Napjainkban a fejlett világ országainak gazdaságát és társadalmát a tudományos kutatás és a műszaki fejlesztés eredményei gyökeresen átalakítják. A gazdasági tevékenység eredményességét egyre inkább a tudás határozza meg. A termelékenység növekedése közvetlenül függ a technológiai fejlődéstől, egyidejűleg pedig a technológiai eredményeknek a gazdaság mélységében történő szétterjedésétől, diffúziójától; a munkahelyek egyre több képességet, tudást igényelnek; az export növekedését pedig világszerte a magas technológia-tartalmú termékek és szolgáltatások lendítik előre. Azt mondhatjuk tehát, hogy az innováció az OECD-országok gazdasági növekedésének kulcstényezője lett, s ezáltal a tudás-bázis és az üzleti szféra jól funkcionáló kölcsönhatása az innováció erőforrását is jelentik.

Jóllehet a technológiai innovációk fő terepét a vállalatok jelentik, azonban világos, hogy innovatív tevékenységüket nem elszigetelten, nem környezetüktől függetlenül végzik. A vállalatok információ-csere részesei, s kölcsönös tanulási folyamat alakul ki a más vállalatokkal fenntartott kapcsolataiban - miközben azoknak szállítanak, vagy azoktól megrendelnek. Ugyanakkor kölcsönhatásra kerül sor a vállalatok és egy sor, az innovációs folyamatban részvevő intézmény között. Kapcsolatba kerülnek egyetemekkel, vagy más kutató-fejlesztő intézetekkel, tanácsadó szervezetekkel, vagy az innovációs tevékenységüket befolyásoló igazgatási szervezetekkel, hatóságokkal is.

Az innovációs folyamatok megértésének új elméleti módszerét kínálja, ha rendszer-jelleggel, rendszerszemléletű megközelítéssel, a kölcsönhatások és a kapcsolatok feltérképezésével - a tudás létrehozásának, átvitelének, szétosztásának és felhasználásának módozatait, az ebben közreműködő, hatással rendelkező intézmények, szervezetek rendszerét feltárva - az innovációs tevékenységet összefüggéseiben szemléljük. Ez a következetes rendszerszemlélet jellemzi a nemzeti innovációs rendszer vizsgálatának az OECD Tudományos és Technológiapolitikai Bizottsága (CSTP) Innováció- és Technológiapolitikai Munkacsoportja (TIP) keretében 1997-ben megindult kutatási munkáját.

(Bár az OECD dokumentumok erre nem utalnak, de talán túlzás nélkül állapíthatjuk meg, hogy e munka során a matematikai, fizikai, biológiai rendszerek kutatásában Rapoport, Ludwig von Bertalanffy, Ackoff által az 50-es években kimunkált rendszerelmélet módszerének és eredményeinek az innovációs kutatások, a gazdaságkutatás, a tudomány- és technológiapolitika területére történő részletes, tudományos igényű átültetéséről van szó.)

De mi is a nemzeti innovációs rendszer? A nemzeti innovációs rendszert egy ország mindazon piaci és nem-piaci intézményei alkotják, amelyek az innováció és a technológiai diffúzió irányát és sebességét befolyásolják.¹

Jóllehet innovációs rendszerek nemcsak nemzeti, hanem globális, regionális szinten, vagy a vállalatok helyi hálózataiban, iparvállalati csoportjaiban (clusters) is megkülönböztethetőek, mégis indokolt a rendszer nemzeti szinten történő megkülönböztetett vizsgálata, mivel egy adott ország szempontjából a nemzeti jellemzők és peremfeltételek a másféle szintek kialakulására is hatnak. Így például az innovációs tevékenységek nemzetközivé válásában döntő szerepet játszik az, hogy a külföldi befektetők kutatás-fejlesztési tevékenységük helyszíneinek választása során a kiszemelt ország nemzeti innovációs rendszerét (pl. felkészült mérnökök, kutatók jelenléte, tudományos kiválósági központok tevékenysége) kellően erősnek, fejlettnek találják-e?

Metcalfe² meghatározása szerint a nemzeti innovációs rendszer “olyan különböző intézmények összessége, amelyek együttesen és egyedileg egyaránt hozzájárulnak az új technológiák fejlesztéséhez és diffúziójához, s amelyek az innovációs folyamatot befolyásolni hivatott kormányzati politikák megfogalmazásának és megvalósításának keretét alkotják. Ez tehát az új technológiákat meghatározó tudás, képességek és készségek létrehozására, tárolására és átvitelére szolgáló intézmények összekapcsolódó rendszere.”

Különösen a nemzeti innovációs rendszeren belüli dinamikus kölcsönhatások, kapcsolatok vizsgálata bizonyulhat igen termékenynek, hiszen a rendszer egyes elemei, intézményei közötti tudást ezeken keresztül követhetjük nyomon. Lundvall³ 1992-ben mutatott rá először vizsgálataiban, hogy hogyan befolyásolják az innovációs rendszer egészének működését az egyes tényezők közötti kölcsönhatások és kapcsolódások.

A nemzeti innovációs rendszer középpontjában a tudást létrehozó, szétosztó és felhasználó tényezők állnak, ahol a vállalatok - piaci kapcsolataikban piaci hatásokra reagálva és piaci hatásokat keltve - az innovációs folyamatok központi, de nem egyedüli szereplői. A vállalatok külön-külön és hálózataikban közvetlen tudás-közvetítő kölcsönhatásba kerülnek a tudományos rendszer intézményeivel, az egyéb (állami, regionális, vagy ágazati, vállalati) kutató intézetekkel és az innovációt támogató intézményekkel (tanácsadók, mérnökirodák, innovációs központok stb.). Maga a nemzeti innovációs rendszer tartalmazza a regionális innovációs rendszer, a globális innovációs hálózatok és az innovációs ipari csoportok metszeteit is.

A nemzeti innovációs rendszerre kölcsönhatásban hatnak a makrogazdasági feltételek és a gazdasági szabályozók, a kommunikációs infrastruktúra, az oktatási és képzési rendszer, valamint a termék- és tényezőpiaci feltételek.

Mindezen tényezők megléte, fejlettsége, komplexitása, kapcsolódásaik, működésmódjuk, egymásra-hatásuk meghatározza a nemzeti innovációs képességet, végső soron pedig az ország gazdasági teljesítőképességét, vagyis növekedését, munkahelyteremtő képességét, valamint versenyképességét.

A nemzeti innovációs rendszer elemzése több, egymást kiegészítő szintű megközelítéssel történhet:

• A mikrogazdaság szintjén az elemzés a vállalkozások belső képességeire és egy vagy néhány vállalatot körülvevő kapcsolatra koncentrál, s a vállalkozások más vállalatokhoz és az innovációs rendszer nem-piaci intézményeihez való tudás-viszonyait vizsgálja.
• Mezo-szinten a hasonló jellemzőjű, kölcsönhatásban álló vállalatokat körülvevő tudás-kapcsolatokat vizsgáljuk, mind ágazati, mind térbeli mind pedig funkcionális csoportjaikra (clusters) tekintettel.
• A makrogazdaság szintjén a rendszert vagy a teljes gazdaságot kölcsönösen összekapcsolt ágazati csoportok hálózatának, vagy pedig intézmények hálózatának tekintjük, amelyeknek tudás-kölcsönhatásait vizsgáljuk.

Az OECD Innováció- és Technológiapolitikai Munkacsoportja elemzéseket végzett az egyes OECD-országok nemzeti innovációs rendszerei sajátosságainak feltárása érdekében. A munka vizsgálta az egyes országok intézményi felépítését, a nemzeti innovációs rendszer kapcsolatrendszereit, az innovatív vállalatok, hálózatok és csoportok jellemzőit. Érdemes az eddigi eredményeket röviden áttekinteni.

A nemzeti innovációs rendszer intézményeinek feltárása különösen a nem-piaci közvetítéssel folyó, pre-kompetetitív vagy piac-közeli fázisú innovációs tevékenység nem kodifikált, vagy “rejtett” (tacit) tudás áramlásának követése céljából hasznos.

Az innováció szempontjából fő funkcióit tekintve megkülönböztethetőek a gazdaságpolitikát megfogalmazó és az azt koordináló intézmények, valamint a kutatás-fejlesztést finanszírozó, a kutatás-fejlesztésben híd-szerepet betöltő és magát a kutatás-fejlesztési tevékenységet végző intézmények.

Az innováció szempontjából a legfontosabb intézmények tehát az alábbiak:

• az általános politikai kereteket, irányokat meghatározó kormányzati (helyi, regionális, nemzeti vagy akár nemzetközi) intézmények,
• a privát vállalatok és az általuk finanszírozott kutató-intézetek,
• az innováció szempontjából legfontosabb tudást és képességeket adó egyetemek és más, ehhez hasonló intézmények,
• valamint a nemzeti innovációs rendszerben szerepet játszó egyéb köz- vagy privát intézmények (állami laboratóriumok, technológiai transzfer szervezetek, közös kutató-intézetek, szabadalmi hivatalok, képzéssel foglalkozó szervezetek, stb.),
• a hídképző intézmények, mint amilyenek a kutatási tanácsok, kutatási szövetségek, amelyek a kormányzat és a kutatási szereplők között közvetítenek.

Jóllehet az innovációs folyamat minden országban hasonló jellemzőkkel bír, azonban különböző képet mutat, ha azt vizsgáljuk, hogy az egyes adottságokat, tényezőket hogyan alakítják át új termékekké és szolgáltatásokká. A nemzetközi összehasonlítás során az egyes országok intézményeinek sajátosságai igen különböző képet mutatnak: különböző a privát és a közszféra súlya a kutatás-fejlesztés finanszírozásában, a kutatás-fejlesztési tevékenységben, különböznek a kormányzati támogatások céljai és eszközei, eltérő a minisztériumok szerepe. Csak néhány példát kiragadva: a K+F források tekintetében Belgiumban, Svédországban, Svájcban az üzleti szektor domináns, míg Ausztráliában, Ausztriában, Norvégiában, Spanyolországban a kormányzati finanszírozás legalább olyan fontos, mint az üzleti; Ausztráliában és Spanyolországban a kutatás-fejlesztés nagyobbik része kormányzati intézetekben zajlik, míg Ausztriában, Belgiumban, Svédországban és Svájcban a kormányzati K+F intézetek súlya kisebb.

Ami a gazdaságpolitika formálását illeti, minden országban valamifajta minisztérium felel a kutatás- és tehnológia-fejlesztési politikáért, azonban mind a politikai portfolió, mind pedig a K+F finanszírozása tekintetében igen eltérő képet kapunk az OECD-országok között: a felelősségek és a finanszírozás tekintetében hol kutatás-fejlesztési, hol oktatási minisztériumok, hol ipari és kereskedelmi (vagy gazdasági) minisztériumok, hol pedig más minisztériumok keretébe (pl. védelmi tárca) helyeződnek a fő hangsúlyok. A felelősség-megosztás ellenére minden OECD-országban van valamiféle egyeztető mechanizmus a minisztériumok között, így pl. Ausztráliában Tudomány- és Technológiai Koordinációs Bizottság, az Egyesült Királyságban Tudományos és Technológiai Hivatal, Spanyolországban Tárcaközi Tudományos- és Technológiai Tanács, Finnországban pedig a miniszterelnök által elnökölt Tudomány- és Technológiapolitikai Tanács működik.

A tudományos ismeretek létrehozása ma már nem egy-egy tudományos ághoz, intézményhez kötődik, s jelentős szerepet játszanak az országhatárokon túlmutató nemzetközi kapcsolatok is. A tudomány fejlődése nem tekinthető ma már csupán egyetemek, speciális kutató intézetek privilégiumának, hanem mind nemzeti, mind nemzetközi síkon átfog más intézeteket (pl. vállalati K+F laboratóriumokat, kórházakat, stb.) is.

A mai tudományos rendszerekre jellemző a növekvő nemzetközi tudományos együttműködés. Természetesen az országok igen különbözőek, ha a tudományos rendszereik nyitottságát vizsgáljuk. Ugyanakkor a nemzetközi együttműködés csomópontjaiban bizonyos regionalizálódás is megfigyelhető, erre jó példa az Európai Unió 5. Kutatási és Technológiafejlesztési Keretprogramja. Ez arra is utal, hogy a K+F tevékenység nemzetköziesedését találó megfogalmazással jellemezhető “globális kutatói faluban” (global reseach village) az együttműködés szintjét és tartalmát végül a nemzeti innovációs rendszerek fejlettsége és a közvetlenül szomszédos rendszerek együttműködése határozza meg.

Nagyon fontos a kapcsolat a tudományos rendszer és az üzleti szféra között. Az iparágak és az egyes országok különbözőképpen támaszkodnak a tudás-bázisokra, s csupán néhány területen (pl. gyógyszeriparban, élelmiszeripari vegyészetben, biotechnológiában, félvezetőiparban) jellemző az üzleti szféra közvetlen szerepvállalása is az alapkutatásokban.

A tudomány- és technológiapolitika fontos célja, hogy javítsa az egyetemi, akadémiai kutatás és az ipar együttműködését. Az egyes országokban különböző finanszírozási, ösztönzési formákat munkáltak ki annak érdekében, hogy a vállalatokat az egyetemi kutatási együttműködésekben érdekeltté tegyék, illetve, hogy az egyetemek eredményeiket közelebb vihessék a valós üzleti igényekhez.

A tudás különböző csatornákon áramolhat a nemzeti innovációs rendszeren belül és - nemzetközi síkon - a különböző nemzeti innovációs rendszerek között. Megtestesülhet a beruházott technikában, a megvásárolt technikai berendezésekben, az alkalmazott személyzetben, formát ölthet licencekben, szabadalmakban, kodifikálásra kerülhet publikációkban, vagy “rejtve” hathat informális hálózatokban, képességekben. A munkaerő mobilitása a kutató intézetek és az üzleti szféra között, valamint az innovációs hálózatokban létrejövő informális kapcsolatok igen hatékony mechanizmusát kínálják a rejtett tudás átadásának.

Fontos csatornája lehet a tudás átadásának, az innovációnak a külföldi közvetlen befektetés is. A külföldi leányvállalatok innovációs viselkedéséből következtethetünk arra, hogy a nemzeti innovációs rendszerek hogyan is befolyásolják a globalizációt, hiszen a nagy multinacionális vállalatok elsősorban a fejlett nemzeti innovációs rendszerrel bíró országokat választják K+F helyszíneik kijelölésekor⁴. A vizsgálatok ugyanakkor arra is rávilágítanak, hogy az OECD-országok többségében a hazai cégek K+F intenzitása nagyobb, mint az abban az országban megtelepült leányvállalatoké.

A vizsgálatokból az is egyértelmű, hogy a vállalatok - különösen a kis- és középvállalatok - többségének az innovatív képessége korlátozott. A vállalatok jó része nemcsak nem végez innovációs tevékenységet, hanem az innovatív vállalatoknak is különböző az innovációs szintjük. Négy innovációs szint különböztethető meg:

• A statikus vállalat soha vagy nagyon ritkán végez innovációs tevékenységet, ugyanakkor lehetséges, hogy stabil piaci pozíciója legyen az adott körülmények között.
• Az innovatív vállalat képes arra, hogy folyamatosan folytasson innovatív tevékenységet a stabil versenykörnyezetben, stabil technológiai feltételek mellett.
• A tanuló vállalat ehhez képest még rendelkezik azzal a képességgel is, hogy alkalmazkodjon a változó környezetéhez.
• A megújuló vállalat képes arra, hogy alapvető technológiai képességeinek felhasználásával áthelyezze magát egy más piacra, és/vagy új piacot teremtsen.

A kormányzati politika feladata éppen az, hogy segítse a vállalatok innovatív tevékenységének kibontakoztatását. Ez különösen az új, technológia-alapú kisvállalatok esetében jelent nagy kihívást.

Az innovatív vállalatok is csak igen ritkán végeznek elszigetelten innovációs tevékenységet. Tudásuk és know-how-juk kiegészítése érdekében egyre növekvő mértékben lépnek kölcsönhatásba különböző más szereplőkkel (beszállítókkal, felhasználókkal, versenytársakkal, egyetemi és más, a közszférába tartozó kutató intézetekkel). A vállalatok közötti kooperáció, az együttműködő hálózat pedig a legfontosabb csatornája a tudás megosztásának és cseréjének: ennek elősegítése a legnagyobb gazdaságpolitikai kihívás.

Az utóbbi időben a csoportok (angol szóval: clusters) vizsgálata, elemzése egyre fontosabb következtetéseket tesz lehetővé a tudomány- és technológiapolitika számára is. Az (innovációs) csoportok független vállalatok, tudás-generáló intézmények (egyetemek, kutató intézetek, technológiát adó cégek), hídképző intézmények (pl. műszaki és tanácsadói szolgáltatásokat biztosító szervezetek), valamint a vállalati ügyfelek olyan hálózata, ami hozzá-adott értékkel bíró termelési/szolgáltatási láncba kapcsolódik össze.

Vagyis a csoportok koncepciója túllép a vállalati hálózatokén: magában foglalja a tudás szétosztásának és cseréjének minden formáját is. A csoportok elemzése meghaladja a hagyományos ágazati analízis szintjét, mivel a csoportok kapcsolatai jóval túllépnek az ágazati határokon. Természetesen a csoportokon belüli hálózatok is egyre nagyobb jelentőségre tesznek szert.

Az innovációs csoportokra példát sok más mellett az autóipar, az informatika, a finn faipar, a holland virágtermesztés adhat.

A csoportokat azonosíthatjuk ágazati, térbeli vagy funkcionális szempontok szerint:

• Az ágazati, vagy ipari csoport vállalati beszállítókat, kutató és oktatási intézményeket, piacokat, szállítási rendszereket, és a közös tudás-bázis köré szerveződött speciális kormányzati ügynökségeket, pénzügyi vagy biztosítási intézményeket is magában foglalja.
• A regionális csoport elemzése a nagy versenyképességű tudás-intenzív földrajzi egységek tényezőivel foglalkozik.
• A funkcionális csoport elemzésekor pedig az azonos jellemzőkkel (pl. innovációs stílus, vagy bizonyos külső kapcsolat közös megléte) leírható vállalatokkal foglalkozunk.

Megfigyelhető, hogy egy sor OECD-ország kormányzata tulajdonképpen csoportokra irányuló tudomány- és technológiapolitikai válaszokat fogalmaz meg nemzeti innovációs rendszereik rendszer-hiányosságaira vagy a piaci rendszer hiányosságaira adott válaszként. A gazdaságpolitikai válasz megtervezésekor azonban indokolt jelentős óvatossággal eljárni, nehogy az innovációs csoportra irányuló intézkedés a hagyományos állami támogatáspolitika alternatívája legyen. A kormányzatnak nem az a feladata, hogy megteremtse a csoportot, hanem, hogy járuljon hozzá a piac-vezérelte csoport létrejöttéhez; segítse a hasonló vállalkozások együttműködésének kritikus tömegét kialakulni; biztosítson speciális szolgáltatásokat, infrastruktúrát a csoportok képződéséhez; engedje a versenyszellemet minél inkább érvényesülni, hogy a fejlesztéseket kikényszerítse; biztosítson a gazdasági tevékenységnek megfelelő szociális infrastruktúrát.

Általánosságban az alábbi tudomány- és technológiapolitikai intézkedések segíthetik elő az innovációs csoportok fejlődését:

• A tudás-csere ösztönzése, pl. technológiai előretekintési programok megindításával, vitacsoportok létrehozásával.
• Amennyiben világos piaci vagy rendszer-hiányosság indokolja, közvetlen kormányzati beavatkozás, pl. K+F projektek finanszírozása útján. E megközelítés példája lehet a kiválósági központok létrehozásának segítése, technológiai transzfer programok támogatása, stb.
• A kormány igényes vásárlóként, megrendelőként ösztönözheti csoportok kialakulását (pl. az oktatásban, az egészségügyben, az energetikai, védelmi fejlesztéseknél).
• A tudomány és az ipar kooperációjának elősegítése.
• A jogi akadályok csökkentése, megszüntetése.

A nemzeti innovációs rendszer összefüggéseibe, kapcsolataiba ágyazott innovációs folyamatnak a szemlélete új megközelítést tesz lehetővé a tudomány- és technológiapolitika megfogalmazása számára.

Miközben a tudás-alapú gazdaság feltételei között az innováció a korábbiaknál is jobban szolgálhatja a gazdasági növekedést és ezáltal a társadalom jólétének emelkedését, a növekedés és a munkahelyek új technológiáinak mind teljesebb kihasználása megköveteli, hogy az egyes országok kormányzatai is hatékonyabban tudjanak a változó innovációs környezetre válaszolni. A nemzeti innovációs rendszer megerősítésében a tudomány- és technológiapolitikának csökkent erőforrások, és a globalizáció hatásai miatt lecsökkent hatású nemzeti eszközök kihívásaival kell szembenéznie.

A kormányzat új szerepe a megváltozott környezeti feltételek között abban van, hogy megfelelő eszközökkel tudjon a nemzeti innovációs rendszer működését akadályozó rendszer-zavarokra, rendszer-hibákra releváns válaszokat adni. Ismernie kell a tudás és a technológia áramlása útjában álló tényleges akadályokat, hogy korlátozott erőforrásait koncentráltan felhasználva a teljes rendszer javulását segíthesse elő. Ilyen rendszer-hibák az innovációs rendszer olyan alkatrészeinek összehangolatlanságából fakadhatnak, mint pl. a piaci intézmények (ilyenek a vállalatok) és a nem-piaci intézmények (ilyenek a közfinanszírozású kutató intézetek) egymást kioltó érdekeltsége, vagy mint a túlzó specializáció okozta merevségek, a kommunikációs szakadékok a szereplők között, a hálózati együttműködések hiánya, vagy éppen az emberi erőforrás mobilitásának akadályai.

A kormányzati válaszok főbb területei az alábbiak szerint általánosíthatóak:

• Az innovációs kultúra, az innovációs, az üzleti környezet feltételeinek megteremtése érdekében a kormányzatok jelentősen ösztönözhetik a vállalati innovációt. Különösen fontos feladatuk, hogy az új technológia-orientált vállalkozások kibontakozását segítsék (pl. az indulási kockázat átvállalásával, a vállalkozási, részvevő jellegű tőkepiac (venture capital) ösztönzésével).
• Fontos, hogy az innováció a gazdaság egészében kapjon ösztönzést, ezért a technológiai diffúzió erősítését is támogatnia kell a kormányzatnak, nem csupán néhány kiválasztott csúcs-technikai jellegű feldolgozóipari fejlesztést. Specifikus technológiai diffúziós programok kezdeményezésével, támogatásával, az emberi erőforrás mobilitásának elősegítésével, az oktatási-képzési rendszerek fejlesztésével, rugalmas munkaerőpiaccal segíthető elő a nemzeti innovációs rendszerben a kodifikált és a rejtett tudás mind teljesebb áramlása.
• A vállalatok és a tudás-bázis intézményeinek kapcsolatait segíthetjük elő a hálózatok kiépítésének, a csoportok önszerveződése elősegítésének politikájával.
• A kutatási és technológiafejlesztési ráfordítások csak úgy tudják hatásukat megsokszorozni, ha szilárd tudás-bázisra alapozódnak, ezért a kormányzatoknak eminens érdekük, hogy a közfinanszírozású kutató-intézetek, egyetemek magas színvonalú K+F tevékenységét támogassák, ugyankkor az egyetem-ipar kapcsolatának szervessé tétele érdekében ösztönözniük kell a közszféra és a privát szféra nagyobb mértékű együttműködését is.
• A kormányok nem kerülhetik el a globalizációs kihívásokat sem: a nyitottságot, a tőkejavak, a befektetések, az emberek és a gondolatok szabad áramlását innovációs hajtóerőként csak úgy lehet kihasználni, ha a hazai technológiai alapokra, a nemzeti innovációs rendszer erősségeire építünk, ha segítjük az innovációs csoportok kifejlődését eminens kompetencia központok körül.

Az OECD-tag Magyarország egyelőre csak megfigyelőként kapcsolódott be az OECD TIP munkacsoportjának a nemzeti innovációs rendszereket elemző munkájába. Hazai kutatás-fejlesztési statisztikai számbavételi rendszereink, korlátozott eredményeink a K+F indikátorok alkalmazása területén nem tették lehetővé, hogy az igen szoros határidőkhöz, jelentős kutatói csoportokhoz kapcsolódó munkában teljes körűen részt vegyünk, ezért csak “önként vállalható kötelezettségekkel” vettünk részt a felzárkózó gazdaságok nemzeti innovációs rendszereivel foglalkozó csapat-munkában. Ez a csoport igen heterogén módon szerveződött, vezetője Dél-Korea, tagjai között Spanyolország, Mexikó, Portugália, Ausztria is megtalálható volt. Nemcsak a vegyes összetétel, de a kutatás eredményei is azt igazolták, nem lehetséges csupán a felzárkózás fázisában lévő országokra valamiféle sajátos nemzeti innovációs rendszer-problémát ráhúzni: a rendszer-hibák, rendszer-zavarok ugyanazok a felzárkózó országokban is, mint a fejlett nemzeti innovációs rendszerekkel bíró országokban, így a felzárkózás inkább azt jelenti, hogy nagyobb erőfeszítést, még inkább átgondolt rendszer-szerű megközelítést kell ezekben az országokban alkalmazni a rendszer-zavarok kiküszöböléséhez. Vagyis: a problémák természete, jellege az OECD-országok mindegyikében ugyanaz, vagy igen hasonló. A problémák jelentkezésének mértéke, halmozódása, így a megoldásukhoz szükséges erőfeszítések jellege változó. Az általános megoldások csak az adott országra jellemző körülmények gondos figyelembevételével, “méretre szabottan” alkalmazhatóak.

Az OMFB megbízásából 1997. végén indult meg egy nagyszabású kutatás “A magyar innovációs rendszer feltárása” címmel. A kutatást széleskörű közbeszerzési pályázat eredményként a GKI Gazdaságkutató Rt. koordinációjában egy konzorcium végezte el. (A konzorcium további tagjai: Magyar Vállalatgazdasági Kutatásokért Alapítvány, MTA Szociológiai Kutatóintézet, Politikai Tanulmányok Intézete.) A kutatás 1998. végén lezárult, az elkészült munkát az OMFB 1999. nyarán publikálta, A kutatás eredményeinek összefoglalása ezért nem ennek a cikknek a feladata.⁵ A kutatás Magyarországon először alkalmazta az OECD nemzeti innovációs rendszer-elemző munkája keretében kimunkált rendszerszemléletű megközelítést, eredményei igen érdekesek, sokrétű gazdaságpolitikai, tudomány- és technológiapolitikai következtetésre adnak lehetőséget.

Az OECD TIP-munkacsoportja keretében folyó, a nemzeti innovációs rendszerek működét, összefüggéseit feltáró kutatás alapján azonban máris kiemelhető néhány fontosabb általános következtetés, javaslat a magyar tudomány- és technológiapolitika számára:

• Mindenekelőtt a tudomány- és technológiapolitika megfogalmazásakor rendszerszemléletű megközelítésre van szükség. A problémák, a hiányosságok kiküszöbölésére hivatott megoldások, a célok megfogalmazásakor, az elérni kívánt célok elérését szolgáló eszközök megtervezésekor a magyar innovációs rendszer egészének sajátosságait, folyton változó tulajdonságait kell szem előtt tartanunk. A szűkös erőforrásokra hivatkozva nem elégedhetünk meg részmegoldásokkal. Súlyos következményekkel járna, ha a vállalati, ezen belül is a különösen a kis- és középvállalati innováció ösztönzése azért szorulna háttérbe, ha a költségvetési erőforrások csak a tudás-bázis intézményeinek túlélő fenntartására szűkülnének.
• Rendszerszemléletű mérlegelést kíván az innovációt ösztönző közgazdasági eszközök, adókedvezmények megtervezése: a kedvezményeknek célzottaknak, valóban a gazdaságot, az innovációt ösztönzőeknek kell lenniük.
• A nemzeti innovációs rendszer intézményi kapcsolatrendszeréből is fontos tanulságok vonhatóak le. Magyarországon a gazdaságfejlesztés, a regionális fejlesztés, a műszaki fejlesztés, az innováció jelenlegi intézményrendszere mind a legfelsőbb irányítás, mind pedig a regionális fejlesztés, mind pedig helyi szinteken széttöredezett, s ezért gyakran a jó szándékú részpolitikák nem tudnak koherens egésszé, modernizációs energiákat hordozó rendszerré rendeződni.
• A regionális innováció-fejlesztésben különösen fontos a rendszerszemléletű megközelítés, mert az EU regionális politikájához kapcsolódás csak akkor hozhat közép- és hosszútávú eredményeket, ha a régiók fejlesztésének középpontjában is az innovációs fejlesztési tényezők állnak.
• Magyarországon kialakulatlan, esetleges a hídképző intézmények rendszere.⁶ A tudás-alapú gazdaság feltételeinek megteremtése megköveteli a hídképző intézmények létrehozásának támogatását, fejlesztését.
• Amikor a vállalati innováció ösztönzését tűzzük ki célul, nem elég csupán a nagyvállalatokra, a külföldi befektetésekre gondolnunk, fontos feladat a hazai kis- és középvállalatok, különösen az induló, technológia-alapú vállalkozások segítése, talpra állítása. A rendszerszemléletű támogatási akciókra, az innováció kockázatának csökkentését szolgáló intézkedésekre, a kis- és középvállalatok menedzsment-hiányosságait, információs szükségletét megcélzó technológiai diffúziós programokra, a vállalati hálózatosodás ösztönzésére, a hazai tudás-bázis és a KKV-szektor egymásra találásának támogatására van szükség.
• A magyar technológiapolitika fontos céljának kell lennie, hogy az innovációs csoportok létrehozását elősegítse. Így lehetne természeti, földrajzi és az emberi tudásban, a munkaerő felkészültségében rejlő valós értékeinket megsokszorozni, a gazdaság versenyképességét jelentősen javítani.

Összefoglalásul: A nemzeti innovációs rendszer elemzése, az elemzés alapján a rendszer-problémák azonosítása új elméleti-módszertani eszközt ad a magyar tudomány- és technológiapolitika irányítói részére, s végső soron a kormányzati gazdaságpolitika, oktatáspolitika, tudománypolitika, regionális politika számára is. Csak rendszerszemléletű megközelítéssel, a problémák komplex, integrált kezelésével lehet a magyar gazdaság folyamatos megújulását biztosítani, a változó körülmények között versenyképessé tenni. Ha az ország helyt akar állni a globális tudás-alapú gazdaság feltételei között, nemzeti innovációs rendszerének átfogó fejlesztéséről nem mondhat le!

Jegyzetek

1 Az OECD Titkárságának definíciója.