Az elméleti alapok Schumpeternél jelennek meg először, aki a termelési tényezők új kombinációjában jelöli meg az innováció lényegét, és abban, hogy az ilyen típusú törekvéseknek van személyes hordozója, mégpedig nem a feltaláló, nem is az eszközök tulajdonosa, hanem a vállalkozó. /Persze lehetséges a különbözo funkciók személyes egybeesése./ Felfogása számos vitatható vonás - főként az innováció és a vállalkozás egyenértékű, azonos tartalmú fogalmakkénti kezelése - ellenére minden további innovációval foglalkozó elmélet kiindulópontja lett.

1. Új - tehát a fogyasztók körében még nem ismert - javaknak vagy egyes javaknak új minőségben való előállítása.
2. Új, tehát a kérdéses iparágban még gyakorlatilag ismeretlen termelési eljárás bevezetése, amelynek azonban semmiképpen sem kell új tudományos felfedezésen alapulnia, és amely valamely áruval kapcsolatos új kereskedelmi eljárás is lehet.
3. Új elhelyezési lehetőség, vagyis olyan piac megnyitása, amelyen a kérdéses ország iparága ez
4. ideig nem volt bevezetve, akár létezett a piac korábban is, akár nem.
5. Nyersanyagok vagy félkészáruk új beszerzési forrásainak megnyitása: ismét mindegy, hogy ez a
6. beszerzési forrás korábban is létezett, csupán nem vették figyelembe, illetve nem tartották megfelelőnek, vagy pedig először kellett kialakítani.
7. Új szervezet létrehozása -például monopolhelyzet teremtése trösztösítéssel - vagy megszüntetése”.

Az utóbbira az új kombinációk lökésszerű megjelenése a jellemző, amely megbontja a kialakult egyensúlyviszonyokat, ezáltal érdekkonfliktusokat idéz elo. Az innováció az ugrásszerű /minőségi/ változások közé sorolható, ezért a fejlődés elsődleges mozgatórugója.

Elindítója a kényszer /Schumpeternél egyértelműen a versenygazdaságra jellemző piaci kényszer/, közvetlen következménye pedig elkerülhetetlenül a korábbi egyensúlyviszonyok érdekkonfliktusokkal járó felbomlása.

A legújabb vélemények szerint /Dr. Gáspár László: Általános innováció elmélet 1998./ “ … Az innováció multidimenzionális jelenség, … és ezért szükségképpen multidiszciplináris megközelítést igényel. Szinte nincs is olyan társadalomtudomány - legyen szó filozófiáról vagy szervezetelméletről -, melynek ne lenne érdemi mondanivalója az innovációról…”

Ezzel egyidejüleg azonban az újdonság megítélésében is végbement változás. Ma mindinkább megkülönböztetnek egymástól például bázisinnovációkat; teljesen új utakat megnyitó, fejlesztő innovációkat; és a már kijelölt utakon belüli innovációkat: az alkalmazott technológia vagy a termék lényegét nem érintő, de a jobb eladhatóságot szolgáló innovációkat. A gazdaság fejlődésének folyamatában tehát egyre árnyaltabb megközelítésben jelentkezik az innováció is.

Ez egyrészt abban a felismerésben nyilvánul meg, hogy a gazdasági folyamatok nem stacioner jellegűek, másrészt - de ezzel összefüggésben, - hogy az innovációs fejlődés ciklikus jellegű. Itt egyre erősödnek a kísérletek Kondratyev és Kuznets nyomán annak bemutatására, hogy a nagy gazdasági ciklusok a bázis-innováció ciklikusságával függnek össze. Az innovációs “dagályok” és “apályok” magyarázzák a gazdasági változást, a növekedés és stagnálás fázisát /Mensch 1978, Freeman 1979, Graham-Senge 1979, Ray 1980/.

A Magyar Innovációs Szövetség nem támogatja az innováció szervezetekre és társadalmi fejlődésre történő kiterjesztését, mert ez többek között a parttalanság veszélyét is magában hordozza.

Az eredeti schumpeteri gondolatot továbbfejlesztve, és az azt gazdagító megközelítések eredményeire támaszkodva az innováció fogalmát a már ismertetett módon használjuk.

Fontos szempont még, hogy az innováció ritkán egyszeri, befejezett dolog. A kutatásra az innováció bármely fázisában szükség lehet, ezért a K+F az innováció állandó velejárója és nem előfeltétele. Ezt vázolja fel a kutatási-, fejlesztési kérdésekkel foglalkozó - az OECD által kiadott - “Frascati Kézikönyv” is. A Kézikönyv mindjárt az elején megjegyzi, hogy “az innováció mindazon tudományos, műszaki, kereskedelmi és pénzügyi tevékenységek együttese, amelyek új feldolgozóipari termékek sikeres kifejlesztéséhez és értékesítéséhez, új termelési eljárások vagy berendezések hasznosításához, vagy valamely társadalmi szolgáltatás új megközelítésének bevezetéséhez szükséges. /A kutatás és fejlesztés csupán e tevékenységek egyike./”

Az innováció vizsgálata során korábban nagyon elterjedt az ún. "lineáris" modell elmélete, amely feltételezte, hogy az innováció egymást "lineárisan követő" tevékenységek : alapkutatás, alkalmazott kutatás, találmány, fejlesztés, engineering tevékenység, kísérleti gyártás stb. láncolata. Ez a feltételezett linearitás szolgált annak igazolására, hogy az innovációt egymástól elszigetelt tevékenységek sorozataként mutassák be (és nem mint az egyes fázisok egymásrahatásának folyamatát), túl nagy hangsúlyt helyezve a kutatásra, fejlesztésre. A modell ennek következtében az innováció egyéb fontos elemeit háttérbe szorította.

Az innováció szervezeti tényezőinek vizsgálatánál a “zárt innovációs lánc” került előtérbe, melybe beletartozik a marketing, a kutatás, a fejlesztés, a kísérleti gyártás, a termelés és az értékesítés /Szántó 1981/. Az ezek közötti szerves kapcsolat nélkül az innovációs folyamat valahol elakad, a kutatás, a termelés érdekei függetlenednek, az értékesítés pedig alárendelődik a termelés önállósult érdekeinek. De nem csak ez az egyetlen, a horizontális munkamegosztást és együttműködést kifejezo innovációs lánc létezik.

A vertikális hatásmechanizmus, azaz a társadalmi-gazdasági környezet fő elemei a következők: a politikai és a gazdasági alrendszer, s az ezeket összekapcsoló intézmények, /a gazdaságirányítás és szervezetrendszere/ és a vállalati szervezetek. A vertikális hatásmechanizmusban a különböző szintek közötti kapcsolat jellege meghatározza a horizontális lánc integráltságának fokát.

Az innováció tehát egy nagyon összetett és bonyolult folyamat, többek között a kutatási és a piaci lehetőségek, a képességek és a stratégiák többszörösen visszacsatolt egymásrahatása.

Az innováció megvalósulására az idejét múlt ún. "lineáris" modellen kívül számos más modell alkalmazható, de egységes álláspont ebben a kérdésben nem alakult ki. Az ún. "zárt lánc” modell vagy “láncszem” modell /amelyek tulajdonképpen már nem is modellek/ foglalják legjobban össze a lehetséges változatokat. Az egyes elemek a gyakorlati életben nem sorosan követik egymást, hanem az adott innováció jellegétől, a piaci helyzettol és egyéb adottságoktól függően sok esetben párhuzamosan jelennek meg, sőt több esetben egyes elemek az innovációs folyamatban meg sem találhatók.

Ennek megfelelően nincs egyirányú haladás: annak érdekében, hogy a fejlesztés nehézségeit legyőzzék, gyakran vissza kell térni egy-egy előző fázishoz. Ez a folyamat minden része közötti állandó visszacsatolást jelent.

Nagy jelentősége van annak, hogy a piaci K+F vagy a termelési kérdések állnak-e előtérben, s ennek megfelelően a marketing, a K+F vagy a termelés működik-e integráló egységként. Hiánygazdálkodásban a termelés megfelelő ütemezése és allokációja a szervezet fő gondja. Ilyenkor a termelés lesz az integrátor. Piaci viszonyok intenzív hatása esetén a marketing funkció játssza az integráló szerepet. Olyan periódusokban, amikor új termékek, technológiák kidolgozása /átvétele/ a versenyképesség feltétele, a K+F integráló szerepe kerül előtérbe.

Ismert megállapítás, hogy “az innováció elmaradása nem a tudományból, nem a tudomány és a termelés kapcsolatából indult ki. Okai inkább a termelés és értékesítés szférájában keresendők. Azok tehát, akik a tudomány és a termelés szorosabb kapcsolatának szükségességét hangsúlyozzák, csak részigazságot hirdetnek, és a tudomány szférájába tolják át a felelősséget” /Mensch/.

Az átmeneti gazdaság feltételei között az innovációnak a tudomány és a termelés kapcsolatára összpontosító értelmezése további érvet talál a gazdaság viszonylag alacsony manőverező képességében. Ilyenkor - így szól az érvelés - a szükséges kapcsolódás megteremtése főleg a kutatás feladatává válik.

Jellemző megközelítés, hogy “… a tudomány eredményeinek gyakorlati alkalmazása az innováció szinonímája lesz. Szervezeti eszköze pedig: kísérleti üzemek építése a kutatóintézetek mellett, a kutatók, vezeto szakemberek személyesen irányítsák kutatási eredményeik bevezetését, szervezeti átalakítások az intézetekben, új technológiák, termékek bevezetésével kapcsolatos normatívák beépítése a tervezési rendszerbe…” /Dobrov/.

E hajtóerők megléte, intenzitása /esetleg hiánya/ a szervezeteket körülvevő társadalmi-gazdasági környezet függvénye. Ide sorolhatók mindazok a kondícionáló feltételek, amelyek befolyásolják a szervezetek működését, célját és működési módjának kialakítását, ezekre azonban a szervezetek csak kis mértékben tudnak visszahatást gyakorolni. Attól függően, hogy milyen környezeti szféráról van szó, a visszahatás jellege és intenzitása is változik.

A kiinduló hipotézissel egyezoen tehát a gazdaság innovációs teljesítményének alakulásában meghatározó szerepet a makrotársadalmi-gazdasági tényezők játszanak.