A globalizációs kihívások között a legjellemzőbbek az állammal szembeni hatások szempontjából érdekesek: mint a gazdasági magtevékenységek, a média és általában az elektronikus kommunikáció globalizációja, a bűnözés globalizálódása, a pénz- és valutapiacok globalizálódása mint kölcsönös függőség elmélyülése a legfőbb kényszerek.¹ Az állandó elektronikus (csere)kapcsolat a valuták között létrehozott egy kényszerű koordinációt a pénzügyi központok között is, bizonyos stabilizációra lett szükség (a kamatok és más monetáris mutatók szabályozása) a költségvetések között is. Ennek megfelelően a nemzetközi pénzügyi intézmények nyomása mind határozottabb a fejlődő országok csoportjaival szemben (ill. pl. az EU-ban a Bundesbank már lényegében európai központi bankként működik). Jellemző továbbá az állam új fiskális krízisének kiszélesedése a globális gazdaság viszonyai között, hogy a meghatározó nemzetközi globalizációs trendek ellenére egyedi állami költségvetéseket kell(ene) készíteni. A leginkább zavaró tényező ebben a folyamatban, hogy a globalizációban a jóléti állam tűnik el fokozatosan, s ez a leépülés nemcsak a fejlettek és fejlődők között, hanem az OECD-n belül is zajlik, amennyiben pl. az Amerikai Egyesült Államokban sokkal alacsonyabbak a szociális vonatkozású munkaerő-költségek, mint Németországban. Ez a negatív verseny egyre könyörtelenebb módon zajlik a globális gazdaság viszonyai között.²

Jellemző ebben a folyamatban a globális kommunikációs hálózatok működése a globális, regionális, lokális szabályozások nélkül. Ennek megfelelően erősödik a média (és mindennemű kommunikáció) szabályozásának követelése, különösen a szórakoztatásban és a tömegtájékoztatásban. Mindent összevéve Castells terminológiája szerint az Információ Korában (ill. az információs társadalom felé vezető folyamatban) a nemzetállamokat három kölcsönösen összefüggő kihívás éri: a globalizáció az összekapcsolódó tulajdonlásban, a technológia terjeszkedésének gyorsasága és rugalmassága, ill. a média teljes autonómiája és sokfélesége.

Az 1980-as évekig a legtöbb fejlett országban (talán az Amerikai Egyesült Államokat kivéve) kormányzati ellenőrzés alatt (és helyenként tulajdonban) voltak a rádiók, tévék, s az írott sajtó is számos finanszírozási forma révén. Tulajdonképpen az USA-ban is működött/működik valamilyen állami ellenőrzés, amennyiben a három nagy tévéhálózat fedi le a hallgatóság (és közvélemény) 90%-át. Egy évtized alatt minden megváltozni látszott a technológiai fejlődés következtében, amikor új kommunikációs formák, interaktív készségek, a számítógép segítette kommunikációs eljárások léptek be: de mindez csak ideiglenes volt, mert befolyásolás csatornái ismét elérték a hálózatokat.

A médiaipar létrejötte a technológiai forradalmon mint hordozón (vagy médiumon) túl az új gazdasági, kulturális, politikai kapcsolatok rendszerének a szülötte. A média intézményrendszere és üzleti világa is átalakult az 1980-as években (kivéve Kínát, Szingapúrt, vagy az iszlám fundamentalizmus országait): a tévéket és a rádiókat privatizálták, s a kormányok tulajdonában maradt csatornák is a nézettség és a reklámozás kereskedelmi szabályai szerint kezdtek működni. Az újságok a nagy konzorciumok körül kezdenek koncentrálódni, rendszerint valamilyen bankcsoporttal a háttérben. Végül a média globalizálódik a tőke, a technológia, a tulajdonszerkezet és a vállalati forma, a tehetségek megszerzése terén is, s egyre messzebbre kerül a nemzetállami működési/működtetési formáktól. A kormányzati befolyás többé-kevésbé megmaradt, de a kormányzati hatalom a média felett lényegében megszünt.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a médiának ne kellene újraépítenie függetlenségét a hitelesség látszata kedvéért, és nemcsak a közvélemény szemében, de a hatalom birtokosai, a hirdetők és a részvényesek, a pluralitás szempontjából is, mert az jelenti a média üzleti alapjait és a fenntartását. A média ma egyensúlyozik a baloldali-liberális elköteleződés és az abból adódó szűkítések, információvisszatartás, szegmentálódás között. A függetlenség és professzionalizmus nemcsak a média “jutalomideológiája”, hanem üzlet is (mondván, hogy a függetlenség értékesítése a legjobb üzlet). Az információ korában a központi kormányok és elitek, a városi értelmiségi centrumok is elveszítik hatalmukat a média globalizálódásával szemben. A média befolyásának növekedése kettős: a globalizáció mellett a helyi szerveződések hatása is növekedik (helyi lapok, rádiók, tévék). Az ún. helyi média politológiai, szociológiai, információtudományos és tájékoztatáspolitikai értékelése rámutat, hogy az legtöbbször osztott programot jelent, markáns kapcsolat fűzi valamilyen sajátos (populáris) hallgatósághoz, miközben mellékesen a tömegtájékoztatás standardizált nézeteit közvetíti. Ebbéli viselkedésében a helyi média távolodik a nemzetállami típusú (direkt és indirekt) műsorszolgáltatás-ellenőrzéstől. Ugyanakkor a regionális és lokális média függetlensége a központi (kormányzati, állami) hatalom mellett a médiabirodalmak fokozott érdeklődésétől is veszélyeztetett (ahogy a sajátos lokális-helyi vásárlószegmenseket próbálják megszállni a hirdetési tőke nyomására).

2. A kvázikaotikus társadalom kialakulása

Mindennemű állami ellenőrzés hatástalan a hálózatokba szerveződő kommunikációra nézve, ezért a korszerű információtudományos szemlélet a kavázikaotikus társadalom mint rendszer modellezésével, megértésével próbálkozik. A tisztességtelen előnyszerzés, a jogszerű, de erkölcstelen spekuláció, ill. a bűnözés világméretű jelentléte a legfőbb veszélyei az internet által megtestesített paradigmának. Egy nemzetközi konferencia a Net kapcsán a fegyverek, technológiák, emberi szervek, gyermekek kereskedelmét, a bérgyilkosságot, rablást (műkincs, arany, elefántcsont stb.), kábítószert, prostitúciót, nem utolsó sorban a veszélyes anyagok közvetítése típusú veszélyeket minősítve évi 750 Md USD illegális forgalomról számolt be a globális pénzügyi rendszerben.

A legfontosabb hatások a nemzetállamok szempontjából három nagy csoportba rendezhetők. Egyrészt már az államhatalom legmagasabb szintjein is megjelenik a bűnözés (korrupció, befolyással visszaélés, illegális politikai finanszírozás, befolyásszervezés), másrészt sok állam függőségbe kerül az árnyékgazdaság nemzetközi összefonódásai miatt (mint pl. az USA a dél-amerikai drogkartellek, a fegyverkereskedelem: az európaiak az olasz vagy az orosz maffia terjeszkedésével). Harmadszor, de nem utoljára, az árnyékgazdaságból származó pénzek szabad áramlása manipulálja a nemzetközi politikát, destabilizálja az egyes nemzetállamokat, nemzetgazdaságokat (mint pl. a japán Yakuza befolyása Délkelet-Ázsiában). Ezért már minden felelős tényező megegyezik abban, hogy a nemzetközi elektronikus pénzügyi folyamatok ellenőrzése elengedhetetlen, a különféle bűnüldözési világkonferenciák pedig már régóta a globalizálódásról szólnak.

Más típusú kihívás együttest jelent a nemzetállamok szempontjából a kölcsönös függőséggel járó második csoport, a katonai tömbök széthullása, két, majd egy szuperhatalom kiemelkedése, s a köréje szerveződő országok kapcsolata, másrészt az új technológiák befolyása a hadviselésre: harmadrészt az emberiségre kifejtett hatások tudatosodása a kockázatkezelés, az információtudatosság terén. További elgondolkodtató hatásokat jelent a nemzetbiztonságban, hogy mindinkább függőségbe kerülnek országok, államok a haditechnikai, technológiai szállítók, ill. a szükséges szakértő munkaerő terén. Különösen igaz ez a kommunikáció területén, ahol a legfejlettebbek vértelenül megsemmisíthetik ellenfeleiket. A katonai technológiák hihetetlenül gyors fejlődése egyébként is aláássa az egyes országok biztonságát.³

További szempont mint hatáscsoport az indusztrializáció mint az elektronikus technológiai fejlődés, ill. az információs és kommunikációs technológiák következménye, s e téren új régiók és országok válnak a fejlődés mintaországaivá. Szempont a környezetgazdálkodás, a környezetvédelem, a vonatkozó globális hatások kiküszöbölése mint nemzetállami problémák. Ide tartozó probléma a globális túltermelési válság fenyegetése, mivel az elmúlt 20-30 évben olyan hatalmas termelő kapacitások születtek a világban, amelyek teljes felfutásával a piacok szűkösek lesznek (ezért folyik a piacokért küzdelem az arab fundamentalizmus, a balkáni jugoszláv hegemónia stb. ellen.

3. Globális kormányzás vagy szupernemzetállam?!

Castells az EU-integráció kapcsán veti fel azt az igényt, hogy a nagy európai cégek miként próbálnak helytállni, versenyelőnyöket teremteni az amerikai és a japáni cégekkel szemben, ill. hogy az állami elitek miképpen próbálják megőrizni szuverenitásukat a növekvő kölcsönös függőségben (a nemzeti szuverenitások részbeni vagy teljes elvesztése után). Van tehát gazdasági és politikai érdek is, amely a nemzeti bázisú államhatalmat kívánja újrateremteni magasabb szinten, ahol az új feltételrendszerben valamiként ellenőrizni tudják az információt, a gazdasági folyamatokat, ill. valamilyen hatalmat gyakorolhatnak. Castells a “Brüsszel-kartellnek” nevezi az EU-t, amelynek tagjai valamilyen alkufolyamatban osztoznak a lehetséges hasznon, miközben a tagok megőrzik a szuverenitásuk minimumát az új globális rendetlenségben (a kvázi-kaotikus világállamban). Ezért nem globális kormányról, hanem szupernemzetállamról beszél, amelyben a tagok változó formációkban képviselik és gyakorolják aggregált érdekeiket. Ezt a különböző nemzetközi szervezetek megnyilatkozásai is igazolják: a WTO, az ENSZ, a G-7, az IMF, a VilágBank, a NATO, a NAFTA, a MERCOSUR, az ASEAN, az OAU stb. is ilyen nemzetállamokat képeznek, nem pedig a világállamot vagy a világkormányzást erősítik.⁴

Mindent összevéve, abban igaza lehet Castellsnek, hogy egyre növekvő szerepet játszanak a nemzetközi intézmények és a szupranacionális konzorciumok a világpolitikában, de ez nem jelenti egyben a nemzetállam megszűnését. A nemzetállam túlélése viszont sokba kerül, mint az államok közössége egy tagjának csökkent szuverenitása, a legitimációja, a hatalma, s a maradék megtartásához is minden eddiginél kifinomultabb állami intézményi lét szükséges.

A folyamat régóta tart, amennyiben a társadalmi és szociális érdekek széttartása és széttöredezése a hálózatba szerveződött társadalomban az identitások (azonosságtudatok) újra- és átformálódását veti fel. Az azonosságok sokfélesége a civil társadalom megerősödését, a nemzetállami keretek lerombolását hozta (amit Habermas legitimációs krízisként, Sennett pedig a közéleti ember bukásaként jellemez), szükségképpen decentralizálta az állam hatalmát a lokális és regionális politikai intézményekre, ami két konvergáló trend mentén történt. Egyrészt az állami intézmények földrajzi széttagolódása révén a kisebbségek azonosságtudata könnyebben nyilvánul meg a lokális és regionális szinteken. Másrészt a nemzeti kormányok a gazdaság, információ, hatalom globalizálódása kihívásait úgy kezelik, hogy alacsonyabb szintre viszik a probléma-feltárást, s azzal a decentralizáción keresztül tulajdonképpen legitimációt próbálnak nyerni.

A teljes állami leépülés felé tartván mind fontosabb számolni azzal, hogy valamilyen egyenlőségeszmény még létezik a társadalomban, s ennek érvényt szerezni csak az állam képes. Erre a szegénység vagy az etnikai kisebbségek elkülönülése a legjobb példa. Számtalan példa van arra, hogy a regionális és helyi elitek, ill. azonosságok elnyomnak különféle csoportokat, ha az állam nem kényszerít a pozitív diszkriminációra velük szemben. Az identitások szelektív intézményesülése döntő szerepe az államnak (ami ugyanakkor az állam és társadalom dinamikájának is alapja), minthogy nem minden identitás tud megjelenni központi és a helyi kormányzatokban. A területi-helyi egyenlőség a társadalmi egyenlőség és igazságosság alapja: tehát a szegénység és az etnikai kisebbségek területi megjelenése (ill. jellemző volta), az esélyegyenlőtlenségek koncentrálódása mindig az állam gyengesége.

A kulturális és nemzeti azonosságtudat működése jellegzetes Katalónia példájában, ahol a katalánok termékenysége már régen nem elég a reprodukcióhoz. A kulturális azonosságtudat a katalán államiság alapja, miközben a szociális (a gazdasági és társadalmi) integrálódás zavartalan. A katalánok a helyi államot tekintik azonosságuk hordozójának, amit keményen őriznek a spanyol nemzetállammal szemben, miközben Spanyolország lojális (állam)polgárai. Ugyanakkor a Katalunya-eszme azt is jelenti, hogy a katalánok a helyi intézményeken keresztül integrálják (asszimilálják) a nem katalánokat. Más eset áll elő, amikor a helyi közösségek intézményei elvetik a nagyobb egységbe (államba) tagozódást és integrálódást, s azzal etnikailag elváló közösségeket hoznak létre (ilyenek a nyugati nagyvárosok latin vagy ázsiai közösségeinek negyedei).

Ezek a történések ott lesznek jelentős gondok forrásává, amikor a nemzetállamok a többségi legitimáció megőrzésében kénytelenek a helyi és regionális önkormányzatokra hagyni hatalmi jogosítványaikat, ill. forrásaikat. Ezzel viszont egyre nyilvánvalóbban válnak képtelenné a legfőbb állami funkció, az egyenlőség-eszmény fenntartására: pontosabban nem tudják kiegyenlíteni a különbségeket a kisebb-nagyobb közösségeik között. Az állam legfőbb területi egyenlőtlenségeinek gondja az egyenlőség-eszmény látszólagosságának fenntartása, miközben állandó elkülönülési egyenlőtlenségeket szervez a pozitív diszkriminációval. Az erős önkormányzatok és erős kormány, ill. az erős állam és a gyenge helyi autonómiák léte nagyon bonyolult.

Ma a nemzetállamokat a nemzetközi szervezetek előírásai fosztják meg szuverenitásuk jelentős részétől. A nemzetállamok válsága azonban az államelméletek válsága is egyben. Tulajdonképpen a hatósági kompetenciák pluralitása a döntő, ill. az, hogy a nemzetállam már nem kizárólagos hordozója vagy birtokosa ezeknek. A gazdasági folyamatok globalizációja az állami szuverenitások sok típusát csorbítja. A nemzetállam központi funkciója lényegében nem több, minthogy gondoskodik a legitimációról, biztosítja a szupranacionális kötelezettségek és a szubnacionális kormányzási mechanizmusok működtetését.- mutat rá Castells. A legfőbb szerep a koordinációé, a tőke, a termelés, a kommunikáció, a bűnözés, a nemzetközi intézmények, a szupranacionális katonai apparátusok, a nem kormányzati szervezetek, a transznacionális intézmények és a közvéleményformálók között. A veszélyek nem csekélyek, amikor a távlat a kvázi-kaotikus társadalom létrejötte, amelyben az állam jogosítványainak szerteágazó leépülése szükségszerű, miközben ezzel a folyamattal párhuzamosan különféle hatalmi, befolyásszervező hálózatok jönnek létre, amelyek magukhoz ragadják az állami kompetenciákat. Az institucionalizmus, a pluralizmus és az instrumentalizmus, ill. ezeknek az elméleti megközelítéseknek a revíziója együtt az új állam-, politika- és gazdaságelméletek vitáiban az információs társadalom kapcsán mind szerepel Castellsnél, de a tételes felsorolást nem foglalja rendszerbe, s nem készít kritikát.

4. Új identitás alapú nemzetállamok?!

A “nemzeti” helyett új állami szuverenitások erősödnek meg, miközben egy globális rendszer navigálja a pénzügyi és világpolitikai “kiigazításokat”. Egyesek ezt “neomedieval form of universal political order”-nek nevezik, amelyek szellemében a hatalmi jogosítványaitól teljesen megfosztott állam, az autoritás minden eszközét leadó központi irányítás lépne a mai formák helyébe. Az információs társadalom paradigmák kapcsán azonban Castells rámutat a gyorsított felzárkózás fejlődő országaiban, az információs infrastruktúrafejlesztési programokat mint a felzárkózás első és nem mellőzhető modernizációs lépcsőjét építő japáni és a Dél-Koreai mintával érvelve (amit most a délkelet-ázsiai kistigrisek után Kína is követni kezdett) a modernizáció legbiztosabban sikeres menetére. Japán és Dél-Korea a legjellemzőbben módon nemzetállamok társadalmi homogenitással, egyenlőség-eszménnyel, kulturális azonosságtudattal. Ezek a példák bizonyítják, hogy a modernizációs kényszer mellett a versenyképesség erősítésének kényszere is a nemzeti politika szükségességét erősíti, a nemzetgazdasági teljesítmény növelése nemzeti politikát igényel, ahogy a humántőke fejlesztése is. A jövő kulcsa ugyan az autoritások pluralitása, vagyis a nemzetállamnak lesznek vetélytársai, de nem lehet nem létezőnek tekinteni. Ellenben a liberális demokrácia két alapvető bázisát (ti. a közérdeket és a társadalmi konszenzust) elveszíteni látszik, mert - mint Castell hangsúlyozza- a hálózatokba szerveződő társadalomban az informacionális politika szervez. Nem a centrista, a jobb vagy a baloldali politikai eszme a döntő, amikor mindegyik ugyanannak a médiának a kiszolgáltatottja. A technológiai tényező befolyása elsöprő a politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági területen: s a kulcs hozzá az elektronikus média (a sajtó, rádió, tévé, internet). Nem minden bontható le képre, hangra, jelmanipulációkra, de ezek nélkül nincs hatalomgyakorlás. Nem az elektronikus média uralja a politikát - érvel Castells, de a politika az elektronikus média csatornáin keresztül zajlik, s aközban mindenféle befolyások érik.

A politikai rendszerek krízise az új rendben azzal bonyolódik, hogy a média dominálta politikai térben még csak nem is a média a meghatározó: a kvázikaotikus társadalom rendje nyílt társadalmi és politikai folyamatok révén zajlik. Ám a logikája, a befolyásszervezés, végső soron a hatalom működése az elektronikus média keretei között és szervezeti politikája szerint történik. Az Információ Korában a politika keretei a média uralta térben látszólag minden tekintetben kiszámíthatók: választások, politikai szervezés, menedzselés, döntéshozatal, kormányzás. De mivel a jelenlegi politikai rendszerek még mindig az ipari korszak politikai stratégiáin és szervezeti formáin alapulnak, politikailag elavulttá váltak, autonómiájukat tagadja az az információáramlás, amelytől függenek! S ez az alapvető oka az Információ Kora demokráciája válságának. A politikai rendszerek, a politikai kultúra, a politikai aktorok viselkedése a történelmi tapasztalatokból építkezik, viszont az az informacionális politika, amely ma az USA-ban működik (a televíziók dominanciájával, a számítógéppel segített politikai marketinggel, a közvélemény-kutatás típusú politikacsinálással - instant polling as an instrument of political navigation-, a “jellemgyilkolással” mint politikai stratégiával stb.) átható módon formál mindent..

Castells hosszasan foglalkozik annak kifejtésével és igazolásával, hogy a média a politika terepeként (közegeként) működik, a polgárok az információ révén érintkeznek környezetükkel, a média (a közvélemény-kutatások) után alakítják politikai nézeteiket, meggyőződésüket. A televízió a legerősebb hírforrás, hitele e téren csak növekedik. A kormányzás és a hatalom ugyancsak függővé vált a kormányzati döntéseknek a közvéleményre tett hatásai miatt (irányába), amit mérnek a közvélemény-kutatások, a fókuszcsoportok, a képelemzők stb. A világ egyre inkább túltelítődik információval, a leghatékonyabb üzenetnek a legegyszerűbb üzenetek bizonyulnak.

Castells gondolatmenetében az audiovizuális média az emberi szellem legfőbb táplálója manapság, azért a következő döntő kérdés az, hogy mi a média? Mi a forrása a politikai autonómiájának? Hogyan formálja a politika kereteit? A demokratikus társadalomban a vezető média (mainstream media) tulajdonképpen üzleti csoportokat jelent, egyre nyilvánvalóbban koncentrálódik, globálisan összekapcsolódik, ugyanakkor igen erősen diverzifikálódik, a szegmentálódott piacok felé nyitott. Az állami, közületi, kormányzat felügyelte média viselkedése egyre jobban hasonlít a magán/kereskedelmi médiára a globális verseny hatása miatt, ugyanolyan függőségbe került a hallgatói/nézői mutatók irányába. (részleteiben az Információ Kora 1.köt. 5., ill. a 2.köt. 5. és 6. fejezeteiben). Itt lép be a hitelesség kulcsszava kapcsán az állam, a kormány szerepe, ill. a média létfenntartásában, működésében döntő teljesítménymérés: a média a hirdetési pénzekből él, amit a nézettségi arányok (rating) vonzzanak, amihez hitelesség kell. A média autonómiája az üzleti érdekekben gyökeredzik, magas hivatástudat, újságírói legitimáció és önérzet jellemzi. Az újságírók jelentenek, beszámolnak, de nem foglalnak állást. A liberális demokrácia mintaállama, az USA, egyben az első információs társadalom a politikai marketing modellje is: a politikaformálást és -gyakorlást három egymással kölcsönösen összefüggő folyamat határozza meg. Egyrészt a politikai pártok hanyatlása, ill. szerepük a politikusok és állami vezetők kiválasztásában (1). Másrészt egy új komplex médiarendszer megjelenése, amely a kiterjedt televíziózáson alapul, párhuzamosan a rugalmas média sokszínűségével, az elektronikus összekapcsolódás lehetőségeivel (2). Harmadszor mindebben döntő tényező a politikai marketing széleskörű kiterjedése, állandó közvélemény-kutatásokkal (a közvélemény-kutatás típusú politikacsinálással), a visszacsatolás alrendszereivel a szavazási hajlandóságok és a politikai célkövetés között, a beszélgető műsorok, számítógépes direct-mail, telefonos közvélemény, ill. a politikai jelöltek és témák valós idejű értékelése (és módosítása) a sikeres szereplés érdekében.

A média politikai szerepe az ezredfordulón mélyen beágyazódott az állam működésébe technológiai és szervezeti értelemben egyaránt. A technológiai szerepben a legfontosabb tényező az, hogy a médiarendszer és a politikai marketing valós idejű módon kapcsolódik egymáshoz. Ahogy a technológiai fejlődés felgyorsította a média jelentő (bevezető tájékoztatási) szerepét, azzal növelte az információrendszer sebességét és rugalmasságát, de a visszacsatolási effektusok fontosságát (követő tájékoztatás) is. A médiabeszélgetés mindennapi tevékenységgé vált, aminek következményeként a politikai hivatalokban (élén a Fehér Házzal) minden nap összejönnek a tájékoztatási és kommunikációs szakemberek, hogy a “nép pulzusán” tartsák a kezüket, vagy a szemüket, hogy valós idejű módon reagáljanak a médiaesemények értékelése után. Ennek megfelelően a tájékoztatási - mint legfőbb információs szakértői - munka megszakítatlan folyamatosságú eseménnyé vált, amiben előkészítenek minden politikai döntést a médiapolitika nyelvére, ill. mérik a hatásokat, feldolgozzák, értelmezik a közvélemény-kutatásokat, a fókuszcsoportok eredményeit stb.

A média diverzifikálódása és a decentralizáció új formákat hozott az 1990-es években, amivel még átfogóbb hatásokat fejt ki a politikai magatartásokra és viselkedésekre. A helyi kábeltévék és rádiós talk-show-k lehetőséget jelentenek a politikusoknak jobban betájolni üzenetüket és célcsoportjaikat, közelebb hozhatják a politikai aspirációk és a választói várakozások találkozását a központi média torzítása nélkül. A videotechnika adottságai révén, videokonzervek formájában a politikusok eljuttathatják üzenetüket a közönségükhöz. A média közzétételi versenye azonban nagyon sokat árt a tárgyilagosságnak, hogy egyre kisebb figyelmet szentel a politikusoknak: az 1960-as évek végén még 42, az 1990-es évek elején már csak 10 másodpercet átlagban.

Az eltérés alapja az volt, hogy az 1980-as évek végéig a legtöbb európai televízió kormányellenőrzés alatt állt, s a politikai megjelenést és reprezentációt szabályozták benne. Sőt, a liberalizálás (privatizálás) után is önkorlátozó módon követték a politikai egyensúly eszmét (a brit ITV vagy a spanyol Antenna 3 az iskolapélda). Az állam, a média és a politika viszonya az USA és Európa között sokáig teljesen eltérő módon alakult (nem is beszélve a délkelet-ázsiai modellről). A jól dokumentált konzervatív európai modellben, mint a brit példában látható, hogy az 1980-as években 58%-ban volt a politikai hírek forrása a televízió, majd az 1990-es években ez az arány 80%-ra nőtt, s azzal egy időben megindult az amerikanizálódás is.

Fontos kísérő jelenség az informacionális politika európai meghonosodásaként egyfajta állandó botránykergető törekvés a politikai közéletben, a választási küzdelem részeként. A politikusok a média szabta keretek közé (skatulya) szorulnak. A média megerősödik, technológiai, pénzügyi, politikai értelemben egyaránt, bár nem lesz a negyedik hatalom, mert csak eszköz marad, pontosabban csatatér a politika számára. A médiapolitika mind fontosabb tényező az államban, költséges tényezőként, és még költségesebbé válik az informacionális politika erősödésével: a szavazás, hirdetés, piackutatás, elemzés, imázs-teremtés, információgyűjtés stb. révén. Egyre nagyobb feszültségek gerjednek a mindig alulfinanszírozott politikusok (pártok) és a mind költségesebb médiaszereplési kényszerek között.

Az informacionális politika jövője három fontos trend mentén alakul a várakozások szerint. Az első trend a helyi állam újraformálása. A regionális és a helyi (ön)kormányzatok helye a központi állami politikában, a decentralizáció folyamatában, ill. a lokalitások kooperációjával, a polgári részvétel helyi formáin át megerősödik (Amszterdam vagy Fukuoka Megye az Itá iskolapéldái). Az elektronizáció igen sokat segít ebben a folyamatban, a helyi rádiók és tévék, ill. a számítógépes kommunikáció minden formája révén. A második trend az elektronizáció és digitalizáció kínálta széles körű horizontális kommunikáció az állampolgárok között, a politikai közélet kiszélesedése. Az online információ elérés azonban ennél is több, lehetőség az információterjesztés és visszakeresés növelésére, interaktív fórumokat hozhat létre a befolyásokkal terhelt média megkerülésére. Egyesek - rendszerint csak mint lehetőséget - új politikai szervezetek létrehozását is valószínűsítik ennek révén, de ez a gyakorlatban még nem igazolódott (mert rendszerint csak a létező politikai konstelláció sokszínűségét szaporító fórumok jöttek létre).⁵ A harmadik trend szellemében a hálózati társadalomban a demokrácia rekonstrukciója mehet végbe a szimbolikus politika, a politikai mozgósítás (aktivitás) fejlődésével, ami elektronikus módon működne. Azonban mind több a szkepszis ezzel kapcsolatban, mert az elektronizálás a tapasztalatok szerint nem növeli a politikai aktivitást (a politikai infantilizmust ellenben, igen). Mindenesetre a politikai intézményrendszer működése egyértelműen tökéletesedik.

6. A szociális tényező hálózati társadalomban

A legitimációs krízist elkerülni látják az állami intézményrendszer jelentésének és funkciójának újradefiniálásával. A gazdaság, a hatalom, az információ globális hálózatai mellékhatásaként a nemzetállam elvesztette szuverenítása java részét: a liberális demokrácia megrendült. Egyfelől van az állami hivatalok privatizálása és a jóléti állam ígérete, a bürokratikus keretek feloldódása, másfelől az életminőség/életszínvonal romlása a népesség nagyobbik részénél összetöri a szociális kapcsolatrendszert (szerződést) a tőke, a munkaerő, az állam irányában. Felszámolódik a szociális háló. Nagyon valószínűnek látják, hogy a pénzügyek és a termelés internacionalizálódása, a cégek hálózatosodása, a munka individualizációja túlzottan erős alkalmazkodást igényel (többek között a női munka visszaszorulását). Mindez pedig a munkásmozgalmak teljes elszakadását eredményezi a munkásképviselettől, a társadalmi kohézió megszűnésével.⁶

Castells jellemző fejleménynek tekinti a politikai ideológiák sorsát is: amennyiben az ipari intézményrendszer, a gazdasági szervezetek, a nemzetállami liberális demokrácia, a szocialista szellemiség és szolidarítás, az új szociális és társadalmi összefüggések közepette jelentésmódosuláson mennek keresztül, jelentőségük visszaesik. Az ideológiák helyett Castells legitimáló identitásokról beszél: a civil társadalom intézménye, a tőke és a munka közötti szerződés kiüresedett, értékválság, életminőség-váltás zajlik. (Ennek kapcsán a sors iróniájának tekinti, hogy miközben országok sora küzd a liberális demokrácia intézményeinek elérésért, ezek az intézmények már nem relevánsak az adott helyzetre.) Az osztott vagy töredékazonosságok képezik a jövő társadalmának alapját. De miként?

Az új (papírízű) államkoncepciókban piacok, hálózatok, egyének és stratégiai szervezetek jelennek meg, amelyeket nyilvánvalóan a “racionális várakozások” kormányoznak. (Kivéve, ha a “racionális egyének” irracionális cselekményekbe bonyolódnak: erőszakkitörések stb.) Lényegében nincs szükség közösségi azonosságtudatra ebben a világban: az alapvető ösztönök, hatalmi késztetések, énközpontú stratégiai számítások irányítanak. Makroszinten a kultúra központú világnézetek helyét az énközpontú világnézet foglalja el. (Amit, persze, erősítenek kivételek: a végletes individualizálódás ellen fellépő, szektaszerűen szerveződő, kommuna típusú mozgalmak.) Castells érvelése szerint ezért szaporodnak az ún. ellenidentitások (“resistance identities”) éppen úgy, ahogy az egykori legitimáló azonosságok kiváltotta egyéni kezdeményező készségek építették fel a civil társadalmat az ipari társadalomban. Csakhogy ezek az ellenazonosságok nem kommunikálnak az állammal, ha éppen nem vitatkoznak a legsajátosabb érdekeik érvényesítése miatt.

Az új világban a domináns globális elit elfoglalja az információs infrastruktúra csatornáit az identitás nélküli tömeggel (ezek a “világpolgárok”) szemben, másrészt - következésképpen - az emberek a gazdasági, politikai, kulturális részvételmegvonás miatt vonzódni kezdenek új közösségi azonosságokhoz. Ebben a folyamatban jöhet létre a “Network Society” társadalmi dinamikája: az állami apparátusok, globális hálózatok és az énközpontú emberek együttesében végül is különféle kommunák formálják az ellenazonosságokat. A szóban forgó elemek azonban nem állnak össze nagyobb közösséggé, nincs ami összekösse őket (saját logikájuk is kizárja egymás elfogadását), nem lehet szó békés együttélésről sem.

Ettől a sötét próféciától az ún. programidentitások (“project identities”) menthetnek meg bennünket, amelyek várhatóan újraformálják a civil társadalmat, végső soron pedig az államot is. Ezek a programazonosságok a mai ellenazonosságokból jönnek létre. Az ellenazonosságok nem válnak automatikusan programazonosságokká, mert rendszerint passzív, defenzív magatartásokat involválnak, s érdekcsoportokat formáló erővé válhatnak elsősorban. A közösségi ellenállás típusú azonosságtudat hasonulhat az uralkodó érdekhez a globális tőke- és információáramlás révén. Sőt, a nacionalizmus is új történelmet írhat az Információ Korában, bár - jellemzően - inkább abban látják veszélyét, hogy korlátozhatja a nemzetállam rekonstrukcióját, amennyiben inkább a nemzetben, mint az államban való hitet erősíti. Másfelől viszont a nacionalizmus kiszoríthatja a modern nemzetállamot, az állami kereteken kívül keresve a nemzeti tartalmakat, ill. ettől függetlenül létre jöhetnek politikai intézmények multilaterális hálózatai az osztott szuverenítás különféle formációi mentén. Etnicitás, földrajzi azonosságtudat, városállamok, és mindez a globalizáció kapcsán?!

Végül is a hatalom, mint az állam egyik alapvető létformája kapcsán mondja Castells, hogy az új hatalom az információ kódjaiban nyugszik, ill. azokban a képviseleti formákban, amelyek körül a társadalmak szervezik intézményeiket, az emberek felépítik életüket, s határozzák meg viselkedésüket. A hatalom helye tehát az emberek szellemében van. Ennek megfelelően a hatalom az Információ Korában azonosítható és diffúz: tudjuk mi az, de nem tudjuk felmérni, mert a hatalom állandó harc a társadalom kulturális kódjai mentén vagy által. A tét az emberek szellemét uralni, s innentől kezdve a hatalom rugalmas szerveződésű a kvázikaotikus hálózatokban.

Castells az információs társadalom, mint az újkapitalizmus kialakulásában (az 1970-es és 1980-as évek során) a szerkezetváltást (restructuring) és az informacionális fejlődést (informationalism) tartja a legfőbb tényezőknek. Megközelítésének lényege, hogy megkísérli az újkapitalizmus, az informacionalizmus és a technológiai fejlődés közötti viszonyt formalizálni.

Castells,M.: The Information Age: Economy, Society and Culture.1-3 kötet, Blackwell, 1996-1998.1.k.: : 2.k.: The Power of Identity. 1997, p.462: 3.k.:

Castells,M.: The Informational Mode of Development and the Restructuring of Capitalism. p.7-32. in: The Informational City. Information technology, economic restructuring, and the urban-regional process. Blackwell, London, 1989, p.402

Sussman,G.: Communication, technology, and politics in the Information Age. Sage, London, 1997, p.318

Bellows,H.E.: The Challenge of Informatization in Post-Communist Societies. = Communist and Post-Communist Studies, 26.k. 2.sz. 1993,jún., p.144-164.

Garnham,N.: Capitalism and Communication. Global Culture and Economics of Information. Sage, London, 1990, p.216.

Csorba,J.: A magyar információs társadalom és információs demokrácia esélyei. = Valóság, 42.évf. 5.sz. 1999,máj., p.1-17.: valamint Az információs társadalom irodalma 1.: Castells a az Információ Koráról. = INCO, 1999, 1.sz.

Fairtlough,G.H.: A Model of Capitalism derived from Communication Theory. = Futures, 22.k. 1.sz. 1990,jan.-febr., p.69-77.

Dudley,L.: Communications and economic growth. = European Economic Review, 43.k. 5.sz. 1999, p.595-619.

Csorba,J.: A magyar állam makrokommunikációs válsága. = Magyar Szemle, 1996, 3.sz. p.234-246.

Csorba,J.: A médiahatalom átmenet a médiagazdaságba. = Valóság, 1998, 4.sz. p.22-36.

Jegyzetek

² Korábban két alapvető módja is volt az ilyen verseny korlátozásának: egyrészt a fejlettek és a fejlődők közötti termelékenységi és minőségi szakadék révén, másrészt a belsőpiaci protekcionista nyomás formájában, az import előnyeinek korlátozásával.)

⁶ Szakértők szerint nem tűnik el teljesen a munkásképviselet, de csak mint politikai intézmény marad fenn az állami intézményrendszerbe integrálva.