Pálos László

 

 

Új színház, avatni vígan!

 

Kívánom, hogy a gondolat kétszázadik évfordulóján a Nemzeti Színház reinkarnációja a Duna parton, a Széchenyi István által elképzelt helyen megvalósuljon. Annak még külön örülnék, (sőt anyagi lehetőségeim szintjén még segíteném is) ha a legnagyobb magyar további elképzelései is megvalósulhatnának, mely szerint a legnemesebb nemzeti gondolatot megtestesítő kultúrintézmény felépítése részvénytársasági alapon történne. Ezt naivitásom teljes tudatában jelentem ki, annak ellenére, hogy számos példa van arra, hogy itt a színház Rt. alapon a biztos pénzügyi bukást jelenti. Arra, hogy mindez így van, nemcsak az 1875 október 15-én Ferenc József és a szerencsétlen sorsú Rudolf trónörökös által felavatott Népszínház 1908-as bukása a példa, hanem a Jurta Színház is, ami a bukdácsolás időszakát politikai rendezvényekkel hosszabbította meg és mára (miután a magasabb pozíciókba kerültek közül senki sem emlékszik szívesen az ott még együtt töltött napokra) egyszerűen kétes hírű diszkóvá alakult.

A Nemzeti Színház ügye nem egy épület építésének a kérdése. Ezt bizonyítja, hogy 1908-tól 1964-ig a közönség legnagyobb megelégedésére működött a már említett Népszínház épületében, s mindnyájunk számára ez jelentette A Nemzetit, "ott ahol a hatos megáll".

Az épület 1964-es látványos robbantással történő bontása nem a nemzeti gondolat elleni merénylet volt, hiszen az épület, az 1884-ben megnyitott operához hasonlóan, ma is alkalmas lenne az előadások megtartására. A színház lerombolásának oka, inkább az, ami miatt azóta sem sikerült felépíteni. Egy állami finanszírozású építés általában nem annyira a közönség igényét, mint a hatalom érdekeit szolgálja. A lerombolásnál ez egyértelműen érződött. Emlékezzünk vissza: a hatalom reprezentánsai, az 1956-ban ledöntött Sztálin szobor talapzatán fogadták május elsején a nép hódolatát. Ez később, (az eleinte kötelező, majd csak ajánlott, de már sörrel is honorált) felvonulásokon jó témája lett a vicceknek. A téren álló nagykabátos Leninre célozva mindig elhangzott, hogy: itt valaki már kiskabátban megy, vagy inkább ráfázott. Röviden: kellett volna valami más a lebontott Regnum Mariannum templom helyére, nehogy az utókornak eszébe jusson visszaépíteni a Rákosi által elbontott templomot. Egy nemzeti színház már stabil építmény, hosszú időre emléket állíthat a felépítő hatalomnak. Aztán jött az új mechanizmus 1968-ban, majd némi visszakanyarodás, szóval olyan helyzet, ahol nemcsak az energetikusok meg a vizesek (lásd a Nagymaros kérdését) de a többiek se nagyon tudtak még saját magukkal sem megegyezni. Később meg jött az eladósodás, (éppen elég volt kölcsönt szerezni a régi kölcsön kifizetésére) és igazán snassz lett volna bevallani, hogy már színházra sincs. Végül a hatalom töketlenkedéseit megunta Gobbi Hilda és összeszedte a szükséges pénzt, egy a színészet számára megfelelő épület felhúzására. Gobbi meghalt. A rendszerváltás után pedig ellehetetlenült minden hosszútávú és nagyobb szabású terv megvalósítása. Az előző ciklus által lerakott alapokra rendszerint nem építkezik szívesen a következő.

Ma itt állunk: a Horn-Kuncze kabinet örökölt (Nagymaros), az Orbán-Torgyán kormány kreált magának egy temethető gödröt.

Amit demokráciában tolerálni kell az a többségi akarat. Ebből következik a választott hatalomnak az a joga, hogy kijelentse "azt úgy és/vagy oda nem". Ezzel még egyet is lehetne érteni, ha azt is megkérdeznék szélesebb körben, hogy "mit és hova."

Közel két évszázada az volt a (helyes) cél, hogy önálló színházban, méltó képviselete legyen a magyarnak, és ne csak a német színházban legyen lehetősége "hetenként két alkalommal súlyos föltételekkel" -Pallas III. köt. 784. o.- színelőadást tartani.

A történelem ismétli önmagát. Ma a világot jelentő deszkák helyett, a világot jelentő Interneten jelentkezik a kétszáz év előtti probléma. Az elit közönség, ahogy akkor németül értett és a német színházba járt, most angolul jól elvan a hálón. Magyarul is van már sok honlap, van határon innen és határon túl is, részben vagy teljesen idegen tulajdonban lévő szolgáltatók szerverein, és még magyar tulajdonban is van néhány. Ezzel analóg az egykori vándorszínészek és néhány főurunk meg iskolánk magánszínháza. Ez már akkor sem volt elég, és eleink jó előrelátással építettek egy nemzeti színházat is.

A korabeli nemzeti színházzal ma a (privát szféra mellett működő) nemzeti Internet szolgáltatás egyezik meg.

Nekünk itt és most fel kell hívnunk a közvélemény értő részének figyelmét arra, hogy magyar kulturális örökségünk és szellemi életünk független fejlődése csak ezzel valósulhat meg. Talán még új rendszert sem kell felépíteni. Ahogy akkor 1908-ban megfelelt egy csődbement vállalkozás épülete, most is adódhat hasonlóra lehetőség, de az nem kerülhető el, hogy előre nézzünk és ne csak a köveket lássuk.