az almát és a többi gyümölcsöt. Ezeket azután kikaparták, mert jók torok- és hasfájás ellen, gyógyerejűek, hiszen a tűz minden szennyet eltávolított belőlük és ugyanakkor erejével telítette őket. Az alma gyógy- és gyermekóvó szer, gyerekek azért kapták, hogy egészségesek maradjanak. Ezekben a napokban viszont nem ehettek cseresznyét és nem ehettek a sült almákból sem azok az anyák, akiknek meghalt a gyermekük, hogy az kaphasson a túlvilágon. Mindemögött a lélekmagvakat termő világfa képzete rejlik, mert a cseresznye úgy terem, mint e fán a lélek, az alma pedig mint egy kis Nap - mint aranyalma - maga az örök élet... Ezért futottak később a sült almákkal a temetőbe és tettek a sírokra is belőlük(52.), nem csak áldozatképpen az elhunytak szellemeinek.

A még parázsló tűzbe frissen szedett virágokat is szórtak s gyógyfüveket pároltak fölötte. Virágos bodzafaágat tartottak például a tűzbe, s így megpárolva később daganatra tették. Az ugyanígy megfüstölt vasfű, fodormenta és tisztesfű teáját hatékony szernek tartották mellfájás ellen. Leginkább mégis ez utóbbit, tisztesfüvet tartottak a tűz füstje fölé, nem véletlenül, mert tisztel, tisztít, tiszta szavainknak mély a kapcsolata a tűzzel. “Kelés ne legyen testemen... törés ne legyen lábamon...” - mondták közben az igézőt, s a lányok a végén a tisztesfüvet égnek dobálva azt is kiáltották: “Ilyen nagy legyen a mi kenderünk.”

A csávából, fáklyából maradt üszkös csutakokkal hazafelé megkerülték a határt, a vetéseket, majd a búzában vagy a káposztaföldön állították fel őket üszög s hernyólepés ellen. A káposztát a máglya mellett forrt vízzel is locsolták később. Néhol eztán a kenderföldre mentek a leányok a legényekkel, ahol egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a lehevert kender feláll, az egy éven belül férjhez megy, illetve megházasodik. Máshol éjféltájban, amikor már kialudt a tűz, csak a leányok indultak a kenderföldekre és a sötétben minden leány két szál kendert összekötött. Kilenc nap múlva megnézték: akié virágos, annak legény, akié magos, annak özvegyember lesz az ura.(53.)

Sok minden eldől ugyanis ezen az éjszakán, hiszen a kinti fényhez, a legmagasabbra hágott Nap erejéhez mérten a tudatosságunk is elérheti legtisztább, legvilágosabb állapotát, amikor önnön benső középpontunkban megszilárdulva mintegy a teremtés pillanatából szemlélhetjük a világot. S miként a kút körül, a sötétségben lángra kap a hatalmas máglya, mi is körbejárhatjuk, megvilágíthatjuk cselekedeteinket, hogy átitassuk önnön mélyünket a tudatosság fényével. Elégethetjük, ami múlandó, tűzre vethetjük, ami úgyis az enyészeté, elhamvaszthatjuk a vágyakat, szenvedélyeket. (Ezt minden reggel és este, napkeltekor és napszentületkor is megtehetjük egy gyertyagyújtással.) Mondják, e hó utolsó napján megszakad a búza töve, azaz most már nem nő tovább. Most jő tehát a betakarítás ideje, a szüret, tetteink gyümölcseinek learatása.

A régiek úgy tartották, aki a nyári napforduló éjjelén kilesi az aranyos páfrány virágzását, virágját leszedi és megőrzi, az megérti az állatok beszédét. A páfrány éjfélkor virít, a virrasztót rendszerint elnyomja az álom és egy kis madár letépi az éppen kifeslő virágot. A virág fénye olyan, mint a Napnak világossága és “mindentudó táltos lesz abból, aki meglátja”. (55.)

Most az égen és az évkörön végigvándorló Naphős egy esztendőbe sűrített életsorsában elhagyta élete delét, ám uralma szinte még teljes, fénye csorbítatlan. Az azonban, hogy a nyári napforduló óta már rövidülnek a nappalok azt jelzi, hogy nem ülhetünk a babérjainkon. A sötétség növekedtével a tudattalan késztetések uralkodhatnak el az emberben, így az esztendő első felében megnövelt és most “termésként” begyűjthető tudatosság az, amire számíthatunk az esztendő második felében.

Életünkben is hasonlóképp zajlik: amikor a Nap is alábbszáll, s mind közelebb jár a déli látóhatárhoz, életünk delén túl az eddigi növekedés után a természet mintáját, a magba sűrűsödést követve bennünk is alászállás, magunkba szállás, visszahúzódás, elmélyedés, befelé tekintés és elengedés kell következzék, hogy majdan, a téli napfordulóhoz, a sötétség mélyéhez, az évkör vége jelképezte halálhoz elérkezve meglegyen a biztos alapunk, ne kelljen kívül támasztékot keresni létezésünkhöz, önmagában megálljunk kötöttségek nélkül, minden ragaszkodástól mentesen és eloldottan képesek legyünk átvinni a csak az örök halhatatlan lényeget tartalmazó tudatosságunkat a túlsó partra.

7. ÖSSZEGZÉS

Az előbbiekben felsorolt ünnepek, szertartások a rendezettségben és ritmusban, azaz a világmindenséggel összhangban élni kívánó ember számára megteremtették az alkalmat arra is, hogy a külső világban megélt rendet benső élménnyé emelje. Ez az igény örökérvényű minden kor és a világ bármely pontján élő ember számára. A lehetőség tehát minden korban adott, csupán a szimbólumok mögött rejlő jelentést és üzenetet kell feltárni és alkalmazni.

Befejezésképpen érdemes tán arról is írni, hogy miként tartom elképzelhetőnek a hagyományos szertartások felelevenítését. Semmiképpen sem úgy, hogy lemásoljuk a régiek tetteit, inkább azt kell tudatosítani, hogy a szertartás természetesen megélhető kint is, bent is, azaz nem kell feltétlenül májusfát állítanunk és megmásznunk, hogy az a bizonyos túlemelkedettség megjelenjen a tudatunkban. A legfontosabb tudnunk, hogy az idő természete éppen milyen feladatra alkalmas és hogy azt megélve, végrehajtva miként haladhatjuk meg hétköznapi tudatiságunkat.

Ám ez nem jelenti azt, hogy a tudás ismeretében és a belső mozdulat végrehajtásával párhuzamosan ne jelenjen meg kint is, akár a régi hagyományos szertartások mintájára a rítus. Így el tudom képzelni azt is, hogy lesz talán hely és idő, amikor parázsoláskor, azaz Karácsony előestéjén, az ünnepet megelőző ádventi böjt végeztével a családfő a megterített asztalra behozza a kerekségével az éppen születő Napot idéző kenyeret és rostát, köszöntője így szól:

IRODALOMJEGYZÉK:

1. Szimbólumtár (szerk. Pál József és Újvári Edit). Budapest, 1997, Balassi Kiadó, 6. o
2. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára (főszerk. Benkő Loránd), Budapest, 1976, Akadémiai Kiadó, 756.o.
3. Szimbólumtár, i.m. 7.o.
4. U.o. 7.o.
5. C. G. Jung: Az anyaarchetípus lélektani aspektusai, in Mélységein ösvényein, Budapest, 1993, 106.o.
6. Hamvas Béla: Scientia Sacra I., Szentendre, 1995, Medio Kiadó, 162.o.
7. C. G. Jung Alapfogalmainak lexikona I., Budapest, 1997, Kossuth Kiadó, 74. o
8. Szimbólumtár, i.m. 9.o.
9. Pais Dezső: A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből, Budapest, 1975., Akadémiai K., 185-209.o.
10. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára, i.m.,730-731.o.)
11. Vasas Samu - Salamon Ildikó: Kalotaszegi ünnepek, Budapest, 1986, Gondolat, 14.o.
12. U.o.14.o.
13. U.o.27.o.
14. Mérei Ferenc: Közösségek rejtett hálózata, Budapest, 1996, Osiris Kiadó, 218.o.
15. Buda Béla: A szerep fogalma a szociálpszichológiában. in Szociálpszichológia. Budapest, 1997, Osiris Kiadó, 110.o.
16. Magyar Néprajz VII. (szerk. Dömötör Tekla) Budapest, 1990, Akadémiai Kiadó, 17.o.
17. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások, Bp. é.n. Atheneum, 159.o.
18. U.o.19.o.
19. Igézet ne fogja (szerk Fazekas István és Székely Sz. Magdolna) Budapest, 1990, Magvető, 84.o.
20. O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások, Budapest, 1966, Gondolat, 80.o.
21. Igézet ne fogja i.m. 89.o.
22. U.o. 97.o.
23. Kósa László - Szemerkényi Ágnes: Apáról fiúra, Budapest, 1973., Móra, 198.o.
24. Igézet ne fogja i.m. 59.o.
25. U.o. 59.o.
26. Kósa László - Szemerkényi Ágnes: i.m. 204.o.
27. A magyarság néprajza, Szellemi néprajz II., Budapest, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 161.o.
28. Magyar Néprajz VII. i.m. 63.o.
29. Vasas Samu - Salamon Ildikó: i.m. 216.
30. Igézet ne fogja i.m. 67.o
31. Vasas Samu - Salamon Ildikó: i.m. 216.
32. O. Nagy Gábor: i.m. 475.o.
33. Ipolyi Arnold: Magyar Mythologia, Pest, 1854, Heckenast, 549.o.
34. László Gyula: Őseinkről, Budapest, 1990, Gondolat, 131.o.
35. Igézet ne fogja i.m. 22.o.
36. Ipolyi Arnold: i.m. 555., 567.o.
37. Michale Banton: A szerepek, in: Mentálhigiéné, Budapest, 1994., Animula, 411.o.
38. Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció, Buenos Aires, 1968, Editorial Transsylvania, 255.o.
39. Róheim: i.m. 297.o.
40. Fehér M. Jenő: i.m. 236-237.o.
41. Dömötör Tekla: Magyar népszokások, Bp, 1977., Corvina, 20.o.
42. Igézet ne fogja i.m. 252.o.
43. Magyar Néprajz VII. i.m. 155.o.
44. Barabás László: Forog az esztendő kereke, Marosvásárhely, 1998, Mentor Kiadó - Custos Kiadó, 74.o.
45. Ipolyi Arnold: i.m. 339.o.
46. Tátrai Zsuzsanna: Húsvét, in: Kis magyar néprajz a Rádióban, Bp., 1978., RTV-Minerva, 279.o.
47. Dömötör: i.m. 35.o.
48. Igézet ne fogja i.m. 257.o.
49. Ipolyi Arnold: i.m. 193.o.
50. Róheim: i.m. 316.o.
51. U.o. 318.o.
52. Igézet ne fogja i.m. 258.
53. Róheim: i.m. 318.
54. U.o. 318-319.o.
55. Magyar Néprajz VII. i.m. 243.o.