Lépő Zoltán

ÖRÖKSÉG
avagy egy Új Paradigma felé

“In Memoriam Ota Zenshaku”

1. ÖNGYILKOS CIVILIZÁCIÓ

Az amerikai közgazdász Herman Dalyt idézi Lester R. Brown “Új világrend” c. tanulmányában, aki szerint: “van valami alapvetően rossz abban, ahogy földi ügyeinket kezeljük, mintha bolygónk csupán egy felszámolandó üzleti vállalkozás lenne”.

Vagyis, mintha egy hatalmas iparvállalat minden évben csendben kiárusítaná néhány üzemét, olyan könyvelési módszert alkalmazva, amelyben nyoma sincs ezeknek az ügyleteknek. Egy hiányos könyvelési rendszerre építve kimerítjük termelőerőinket, és gyermekeink kárára elégítjük ki mai szükségleteinket. Közben azt hisszük, hogy fejlődünk, mivel a világ gazdasági növekedése csupán a 80-as évek folyamán nagyobb volt, mint a civilizáció kezdeteitől az 1950-ig számítható pár ezer év alatt. Jóllehet a védő ózonpajzs az északi félteke sűrűnlakott területein kétszer olyan gyorsan vékonyodik, mint azt a tudósok néhány évvel ezelőtt gondolták - elégedett önbizalmunkat azonban semmi sem rendíti meg. Legalább 140 növény és állatfajta tűnik el naponta, az erdők évi 17 millió hektáros sebességgel fogynak (1.,). A Föld népessége évi 92 millióval nő, ebből 88 millió a Harmadik Világban, ahol 1,2 milliárd embernek nincs biztonsággal iható vize, 1 milliárd ember nem tud írni-olvasni, 100 millió gyerek nem jár iskolába. A Föld jövedelmének 85 %-át lakosságának 23 %-a élvezi. A “fejlett” országok gazdasága pumpálja a légkörbe az egész Föld éghajlatát veszélyeztető, üvegházhatást okozó gáz kétharmadát, és a savas esőt okozó kén és nitrogéndioxidok négyötödét. Iparuk gyártja a világ legtöbb veszélyes hulladékát, légkondíciónáló berendezéseik, aerosoljaik, gyáraik ontják a bolygót védő ózonburkot romboló freongázok 90 %-át. A II. világháborút követő bőség kezdeti időszakában az amerikai kiskereskedelem elemzője, Victor Lebow szerint: “Hihetetlenül produktív gazdaságunk megköveteli, hogy a fogyasztást életelvünkké tegyük, hogy a gazdasági javak vásárlásából rítust teremtsünk, és spirituális, egocentrikus kielégülésünket a fogyasztásban keressük... Egyre több dologra van szükségünk, hogy egyre növekvő mértékben fogyasszunk, elégessünk, elnyűjünk, kicseréljünk, eldobjunk.” Az amerikaiak és nyomukban a világ gazdagabb része lelkesen válaszolt Lebow úr felhívására (1.,), a növekedésközpontú szemléletmód mára a globális “értékrend” pillérévé vált. Mivel ez a szemléletmód Földünk “legfejlettebb” részén alakult ki, modellként szolgál a többiek részére. Ma a világ egy napi termelése annyi, mint 1900-ban egy év alatt volt. A bioszféra viszont egy “non-profit” rendszer, amely öngyógyító képességgel, és sokszínű, változatos, széles határok közt mozgó alkalmazkodókészséggel rendelkezik. Folyamatai körfolyamatok, és egyre szembetűnőbbek a különbségek a technoszféra, ezzel lényegében ellentétes, lineáris folyamatai között. Következésképp a bioszféra és technoszféra eddig harmonikusnak mondható kapcsolata megbomlott és konfrontációvá fajult. A természet jó kooperáló partner, és értelmes emberi beavatkozás esetén a kiegyenlítő kapacitásai nagyok, jóllehet nem végtelenek. Napjainkra a technoszféra számos olyan küszöböt lépett át, amely sivatagokat, savas esőt, üvegházhatást eredményezett, és e a tendencia túlontúl gyorsan növekszik. A fizikából és a közlekedés gyakorlatából azonban tudhatjuk, hogy egy folyton csak gyorsuló mozgás vége nem egyéb, mint egy nagy csattanás. A dolognak van egy másik vonatkozása is: a Világbank 1992-es riportja arról tudósít, hogy az egy főre eső nemzeti jövedelem a nyolcvanas években a világ 42 országában csökkent (2.,). 1992 elején az Amerikai Egyesült Államok Tudományos Akadémiája és a londoni Royal Society egy közös jelentése azt sugallja, hogy ha a népességnövekedés jelen üteme és az emberi tevékenység módja a bolygón nem változik, a tudomány nem lesz képes megelőzni a környezet helyrehozhatatlan károsodását és a világ nagyobb felének elszegényesedését. Továbbra is 9000 madárfajta veszélyeztetett, és csupán Európában az erdők évi 16%-os sebességgel fogynak, a fa- és fűtakaró csökkenésével pedig szorosan együtt jár a termőtalaj elvesztése. Következésképp a gazdaság környezeti ellátórendszere pusztul és megy tönkre mind szélesebb körben. Egy félrevezető gazdasági, másrészt egy nem létező biológiai elszámolási rendszer teljes hiánya miatt, a terjeszkedő gazdaság várhatóan elkerülhetetlenül aláaknázza saját magát és összeomlik, amikor az alapjául szolgáló rendszerek összemennek (4.,).

A fenti adatot 1993-ig publikálták, és a helyzet azóta még rosszabb lett. Egy újabb kiadvány vérfagyasztóan tárgyilagos adatai hűen tükrözik mai mentalitásunk öngyilkos jellegét, amely a puszta túlélésünket veszélyezteti. Nem eléggé tudott ugyanis, hogy az idegrendszer a szervezeten belüli kommunikációnak csupán az egyik útját jelenti, az információcsere nagyobb része a hormonok közreműködésével történik, ezek az információs szupersztráda biológiai megfelelőiként funkcionálnak. A kémiaipar (a környezetszennyeződés okozója) mellékhatásaként e hálózat bomlásfolyamata megkezdődött, olyan felfordulást okozva a hormonok világában, amelyek feminizálnak férfiakat és férfiasítanak nőket, sőt hormonvonatkozású rákot is okoznak. Ugyanakkor ennél nagyobb probléma is előfordul: az utóbbi fél évszázadban az átlagos spermaszám a felére csökkent, valamint csökkenő tendenciát mutat a “tesztoszteron” nevű férfihormon aránya is. A hormonrendszer és az agy között mély kapcsolat van, amely nem csupán a reproduktív, hanem kreatív képességünket is befolyásolja: ugyanis a spermatermelődés és tesztoszteronszint az agy fejlődés-, memorizálás-, és a tanulás képességének szintjét is befolyásolja. A legelemibb, embert jellemző sajátosságaink bomlásfolyamatának lehetünk szemtanúi tapasztalva a családok szétbomlásának folyamatát, látva az utcákon és iskolákban terjedő egyre nagyobb erőszakot, mivel ezen jelenséggel a legszorosabb kapcsolatban állnak. Joggal aggódhatunk tehát emberi sajátosságaink átváltozását látva, jogosan félhetünk: nem a kihalástól, inkább egy olyan nyomorult időszak beköszöntétől, amely rosszabb, mint a kihalás, mivel jelenleg vakrepülünk (5.,).

A Stanislav Grof, László Ervin, Peter Russel által használt gondolkozásmód segítség lehet ennek a vakságnak a feloldásában. Úgy tűnik, az emberiség történelmének legnagyobb kihívása előtt állunk. Viszont, hogy ezzel a kihívással hatékonyan szembesülni tudjunk, nem csak a tüneteket, hanem a végső okokat is érinteni kell. Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor újra kell gondolnunk a világegyetemről, emberiségről, evolúcióról és fejlődésről alkotott teóriáinkat és a létről alkotott képünket újraalkotva egy olyan új paradigmát kell létrehozni, amely az ember továbbfejlődését segíti. Ehhez olyan módszereket kell kitalálnunk, amellyel materialisztikus szemléletmódunkat szellemibbé tudjuk tenni. Az alapkérdés tehát, vajon képesek leszünk-e ennek megvalósítására; és ha igen, vajon elég gyorsak leszünk-e? Itt minden részlet fontos, és megtörténhet, hogy éppen egy újonnan felfedezett részecske képes lesz középre kerülni és mindent maga köré rendezve a szellemi ébredés hatékony eszköze lenni (6.,).

Lehet ez a kis részecske esetleg a történelem másfajta felfogása.

AZ ŐSI EURÁZSIAI EGYSÉG

Spengler és Toynbee nézete szerint az elkülönült civilizációk egymástól független karriert futottak be. Ezzel ellentétben William McNeil koncepciójában azt állítja, hogy az emberiség kultúrái alapvető kapcsolatokkal rendelkeztek történelmük minden fokozatában. Könyvét a kulturdiffúzió témája uralja, részletesen kimutatva a civilizáció kelet- és nyugatirányú kiterjedését a Termékeny Félhold területén lévő szülőhelyéről(7.,).

A terület legfontosabb kultúrája a sumér volt. A szumerológia pionírjaként tisztelt Henry Rawlinson ezredes Mezopotámiát szkítának definiálja (3, 228), majd közelebbről határozza meg ezen diffúzió jellegét, amikor a következőkre hívja fel a figyelmet: “Amennyiben a görögök hősi mítoszaikon felüli hagyományaikat vizsgáztatjuk, mindenhol az ázsiai történelem hajnalán kezdődött szkíta dominancia nyomait fedezhetjük fel. Justitiánusz ezt az időszakot 1500 évben határozza meg, amikor is azt Ninusz megszüntette, viszont sokkal ősibb dominanciát bizonyítottak más szaktekintélyek. Epifániusz és egyéb krónikaírók a “szkítizmus” korszakát azon időszaktól definiálják, amely az özönvíztől Peleg, vagyis Terah időszakáig terjedt, aki Ábrahám atyja volt. Plutarchosz és Pliniusz úgy hivatkozik e legősibb korra, mint amely a trójai háborút 5000 évvel megelőző szkíta Zoroaszter időszakától kezdődik. Hogy az őslakos szkíták...mennyi ideig határozták meg Nyugat-Ázsia jellegét... még a legkülönbözőbb spekulációk témáját képezi, hogy vajon e kor kétezer vagy négyezer évre becsülhető-e?...Ezen szkíták egyrészt Délperzsián keresztül Indiába vonultak, másrészt...Szírián és Kisázsián keresztül küldvén telepeseket majd...Szicíliába és Ibériába...Görögországba és Itáliába. A Kaukázuson áthaladva...az európai és ázsiai kontinens legészakibb pontjáig hatolva szókincsükben többé-kevésbé olyan különböző nyelveket beszéltek, amelyek viszont nyelvszerkezetüket illetően bizonyos szervesen egybetartozó sajátosságokkal bírnak” (8., 302-307). Hasonló folyamatot sejtet Mircea Eliade, az összehasonlító vallástudomány alapítója is, állítván, hogy a kelet-ázsiai kultúra azon egykori közép-ázsiainak a túlélése, amely a mezopotámiai Termékeny Félholdból származik (9.,). A kiotói egyetem néhai művészettörténész professzora, Higuchi Takayasu szerint mezopotámiai eredetű az a Sárga Folyam régiójában kiásott jellegzetes vöröskerámia, amelytől a kínai civilizáció kezdetét számítják (10., /The Route of Buddhist Art/ 195). De ebbe az irányba mutatnak azon hasonlóságok is, amelyek a sumér, erdélyi Tatárlakán talált és kínai képjelek között fennáll (11.,) /1.kép/, míg a kulturdiffúzió japán kiadású táblázata egyértelműen mutatja a világkultúra szülőhelyét (12.,). Ugyanakkor a nagy ősi kultúrák kozmikus princípiumának szemantikai azonossága, mint a mezopotámiai “Asa”, óegyiptomi “Maat”, a védikus hindu “Rta”, majd későbbi “Dharma”, valamint kínai “Tao” (13.,) úgyszintén a mezopotámiai eredetű, ősi eurázsiai egység egykori létét bizonyítja, hiszen úgy a héber, mint a görög hagyomány is e forrásból nőtt ki (14.,).

Ezen ősi eurázsiai egység ugyan külső megnyilvánulásaiban különbözött egymástól, mint ahogy a mai Európa kulturális egységén belül is különbözik a finn a portugáltól, az orosz az írtől, vagy a görög a hollandtól, de mégis egybeforrnak szemantikailag a meglehetősen tág szemiotikai változatosságon belül, és hasonlóképp lehetett ez a tágabb eurázsiai egységen belül is. Amennyiben viszont kulturálisan egységes volt a hatalmas eurázsiai kontinens, jogosan vetődhet fel a kérdés: axisaként vajon milyen szellemiség szolgált? Eliade szerint ezen igényt az a sámánizmus szolgálta, amely az életet, egészséget és termékenységet, vagyis a “fény” világát védi a halált, betegséget és terméketlenséget jelentő “sötétség” világával szemben. A sámán a szakralitás specialistájaként a “gonosz erők” ellen harcol. Kötelessége egy felsőbbszintű realitás követelményeinek tolmácsolása. Bizonyítja e realitás létezését, ahol a nemkívánatos állapot meghaladásának lehetősége valóság, azaz a Transzcendencia mint lehetőség adott. Itt minden lehetséges, és a tökéletes Szabadság megvalósulhat, mivel annak feltételei legbelsőnk legrejtettebb rétegeiben gyökereznek, de feloldhatóak, és a feloldással a bennünk lévő kozmikus lehetőségek is felszabadíthatók.

Mivel öngyilkos korunk meglehetősen tudatlan a Transzcendencia hatalmas lehetőségeit illetően, a gyermekeink jövője iránti felelősség miatt szükséges önmagunk Megvilágosítása a lét ezen nélkülözhetetlen szintjével kapcsolatosan.

A TÖRTÉNELEM ÉS A “DINOSZAURUSZ-SZINDRÓMA”,
AVAGY EGY ÚJ NAGY FRANCIA FORRADALOM LEHETŐSÉGE

Az effajta feloldáshoz, az ősi egység fényében kell elgondolkoznunk az 1556 tavaszán datált, Ming-korabeli sziklafelirat kínai versecskéjén, amely szemiotikáját illetően ugyan kínai, szemantikailag viszont az “Asa-Maat-Rta-Dharma” elvvel azonos:

A konfucionizmus (a kínai szellemiség ruhája) a lét horizontális, azaz szociális vonatkozásait öleli át, míg a sámánisztikus alapokon nyugvó taoizmus (a kínai szellem szubsztanciája) a buddhizmussal együtt a vertikális vonatkozásokkal teszi ugyanezt. Ezek a lényegileg sámánisztikus összetevők, a neo-konfúcionizmusban olymódon egyesülnek, hogy a Kelet-Ázsiában tapasztalható dinamizmussal képesek ellátni egy civilizációt. E versike neo-konfúciánus ideáit nem kevés joggal tekinthetjük az ősi eurázsiai egység szellemének gyakorlati kikristályosodásának, azaz az eredetileg mezopotámiai szellemiség megreformált változatának - “Minden doktrínák őse, Misztéria minden misztéria fölött” - elég tág teret hagy bizonyos vonatkozásaik nyugatosítására, mivel eképp nagyobb hatékonyságra tehetünk szert. Erre pedig szükségünk lenne a jelen zsákutcánkból való kitörés miatt. Amennyiben viszont csupán túlontúl materialisztikus sugallmainkra vagyunk képesek hagyatkozni, és kételkedünk ebben, hasznos lenne egy pillantást vetni az utóbbi évtizedek változásait bizonyító rangsorra:

Kétségkívül e rangsor csupán 1995-re vonatkozik, bár egyértelmű, hogy a gazdasági súlypont egy bizonyos irányba tolódott el. Mivel a gazdaság élő organizmus, és egyfajta kultúra mozgatja hátulról, az őszinteség és nyitottság egy bizonyos szintjét elérve beláthatjuk, hogy a kelet-ázsiai neo-konfucionizmus ahhoz hasonló rendszer, amelyet mi is birtokoltunk, amikor az a bizonyos ősi eurázsiai egység még létezett. Azaz épp időszerűnek tűnik ezen egységgel kapcsolatos történelmi ismereteink bizonyosfokú újragondolása, amely folyamat esetleg segíthet meghaladni az elidegenedettségünket, amely belsőnk legmélyebb és legorganikusabb rétegeihez köt, és ezen túl a kozmoszhoz, a szélesebb értelembe vett természethez is kapcsol bennünket. Az ember ugyanis ezen elidegenedettsége folytán közel áll ahhoz, hogy kihaljon, mint a dinoszaurusz. Mivel az emberiség “dinoszaurusz-szindróma” áldozata (16., 135-138), a tudatunk olyan intenzív átformálására lenne szükség, mint amelyet a Nagy Francia Forradalom eredményezett. Úgy tűnik alapvetően új módszerek után kell kutatni egy hasonló morális forradalom számára.

De hogyan? Próbáljunk válaszolni erre a kereszténység néhány nem eléggé ismert vonatkozásainak ismertetésével.

A., A KERESZTÉNYSÉG METAMORFÓZISA

Ázsiában úgy tartják, hogy Jézus 14 évig volt Indiában (innét a buddhizmus és a kereszténység hasonlósága) és ő volt az újonnan alapított Mahajána-buddhizmus Bodhiszatva-ideáljának legkorábbi megnyilvánulása (17.,). A buddhizmus tudós brit kutatója, Edward Conze szintén úgy tudja, hogy a kereszténység forrása az indiai buddhizmus (18.,).

Vizsgáljuk meg a kérdést mélyebben egy meglepő archeológiai lelet kapcsán, melyet 1945 decemberében egy Muhammad Ali nevű arab paraszt véletlenül talált. A felső-egyiptomi Nag Hammadiban ásás közben szerszáma megkoppant egy nagy égetett agyagedényen, amiben - arany helyett - 13 vaskos, bőrbe kötött papiruszkönyv és egy csomó teleírt papiruszlap volt. Csalódottságában néhány szöveget eldobott, párat elveszített, a maradékot pedig a kemence melletti szalmacsomóra hajította. Ebből az anyja később bizony tűzre is gyújtott néhánnyal.(18.,xiii).

Muhammad Ali nem vigasztalódott azzal, hogy az aranynál fontosabb dolgot talált, pedig véletlen felfedezésével a kereszténység eredeti, azóta feledésbe merült formájára bukkant. Az általa talált iratok ugyanis tele voltak Jézus olyan megnyilvánulásairól és cselekedeteiről szóló írásokkal, amelyek teljesen különböznek az Új Testamentumban vagy a keresztény hagyomány egyéb ismert kiadványaiban találhatóktól. Az ortodox zsidók és keresztények szerint szakadék választja el az emberiséget teremtőjétől: Isten teljességgel valami egészen más. Azonban azok a gnosztikusok, akik a Muhammad Ali által Nag Hammadiban talált szövegeket írták, óriási mértékben ellentmondanak ennek. Szerintük: az önismeret Isten ismerete, mivel önmagunk és az isteni azonos. Ezen szövegek “élő Jézusa” illúzióról és megvilágosodásról beszél, és nem bűnről és bűnbánatról, ahogy az Újtestamentum Jézusa. Ahelyett, hogy azért jönne, hogy a bűntől mentsen meg bennünket, inkább egy olyan lelki vezetőként jön, aki a szellemi megértéshez segít. Azonban ha a tanítvány eléri a megvilágosodást, Jézus szellemi mester szerepe véget ér: a kettő egyenlővé - sőt ugyanazzá - válik. Vajon ez a tanításforma - a mennyei és emberi azonossága, az illúzió és megvilágosodás kérdése, a vallásalapító, aki nem mint Úr szerepel mindenekelőtt, hanem inkább mint szellemi kalauz - nem tűnik inkább keletinek, mint nyugatinak? Néhány tudós sugalmazása szerint, amennyiben a neveket megváltoztatnák, az “élő Buddha” kifejezés megközelítőleg annak felelne meg, mint a “Tamás Evangélium”-ában szereplő “élő Jézus”. Lehetséges lenne, hogy a hindu vagy buddhista hagyomány hatással volt a gnoszticizmus kialakulására (18.,xx-xxi)? A brit Conze, a buddhizmus ismert kutatója, Londonban kiadott “Buddhism and Gnosis”c. munkájában azt állítja, hogy: igen. Hippolytus, a Rómában élő (c. AD 225), görögül beszélő ortodox keresztény ismerte a hindu bráhminok hagyományait, és azokat az eretnekségnek nevezett gnosztikus tanok forrásai közé sorolja (19., I. 24.).

Jóllehet hasonló ideológiák egymástól függetlenül is képesek kifejlődni, azonban a különböző tényezők következtében inkább az valószínű, hogy amit jelenleg keleti és nyugati vallásoknak hívunk, nem sokban különböztek 2000 évvel ezelőtt és inkább keletiek mint nyugatiak voltak ebben a korai periódusban (18., xxi). Amit pedig Muhammad Ali fedezett fel Nag Hammadiban, arról hamarosan kiderült, hogy 1500 évvel korábbi, olyan kopt nyelvű fordítások voltak, amelyek még ennél is ősibb kéziratok alapján készültek. Az eredetit az Új Testamentum nyelvén, görögül írták. Ennek egy részét, “Tamás Evangéliumá”-nak néhány eredeti görög nyelven íródott töredékét ötven évvel korábban fedezték fel az archeológusok (18.,xvi). A kézirat datálásának kérdéséről viszonylag kevés vitás pont merül fel, mivel a bőrkötés vastagítására használt papiruszt és a kopt írást vizsgálva a tudósok az írásokat A.D. 350-400 körüli időszakra határolták be, azonban az eredeti szövegek keletkezési idejének megállapításában már nem egyöntetű a véleményük. Némelyikük szerint nehezen képzelhető el, hogy az A.D. 120-150 körüli kornál régebbi időszakban keletkeztek, mivel Irenaeus, Lyon ortodox püspöke kb. 180-ban írta azon híres vitairatát, amelynek alapján végül is az ortodoxok irányzata győzhetett, és amelyben kijelenti, hogy “az eretnekek azt dicsekszik, hogy több evangéliummal rendelkeznek, mint amennyi valójában létezik” (21., 3. 11. 9.), és arról panaszkodik, hogy ezen írások széles körökben elterjedtek Galliától Rómán és Görögországon keresztül Kis-bÁzsiáig. Különösképp figyelemreméltó megállapítás ez annak tudatában, hogy ezek az evangéliumok olyan tradíciókat is magukban foglalnak, amelyek az Új Testamentumban foglalt hagyománynál jóval régebbiek. A Nag Hammadiban felfedezett 13 könyv és a különálló papiruszlapok 53 írást tartalmaznak a kereszténység korai szakaszából, amely az előzőleg ismeretlen, legkorábbi keresztény evangéliumok gyűjteményét is magába foglalja. A “Tamás Evangéliuma” és “Fülöp Evangéliuma” c. írásokon kívül a lelet tartalmazza az “Igazság Evangéliuma”, és azon “Egyiptomiak Evangéliuma” c. magyarázatot, amely úgy azonosítja önmagát, mint “A Nagy Láthatatlan (Szellem Szent) Könyve”, ahogy azt a “János Apokrífiuma” tudatja velünk. Más szövegcsoport olyan írásokat tartalmaz, amelyet Jézus követőinek tulajdonítanak, mint amilyenek “Jakab Titkos Könyve”, “Pál Apokalipszise”, “Péter Fülöphöz Írt Levele” és “Péter Apokalipszise”. Ezelőtt a felfedezés előtt a tudósok csupán néhány eredeti gnosztikus szöveget ismertek, és egyiket sem publikálták a 19.sz. előtt. Az első 1769-ben került elő, amikor is a James Bruce névre hallgató skót turista Felső Egyiptomban, Thebes (a mai Luxor) közelében vásárolt egy kopt kéziratot. Viszont csak 1892-ben publikálták, és azt állítják róla, hogy Jézus és azon tanítványi csoport közti beszélgetést jegyzi le, amely nem csupán férfi, de női résztvevőket is tartalmazott. 1773-ban egy londoni könyvesboltban olyan archaikus kopt szöveget talált egy gyűjtő, amely Jézus és tanítványai közti “misztériumokról” tartott dialógust rögzítette. 1896-ban egy német egyiptológus Kairóban vásárolt egy kéziratot, amelyik legnagyobb meglepetésére a “Mária (Magdaléna) Evangéliumá”-n kívül három másik szöveget is tartalmazott. Ezen írások egyike, a “János Apokrífiuma”, megtalálható az ötven évvel később Nag Hammadiban felfedezett gnosztikus könyvtárban is (18., xxii-xxiv).

Ezen keresztény szövegek “élő Jézusa” zen-koan jellegű rejtélyes és kényszerítő erejű kijelentésekkel fejti ki mondanivalóját: “Jézus így szólott: ha kihozod ami tebenned van, amit kihozol téged ment meg. Ha nem hozod ki ami tebenned van, amit nem hoztál ki téged rombol szét” (“Tamás Evangéliuma”). E gyűjtemény egyéb mondásai olyan közönséges keresztény tételeket kritizálnak naiv félremagyarázásként, amelyek jól ismertek az Új Testamentum jóvoltából, mint amilyen a szűztől való születés. Hasonló evangéliumokból áll “János Apokrifonja” (szó szerint: “János Titkos Könyve”), amely egy felajánlással kezdődik: feltárja “a misztériumokat (és a) a csöndben rejtőző dolgokat”, amelyet Jézus tanított tanítványának, Jánosnak.

De vajon miért ásták el ezeket a szövegeket és miért maradtak ismeretlenek közel 2000 évig?

Betiltásuk és elásatásuk Nag Hammadiban, mint kiderült, a kereszténység kialakulásának folyamata körül folyó harcok következménye volt, mivel a 2. sz. közepe körüli időre az ortodox keresztények elítélték és eretnekségnek nyilvánították őket. Ireneaus, a lyoni érsek egy öt kötetből álló művet írt “A Megsemmisítése és Legyőzése Annak, Amit Hamisan Úgynevezett Tudásnak Mondanak” címmel, amely az érsek azon ígéretével kezdődik, hogy “kimutatja azok nézeteit, akik most eretnekséget tanítanak...bizonyítván, hogy milyen képtelenek és következetlenek állításaik...és teszem ezt azért...hogy arra ösztönözzelek titeket és mindazokat, akikkel kapcsolatban vagytok, hogy elkerüljétek az őrültség ezen végtelen mély szakadékát és a Krisztus ellen elkövetett istenkáromlást”. Különösen elítélendő “tiszta istenkáromlás” számára az, amit az “Igazság Evangéliuma” című híres írásban talál (21.,). Ötven évvel később a római Hippolytus írt egy másik masszív művet “Minden Eretnekség Cáfolata” címmel, amelyben “ellenzi és megcáfolja az eretnekek gonosz káromlásait” (19.,). Az eretnekség iránt irányuló effajta óriási hadjárat nem egyéb, mint az akaratlan beismerése a gnosztikus kereszténység óriási meggyőzőerejének, amelynek azonban a püspökök ellenálltak, hisz ezen eredeti kereszténység hierarchia nélküli. Konstantinusz császár megtérésének idejére, a 4.sz.-ban az ortodox kereszténység hivatalosan támogatott egyház lett, és azon püspökök, akik azelőtt a rendőrség áldozatai voltak, most annak parancsnokaivá lettek. Az eretnekké nyilvánított könyvek birtoklása bűnvádi eljárást vont maga után, és az ilyen könyvek példányait megsemmisítették, elégették. De Nag Hammadiban valaki összeszedte a tiltott könyvek egy részét és a megsemmisítés elöl egy agyagedénybe mentette őket, ahol 1600 évig pihentek (18.,xix).

Azonban azok, akik ezen írásokat megalkották, nem tekintették magukat “eretnek”-nek, viszont állították, hogy Jézus azon hagyományát továbbítják, amely titkos, rejtett és távol áll attól a formációtól, amely az “egyetemes katolikus egyház” lett a 2. sz.-ban. Ezek a keresztények, akiket ma gnosztikusnak hívnak azon “gnosis” görög szó után, amit általában “tudás”-ként szoktak fordítani, azonban ahogy maguk a gnosztikusok használják a kifejezést, inkább “LÉNYEGLÁTÁS”-ként értelmezhetnénk azt, mivel a szó inkább intuitív jellegű tudásra vonatkozik. A gnosztikus tanító Theodotus (kb. A.D.140-160) szerint az a gnosztikus, aki képes megérteni, hogy: “kik voltunk, és mivé lettünk, hol voltunk...merre sietünk, miből lettünk, mi a születés és mi az újjászületés” (18.,xix). Azonban önmagunk legmélyebb szinten való ismerete Isten ismeretét jelenti, és ez a “gnosis”. Egy másik gnosztikus mester, Monoimus szerint: “Hagyd az Isten keresését...Úgy keresd őt, hogy önmagad vedd előbb...és megtalálod őt magadban” (18.,xx). A buddhisztikus jelleg tehát egyértelmű. Most kezdjük csupán megérteni, hogy amit ma kereszténységnek nevezünk, valójában az eredeti források jelentéktelen töredékének kiválogatását és a jelentékenyebb rész elhanyagolását jelenti. Ki válogatott és milyen célok vezették? Miért zártak ki bizonyos írásokat és miért tiltották be mint “eretnekség”-et? Mi tette ezeket olyan veszélyessé? (18., xxxv-xxxvi).

Tertullianus, a briliáns ortodox keresztény írta a “De Carne Christi”c. munkájában, hogy “el kell hinni, mert annyira abszurd!” De a gnosztikus források az abszurditással szemben állnak, és szerintük csupán a saját evangéliumaik képesek felfedni Jézus azon titkos tanításait, amelyek ismeretlenek az ortodoxok számára. Ireneaus szerint a négy evangélium valódiságát az bizonyítja, hogy azokat Jézus tanítványai és a tanítványok követői írták. A Bibliakutató tudósok megkérdőjelezik e nézetet, csupán néhányuk hiszi el, mivel valójában semmit sem tudunk azon személyekről, akik a Máté, Márk, Lukács és János nevéről elnevezett evangéliumokat írták. (18.,17). Van okunk tehát megérteni a gnosztikus evangéliumok üzenetét, amelyek közel álltak a görög, hindu és buddhista filozófiai hagyományhoz, és amelyek az ortodoxok intézményét “utánzategyház”-ként, képviselőit pedig olyan “víztelen csatornák”-ként becézik, akik “nem tudják, hogy mi a misztérium”(18.,25,27).

A júdaizmus, ortodox kereszténység, valamint az iszlám feminin szimbolizmus nélküli Isten-képzete éles ellentétben áll a világ azon ősibb szellemi hagyományaival, amelyek a Termékeny Félhold kultuszaiból kifejlődve jellemzik az ősi Mezopotámia, Egyiptom, Óeurópa, Afrika, India és Kína ősvallásait. A gnosztikus források szexuális szimbólumokkal jellemzik Istent és maszkulofeminin jelleggel ruházzák fel, vagyis olyan Istenről beszélnek, amely kétnemű, androgén, és egyszerre rendelkezik maszkulin és feminin jelleggel, azaz Atya is és Anya is. Számos gnosztikus csoport kiemeli a mennyei Anya fontosságát, amely nélkül az őseredeti pár Atyja nem mindenható. A mennyei tehát androgén-ként képzelhető el: egyrészt tartalmazza a Kimondhatatlant, a Mélységet, az Elsődleges Atyát, másrészt a Bájt, a Csöndet, a Méhet és a “Mindenség Anyját”. Ez a Csönd méhként fogadja a Kimondhatatlan Forrás magját, ebből megszüli a mennyei lények összes emanációit, amelyek a maszkulin és feminin energiák harmonikus párjaiba sorjáznak. Ez a világfelfogás jól ismert a Tantra filozófiájában és módszertanában (22.,). A gnosztikus mester Valentinus leírásában - “Ő, a felfoghatatlan és leírhatatlan Báj, aki minden dolog előttről való, betöltheti belsőd és gyümölcsöztetheti benned tudását” - az egyetemes női princípium leírása csaknem megegyezik a szankszrit Shaktival. De a “Nagy Közzététel” cimű gnosztikus szöveg is a tantrikus Nap-Hold vagy taoista Yang-Yin szimbolizmussal rokon, viszont idegen az ortodoxia judeo-kereszténységétől (18.,48-51). “János Apokrifon”-jában Isten kijelenti: “Én (az Atya) vagyok az Anya, Én vagyok a Fiú”. Ez a Szentháromság ideájának eredeti változata, ahol megjelenik az egyetemes női princípium Shakti-szerű leírása is: ”...(Ő)...a láthatatlan, szűz, tökéletes szellem tükörképe...Ő lett a mindenség Anyja, aki minden előtt létezett. Az “Evangélium a Zsidóknak” c. szövegben Jézusnál előfordul az “Anyám, a Szellem” kifejezés. A “Fülöp Evangéliuma” utal a későbbi szűztől való születés doktrínájára. A Szellem mind Anya és Szűz, a Mennyei Atya párja és hitvese: “A mindenség Atyja a szűzzel egyesülve jött alá”, azaz a Szentlélek ekképp ereszkedett le a világba. Viszont ez a Lélek Tiszta és Szűz marad, hisz eredete mennyei. “Következésképp Krisztus Szűztől született” - magyarázza a “Fülöp Evangéliuma”. A szerző nevetségessé teszi azokat, akik szó szerint értelmezik a Máriától való szűzen születést, és azt, hogy József nélkül esett teherbe: “Nem tudják, mit beszélnek. Fogant már valaha nő nőtől?” (18.,52-53). A tibeti buddhizmusban Buddha hitvese a Bölcsesség, ahogy az sok tibeti szobron látható. “Fülöp Evangéliuma” szerint Mária Magdaléna volt Jézus legintimebb társa - vagy hitvese - a mennyei Bölcsesség jelképe: “...(a Megváltó) társa Mária Magdaléna. (Krisztus szerette) őt jobban, mint a(z összes) tanítványt és meg szokta őt csókolni (gyakran a száján)...”A “Dialógus a Megváltóval” c. gnosztikus írás szerint nem csupán azon három kiválasztott tanítvány közé tartozott Mária Magdaléna Tamás és Máté mellett, akik speciális különoktatásban részesültek, hanem Jézus gyakori dicséreteivel a másik kettő fölé is emelte őket, mivel “...olyan nőként beszél, aki Mindent tud” (18.,64). Mivel feminin princípium úgyszintén igen fontos azon Tibetben, ahol a mágia is fontos, és a kettő igencsak összefügg: nem csupán az ortodox kortársaik vádolták a gnosztikusokat mágiával, hanem ők maguk is egy mágus követőinek vallották magukat (23.,). De miféle mágiáról is van szó? A Nag Hammadiban talált szövegek tanulsága szerint a mágia nem egyéb, mint a bennünk lévő (sámánisztikus alapokon álló) mennyei önvaló felfedezésének képessége. Ez csak úgy lehetséges, ahogy a tanító Sylvanus “Tanítások” c. művében bátorítja hallgatóit az öntudatlanság elleni ellenállásra: “...A bölcsesség hív, te az esztelenség után vágysz...az esztelen mindenfajta szenvedély vágyának útján jár. Az élet vágyaiban úszik és megfeneklik...olyan mint a hajó, amit a szél ide oda lökdös, és mint a lovas nélküli megvadult ló. Ezért az ember igényli a lovast, amely az értelem...de mindenekelőtt...(sámánisztikus alapokon) ismerd meg önmagad.” A “Tamás Evangéliuma” szerint Jézus nevetségessé tette azokat, akik az “Isten Országa” kifejezést szó szerint értelmezve úgy gondolták, hogy az valami speciális helyen fekszik, ahelyett, hogy a (transzcendens) önfelfedezés állapotát értenék alatta. Utaljunk hát Jézus azon szavaira, amelyet a “Tamás Evangéliuma” idéz: “Amikor a kettőt eggyé teszed, és amikor a belsőt olyanná teszed mint a külső és a külsőt mint a belső, és a fentit mint az alsó és amikor a férfit és nőt eggyé és ugyanazonná teszed...akkor lépsz be (az Isten Országába)”(18.,127-129). Ez egyértelmű utalás a sámánisztikus androgén állapot felé vezető Transzcendens Realizációra. Igen nagy a valószínűsége tehát annak, hogy az eredeti kereszténység azon tantrikus alapokon állt, amelynek fő célja ezen Transzcendens Realizáció.

De Márk 8: 27-29-et olvasva próbáljuk megfejteni emez eredeti és ortodox kereszténység különbségeit: “És Jézus tanítványaival Caesarea Philippi falujába ment, és az úton kérdezte tanítványait: ‘Mit mondanak az emberek, ki vagyok én?’ És ők azt mondták neki: ‘Keresztelő János, és mások azt mondják: Elijah, míg megint mások szerint a próféták egyike’. És ő kérdezte őket: ‘De ki mondja meg közületek, hogy ki vagyok én?’ Péter válaszolt neki: ‘Te vagy a Krisztus’.” Máté hozzáteszi még, hogy Jézus megáldotta Pétert felismerésének pontosságáért kijelentve azonnal, hogy egyházát Péterre alapozza. Azonban “Tamás Evangéliuma” másképp ismeri a sztorit: “Jézus azt mondta tanítványainak: ‘Hasonlítsatok valakihez, és mondjátok meg milyen vagyok’. Simon Péter azt mondta, ‘Olyan vagy mint egy igazságos angyal.’ Máté azt mondta, ’Olyan vagy mint egy bölcs filozófus’. Tamás azt mondta, ’Mester, a szám teljességgel képtelen kifejezni kihez hasonlítasz.’ Jézus azt mondta, ‘Nem vagyok a mestered, mivel ittál, és berúgtál attól a pezsgő áradattól, amelyet a számból mértem ki’.” Máté és Péterrel kapcsolatban Jézus nem tagadja szerepét mint Messiás vagy Tanító, azonban példájuk kiváló példája az Új Testamentum módszereinek összességére, amely a megértés alacsony szintjét képviseli. Tamás, aki felismeri, hogy nem képes semmi, a köznapi kifejezésekkel elmondható szerepet tulajdonítani Jézusnak, abban a pillanatban meghaladja a tanítvány mesterhez fűződő viszonyát. Mondhatni, hogy hirtelen megvilágosodik egy pillanat alatt (a módszer a zen-buddhizmusból jól ismert ), és ő maga is olyanná lesz, mint az “élő Jézus”, aki szintén kijelenti a “Tamás Evangéliumá”-ban: “Bárki, aki inni fog a számból olyan lesz, mint én vagyok, és én magam azon személlyé fogok válni, és a rejtett dolgok megmutatkoznak neki”. A gnosztikus források gyakran ábrázolják Jézus válaszoló kérdéseit (amilyen a zen-koan), amelyekben a tanító, titokfelfedő és szellemi mester szerepét vállalja fel. Itt viszont a gnosztikus modell a pszichoterápia módszereihez áll legközelebb. Mindkettő elismeri a tanácsadás fontosságát, de azt csupán mint ideiglenes rendszabályt fogadja el. A szellemi tekintély elfogadásának célja az, hogy a tanítvány megtanulja annak meghaladását, hisz amikor a tanítvány érett lesz, a továbbiakban nem igényel semmiféle külső tekintélyt. Az aki előzőleg a tanítvány szerepét töltötte be elérkezik önmaga azon felismeréséhez, hogy ő Jézus “IKERTESTVÉRE”. A cél a rejtett erőforrások felfedése az “Igazság Testamentuma” üzenetének megértésén keresztül, amely kijelenti, hogy a saját értelmünk “az igazság atyja”. Vagy ugyanazon gnosztikus evangélium más szavaival élve: a tanuló “saját értelmének tanítványa” lesz. Sylvanus szintén úgy gondolja, hogy “értelmed a vezérlő princípiumod”, amely a meditáció csöndjében, hogy mindenkivel egyenlő vagy, de ugyanakkor segít fenntartani saját függetlenséged bárki más hatalmától. Az effajta gnosztikus közelítésmód - amely egyfajta olyan intim-meditatív belső út a “gnózis” vagy “megvilágosodás” megtalálása érdekében, amely az “élő Jézus” és “élő Buddha” modelljét hasznosítja célja eléréséhez - erősen eltér azon ortodox hagyománytól, amely azt tartja, hogy az emberiség végzete az “üdvtörténet” függvénye. E történelemfelfogás külső tekintélyen alapul, hiszen Izrael történelmének függvénye, ill. prófétáinak Krisztussal kapcsolatos jövendölésén alapul, hisz az Új Testamentum összes evangéliuma Jézus személyét ezen történelemmel szoros kapcsolatban tárgyalja (18., 129-131).

“Fülöp Evangéliuma” arra tanít, hogy bárki aki a “gnózist” (megvilágosodást) eléri, “nem lesz tovább Krisztuskövető, hanem Krisztus maga”. A buddhizmus végső célja abban segíteni az embereket, hogy elérjék a megvilágosodást, hogy önmaguk is Buddhává válhassanak, ami egyértelműen mutatja, hogy a gnoszticizmus és buddhizmus esetében ugyanarról van szó. Mindkettő tudja, hogy a pszichikum (sámánisztikus) titkainak felfedezése egyenlő a világegyetem titkainak felfedezésével. A gnosztikusok útja alkotó út, az alkotóművészek útjával megegyezően, hiszen önmagunk legbelsejének megértése adja a kulcsot az egyetemes igazságok megértéséhez is. A “Vitázó Tamás Könyve” szerint: “Aki önmagát nem ismeri, semmit nem ismer, de az aki önmagát megismerte, a minden dolgok mélyén lévő tudást ismerte meg”. A gnosztikusok szerint bárki, aki az emberi tapasztalást felderíti, kikutatja és megvizsgálja, a mennyei valóságot fedezi fel, hiszen az Isten és Menny a mi emberi belsőnkben lakozik. A híres gnosztikus mester, Simon Magus szerint minden ember lakóhely, “és benne végtelen erő...a világegyetem gyökere lakozik...” ez a végtelen erő “mindenhol látens állapotban létezik” azonban csupán POTENCIÁLISAN, NEM VALÓSÁGOSAN” (18.,134-135). Az “Igazság Testamentuma” azért támadja az ortodox keresztényeket, mivel azt mondják “keresztények vagyunk”, de “akik (nem tudják, hogy) Krisztus kicsoda” (18.,103). Az ortodox kereszténység nem képes Krisztust olyan mesterként látni, aki a lelkeket a gnózis vagy megvilágosodás felé vezeti, hanem valami egészen másról beszélnek, amivel tulajdonképpen meghamisították Jézus missziójának lényegét. A rómaiak katonai és politikai modelljének adaptálásán keresztül megvalósult Ireneaus követelése: “...szükségszerű, hogy minden egyház egyezzen ezen (római) egyházzal, és mint legfelső hatósággal számoljon vele” (18.,24). Következésképp a gnózisban (megvilágosodásban) részesültek “eretnek” demokratikus közössége helyett létrejött azon cezaropapizmus, amely a kereszténység eredetileg természetközpontú, azaz sámánisztikus-organikus egységét a “klérus” és “világiak” egymásnak alávetett formulájára osztotta. Isten a mennyben úgy uralkodik, mint főnök, úr, parancsnok, bíró, és király, a földre ugyanígy küldi megbízottait, hogy az egyházi hierarchiát uralják úgy, ahogy a tábornok vezényli a hadsereget, vagy ahogy a király uralja a népet: ily módon e merev struktúra váltotta fel az eredetileg szabad és kreatív szellemiséget. Azonban az a komoly elemzőmunka, amely már elkezdődött a Nag Hammadi leletek kapcsán, és közel 4000 könyv, kiadvány, cikk és riport jelenhetett meg Prof. Scholer áldozatos tevékenysége jóvoltából (24.,), sugallván: elérkezett annak ideje, hogy úgy tekintsünk a gnoszticizmusra, mint az ortodoxiával szemben hasznosítható alternatívára (18.,151).

Azonban az átértékelő munka megkezdéséhez alapvető segítséget adhat egy másik kérdéskörrel való konfrontáció, amely azzal kapcsolatos, hogy a buddhizmus a tibetizációja, kínaizációja, koreaizációja, japánizációja egy indiai szellemi rendszernek. A gnosztikus kereszténység egyrészt a antik hagyomány folytatása a kereszténység keretein belül, másrészt pedig a mediterránizációja egy indiai kultusznak. Mivel azonban a jelen globális kihívás a természethez - így önnön belső természetünkhöz - való megváltozott viszony megteremtését igényli, rendkívül fontos lenne annak megértése, hogy például miért sikeredhetett e rendszer japanizációja és miért nem a mediterránizációja? Ehhez érintenünk kell a történelmet, és különösen Attila és hunjainak talán nem megfelelő mélységig ismert históriáját.

B., ATTILA, A SZENTGYÁROS

Ezek a hunok bizony fura bogarak voltak. Hisz nem is lehettek mások, mivel “ősrégi” dokumentumok bizonyítéka szerint a farkas és boszorkány nászából született kétlábú kutyafejű szörnyetegekként nem igen hasonlíthattak a jámbor keresztényekre. Így hát az Ireneaus püspök jóvoltából létrejött ortodoxia megalkothatta a maga történelemszemléletét Ezékiel próféta (37:1-3) látomásából és az Apokalipszis jóslataiból (20:7-8) és 1500 éves antik közhelyeken alapulva, mindenekelőtt - a hunokkal személyesen soha nem találkozott - Ammaianus Marcellinus munkásságán, valamint azokat a művébe építő, a hunokkal úgyszintén soha nem találkozó, Jordanes gót püspök jóvoltából. A nyugati historiográfia szerint ők a szemtanúk, amely historiográfiai szemlélet lényegében nem egyéb, mint azon inkvizíciós világkép történelmi kicsapódása, amely eredetileg a Jézus eredeti tanait meg nem tagadó “eretnekség” ellen jött létre.

A szkíta Gógh és Magógh fiaitól való rettegés-ideológia tehát szilárdan megalapoztatott.

Eszerint ezek a szörnyűséges szkíta-hunok háborúba indulás előtt a terhes asszonyokat összeszedik és egy nagy kondérban megfőzik. Majd varázsigéiket kántálva a főtt foetusokat az altesteikből kivágva varázsos vízbe aprítják és olyan mágikus szert nyernek, amelybe fegyvereiket mártva olyan bűbájosságra képesek, amivel elvarázsolják a keresztény istenfélő tömegeket. E bűbájosság lehetővé teszi, hogy a jámbor tömeg hatezer harcost lásson ott, ahol csak egy van, és mindegyikük kezében kardot lásson akkor is, ha nincs. Varázsosságuk fenntartása érdekében gyermekek húsát kell hogy egyék, és várandós asszonyok vérét kell hogy igyák, és ez olyan óriási hatalmat ad nekik, amely gonosz szellemüket legyőzhetetlenné teszi. Bár állatbőrökbe öltöznek, valójában csupán zivatarral ruházkodnak, hisz boszorkányságuk a hideget is legyőzi, szempillantásuk a városokat felfordítja, és szemük egyetlen villanása a legerősebb falakat is villámként dönti le. Varázslók, akik a szélnél és viharnál is gyorsabban száguldanak, kardjuk-lándzsájuk csakúgy villámlik, mint tekintetük. Egyszerre 2-3 lovat vezetnek, amelyek úgy dobognak, hogy beleremeg a föld, üvöltésük olyan, mint az oroszláné, beleretten a világ. Mielőtt azonban ezt a rettenetbe dermedt világot vízözönként elárasztanák, félelmetes nyílzáporuk elsötétíti az eget és minden istenfélőt megölnek. Valódi szörnyűséges szörnyetegek, akiknek eredete is pont olyan rettenetes, mint amilyenek önmaguk. Ezt az eredetet Jordanes Orius 5.sz.-i hispániai történetíróra támaszkodva meséli el. Eszerint Filimer gót király a népe között talált “haliurunná”-kat, vagy boszorkányos képességű varázslónőket a pusztába kergeti, és azok faunokkal és farkasokkal szeretkezve hozták létre a hunnak nevezett ördögi fajzatot. Ezen fajzat legszörnyűbb hatalmassága volt Attila, aki maga is egy hercegnő és egy farkas nászából született. Mivel azonban Ázsiához is volt némi közük, Attila tehát ázsiai vonatkozásaihoz méltón a legjobb anti-hőssé válhatott (a szintén ázsiai - japán robotok sebességével és precizitásával működő egyházatyák jóvoltából), mivel felülmúlhatatlan termelékenységgel volt képes a szentek és mártírok olyan tömkelegét és egymáshoz szabványosan passzoló szériáját legyártani, olyan nagyfokú hatékonyságot érve el az áhítatos közegkreálásban, amely egy évezredre tévútra terelte a nyugati kultúrát, megakadályozva az - időközben keletivé lett - ősi eurázsiai értékrendre való kívánatos mélységű odafigyelést.

Így születhettek meg többek között az Orléans és Metz ostromával kapcsolatos magasztos legendák Szt. Anainus és Szt. Stepanus áhítatos tetteiről, majd Szt. Aravatius, Szt. Martin, Szt. Servatius, Szt. Remigius, Szt. Genovéva, Szt. Lupus, Szt. Memorius, Szt. Nicasius, valamint Szt. Orsolya és a 11.000 szűz legendája. Így lettek a Nyugat, de különösképpen Franciaország és Párizs legnépszerűbb szentjei a dühös, ördögi lelkű Attila ellenfeleivé, amely szentek mindmáig élő kultusza kissé túlszínezte azon hunok emlékét, akiknek vérszomja valószínűleg meg sem közelítette a normannokét, akikről alig maradtak korabeli feljegyzések. Szinte említésre sem érdemes, hogy azért néhány apró tévedés is becsúszott ebbe a nagy szentgyártási folyamatba. Szt. Orsolyát 11.000 helyett csak 11 szűz kísérte, és nem valószínű, hogy a hunok ölték meg őket, sőt a szentek többsége sem akkor élt, amikor a hunok arra jártak. A hagyomány szerint a rheimsi Szt. Nicasius is Attila vérszomjának esett áldozatul, jóllehet valójában a vandálok ölték meg 405-ben. Szt. Martin a legendában a hun barbarizmus áldozata, viszont bizonyítható, hogy 396 és 400 között halt meg, amikor még nem voltak hunok arrafelé (25.,), csakúgy, ahogy Szt. Remigius, aki viszont 500 után halt meg, amikor már nyoma sem volt hunoknak e tájon. Mindazonáltal a középkori Franciaország szentjeinek élete szinte kivétel nélkül azzal kezdődik, hogy: “akkor amikor Attila Galliába érkezett...”, amely bevezető nélkül úgyszólván nincs valódi francia szent. A részletek persze igencsak összekuszálódnak, amely annak köszönhető elsősorban, hogy ezen legendákat csaknem ezer évvel Attila halála után írták, és közben persze sok Galliával akkoriban nem mindenben rokonszenvező nép volt arrafelé, mint szaracénok, avarok, magyarok stb. A “La Vie de Sainte Geneviéve de Paris”c. legendát pl. 1200 körül jegyezték le, amiből az derül ki csupán, hogy Attila valamiféle “fause gent” királya volt. A “Roland Éneke” c. középkori francia ballada említi a bizonyára hunokra vonatkozó “Hums”, valamint a magyarokra vonatkozó “Hungres” kifejezéseket, akik Európa Távol-keletének iszonyatos pogányai, akik megölik Szt. Lupust és Párizst fenyegetik (25.,). Ebből persze nem eléggé világos, hogy mit tettek a hunok és mit a magyarok, hisz ugyanazt egy időben azért mégsem tehették. A “Garin le Loheren” c. feudális eposz Keletgalliában született a 12.sz.-ban, ahol Attila is előfordult. Azzal kezdődik, hogy nagy történelmi eseményekről (“de grant estoire”) szóló dalt hallhatunk arról a korról, amikor a “Hongres” horda betört Frankhonba, és szörnyen bánt a keresztényekkel lerombolván Rheimset és ostrom alá véve Párizst. Ezek a hunokkal együtt a szaracén sereg részét alkották, amely banda rablókból, tolvajokból állt és természetesen szorosan kötődött Attilához (26.,).

Amennyiben viszont e tolvajbanda kapcsán elemezzük a nyugat-európai neveket, érdekes összefüggésekre bukkanhatunk. Ugyanis túlontúl sok a Hun-, Hon-, Un-, On- kezdetű és ily módon a hunokkal összefüggésbe hozható családnév. Leena Löfstedt elemzése szerint az “Unnegiselus” név jelentése “Hun+zálog”, vagy más szóval “valaki, aki méltó arra, hogy a hunoknál zálogként, biztosítékként elhelyeztessék”. Mint köztudott, Attila Rómában volt zálog ifjúkorában, ennek köszönhetően latin műveltségre tett szert, a hunoknál elhelyezett zálog kiváltsága volt a hun udvarban nyert oktatás, azaz karrierkezdet. A “Honobertis” név a középkorban meglehetősen elterjedt volt, valószínű jelentése “Hun+fény”, azaz a “hunok jóvoltából előkelő”. Ez manapság francia családnévként szerepel, és Franciaországon kívül a szavojai királyi család elegáns nevei között is megtalálható. A “Hunfredus” jelentése “Hun+béke”, amely azt a személyt jelenti Löfstedt szerint “aki képes a hunokkal békekötésre”, jóllehet nem kizárt, hogy az eredeti jelentés inkább a “hunok által biztosított béke áldásait élvező”. A korai ófranciában ez “Hunfrei”-ként ismert, amit a normannok a csatorna másik oldalán, Angliában honosítottak meg. Ma gyakori amerikai névként szerepel mint “Humphrey”, míg a kontinensen “Hunfroi” és “Honfroi” formában él tovább. A “Hunbaldus” a “Hun+bátor” jelentéssel Galliában fordul elő, azonban leghíresebb a Rajna másik oldalán lett olyan személynevek névadójaként, mint Wilhelm és Alexander von Humbold (25.,70). Sok mai európai név vezethető tehát vissza a hun-korszakba, mint az “Ungrimmus” vagy “Unoldus” férfinevek, vagy a “Humberga”, “Humgardis” és “Hunildis” női nevek, épp ezért érdemes megforgatni Marie-Thérése Morlet könyvét, aki figyelemreméltó módon képes e nevekből egy kötetnyit kimutatni (27.,). A “Hun-“ előrag a “Ratisches Namenbuch”szerint is: “wahrscheinlich doch zum Volksnamen der Hunnen”, azaz “valószínűleg a hun népnevekhez kötődik” (28.,). Ezen előrag előfordul az ónorvégban, óskandinávban, ónémetben, frízben és dánban, így a hozzákapcsolódó nevek tehát meglehetősen koraiak. Nem szabad elfelejtenünk továbbá, hogy Gallia legtöbb régiója a népvándorlás korában kétnyelvű ország volt, ahol a germán hódítók ugyan valószínűen kisebbségben voltak, viszont ők uralkodtak és az előkelők rétegét alkották, és feltehetően a gall-latin populáció is minden bizonnyal előkelőbbnek akart tűnni azzal, hogy előkelői nevét használta (25., 71-72).

De vajon Gallia ezen “Hun-“ előnevű germán előkelői valójában germánok lehettek? Különösképp aktuálisnak tűnhet a kérdésfeltevés Löfstedt azon megállapításának fényében, miszerint Attila volt az, aki megteremtette Európát (25.,70). Gárdonyi Géza Kézait idézi a “Láthatatlan Ember” 1902-es kiadásának mellékleteként, aki szerint Attila soha nem vesztett csatát. Így azt a híres-neves catalaunumit sem. Hiszen hónapokkal a vesztett csata után, a vesztes hogyan dúlhatja végig a győztes Római Birodalom szívét képező Itáliát. Ahol a “győzedelmes” Aetius egyáltalán nem siet megfenyíteni, hanem Attila csupán az agg pápa könyörgésének hatására fordítja vissza seregét. Persze, komolyan vehetjük Altheim azon megállapítását is, miszerint az állítólagos római győzelem Catalaunumnál nem több mellébeszélésnél, hiszen Jordanes szöveganalízise bizonyítja, hogy szinte szó szerint Herodotos salamisi csataleírását másolta le (Altheim, F.: Geschichte der Hunnen I-V. 1959-62, idézi 31.,).

Ahogy Ireneaus püspök ortodoxiája meghamisította Jézus eredeti tanait előidézvén ezzel a kereszténység metamorfózisát, a hungyűlölő gót ortodox püspök - akit mindmáig “A MEGBÍZHATÓ” történelmi forrásként könyvelnek el - könnyed eleganciával folytathatta ortodox elődei által kezdett hamisítás-folyamatot. Függetlenül a ténytől, hogy a gót nyelvű “Miatyánk” hun szóval kezdődik: “Atta unsar thu in himinam...”(Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben) (29., 17), hivatalosan az Attila név gót eredetű. Vajon miért? Hiszen tudjuk, hogy a modern Törökország megteremtője, Ata-türk annyit jelent, mint “Atya-török”, ismerjük a közép-ázsiai Alma Ata várost, ami Alma Atyától kapta nevét, tudjuk, hogy az “atya” még japánul is “oto”, és tudjuk, hogy Tibetben létezik a becézve kedveskedő “-la” végződése a neveknek. Felvetődik hát a kérdés, hogy miért nem hun, azaz altáji eredetű a gót “Atta” (Atya) szó, ill. annak becézve kedveskedő Attila (Atyácska) formája? Talán azért nem, mert a koraközépkori ortodoxia irtózott a hunoktól. Talán nem is azért elsősorban mert kutyafejű szörnyetegek voltak, akik csecsemőket ozsonnáztak és keresztényvérrel koccintottak, hanem mert birodalmukban több “eretnek” püspökségnek adtak védelmet, hiszen az ősi eurázsiai egység keleti kultúrköréből jöttek, amely lényegében azon szellemi princípiumokon épült, amelyen a gnosztikus kereszténység is. Következésképp az ortodoxia méltán félhetett nem csupán katonai, de inkább szellemi győzelmüktől, és sok évszázaddal a hun birodalom bukása után létre kellett hozniuk, a még mindig titokban virágzó “eretnekség” maradékainak gyökeres kiirtására, a SZENT INKVIZÍCIÓT, amely sokévszázados fennállásának eredményeként tudta célját elérni, elsősorban a hunokkal kapcsolatos pozitív emlékek megsemmisítésén keresztül. Mivel pedig úgy tűnik, hogy a hunok nem szenvedtek katonai vereséget, a fentiek ismeretében nem tudjuk annak lehetőségét kizárni, hogy a koraközépkori kétnyelvű Gallia germán előkelői inkább hunok, vagy legalábbis germano-hunok (Germániában régóta élő és ott meggyökeresedett hunok) lehettek.

Túlontúl sok tény szól ugyanis emellett.

C., A ROMANTIKA TÖRTÉNELME

A történész Padányi úgy látja, hogy a 19.sz. Európájának romantikus a politikája, bölcselete, irodalma, képzőművészete, zenéje. Európa történetének talán legromantikusabb alakjai, egy Napóleon vagy egy Garibaldi éppúgy, mint az “anarchista” vagy “barikád-hős” ugyanúgy ennek a századnak a teremtménye a politikában, mint ahogy e század terméke Byron, Tolsztoj, Tennyson, Dumas, Victor Hugo, Thorwaldsen, Delacroix, Corot, Liszt, Chopin, Verdi és Wagner, egyéniségükben, alkotásaikban és életükben egyaránt. Ez vonatkozik arra a történelemtudományra is, amely abban a legromantikusabb, hogy mindenáron tudományos mezbe akar tetszelegni.

Ebbe a romantikus atmoszférába ront bele a Napóleon által porig alázott Európa népeinek elemi erejű lelki reakciója, amely a század másik uralkodó jellemvonása lesz. A nacionalizmus. Napóleon még hatalma tetőpontján áll 1808-ban, amikor a megszállt Berlin havas utcáit ellenőrző francia járőrök dobpergése lépten-nyomon felzaklatja az auditóriumok halk nyugalmát, ahol nagy dolgok vannak készülőben. Egy Johann Gottlieb Fichte nevű negyvenöt éves professzor “Reden an die deutsches Nation” cím alatt kezdi meg azon előadássorozatát, amellyel az egész évszázad arculatát kikovácsoló nacionalizmus hódító útjára indul. Ez a fichtei program és szellem egy évtized alatt rabul ejti Németország lelkét, s egy másik alatt elönti egész Európát, beleértve a közben elbukott és megalázott Franciaországot is. Fichtét Hegel követi. Kiformálódik a “Junge Deutschland” és az “Italia Irredenta”. Párizs elkergeti a Bourbonokat, a lengyelek szabadságharca elbukik Osztrolenlánál: Európa ifjúsága lázban ég. Fichte, Hegel és Görres munkáit ugyanolyan lelkesen olvassák a német egyetemek “Burschenschaft”-jai, mint az olasz egyetemek pamfletjeit a piemonti carbonárik. A nagy politikai pezsgés átcsap az irodalom és művészet terére is. Mindenhol a dicső múlt felé terelődik a figyelem. A népek családfáik után kutatnak. Walter Scott “Ivanhoe”-t ír, a franciák a “Cid” románcokat veszik elő. Egy Machperson nevű skót tanító őskölteményeket fedez fel, amelyeket állítólag egy Ossián nevű skót “Homérosz” írt. Európa bámul, míg aztán ki nem derül, hogy az Ossziáni Dalok szerzője bizony maga Machperson. Néhány mondából és különböző töredékekből megkonstruáltatik az a “Niebelungen Lied”, amelyben egy tipikusan gyalogló nép nemzeti hőskorának mitikus lila-ködéből lóháton vágtató Valkűrök bontakoznak ki Richard Wagner harsonáinak és tubáinak fenséges zenéje mellett. Mellékes, hogy a germán őskorban a lónak nincs szerepe és csak akkor ismerik meg azt, amikor közelebbi kapcsolatba kerülnek szkítákkal, hunokkal, avarokkal. A 19.sz. Európájának árvizeket idéző nacionalizmusa és romantikus életérzése a kicsinyes apróságokkal azonban nem törődött, épp ezért a tudományos alapok megteremtésére a legkevésbé se volt alkalmas: a korszak sokkal nagyvonalúbb volt annál, minthogy “lényegtelen apróságokkal” foglalkozzon. Márpedig a tudományosnak nevezhető igényesség egyik legfőbb ismérve, hogy a szisztematikus aprómunkára is képes, amelyre ez a vadromantikusnak nevezhető kor nem igen volt alkalmas. Hisz épp a romantika és nacionalizmus az a két jellemvonás, amely ezt az egyébként igen termékeny évszázadot egy új, tárgyilagos történettudományos és történetbölcseleti forma kifejlesztésére alkalmatlanná teszi. A 19.sz. ugyanis tele van olyan részrehajló “tudományos” megállapításokkal, amelyek egymás után dőlnek meg, különösen a történelemtudomány terén, ahol a század értesülései meglehetősen hiányosak voltak. Az a felületes és vigyázatlan rendszerező munka, amit ebben a láztól égő, romantikus hevületben oly elhamarkodottan végeztek, szinte minden pontján revízióra szorul (30.,).

Nézzünk egy példát az európai népesség kérdésköréből. A 19.sz.-i német történettudomány az ógermánokról beszélve meglepő könnyedséggel használja a “nép” és a “törzs” kifejezést, több, mint harminc különböző germán népet sorol fel. E kor beszél teuton, cimber, bastarn, skir-germán, wisi-gót, ostro-gót, tenctar, rugi, ubi, aleman, markoman, longobard, gepida, svéb, herul, vandal, batav, trever, fríz, warn, sali-frank, ripuari-frank, burgund, jüt, svéd, angol, dán, norman népek törzseiről, a törzs szó többes számával indukálva, hogy valóban népekről van szó. Mivel ugyanezen könyvek tárgyalásaik során ugyanígy emlegetnek turáni vagy altáji törzseket is azt a benyomást keltve, hogy a germán törzsek és népek ugyanakkora egységek és mennyiségek mint ezek a turáni népek. A kérdéskör azonban alaposabb vizsgálatot érdemel. Az ősidők óta katonailag szervezett turáni törzsek létszáma már az ókor végétől meglehetősen egységes, kb. 50-60.000 fő. A törzs kritériuma itt hagyományosan katonai kritérium és már kb. Kr.e. 3.sz. óta 10.000 harcost jelent. Ahhoz ugyanis, hogy egy törzs ennyi harcképes férfit tudjon kiállítani kb. 50-60.000 lelket kellett számlálnia. Ha egy törzs továbbszaporodik, akkor kettéhasad, vagy ha valami katasztrófa következtében létszáma nagyarányú csökkenést szenved, akkor más törzsbe olvad bele, de egy törzs létszáma mindig ugyanaz. A turáni törzsszövetségek vagy népek a törzsek átcsoportosulásai szerint különböző nagyságúak. Pl. onogur = tíz-törzs, besgur = öt-törzs, tukurgur = kilenc-törzs, uturgur = harminc-törzs, ücsogur = három-törzs, altigur = hat-törzs stb. A turáni törzs esetében ugyanis 50.000 lelket kitevő szervezett embermennyiségről van szó, és egy turáni nép legalább 3 törzs szövetségéből kellett, hogy álljon és min. 150.000 főt kellett hogy számláljon. Ha tehát komolyan vesszük a német történészek népeinek számát, akkor a harmincegynéhány germán nép legalább 100-120 törzset, azaz mintegy 6-7 millió lelket kellene hogy jelentsen a Kr. u. 3.-4. sz. folyamán. Ez a mennyiség a középkori átlagszaporodási ütem mellett (6 generációként, tehát 2 századonként véve a megkétszereződést) a háborúk és járványok hatásait is beleszámítva, ma mintegy 1800 millió főt adna ki. Ezzel szemben a germán etnikum semmi esetre sincs több 300 milliónál, s ebben a számban a beleolvadt más népek tekintélyes létszáma is benne van, hiszen pl. a porosz kevert formáció, ahol nem a germán a domináns jelleg. Ugyanis a koraközépkori szkítabázisú, turáni etnikuma a maga hun, szabír, kök-türk, avar, kun, úz, besenyő, onogur, kazár, bolgár etc. népeivel a többszörösét jelentette azon formációnak, amit általában úgy definiálnak, mint “germán népek”. A 19. sz. historiográfiája szerint ezek a népek kihaltak. A nyelv azonban cserélhető. Ezen turániak a legkevésbé sem haltak ki és semmisültek meg, hanem csupán a nyelvüket cserélték ki. Ha valamiképp ki lehetne mutatni, hogy azoknak a népeknek, amelyeket ma ukrán, kozák, orosz, lengyel, román, bulgár, szerb, horvát, osztrák, morva, szlovák, szlovén, bajor, türing nevet adnak, mekkora %-a hun, avar, kun, besenyő, szabír, onogur: nagyon meglepődne a világ. Hogy egy nép, bármelyik is legyen az, több mint félezer éves ott-tartózkodás után milyen nyelvvel az ajkán hagy el egy területet, etnikumára nézve nem mérvadó. A nyelv ugyanis cserélhető. A nyelvtudomány megállapíthatja, hogy honnan származik és hova tartozik a nyelv, de azt már nem igen, hogy hova tartozik az a nép, amelyik azt a nyelvet beszéli (30.,).

Tekintettel arra, hogy a 19.sz. historiográfiájának legnagyobb vívmányaként elkönyvelt indogermán teória nyelvészeti eszközökkel próbálja megállapítani az európai népek eredetét, vizsgáljuk át dióhéjba sűrítve a kérdéskomplexumot.

D., AZ INDOGERMANIZMUS RÖNTGENKÉPE

Az indogermanisztika, és vele a modern tudományos nyelvészet kezdetét az 1816-os évre tehetjük. Ekkor jelent meg F. Bopp korszakalkotó értekezése “Über das Konjugationsystem der Sanksritsprache in Vergleichung mit jenem der griechisen, lateinischen, persischen und Germanischen Sprachen” címmel, amelyben e nyelvek rokonságát tudományosan kimutatta. Ebbe az indogermánnak nevezett nyelvcsaládba hamarosan bekerültek a kelta és a szláv nyelvek is, majd a század végére az albán és az örmény. Azaz Európa legnyugatibb felétől a Gangeszig egy-két szigettől eltekintve ugyanazon nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő népek szakadatlan láncolatát fedezték fel (31.,).

Ez az óriási horderejű felfedezés, amelyre nem régen még nem is gondolhattak, kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a 19. sz.-i európai nyelv- és történelemszemléletre. Annál is inkább, mert az akkori történelmi ismeretek fényében megdönthetetlenül szilárd ténynek látszott, hogy Nyugat-Eurázsia legrégebbi műveltségei mindenütt indogermán nyelveken szólaltak meg csakúgy, mint a legősibb írásos emlékek. Teljes erővel megindultak tehát a történelmi és összehasonlító nyelvtudományi vizsgálatok az indogermán kultúrák és nyelvek összefüggéseinek megismerésére. A kutatás további módszerét döntően meghatározó hangtörvények kidolgozása J. Grimm nevéhez fűződik. Ettől kezdve a nyelvkutatás egyik legfontosabb feladatát abban látták, hogy ennek segítségével kikövetkeztessék a feltételezett közös indogermán ősnyelv alapszavait. A kutatás egyik reprezentánsa, Schrader a következőképpen határozta meg ezzel kapcsolatos módszerét, vagy inkább hitvallását:

1. Az indogermán nyelvek rokonsága csakis egy közös ősnyelv feltételezésével magyarázható.
2. Ezen indogermán ősnyelv feltételezése szükségszerűen bizonyítja egy indogermán ősnép létét (Schrader, O.: Sprachvergleichung und Urgeschichte, Jena, 1883, idézi 31.,).

Kívánatos azonban megjegyezni, hogy semmiféle feltételezés nem bizonyít semmit, különösképp nem szükségszerűen (31.,66). “Az indogermán nyelvek hatalmas méretű elterjedése a rengeteg keveredés ellenére csak magasabbrendű kultúrával magyarázható” (Schrader i.m.), ez bizonyíthatja, hogy az indogermanizmus tudománya kezd valami egészen mássá válni mint puszta tudomány. Ez a más egy újfajta hittétel, vagy krédo, amely azt sugallja, hogy a dolog mintegy Istentől jön, és az Ő alkotását megkérdőjelezni illetlenség. Ebből szinte ideológia lesz, amely csakhamar megszüli a kultúrprioritás mítoszát.

Csakhamar felmerül az őshaza kérdése is. Rhode (1820) a Pamír vidékére, Klapproth (1830) a Himalája és a Kaukázus közé, Pott (1840) az Oxus-Jaxertes környékére, Momsen (1854) Mezopotámiába helyezi azt. A világosabban gondolkozó fejek viszont már a 19.sz. végén kezdtek rájönni, hogy a Grimm-féle hangtörvényekkel nem bizonyítható semmi, csupán addig lehet alkalmazni őket, amíg az indogermán lingvisztika steril módszerei közt maradnak, de szélesebbkörű összehasonlítások esetén azonnal szembetűnőek a módszer korlátai. Azt a bizonyos indogermán ősnyelvet csupán feltételezik egy évszázada, a létüket bizonyító archeológiai leleteknek azonban semmi nyoma. A 20. sz. elején viszont Moller (Etymologisches Wörtenbuch der indoeuropaischen und semitischen Sprachen, 1907, idézi 31.,) ki merte jelenteni, hogy a módszer saját falai közé zárkózva holtpontra jutott, mivel elzárja a kapcsolatkeresés lehetőségét a többi nyelvcsaláddal, így a szélesebbkörű kutatás lehetősége is eleve kizárt. Pedig már a század elején megállapították a tudósok, hogy az indogermán nyelvek viszonylag későn alakultak ki, és azelőtt egy olyan nagyobb ősi nyelvi egység részei voltak, amelybe más családok is tartoztak (Velden: Über Ursprung und Herkunft der indogermanischen Sprachen und anarische Sprachreste in Europa,1912, idézi 31.,). Paasonen, Setala, Thompsen és Jacobsen vizsgálatai viszont kimutatták, hogy az indogermán, hamito-szemita, dél-kaukázusi és finnugor nyelvek között szorosabb összefüggések vannak, épp ezért nem beszélhetünk családfáról, hanem csupán komplikált etnogenetikai-nyelvkiegyenlítődési folyamatokról. Végül ki merték mondani, hogy a hangtörvények fogalmát felelőtlenül vezették be a nyelvtudományba, felülvizsgálatuk terhét meggondolatlanul az utókorra hagyva (Schuchard: Die Baskische und die Sprachwissenschaft, 1925, idézi 31.,). Ráadásul Trubetzkoy felrobbantva lingvisztikai bombáját kimutatta, hogy az indogermán megjelölés csak nyelvtani-nyelvszerkezeti fogalmakra utal, a szókincsre már nem terjed ki és főképp semmit nem mond etnológiai kérdésekről (Trubetzkoy: Gedanken über Indogermanproblem, Acta linguistica 1. 1939, idézi 31.,). Tehát eleve megengedhetetlen módszertanilag egy közös ősnép és ősnyelv feltételezéséből kiindulni, mivel nyelvek másképp is kialakulhattak: pl. egymással szoros kapcsolatban álló szomszédos népek között az areális nyelvek és nyelvi szövetségek értelmében. Trubetzkoy szerint ugyanis a jelek arra mutatnak, hogy az indogermánság a legkülönbözőbb elemek összeolvadása következtében jött létre, amelyre az összehasonlító etnológia eredményei is utalnak. Kijelenti, hogy az indogermán csupán hipotetikus fogalom, és kikövetkeztetésénél a latin és a román nyelvek viszonyát vetítették vissza az őskorba (Solta: Gedanken zum Indogermanenproblem,1952, idézi 31.,). Altheim véleménye viszont az, hogy egységes nyelvek az ősibb korokban csak ott alakulhattak ki, ahol szervezett birodalmak voltak, mint pl. a Római Birodalom, amiről viszont nem tudunk az indogermánok esetében (Geschichte der lateinischen Sprache, 1951,idézi 31.,).

Itt egy pillanatra ajánlatos megállni, mivel Nehring véleménye, hogy az indogermán nyelvek kialakulásánál egy ural-altáji vagy belső-ázsiai és egy kaukázusi vagy mediterrán népesség nyelveinek összeötvözéséről van szó, amely legkorábban a Kr.e. 3./2. évezred fordulóján következhetett be valahol a Káspi tó környékén. Ez jól magyarázza a finnugor nyelvek számos kaukázusi párhuzamát, viszont a szintén jelentős szemita-indogermán megfelelések esetében nem beszélhetünk közvetlen földrajzi érintkezésekről. Ezért valószínűleg egy harmadik, ismeretlen nyelvben kell keresnünk az indogermánt a szemitával összekötő nyelvi párhuzamok forrását. De csupán oly módon, hogy a kérdéskomplexumból a finnugor-indogermán egyezéseket sem szabad eleve, előzetes alapos vizsgálat nélkül kizárni. Könnyen lehetséges ugyanis, hogy ezek is ugyanazon ismeretlen nyelvből származnak (Nehring, A.: Die Problematik der Indogermanenforschung, 1954, - in Scherer, A.: Die Urheimat der Indogermanen, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1968, idézi 31.,).

Ezzel a modern indogermán-kutatás mérvadó irányvonalához érkeztünk el.

I., Birodalomnyomozás

Altheim szerint, homogén nyelvek csupán nagy, szervezett területeken képesek kialakulni, mint amilyen pl. a Római Birodalom volt, és nincs arról tudomásunk, hogy az indogermánok ilyen birodalommal rendelkeztek volna. Nehring szerint viszont egy ismeretlen nyelv alapvető hatással volt az indogermán nyelvek kialakulásának folyamatára. Vajon Altheim és Nehring lényegében nem ugyanazon problémáról beszél?

Vizsgáljuk meg a kérdést közelebbről, mivel a legkorábbi időszaktól fogva létezett egy birodalomszerű formáció a Termékeny Félhold területén. Henry Rawlinson angol ezredes (1810-1895), akit a szumerológia pionírjaként tisztelnek mindmáig, 1835-ben felfedezte azt az írásmódot, amelyet később szumírnak neveztek el, de a felfedező a Royal Asiatic Society-nek küldött, és 1853 febr.5.-én felolvasott levélben azt szkítának könyveli el (32.,228). Rawlinson azonban azt is megállapítja: “...Babilónia legősibb lakói - azok, akik a Bibliában Nimrud néven ismeretesek - a szkíta és nem a sémita népcsaládhoz tartoztak. A sémita fajok nyugat-ázsiai megtelepedése...viszonylag újkori, jóllehet a legutóbbi időkig nem eléggé köztudott ez az újkoriság”. Majd megállapítja, hogy, a szkíta nyelv névmásrendszere turánihoz, azaz mongolhoz és mandzsuhoz áll közel (33.,1438). E nyelv szkíta-turáni jellegét Dr. Edward Hincks (1792-1866) is megerősítette (34.,134-138), kihangsúlyozva, hogy valószínűleg minden turáni nyelv a szumírból származik. Norris szintén kijelenti a Royal Asiatic Society-ban tartott előadásában, hogy vitán felül áll a tény, hogy Szkítia ősi nyelvét megtaláltuk (35., 1-52). Az ezirányú kutatást továbbfolytatta Jules Oppert (1825-1905), a College de France német születésű professzora, aki először a szankszrit, majd az asszír nyelvet és az archeológiát tanította, ill. a Revue d’Assyrologie c. folyóiratot alapította, de akinek tevékenysége az asszírológián és biblikus történetkutatáson kívül a szemita, óperzsa, szankszrit és a turáni nyelvek kutatását is magábafoglalta. Bebizonyítja, hogy az írásfeltaláló nép szkíta volt, és az asszír-szkíta dokumentumok felfedezése egyértelműen bizonyítja az asszírokénál jóval ősibb civilizáció létét, amelyet a közép-ázsiai népek nagy családjának egy tagja teremtett (36., 177-228). Háromkötetes főművében beszámolt a mezopotámiai expedíciójának eredményeiről, amelyben a szumírt modern altáji nyelvekkel, többek közt magyarral hasonlítva, bizonyítja annak turáni jellegét (37., 77-79, 82-85).

A kutatás új fejezete kezdődött Archibald Sayce (1833-1933) felléptével, aki egy szumír pecséthenger egyedülálló megfejtésével tűnt ki (38., 1-50). Az Oxford Egyetem asszírológiaprofesszoraként bizonyítja, hogy a szumír számrendszer a turáni népek számrendszerével mutatja a legnagyobb hasonlatosságot (39., 696-702). A szumír fonológiáról írott tanulmányában megállapítja, hogy a szumír alapos tanulmányozása lehetetlen a turáni nyelvek tanulmányozása nélkül. E nyelvek és a szumír hangzásharmóniájának egybeesése oly nagymértékű, amelyet nem lehet nem tudomásul venni a világ első kultúrnyelvének intenzívebb kutatása esetén (40., 123-142). Megjegyzi, hogy a szumírt a turáni nyelvek szankszritjának, ill. a jövőben megalapozandó turáni nyelvészet kiinduláspontjaként lehet tekinteni (41., 466). Megállapítja többek között, hogy “Babilon a kultúrája eredetét egy olyan fajtának köszönheti, amely hasonló típusú nyelvet beszélt, mint a finn, magyar, vagy a japán”(42.,72).

A szumír kutatás terén legtöbbet a francia Francis Lenormant (1837-1883) nevű tudós tett, aki már 33 évesen a Biblitéque Nationale archeológiaprofesszora volt, 34 évesen pedig megalapította a “Gazette Archéologique”c. folyóiratot. 26 évesen publikálta híres művének első kötetét (1873), melynek második kötete meghozta a professzori állást (1874), a harmadik pedig a szumír nyelvészet megalapítójává és nemzetközileg elismert szaktekintélyévé tette (1879). E monumentális műben kimutatja a szumír és a turáni nyelvek szerkezeti azonosságának elemeit (43.,), ill. egy másik nagyszabású munkában azt, hogy a szumír és turáni vallás ugyanazon szellemiségen nyugszik, majd e művön belül a szumír, valamint a finn, észt, cseremisz, török-tatár, magyar, burját, mongol, mandzsu, tungúz, koreai és japán nyelvek további összehasonlítását végzi el (44.,). Fontos megállapítása e munkának, hogy “a szumír nyelv létezik, és létezése tagadhatatlan”. Ugyanis ezidőtájt alapította Halévy a “Revue Semitique” c. folyóiratot, amelyben élesen szembeszállva a korabeli tudomány álláspontjával (mely szerint Nyugat-Ázsia első civilizációját az indogermánokat és sémitákat megelőző turáni nép alapította) kijelentette, hogy a szumír nép és nyelv sohasem létezett, hanem az Babilon sémita papságának titkos nyelve volt. Az effajta állításhoz az indítékot saját maga szolgáltatta egy a “Journal Asiatique” 1874-es évfolyamában megjelentetett vitaindító cikkében, amely “Megengedhetjük-e egy turáni nép létét Babilon talaján?” címet viselte, és amelyben kategorikusan tagadja a szumírok létét. Kijelentése megrázta a tudományos közvéleményt és sokan kételkedni kezdtek. Halévyt persze legkevésbé sem zavarta az a tény, hogy 1877 és 1900 között a francia de Sarzec vezette lagashi ásatás nem csupán a hírneves Gudea-szobrokat, hanem 40.000 ékírásos agyagtáblát is eredményezett, amelyhez az amerikaiak által kiásott 30.000 nippuri tábla adódott, egyértelmű bizonyítékaként a szumír civilizáció létének. Rendületlen maradt és ennek hatásaként felerősödhettek azok a tendenciák, amelyek az “Annales de philosophie chrétienne” 1882-es évfolyamának egy számában így manifesztálódtak: egy turáni birodalom léte a Tigris és Eufrátesz között már csupán azért is nonszensz, mert a barbár turániak egyedül abban jeleskedtek, hogy Isten Ostoraként lerombolták más népek alkotásait. A harcias halévizmus eredményeként tehát ezen inkvizíció-kreálta ortodox nézet újra felerősödhetett, és gyakorlatilag még mindig meghatározhatja a nyugati közvéleményt. Lenormant tudományosan még megvédhette a szumír-turáni nyelvészeti kapcsolatok tényét egy újabb, főleg a “Halotti Beszéd”-re és egyéb régi magyar szövegekre támaszkodó munkában, amelyet az angol és német tudományos körök különös lelkesedéssel üdvözöltek (45.,). Azonban a francia zseni 1883-ban fiatalon, 46 éves korában meghalt. Ellenfele viszont, Halévy 91 évet élt, és mintegy 43 évig zavartalanul folytathatta 1874-ben megkezdett és nem éppen tudományos alapokon nyugvó hadjáratát. Nézeteit túlsúlyra juttatva végül megoszthatta magát a tudományos közvéleményt is. Lenormant személyében meghalt az egyetlen nagytekintélyű tudós, aki megfelelő hatékonysággal szembeszállhatott volna Halévyval. Így a sumír-turáni rokonság kérdése háttérbe szorult. Viszont ennek szellemében nem csupán a német páter Deimel alkotta meg híres szótárát (46.,), hanem Párizsban kiadták prof. Jestin jelentős szumír nyelvtanát (47.,), és a témában elismert szaktekintélynek számító Labat professzor tanársegédje által szerkesztett részletesebb francia munkát (az igen rangos Centre National de la Recherche Scientifique adta ki (48.,)), valamint prof. Wooley is ugyanezen szellemben jelenthette ki egy szintén nem túl régi UNESCO-kiadványban, hogy a szumír azon agglitunatív nyelvcsaládhoz tartozik, amelyhez a török, finn vagy a magyar (49.,). Számos szaktekintély megalapozott állásfoglalásának eredményeképpen a tudomány álláspontja ma az, hogy mind a görög-római, mind a héber hagyományok forrása a szumír kultúra (14.,).

Egyértelmű tehát, hogy a városállamok laza szövetségéből álló Szumír Birodalom valami hasonlóként működhetett, mint a Római Birodalom évszázadokkal később, amely Altheim véleménye szerint, képes volt egy olyan egységes nyelv létrehozására, mint amilyen a latin.

II., E birodalom hatásai

Az Europocentrikus történelemszemlélet sajnálatos ténye, hogy mindmáig kézlegyintéssel intézi el ezen birodalom fontosságát, azt állítván, hogy a bevándorló sémita áradatba olvadva a szumírok eltűntek. Jóllehet Hitler és Trubetzkoy fellépése és a 19.sz. archeológiai eredményei alaposan megrendítették a klasszikus indogermanizmus alapjait, mindeddig mégsem jöhetett létre az a kívánatos új nyelvészeti koncepció, amely megfelelőképpen figyelembevenné azt a több mint 10.000 nyelvemléket, amely legalább 2000 évvel korábbi, mint a legrégebbi indogermán nyelvészeti emlékek. A szumír nem olyan, élő kapcsolatok nélküli elszigetelt nyelv, ahogy azt a halévizmus mai képviselői hangoztatják. Elképzelhetetlen ugyanis, hogy az emberiség azon első civilizációja, amely 1500 évig közvetlenül meghatározta Nyugat-Ázsia kultúráját és gazdasági életét, majd másik 1500 évig szolgálván szakrális nyelvként csakúgy, mint a latin Európában, ez alatt a 3000 év alatt ne fejtett volna ki igen számottevő hatást. Ha a latin 200 évig közvetlenül hatott, a szumír közel 2000 évig tette ugyanazt. Vajon, miért nem lehet hát legalább annyira fontos, mint a latin? Megközelítőleg Kr.e. 4000 és 2000 között volt Szumír nagyhatalom, amely az írást, a törvényt, a vallást, a kereket, a tornyot, az asztronómiát és asztrológiát, a vízvezeték rendszerét, a város intézményét és még sok egyéb fontos dolgot adott az emberiségnek. Ilyen fontos teljesítmények esetén fel kell tételeznünk a megfelelő mennyiségű képzett populációt. Ha csupán 20.000-re tesszük az egykor Mezopotámiába vándorolt szumírek számát, akkor a Kr.e. 2000-re ez a szám legalább 5 millióra növekedhetett (a közel hasonló fejlettségű középkori európai népességszaporulat ütemével számolva). Ekkora mennyiség nem tűnhetett el nyomtalanul, ahogy azt az Európa centrikus történelemszemlélet szuggerálja. Ezzel pedig szükséges számolni, mert például a Kr.e.3400-3300-ból származó uruki archeológiai leletek olyan monumentális épületeket mutatnak, amelyeket ilyen magas szinten lehetetlen volt csupán néhány ezer emberrel felépíteni, mialatt a földeket is művelték és fenntartották a csatornarendszert is. Ezenfelül az archeológiai rétegek bizonyítják, hogy a templomok, paloták és lakóházak zömét 40-50 évenként újra kellett építeni, mivel a napszárította agyagtéglák idővel porrá aszalódtak. Úgyszintén a Tigris és Eufrátesz folyók Dunához, Gangeszhez és Missziszipihez hasonlítható óriási vízmennyisége hatalmas gátrendszert igényelt, amelyet csak óriási embertömeg tarthatott karban (31.,).

E terület a Termékeny Félhold, ahol a neolitikus forradalom létrejött, és amely a folyamat tágabb vonatkozásainak megértése érdekében rendkívül fontos a civilizációt biztosítani képes nyelv kialakulásának szempontjából. A Termékeny Félhold területén jöttek létre az első földművelőközpontok a Kr.e. 9. évezredben, amelyek később összefüggő mezőgazdasági területté fejlődtek a 7. ezredre. Az archeológia leletei azt mutatják, hogy az első nagy emigrációk ezen túlnépesedett területről már a 7.-6. ezred fordulóján megindultak az iráni, anatóliai, balkáni és kárpát-medencei területek felé, amely régiókban a neolitikus forradalom már a Kr.e. 5. ezredre megvalósulhatott, hogy az így létrejött Termékeny Félhold típusú kultúrkör időnként újabb kivándorláshullámot indíthasson Eurázsia távoli vidékei felé exportálván a jelenséget. A Termékeny Félhold területén a Kr. e. 6. millénia elején, a már két évezrede folytatott mezőgazdálkodás hatására a lakosság létszáma robbanásszerűen megnövekedett, és egy része elvándorlásra kényszerült. Az utóbbi évek primitív népei közötti etnográfiai felmérésekből kiderül, hogy a halászó- vadászó- gyűjtögető életmódot folytató 4-5 személyes család megélhetéséhez egy földrajzi négyzetmérföld (7420x7420 négyzetméter) nagyságú terület szükséges, amely egy kissé több 55 négyzetkilométernél és kb. 0,07-0,09/négyzetkilométeres népsűrűségnek felel meg. Amennyiben ezt a lakosság meghaladja, a lét kíméletlen törvénye egy részüket új területre kergeti, mivel már nem elegendő a megtermett bogyó, a hal és a vad (52.,38-39). A helyzet érzékeltetéseként megemlítjük, hogy Magyarország lakossága nem 10 millió volna ilyen életforma mellett, hanem kb. 6500-8400, amely azt is jelenti, hogy halászó- vadászó- gyűjtögető életmód mellett nem beszélhetünk “közös ősnép és ősnyelv” és etnikailag többé-kevésbé egységes népességről, valamint nagyobb területek etnikai-lingvisztikai homogenizációjáról, mint ahogy az állítólag történt az indogermán és finnugor ősnyelv kialakulás-folyamatánál. Bárki elképzelheti, hogy ennek mekkora a lehetősége, amikor 300-400 ember bolyong egy országnyi területen olyan 8-10 hordában egyesülve, amely egyenként 30-40 főből áll, miközben egymással a maradék területért elkeseredett harcot vív (31., 816). De lássuk, mi történik akkor, ha egyes csoportok mezőgazdasággal kezdenek foglalkozni bizonyos területen, ahogy az a Termékeny Félhold területén történt közel 10.000 évvel ezelőtt. A népességnövekedés lehetősége először végtelennek tűnik, ugyanis a néprajzi felmérések kimutatták, hogy ugyanazon terület, mezőgazdaság és állattenyésztés esetén legalább százszoros populáció eltartását biztosítja. Ez azt jelenti, hogy a négyzetkilométer/0,07-0,09-es népsűrűség 7-9-re ugorhat. Ismét Magyarország példáját használva, az ország 650-840.000 főt tudna eltartani ekkor. Ilyen népsűrűség esetén már joggal számolhatunk állandó kapcsolatokkal és jelentős etnikai keveredéssel, valamint egy érthető közlekedőnyelv, azaz “lingua franca” létrejöttével, amelyet mindenki egységesen használni képes. Viszont ha a népességnövekedés a kritikus 7-9-es népsűrűséget elérte, fennállt az éhínség lehetősége, hiszen ez a forma több lelket táplálni nem képes. Mivel ekkor öntözőrendszer még nem létezett, a kiút az esőben bőven ellátott területekre történő kivándorlás volt, ezt egyértelműen tanúsítják az archeológiai leletek (31., 817). Ahhoz, hogy tudjuk, hogy neolitikus viszonyok közt mennyi időre volt szükség a népességsűrűség megszázszorosodására, ismét a középkori Európát vesszük modellként, ahol a megduplázódás 200 évenként történt, viszont az archaikus nyugat-ázsiai viszonyok miatt vegyünk 250-300 évet. A Kr.e. 10.-9. évezredben izoláltan kialakult földművelő központok a 8. ezredre összefüggő területet hódítottak meg Nyugat-Anatóliától Észak-Szíriáig és Észak-Mezopotámiától a Zagrosz-hegységig, majd a 7.-6. ezredre Görögország, Ciprus, Kréta, Dalmácia, Itália, Dél-Franciaország és a Dél-Kaukázus vidéke is behódol. Nem sokkal később a száraz Dél-Mezopotámia is mezőgazdasági területté lesz az öntözőrendszer kifejlesztése következtében Kr.e.5400-ra. 5000 körül a Balkán és a Kárpát-medence déli része, ill. Dél-Turkesztán is a régióhoz zárkózik, majd ettől kezdve minden 4-500 évben a területről új földművelőhullámok indulnak mind mélyebbre hatolva Európa és Ázsia feltáratlan, szűz területeire. E hódításfolyamat részleteit az archeológiai leletek jóvoltából alaposan kidolgozhatták olyan ismert kutatók, mint Altheim, Amiet, Avdijev, Belinckíj, Bittel, Bossert, Burney, Childe, Christian, Ebert, Edzard, Falkenstein, Friedrich, Geotze, Ghirshman, Grjasnov, Hancar, Heine-Geldern, Haussig, Hrozny, Hrouda, Hout, Jettmar, Kramer, Kraus, Kussmaul, László Gy., Lloyd, Margueron, Markwart, Mellink, Moorgart, Moscati, Nack, Nagel, Oberhuber, Oppenheim, Orthmann, Padányi, Parrot, Perrot, Pittoini, Porada, Randa, Saggs, Schachermeyr, Smökel, Soden, Strommenger, Tolstow, Thureau-Dangin, Ungnad, Wooley többek között. Teljesebb értékű kép nyerhető ezen szerzők műveiről az 1992-ben elhunyt Götz László könyvéből, aki feldolgozott 600 olyan alapművet, amellyel az indogermán kutatás 1945 utáni fejleményeit tette elérhetővé mindannyiunk számára közel 1200 oldalas munkáján keresztül, amelyről a hivatalos történelemszemlélet egyoldalúsága miatt korábban fogalmunk sem lehetett (31.,).

Götz jóvoltából megérthetjük, hogy alakult ki a korai korban a Termékeny Félhold területéről induló kivándorlás egymást követő hullámai következtében az ősi eurázsiai értékrend szellemi egysége a Kárpát-medence, a Sárga folyam régiója és Mezopotámia közötti óriási területen. Heine-Geldern szerint ezen népmozgás hatása leginkább ahhoz hasonlítható, mint ami Észak-Amerikában történt, ahol az angolszász telepesek nyugat felé terjeszkedve elérték Kaliforniát, vagy ahogy az oroszok Európából indulva, Szibériát bekebelezve Japánig gyarmatosítottak, vagy inkább az utóbbi századok nyugati gyarmatosítás folyamata, egy különbséggel. Hasonlót tapasztalunk itt, mint ami történt Ausztrália esetében, amikor a gyarmatosított területek új lakosságának zöme az anyaországból származott, mivel többségük a Termékeny Félhold területéről jött. Az olyan területeken is, ahol a Termékeny Félhold népessége keveredett az őslakosokkal, az újonnan jövőknek messze fejlettebb kultúrájuk volt, mint az ott lakóknak. Hiszen az európai gyarmatosítók néhány ténylegesen fejletlen terület kivételével zömében olyan területekre mentek, ahol többé-kevésbé a terület már kulturált volt, nem beszélve régiókról, mint Peru, Mexikó, India. A Termékeny Félhold népessége viszont kivétel nélkül olyan területeket talált, ahol a lakosság a vadászó- halászó- gyűjtögető életmód szintjén tengődött, és az újonnan jövők népsűrűsége százszoros volt az új területek túlnyomó részén. Néhány zárt régióban az őslakos-nyelv megmaradt, de erre rétegeződött a Termékeny Félhold nyelve, vagy annak az őslakosokéval keveredett változata, amely létrehozta a szumír és a helyi változatok keveredéséből azon pidgin-szerű nyelvek keverékét, ahol a szumír domináns nyelvjárás maradt. A “pidginizáció” jelensége jól ismert az európai gyarmatokon, amikor az angol, a francia stb. nyelvek az őslakos nyelvekre való rétegeződése sajátosan kevert, helyi nyelvjárásokat hozott létre, mintegy az illető európai nyelv helyi változataként. E jelenségnek megfelelően a szumíron alapuló pidgin-nyelvek sora alakulhatott ki Eurázsia szerte a Sárga folyamtól a Kárpát-medencéig (31.,).

A 3. évezred elején megindult sémita-akkád beszivárgás Mezopotámiába az idők folyamán odáig vezetett, hogy a beszivárgók Kr.e. 2450 körül Sargon vezetésével a politikai hatalmat megragadták, és létrehozták saját sémita-akkád dinasztiájukat. Írott feljegyzések beszélnek a leigázott szumír városállamok sorozatos felkeléseiről, a vérfürdőről és mészárlásokról, a rebellis városok lerombolásáról, e városok polgárainak rabszolgasorsba való döntéséről, illetve elűzéséről. Minden új akkád uralkodó beiktatása a felkelések és megtorlások sorozatát váltotta ki, és úgyszólván minden új uralkodónak újra kellett hódítani elődje birodalmát. Ekkor kezdődött az előzőeknél sokkal intenzívebb migráció azon területekre, ahol már az előző kivándorlások rokonkultúrákat teremtettek. E szempontból a “Lapisz Lazuri Út” nagy fontossággal bír. A szumírek birtokolták az ősi Nyugat-Ázsia e szakrális szent kék kövének kereskedelmi monopóliumát, amely nagy népszerűségnek örvendett Egyiptomban és az egész Közel Keleten, és amelyet a távoli Afganisztánból importáltak, ahol bányászták ezt a kincset. A “Lapisz Lazuri Út” Ázsia ezen archaikus korszakában olyan rendkívüli fontossággal bírt, mint a “Selyemút” néhány évezreddel később. Ezen út jóvoltából a legismertebb terület Mezopotámia számára tehát a nehezen megközelíthető, de a lapisz-lazuri bányákat rejtő hegyes-völgyes Afganisztán mellett az annak közelében, a Pamír és Káspi tó között elterülő Turáni Alföld lett. Ugyan az akkád uralom végül megdőlhetett a sorozatos szumír felkelések jóvoltából és létrejöhetett az Újszumír Birodalom, amely azonban a mezopotámiai ószkíta korszak hattyúdala volt. Hamarosan elbukott ugyanis, hogy az ősi földjükön a sémiták vehessék át az uralmat véglegesen egy előzőeknél sokkal intenzívebb beszivárgás következtében. Az Újszumír Birodalom Úr dinasztiája utolsó uralkodójának, Ibbisinnek siratóéneke a Mezopotámiából történő szumír elvándorlás ékes bizonyítéka. Ezzel párhuzamosan azonban szemtanúi lehetünk a Kárpátmedencétől a Sárga folyóig terjedő azon szkíta civilizáció megerősödésének, amelynek központja a Turáni Alföld lett. Mivel a sémiták délnyugat irányból jöttek, érthető módon ezen ellenkező északkelet irányba fekvő, biztonságos távolságban lévő terület tűnt a menekülők számára legkedvezőbbnek egy új haza megalapítását illetően. Ennek következtében Turkesztánban - régebbi nevén Turánban - alakult ki azon etnikai-nyelvi formáció, amit a német származású oxfordi professzor Max Müller “turáni”-ként definiált, amely kifejezést később az “altáji” váltotta fel talán nem egészen jogosan.

Ugyanis e csekélynek tűnő jelzőváltoztatás mintha inkább azt sugallná, hogy e népnek semmi köze Tur(keszt)án egykor magas fejlettségű civilizációjához, hanem inkább csupán az Altájkörnyék nomád életformájához, így minden kulturteljesítmény Közép-Ázsiában az indogermánok (irániak) “műve” lett. Ez a tudomány, amely egy Hitlert és egy óriási tévhitet volt képes kreálni, napjainkban is meghatározó erővel bír olyan szerzők jóvoltából, akik még 1949-ben is indogermán harckocsikat vonultatnak fel Nyugat- és Közép-Ázsiában, akik egész Kínáig kocsikáznak (Meyer, E.: Die Indogerman-flage, 1949, idézi 28). 1954-ben még az indogermán “harckocsizó lovagok” (Streitwagenritter) ”harckocsizó világnézetéről” (Streitwagengesinnung) beszélnek (Wahle, E.: Die Indogermanisierung Mitteleuropas, 1954, id.: 31.,), míg valaki bizonyította, hogy sem a lószelídítés, sem a harci kocsi, sem a lovaglás nem volt ismeretes az indogermánoknál az ősidőkben (Hancar, F.: Das Pferd in prahistorischer und früher historischer Zeit, 1956, id.: 31.,). Ennek ellenére 1976-ban egy tudóscsoport még Japán “ainu” népcsoportját is indogermanizálja (Reallexikon der Assyrologie und vorderasiatischen Archeologie, Band V. 1/2. Lieferung 1976, id.: 31.,). Természetesen Közép-Ázsia is indogermán (iráni vagy indoiráni), jóllehet az óiráni nyelv első emlékei csak a Kr.e.520 körül Dárius rendeletére felállított behistuni sziklaferiratról származnak (31., 553).

III., A Grimm-baki következményei

A romantikától túlfűtött 19.sz. Európája volt a világ megkérdőjelezhetetlen ura, és kimondatlanul is ott lapult a vágy, hogy egy olyan tudomány jöjjön létre, amely “megideologizálja”, azaz mintegy véglegesíti ezt az állapotot. A Grimm-testvérek megalkották ezt a “hang-törvények tudománya” formájában.

Az 1920-as évekig egy nyelvész se merte megkérdőjelezni a hangtörvények nyelvészeti fontosságát, és senki nem tudott jobb módszert elképzelni a nyelvek kapcsolatának kiderítésére, gondolván, hogy a hangtörvények a nyelvek szubsztanciáját tükrözik csakúgy, mint a matematika, fizika, vagy kémia képletei. Ez még érthető lenne. Ami viszont nehezen felfogható, hogy csak az a nyelvészet tudományos, amely a Grimm-féle hangtörvényen nyugszik. Azaz a Grimm-törvény, nem csak törvény, hanem egyenesen dogma lett, bár a modern nyelvtudomány elvi-módszertani alapon soha nem vizsgálta, sőt senki meg sem kísérelte a hangváltozások okait kideríteni, vagy logikailag megmagyarázni. Egyszerűen acceptálták őket, mint tapasztalati tényeket (Solta, G.: “Gedanken zum Indogermanenproblem”, 1952, Schuchardt, H.: “Das Baskische und die Sprachwissenschaft”, 1925, id.: 31.,). Senki nem tette fel ugyanis azt az alapvető elvi kérdést, hogy miféle ellenállhatatlan okkult hatalom az, amely a legkülönbözőbb nyelveket Indiáig évezredeken keresztül ellenálhatatlan erővel képes a kisgyerekek összerakójátékaihoz kisértetiesen hasonlító, sematikus hangváltozások keresztülvitelére? Valójában, mi is a nyelv? A kanti öncélú “Ding an sich”, amely önmagáért, önmagába zárva, embertől függetlenül létezik? Avagy az emberek által tudatosan alkotott olyan hangrendszer, amely az egymás közötti érintkezés megkönnyítésére szolgál? Kétségkivül az utóbbi, következésképp semmi okkult, tudatunktól független “törvényei” sincsenek. Ezt feltételezni annyit jelentene, mint hinni, hogy az éppen megkezdett kompozíció önállóvá válik és a zeneszerzőtől függetlenül magamagát írja meg. Ezen egyszerű logikai következtetések megkérdőjelezik, hogy a hangtörvények egyetemes értékű nyelvészeti törvények lennének. Hovatovább egy kifejezetten komikus oldala is van e jelenségnek. Az u. n. “2. hangeltolódás” elsődleges fontossággal bír a Grimm-törvényen belül, amely a felnémetben következett volna be. Ez a nyelv viszont a lehető legalkalmatlanabb efféle “törvény” létrehozására, mivel a felnémetek egyáltalán nem képesek a B-P, D-T, és G-K közti különbség felfogására. Erről bárki meggyőződhet a nyelvemlékekből, ahol a PALG és BALG (bőr), DRIGIL és TRIGIL (küldönc), vagy GRIOZ és KRIOZ (dara) szabadon váltakozik mindenfajta különbségtétel nélkül. Nos, ez az állapot egészen a 19.sz.-ig tartott, még hivatalosan is. O. Jespersen neves dán nyelvész a “Phonetik” c.(1897-99) könyvében említi, hogy a délnémet hivatalokban még a 19. sz.-ban is a névlistákban csak egy-egy közös rovat volt a B-P valamint a D-T kezdőbetűk számára. Ma (a helyesírás központi egységesítése következtében) ilyesmi hivatalosan már nem fordul elő, de gyakorlatilag még mindig ugyanez a helyzet. Ha valakinek pl. a “Pichler” nevet tollbamondjuk, rögtön megkérdezi: kemény vagy lágy P-vel írjam? A magyar nyelvet beszélők számára ez hihetetlennek tűnhet, mert a kiejtésből általában meg tudják mondani, hogy B-t vagy P-t mondott-e valaki. A felnémeteknél azonban nemcsak arról van szó, hogy az artikuláció hanyag, elmosódott: nekik egyszerűen nincs fülük a zöngés és zöngétlen kiejtés közötti kiejtés regisztrálására. Akármilyen “zöngésen” mondunk is egy B-t, mégis megkérdik: kemény, vagy lágy? A helyzet a D és T esetében hajszálpontosan ugyanez, a G-K-nál is hasonló, bár nem ennyire kirívó és nem 100 %-os. Az iskolában a gyerekek mind a mai napig úgy tanulják, hogy a B az “waiches P”, a P pedig “hartes P” stb. a D-T, G-K hangoknál is. Itt tehát nem kivételekről, hanem általános jelenségekről van szó: a zöngés mássalhangzót nem tudják megkülönböztetni a zöngétlenektől. A Grimm-törvények pedig éppen ezen mássalhangzók változásaira épülnek: B-P-PH, D-T-TH, és G-K-H, és eredetileg a felnémet, majd a germán hangsajátosságok magyarázására szolgáltak, viszont általános érvényű “törvényekké” csak a teljes kritikátlanság hiányában válhattak, mivel olyan emberek állították fel ezeket a “törvényeket”, akik épp azokat a hangokat nem tudták megkülönböztetni, melyekre szabályaikat alapozták. Ráadásul pedig olyan nyelvemlékek szolgáltak kiindulópontként, amelyeket saját őseik ugyanazzal a botfüllel megáldva, találomra, jól-rosszul leírtak (31.,). Sajnálatos módon ezen bakik felszínre kerülését nem követte a hangtörvényen alapuló tudományág gyöngéinek felülvizsgálata, vagy hogy alaposan megvizsgálták volna a hangváltozások okait, vagy netán próbálták volna módszeresen megközelíteni valóságos szerepüket a nyelvfejlődésben. Ehelyett inkább különféle “ad hoc” segéd- és pótszabályokat, speciális “kivétel-törvényeket” posztuláltak az olyan kirívó esetekben, amikor a Grimm-féle hang-körhinta végleg felmondta a szolgálatot és a lóláb túlságosan kilógott a tudományos talár alól (Verner-féle törvény stb.). Kitalálták pl. a “hangfelfokozás”(Lautsteigerung) fogalmát, ami alatt olyasmit értettek, hogy a “fiatal, erőteljes” germán népek “harcias, bátor, energikus szelleme” váltotta volna ki a Grimm-törvényektől eltérő hangalakokat. Mások ismét a “tetterő”, a “fiatalos hányavetiség”, a “túláradó önbizalom” jeleit látták a szabálytalan hangokban, vagy egyenesen “azon nagy történelmi tettek előhírnökeit, amelynek véghezvitelére a germán törzsek elhivatottak voltak”. Félreértés ne essék: ezeket a kifejezéseket halálos komolysággal tudományos bizonyító érveknek szánták, és egyesek Grimm felfedezésének jelentőségét Amerika felfedezésével vagy a puskapor felfedezésével hasonlították össze (31.,105-156), jóllehet valójában nem engedi láttatni a valóságos kapcsolatokat, mivel szervesen összetartozó szemantikai összefüggéseket vág szét a mesterséges Grimm-törvény jóvoltából. Megismételnénk, hogy az indogermanisztika semmit nem mond etnikumról és az csupán néhány nyelvtani formulára vonatkozik, de a szókincsre már nem. Figyelemreméltó viszont a tény, hogy a Götz-féle kombinált szemantikai-fonetikai módszerrel tetemes szumír-héber, szumír-görög, szumír-latin, valamint szumír-indogermán-sémita párhuzam mutatható ki (31.,158-168), amely párhuzamok sugallják azon lingvisztikai alaphatást, amely ezen nyelvek kialakulás-folyamatát befolyásolta. Kijelenthető tehát:

1. Az indogermán nyelvek nem állnak elszigetelten, hanem közel a többi eurázsiai nyelvhez.
2. Az eurázsiai nyelvek jelentős része a neolitikus Nyugat-Ázsia nyelvi koiének nevezhető ősnyelv elágazásai, ill. annak különböző fokú pigdinizációja útján jöttek létre.
3. Ezen ősnyelv alapszavait a nyugat-eurázsiai nyelvek legtöbbjében ma is nagy számban megtalálhatjuk.
4. Az ősnyelvi összefüggések a szumír nyelv segítségével feltárhatók, mivel
1. az előázsiai ősnyelv legfontosabb, több mint 1500 éven keresztül meghatározó nyelvjárása volt,

2. a nyelvemlékek szerint 1500 év alatt alig változott, amely ősi, kiforrott nyelvstruktúra bizonyítéka.

5. A ősidőkben kialakult pidgin-szerű nyelvek egy részének “indogermanizálódása” viszonylag későn, a Kr.u. 3.-2 fordulóján történt, de az nem elsősorban szókincsben, hanem a jellegzetes nyelvszerkezetben nyilvánul meg.
6. A modern lingvisztika csak a szavak hangalaki változásait vizsgálja, míg a sokkalta fontosabb szemantikai összefüggéseket háttérbe szorítja, amely nélkül viszont a valóságos kapcsolatok feltárhatatlanok (31.,203-4).

Mivel a magyarokat sok középkori forrás nevezi szkítáknak, és a szumírokat szkítáknak nevezi Rawlinson, Dr. Zakar András a Chicagoban megjelenő “Current Anthropology”-ban publikált két cikkét szeretnénk idézni (Vol.10.,No.4.,Oct.1969 és Vol.12.,No.2.,Apr.1972). A Swadesh-Heymes-féle szólista 100 alapszavát használva kimutatta, hogy 100 szumír (azaz ószkíta) szóból 55 megvan a mai magyar nyelvben, amely Zakar szerint annak egyértelmű bizonyítéka, hogy a magyar a szkíta-szumír továbbélése, és az azonosság 63% ma, 1-2 évezrede 86%, 3-4 ezrede 88-90% volt glottochronológia logaritmikus formulája szerint. A szumirológia klasszikusai is valami hasonlót jeleznek, jóllehet a hivatalos nyelvészetben ennek semmi nyoma, ahol valami olyan görcsös állapotnak lehetünk szemtanúi, amit a bélműködésben beállott problémák hatására talán leginkább a finnugorrekedés kifejezéssel illethetnénk. Ugyanis kétségkívül közeli kapcsolatok vannak a magyar és finnugor nyelvek között, viszont a tény az, hogy a magyarok adják az összes finnugor nép 2/3-át, így a népcsalád jogszerű elnevezése inkább “magyar-finn” lenne (31.,402), másrészt a magyar nyelv közelebbi vizsgálata megerősíti a fenti Zakar-állítást, amely Götz esetében nem 63% mint Zakarnál, hanem 83,6% (31.,513-522). Jóllehet a 19.sz.közepéig a hivatalos történelemszemlélet szerint is a magyarok a szkítáktól származtak, de mivel a vesztett 48-as szabadságharc vezéreinek a határainktól délre fekvő, szintén szkítaszármazék Török Birodalom adott menedéket, a Habsburg vezetés megrémült az ősi testvériségtudat felébredésétől, és attól a lehetőségtől, hogy ez átcsaphat a politika területére. Valószínűleg ennek hatására jelentette ki 1877-ben a Monarchia Trefort Ágoston névre hallgató belga származású kultuszminisztere:”...nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis azokat fogja támogatni, akik a finn-ugor eredet mellett törnek lándzsát (98., 10). Sajnos úgy tűnik, hogy Hunnia még mindig Habsburg-gyarmat, legalábbis szellemileg.

Annak ellenére így van, hogy a valamikor igen magas kultúrszintet képviselő ősi Közép-Ázsia állítólagos indogermánságának kérdése erősen agyaglábakon áll, mivel meglehetősen kérdéses a kelet-iráni dialektusok (khorezmi, baktriai, szogd, khotán)” iránisága” (Jettmar-Haussig-Spuler-Petech: Geschichte Mittelasiens /Handbuch der Orientalistik/,1966, idézi 31.,). Még Henning és Altheim, akiknek pedig semmi kételyük nincs e nyelvek irániságát illetően, azt mondják, hogy a khorezmi és szogd a többi északkelet-iráni nyelvvel együtt olyan messze áll a valódi perzsa nyelvtől, hogy rokonságuk csak a “ködös ősidőkben” /im grauen Altertum/ bizonyítható (Henning, W.B.: Mitteliranisch /Handbuch der Orientalistik 4./,1958, 109.és 113.o., Altheim F.: Geschichte der Hunnen I.,1959,427.o.,id.: 31.,). Persze, ha meggondoljuk, hogy az első iráni nyelvemlék a Kr.e.6.sz.első feléből származik a 4-5000 éves szumír emlékekhez viszonyítva, akkor kérdéses magának az iráninak is valóságos eredete, hiszen a Zend Avesta legősibb Gatháit még ma sem értik meg az iranológusok. Altheim szerint az Avesta óiráni nyelve szinte szétválaszthatatlanul összefonódik az ótörökkel (Altheim-Stiehl: Geschichte Mittelasiens im Altertum, 1970, id.: 31). A kérdés tehát jogos: az avesztai nevekből kikövetkeztetett, a szkítákra, szarmatákra, párthusokra stb. húzott ”irániság” vajon bír-e elég tudományos bizonyítékkal? Hogy ilyen kérdés eleve feltehető, különösképp az előzőekben elmondottak ismeretében, egyértelmű bizonyítéka az iranológia valóságos helyzetének (31.,568). Ugyanis a legfontosabb nyelvészeti-történeti kérdések még közel sem tisztázottak kívánt mértékben az iranológiával kapcsolatosan, és a legtöbb kérdés még nyitott: csupán annyi biztos, hogy egy “Parsue” nevű nép jelent meg Nyugat Iránban a Kr.e.9.sz.-ban, és akik századok múlva a Perzsa Birodalmat alapították, majd a 6.sz.-ból hagyták első írott emlékeiket. Minden egyéb ősiségükről, ősnyelvükről, eredetükről bizonyítatlan hipotézis és az iranológusok a legtöbb kérdésben csupán sötétben tapogatóznak. A nagy önbizalom látszata abból származik, hogy nagy történelmi összefoglalók még mindig úgy kezelik a legtöbb nyitott kérdést mint eldöntött tényt, amely viszont a 19.sz. bizonyítatlan és igen kérdéses, sőt vadromantikus pánindogermán (pánindoiráni) koncepcióján nyugszik, hisz maga az óiráni nyelv is tele van szumír szótövekkel (31.,572). Az egyetlen bizonyos dolog a turkesztáni-keletiráni térséggel kapcsolatban, hogy a neolitikumtól kezdve egy őskultúra létezése folyamatos, amely állandó kapcsolatot tartott a kortárs nyugat-ázsiai civilizációkkal. Az Anau, Merv és Khorezm nevek jelzik a folyamatot és az ottani (baktriai, szogd stb.) népességgel kapcsolatban pedig csak annyi a biztos, hogy életmódjuk, szokásaik, és antropológiai felépítésük semmiben sem különbözött a hun, majd későbbi török népekétől (Eberhard, W.: Die Kultur der alten zentral- und westasiatischen Völker nach chinesichen Quellen /Zeitschr. f. Ethnologie/, 1-3, 1941, id.: 31.,). Másrészt Hüsing egyenesen történelemhamisítással vádolja az indogermán koncepciót, kijelentvén, hogy túl merészek tiszta indogermán népességről beszélni az óperzsa korban, jóllehet korabeli forrásokkal bizonyítható, hogy a lakosság igen kevert volt, és az árja migráció előtt Irán kulturált és sűrű nem indogermán lakossággal rendelkezett (Hüsing, G.: Die Urbevölkerung Irans /Keleti Szemle/,Budapest,1901, id.: 31.,). Altheim állítása szerint Kelet-Irán városi civilizációja (Bactria, Sogdia etc.) nem indogermán (Altheim, F.: Weltgeschichte Asiens im griechischen Zeitalter I-II, l947-48, id.: 31), melynek szkítaságához tehát semmi kétség nem fér.

Közép-Ázsia “irániságának” bizonyítékai viszont az ott talált europoid koponyák voltak.

E., TURÁN KISUGÁRZÁSA

Ezzel úgy tűnik elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ahol szükséges megérteni, miért megfelelőbb azon “turáni” jelző használata az “altáji” helyett, amellyel az oxfordi egyetem egykori németszármazású professzora, Max Müller jelölte azt a népet, amely a Turáni Alföld fejlett civilizációját létrehozta.

Ez a civilizáció lépésről lépésre épült fel az évezredek folyamán és a Kr.e.2000 körüli időre független központtá lett, amikor is a “Lapis Lazuri Út” mentén felgyorsuló ószkíta (szumír) menekültáradat jóvoltából megszilárdulhatott a Szumír Birodalom bukása után. A népesség zömének áthelyeződése Mezopotámiából KözépÁzsiába új kihívások sorozatát teremtette meg, amelynek következtében Turán lett az új kisugárzó központja annak a termékenység (kreativitás)-központú kultúrának, amely a Termékeny (Kreatív) Félhold területén jött létre. Ez az áthelyeződött turáni kultúra első fázisában a Kaszpi tenger és Pamír hegység között fejtette ki elsődleges hatását, második fázisában pedig a Sárga folyam és Altáj vidékéig tágult, ekkor központja a Tárim-medence lett. A második fázis a világkultúra szempontjából rendkívüli fontossággal bír, ugyanis a “Termékeny Félhold” típusú ideológia életfenntartó tanrendszerének megtartójaként és továbbfejlesztőjeként egy új tényező lépett fel a kelet-ázsiai (mongoloid) típus formájában. A mongoloid-szkitoid sajátosságok szellemi szintézisének eredményeképpen egy intenzívebb kelet- és közép-ázsiai továbbfejlődés lehetősége jött létre.

Mégpedig a különböző minőségek szintézisének eredményeképpen létrejövő hunn szellemiség jóvoltából.

I., A “Lapisz Lazuri Út” északi végén

A mezopotámiai Hasszuna-kultúra falu-típusa, kerámiája és mezőgazdasága Kr.e. 5000-ban megjelent az iráni Tepe Sialk első periódusában, majd Tur(keszt)ánban (Mondjuk-kor). Hamarosan Samarra és Tell Halaf kerámiája jelent meg Nyugat-Iránban (Sialk-III), Észak-Iránban (Hissar-I), Tur(keszt)ánban (Namazga-I) és Afganisztánban (Mundigak-I). A Tepe Sialk-III 5. Rétegében talált kerámiák geometrikus mintái “csaknem összetéveszthetők a korabeli ubaidival“ (Huot, J.L.: “Persien I.” /Archeologia mundi/, 1965, 107.o., id.: 31.,), de a tur(keszt)áni “Namazga-I”-korszak (Kr.e. 3800-3500) agyagból készült női figurái “meglepően hasonlítanak a korabeli ubadiakra” (Dales, G.F.: “Turkestan”, /Propylaen Kunsteschichte/, vol.XIII. 1974, 168. o., id.: 31.,). E kultúrák a Mezopotámiából a Turkesztánon és Nyugati, valamint Észak-Perzsián keresztül történő tömeges bevándorlások eredményeként jönnek létre (Jettmar, K. et alii.: “Geschichte Mittelasiens” /Handbuch der Orientalistik/, Leiden, 1966., Tolstow, S. P.: “Auf den Spuren der altchoremischen Kultur, 1953., id.: 31.,). A Tepe Sialk-III 4. rétegében (Kr.e. 3500) a fazekaskorong megtalálható, és legkorábbi használata Mezopotámia késő Ubaid- és korai Uruk-korszakában Kr.e. 3800 és 3700 között bizonyított. Párhuzamos fejlődésről győződhetünk meg Tur(keszt)ánban, ahol a réz már ismert a pecsétek használata elkezdődik a Namazga-III korszakban (Kr.e.: 3500-3000). Ezek a hatások egységesen követhetők Afganisztánon és Beudzsisztánon át, és az egész területen rendkívül kifinomult esztétikai sajátossággal bíró női égetett agyagfigurák tömegét találjuk. A Kr.e. 4. millénium végén újabb mezopotámiai hatásokkal találkozunk Sialkban, amikor az Uruk-kerámia, szumír képírásos agyagtáblácskákat kísérő mezopotámiai pecsétek kíséretében megjelennek errefelé. A nyugat-iráni Godin-Tepén ezidőtájt tipikus Uruk-kerámiát találunk, amelyet a Mezopotámiából érkező népesség hozott magával (Amiet, P.: “Die Kunst des Alten Orients”, 1977, id.: 31.,).

A szumír városállamok ezidőre megszilárdulva nem csupán kiterjesztették befolyásukat a nyugat-iráni területekre, hanem telepescsoportokat is küldött. Ezek a szumír hatások hamarosan elérték Tur(keszt)ánt is, de ezek követhetők Afganisztánon és Beludzsisztánon át az Indusig, ahol az urbanizáció kezdetei a Kr. e. 3000-2500 ( Tur(keszt)ánban ez a Namazga -III korszak) körüli időre tehetők. Citadellák és városjellegű települések jönnek létre a tur(keszt)áni Altin Tepén és az afganisztáni Mundiagban. A legtöbb kutató a sok ezer km.-re gyors ütemben kiterjedő szumír hatássorozat létrejöttét a “Lapis Lazuri Út” megteremtésével magyarázza. Nem csupán az import megszervezése, hanem a távoli Afganisztán területén történő bányaművelés biztosítása is rendkívül fontos volt. Nem tudni, hogy a kihívásra milyen formában adtak a szumírok választ, csupán azt tudjuk, hogy a rendkívül népszerű “lapisz lazuri” áramlott a “Termékeny Félhold” területére, mivel a nagy szervezőkészséget igénylő feladat magas színvonalon teljesíttetett. Nagyon magas annak valószínűsége, hogy a “Lapisz Lazuri Út” menti városjellegű települések (Sialk-IV, Hissar-II, az iráni Turang-Tepe, Namazga-III, a tur(keszt)áni Altin-Tepe, az afganisztáni Mundigak) sorának gyors létrejötte szoros kapcsolatban van e kihívás-teljesítéssel. Szintúgy egyértelmű antropológiai bizonyítékok mutatják a Kr.e. 3000 körüli időben történő hatalmas bevándorlásokat Mezopotámiából Észak-Iránba és Tur(keszt)ánba. 3000 és 2000 között Mezopotámia és Tur(keszt)án között csakúgy folyamatos, mint a bevándorlás sorozat (Jettmar, K., und alii.: “Geschichte Mittelasiens” /Handbuch der Orientalistik/, Leiden, 1966., Tolstow, S. P. : “Auf den Spuren der altchoresmischen Kultur”, 1953, id.: 31.,). E fejlődéssorozat töretlen Tur(keszt)án Kr.e. 2500-2000 körüli Namazga-IV korszakában, amikor is Turang-Tepe, Namazga-Tepe, és Altin-Tepe valódi nagyvárossá fejlődik. A fazekaskorong e területen már régóta ismert a bronzzal együtt. Az afganisztáni Mundigak-IV fallal körülvett város monumentális palotával és templommal. Az ásatást vezető szovjet tudósok szerint Altin-Tepe is fallal volt körülvéve, és 27,5 m X 10,5 m-es alaprajzú 8-10 m magas szumír típusú zigguráttal bírt, amelyet később megnagyobbítottak, és amely végső formájában 55 m-es homlokzattal és legalább 12 m-es magassággal bírt. Egy még monumentálisabb lépcsőzetesen kialakított tornyot találtak legutóbb a Kaszpi-tó délkeleti sarkánál épült Turang-Tepén, amelyek kétségtelen bizonyítékai a szumír hegemónia a Kr.e. 3. évezredbeli Tur(keszt)ánra történő kiterjedésének (Amiet,P.:“Die Kunst des Alten Orients”,1977,id.: 31.,).

A 3.ezred végén azonban az effajta fejlődés megállt, és Nyugat-Tur(keszt)án városai elnéptelenedtek. Ez történt Mundigakkal is. A legtöbb kutató nem talál kielégítő választ a jelenséggel kapcsolatosan, az okokat éghajlati változásokban keresve. Közép-Ázsia kapcsolódó területeit vizsgálva viszont más következtetés vonható le. Ugyanis a 3.évezredeleji nyugattur(keszt)áni populáció jelentősen megugorva a bevándorlások következtében, maga is arra kényszerült, hogy új telepesrajokat bocsásson a még feltáratlan területekre. Ezidőtájt jelentek meg olyan települések az Aral és Amu-Darja vidékén egészen Ferghánáig, amelyek kerámiái feltűnően hasonlítanak a nyugat tur(keszt)áni típushoz (Dales, G.F.: “Turkestan”, in: Jettmar-Haussig-Spuler-Pettech: “Geschichte Mittelasiens”,/Handbuch der Orientalistik I. Abteilung, III. Band,5. Abschnitt,/, Leiden, 1966, id.:31.,). Ezen eredetileg mezopotámiai kerámia nyugatról keletre tartva követhető egészen a kínai neolitikus Yang-Shao kultúráig. A gabona és a szarvasmarha szintén ekkortájt jelenik meg Kínában nyugati irányból. Az archeológiai leletek bizonyítják a nyugati irányból történő bevándorlást Kelet-Tur(keszt)án déli határa mentén párhuzamosan a Tienshan gerincével. A népesség Nyugat-Tur(keszt)án mezőgazdaságot folytató területéről a Kr.e. 3. millennium közepe körüli időben kezdte meg az elvándorlást. A Yang-Shao kultúra olyan nyugat-ázsiai párhuzamai, mint a “szent” szarvasmarha, a földdel kapcsolatos (khtnonikus) istenségek, rituális maszkok, a termékenységrituálék azonosságai, a holdtisztelet, az ünnepek, valamint az asztronómiai és asztrológiai tudásanyag megfelelései, az ökrösszekerek és balták-fokosok formáinak azonosságai, valamint a bronz megjelenése bizonyítják ezen vándorlás tényét. A párhuzamok

Mezopotámia Ubaid-korszakára mutatnak végső forrásként (Kussmaul, F.: “Frühe Nomadenkulturen in Innerasien” /Tribus 305-360 o./, 1952-53, Childe,G.: “Stufen der Kultur”, 1952, id.: 31.,).

Északkeleti irányban, Minuszinszk közelében, és az Altáj-Szaján hegyek vidékén valamint a Jenyiszei-folyó környékén azon Afanaszjevo-kultúra jött létre a Kr.e. 2200 körüli időben, amelynek szerszámformáiban és kerámiamotívumaiban számos olyan mezopotámiai párhuzamot fedezhetünk fel, amely Nyugat-Iránon át érkezett ide (Hancar, F.: “Das Pferd in prehistorischer und früher historischer Zeit”, 1956, id.: 31.,), de szoros párhuzamok mutathatók ki a déloroszországi “gödörsír”- és Tripolje-kultúrákkal is. Viszont ami a legszembetűnőbb, hogy a tárgyi relikviák bizonyítékain felül az antropológiai sajátosságai úgy az Afanaszjevo-, mint a “gödörsír”-kultúráknak ugyanazt a rövidfejű “plump-europid” népességet mutatja, amely az eurázsiai szteppék meghatározója volt a mongoloid típus viszonylag késői, a Kr.u. 11.sz.-i kazahsztáni megjelenéséig (Hancar, 1956, Jettmar et alii: “Geschichte Mittelasiens”, 1966, Childe: “Vorgeschichte der europaischen Kultur”, 1949, id.: 31.,). Ez a “plump-europid” tipus a Kr.e. 3. évezred végén jelenik meg Déloroszországban és Közép-Ázsiában 3000 km-re egymástól, de végül e két csoport egyesüléséből alakult ki azon “Andronovo-kultúra” az Altáj-Ural, és az Ob-Irtisz-Tobol, valamint Kazahsztán közti óriási területen Kr.e.1700 után. Hamarosan a dél-oroszországi populáció hozzáadódásával ez a “plump-europid” népesség kultúrája határozza meg az ŐSI EURÁZSIAI EGYSÉG sajátosságait Kelet-Európa Irán és Kína között. A kutatás megállapítása szerint az “Andronovo-kultúra” ilyen hatalmas területre való szétterjedése az Afanaszjevo, a turkesztáni és a dél-orosz bronz-kori kultúrák fúziója következtében jött létre (Hancar,1956), ennek köszönhetően a mezőgazdasági művelés általánossá válik a bronz széleskörű használatával együtt (Jettmar et alii, 1966). A fenti adatok ugyanakkor azt is mutatják, hogy szoros etnikai és kultúrtörténeti kapcsolatokat kell feltételeznünk Nyugat-Turkesztán városainak Kr.e. 3. ezredbeli elnéptelenedése, valamint az Afanaszjevo-, és Andronovo-kultúrák, valamint azon kínai bronzkor Kr.u. 2000 körül történő megjelenése között, amely a Yang-Shao kultúrából nőtt ki (31., 26-31).

Egyértelmű tehát, hogy Kr.u. 2500 és 1600 között délnyugat irányból a sztyeppvidéken egy olyan új etnikum jelent meg, amely a kultúra magasabb formáit hozta, és amelynek következtében a mezőgazdaság, állattenyésztés és fémfeldolgozás ismerete általánossá válhatott (Randa, A.: “Handbuch der Weltgeschichte”, 1954, id.: 31.,). A “Lapis Lazuri Út” létrehozása és a Szumír Birodalom megszűnésének következményeként a Turáni Alföld magasrendű civilizációjának megteremtődik, viszont a Turáni Alföldről a neolitikus forradalom további keleti exportja jóvoltából a Tarim Medencébe tevődött át a központ, amely nem csupán a kínai bronzkor Kr.e. 2000 körüli létrejöttéhez, de azon városi kultúrákat, (vagyis a még mindig indogermánnak hitt, valójában szkíta) városállamokat is magába foglaló kisebb államok laza állam-szövetségéből felépülő Hun Birodalom (amely a fajkeveredés csodálatos szimfóniája) megalakulásához is vezetett, melyben továbbélt a helyi autonómia maximális tiszteletén alapuló, a szintén városállamok laza szövetségéből álló ószkíta Szumír Birodalom gyakorlata.

Ez a Hun Birodalom a nordikus-szkitoid-mongoloid szimbiózis máig sugárzó példája.

II., Az antropológia bizonyítékai

A hunokról szóló legtöbb nyugati leírás szörnyetegekről tudósít, bár némelyik megengedi, hogy emberi lények voltak, ami persze nem jelenti azt, hogy elviselhető látványt nyújtottak. Inkább afféle gnómok lehettek, akik alig tudtak normális ember módjára járni elsatnyult, rövid végtagjaikkal: afféle gorillákra vagy egyéb emberszabású majmokra hasonlíthattak. Alacsonyak lévén csak lovon látszottak emberfélének, széles vállukkal, vastag nyakukkal és szörnyű ábrázatukkal. A hun-utód magyarok is a hunokhoz hasonló, elviselhetetlen lények voltak a német és olasz krónikák tanulságai szerint: “szörnyű egy nemzet, undorító törzs, egy olyan törzs, amely a vadállatoknál is kegyetlenebb” /mostrifera natio, horrenda gens, gens omni belua crudelior/ (51., 164). A szentföldi hadjáratában a Magyarországon áthaladó Freisingi Ottó Isten végtelen türelmét csodálta, amiért ezt a gyönyörű országot ilyen szörnyetegeknek volt képes odaadni (52., 448). Ezzel szemben az arab Gardizi a magyarokat csinosnak és jóképűnek nevezi (53., 144).

Más szeme lenne tehát egy ázsiainak és megint más az európainak?

A Szent Inkvizíció feltételei által frissen létrehozott újeurópai keresztény közösség - a “Republica Christiana” - megkövetelte alattvalóitól, hogy bizonyos szempontok szerint szemlélje a nem-keresztény és nem-európai világot, amelyet számtalan korabeli munka illusztrál. Mélyedjünk el ebben egy olyan példa alapján, amely egy 12.sz.-beli kegyes barát fantáziadús elképzelésein keresztül mutatja be azt, hogy a korkövetelményeknek megfelelően milyen előképek alapján vállhatott igazán istenfélővé és “tudóssá” a kor európai embere (54., 100-101), amely bemutatja, hogy milyenek az ázsiaiak /2.kép/. Érthető, hogy a középkori európait a Szent Inkvizíció mélyen befolyásolta, viszont sajnálatos és kevésbé érthető, hogy az átlagnyugati szinte csakúgy agymosott ma, mint a sötét középkorban, hisz még mindig nem juthat elégséges VALÓDI információhoz azon Ázsia VALÓDI sajátosságait illetően, amelyek lényegében megteremtették Európát. A nyugati szemtanúk alacsonyaknak jellemzik a hunokat, viszont a jelentősnek ismert sipovói sírlelet 170 és 180 cm-es férfi, és egy 175 cm-es női hun csontvázat rejtett, és a híres bécs-simmeringi hun-lelet férfi csontváza is 180 cm volt. Bár nem kizárt, hogy a hunok közt is voltak gnómok csakúgy, mint ahogy az olaszok, németek, franciák és angolok közt is előfordulhatnak: így lehettek alacsonyak és magasak a hunok közt is. A hun- és hun utáni korszak nagy temetői a különböző színű fajok keveredésének és e különbözőség egyetlen egészbe olvadásának olyan nagyszerű példája, amely csupán Ludwig van Beethoven magasztos 9. szinfóbiájához hasonlítható. Mint ahogy számos több korabeli temető, a kiszombori gepida is a nordikus, kelet-mediterráni, turanid és mongoloid típusok keveredését mutatja (55., 289), mivel a gepida is - hasonlóan a többi törzshöz - keveredett a hunokkal, és már nem volt tiszta nordikus talán már a skandináv őshazában sem. Az avar temetőkben az európai variációkon kívül legalább négyfajta mongoloid típussal találkozhatunk, mint a szinid, bajkáli, jenyiszeji, és a tungúz (56., 251-279). A nemzetközileg ismert hun-szakértő, Maechen-Helfen szerint a hunok közt voltak szőke és vörös hajúak és szakállúak, kék és zöld szemmel. A mongolok régi kínai neve “huang t’ou Shi-wei” (sárgafejű Shi-wei), mivel valamikor sok szőke volt köztük. Dzsingisz kánnak (és leszármazottainak) vöröses haja és szuggesztív sötétkék szeme volt, csakúgy, mint apjának, akit ezért “Kék Farkas”-nak becéztek (57., 358-369). Vajon milyen törzsből jöhetett a sárgaszakállú és vöröses arcú japán Szakanoke-no Tamuramaro “kínai” őse (58., 114)? Maechen-Helfen megállapítását (59., 235-236) Gimpu Uchida (60.,) megerősítette, miszerint europoidok alkották a hunok túlnyomó részét. Talán a legnagyobb hibájuk ezeknek a szőke és vörös langalétáknak az volt, hogy szerették a lányokat. A mandulaszeműeket is. Olyanok pedig azért szépszámmal akadtak arrafelé. Horogra is. E horogra akadás következményeképp tehát keveredtek a mongoloidokkal a Sárga Folyam környékén, olyasformán, ahogy ez nyomon követhető egy kis könyvecskéből, amely azon életmű kvintesszenciája, amelynek eredményeképp a világ legnagyobb antropológiai gyűjteménye létrejöhetett azon kármát-medencei felmérés alapján, amelynek képeiről azon hunok néznek ránk, akik ma pont olyanok, mint 2-3 ezer éve a kínai Nagy Fal tövében (60.,). Jóllehet arckifejezésük sokkal kifinomultabb és meditatívebb volt még ezer éve is. ahogy az látható a közép-ázsiai szobor és freskótöredékeken, azonban mindebből egyértelmű, hogy ez a nép messze nem volt annyira barbár, mint azon vezető nyugati egyetemek professzorai, akik még mindig felelősségteljes gondolkozás nélkül, automatikusan továbbgörgetik a Szent Inkvizíció “barbár” minősítését a hunokról csupáncsak azért, mivel kultúrájuk “eretnek” és nem “ortodox” volt. Mindazonáltal épp ezért lehetett tiszta és organikus, kifinomult és hatékony éppen úgy, mint azon kelet-ázsiai mentalitás, amely töretlenül fejlődhetett tovább ebből a kultúrából (10., 62., 63., 64., 65., 66.,) /3. kép/.

A jelenséghez való általános közelítésmódot jól illusztrálja a “Discover” (67., 68-77), majd a “Time” (68.,) hírlapi kacsája, amelyet hamarosan követett az egyik vezető ausztrál magazin hétvégi melléklete a következő cím alatt: “Mennyei Testek”, amelyek “évezredekkel ezelőtt lettek elföldelve Közép-Ázsiában, és ezek a figyelemreméltó módon tartósított hullák több kérdést vetnek föl, mint amennyit megválaszolni képesek” (69., 41-47). Szükséges megjegyezni, hogy csak akkor kaphatjuk meg a megfelelő választ, amennyiben képesek leszünk meghaladni Europa-centrikus korlátainkat. Az ősi események valódi jellegét illető általános tudatlanság jól látható a Pennsylvánia Egyetem kínai tanszék professzorának, Victor Mair-nek a reakciójából. E nevezetes hírlapi kacsa ugyanis a kínai antropológusok leletéhez kapcsolódik, mely szerint Kelet-Turánban (Xinjiang) több mint 100 olyan mumifikálódott europid holtestet ástak ki, amelyek jelentős része szőke, és mindegyikük legalább annyira régi, mint az óegyiptomi fáraómúmiák. A tudós Mair professzor sietve felvilágosít bennünket, hogy ezek az “indoeurópaiak” Skandináviából és Germániából jöttek Kínába, hogy a Kr.e. 1200 körüli időben megtanítsák a kínaiakat a kerék használatára. Az igazság azonban mintha közelebb lenne ahhoz, amit a magyar származású amerikai antropológus, Horváth Izabella írt le felhasználván a kínai Han Kagxin professzor kutatási eredményeit (70., 9). Ennek megfelelően a múmiák nem nyugat-európai típusokhoz tartoznak, hanem azon ázsiai szkíták sajátosságait viselik magukon, amelyek a Kr.e. 3000-1000 közti időben meghatározták Dél-Szibéria embertani alkatát. Prof. Mair azt is elfelejti, hogy a kerék már ismert volt a kínai Yang-Shao kultúrában 5000 évvel ezelőtt, következésképp az nem jöhetett Európából. A múmiák tehát a proto-hun kultúrához tartoznak Prof. Wu En szerint (71., 95-108), majd a téma összefoglalása is elkészült Prof. Han Kangxin kutatásain épülve: a terület nem tartalmaz emberi maradványokat a paleolitikus korban, így a legkorábbi lakosok bevándorlók. A 3800 éves múmiák vizsgálatai bizonyítják, hogy a proto-európai típusok már e korban, vagy talán még előbb elérték e régiót. A kiásott maradványok tulajdonosai az Andronovo-kultúrához tartozva Kazahsztán, Dél-Szibéria és Közép-Ázsia, valamint az Afanasztjevo-kultúra részeként a Jenyiszei- és Altáj-vidék emberanyagát szolgáltatták Kr. e. 2000-1000-ben, lévén a legősibb európai típusok legkeletibb nyúlványai. A Kr.e. időszakban egy olyan kaukázusi nép, amely közel áll a kelet-mediterráni típushoz (amelyet indo-afgánként is említenek) nyugat felöl elérte a Lop Nor és Tienshan környékét. Egy másik rövidfejű Pamír-Ferghana típus, melyben a mongoloid és keletmediterrán jegyek keverednek, az Ili-folyó felső szakaszának környékét érte el 3000 éve. Végül a kérdés felvetődik, hogy hol találjuk ma Kelet-Turán (Xinjiang) őslakóinak leszármazottait? Ha egy pillantást vetünk a régió jelen lakóira, az ujgurokra, kazakokra, üzbégekre és tatárokra, egyből felfedezhetjük, nem egynek kaukázusi jellegeit, azonban van egy nép Közép-Európában, amely rokon Xinjiang őslakóival. Ők a magyarok. Magyarország területére a hunok 374-ben érkeztek Xinjiangból, ahol hatalmas birodalmuk központja volt. Az avarok, az egykor erős észak-kínai “rouran”-ok szintén ideértek 567-ben, majd egy újabb keleti nép, a magyar foglalta el a területet 896.-ban. Az antropológus Lipták Pál a 9.sz.-i magyarok csontjait kiásván megállapította, hogy a korabeli magyarok 24%-a a turanid, 20%-a a pamíri, és 2-3 %-a korai ázsiai típusokhoz tartozik: az antropológusok szerint a turanid az Andronovo és mongoloid típusok keveredéséből jött létre, míg a pamíri szintén Xinjiang egy ősi típusa, a korai ázsiai típusok olyan korai formációkat jelentenek, amelyek Ázsiában jöttek létre. Ez annak egyértelmű bizonyítéka, hogy a 9.sz.-i magyaroknak volt vérségi kapcsolata Északnyugat-Kína legősibb lakóival (72., 46-49, id.: “Turán” XXVII. sz.). Henkey Gyula antropológus (61.,) szerint viszont a mai magyarság etnikai összetétele lényegében azonos a 9.sz.-ival, mivel a betelepültek jelentős része egykori avar és hun területekről jőve zömében azonos antropológiai jellemzőkkel bír, mint a 9.sz.-i magyarság.

Következésképp újra feltehetjük a kérdést: amennyiben Attila nem vesztette el a catalaunumi csatát, vajon, a korai Gallia franko-germán arisztokráciája nem lehetett inkább hun ? Ugyanis mindezidáig Közép-Ázsia és Turán vonatkozásában igazán komoly kutatás nem történt, és a régió valódi felfedezése úgy tűnik, épp időszerű.

Folytassuk hát nyomozásunkat!

III., Építészet és Spiritualitás

Turán magasszintű építészettel rendelkezett, jóllehet az nem kőből készült mint görög-római civilizáció épületei (amelyet a Nyugat még mindig “felsőbbrendűnek” tekint), hanem Mezopotámia hagyományos anyagával építkezett. Ez a Földanya anyagát használta, hisz ezen vertfal és vályogépítészet ősi mezopotámiai-tipusú módszereket használva olyan monumentális kompozíciókat volt képes létrehozni, amelyek túléltek nem csupán a kínai építészetben, hanem azon alapformákban is, melyek századokkal később Eurázsia nyugati végén borultak virágjukba. A föld mellett a másik, az építészeti formanyelvet megkoronázó és azt végül is alapvetően meghatározó alapanyag a fa volt, amely anyagkombináció (a föld-anya + az anyaföldből kinövő fa) egyfajta “modern” értelemben vett organikus, vagy bio-architektúra megalkotására volt képes, s használat után vissza tudott szervesülni kiinduló anyagába.

Turán széles térségein bőséggel találunk hajdanán virágzott romvárosokat. Igen gyakran olyan helyeken is vannak archeológiai szempontból jelentős leletek, ahol semmi sem látszik, vagy csupán egy jelentéktelen dombocska emelkedik. Sokfelé még láthatjuk az egykori grandiózus, vertfalból készült vár- vagy városfalakat, máshol meg semmit nem láthatunk, mivel örökre eltűntek /4.kép/. Ezeket a falakat földből döngölték csakúgy, mint előzőleg Mezopotámiában, majd Európában, vagy a későbbiek folyamán Kínában. Ugyanis a kínai falak jelentős része úgyszintén földből döngöltetett, bár zömüket később kőlapokkal fedték. A monumentális épületek jelentősebb részét viszont fából ácsolták Japánban és Kínában is, mivel errefelé a fa volt a hagyományos építészet főanyaga. Talán csupán egyetlen lényeges különbség akad Turán és a későbbi Kelet-Ázsia ősi építészete között: amíg ez utóbbi terület használt szépen kidolgozott kerámiacserepeket, ilyesmiről nem tudunk Turán esetében. Mivel azonban a leletek bizonyítják a Turáni famegmunkálás igen magas színvonalát, feltételezhetjük, hogy a legszélesebb körökben használt fedésmód a zsindely és a zsúpfedél volt, ez a fedésmód később általánosan elterjedt Európában és Kelet-Ázsiában egyaránt.

De legalább egy dologban igen nagy a hasonlóság Kína és Turán között.

A fa- és földanyag használata miatt a természetes visszaszervesülés folyamata igen intenzív mind a két helyen. Ezt bizonyítja sok, egykor virágzó ősi város, amelyeknek ma csak a nevét és helyét ismerjük, de semmi nem maradt belőlük. Turánban a sivatag végzi e munkát, Kínában pedig a mezőgazdaság tüntet el egész városokat. Például a Han-dinasztia egykor híres fővárosa jó néhány méterrel arrébb helyezkedett el, mint a mai Loyang, és a masszív városfalak néhány darabjának kivételével szinte minden eltűnt az ősi metropoliszból. Az egész egykori város ma szántóföld, és a kutaktól eltekintve - amelyek talán még a Han-korból valók - a város és a palotanegyed konyhakerteknek adta át helyét. A kutak körül olyan cserépdarabok hevernek több rétegben, (ezek közül több Han-korabeli) amelyeket az elmúlt 16 évszázad folyamán vizesvödrökkel húztak fel és dobtak félre. A földet elegyengetve szinte nyomtalanul eltüntették az egykori fővárost (73.,). Ugyanezt Turánban a szél, vihar és sivatag tette. Ily módon az esetleg jelentéktelennek látszó dombocskák akár városokat, vagy más egyéb felmérhetetlen jelentőségű leleteket rejthetnek.

Kelet-Ázsiában a monumentális építészet elsődleges anyaga a fa. A még meglévő ázsiai emlékanyag alapján megállapíthatjuk, hogy az iszlám- és indiai kultúrkörhöz tartozó építészetben a fa másodlagos szereppel bír a kőhöz és kerámiához viszonyítva. Azonban egyes stílusformák, a kőépítészet bizonyos formáinak kialakulásánál meghatározó szerepük volt az eredeti faszerkezeteknek. Ez különösen jól látható Indiában, de a jelenség Kínában is megfigyelhető. Jogosan feltételezhetjük tehát, hogy a korai korokban szinte minden ázsiai ország kidolgozta a széles körben alkalmazott gerendaszerkezeteit, amelyek a helyi viszonyok függvényében különböztek ugyan, de létrejött az a “gerenda-csontváz” szerkezet, amelyet Eurázsia szerte alkalmaztak (74., 147-167). Sajnálatos módon az ázsiai faépítészet összefoglaló művei hiányoznak, és így áttekintése igen nehéz feladat. Ami elszórt adat létezik, azt az építészettörténeti munkák mellékes megjegyzéseiből kell összeszedegetni (75., 113).

Az ázsiai faépítkezés legrégebbi formáira a korai reliefek és falfestmények ábrázolásaiból, valamint az ásatások eredményeiből következtethetünk. Még Kínában, az ázsiai monumentális faépítészet hazájában sem maradt fenn ókori emlék. A legrégibb, a kínai kultúrkör vonzásterébe tartozó nagyszabású faépület-együttes, Japánban található: a Narában lévő Horjúdzsi buddhista kolostor Kr. u. 607-ből. Kínában azonban nemcsak az írott források emlegetnek négyszögletű alapra emelt nagy, magas, toronyszerű épületeket (amelyeket elsősorban megfigyelő és őrhelyeknek használtak), hanem a Kr. e. 2. sz.-tól a Kr. u. 2. sz.-ig tartó Han-korszak sírjaiban talált cserépből készült makettek jóvoltából térben is láthatjuk egykori formájukat. Jellegzetességeik nem sokban különböznek az újkori épületek sajátosságaitól, bár a kínai építészetre oly jellemző, visszahajló tetőpárkányok akkor még szemlátomást nem voltak szokásban. Az eredetileg katonai célokat szolgáló “t’ai”-nak nevezett tornyoknak a funkciója később megváltozott; buddhista pagodák lettek, de megtartották eredeti formájukat (73.,). A Han-sírok megőrizték a lakóházak formáit is, a legrégebbi kínai, Kr. u. 544.-ből származó Négy Kapu Pagoda (Sze Men T’a), buddhista szentély Shantung tartományban.

Az ázsiai faépítészet hunokkal összefüggésbe hozható (régibb korszakára vonatkozó) adatokat főleg Stein, Khotán közelében végzett ásatásai szolgáltatnak, ahol egész városokat emelt ki a homok alól, díszesebb épületekkel és erődítésekkel együtt (75.,). Ezek szerkezeti leírásaiból kiderül, hogy a ház alapzata hatalmas gerendákból volt összeállítva, amelyen aztán a tetőzetet tartó és egyúttal a falak vázát alkotó faoszlopok nyugodtak, mint ahogy az a magyar népi építészetben nemrég még élő gyakorlat volt. A faváznak a sűrűn elhelyezett vékonyabb rudak és a rájuk keresztbefektetett hevederek adtak szilárd állást, amelyre belülről tamarixágakból készült rőzsefonadékot erősítettek, erre került a vastag vakolat. Ez borította a ház külső oldalát is. Stein leírása szó szerint ráillik a magyar sövényfonásos, paticsfalú építésmódra, amelyet házak, várak és templomok építésére egyaránt régóta használtak, de amit a hunok használtak nem csupán Khotánban, és Turán más régióiban, hanem Európában is, és amely megmaradt nem csupán Kínában, hanem Japánban is. Hasonló szerkezet adta az alapját az egykori, ma már csak pagodaformában ismert kínai tornyoknak, ahol a gerendaközöket nem paticsfal, hanem deszka töltötte ki. Ezekkel lehetett rokon az a hun fatorony, amelyet nem cseréppel, hanem zsindellyel fedhettek. A határozottan kora kínai formákra utaló, a formafelfogásban megnyilvánuló rokonság ékes példái a magyar, legfőképp erdélyi fatornyok, amelyek formavilágának elemzésével a hun tornyok rekonstruálhatók. Ugyanis a szoknyaszerűen nyílt talapzatú, szétterülő fedelű, sátorszerű torony olyan sajátosság, amelynek rokonait egyrészt a Han-kori sírok makettjeiben, másrészt a japán konstrukciós megoldásokban találhatjuk meg. Mivel azonban a német művészeti szakirodalom úgy foglalkozik ezen művekkel, mint az ógermán építészet nagyjelentőségű megnyilvánulásaival, kívánatos lenne körüljárni az Attila híres fapalotája körüli kérdéskomplexumot. A korabeli forrásokból (mint amilyen Priszkosz) tudjuk, hogy valahol a Kárpát medencében, a Tisza középső vidékén állott az 5.sz. közepén. Mivel Európa legerősebb uralkodójának volt a palotája, nem csupán a puszta katonai-politikai erőnek volt az egyik jelképe, hanem mint minden jelentős korabeli uralkodó esetében, erősen kötődött bizonyos szellemiséghez is, és annak mintegy szimbóluma is volt. Következésképp igen nagy annak a valószínűsége, hogy az európai erőd-, kastély- és szakrális építészet stílusának kifejlődésében hatékony és meghatározó esztétikai erőként játszhatott közre. Továbbnyomozva a korabeli Turán kastély- és erődépítészetében, amelyből ez a stílus kifejlődhetett, Steintől tudhatjuk, hogy az ottani erődök építésmódjában a következő eljárást alkalmazták: alapnak keményre döngölt agyagot használtak, amely fölé vályogsorokat raktak és félméternyi közökben tamarixgallyak rétegével erősítettek meg. Erre került mintegy megkoronázva az együttest, a jellegzetes fatornyos felépítmény, amely nem csupán a hunok és avarok sáncait jellemezte (77., 31), hanem ez adta meg jellegzetességét a magyarok földvárainak is (78., 21), ahol két sövénykerítés között a döngölt föld szolgált az erődítmény falaként (79., 141). Ez az eljárás ismert volt Eurázsia szerte, és a legtöbb európai vár jellegzetes látványa is ennek köszönhető. Hisz többségük sokáig földből és fából készült, a kővár ritka volt a koraközépkorban. Japánban még a 20. Sz. elején is építkeztek hasonlóképpen. Jóllehet az effajta megjelenítés az átlagos szemlélő számára tipikusan “európai”, hisz számtalan hasonló középkori képünk van, mindazonáltal e látványnak pontosabb jelzője lehetne az “eurázsiai”, mivel nagy valószínűséggel Turánban jöhetett létre.

Attila fapalotája ezen turáni sajátosságokat magába foglalta. Mint szakrális uralkodó, palotakomplexuma használatos volt úgy reprezentációs, mint kultikus célokra, következésképp szakrális jelleggel is bírt. Ma több adatunk van Turánról, mint Strzygowskinak volt annak idején, így megkérdőjelezhetjük azon kijelentését, miszerint Attila palotáját a germánok, vagy inkább a szlávok építették, mivel a hunok nomádként nem voltak képesek lakóházak építésére (80., 138-139). Mi viszont más konklúziókhoz juthatunk el, mivel Priszkosz rövid megjegyzése valami egyebet sugall amikor Attila feleségével, Réka királynővel kapcsolatosan megjegyzi, hogy bizonyos körök a földszinttől arányosan csökkenő sorrendben emelkednek felfelé. E rejtélyes mondat egyszerre világossá válik, ha arra gondolunk, hogy Priszkosz lakonikus mondatában fontosnak tartotta megemlíteni, hogy egy fura formáció túlontúl szembeötlő helyen volt felállítva: ugyanakkor azt a magától értetődő tényt is muszáj megfontolnunk, hogy egy szakrális uralkodó feleségének lakóhelyén első helyet kell elfoglalni a rettegett ura szellemiségét tükröző külső kellékeknek. Azaz majdnem lehetetlen volt nem észrevenni és megjegyezni létét, mivel úgy tűnik, hogy olyan jelentős jelkép volt, amelyet a világszerte rettegett uralkodó igencsak fontosnak tartott. Továbbá az is egyértelmű, hogy kora legerősebb uralkodójának felesége fontosnak tartotta, hogy ura szellemiségének legfontosabb megnyilvánulását a legláthatóbb helyre helyezze. Következésképp egy ilyen fontos szimbólumnak fontos üzenetet kellett hordozni.

Hogy viszont kitalálhassuk az üzenet lényegét, egy kis kitérőt kell tennünk. Tudjuk ugyanis Attila papjairól, hogy sámánok voltak. Eliade szerint viszont a “shaman” kifejezés a tungúz “saman”-ból jön, amely a páli “samana” és szankszrit “sramana” és a kínai “shamen” sajátos változata. Az egykori közép-ázsiai tokhár “samane” viszont buddhista szerzetest jelent éppúgy, mint a szogd “smn”(=saman), következésképp a “sámán” kifejezés déli, azaz indiai szellemiséget hordozó személy jelzésére szolgál. Az indiai buddhizmus ugyanis meghódította Észak-kelet Ázsia jelentős részét, ily módon ezen rendszer volt az, amely Közép-Ázsia szellemiségét elsősorban megtermékenyítette (9.,495-500). A korabeli régió szellemi arculatát a zoroaszterizmus, nestorianizmus és manicheánizmus formálta, de elsődlegesen a buddhizmus ezoterikus változata, a Tantra volt a meghatározó-erő. Következésképp egyértelmű, hogy Attila sámánjai mindenekelőtt e rendszer szellemi vezetői voltak. Ezen indiai rendszer tanai már a Kr. e. 3.-2. sz.-ban ismertek voltak a kelet-turáni Kashgarban, és a Kr. u. 1. sz.-ban elterjedtek egész Turán területén. Szintén Eliade jóvoltából tudhatjuk, hogy “a sámánizmus megvédi az életet, egészséget, termékenységet, a “fény” világát a halál, betegség, terméketlenség, csapások, azaz a “sötétség” erői ellen. Ami alapvető és egyetemes a sámán harcában, az az amit “a gonosz erőinek” nevezhetünk. Nehéz ma azt elképzelnünk, amit egy ilyen sámánizmus jelentett az archaikus társadalomban. Mindenekelőtt annak szolgáltatott bizonyságul, hogy az emberi lény nincs magára hagyatva egy démonokkal és a “gonosz erőivel” teli idegen világban. Az istenek és természetfeletti lények mellett (akik felé az imák és áldozatok irányulnak), léteznek a “szent specialistái” is, akik “látják” a szellemeket, az égbe menve találkoznak az istenekkel, és az alvilágba ereszkedve megküzdenek a démonokkal, betegséggel és halállal. A sámán alapkötelessége a közösség szellemi-pszichikai integritásának védelme mindenekfölött: meggyőzi az embereket, hogy közülük valaki képes segíteni olyan kritikus helyzetekben, amelyet a láthatatlan világ erői idéztek elő. Vígasztaló tudni, hogy a közösség egy tagja képes látni azt, ami rejtett, láthatatlan a többiek számára, és képes a természetfeletti világ közvetlen és megbízható információit a többiekkel tudatni” (9., 509). Megismételnénk, hogy a sámán az életet, egészséget és termékenységet védi mindenekelőtt egy olyan spirituális technika segítségével, amely segíti őt a lét azon “Központ”-jába jutni, amely gyakran a “Világpillér” jelzővel említtetik. Eliade szavaival: “ A Világpillér szimbolizmusa olyan fejlettebb kultúrák számára ismerős, mint amilyen Egyiptom, India, Kína, Görögország, Mezopotámia. Babilonban például a menny és föld közti kapcsolatot - kötődést, melyet a Kozmikus Hegy vagy annak másai (ziggurát, templom, királyváros, palota) jeleztek - mint mennyei oszlop jelent meg...mely olyan egyetemesen elterjedt gondolatot tükröz, amely feltételezi az éggel való közvetlen kommunikáció lehetőségét. A makrokozmikus szinten e lehetőséget a Tengely (Fa, Hegy, Oszlop, Pillér stb.) jelzi...”(9., 267). Mivel a sámánisztikus kozmológiában a létezés hármas szintjével (ég-föld-alvilág) egy tengely mentén szembesülünk (9., 259), ez a buddhista “Háromszintű Kozmikus Fa” vagy “Életfa” formájában jelentkezik, a Priszkosz által felvetődött kérdésre (“bizonyos körök a földszinttől arányosan emelkednek felfelé”) a válasz: a Ghandara-tipusú sztúpa tetején “Életfa” áll, amelynek néha 3, néha 7 szintje van (a 3 és 7 Kelet szakrális számai). A hétszintű Kozmikus Fával történő azonosulás a 7 planetáris mennyel (az akkor ismert hét bolygó) történő azonosulást jelent, ez a hatás Mezopotámiából jön, és a Világtengely mentén való felemelkedés ősi és archaikus gondolata, amely Közép-Ázsián keresztül terjedt el (9., 274), és úgy a 3, mint a 7 szintű Életfa a Ghandara-típusú sztúpák tetején volt használatos Indiában a Kushán-korszaktól kezdve és onnét a korabeli Turánba terjedve minden jelentős település központi helyén állt. Következésképp igen nagy annak valószínűsége, hogy a jelenség, amelyet a görög Priszkosz látott, nem egyéb, mint egy ilyen Életfa: azaz egy olyan sámánisztikus szimbólum, amely az élet lényegét adó mezopotámiai Termékeny Félhold termékenység-ideológiájának megvédését szolgáló határozottság manifesztációja volt Réka királyné kastélyának jól látható, fő helyén (7.kép).

Mivel Eliade, Hedin, Rosztov, Stein, Le Coq és a többi mérvadó kutató szerint a régió szellemét déli, elsősorban indiai hatások termékenyítették meg, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a korabeli India kultúrájának, szellemi életének, benne azon szakrális építészet kialakulás-folyamatának vázlatos tárgyalását sem, amely a korabeli Turán számára elsődleges mintául szolgált.

a., Indiai hatások

India földjén a legkorábbi kultúra megnyilvánulások az Indus-civilizációhoz köthetők, amely égetett téglából nagyvárosokat emelt, és nemcsak szellemében, de etnikumában is szoros szimbiózisban élt Mezopotámiával, és igen magas annak valószínűsége, hogy az u.n. árja invázió nem egyéb, mint a közép-ázsiai szkita-nordikus együttélés India felé történő kiáradása. Következésképp az indiai kultúrát és szellemiséget tekinthetjük valami olyasminek, amely szkítoid történelmének kezdete.

Az indiai építészet hosszú időn keresztül a fát használta alapanyagául. Ha faépületek nem is maradhattak fenn, szerkezeteiket és formáikat megőrizték a korai sztúpakerítések és a domborműveken látható ábrázolások. A kőépületek csak a Kr. körüli időben kezdtek elterjedni nyugati hatások eredményeképp. Taxila legrégibb városrésze Szirkap, az indoszkíta időkben már terjedelmes, kőből épült település volt (81. I., 250), és valószínűleg pártus-szkíta hatásra fejlődhetett ki. A monumentális kőépületek megjelenése a buddhizmusnak köszönhető. A “sztúpa” után kialakult a “vihára” vagy “szangháráma” (kolostor), majd a “csaitja” (gyülekezőcsarnok), amelyet először a hegy belsejébe vájtak, kialakítván a későbbiekben Turánban és Kínában oly nagy jelentőségre tett tanítóbarlang intézményének prototípusát. Mivel a buddhizmus elsősorban Tan (és nem vallás olyan értelemben, mint ahogy a nyugati monodeisztikus rendszerek azok, mint a júdaizmus, kereszténység és iszlám), elsődlegesen tanítóhelyeket igényel, ezen igény kielégítésére jött létre Indiában a kultikus célzatú tanítást és a Tan lényegét megérteni segítő, freskókkal és szobrokkal díszített barlang-együttesek sorozata. Ezek közül legismertebb Indiában Adzsanta, amely követendő példaképül szolgált Turánban, majd Kínában a későbbi hasonló létesítmények számára.

A Turánt ért indiai hatások leglátványosabb manifesztációja azonban a sztúpa, amely határozott karakterrel ruházott fel egy turáni várost.

A szankszrit “sztúpa” szó jelentése: “ereklyetartó halom”, és eredetileg a történelmi Buddha halálának emlékére állíttatott. Rendszerint a sztúpa egy kis fülkét is magába zár, ahol ereklyét helyeztek el, és a tetején az a sámánisztikus Életfa áll, amely egyrészt az élet, másrészt a Termékeny Félhold termékenységideáinak folytonosságára utal, mivel a buddhizmus egyik fontos üzenete: a folytonosságtudat. Hisz a sztúpa + Életfa együttes égre törő kompozíciója a végtelen, a kozmosz, a menny felé mutat csakúgy, ahogy teszi azt a zikkurát: a földet az éggel köti össze, ahogy a Kozmikus Hegy teszi a mezopotámiai hit szerint (9., 267). A mezopotámiai hatások elérték Indiát (9., 268). Hasonlóvá téve az indiai szellemiséget és buddhizmust az ősi Nyugat-Ázsia polideisztikus termékenységkultuszaihoz. Késztetvén arra, hogy megválaszolja azt a sokszintű kihívást, amelyet a világegyetem sokrétegűsége jelent, tömve olyan szellemekkel, démonokkal és istenekkel, akik valamennyiünket állandóan terelgetnek. És nem mindig a legjobb irányba. Azonban ahhoz, hogy kitaláljuk, mi a legmegfelelőbb, nincs egyéb út a sámánisztikuson kívül, azaz vissza kell találnunk a Kozmosz Központjába, a Tengelyhez, Hegyhez, amely Legbelsőnk Legrejtettebb Rétege. Az Életfa, Kozmikus Fa, Kozmikus Tengely, Kozmikus Hegy lehetőséget nyújt a mennyel való kommunikációra, és a sámán képes e mennybe emelkedésre a Tengely mentén, megmászva a Hegyet, elérkezve a kézzelfoghatóan személyes, extatikus tapasztalathoz . A domb, hegy, piramis, zikkurát ezen folyamat jelképe - ebből fejlődött ki a torony - amely a Menny felé mutat (a Világ Központja, Kozmikus Pillér, Vas-hegy, Meru Hegye stb. felé), amit a sámánnak - azaz önmagunknak - el kell érnie. A világ egyik legnagyobb tantrikus buddhista központja, Borobudur, lépcsőzetes hegy formájában épült, és egyúttal a legszemléletesebb megnyilvánulása a mezopotámiai örökségnek. Mivel A BUDDHIZMUS FOLYTATÁSA az előző nyugat-ázsiai termékenységkultuszoknak: Buddha - az indoszkíta Szakya törzsből jőve - deklarálja, hogy “buddhák” őelőtte is voltak és őutána is jönnek. A “MEGVILÁGOSULTAK” VÉGTELEN SORA a kezdetek kezdetétől létezik, akik e folyamat tudatának szükségességét tanítják a Megvilágosodásuk után. Ez a Megvilágosodás nem egyéb, mint a Menny és Föld harmonikus összekapcsolása, azaz a Mikrokozmosz és Makrokozmosz egybeesésének megvalósítása a lét termékeny-kreatív vonatkozásainak hasznosításán keresztül.

 A sztúpa ezen szándék szimbóluma.

A Kr.e. 3. sz.-ban élő Asóka, India legnagyobb királyaként, sajátos módon járult hozzá a kereszténység megteremtéséhez. Az Ő jóvoltából volt ismert a buddhizmus Egyiptomban, Görögországban és a Közel-Keleten, és ennek köszönhetően a fiatal és tehetséges Jézus 16 évesen Indiában megkezdhette tanulmányait. De Asóka jóvoltából a Tan meghódította Ceylont Kr. e. 3. sz.-ban és a turáni Kashgart Kr. e. 3.-2. sz. körüli időben. Adatok bizonyítják, hogy felújíttatott régebbi “ereklyetartó halmokat”, és építtetett újakat, úgy a régebbi Buddhák, mint a legutóbbi, Kr. e. 544-ben született “történelmi” Buddha részére is. A sor végtelen. Az egyik Asóka felirat arra utal, hogy megnagyíttatta egy előző Megvilágosult Bölcs: Kanakamuni Buddha sztúpáját. A Szakya-muni, Kanaka-muni stb. kifejezés (a Szakya törzs Bölcse, a Kanaka törzs Bölcse) is arra utal, hogy a “megvilágosultizmus” (hisz a “buddhizmus” jelentése ez) esetében nem egy teljességgel új eszme megjelenéséről van szó, mint Mózes, Pál vagy Mohamed estében, hanem egyfajta folytonosságtudat megerősítése a cél. Vagyis a Menny és Föld összekapcsolásának archaikus szumír ideája hogyan valósítható meg egy új helyzetben? Hogy lehet tanítani az Öntisztítás és Ön-újraalkotás folyamatainak lehető legintenzívebb technikáit? Hogyan lehet másokat ráébreszteni Minden Egyes Ember Végtelenségének Tudatára? Hogy volna lehetséges megújítani kapcsolatunkat a Természettel, legfőképp saját Belső Természetünkkel? Ezek a kérdések mindig fontosak voltak a megfelelő érzékenységgel és felelősségérzettel rendelkezők számára, és néhánynak ezek közül volt elég kitartása ahhoz, hogy hosszantartó tanulmányok után elérkezzen a kívánatos eredményhez, megértvén az összes dolog kölcsönös egymástól függésének végső okát, és ő lett “A Bölcs”, vagy “A Mindent-tudó”, vagy “A Megvilágosult”, azaz szankszrit szóval: a “Buddha”. De hasonló bölcsek voltak az ősi Egyiptomban, Mezopotámiában, vagy az Indus-civilizációban, csak éppen nem a szankszrit “Buddha” kifejezéssel illették őket, hanem szumírul vagy egyiptomiul adtak neki valami hasonló jelentésű, megtisztelő elnevezést.

A sztúpa jelentése tehát ezzel kapcsolatos, és egyfajta folyamatosságot fejez ki: azon szándék folyamatosságát, amely Minden Dolog Végső Okának Megértését igényli. Az egyszerűbb, hagyományosabb formája az “anda”, azaz világtojás, amely a kozmosz egészét meghatározó kreatív termékenységfolyamat megtestesülése, egy talpán álló fél tojás, félgömb, amely későbbi formájában harang alakú, melynek tetején 3, 7, 9 vagy még többszintű Életfa van, ahogy az látható a Kr.e. 1. sz.-ban épült Szancsi sztúpán. Ennek a klasszikus Nagy Sztúpának az elrendezésén a 4 égtájat 4 kapu jelzi /7.kép/.

A komplikált és nem könnyen érthető természeti - kozmikus és evilági - folyamatok megértése szilárd tájékozódási pontokat kíván. A világ működését meghatározó Léttörvény rengeteg arca, manifesztáció-variációja és szubsztanciája különböző fontossági sorrendet, hierarchiát és megnevezést igényel. Ezek a megnevezések az ősidőkben is csaknem tudományos pontossággal történtek, csupán egy más jellegű világkép keretein belül. Ezt a világképet mágikus-misztikusnak nevezzük ma, de az akkori kor természetbe ágyazódott és mitológiába gyökerező gondolkodásmódja azonban mindezt természetesnek könyvelte el. Ahhoz viszont, hogy a képzelet megfelelő intenzitású lendületet vehessen a világ természetes egészének bekalandozásához, feltérképezéséhez, valamint szükséges mélységű megértéséhez, nem csupán a száraz logika, hanem az érzelem és ösztönszféra sokkal tágabb tartományainak a bevonása is szükséges. Ezt az archaikus-polideisztikus világkép figyelemreméltó módon képes volt megoldani: ez a látásmód a természet különböző szubsztanciáinak különböző neveket adott csakúgy, mint ahogy azt a modern tudomány is teszi. A természethez minden idegszálával kötődött, ily módon a manifesztációk ill. szubsztanciák neveivel ösztönös-érzelmi azonosulásának és azok fontosságának tudatában tisztelet, sőt tiszteletteljes elvárás, azaz áhítat és alázat is együtt járt. Ezért a H2O helyett a “Víz Szelleme” vagy a “Víz Istene” megnevezést használta. Ez a teljesebb értékű közelítésmód, a sok szubsztanciájú világ gazdagsága, a modern kor gyakorta fölényeskedő értékítéletében úgy tükröződik, mint primitív természetimádat és animizmus, nem lévén képes felfogni, hogy a modern világkép silányult primitívvé. De túl gyakran e fölényeskedő közelítésmód azt sem képes felfogni, hogy a sokféle szubsztanciahalmaz egy irányt vesz, és Törvénnyé adódik össze csakúgy, mint a monodeizmus Istene, és lényegében ugyanazt szolgálja. Csak a természetközpontú polideisztikus felfogás ezt sokkal árnyaltabban, alaposabban és sokoldalúbban képes megtenni.

Az a négy égtáj, amely a bonyolult világ térképén történő tájékozódáshoz a négy fő támpontot jelképesen adja meg, már megjelenik a klasszikus Nagy Szancsi Sztúpa esetében. A tájékozódás feltétele a térkép ismerete, vagyis tisztán látni az utat, útvesztőket és tévutakat, amelyek ismerete nélkül a szellemi út elkezdése különösképp veszélyes. Létezik egy buddhista térkép, amely segít bennünket abban, hogy az öntisztítás útján előrehaladva elkerüljük rejtett belső sajátságaink tévútjait és útvesztőit, elérkezve a Végső Célhoz: Legtisztább Önmagunkhoz. E térkép szanszkszrit neve “mandala”. Minthogy a klasszikus indiai építészet a buddhizmusnak köszönhetően jött létre, a legtöbb szakrális épület alaprajza is mandala, sőt igen gyakran sziluettjét is a mandala térbevetülése adja. Jóllehet a Szancsi Nagy Sztúpa tekinthető a legklasszikusabb sztúpaformának, amely önmaga egy sztúpaépítési stílust indított útjára, azonban létezik egy viszonylag újabbkeletű sztúpa-stilus is, amely úgyszintén klasszikussá válván sokkal szélesebb körben terjedt el. A szankszritül végső, vagy Tökéletes Megvilágosodást jelentő “Mahabódhi” kifejezésről nevezték el ezt a sztúpaformát, amely a történelmi Buddha megvilágosodásának helyén áll és sok buddhista, valamint hinduista szakrális létesítmény alapformáját is adja. Lényegében nem egyéb, mint egy térbe állított mandala /8.kép/. A térmandala ezúton kialakult újabb, stílusteremtő formája az építészet történelme folyamán meghatározó erővel bírt a turáni, majd európai településformák később kialakuló arculatára. A Bodhgayában álló mai formájában az 5.-7. sz. körüli időben épült, de előképül azonban a Kánishka nevű indoszkíta uralkodó által a Kr. u. 1. sz.-ban épült mandala-torony, tér-mandala, vagy Mahabódhi-torony szolgált. Következésképp ez a kompozíció joggal nevezhető az építészet KLASSZIKUS szkíta stíluselemének, mivel azon az északi szkíta területeken fejlődött ki, amely ebben a korban csaknem olyan fejlett volt, mint India maga, így joggal nevezhető klasszikusnak. Ugyanakkor mondható építészeti archetípusnak is, hiszen meghatározó jellege mindmáig rányomja bélyegét az építészeti kompozíciókra Eurázsia szerte. Jóllehet e formát gótként ismeri a művészettörténet, amely azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a gótok fejlesztették ki. Eurázsia nyugati végpontjára a népvándorlással került, majd meghatározó építészeti elemként Európa szerte elterjedt. Azonban fel kell tételeznünk, hogy európai térhódítása előtt fontos helyen és befolyásos helyzetben kellett megjelennie. Nem férhet kétség ahhoz, hogy egy szakrális uralkodó palotájának szakrális jellege volt. Mint ahogy az is valószínű, hogy az egykori turáni Hun Birodalom indiai, pontosabban indoszkíta hatásokra kialakult kultikus épületformáit Nyugat-Eurázsiába is magával hozta, így Attila híres fapalotájának fő dísze lehetett az építészet ezen archetípusa.

Stein és a többi kutató gyakran nevezi Turánt “Serindiá”-nak, azaz “Sino-Indiának”, még pontosabban “Kínai Indiának”. Hasonlóan Indokínához (India és Kína között helyezkedik el), ahol szintén elsősorban indiai, azaz indoszkíta hatások érvényesültek, és később azok a kínai hatások, amelyek a szkíta örökséget továbbfejlesztették. Turánban is elsősorban indoszkíta hatások érvényesültek, következésképp úgy tekinthetjük Turánt vagy Sinoindiát, mint Indokína északi változatát, amelynek egykori kultikus épületformái a jelen Indokínájának alig-alig változott civilizációs hagyományaiból részben rekonstruálhatók.

Igen magas annak valószínűsége, hogy a Mahabódhi-torony a turáni Serindia meghatározó építészeti tényezője volt csakúgy, mint ahogy az meghatározza építészetileg a jelenlegi Indokínát. A térség mandala-tornyainak egyik legmonumentálisabb változata található a burmai Paganban, amely a Kr. u. 3. sz.-ban épült és meglehetősen hasonlít a bodhgayai sztúpához /9.kép/. De a bodhgayai tér-mandala inspirálta thaiföldi Chieng Mai sztúpájának építőit is /10.kép/ csakúgy, mint a Wat Mahatmat szentély már romos központi épületét /11.kép/. A burmai Mandalay egyik pagodája /12.kép/ szintén továbbfejlesztése a bodhgayai előképnek, mint ahogy a 11. sz.-ban épült sztúpa Pagan-ból /13.kép/. Ezen archetípus későbbi változatai olyan nevekkel jelölhetők, mint a kambodzsai Angkor Wat, a laoszi Vientiane közelében lévő szentély /14.kép/, vagy a thaiföldi Wat Kukut /15.kép/. A 9. sz.-i, monumentális (5 km-s) indonéz Borobudur is Mahabódhi-kategória /16.kép/, de ez a struktúra a nepáli Patanban is előfordul (82.,)/17.kép/. Borobudur már szinte egy szakrális célokat szolgáló város, csakúgy, mint a Balin lévő, kisebb szakrális romegyüttes /18.kép/. A szakrális sajátosság kiütközik az ősi thai város, Besaki jellegén is, amely égbenyúló tornyaival meglehetősen “gótikus” hatást kelt /19.kép/. Szintén “gótikus” a thai Ayutaya sztúpacsoportjának karcsún égbetörő, tűhegyessé vékonyodó, életfát mintázó csodálatos toronyegyüttese is /20.kép/, éppúgy, mint ahogy Shukotai /21.kép/, valamint a monumentális Wat Aloon sztúpaegyüttes Bankok belvárosában /22.kép/.

Ismeretes az egykori Han-főváros, Loyang példájából, hogy sok ősi kínai metropolisz eltűnt. Feljegyzésekből tudjuk, hogy ugyanez történt Turánban is, ahol az 1-2 évezreddel ezelőtt virágzó városok helyén ma semmit nem találunk. Sőt, e században is sok olyan romot megemésztett a homokvihar és a falánk homokóceán, amelyről még fotó készülhetett. Következésképp jogosan tételezhetjük fel, hogy a “gótikus” jellegű tér-mandala építészeti archetípusa egykor legalább olyan sűrűn fordult elő Turánban, mint ahogy ma Indokínában. Turfánban és Yalban például láthatjuk az egykori Mahabódhi-struktúrák hatalmas vályogalapzatát, és tudjuk, hogy a turáni építészetben a föld + fa játszotta a főszerepet. Az indokínai tapasztalatokon okulva nem nehéz képzeletünkben felépíteni a yali és különösen a turfáni monumentális maradványokra azon korhű faszerkezeteket, amellyel a hiányzó struktúrák pótlásával előttünk áll az egykori sinoindiai, turáni Mahabódhi építmény teljes, égbetörő kozmosz-orientáltságával és a Tan erejét elsöprő egyértelműséggel kifejező dinamizmusával. Pontosan ugyanolyan karcsú eleganciával, mindent legyőző könnyedségével, azaz teljes fenségével és pompájában, hasonlóan ahhoz, ahogy azt megtapasztalhatjuk Indokínában/23.kép/.

És ez viszont már valami olyasmi, amely megkérdőjelezi a gótika kialakulásáról mindezidáig vallott nézeteket.

 b., “Gothica”, avagy “Hunnica”?

Emlékeznünk kell Strzygowskira, aki több munkájában az u.n.”gótikus” építészet előképének a szláv építkezés bizonyos alapformáit tekinti. Azon állítólagos szláv építészet alapformáiról van szó, amelyről a mélyebb elemzés könnyen bizonyíthat valami egészen mást. De azt is, hogy ez a formavilág tulajdonképp egyetlen alapelemre vezethető vissza, amelynek valamilyen variációja. Ez az elem tulajdonképpen nem más, mint a Mahabódhi típusú torony Nyugat felé hozott, némiképp továbbvariált változata, melynek indokínai változatait az előzőekben elemeztük.

A komoly érdeklődő a világ bármelyik nagyobb könyvtárában utánanézhet, hogy a két világháború közti időszak művészettörténeti köreiben, még a csapból is a bécsi egyetem egykori professzorának, Strzygowskinak a koncepciója folyt a nyugati civilizáció közép-ázsiai eredetéről. Sajnálatos, hogy közvetlenül a második világháború előtt a híres műtörténészt (zsidó származása miatt) oly alaposan kitörölték a nagyközönség emlékezetéből, hogy azóta senki sem emlékszik rá. Pedig az agyonhallgatás nem biztos, hogy jogos, ugyanis senkinek sem jutott eszébe alaposabban utánanézni, hogy Strzygowski miben tévedett, és miben nem. Azóta viszont egyértelmű, hogy a szláv ősműveltséget jóval túlbecsülték, és az ószláv szakrális építészet jelentősebb hányada a Mahabódhi-torony, a mandala térbeli kivetülésének variációira vezethető vissza. A mandala világában elérkezhetünk a kozmikus lét azon központjába (a monodeizmus Istennek nevezi), amelyet a felfedezésre és feltárásra váró Legbelsőbb Önmagunkban való mélybúvárkodással érhetünk el. Ez azonos a Világegyetem és Kozmosz Alapfrekvenciájával, de azonos a monodeizmus Isten-képzetével is. Ez a Világegyetem Láthatatlan Alaprezgése, Princípiuma, Alapelve, Törvénye, amelyet egyedül az önnön mélyrétegeink feltárásán keresztül tudunk megközelíteni, attól függetlenül, hogy közben kellemes vagy kellemetlen dolgokkal konfrontálódunk. Nem csupán a traumák és feszültségek rejtőznek ott, hanem a Létezés Teljességéhez való tökéletes kapcsolat lehetősége is. Itt van az a Kozmikus Központ, Világpillér, Életfa, Kozmikus Hegy vagy Meru Hegy, amely a legközelebb van azon Teljességhez, amit gyakran neveznek Istennek. A sámán (Legbelsőbb Önmagunk) képes a Teljesség vagy Menny elérésére. A mandala (vagy térmandala) központjában úgy a Makrokozmosz. mint saját Mikrokozmoszunk központját jelző Meru Hegy, a Teljesség szimbóluma áll. Ahogy az építészet ezen “eretnek” SZAKRÁLIS ARCHETÍPUSa a szkíta Turánból egyre nyugatabbra került, a felhőkkel, éggel, végtelennel kacérkodó bátor eleganciája és monumentalitása rabul ejtette az “ortodox” keresztények képzeletét is. A középen lévő Meru Hegyet jelképező nagy torony Isten mindenható erejének, míg a négy égtájat jelképező négy kisebb torony a négy apostol rendíthetetlen hitének allegóriájává vált.

Az indiai kultúrkörön belül a négy kisebb torony és a főtorony közé gyakorta olyan apróbb tornyok is kerültek, a kevésbé fontos szubsztanciák - istenségek - jelképeként, amelyek az eredeti elrendezést sűrűbbé, bujábbá tették, ezt láthatjuk az indiai Mahabalipuram Dharmarádzsa /25.kép/, vagy a nepáli Patan Krishna Mandír /26.kép/ templomok esetében. A párhuzam egyértelmű az orosz-karéliai Kizsij 1714-ben újjáépült, 22 kupolás Jézus Apotheózisa Katedrálist látva /27.kép/. A legtöbb orosz katedrális hű a hagyományos Mahabódhi struktúrához, mint a 12. sz.-i vlagyimíri katedrális, amelyet az ikonfestő Rubljov díszített gyönyörű képeivel 1408-ban /28.kép/, az újabb 16.-17. sz.-i rosztovi templom /29.kép/, Kiev barokk stílusú Szt. André temploma /30.kép/, vagy akár az orosz kolonizátorok által a kazahsztáni Alma Atában épült ortodox katedrális /31.kép/. A híres katedrális a Vörös téren nem csupán Moszkva jelképe, de a térmandala tökéletes példánya is /32.kép/, csakúgy, mint a szintén moszkvai Pavlov-templom /33.kép/, vagy a nem kevésbé híres Lomonoszov Egyetem ismert tornya /34.kép/. Ez utóbbi igencsak európai, mivel Európa telítve van vele és továbbfejlesztett variációival, mint ahogy az iszlám világ is. A világ egyik építészeti csodája - az indiai Tadzs Mahal /35.kép/ - csakúgy a Mahabódhi sztúpa egy variánsa, mint ahogy az isztambuli Aya Sophia is, tágas rokonságukkal együtt szerte az iszlám kultúrában. A lényege a dómmá változott Meru Hegy, és a négy égtáj helyén négy karcsú minaret, amely iszlamizációja a buddhista koncepciónak. A Mahabódhi torony szakrális archetípus jellegénél fogva olyan üzenetet hordoz, amelynek kibontásfolyamatára az igény mégiscsak bennünk van, a Szent Inkvizíció ortodoxiájának időleges győzelme ellenére. E győzelem látszólagos, mivel az archetípus győzött. A legjellegzetesebb európai architektónikus formává válván Európa szerte figyelmezteti a vénnek titulált kontinenset arra, hogy talán nem is annyira öreg, de gyökerei viszont valóban ősiek. Ezt sugallja halkan svéd Stockholm (36.kép), a svájci Lausanne (37.kép), a belga Ypres (38.kép), vagy a nomann tájat fenséges dinamizmussal uraló francia Mont-Saint-Michel (39.kép).

Strzygowski szerint a gót építészet a szlávoktól származik, például Szlovákiából, bár elfelejti megemlíteni, hogy a terület magyar volt több, mint ezer évig, és még régebben a hun, és az avar birodalmak része volt. Csakúgy, mint a közeli Transzilvánia, ahol az a népi építészet virágzik, amelyet a hun-utód székelyek teremtettek, és amely népi építészet mindmáig használt faszerkezeteit legtöbbet az a Mahabódhi-torony határozza meg, amely a középkor óta a leggyakoribb nyugat-európai építészetelem is. Mivel ismerjük Indokína szakrális építészetét, és képesek vagyunk rekonstruálni Turán építészetét, tudnunk kell azt is, hogy ezen kelet-európai fatemplomok mennyel kacérkodó, égbetörő dinamizmusa miért rokon szellemileg, nem csupán az indokínai sztúpák felhőkarcoló karcsúságával, hanem Chartres fenségével és Mont-Saint-Michel elegáns kifinomultságával is. Ugyanis az indokínai szakrális építmények azon törékeny anyagtalansága, amely képzeletünket a szellem világa felé irányítja, nem csupán az európai művészet aranykorát jelképező gótikus katedrálisokban talál rokonokra, hanem azon kelet-európai fatemplomokban is, amelyekben az egykori Turán építészetének jellegzetességeit még fellelhetjük. Ugyanis az erdélyi Felsőföld /40.kép/, Egerbegy /41.kép/, Csizér /42.kép/, Kisesküllő /43.kép/, Nagypetri /44.kép/, Nyárfás /45.kép/, Magyargyerőmonostor /46.kép/, Damos /47.kép/, Bánffyhunyad /48.kép/stb. éteri dinamizmusa, szellemteli eleganciája, kifinomult arányai állják a hasonlítást az összehasonlítást nem csupán Thaiföld szakrális komplexumaival, de a középkor állítólag gótikus eredetű nyugat-európai katedrálisaival is.

Ezen fából készült kelet-európai Mahabódhi-tornyok Ázsiából származnak, újjáépítésük is ázsiai módon történt, ahogy az Japánból ismeretes, ahol időről időre eredeti formájában építették újjá a fontosabb szakrális faépítményeket. Pl. a narai híres Hórjúdzsi kolostoregyüttes 60 évenként teljesen újjáépül, és ma pont úgy néz ki, mint ahogy Kr.u. 607-ben, amikor először épült, közel 1400 éve. Transzilvánia viharos története nem tette lehetővé ezen architektónikus ékszerek ilyen gyakori felújítását, viszont igen valószínű, hogy amikor építési dátumaikként 17.-18. sz.-i évszámok szerepelnek (83.,), akkor az csakúgy az ősi forma eredeti állapotban való visszaállításának dátumára utal úgy, ahogy az Japánban szokás. Ázsiai párhuzamaik, érett stílusuk és arányaik finomságaiból következő esztékai szintjük bizonyítja évezredekre bölcsen mosolygó, tiszteletreméltó korukat. Hiszen a szkíta Kánishka az építészet ezen archetípusát először a Kr.u. 1.sz.-ban építtette, feltehetően még ősibb előképeket használva, amelyek fontos üzenetet képviselve, megjelentek Attila hatalmának is egyik legjelentősebb szimbólumaként, palotája fő díszeként. Ezek Priszkosz szerint: “inkább ékességre, mint erősségre szolgáltak”.

Következésképp amennyiben Attila nem vesztette el a Catalaunumi Csatát, joggal feltételezhetjük: az öntisztítás szükségességére figyelmeztető szakrális építészeti archetípus szabadon terjedhetett szét egész Európába.

c., Serindia városai

De még valamit feltételezhetünk.

Tudunk egykori nagyvárosok létezéséről a ma főképp elsivatagosodott Turán területén, és tudunk egyedülálló falak létezéséről meglehetősen távol egymástól ezen az archaikus területen. Ha az egykori Han-főváros területén ma csupán néhány hatalmas vályogfal emlékeztet bennünket az ősi metropolisz egykori létére, jogosan feltételezhetjük tehát, hogy hasonló falak a mai Turán óriási területén egymástól nagy távolságra szétszórva egy-egy egykori vár, település vagy város emlékei. Tudjuk, hogy Stein még képes volt a századelőn egy gyönyörű relieffel teli agyagfalról fotókat készíteni, amelynek mára már nyoma sincs. A homokfúvás egy igen hatékony modern technika, amivel üvegbe gyönyörű minták rajzolhatók, de amely játszi könnyedséggel képes vasbeton struktúrákat megenni. Vajon a sivatagi vihar ezen állandóan dolgozó hatékony homokfúvó módszere, amely a századelő óta is oly sok emléket volt képes megsemmisíteni, vajon mennyit nyelt el egy millénium alatt?

Feltételezhetjük: sokat.

De hogy nagyjából elképzelhessük: mennyit is valójában, nyomoznunk kell Turán régmúltjába a japán állami TV azon “Selyemút” c. dokumentumsorozata alapján, amely még azelőtt fontos volt, hogy a selyem maga kereskedelmi cikké vált volna, jóllehet ilyen célokra azt már 3000 éve gyártják Kínában. Az a jelenség viszont, amit talán a “Selyemút kultúrája” címen definiálhatnánk, az idők végtelenségébe vesző nemzetközi kultúra volt. Kínaiul és japánul a görögdinnyét például nyugati dinnyének hívják, mivel nyugatról ért Kelet-Ázsiába. A gránátalma Perzsiából jött Kínába, de nagyon sok zöldség és gyümölcs foglalja magába a hun eredetű neveket, mint pl. az uborka, dió, nagybab, szezám, karotta, és fokhagyma, amelyek a “Selyemút”-on érkeztek ide. Sok új szórakozásfajta is eljutott Kelet-Ázsia akkori fővárosába Csanganba, mint új táncfajták, új zene, vagy olyan fura dolog, mint az Egyiptomból származó akrobatika, amely aztán Kínában azelőtt soha nem tapasztalt szintre jutott. Csangan, a Tang-Kína fővárosa a “Selyemút kultúrájának” produktumaként annak köszönhette nagyságát és dicsőségét, hogy Nyugatról folyamatosan olyan hatások érkezhettek, amelyek ezt a nagyságot biztosítani voltak képesek. Ezért lehetett Csangan kora legnagyobb városaként egyúttal a korabeli New York. Mint a mai Amerika és New York mindenben a legnagyobbak akarja, Csangan is a legnagyobbat akarta. Emiatt akarták a nyugatról érkező hunokat leverő Wu-ti császár sírjának építői felülmúlni a Nyugat nagyságát jelképező egyiptomi piramisokat: és valójában a síremlék jóllehet egy hatalmas földhányás, de vetekszik a piramisok nagyságával, viszont Kao-dzüng császár földhányásszerű sírjának hatalmas méretei meg is haladják nem csupán a piramisok monumentális hatását, de monumentális méreteit is.

Ez a nagyvonalú, monumentalitásra törekvő, friss öntudatra ébredő Han Birodalom újdonsült ereje a nem kevésbé nagyvonalú és monumentális Hun Birodalom legyőzéséből származott. Ennek az egykor virágzó birodalomnak az építészete is nagyságról árulkodik. A birodalom megszűnte után néhány századig még folyamatos a hun-utód népek civilizációja Kelet-Tur(keszt)ánban, hogy majd ezen civilizációfellobbanások is az enyészetnek adják át helyüket a 7.-8.-9.sz.-ra. Az enyészet birodalma pedig rohamléptekkel követeli a magáét. A 20-as években Stein tehát még fotózhatta a reliefekkel teli szentélyfalat, amelyet a 60-as 70-es évekre elnyelt a homokáradat. Vajon mennyit nyelt el az utóbbi néhány száz évben, és mennyit néhány ezerben, ha csak néhány évtized alatt ilyen eredményes? Következésképp építészeti kalandozásunkban teljességre nem vállalkozhatunk, inkább csak sejtethetjük, hogy milyenek lehettek Turán hajdanvolt városai és várai.

A Hö-xi szoros hun ellenőrzés alatt állt és Wu-ti császár idején került kínai fennhatóság alá. A területen található őrtornyok és falmaradványok annakidején egy egységes hun várrendszert vagy esetleg várost képeztek.

Lö-tö vára udvarán talált kerámiatöredék több mint 2000 éves, és a legújabbak is 1000 évesnél régebbiek, tehát a vár hun. E várak egyszersmint városok is voltak és falain belül nem csupán katonák, de kézművesek és kereskedők is voltak, nem egy közülük kékszemű volt. Mivel ásatásokat nem folytattak itt, nem tudjuk, hogy a föld mélye mit rejt.

Kara Khoto jelentése “Sötét Vár”, amely a 13.sz.-ban néptelenedett el, de a több méter vastag mezopotámiai jellegű vert agyagfalai még mindig 9 m-esek, amelyek egy várost foglaltak magukba. A 18 m magas sztúpa az őrtornyokkal együtt a hun építészet remekeként 2 évezrede fenséggel uralja a környék látképét, átalakítván a halott romokat az ősi nagyság festőien nagyvonalú emlékművévé.

Lou-lan hatalmas, virágzó hun királyság volt a “Selyemút” mentén, amely egyszerűen eltűnt a Takla Makán sivatagóceánjában, viszont előző helyzete miatt a Hun és Han Birodalmak közti hatalmas harcok színhelye volt. A gazdag arisztokráciájának és tisztviselőinek óriási nyárfából készült épületalapzata még mindig jó állapotban van. Lou-lan buddhista nagyhatalom volt, amelyről a kínai zarándok azt írta, hogy 4000 szerzetese van, amely az akkori lakosság 1/4-ét tette ki: hatalmas sztúpájának romja ma is impozáns.

Mirán, az ősi hun buddhista város 170 km-re délre Lou-lan városától azon királyság része volt, amely nevét Lou-lanról kapta. Vára és szentélye ma is áll.

Niya hun városa szintén buddhista és azon Lou-lan királyság része volt, amelynek jól szervezett közigazgatása volt, és Niya városán kívül számos egyéb várost magába foglalt: romjai 20x10 km-es területen vannak szétszórva, impozáns, vályogból épült sztúpája még 6 m magas. A sztúpától 1,5 km-re az óriási cölöprendszer nagy szobák maradványaira emlékeztetnek, 8 m hosszú oldalfalakkal. Stein 1914-ben járt itt a helyet 1.sz.romcsoportnak nevezve. 1 km-nyire a 2.sz.romcsoport van, amely a városházát is magába foglalja. A sztúpától 3 km-re volt Niya Choboi nevű kormányzójának palotája, akit csakúgy Lou-lan királya nevezett ki, mint a királysághoz tartozó többi régió kormányzóját. Ő gyűjtötte az adókat, vezette a várost, a szülések szemtanúja volt és házassági tanácsadóként működött.

Turfán városa már a Kr.e. idők kínai támadásainak célpontja volt. A “Selyemút” mentén mindmáig a legnagyobb romeggyüttes, amely mintegy 1.5 négyzetkilométeren fekszik. Falai valamikor 12 m magasak voltak, Mahabódhi típusú sztúpája ma is impozáns és torzójában is lenyűgöző.

Chiao-hö erődítménye hajó alakú, és egyetlenegy 300 m széles és 1500 m hosszú sziklából van kifaragva. Felemelő látványt nyújt a mintegy 7000 embernek otthont adó város, amely egyúttal a Turfáni-medence nyugati oldalát védő várként is funkcionált.

Kucsa városának valamikor óriási vára nagyságban vetekedett Csangan váráéval, amely sajnos ma már nincs meg. A várostól északnyugatra 20 km-re vannak a jelen Nyugat-Kína legnagyobb legnagyobb romeggyüttesének, a Szubasi várrendszer maradványai. A kora középkorban Kucsa volt a környék legnagyobb buddhista központja, és több, mint 100 szentélyében és kolostorában 5000 szerzetes tanult és gyakorolt.

A Tien-shan északi lejtőjén levő Isszik-tó partján, a mai Csolton-Ata nevű város közelében egy ősi város állott, amely a “Selyemút” egyik fontos állomása volt. A város romjai a víz alatt a tóban ma is megtalálhatók, ahová egy monda által megénekelt szerencsétlenség (talán egy földrengés) következtében süllyedhetett el.

Davan királysága a ferghánai völgyben 70 városból állt a mai kirgíz-üzbég határ környékén. Többszázezer lakosa jól értett a lovas harcmodorhoz, amelyhez íjat és dárdát használt. Békében gabonát és rizst termelt, bort erjesztett. Kr.e.5.sz.-tól az itteni vadlovakból fejlesztették ki a kínai költők és császárok generációi által csodált kecses és erős lovakat. Ezek a vékony, hosszúnyakú és hosszúlábú, szívós, bátor és elegáns, a kínaiak által “Mennyei Hadsereg”-nek nevezett “mennyei lovak” később Közép-Ázsiából eltűntek. De a Kr.e.1-2.sz.-ban még ezen paripák voltak a hun győzelmek letéteményesei, amit a kínaiak nagyon is jól tudtak. Ezért küldött Davanba Wu-ti császár 60 000 harcosból álló katonai egységet, amely 3000 “égi ló” kíséretében tért vissza: ettől kezdve a kínaiak is rendelkeztek ezen minőségi lovakkal, amelyeknek alapszerepük volt Kína későbbi felülkerekedésében. A “mennyei lovak”-at kitenyésztő ferghánai királyság fővárosa Axikent volt, amelyet olyan várrendszer védelmezett, amelynek nem egy eleme a későbbi európai várakról köszön vissza az utókorra.

Khorezm talán a 2000 évvel ezelőtti hun várépítészet leglenyűgözőbb példája, melynek erődítményei és városai több száz négyzetkilométeren terültek el, melynek monumentális méretei és formavilága Európában él tovább.

Kuva városát a 7-8.sz.-i buddhizmus egyik fellegváraként könyvelik el.

A Telmez városnév szintén e Tanhoz köthető, ahol a Kr.e.1.sz.-ban a legnépszerűbb vallás volt.

Merv azon legnyugatibb város, ahol buddhista romokat tártak fel. A hatalmas, mintegy 60 négyzetkilométeres területű romok közt nyájaikat terelgető pásztorokat csakúgy “csobán”-nak hívják ma, ahogy nálunk nemrég még nevezték.

Pendzsikent legendás hírű kora középkori kereskedőváros a mai Tadzsikisztán területén, melyet a hun-utód szogdok az 5-6.sz.-ban építettek vámházakkal, templomokkal, kétemeletes házakkal és bazárokkal. A 8.sz.-i iszlám támadás következtében pusztult el.

Jóllehet a felsorolást lehetne még folytatni, most azonban összpontosítsunk azon különbségre, amely a korabeli Európa és Turán között fennállt. A brüsszeli egyetem egykori tanárának, Kurt Godefroid munkájából megismerhetjük a 8.-10.sz.-i európai főnemesség életét (84.,). Ez az arisztokrácia nagyrészt fából épült rezidenciában, míg az Európa lakosságának 80%-át kitevő parasztság sárkunyhókban élt. A tipikus “lovagvár” egy földhányás volt, amelyet mély, vízzel töltött árok vett körül, és azt egy fahídon lehetett megközelíteni. A körbefutó vizesárokból kitermelt földhányás tetején fatörzsekből kihasított deszkapalánk fut körül. Ez a főudvar, ahol egy fatörzsekből és hasított deszkából álló zömök, toronyszerű lovagi rezidencia áll. Ezzel szemben van a fahíd, amely azon előudvarból indul, ahol a gazdasági épületek állnak, és ahova baj esetén húzódnak be a “várkastély” birtokának parasztjai sárkunyhóikból. Kőépületek majd csak a 12.sz.-ban kezdenek megjelenni. A kastély urainak életmódja az európai civilizáció 11.sz.-i színvonalán nem változott túl sokat a 8-10.sz.-hoz viszonyítva, ahogy az a new-yorki professzor, Sidney Painter könyvéből kiderülhet. A feudális osztály élete egyszerű volt és nyers, a főuraknak alig volt több fényűzésben részük, mint parasztjaiknak. Egy lovagnak bőségesen állt rendelkezésre minden, amit földjei termettek: ehetett kenyeret és vadhúst, ihatott bort és sört annyit, amennyi belefért, és jóllehet étke-itala mennyiségben határtalan volt, de messze volt attól, hogy változatos legyen. Gyapjú ruhája is volt annyi, amennyit el tudott nyúzni, ezeket azonban feleségének és szolgáinak ügyetlen kezei szabták. Azaz több ennivalója és ruhája volt, mint parasztjainak, minősége azonban ugyanaz volt. A kastély pedig rendkívül egyszerű és kényelmetlen volt. Általában két helységből állt, a csarnokból és kamrából. Hivatalnokával, vazallusaival és parasztjaival a lovag a csarnokban intézte ügyeit. Itt evett kecskebakokon keresztülfektetett deszkából készült asztalokon. A csarnokban, melyet szolgák, fegyveresek, prostituáltak, vendégek, és a lovag csalástagjai népesítettek be, általában vad összevisszaság uralkodott. Éjjel, részben az asztalokon, részben a padlón aludt a cselédség, míg a kamra a lovag és családjának magánhelysége volt, ahol magas rangú vendégét is szórakoztatta. Éjjel az uraság és családtagjai aludtak itt ágyaikban, cselédjeik a földön. Esetenként egy nagyon nagy úrnak még kápolnája is volt kastélyában, a 12.sz.-ra pedig néhány kastély annyira fényűző lett, hogy öltözőszobát is ragasztottak a hálókamrához. A kastélyok nagyon hidegek-huzatosak voltak, mivel ablakaik vagy nyitottak voltak, vagy pedig csak deszkával voltak takarva. Ha faépület volt (a 13.sz.-ig pedig legtöbb az volt) a főúrnak nem volt fűtése, és csak a kőből épült kastélyokban lehetett tüzet rakni. Mivel azonban a kémény csak a 12.sz.vége felé jelenik meg, a füst elviselhetetlen volt, és ha közülünk valakinek e főúr éjjeli menedéket ajánl, inkább valamelyik parasztjának sárkunyhóját választottuk volna. Ott ugyanis a kedves kis egytérben szunyókáló disznócskák testének kisugárzása némi meleget is biztosít, igaz ugyan hogy csak jellegzetes szagocskáinak kíséretében, bár az még így is kellemesebb a kastély biztosította “kényelem”-nél (85.,112). Megértvén Európa legfényűzőbb életmódját, pillantsunk Turánra, ahol a szovjet archeológia eredményei szerint a megerősített hun kastélyok szerkezete hasonló volt, némi különbséggel. A lakótorony számos emelete volt. Jóllehet fából és földből készült, de a központi fűtés segítségével nem csupán a lakótorony, hanem az udvar kisebb lakóházait is fűtötték a Kr.e.5.-sz.-ban, 1600 évvel Európa előbb bemutatott 11.sz.-a előtt (86.,).

Próbáljuk most rekonstruálni az egykori turáni építészet egyéb vonatkozásait, amelynek fő jegyeit azon indiai előképek határozták meg, amely legszembetűnőbb sajátságát Parmentier ekképp jellemezte: ugyanazon elemek állandóan ismétlődnek mindinkább csökkenő sorrendben (87.,15), és amely jellemzője mind az indiai, mind a “gótikus” építészet tornyaira csakúgy, mint a turáni építésmódra. Az erdélyi templomokra ez szintén jellemző, hisz a kárpát-medencei népi építészet a hun építésmód elemeinek kincsesbányája. A “duplatető” pl. széles körben használt (88.,) /49.kép/, amely pedig tipikus “kelet-ázsiai” építészeti fogás /50.kép/. Megismételnénk: a kelet-európai népi építészet tárháza azon eredetileg turáni építészeti megoldásoknak, amely Attila győzelme jóvoltából épülhetett be a középkori európai építészetbe /51.kép/. A karikatúra a legsajátosabb vonásokat mintegy kiemelve és eltúlozva adja, miáltal jellemez. Amennyiben a “gótikus” építészet karikatúrájának fogjuk fel Disneyland Cindarella Kastélyát /52.kép/, akkor fő jellemzőiből egyértelmű, hogy az nem egyéb, mint az eredetileg Turánból származó kelet-európai faépítészet alapelemeinek továbbfejlesztése /53.kép/, ahol az indiai típusú elemismétlés szembeötlő. Ez a “gótika” főjegye, ahogy ez egyértelmű a svájci Nyon 13.sz.-i kastélyát látva /54.kép/, amely viszont rokon az indiai Varanashi /55.kép/, vagy egyéb hindu szakrális létesítmény sziluettjével. Példák Európa szerte idézhetők, mivel egyértelmű, hogy hasonló tényezők alapjaiban befolyásolták a nyugati építészet kialakulás-folyamatát, és az előzőek értelmében kimutatható, hogy még a híres londoni Tower Bridge is hun és nem gót /56.kép/. Ha joggal feltételezhető, hogy a gót az inkább hun, valami hasonló bizonyítható a románról. Azaz a párthusok fejlesztették ki azt a forradalmian új boltíves kő-építésmódot, amelynek felmérhetetlen hatása volt a Római Birodalom építészetére, és amely adoptált stílus terjedt el római közvetítéssel(Osten, H.H.v.: “Die Welt der Perser”, 1956). Itt is felvetődhet és nem ok nélkül: “Romanica vagy Parthica? A kérdésfelvetést különösen izgalmassá teszi a tény, hogy a páthusok is a hunok vagy szkíták egy ágát alkotják.

A hun-szkíta építésmód számos egyéb vonatkozását érdemes újragondolni. A 3, 5, 7 a Kelet azon szakrális számai, amelyek megjelennek a szakrális építészetben is. Nem csupán a kelet-európai 3 szintes templomokat tekinthetjük a 3 szintű koreai sztúpák /57.kép/ és kínai pagodák rokonának, hanem további nyugati kapcsolódáspontokat fedezhetünk fel a pekingi Menny Temploma /58.kép/ és a bergamoi San Bartolomeo templom összehasonlításakor, viszont ugyanakkor egyértelmű, hogy a galíciai Tarnavka /60.kép/, a kárpátaljai Uzsok /61.kép/ és Sóslak /62.kép/ 3 szintes fatemplomai, valamint Felsővály 3 szintes harangtornya (90.,)/63.kép/ is ezen kategóriához tartoznak. A hollókői templomot az építésmód hasonlósága /64.kép/ teszi a régi kínai főváros Csangan (mai nevén Xian) ismert pagodájának /65.kép/ rokonává, és nincs jelentősége, hogy a magyar konstrukció 3 szintes és a kínai 7: mindkét szám szakrális határozott jelentéssel, és az esztétikai értékük határozott rokonsága teszi őket testvérré. Mivel hasonló rokonság egyéb területen is egyértelmű, főleg ha érintjük a székely kapu /66.kép/ kérdéskörét, amelyet egykor Európa szerte használtak. Hiszen a nagyalmási fedettkapu /67.kép/ rokona a pekingi Tiltott Város kapujának /68.kép/, mint ahogy a hétfalusi csángókapu /69.kép/ az okinavainak /70.kép/, vagy tunhuanginak. Az archaikus formájú kapu Sajókeresztúrról /71.kép/ az átlag kínai szemében kínainak tűnik, mint ahogy a zsúpfedeles magyar kapu /72.kép/ testvére is egy kínai tusképről köszön vissza ránk /73.kép/. Tiszacsécsén nem csupán a fedettkapu díszíti az egyszerű, de jól tervezett és Mahabódhi-toronnyal koronázott és fedett kerítéssel ellátott építészeti együttest /74.kép/és ezzel határozott ázsiai sajátossággal ruházza fel azt, mivel az egységes fedésmód a tetőn, kapun és kerítésen eredendően turáni, és így jelen nem csupán a középkori európai épületeken és régebbi magyar városképeken, de ez határozza meg a pegingi Tiltott Város esztétikai jellegzetességeit is /75.kép/. Végül is nem tudjuk kizárni annak lehetőségét sem, hogy az egykori egységes eurázsiai építészeti stílus maradványaival találkozunk a japán várak - pl. Kumamoto /76.kép/, vagy Okayama /77.kép/ esetében - amelyeknek speciális tetőelrendezése igen emlékeztet arra, amit láthatunk az ukrán Bielavce /78.kép/ templomának tetőzetét nézve.

Erősen feltételezhető tehát, hogy egy többé-kevésbé egységes eurázsiai, turáni eredetű építészeti stílus volt képes kialakulni, mivel mögötte egy érett szellemi szerkezet és megkérdőjelezhetetlen belső dinamizmus állt a velejáró elsöprő erővel. Ez az erő egyfajta szakralitásból táplálkozott, amely kultúrájának axisát szolgáltatta. Ezt a kultúrát azon nevelési rendszer eredményezte, amely segítette ezen erő megszerzését, és mivel Turán telve volt ilyen szakrális oktatási intézményekkel, amelyeket Mahabódhi sztúpák tömege díszített, városaik sziluettje tele volt karcsú, égbenyúlóan elegáns tornyok erdejével valahogy oly módon, ahogy azt jól ismerhetjük a középkori Nürberg /79.kép/, Buda /80.kép/, Páris vagy akármely hasonló város nagyszerű korabeli metszeteiről.

IV., Szellemgyökerek és Művészet

A hun-utód szogdok voltak felelősek azon rendkívül elegáns és emelkedett stílus kifejlődéséért az 5-8.sz.-ok között, amelynek felmérhetetlenül nagy hatása volt úgy Kelet, mint Nyugat művészetére. A szogd kereskedők a korabeli Csangan részei voltak, ahol kolóniában élvén sok kínai kisplasztikán megjelennek ezek a fura és jellegzetesen nagyorrú külföldiek. Ezen “huren”-nek nevezett “nyugati barbárok”-nak alapszerepük volt abban, hogy a kifinomult, perzsa “szaszanaidá”-nak tudott szogd stílust a Tang-korabeli Kína magáévá tette. E stílus fontossága igen jelentős volt, mivel bizonyos szellemiséggel párosult, és észak-indiai Ghandarában jött létre. A szogd ízlésvilággal megtermékenyített “ghandarai stílus”-nak óriási hatása volt úgy a kelet-ázsiai művészet kifejlődésére, mint Európa művészetének kialakulás-folyamatára. A ghandarai stílus kifejlődésére a Nagy Sándor által Keletre hozott görög impulzusok kétségkívül megtermékenyítőleg hatottak. Azonban azt kijelenteni, hogy az a nagyszabású szellemiség, amit a Ghandara név jelent az eurázsiai spiritualitás széles szellemi síkján néhány, jóllehet technikailag tökéletes, de egyébként hideg szobor hatásának köszönhetően: enyhén szólva is túlzás. Mély szellemiség nélkül nincs mély művészet. És jóllehet a ghandarai szobrok technikailag gyakran talán nem érik el a görögökéit és néha az arányokkal is problémák vannak, összességében azonban a ghandarai szobrászat mégis több a görögök szobrainál. Nem technikájában, hanem szellemében, mivel a művészet elsősorban a szellemről szól. Azonban a ma még domináns Európa-centrikus közelítésmódból következően, az egyébként oly fontos ghandarai művészet szellemi vonatkozásait illető valódi alapos elemzés még mindig várat magára, annak ellenére, hogy az igencsak aktuális.

Bamidzsán (Afganisztán) ghandarai típusú művészete a 3-4.sz.-ra alakult ki, megteremtvén azon tiszta indoszkíta falfestészetet, amelyen már nyoma sincs a görög hatásoknak, viszont alapszerepe volt azon éterien elegáns és tiszta ábrázolásmód kifejlődésének, amely legtökéletesebben a szogd fővárosban, Pendzsikentben mutatja meg magát. Ez lett a turáni területek különböző helyi stílusainak fő inspirátora. Viszont a bamidzsáni stílus gyökerei a távoli Délnyugaton lévő azon szkito-pártus Gagashar földvárának freskóiban keresendő, amely a zoroaszterizmus központja volt a Kr.e. időkben. A német Ernst Herzfeld 1929-ben még készíthetett fotókat az érintetlen 2000 éves freskókról, amelyek mára igencsak rossz állapotban vannak. De a freskók maradványai segítenek annak megállapításában, hogy a koraközépkori Tárim-medencében lévő falfestmények a Gagashar-stílus azon szogd művészet révén történő továbbfejlesztései, amelynek oroszlánrésze van úgy Kelet-, mint Nyugat-Eurázsia művészetének kialakításában, és amely általában “szaszanaida művészet”-ként ismeretes.

a., Szaszanaida

a “szaszanaida” művészet ?

A művészettörténetből tehát tudjuk, hogy a szaszanaida és késő-szaszanaida művészetnek alapvető hatása volt a legkülönbözőbb irányokba. Azonban ahogy a legtöbb könyv vitatja a szaszanaida művészet eredetét, főképp az indogermán történelemírás olyan 80-100 évvel ezelőtti félrevezető sztereotípiáival találkozunk, mint “baktriai-görög” vagy “hellenisztikus-iráni”. De ahogy a kutatók előtt a szaszanaida művészet valódi gyökerei egyre láthatóbbakká kezdenek válni, attól a mi tudásunk még meglehetősen gyér marad, hisz a szaszanaida stílus pártus, vagy szkíta, vagy ezen keresztül az urartui-hurrita és lurisztáni eredetéről nem hallunk eleget.

Vizsgáljuk meg a kérdést következetesebben a Götz-féle eredményeket használva (31.,). Az újabb kutatás egyértelművé tette, hogy a méd-perzsa és szkíta művészet visszavezethető az észak-mezopotámiai, s urartui művészetre, másodsorban pedig a lurisztáni bronzok stílusára (Ghirsman, R.: “Iran I. - Protoiranier, Meder und Achameniden”, 1964, Altheim, F.: “Das Alte Iran /Propylaen Weltgeschichte II.B. 1976/”, Porada, E.: “Alt-Iran”, 1962, Jettmar, K.: “Die Frühen Steppenwölker” 1964, Huot, J. L.: “Persien I., /Arch. Mundi 1965/”, Pjotrowsky, B.B.: “Urartu, /Arch. Mundi 1969/”, Strommenger, E.: “Fünf Jahrtausende Mesopotamien”, 1962, Smöckel-Otten-Maag-Beran: “Kulturgeschichte des Alten Orient”, 1961, id.: 31.,). Ez a bizonyos urartui művészet viszont szorosan összefügg az asszír-mezopotámiai stílussal. Tudnivaló ugyanakkor, hogy ez az asszíriai-urartui stílus közvetlenül a Kr.e.2.évezredbeli hurri művészetből nőtt ki, hiszen addig az ideig Asszíria századokig hurri-mitannita tartomány volt, és erős hurri-asszír népkeveredés is kimutatható ebben a korban. Urartu pedig hurri utódállam, hisz maga az urartui nyelv is a hurrita egy későbbi változata. Ez a 2.ezredbeli hurri művészet már sok fejtörést okozott a kutatóknak. Nem tudják ugyanis megmagyarázni, mi az oka annak, hogy a hurriknál - ezer éves megszakítás után - a 3.évezred közepének szumír stíluselemei, motívumai, sőt vallási-mitológiai képzetei is tömegesen és szinte változatlan formában újra megjelennek. Még a Kr.e.1.ezredben virágzó Urartuban is megállapíthatók ezek a szoros ószumír párhuzamok, amelyek odáig mennek, hogy számos kutató az urartui államszervezetet a 3.ezredbeli teokratikus szumír városállamok egyenes utódjának tartja (Lehman-Haupt: “Armenien Einst und Jetz” I.-II/1.-II/2., 1910-31, Ungnad, A.: “Subartu” 1936, Burney-Lang: “Die Bergvölker Vorderasiens”, 1975, Ghirshman, R.: “Iran I.” 1964, Geotze, A.: “Hethiter, Hurriter und Assyrer” 1936, id.: 31.,). Sőt Ghirshman kihangsúlyozza, hogy a szkíta fejedelmi sírok elrendezése, beosztása ugyanaz, mint a 3.évezredbeli Úr királysírjai. Hasanluban a Kr.e.9-8.sz.-ból származó szkítamód eltemetett lovas sírt találtak, Amlasban pedig tipikus szkíta plasztika jelenik meg ugyanezen időből jó 100 évvel a dél-oroszországi szkíta leletek feltűnése előtt. Ez Ghirshman szerint azt jelenti, hogy a szkíták már legalább a 8.sz.óta Transzkaukázia-Északirán térségében laktak, de Talbot-Rice szintén hasonlót állít. Ez persze érthető, hisz a korabeli szumír fémművesség motívumai szinte átmenet nélkül jelennek meg a Kr.e.2300-2200-ből származó majkopi királysírokban, és Kőnig szerint a Bartatua és Madyas szkíta királynevek ősi kappadókiai-szubar nevek leszármazottai (Kőnig, F. W.: “Die alteste Geschichte der Meder und Perser /Der Alte Orient XXXIII./”, 1934).

A szkíta stílus második legfontosabb előzményét a lurisztáni bronzok alkotják, amelyek a legtöbb kutató szerint a Babilóniából Kr.e.1150 körül kiszorult kasszuk hagyatékai, akik őshazájukba, a Zagrosz hegységbe vonultak vissza. A lurisztáni bronzok párhuzamait az egész eurázsiai sztyeppén megtalálhatjuk: Minuszinszk ősi stílusának bronzaiban Kr.e.1000 körül (Karasuk kultúra), az Ordos-bronzokban a Huang-ho nagy kanyarjában lévő ősi hun területeken, de a legkorábbi dél-oroszországi szkíta kurgánokban, valamint magyarországi leletekben (László Gy.: “A népvándorlás művészete Magyarországon”, Bp., 1970, Jettmar, Strommenger, Altheim, Ghirshman fenti munkái, id.: 31.,) Ilyen előzmények után egy jellegzetesen hurri-mitanni és lurisztáni-elámi keverékstílus jelenik meg állat alakú kerámiáival, művészi kivitelű arany és ezüstserlegekkel valamint szarvas formájú övdíszekkel súlyponttal a Kaszpi-tó déli partvidékén. E kultúrkörben tűnik fel először az u.n. cloisonné-berakás is egy hasanlui kés markolatán. Itt tapinthatjuk ki a szkíta állatstílus közvetlen előzményeit. Ugyanezen kultúrkörhöz tartozik területileg is a zivivjei kincslelet a Kr.e.8.sz.vége vagy 7.sz. közepe körüli időből. Az elefáncsont tárgyak erős asszír-szíriai hatást árulnak el, de egy lemezen olyan kettősen fonott palmetta-minta jelenik meg, amire nincs előázsiai párhuzam (Porada i.m.). Itt tűnnek fel először a szaszanaida és késő-szaszanaida stílus előzményei. E kincs fémtárgyai főleg urartui hatást mutatnak, de erősen keveredve a későbbi jellegzetes szkíta stíluselemekkel. De az Oxus kincs darabjai is e kategóriába tartoznak, ahol már jelentkezik a zománcberakás több gyönyörű karkötőn (Porada i.m.). Ezen művészet egy részét közvetítették a médek a perzsákhoz, és így az óperzsa és a szkíta művészet közös alapja ez a hurri-urartu-lurisztáni, azaz végső soron mezopotámiai-szumír stílus (Pjotrowski, Porada, Ghirshman, Altheim, Jettmar i.m.). Azok, akiket a művészettörténet perzsáknak nevez, semmit nem adtak ehhez a kölcsönzött művészethez, hanem ellenkezőleg: ez náluk merev, sematikus, mindennemű továbbfejlődési tendencia nélküli udvari művészetté csökevényesedve csupán a királyi család reprezentációs igényit szolgálta (Ghirshman).

Megújulást csak a párthusok hoztak, akik hellenisztikus stíluselemek integrálásán keresztül megújították és továbbfejlesztették az ősi urartui-lurisztáni-szkíta taradíciókat. A korai pártus kor erős hellenisztikus hatásai azonban később teljességgel elhalványultak és egy olyan erőteljes, gazdag, önálló művészet alakult ki, amely számos stílusváltozattal rendelkezett. Ennek a pártus művészetnek csupán egyik stílusvariánsát vették át később a Szaszanaidák és tették meg hasonlóan az óperzsa uralkodókhoz birodalmuk hivatalos stílusává (Porada i.m., Ghirshman: “Iran II. - Parther und Sasaniden” 1962, Lukonin, W.G.: “Iran II. /Arch. Mundi/” 1967, Osten, H. H. v.: “Die Welt der Perser” 1956). Tudjuk, hogy a párthusok forradalmasították az építészetet a boltív kifejlesztésével, amit még mindig “román”-ként könyvelnek el, ill. forradalmasították a díszítőművészetet, de stílusuk neve még mindig “szaszanida”. Mivel széles kapcsolatokat tartottak fenn Eurázsia szerte, így a Hun Birodalommal is, nem csoda, hogy a noin-ulai hun királysírok leleteinek jelentős része párthus (Ghirshman: “Iran II.” ), Altheim viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy a párthus állatstílus és az ordosi bronzok stílusa feltűnően hasonlít, hisz mindkettő fő motívuma a szarvas, csakúgy mint a szkítáknál (Altheim-Stiehl: “Geschichte Mittelasiens im Altertum”, 1970). Sajnálatos azonban, hogy a 19.sz.-ban beidegződött indogermán kultúrprioritási reflexiók következtében még ezek a munkák is telve vannak megmagyarázhatatlan logikai ellentmondásokkal, pl. Ghisham munkájában (Iran I.). A szkíta stílus fent bemutatott részletes kifejtése után ezt a hurri-urartui-lurisztáni művészetet, amelyet saját szavai szerint is később vettek át a perzsák, egyszerre minden magyarázat nélkül “iranisch-urartaische Koiné”-nak nevez, sugallván a perzsa időbeli elsődlegességét az urartuival szemben, amivel azt a hamis képzetet kelti, hogy az iráni ősibb a szkítánál. Az effajta szuggesszió után nem csodálkozhatunk konklúzióján sem, amikor kérdéses fejezete végén azt írja, hogy az eurázsiai sztyeppei művészet gyökerei jóllehet azonosak a perzsa művészettel, a szkíta mégis sokat átvett a perzsától. Ezután néhány tárgyat felsorol a Kr.e.5-4.sz.-i kurgánokból amelyek motívumait még akkor is perzsának tartja, ha azok a korabeli Perzsiában elő sem fordulnak (Iran I. 358-359 o.).Hasonló ellentmondásba keveredik Jettmar is, amikor a sztyeppei művészet eredetét ő is az óperzsa-achemenida művészetben jelöli meg, holott előbb már leszögezte, hogy a szkíta stílus a hurri-urartui-lurisztáni művészetből fejlődött ki (Jettmar: “Die frühen Steppenvölker” 1964). Nem tudni, hogy sajtóhibáról van-e szó, amikor az egyébként kitűnő Talbot-Rice olyan megállapodásokat tesz, hogy a kubáni szkíta kurgánok leleteinek stílusa nagyon közel áll a Kr.e.8-7.sz.-i achemeida stílushoz (Talbot-Rice.: “Die Skythen”,1957), ugyanis óperzsa-achemeida motívumokról csupán a perzsa birodalom Kr.e.6.sz. második fele utáni megalakulása után beszélhetünk - viszont a szkíta stílus már jóval azelőtt jelen van a sztyeppén. Ilyen megdöbbentő melléfogásokat nem magyarázhatunk mással, mint a 19.sz.óta felhalmozott hatalmas mennyiségű, de teljességgel téves nézőponton nyugvó szakirodalom tehetetlenségi erejével.

A párthusok mivoltának tisztázása azonban a modern kutatás kulcskérdésévé kezdi kinőni magát. Ezért újra kell gondolni mindazt, ami a kutatók által már tudott, de csak Altheim mondott (“Das Alte Iran”), miszerint: a párthusok kultúrateremtő és közvetítő szerepe felmérhetetlen. Az Indus és az Azovi-tenger közti hatalmas területen mindenütt a páthus Arszakida-dinasztia tagjai uralkodtak. Öt Arszakida részkirályságról tudunk, mint: Pártia, Média, Armenia, Szkítia, és Bactria (Gutschmid, A. v.: “Geschichte Irans und seiner Nachbarlander von Alexander bis zum Untergang der Arsaciden”, 1887). Figyelemreméltó, hogy a páthus-baktriai királyságból fejlődött ki az a Kushán Birodalom, melynek köszönhetően létrejöhetett a még mindig nem eléggé értékelt - jóllehet felmérhetetlen fontosságú - ghandarai művészet. Szintén fontos, hogy a koraközépkori örmény források szerint az Arszakidák a hun-dinasztiából származnak. A hunok két főága a két Arzsakida részkirályságot szállja meg: az efalita-hunok a Baktria-Indusvidéket, míg a későbbi európai hunok a Pontusz-Kaukázus-Kaszpi rész “maszkit-hun” királyságát, ahol megerősödve felkészülhettek későbbi európai szerepükre. Ezen elsődleges fontosságú tények mellett olyan másodlagosak is megemlíthetők, hogy Artabán pártus király csakúgy köszönti a Felkelő Napot seregével, mint ahogy a kelet-ázsiai hunok tették királyukkal. Hagyományaik, törvényeik, életmódjuk, harci szokásaik úgy a párthusoknak, mint a hunoknak és hun-utód népeknek ugyanaz: a csatát dobbal vezetik be, mint a későbbi törökök, elöljáróik békében bíráik, háborúban hadvezéreik voltak (Altheim: “Weltgeschichte Asiens im griechischen Zeitalter” I.-II., 1947-1948), és a hunokra, hun-utód népek jellemzője volt a “párthus lövés”-ként rettegett nyilazásmód. Itt újra emlékeztetnünk kell arra, hogy a perzsa peremvidékek, mint Szogdia, Baktria, Khorezm etc. nyelve és népessége nem perzsa, mint ahogy a Perzsiában lévő állítólag “tiszta” perzsa népesség sem az. Jogosabb lenne annak beismerése, hogy azon néprajzi csoportosulást, amit iráninak hívunk, jogosabban tekinthetnénk azon formációnak, amely méd (szkíta) gyökerekből fejlődve később nyelvében és gyökereiben némi módosulást szenvedett a nem-szkíta elemek hatása következtében, azonban alapjait illetően méd (szkíta) maradt elsődlegesen. Egyértelmű továbbá, hogy az u.n. szaszanaida stílus sem nem perzsa. sem “szaszanaida”, hanem gyökerei oly mélyre nyúlnak, amikor Perzsiának még se híre, se hamva. Közelebb van tehát a párthusokhoz, hunokhoz, szkítákhoz, Urartuhoz és Mezopotámiához, mint azon nem könnyen meghatározható néprajz formációhoz, amit irániként, vagy perzsaként definiál a 19.sz.-i indogermanizmus. Az az életérzés, amelyet közvetít a turáni és kelet-ázsiai kultúra és szellemiség meghatározó tényezője. Annak is egyértelművé kell lennie, hogy amikor a Tang-Kina e motívumvilágot magáévá tette, nem elsődlegesen perzsa, hanem szkíta típusú életérzéssel tette ezt, amely lényegében nem volt egyéb, mint Kína újraegyesülése azon gyökerekkel, amelyből az kinőtt.

De nem csupán Kína, hanem Európa szintén ezen szellemből született.

b.Liliomos kapcsolatok

A “fleur-de-lis” (Bourbon-liliom) a 13.sz.-i francia gótikus művészet egyik remekeként ismert párizsi Saint-Chapelle fő oszlopdekorációja /81.kép/.

A szaszanidának nevezett szkíto-párthus művészet gyökerei Mezopotámiába visznek. A legjellemzőbb sajátossága ezen művészetnek a spontán természetesség törvényszerűségeit illusztráló növényi ornamentika különböző formában történő megjelenítése, azaz a képletes ábrázolása a termékenység (kreativitás) azon feltételeinek, amelyek nélkül az organikus létezés elképzelhetetlen. A termékenység feltétele a víz. Gudea lagasi pátesz (kb.Kr.e.2350)az Élet Vizét tartja /82.kép/, míg egy Telloból származó mezopotámiai relieftöredéken istennő tartja ugyanazon vizesedényt (91., fig.19). Egy másik telloi töredéken az edényből kiáramló vízből egy palmettácska, egy pici Életfa nő ki (92., fig.292) /83.kép/. Két évezreddel később hasonló jelkép jelenik meg Turánban, ahol Stein (76.,193) egy ház mennyezetgerendájába faragva akad hasonló jelenségre, ahol azonban Életvíz helyett az Életet jelentő szőlő zuhog ki vizezésszerűen a hasonló edényből. A szemantikai folyamatosság egyértelmű nem csupán e képből/84.kép/, hanem azon turáni freskótöredékekből is, amelyen egy tokhár nemes tartja kezében a “fleur-de-lis” e fontos mezopotámiai ősét /85.kép/, vagy ujgúr nemesek használják fejdíszül továbbfejlesztett változatát /86.kép/. De fejékként szolgál a 3-4.sz.-i sipovói hun sírleletben /87.kép/, vagy az egyidejű, Yaoi-korabeli japán harcos esetében. A 4-5.sz.-i koreai Shilla királyság koronáján /88.kép/a palmetta Életfává nő, viszont Dzsingisz kán 13.sz.-i koronája csupa palmettamotívum /89.kép/ pontosan úgy, ahogy azt a Louvre egyik híres 14.sz.-i szobrán láthatjuk az eredetileg hun koronaformával és a kezében tartott királyi jogarral, amelynek fő dísze szintén a hun eredetű termékenységmotívum, a palmetta /90.kép/.

Az Életfa a világteremtő, világkormányzó, világfenntartó erő manifesztációja, következésképp a termékenység és kreativitás jelképe is. Eliade szavaival: a megújuló és örökké tartó élet folyamatosságának és állandóságának jelképe. A palmetta a szkito-párthus (szaszanaida) művészet egyik leggyakrabban használt motívuma, és számtalan esetben a burjánzóan gazdag növénydíszes indadekoráció részeként szerepel /93.kép/, de még gyakrabban használt alkalmazásmódja az, amikor a meandermotívum természetes és vad egyszerűségében hullámzik-kígyózik, majd “fleur-de-lis”-ben végződik /94.kép/. De a legtöbb esetben egyedül van, ahogy azt láthatjuk egy Kr.u. 3-4.sz.-i hun tőrön lévő rubin-ékszerberakás motívumaként /95.kép/, vagy még korábbról, a Kr.e. 3-2.sz.-ból mint szkíta ruhadíszeket /96.kép/. Funkciója úgy szolgálni, mint az Élet-Szubsztancia, Élet-Erő megnyilvánulása, azaz a vadzsra (jelentése szankszritül “gyémánt” vagy “törhetetlenség”) jelképe legyen, amely a Legmagasabb Szellemi Erő, és amely azon legértékesebb gyémánthoz hasonlítható, amelynek tisztaságában és sugárzásában más fények visszaverődnek, míg maga színtelen marad, és amely minden más anyagot vágni képes, míg azt semmi nem vágja. Tehát azon Szilárdság és Kitartás jelképe, amely szükséges az Organikus Lét feltételeinek fenntartásához, és ilyen értelemben a legkülönbözőbb formában volt használatos a tanrikus ikonográfiában Indiában, Turánban és Kelet-Ázsiában /97.kép/. Mivel a kereszténység gyökerei tantrikusak, a keresztény ikonográfiában is hasonlóképp jelenik meg a “fleur-de-lis”. Sugárzó példája a Kr.e.3-2.sz.-i szkíta ruhadekoráció túlélésének ezer évvel később, amikor is a szogd főváros, Pendzsikent egyik 7.sz.-i falfestményének mellékalakjának kabátját majdnem ugyanazon “fleur-de-lis” díszíti /98.kép/, mint Mária és Jézus ruháját több, mint félezer évvel később “ A szűz megkoronázása” c. 13.sz.-ból származó, ma a Louvre-ban őrzött és elefántcsontból készült festett szobrocskán /99.kép/.

Nem csoda a hasonlóság ekkora foka, hiszen e jelkép mindkét kultúrkör legnemesebb helyeit foglalta el. És a nemes elvek legerősebb középkori protektora a lovagság azon francia és európai intézménye volt, amely a lovas hunok és a “fleur-de-lis”-ben manifesztálódó ideáik példáján épült.

c.,Dicsfények, szentek és kulturhéroszok

De ezek az ideák nem jöttek létre önmaguktól, hanem csak folytonos és erős erőfeszítés eredményeképpen. De hogy ezen elvek valódi fontosságát, meg kell értenünk az effajta erőfeszítés természetét, vagyis megérteni egy speciális oktatásfajta rendkívüli jelentőségét.

E speciális oktatásforma prototípusa az indiai Adzsantában jött létre, és a fő eszköze a tanító-barlang intézménye volt. A komplex oktatásforma ezen formája továbbfejlődhetett Tun-huangban úgy nagyságrendileg, mint minőségileg, amely sem előtte, sem utána nem történhetett meg ilyen mértékben, és ezen eredetileg indoszkíta típusú öntisztítási folyamatnak elsődleges szerepe volt abban, hogy Kína és Kelet-Ázsia a világ olyan súlyú kultúrájává és civilizációjává fejlődhessen, amelyet ma képvisel. Kashgar volt az első lépés ahhoz, hogy ide érkezhessen. Jóllehet Kashgar ma Kína nyugati végén van, 2 évezrede azonban ez nem volt így. Ezzel szemben azon területhez tartozott a Pamír másik oldalával egyetemben, ahol az indoszkíta szellemiség Indián kívül a legerősebben éreztethette hatását. Amikor Asóka, India Oroszlánja, a nagy hódító király, aki elsőnek egyesítette a szubkontinenset, megcsömörlött a háborútól és vérontástól: a világtörténelem egy mindmáig nem kellőképpen értékelt, fontos eseménye történt meg. Egy mintaállam jött létre. Ez a mintaállam a távoli “Termékeny Félhold” termékenységre-kreativitásra buzdító impulzusait a saját egyéni felfogásának megfelelő magától érthetődő természetességgel, azaz sajátosan alkalmazta. Asóka tehát a béke és részvét apostola, vagy inkább legfőbb patrónusa lett. Ingyen menhelyeket és ingyen kórházakat állíttatott fel India szerte a koldusok, szegények és kiszolgáltatottak számára, sőt a gazdátlan állatok számára is, mivel azok is érző lényként az ember társai a szenvedésben. Úgy gondolta, hogy a világot csak az mentheti meg, ha megújulva másképp kezd el gondolkozni. Előfeltételnek tartotta az együttérzés, részvét, empátia és szeretet összességének egy olyan törvényszerű betartását és betartattatását, amelyet kiútnak látott kora válságából. A buddhizmus pártfogója lett úgy érezvén, hogy Buddha tanai képesek ezen igény legteljesebb mértékű megfogalmazására, rendszerezésére és gyakorlatba való átültetésére. Térítőket küldött hát nem csupán szerte Indiába, hanem külföldre is, amelynek következtében jöhetett létre a kereszténység is. Ekkor lett buddhista Ceylon, Afganisztán, valamint a turáni Pamírvidék egy nagyon ősi kultúrzónája, amely ma főképp Tadzsikisztánhoz és Üzbegisztánhoz tartozik. Az egykor szorosan összetartozó és meglehetősen kifinomult és magas egykori kultúrszintet képviselő civilizációt olyan nevek jellemzik, mint Fayaz-tepe, Takhti Sangin, Airtam, Dalverzin-tepe, Khalcsayan, Pendzsikent, Mug, és Afrasiab. E civilizációs zónához tartozott a hegység egyik vonulatának másik oldalán fekvő Kashgar is, amely Buddha Tanát már Kr.e.3.sz.-ban megismerhette Asóka jóvoltából. Következésképp már ezidőtájt találunk itt a világ zajától távol eső olyan oktatási intézményeket, amelyek a gondolkodásmód, érzelem és ösztönszféra letisztítása folytán a rejtett szellemi képességek-adottságok kibontásán keresztül egy, a lényeges emberi (gyakran negatív) tulajdonságokat megfelelő hatékonysággal megreformálni képes, optimális személyiségtípus megteremtését, azaz egyfajta intenzív személyiségjavító módszer mindennapokban történő realizálhatóságát tűzte célul. Ezen oktatásforma szinte legfontosabb intézménye volt a tanítóbarlang. Ennek prototípusa az Indiában történt létrejötte után majdnem azonnal megjelenik Kashgar környékén (lévén a mai Kínában ilyen intézményként nem csupán a legnyugatibb, de a legrégibb is). Ezek a Szan-szieng-tung barlangcsoport néven ismeretesek. Freskói nagyrészt megsemmisültek, de stílusukra lehet következtetni a freskómaradványokból, amely a barlangok szobrainak stílusával együtt keletebbre is elterjedt, és közel egy évezredre meghatározta a Tarim-medence szinte egész művészetét. Kr.u.3.sz.-ban (Tun-huang előtt egy évszázaddal) jöttek létre a Kizil-barlangok a Mazard folyót övező sziklafalba vésve, amelyeket a 9.sz.-i megszűnésükig, azaz az iszláminvázióig folyamatosan bővítettek. Ezen együttes méreteit tekintve Tun-huang után a második legnagyobb barlangegyüttes a “Selyemút” mentén, ahol a 236 barlang egy 2 km hosszú, gyönyörű fekvésű, festői hegygerinc által övezett völgyben van. Kucsától 10 km-re nyugatra fekszik a 47 Kuruszugaha Buddha-barlang, amely Kr.u.4-5.sz.-ban keletkezett. Talán a legmegkapóbban festői, és szemet-lelket gyönyörködtető azonban a Kucsától 30 km-nyire nyugatra fekvő, a Mazart folyó völgyére néző hegygerinc sziklafalába vésett Kum-tura szakrális barlangegyüttese, amely mintegy 106 kőbe vésett teremből áll. A legnagyobb kelet-turáni, azaz nyugat-kínai buddhista romeggyüttes ugyanakkor a Kucsa városától 20 km-re északnyugatra lévő Szubasi-várrendszer. A Tien-shan déli lejtőjén fekvő Yan-csüi város a Tang-korban még buddhista város volt több mint 2000 szerzetessel. A Sikusini Ezer Buddha Barlang a hozzá tartozó épületek romjaival együtt mintegy 1 négyzetkilométernyi területet borítanak be. Kucsa volt tehát a koraközépkorban Turán legnagyobb kultikus központja, következésképp a legnagyobb oktatási intézmények is a nevéhez köthetők. Emlékezzünk, hogy Lou-lanban a lakosság 1/4-e, azaz 4000 fő szerzetes volt, Kucsában és környékén ez 5000 volt, de a többi városban is meglehetősen magos volt arányuk. A tanítóbarlang-együttesek mentális-szakrális-szellemi-kulturális (azaz karakter- és jellem-nevelő) egyetemeinek Kashgarban történő turáni megjelenése mérföldkő tehát, ahonnét ez az oktatásforma a Kr.e.3.-2.sz.-tól lassan keletre terjedhetett. Kashgar jelentősége később kiteljesedett és még fontosabbá vált Kániska jóvoltából. A szkíta Kusán Birodalom uralkodója alattvalói szellemiségének magasabb színvonala, valamint különböző népei egységének erősítése érdekében azon művészeti stílust hozta létre Ghandarában, amelynek kelet felé Kashgarig hatott elsődlegesen, míg nyugati irányban Mervig és Nisáig.

A ghandarai művészettel megtermékenyült Pendzsikent, és gagashari gyökerekkel rendelkező abidzsáni stílus viszont áttételesen volt képes hatni Eurázsia szerte, megteremtvén Kelet-Eurázsia művészetét, de azon párhuzamok azonban nem elég széles körben ismertek, amelyekkel Nyugat-Eurázsia művészete is létrejöhetett. Ugyanis a Buddhák, Bodhiszatvák és mennyei lények (a kereszténység angyalai) turáni ábrázolásai a tantrikus alapokon álló karakternevelő egyetemek “mellékhatásaként” egy felsőbbrendű létforma olyan átfogó látványát voltak képesek prezentálni, amely nem lehetett hatásnélküli az Eurázsia nyugati végpontján kialakulófélben lévő keresztény művészetre. Ugyanis a lágy, kifinomult, meditatív arckifejezései, emberi megértést, lényeglátást és melegséget sugárzó tekintete és elegáns kéztartása Kum-tura, Kucsa, Kizil, Bezeklik, Toyuk, Kara-khódzsa, Mirán, Siksin, Turfán, Khotán, Pendzsikent, Merv, Hadda stb. freskó- és szoboralakjai régen se volt hatás nélkül az érzékeny, jóllehet nem vallásos szemlélőre csakúgy, mint ma /100.kép/. Mindazonáltal Európa új keresztyén rendjének alázatos alattvalója, aki próbált vallásának megfelelő vizuális kifejezésformákra akadni, kegyes kétségbeesésében lázasan keresett valami megfelelő után. És amennyiben összehasonlítjuk Jézus és a szentek glóriáit, dicsfényeit és mandorláit a turáni kultúr-héroszok (Buddhák, Bodhiszatvák stb.) azon ábrázolásmódjaival, amelyek jóval az európai változatok előtt jöttek létre, úgy tűnik, hogy megtalálta, amit keresett. Elég, ha összehasonlítjuk a turáni Simsin /101.kép/ és egy katalán kupolafestményt /102.kép/, vagy egy másik ázsiai előképet /103.kép/ európai utódjával /104.kép/, vagy úgy általában a turáni ősöket /105., 106., 107., 108., 109., 110., 111.kép/ a nyugati leszármazottakkal /112., 113., 114.kép/, ahol ezen hasonlatosságok /115.kép/ részben azon gnosztikus közvetítésen keresztül jöttek, amelynek bizonyos hányada koptként élt tovább /116.kép/. Persze, amennyiben ékszerek kerülnek szemünk elé, nem biztos, hogy érteni fogjuk, hogy miért keleti-gót az 5.sz.-i bros /117.kép/, vizigót a 7.sz.-i korona /118.kép/, meroving a 7.sz.-i csat /119.kép/, vagy miért épp gepida /120.kép/, német /121.kép/ vagy éppen francia bizonyos darab /122.kép/, jóllehet a stílus 3-4.sz-i hun előképei egyértelműen bizonyítják eredetüket! Mivel pedig ismerhetjük a germán Észak eredeti művészetének stílusát, mint a viking plakett /137.kép/, csat /138.kép/, és faragott fej /139.kép/, amelyekből egyértelmű, hogy az ős európainak tudott ékszereket Európa akkortájt még nem volt képes előállítani, levonhatjuk konzekvenciáinkat: Attila nem vesztette el a híres Catalaunumi Csatát, következésképp volt lehetősége a nyugati művészet, kultúra és civilizáció megteremtésére.

F., EURÓPAKASZTRÁCIÓ VAGY GENÉZIS

A Kr.e. 7-5.sz. körül élt Li Dong-xuan taoista mester szerint: “Az ég alatti tízezer dolog között mindennél értékesebb az ember. Mindama dolgok között, amelyek az embert felvirágoztatják, semmi sem hasonlítható a férfi-nő egyesüléséhez. Mintája az Ég, mustrája a Föld, kormányozza a Yint és irányítja a Yangot. Azok, akik megértik jelentését, képesek lesznek természetüket táplálni és éveiket meghosszabbítani, azok, akik nem fogják fel igazi értelmét, ártani fognak önmaguknak s idő előtt fognak meghalni” (95., 73). A tantrikus illusztrációk a világ eredetét és kifejlődés-folyamatát (azaz Genézisét) reprezentálják megvalósítván dolgokat, amelyről Li mester beszélt, és amelyek azon mentális-spirituális technikáknak, amelyek csíráikban már a Termékeny Félholdon léteztek, és amelyek jelen kritikus helyzetünkből való kiút felé mutatnak. Mivel egyértelmű, hogy nem csupán az a fajta ösztönkorlátozó aszketizmus határozhat meg egy kultúrát, amely az Inkvizíció jóvoltából lett egyetemes, hanem azon ösztönkitágító vagy kreatív is, amellyel tudatunkat újjáépíthetjük. Ugyanis az ősi tantrikus és taoista mesterek tanítása szerint egy csepp férfimag vitális ereje felér száz csepp vérével: a hindu szentek azon életelixírről vagy “amritá”-ról beszélnek, amely a tantrikus módszerekkel nyerhető, és a vitális erő nem csupán megmentődik, hanem újra és újra felhasználódik. Emiatt az endokrín-rendszer nem csupán fürdik az energiában az “amrita” jóvoltából, vagyis a “tesztoszteron” nevű férfihormon túltermelésétől (amely a férfit férfivá teszi) olyan mértékben, amely nem csupán a megfiatalodást teszi lehetővé, hanem az alkotókészség olyan nagymértékű felfokozódását, amely egyetlen más szituációban sem lehetséges. A kreativitáskészség ilyen hihetetlen mértékű megnövekedése azon életerőnek köszönhető, amely a magban koncentrálódik.

Hogy jobban megérthessük ezen rendkívüli lehetőségeket, szükséges az 50-es években az USA-ban készült “Kinsey Jelentés”-ből levonni a megfelelő tanulságokat. Eszerint egy átlagférfinak az életben kb. 5000 ejakulációja van, amely alkalmanként kb. 3 köbcm. folyadékot jelent, amely összességében (5000X3=) mintegy 15000 köbcm.-t, azaz 15 l. Egy alkalommal ugyanis 3-5 köbcm. folyadék vesztődik, amely 200,000,000-500,000,000 egyéni magsejtet jelent. TESTEDBEN ATOMENERGIA VAN! Ezen statisztika megdöbbentő: egyetlen férfi egy alkalommal 200-től 500 millió magsejtet lövell szét, amelyhez ha ugyanennyi női petét adnánk, az USA jelen lakosságát jelentené mindez. Ezt 5000-rel megszorozva számszerűen győződhetünk meg a mag hatalmas energiájáról: ugyanis egyetlen férfi egy életen át képes 10,000,000,000,000 (ezer billió) élet létrehozására, amely glóbusunk jelen lakosságának mintegy négyszerese. Azaz minden ember szó szerint több potenciális energia begyűjtésére képes, mint maga az atombomba. AMENNYIBEN A PSYCHOSZOMATIKUS VAGY SPIRITUÁLIS ENERGIA EZEN ÓRIÁSMENNYISÉGE A KREATIVITÁS FELÉ IRÁNYÍTTATNÉK, AZ EMBERISÉG LEGÉGETŐBB PROBLÉMÁI MEGOLDHATÓK LENNÉNEK. AMENNYIBEN A SZERETET ÉS SZELLEMI HARMÓNIA IRÁNYÁBA HASZNOSULHATNA, AZ EMBERISÉG BÉKÉS LÉTÉNEK LEHETŐSÉGE VÉGTELENNÉ TÁGULNA. Ma mindenki hajlamos a természetes energiaforrások konzerválására, de senki nem mer arról álmodni, hogy a legkritikusabb forrást, az emberi életenergiát konzerválná, jóllehet a magban rejlő energia konzerválása racionális programnak tűnik, viszont úgy a politikusok, mint az egészségügyi szakemberek nem képesek ennek fontosságát felfogni. Pedig az igazán forradalmi konzervatív program, amely korunk kihívásaihoz leginkább illene. Viszont amennyiben az emberi faj nem oltódik be mielőbb olyan új életenergiával, amely sokkal harmonikusabbá lenne képes őt tenni annál, mint amilyen az utóbbi 2000 évben volt, akkor az eddigieknél elviselhetetlenül keményebb létezés, ha nem kihalás elé kell néznünk. A komputer, a tőzsde, a lombikbébi és a látványos sportok oly sok trükkel árasztanak el bennünket, amely mellett nincs hely az élet azon művészete számára (96., 5-23), amely viszont a még jelenleg nem több, mint 8-10 % agyhasznosítás készségünket 50-70 %-ra képes emelni (97., 67).

Az európacentrikus történelemszemlélet Európakasztrációt jelent, amely megöli az ÉLET AZON MŰVÉSZETÉNEK lehetőségét, amelyre ősi Turánunk még lehetőséget adott.

4. AZ ORGANIKUS MÉLTÓSÁG FORRADALMA

Amikor Hunyadi László ötvösművész, az Esztergom-Kalocsa Érseki Kincstárak restaurátor igazgatója a Passauban 1987-ben tartott Gizella- konferencián előadásában felhívta a jelenlévő szakértők figyelmét a vezető nyugat-európai kincstárakban lévő híres ötvöstárgyak alapos megvizsgálásának a szükségességére, ugyanis nagy annak valószínűsége, hogy valamennyien a kicsek egy bizonyos családjának a tagjai: elnézően morajló mosoly futott végig a termen, majd ezt követő beszédében a Regensburgi Egyetem professzora kedves mesének titulálván a szembetűnő rokonságról való fejtegetést, nem tartotta időszerűnek az efféle vizsgálatot. Ugyanakkor viszont vannak olyan ötvöstechnikák, amelyeket Nyugat-Európában soha nem tudtak kivitelezni, ugyanakkor feltételezhetően jellemző azon avar kincsekre, amelyeket Nagy Károly rabolt el 795-796-ban a Kárpát-medencéből. Ezen ékszercsalád (20-30 nagyméretű ökrösszekeret töltött meg) zománcképekkel, zománcberakásokkal és drágakövekkel díszített arany és ezüst ötvöstárgyakból állt, és mind mennyiségileg, mind minőségileg rendelkezett olyan súlyú hatóerővel az addig koldusszegény Nyugat-Európában, amely képes volt beindítani azon folyamatot, amely a művészettörténetben a Nagy-Károlyi Renaissance néven ismeretes.

Sajnálatos, hogy a Nyugat szakértő gárdája még mindig túlontúl pipiskedik, nélkülözvén azon bátor és becsületes férfiasságot, amely képes lenne azon hormonromboló tendenciák végső okaival való szembesülésre, amelyek a (spermaszám, tesztoszteron-szint drámai csökkenésén keresztül) kreatív képességeink drámai csökkenését is előidézik (5.,). Következésképp meglehetősen időszerűnek tűnik elgondolkozni azon tantrikus életművészet revitalizációjának lehetőségén, amelyet az elrablott Avar kincsek motívumvilága bizonyára jól képvisel, és amely nem csupán megteremtette a nyugati civilizációt, hanem annak jelen kritikus periódusában képes lenne megújítani is a ma hormonromboló tendenciák irányának megfordításán keresztül.

A szellemi alapjai az egykor létező eurázsiai egységnek azon organikus szubsztanciákhoz kötődtek, amelyek megteremtették a nyugati civilizációt is, de amelyek a végső okai azon kelet-ázsiai “csodák”-nak úgyszintén, melyeknek nemrég még szemtanúi lehettünk. Kelet fejlődéslehetősége minden nemű pillanatnyi problémája ellenére még mindig ígéretesebb azon organikus kultúrájából következően, amely a Transzcendencia realizációját tekinti elsődleges feladatának. De az Új Nyugati Renaissance lehetősége is adott turáni örökségének komolyan vétele esetén. Mondhatni, hogy ez korunk alapkövetelménye, ahogy ezt Holger Kersten öntötte szavakba:” Az emberiségnek Kelet felé visszaorientálódnia a szó legigazibb értelmében. A Kelet legbelsőbb tapasztalataink eredete és forrása” (99., 14). Igényelnünk kell ezt a képességet, amely alkalmassá tesz bennünket azon valósághoz történő morális csatlakozásra, amely legújabb tudományunkban tükröződik, mivel a kvantumfizikában tükröződő etika alapvetően nem egyéb, mint az a tantrikus moralitás, amelyet mindaddig birtokoltunk, ameddig azt a türelmetlen inkvizíciós szellem egy évezrede ki nem irtott belőlünk. A puszta túlélésünk igénye követeli tőlünk a morális értelembe vett új évezred megkezdését. Át kell ugranunk a rossz vágányon haladó utóbbi ezredet, a még mindig inkvizíciós szellem-hajtotta kultúrájával, ott folytatva, ahol egy évezrede megállásra kényszerültünk. Mircea Eliade szavait megértve, fel kell fognunk, hogy a modern kor embere igényli az őskorok kozmikus rendről alkotott véleményét, és a Természet-nek nevezett misztikus erő titkaiba való beavatást, mivel a haladás nyugati evangéliuma nem képes kielégíteni a modern generáció azon éhségét, amely az “isteni” személyesebb megtapasztalására irányul. Ugyanis az őseredeti Aranykor koncepciója még aktuális, amely a hierofániá-nak nevezett eliadei koncepcióban manifesztálódik, és amelyet úgy kell értelmeznünk, mint az emberi és kozmikus struktúrák közt létező valódi folyamatosság felfedését a Transzcendencia állapotának megidézésén keresztül. Ez csupán azon Örökös Kreatív lehetőségeken keresztül lehetséges, amelyek minden egyes emberi lényben adottak, de amely csupán a fizikai anyag finomítása vagyis spiritualizációja útján lehetséges pont oly módon, ahogy az alkimista teszi dolgát (100., 108-111). Emiatt kell meghaladni jelenlegi Európa-központú emberképünket, olyan “új humanizmus” megteremtésére koncentrálnunk, amely felfedi az emberi létezés szerkezete és a kozmikus struktúrák közti kapcsolatot, hogy a szakrális az emberi létezés elidegeníthetetlen részeként a kultúra lényegét alkotja.

Önmagunk alkímiája és a kozmológia vonatkozásainak megértése az elfelejtett mitikus igazságok újbóli felfedezés-folyamatának fontos aspektusai. Mindehhez óriási segítséget adhat a kelet-európai folklór, valamint az ázsiai jógikus szemléletmód és gyakorlat közti átható kapcsolat megértése, mivel a Kelet mindmáig a Nyugat megújulás-lehetőségének kimeríthetetlen kútfeje (101., 149-151). Ennek érdekében a történelem másfajta közelítésmódja elkerülhetetlen. Wess Roberts írta: “Attila öröksége általában ismeretlen számunkra a nyugati világban. Naivak vagyunk nem tudván, hogy milyen történelmi jelentősége van zseniális civilizációteremtő képességének, nyitott szellemének és gondolatgazdagságának, amelyekkel messze meghaladta Nagy Sándort vagy Cézárt“ (102.,). Prof. Carr szerint: “a történelem tényeinek kemény magját...a vitatható interpretáció kásás húsa veszi körül” (103., 9-10).”Az általunk olvasott történelem...jóllehet tényeken alapul, de az igazat megvallva egyáltalán nem tényszerű, hanem elfogadtatott vélemények sorozata” (103., 104). “Tanulmányozd a történészt, mielőtt tényeit tanulmányoznád...Amikor egy történelmi munkát olvasol, figyelj a mellékzöngékre. Ha semmit nem hallasz, akkor vagy te vagy süket mint egy ágyú, vagy a történészed taplószárazmód unalmas. A tények bizony nem olyanok, mint a halak a halárus pultján. Inkább olyanok, mint a hatalmas óceán elérhetetlen mélységeiben úszkáló láthatatlan vizilények, és hogy a történész mit fog ki többnyire attól függ, hogy az óceán melyik partján veti ki horgát, és hogy milyen felszerelést használ - ezen két összetevő persze annak függvénye, hogy miféle halat akar történészünk kifogni. Mivel többé-kevésbé ki fogja fogni azt a halat, amit akar” (103., 23). Mivel prof.Carr szerint a történelem nem egyéb, mint új, használható értékek utáni kutatás, és amit “Freud tett nem egyéb, mint tudásunk és értelmünk kitágítása az emberi viselkedés tudattalan gyökerei irányába, és annak feltárása a tudat és racionális ítélkezés számára. Ez az értelem uralmának kiterjesztése, valamint az ember erejének növelése önmaga és környezete kontrolálásának érdekében, amely forradalmi eredményt jelent” (103., 138-139).

Az Új Paradigma lényege tehát az, hogy az európai kultúra és civilizáció valóságos eredetére és kialakulásfolyamatára (azaz Genézisére) való koncentrálással képesek legyünk a mainál természetesebb és organikusabb értékrend létrehozására, vagy inkább a valamikor meglévő értékeink visszahozásával egy új kultúra és új művészet megteremtésével létrehozni egy olyan szellemi erőbázist, amely lenne képes azon örök emberi állandósítására, amely szükséges a természetközpontú élet fenntartására.

Ezt neveztük a jelen inorganikus tendenciák diktatúrájából való önfelszabadítás révén az Organikus Méltóság Forradalmának.