Az információs társadalomról sokat hallunk, de közel sem tudunk eleget. Legtöbbünk éppen a legfontosabb tudnivalóval nincs tisztában: az információs társadalom létrehozásának módja és tempója dönti el, hogy a következő húsz évben az Unió perifériáján fogunk vegetálni, vagy fejlődésének centrumához csatlakozhatunk.

Ha valóban "csatlakozni" akarunk, nem az információs technológiától kellene félnünk, az oktatás, az egészségügy és az államigazgatás informatizálásának lehetőségén hezitálnunk. Már az is csak “minimum-programként” változtathatna lehetőségeinken, ha végre elkészülne és megvalósulási stádiumba jutna nemzeti információs stratégiánk. A tényleges felzárkózásnak az lenne a módja, ha ott lépnénk be a folyamatba, ahol most nyugaton tartanak: a 'tudásalapú gazdaság' létrehozásában kellene olyan "hozományt" produkálnunk, ami nyilvánvalóvá teszi, tudunk valamit, amire nemcsak nekünk van szükségünk az előre meneküléshez, hanem nekik is elképzeléseik realizálásához.

Ilyen "hozomány" lehetne a szellemi tőke innovációja elméletének és adekvát intézményrendszerének megalkotására vonatkozó javaslatunk, amely reális lehetőséget teremthetne arra, hogy az Uniós országok információs gazdasága a mii modellünk alapján szülessen meg. Hogy lehetséges ez?

Idén májusban Pest- és Bács-Kiskun megye önkormányzata (finn, svéd, német és osztrák partnerekkel közös program alapján) szándéknyilatkozatot írt alá, amelynek értelmében EU RISI (regionális információs társadalom fejlesztések) projekt keretében létrehozza az első magyar regionális információs társadalom "mintarégiót", a "Tudásrégió"-t. A tervek szerint a program első lépcsőjében - még idén - kidolgoznak egy távoktatási és távegészségügyi fejlesztési koncepciót, a későbbiekben pedig megszületik a tamperei "Tudományos-Technológiai Központ (Tudománypark)" mintájára egy "szellemi tőke innovációs park", az INCOPOLIS. (A név az információ és kommunikáció szavak rövidítését kapcsolja össze az antik kultúra központjaként értelmezett polis kifejezéssel.)

Az INCOPOLIS nemcsak hagyományos tudományos park lesz, nemcsak az lesz a dolga, hogy a tudományos-technológiai innovációk születését szorgalmazza és koordinálja. Első feladataként modellt kell kidolgoznia a szellemi tőke innovációja társadalmi feltételrendszerének megteremtésére. Egy olyan modellt, amely nemcsak a magyar, hanem az európai információs társadalom fejlesztések "mintájává" teheti a "Tudásrégiót" gazdasági vonatkozásban.

Egyrészt azt fogalmazza meg pontosan, mi a szellemi tőke, honnan ered, hol és hogyan keletkezik, milyen feltételek között áll nagy számban és magas minőségben folyamatosan rendelkezésre. Másrészt azt, hogy ehhez a rendelkezésre álláshoz milyen társadalmi-gazdasági-kultúrális infrastruktúra létrehozása szükséges, azt a jelenlegi viszonyok milyen jellegű átalakításával lehet kialakítani. Harmadrészt azt, hogy a szellemi tőke nagy volumenű, hatékony "termeléséhez" és társadalmi infrastuktúrája kialakításához milyen forrásokból, milyen jellegű, és mekkora beruházást szükséges eszközölni. Az milyen tempóban és hatékonysággal térül meg, - mikor, mekkora profitot hozhat.

a./ Az információs társadalom létrejötte nem azonos azzal a technikai-technológiai fejlődési trenddel, amit a számítógépek és a média "uralmának" hiszünk, amitől joggal félünk. Ez a fejlődési fázis szükséges, de nem elégséges előfeltétele annak, hogy a társadalom maga váljon "információs" meghatározottságúvá. Az információs társadalmat ezen a technikai bázison lehet és kell "megcsinálni" - de az a történet már korántsem a technológiáról szól, hanem az emberről, aki használja, él vele és átformálja általa a mindennapjait, alapvető viszonyait.

Az információs technológiák létrejöttének és a rájuk épülő szolgáltatások elterjedésének "technikai fázisa" nem választható el az "informatikai ipar", a kreatív technológiák és termelési rendszerek kialakulásától, a folyamat behatolásától az oktatásba és egészségügybe stb. Az így keletkező hatások pedig összegeződve átformálják az államigazgatási mechanizmusokat, a jogrendszert és az értékrendszert is. Tehát együtt-egyszerre alakítják "mássá" a társadalom szabályozórendszerének, értékrendszerének, kultúrájának a teljességét.

Ezért indítanak ma már olyan komplex regionális, tudományos, kulturális projekteket az egész világon az információs társadalom stratégiák keretében, amelyeknek jelenleg mindenütt a "tudásalapú gazdaság" létrehozása áll középpontjában. Miért éppen az?

b./ A tőkefejlődés mai fázisában egyre inkább az információ válik a profit, versenyképesség egyedüli forrásává, aminek a hatására bekövetkezik egyrészt a tudás és a kultúra 'szerepváltása', megváltozik a kreativitás és szellemi tőke gazdasági megítélése, másrészt felgyorsul a 'globalizálódás', - összefonódva a regionalitás-lokalitás jelentőségének erősödésével. E kettős hatásnak köszönhetően a maga teljességében megváltozik, ellentettjére fordul a termelési rendszer "logikája": az emberi tudás, profittá konvertálódó képességek és az azok "megtermelését" lehetővé tevő infrastruktúra létrehozása érdekében kell új rendszerbe szervezni az egész gazdaságot, társadalmat és a kultúrát. Ezért kell az információs társadalmat "tudás-társadalomnak", "kultúra-társadalomnak" nevezni. Ezért egyszerű megmondani, mire van mindenekelőtt szükség a tudásalapú gazdaság megteremtéséhez: tudásra, az innovációs tevékenység intenzív fejlesztésére - tehát az oktatás és kutatás fejlesztésére, a gazdaság "tudásalapjának a bővítésére". Gyakorlatilag azonban a helyzet korántsem ilyen egyszerű. Miért?

Az "információ" profittá konvertálhatóságának létezik egy 'egyirányú' útja, egy meg nem fordítható sorrendje, ami miatt nem elég azt tudni, hogy ma már profit csak szellemi tőkéből származhat, azt érteni, hogy a szellemi tőkében mindig képesség tárgyiasul, olyan képesség, amely eredetileg tudás, annak előtte ismeret, még az előtt pedig információ volt. Azt is érteni kellene, hogy szellemi tőkévé nem bármilyen képesség tud konvertálódni, hanem csak a kreatív képességek, az új értéket létrehozó képességek.

Csakhogy: A mai értékrendszerben még mindig "idegen test" az innováció és azt azt létrehozó kreatív ember. A kreatív egyéniségek a mai oktatási rendszerben többnyire csak a kontraszelekció 'selejtjeként', véletlenszerűen keletkeznek. Ha létrejön is kreatív képességük, nem feltétlenül találnak olyan munkát és munkafeltételeket, ahol kreativitásukra igényt tartanak. Ha találnak ilyen munkát, akkor sem biztos, hogy a "napi" kreativitáshoz nélkülözhetetlen társadalmi háttérfeltételek is adottak számunkra. Napi kreativitásra ugyanis csak akkor képes az egyén, ha energiáit nem kell egzisztenciális problémák megoldására fecsérelnie, ha nem ütközik jogi-politikai korlátokba, és ha a munkájával nem összefüggő életvitelében is maga alkothatja-választhatja meg a szabályokat: ha jóléti társadalomban, demokráciában él, és individuálisan szabad.

Az információs társadalom stratégiák ezt a feltételrendszert akarják tudatosan, módszeresen megteremteni. A gond csak az, hogy egyenlőre néhány dolog hiányzik ezekből a stratégiákból: nincs megalapozott, egységes elméleti hátterük, koherens paradigmájuk. Feltehetőleg azért nincs, mert a gazdaság átalakításának a kérdéseivel nem sikerült eddig megbirkózniuk. Azért nem sikerült, mert azt a bizonyos általunk egyszerűnek nevezett elméleti összefüggést nem értik teljesen. Tudják, hogy ez a probléma centruma, de egyenlőre csak "körbejárniuk" sikerült a középpontot: kezd kiderülni, hogy az oktatás, az egészségügy, a demokrácia és állami adminisztráció "informatizálása" ugyanúgy elengedhetetlen, de önmagában elégtelen eszköze az átalakulásnak, mint a technikai háttér megteremtése. Miért?

Ezt a hiányt akarja pótolni az INCOPOLIS-modell, amikor egyrészt azt fogalmazza meg pontosan, mi a szellemi tőke, honnan ered, hol és hogyan keletkezik, milyen feltételek között áll nagy számban és magas minőségben folyamatosan rendelkezésre.

Másrészt azt, hogy ehhez a rendelkezésre álláshoz milyen társadalmi-gazdasági-kulturális infrastruktúra létrehozása szükséges, azt a jelenlegi viszonyok milyen jellegű átalakításával lehet kialakítani.

A modell céljaként megfogalmazott feladat megvalósításához három új elméleti feltevést kell megfogalmazni és egyetlen koherens rendszerbe szervezni:

• egy új (evolúciós) szabályozáselméleti koncepciót
• egy új szellemi tőke, érték, kultúra és pénztőke koncepciót
• az "embertermelő" társadalom elméletét, mint a rendszerbeszervezés elvi bázisát.

Tudjuk, hogy létezésünk minden vetülete "szabályozott", hogy hogyan, azt az "információelmélet-rendszerelmélet" írja le - tehát az a matematikai bázisú elméleti rendszer, amelyet Wiener alapozott meg a harmincas években.

Azt már sokkal kevesebben tudják, hogy Wiener egy biológiai felfedezés hatására kezdte el munkáját, hogy az agyfiziológus Canon által felfedezett "homeosztázis" (az élő és környezete közötti egyensúlyi szabályozás agyi mechanizmusát nevezte így Canon) döbbentette rá Wienert a szabályozás ilyetén módjának a matematikai relevanciájára. Azt pedig még kevesebben tudják, hogy a Canon-laboratórium vitái után nem csupán a matematikai vetület fejlődött tovább, létrehozva mai információs világunk elméleti bázisát, hanem a biológiában is hasonló "sikertörténet" játszódott le - amely azonban kissé más elvi bázisra épült. A biológiai kutatásokban a szabályozás gondolata nagyon gyorsan összefonódott a darwini evolúciós eszmével, nagyon gyorsan kiderült ugyanis, hogy az élő rendszereknek a fennmaradásához nem csupán homeosztázisra, hanem alkalmazkodásra, fejlődésre is szükségük van.

Ez a felismerés nem hatolt be sem a szabályozáselméleti-, információelméleti felfogásba, sem az ember-, és társadalomtudományokba, holott alapvetően más megközelítési módokat tenne lehetővé, mint a matematikai bázisú, az élő és élettelen rendszerek szabályozottságát azonos eszközökkel megközelítő "hagyományos" szabályozáselmélet, rendszerelmélet, információs-elmélet. Miért?

A homeosztázis "csak" alkalmassá teszi az élőt az életre, azt teszi lehetővé, hogy viszonylag változatlan élő szervezet, viszonylag változatlan feltételek között fenntartsa az életét. Változó külső/belső feltételek között viszont az élő csak akkor tudja egyensúlyi dinamikáját fenntartani, ha követi a spontán változást: szervezetét, viselkedését és/vagy környezetét módosítja feltételek változása által követelt módon. Homeosztatikus egyensúlyát felborítva "fejlődik" - alkalmazkodik. Hogy azután ismét elégséges legyen a homeosztatikus keretek között változnia, amíg nincs szükség újabb fejlődésre.

Miért lenne fontos e ténnyel tisztában lennie mindenkinek, aki szabályozáselmélettel, különösen pedig az információs társadalom elméletével fogalakozik?

• Mert az információs meghatározottság eredetét a szabályozottság élet lényegéből fakadó követelménye jelenti: a társadalom nem ma vált információs meghatározottságú rendszerré, hanem azóta az, amióta létezik - pontosabban az élet lényegéből fakadó információs követelmény hatására jött létre már az ember és a társadalom is.
• Mert a szabályozottság nemcsak homeosztázist jelent, hanem evolúciót is. Tehát két alapvetően eltérő "logikájú" regulációs mechanizmust, amelyeknek a különbsége a kríziskezelés módjának különbözőségében nyilvánul meg legélesebben: a homeosztatikus rendszer a krízishelyzetre egyensúlyának visszaállításával reagál. (Ha megéhezünk - eszünk, ha lehűlünk - megmelegszünk stb.) Az evolúciós rendszer azonban nem "vissza", hanem "helyreállítja" az egyensúlyi feltételeket: új alapokat teremt egy új egyensúly számára, "előre menekül". Ezért mondja azt Dawkins, hogy az evolúció nem más, mint permanens "fegyverkezési verseny".
• A szabályozás - mindkét fajta reguláció - követelménye az élet lényegéből fakad, de e követelményt minden élő a 'maga módján', fajspecifikus eszközökkel realizálja. Az ember biológiai szabályozásának fajspecifikus eszközrendszere a kreatív értékalkotás, a kulturális szabályozottság. És ez a szabályozás nem csak és nem is elsősorban homeosztatikus, hanem evolúciós típusú regulációt jelent.

Amennyiben: az evolúció során és következtében alakultak ki, halmozódtak fel az érték általi reguláció feltételei (az élő szabállyal szembeni autonómiájának növekedésével, a szabályozás eszközeinek komplexitás és flexibilitás-növekedésével járó "külsővé válási trend" hatására). Az ember létrejötte óta pedig már a kulturális szabályozás teljesíti a biológiai követelményeket is: az ember szabályozottságának/biológiai evolúciójának nincs más eszköze, mint az értékalkotás.

Ha ezt tudjuk (tudnánk) akkor evidenssé válik (válna), hogy:

• Az élővilág ökológiai egyensúlyát sem "visszaállítani" kell, hanem "helyreállítani" - fejlődéssel. Az egyetlen adekvát szabályozórendszerünk, a kultúra fejlesztésével kell megszüntetni az ökológiai válság természeti és humán aspektusát kiváltó okokat. Nem keresnénk tehát egymástól független eszközöket a mai ökológiai-, gazdasági-, érték-, szociális stb. válságok kezelésére, hanem rádöbbennénk, hogy a "Dinosaurus-programot" csak az előremenekülés komplex és elméletileg is koherens stratégiájának a megalkotásával lehet megoldani.
• Beilleszthetővé válna a szabályozáselméleti koncepciókba az evolúciós változás "logikája", amitől nemcsak a természet és ember viszonyáról való gondolkodásunk változna meg, hanem önmagunkról, saját értékrendszerünkről - és a kreativitásról, az innováció és tradíció viszonyáról alkotott elképzelésünk is.
• Végül pedig a mai kor "fejleményeit" (globalizációt, a pénztőke és transznacionális tőke létrejöttét és 'viselkedését', illetve magát az információs 'forradalmat') bele tudnánk illeszteni az élet kialakulása óta tartó evolúciós trendbe, s mint ilyenről másként gondolkodhatnánk - szabályozó funkcióját és perspektíváit tekintve egyaránt.

Az új szabályozáselméleti koncepció kimunkálása eszköz arra, hogy megtanuljunk a szabályozórendszer totalitásában gondolkodni, illetve "evolúciós", és ne "homeosztatikus" logikát kövessünk az előremenekülés eszközeinek a keresése során - múltat konstruálva az információs társadalom eszményének (evolúciós követelményének), jövőt tudnánk konstruálni önmagunk számára, tudnánk milyen evolúciós trendet követve lehet és kell megfogalmazni az előremenekülés programját.

Azért egyirányú út tehát az érték profittá konvertálódása, mert az értékben/emberi szellemi tőkében az információ, az ismeret előbb tudássá válik azáltal, hogy az információt az egyén beépíti öröklött/tanult ismeretei rendszerébe. Képességgé akkor válik a tudás, ha az egyén 'belső' és "külső" tevékenység-normájává tudja tenni egyszerre az új normában adott mintát, - nemcsak megtanulja, elsajátítja a normát. És a képesség akkor és azáltal 'tőkésül', ha a belsővé vált norma iránt külső/belső szükséglet jelenik meg, amely aktiválja az egyén tudását, arra a tevékenységre vonatkozatva, amely célként megfogalmazódik, és új "javakban" objektiválja, tárgyiasítja a képességet - egyben mások által elsajátíthatóvá, más szükségletét kielégítővé téve azt.

A tőke-formát öltött képesség/tudás egyrészt új normát jelent (értékként, szabályozó elvként funkcionál) a kooperatív közösségben, másrészt új 'javakat' (tárgyi-dologi., szellemi- és érintkezés-jellegű értéktárgyakat) teremt, amit szükségelhetnek, tehát "tőkeként", rendelkezésre álló, a képességek, tevékenységek, és/vagy áruk cseréjében "fogalomba hozható" gazdasági és egyben kulturális "értékként" jelenik meg - egyrészt újraindítva az 'ciklust', most már az így kialakult, új szinten, másrészt 'hozzáadott-értékkel', profittal egészítve ki az aktuális tevékenység gazdasági eszközökkel mérhető "hasznát".

Az értékteremtő tevékenység ílymódon válik közvetlenül 'gazdasági' tevékenységgé : az emberi-szellemi tőke egyrészt "termelési feltételként" adott, forrásként, az emberi tényező fejében lévő tudásként, képességként áll rendelkezésre, másrészt a kooperatív szervezetben adott, mint lehetséges stratégia az egyéni szellemi tőkék összekapcsolására, integrálására: amennyiben felmerül egy új szükséglet/feladat, és/vagy kialakul egy új információ, tudás, képesség a rendszer (a kultúra) bármely pontján, a rendszer lehetővé teszi, hogy találkozzon egymással és megindítson egy alkotó folyamatot egyének, alkotó teamek tevékenységében - összekapcsolja, egymásra vonatkoztassa az eredetileg elkülönülten létező, de tartalmukban látensen egymásra vonatkozó információkat az aktuális tevékenység megvalósításában.

A szellemi tőke mai jelentőségét éppen ennek a ténynek a felismerése adta meg, az, hogy gazdasági szükségessége/hasznossága vált nyilvánvalóvá: korábban a képességek felhalmozását, tőkévé konvertálását korlátok közé szorította a tradíció és az önellátó gazdálkodás O-növekedési szabályzó rendszere.

Hogy ez nem igaz, a hetvenes években bekövetkező változások tették nyilvánvalóvá: kiderült, hogy a szellemi tőke, az "emberi tényező" nem 'nyersanyag', amely beruházások nélkül 'terem meg' és áll korlátlan számban a gazdaság rendelkezésére. Az emberi tényező, szellemi tőke "termék" - magas beruházás-igénnyel. Megtermelése gazdasági feladat, amelynek költségeit a gazdaság nem háríthatja át a családra vagy az államra anélkül, hogy saját hatékonyság-növelésének eszközeit is elvesztené. Kiderült, hogy egy növekedési rendszert nem lehet, vagy csak ideig-óráig lehet ellentétes 'logikájú' eszközrendszerrel, redisztribúcióval működtetni. A piaci reguláció és a redisztribúció ugyanis valóban nem egyeztethető össze, de ezt a csapdahelyzetet nem az oldhatja fel, ha az állam 'kivonul' a gazdaságból, hanem az, ha a gazdaság 'bevonul' a humán szféra finanszírozásába: ha nyíltan felvállalja saját legfontosabb termelési tényezőjének a finanszírozását. Akkor ugyanis gazdaságilag adekvát, 'piaci' eszközöket is találhat a hatékonyság növelésére, amire abban az esetben ha gazdaságon kívülivé és gazdaságtalanná nyilvánítja a humán szféra bővítésére szolgáló beruházásokat, nincs módja.

c. / A trendet az teheti következetessé és teljessé, ha elméletileg is megfogalmazást nyer és legitim preferenciák alapjává válik az a felismerés, hogy abból a kettős "normafogságból", amelyet a O-növekedési szabályozás nyílt és burkolt módja eddig teremtett a pénztőke létrejötte szabadította/szabadítja ki a szellemi tőkét. Nem a hagyományos módon értelmezett, finanszírozási-, fizető-eszköz funkciójú "pénz", hanem a "pénztőke" a maga beruházási eszközként "működő" tőkefunkciójával - azáltal, hogy lényege ugyanolyan virtuálissá vált a tárgyi-javakat tekintve, mint amilyen eddig az emberi tőke volt a szellemi és érintkezési javak tekintetében: elvont, de bármikor konkretizálható, konvertálható háttérfeltétele az érték/tőke létrehozásának/ akkumulációjának.

Sokkal kevésbé nyilvánvaló azonban, hogy az információnak ez a tulajdonsága mindig létezett, lényegéből (abból a bizonyos 'egyirányú útból) fakad. A pénz viszont csak azóta rendelkezik vele, amióta 'önállósul', mióta termelése és piaca leválik az árutermelésről/ árupiacról, mióta közös ismérvük lett a virtualitás, a lehetőség-szerinti létezés, illetve a korlátlan konvertálhatóság, átválthatóság bármely más tőkefajtára.

"Természetük" lényeg-azonosságnak felismerése azért váratott magára máig (sőt azért nem nyilvánvaló ma sem) mert eredetük, funkciójuk eddig alapvetően különbözött: a pénz tárgyi-dologi javak konvertálhatóságának a megteremtésére, közös alapjának a megkeresésére keletkezett, tehát "mennyiségi" összehasonlításra/értékkiegyenlítésre szolgált. A szellemi tőke viszont a "minőség", az alkotóképesség konvertálására, az egyik alkotó individuumtól a másikhoz kerülő képesség/tudás konvertálására, felhasználhatóságának biztosítására szolgáló reláció, szabályozó elv az aktuális kultúrában.

Amikor a pénz tőkeként akkumulálódik szellemi (és más) tőkében, amikor beruházásra szolgáló funkcióban jelenik meg, a "minőség" konvertálására válik alkalmassá, mivel a szellemi tőkében éppen annak minőségét, objektivált képességszintjét fizeti/termeli meg. Ekkor tehát valóban tőkeként működik", nem csupán "vagyont" jelent. Nem "kincsképzésre" szolgál, mint jelenleg. A neoliberális elméletek (és preferenciák) ugyanis csak félig mondják el a tudnivalókat a mai pénz-funkcióról, amikor 'vagyon-ként' definiálják. A látszat valóban az, hogy a pénztőkének nevezett dolog ma nem más, mint "vagyon", amely "bevarrta" magát egy monumentális szalmazsákba és abból képtelen hagyományos módon kiszabadulni. A pénztőke jelenlegi akkumulációja nem más, mint a nullák korlátlan szaporítási képessége számsorok végén - a számítógépes hálózatban, amit hajlamosak vagyunk "a" világgazdaságnak hinni. Holott nem az, ott, a hálón csak Harpagon modern fazekát jelenti.

"Tőkeként" ez a vagyon csupán akkor "működhetne", ha nem csupán önmagát tudná korlátlan "mennyiségben" akkumulálni, hanem "minőségében" lenne képes akkumulálódni, ha a saját konvertálhatóságát akkumulálná - a "reálszférában", a valóságos gazdaságban. Abban a gazdaságban, amelyhez ma is ezer szállal kapcsolódik, amelyet minden szegmensében meghatároz - csak éppen nem szabályozott, hanem tökéletesen kaotikus és irracionális módon. A pénztőke mai mozgásai ugyanis olymódon érintik a reál-gazdaságot, ahogy a pillanatnyi rövidtávú profitérdek megkívánja, ahogy a pénz pillanatnyi megtérülési lehetőségei diktálják a tempót és versenyérdekeket. Erre mondja azt Soros György, hogy ingatagok és befolyásolhatatlanok a pénzpiacok, erre mondja Jacque Attali, hogy a mai gazdasági preferenciák felett eljárt az idő. Meg kell teremteni az összefüggést nemcsak a pénztőke és a gazdaság, hanem a pénztőke és a "társadalom" szabályozás között is.

A kölcsönös konvertálhatóság folyamatosságának biztosítása érdekében kell a társadalom és gazdaság szabályozó rendszerének minden vetületét olymódon rendszerbe szervezni, hogy együtt-egyszerre felelhessen meg a tőkefejlődési trend aktuális követelményeinek és a szellemi tőke "természetének", annak, amit leegyszerűsítve "a" társadalomnak szokás nevezni.

Mit jelent tehát konkréten a modellben megfogalmazódó feladat? Meg kell alkotni az "embertermelő társadalom" modelljét is az információs társadalom "tudástársadalom-kultúratársadalom" stratégia integráns összetevőjeként, gazdasági vetületeként.

Az "embertermelő társadalom" fogalma első megközelítésben mindössze azt jelenti, hogy az információs társadalom, mint társadalmi-gazdasági formáció azért jelent önálló, originálisan új stádiumot az emberi fejlődésben, mert ahogy az agrártársadalmakban a föld, az ipari társadalomban az áruvilág, úgy ebben a formációban az információ a domináns termelési tényező és tőkeforrás. Az információ viszont nem más, mint ember által megszerzett és profittá konvertálható tudás, képesség - szellemi tőke. A szellemi tőke középpontú társadalomszabályozást ugyanolyan joggal nevezhetjük tehát tudás, kultúra és/vagy embertermelő társadalomnak, amilyen módon a korábbi korszakokat a domináns termelési tényezőjük alapján írtuk le. Ebben az értelemben az embertermelő társadalom fogalma csak 'leíró" fogalom, holott a fogalomhasználatnak kétségtelenül van egy "normatív" összetevője is.

Az embertermelő társadalom feltevésében ugyanis potenciálisan egybeeshet tartalmában az "emberiség" és a "tőke" hosszú távú érdeke: mindkettő azáltal realizálható, ha a szellemi tőke, a kultúra, tehát az ember értékrendszerének és képességrendszerének a totalitása áll növekedési pályára. Korlátlan növekedési pályára, ami az ember evolúciójának, biokulturális alkalmazkodása eszközrendszerének a növekedési trendjét is jelenti, s mint ilyen kivezet nemcsak a gazdasági- és érték-, hanem az ökológiai válságból is.

A folyamat tehát egy önmagához visszacsatolódó, de az új érték termelése által önmagát nem csupán ismétlő, reprodukáló, hanem egy felhalmozási-növekedési pályát is bejáró ciklikus folyamat.

E reprodukciós folyamatnak a megértése tehát nem kizárólag, nem is elsősorban a biológia tárgykörébe tartozó témakör. Demográfiai, gazdasági és pedagógiai-pszichológiai, és természetesen erkölcsi stb. vetülete ugyanolyan fontosságú, mint a biológiai aspektusa. A különböző tudományok által vizsgált mozzanatok ugyanis gyakorlatilag egyetlen rendszerré szerveződnek.

A gyereket a szülő nem termeli, hanem vállalja és alkotja. Vállalásával realizál egy ősi, biológiai-társadalmi-gazdasági "szerződést": a gyerek nevelésére fordított idő, energia és pénz soha nem annak a nemzedéknek "térül meg", amely beruház, hanem a következőnek. Gyerekeinknek adjuk át azt, amit szüleinktől kaptunk, ezáltal tartható fenn az élet és a tradíciók, a kultúra, társadalom, gazdaság folytonossága, ami többek között az ember gazdasági tényezőként való megjelenésének is feltétele.

A gyerek vállalása tehát egyrészt gazdasági, érzelmi és tudás "beruházás", másrészt érték-választás, és értékalkotás.

Az, hogy a gyerekből milyen felnőtt lesz, nagymértékben a szülő lehetőségeitől és képességeitől, főleg alkotóképességétől függ. Az embertermelés "racionalizálását" ezért kell azzal kezdeni, hogy a szülők számára biztosítjuk az optimális anyagi-, tudás-, és érték-fedezetet az ember-alkotó tevékenységhez, ami nélkül a gazdaság munkaerő szükségletét nem lehet kellő mennyiségben és minőségben kielégíteni, - ergo hatékonyságát, versenyképességét sem lehet tartósan biztosítani.

E tény az információs társadalom következménye, egyik legfőbb vívmánya és dilemmája egyszerre. A tudás elsajátítása ugyanis nem információ-szerzés, hanem az információ feldolgozására és alkalmazására való képesség is, az alkotóképesség kialakítása is -aminek az egyik oldalát, az információ korlátlan mennyiségben való rendelkezésre állását biztosítani tudják az új technikák. Az alkotóképességre azonban "nevelni" kell, nem elég "oktatni' azt. A nevelés hogyanja hiányzik még a stratégiákból, bár nyilvánvaló, hogy mivel az új technológiák felszabadítják azt az időt, amelyet eddig az iskola az információ-átadására fordított, annak helyére nem léphet más, mint a nevelés, az alkotóképesség kialakítása.

Ezért kell alapvetően átformálni a közeljövőben az oktatási rendszer "logikáját" - képességre kell nevelni: egyrészt az információhoz való korlátlan hozzáférést biztosító képességrendszert, másrészt az információk innovatív felhasználásának a "technikáját" kell létrehoznia, kialakítania az oktatási rendszernek bármely korosztályról, műveltségi területről vagy "szakmáról" legyen is szó. A kreativitásra nevelés ugyanis nem oktatást, hanem szocializációt feltételez.

A szocializációs folyamat egyik oldalról nézve tudás-elsajátítás, a másik oldalról nézve értékelsajátítás, és mindkét oldalról nézve identifikáció és interiorizáció: a tudás, információ és érték csak akkor válik "képességgé", aktiválható tudássá, ha egyrészt belsővé válik, másrészt részmozzanatai egy olyan koherens egységbe (identitás-tudatba) szerveződnek, amelynek orientáló és megtartó ereje tudatos, autonóm, felelős individuummá teszi az egyént. Integrálja tudását érzelmeivel, érdekeivel és bekapcsolja olyan közösségek hálójába, ahol e képességei megvalósíthatóvá és elismertté válnak.

A képességek elsajátításának és "működtetésének" éppen ezért a szocializációval egyenrangú feltétele és közege az egyének és közösségek közötti kooperáció is minden életkorban, és minden tevékenységformában. Ezért nem különül el mereven egymástól az értékelsajátítás és értékalkotás folyamata: a minta elsajátítása magában rejti a lehetőségét mind a generatív, mind a konstruktív kreativitásnak.

A szocializációs és kooperatív folyamatot és közeget tehát nem lehet sem egymástól elkülöníteni, sem az értékelsajátítást az értékalkotástól mereven elválasztani. A kultúra élő szövetébe ágyazottan lehet csak sikeres mindkét folyamat, akkor, ha az egyénnek egyszerre van lehetősége identifikálódni és individualizálódni.

Ezért nem lehet más a tudástársadalom, mint kultúra-társadalom. De miért kell egyben embertermelő társadalomnak is lennie?

c./ Az embertermelés harmadik, de sorrendiségében első és meghatározó vetülete a kultúra alkotása: az értékalkotó, érték és tőkefelhalmozási folyamat. A kultúra minden korban az ember "élő" normarendszerét, értékrendszerét jelenti. A tárgyi-dologi-, szellemi-, és érintkezés-jellegű javak és értékviszonyok rendszerbe szerveződő totalitása a kultúra, amelynek reprodukciója és fejlesztése a részrendszerekben, azoknak a sajátos szabályai szerint valósul meg.

Az ilyen változások ugyanis nem feltétlenül hatnak, vagy nem az optimális irányban hatnak a részrendszerek között létező relációs összefüggések tartalmára. Nem hatolnak be a társadalom "organizációjába" (ahogy Hajnal István nevezi a történelmi változásokat előidéző tényezőt) . Hogy ez megtörténhessen a kultúrát magát, mint a szabályozottság totalitását kell más rendszerbe szervezni. Más "optikából" kell tehát szemrevételeznünk mindazt amit a szabályozottságról jelenleg tudunk -új paradigmát kell alkotnunk a kultúra szabályozó rendszerként való "működésének" az értelmezésére.

A cél realizálásának eszköze: A társadalom és gazdaság komplex szabályozó rendszerének olyan jellegű "racionalizálása", amely az "embertermelésbe" való nagy volumenű beruházások eszközlése által állítja növekedési pályára a kultúra fejlődését, a kultúra fogalmába beleértve annak minden részrendszerét, a gazdaságot is.

Az embertermelő társadalom programja információs társadalom stratégia, amely egy új mozzanattal egészíti ki a "tudástársadalom-kultúratársadalom" stratégiát: egy "gazdasági", a szellemi tőke "termelésére" vonatkozó mozzanattal, amelyben a gazdaság fejlesztésének eszköze is az ember érték-, és tradíció-, individuum-, és közösség-alkotó tevékenysége, a kultúra teremtése és fejlesztése.

Ez a követelmény nem csupán a tudomány, technika, és gazdasági-politikai szervezetek, intézményrendszer, sőt nem is csupán az oktatási rendszer átalakítását, a szellemi tőke termelésére/felhasználására alkalmassá tételét jelenti, hanem az embertermelő folyamat teljességének "racionalizálását" - koherens, hatékony és "versenyképes-profitábilis" rendszerbe szervezését követeli.

Az ok kettős: mert az embertermelő társadalom programja "globális" program, és mert a válsághelyzetekben az embertermelő folyamat belső ellentmondásai, anomáliái tárgyiasuknak, az embertermelés gazdasági követelményeknek eleget tevő "racionalizálása" egyet jelent azoknak az anomáliáknak a feloldásával, amelyek a válságok kiváltó okaként funkcionálnak.

Egyrészt valóban problémakezelő metódust jelent, amit legtöbben tudunk róla: a felvetődő, megoldásra váró kérdéseink egy része olyan horderejű és/vagy hatókörű, hogy megoldására kizárólag Földkerekség/emberiség relációban nyílik lehetőség. A globális problémák (ökológiai válság, túlnépesedés és elöregedés, migráció, elszegényedés, munkanélküliség, illetve olyan társadalmi 'devianciák', mint a kábítószer és bűnözés stb.) ugyanúgy globális megoldást követelnek, mint a gazdaság újrarendezése, a pénzpiacok és a média szabályozása, vagy a háborús konfliktusok kezelése stb. Ezeket a konfliktusokat csak akkor és úgy lehet oldani, ha nemcsak a problémák hatóköre, hanem kezelésük eszköz-, és intézményrendszer is globalizálódik.

Nem szabad azonban arról sem megfeledkezni, hogy a globalizáció nem csak korunk jelensége és nem csak negatív vetülete van. A kultúra is globális, vagy inkább globalizálódó rendszer mióta létezik. Térben és időben egyaránt globális és/vagy globalizálódó rendszer: meghatározható az "emberiség" történelmileg változó, a lokális közösségek által felhalmozott, tartalmukban eltérő értékek totalitásként is.

A kultúra "globalitása" tartalmában nem egyszer s mindenkorra adott meghatározottság, hanem folytonos "bővülésként", növekedésként jellemezhető trend: az egyes kultúrák egymással érintkezve beépítenek egyes elemeket sajátjukba más kultúrákból, s az ilyen módon tartalmilag egybeeső orientációs bázis arra ösztönzi őket, hogy nagyobb kulturális, politikai, gazdasági, vallási stb. egységekbe szerveződjenek (birodalmakba, keresztény-világba, "egyesült" államokba stb.) - ezáltal térben és időben a multikulturális egységeknek a legkülönbözőbb variánsai jönnek létre. Ma pedig kialakulóban vannak az egész emberiségnek olyan globális/multikulturális törekvései (egyenlőre elsősorban problémái, de előbb-utóbb ezeknek a megoldására vállalkozó intézményei és szervezetei is), amelyek már az egész 'glóbusz' méreteiben gondolkodnak az "emberiség"-ről és annak kultúrájáról, mint differenciált egységről.

A globalitás ugyanis nem közvetlenül megélhető entitás, csak közvetítéseken, különböző regionális, lokális, családi, baráti munkatársi stb., 'face to face' közvetítő síkokon keresztül tud megélhető, orientáló keretté válni. Ha ezt nem értjük, akkor azt sem érthetjük meg, miképpen lehetséges, hogy bár a globalizáció ma mindenekelőtt pénzügyi, gazdasági, politikai-hatalmi kényszerekben jelenik meg, az e kényszerekre adott válaszok tartalmát mindig a kultúra orientálja, s éppen ezért a globalizáció konkrét hatásai regionális és lokális változásokban nyilvánulnak meg, a globalizáció kiteljesedése együtt jár a regionalitás és lokalitás felértékelődésével.

Ezért kell a modellben a globális szinttől az egyénig terjedő minden síkra vonatkozó tennivalókat megfogalmazni egyik oldalról, másrészt viszont a 'másik' irányból is megkezdeni az építkezést az embertermelő társadalom létrehozása érdekében. Az a kultúra ugyanis, amely orientálja a globális követelmények teljesítésének a tartalmát, "élő" normarendszerként csak a regionális-lokális közösségekben létezik, tehát átformálása sem kezdődhet másutt, máshogy, mint autonóm individuumok kreatív tevékenységével, akik elsőként a maguk közvetlen környezetét formálják olyanná, ami kreativitásuk realizálásához szükséges. Az egyéneknek és közösségeknek ez az "önépítő" programja hordozhatja az egyik oldalról az embertermelő társadalom stratégia normatív vetületének a kialakulását.

A jelenlegi gazdasági válság, a növekedés lassulása, pénzpiacok ingatagsága, a gazdaság globalizálódásából fakadó "helyi" anomáliák, globális problémák és viselkedési devianciák (túlnépesedés, szegénység, munkanélküliség illetve kábítószer, bűnözés stb.) egy tőről fakadnak: az ökológiai válság természeti és humán aspektusaként definiálhatóak. Mindkét vetület annak a következménye, hogy a jelenlegi társadalmi-gazdasági szabályozórendszert nem kreatív alkotó tevékenységnek, hanem spontán önfejlődési/önkorrekciós folyamatoknak köszönhetjük, hogy a szabályok nem az "értékes", (értsd: pénzzé/profittá konvertálható) "javak" és normák korlátlan bőségben való rendelkezésére állására, hanem szűkösségére, és ugyanakkor az "ingyen", beruházásigény nélkül rendelkezésre álló javak "nem-értéknek" minősítésére, pazarlására vannak "berendezkedve" - ami legkézzelfoghatóbb módon a pénz, mint beruházási forrás/csere-eszköz korlátolt mivoltában, illetve a természetadta javakkal (beleértve az "olcsó munkaerőt is, mint 'nyersanyagot) korlátlan elpocsékolásában/ kizsákmányolásában ragadható meg a történelemben.

Mára, a pénz virtualizálódását megteremtő pénzpiaci műveletek segítségével lehetővé vált, hogy a pénz ugyanolyan közönséges áru legyen, mint bármi más, aminek a termelése mennyiségi volumenét csupán a kereslete szabályozza, elvileg korlátlan mennyiségben állhat rendelkezésre. Ebből fakadóan elvesztheti a hiányából fakadó fétis-jellegét ugyanúgy, mint minőségi-értékmérő funkcióját. A helyébe az léphet, ami látensen mindig is mögötte volt: a szellemi tőke, tudás, képesség, kultúra és annak fejlesztését szolgáló kreativitás mértéke. Hogy ez bekövetkezzék elsősorban a gazdaság, társadalom önértékelésének "optikáját", illetve az erre alapozott értékrendszer "szemléletét" kell átformálni - ami nagyon időigényes, de elvileg egyáltalán nem lehetetlen feladat.

Az értékrendszer ugyanis, ami "szemléletünket" formálja - szabályozórendszer, s mint ilyen nemcsak folyamatosan hozzáidomul a mindenkori követelményekhez, hanem e követelmények tárgyiasulnak benne. Ahogy K. Popper mondja, a társadalom törvényei abban különböznek a természeti törvénytől, amelyet a természettudományok próbálnak "objektív" módon feltárni, hogy a társadalomban maga a megismerés a legfontosabb objektív hatótényező. A társadalomtudomány paradigmái ezért ugyanolyan mértékben, de 'másként' objektívek és bizonyíthatóak, mint a természettudomány paradigmái. A társadalomtudományban a paradigmaváltások azt jelentik, hogy az ember alapvetően más módon kezd gondolkodni önmagáról és viszonyairól, s ebből fakadóan más módon szabályozza társadalmi viszonyait -más valóságot teremt önmaga számára.

A társadalomban is történhetnek tehát paradigma-váltások. Akkor, amikor az emberek alapvetően másként kezdenek gondolkodni önmagukról és világukról, s ebből adódóan más célokat tűznek ki és valósítanak meg, más létet konstruálnak, mint korábban. Ha létrejön egy olyan elméleti rendszer, amely megérti és koherens módon leírja, fogalmi eszközökkel megragadja ennek a változásnak a lényegét, a feltárja változáshoz vezető okokat és következményeket, akkor joggal mondhatjuk, új paradigma született a társadalomtudományban.

Ha 'előre' célként tételezve fogalmazza meg a létrejövő trendek belátható irányát, akkor az új paradigma utópiaként jelenik meg, ami abban az esetben valósulhat is meg, ha a változásokért felelős/arra reális lehetőséggel bíró csoportok saját érdekükként interpretálják a célokat és megtalálják - a paradigma útmutatása alapján - az adekvát eszközrendszert a megvalósításhoz, illetve ténylegesen úgy korrigálják a fennálló létviszonyokat, hogy a feltevés meg tudjon valósulni. Ezért nincs elvi ellentét a társadalomtudomány paradigmái, utópiai, jövőstratégiái között - különbözőségük 'csak' idődimenziójukban van a megvalósítás szempontjából nézve, amennyiben megvalósulnak. A megvalósulásuk esélye azonban elméleti állapotukban nem jósolható meg, mert az a tényleges, gyakorlati érdekviszonyok függvénye, amit a legtökéletesebben kimunkált elmélet sem képes előre megjósolni. Hogy ezt hogyan lehet elérni - már nem elméleti, hanem gyakorlati kérdés.

A regionális modellek megfogalmazása szempontjából is gyakorlati kérdés, annak ellenére is az, hogy ezeknek a konkrét érdekviszonyokra épülő projekteknek is léteznek általános elvi-elméleti követelményei, amelyeket minden esetben módszeresen végig kell gondolni - a regionális-lokális modelleket is "modellként" kell kezelni megvalósításuk során. Egyrészt követni kell egy 'mintát', amit a modell tartalmaz, de ugyanakkor mintegy "svéd-asztal"-ként kell felfogni a modellt, amiről mindenki azt "eszi", amit akar - a mintából azt és úgy valósít meg, amit problémái megoldására szükségesnek és lehetségesnek tekint. A lokális követelményrendszer teszi ugyanis a modellben rögzített cselekvési minták egyikét szükségessé és kívánatossá, vagy feleslegessé, netán szükségessé, de megvalósíthatatlanná.

A regionális-lokális információs-társadalom fejlesztési projektek létrehozásának kiindulópontja egy három összetevőből álló 'intézményi'-funkcionális keret, amely információs centrumot, oktatási- képzési és egészségügyi-mentálhigiénés- életmód centrumot, illetve az un. "kettős gazdaság" koordinálására hivatott gazdasági centrumot tartalmaz, - pontosabban ezeknek a funkcióknak az integrált működtetésére, az aktuális szükségleteknek megfelelő kombinációjára képes 'intézményi' keretet ad a program megvalósításának.

Az információs centrum arra való, hogy az adott közösség mindenirányú információs szükségletét kielégítse - az információkhoz való korlátlan hozzáférés biztosítása és az információs szolgáltatások (postai, banki, közüzemi-díjfizetési, kereskedelmi, biztonsági stb.) fokozatos kiépítése ugyanúgy szerepel feladatkörében, mint távoktatás-, és távmunka-szervezést ellátó funkciók. Emellett létezik egy többrétegű "humán-szolgáltató" vagy inkább "érték-közvetítő", "kultúra közvetítő" funkciója is - ehhez van szükség (több profilban munkálkodó) kapu-emberek közreműködésére.

Az amerikai információs-városok évtizedes tapasztalata bizonyította, hogy magas információs-technológiai szintet produkáló központok is működésképtelenné váltak hosszabb távon kapu-emberek közreműködése nélkül. A rendszert csak kellően intenzív és hiteles emberi attitűddel lehet "mozgásban tartani", olyan visszacsatolásokról gondoskodni, amelyek saját sikerességük tudatát teszik a közösség előrehaladásának hajtóerejévé.

Az információs centrum létrehozására vállalkozó szakmai teamnek első feladataként fel kell mérnie, hogy hányan, milyen szinten és milyen igényekkel közelítve képesek a számítógép és a háló használatára. Kik igénylik ma is saját tevékenységükhöz a bőséges és sokoldalú információ felhasználását. Képesek és alkalmasak-e arra, hogy ezt a képességüket valamilyen szakmai irányba kiterjesszék, illetve képesek-e arra, hogy minél többeket bevonjanak az ilyen irányú érdeklődéssel bírók körébe. Így lehet konkrét foglalkozástól és korosztálytól függetlenül megtalálni azokat a potenciális kapu-embereket, akik nemcsak tájékozottak az informatikában, hanem arra is alkalmasnak, hogy "terjeszteni" tudják az információ-felhasználó-műveltséget. Környezetüket is rábírják arra, hogy minimális mértékben eligazodjon az információs technológia használatában, és/vagy legalább arra legyen igénye, hogy hozzáértők segítségét kéri, ha szüksége van információ-szerzésre, továbbításra. Az információs centrumnak ugyanis az a legfontosabb feladata, hogy helyi szinten gyökereiben felszámolja az 'információs analfabetizmus' kialakulási lehetőségét.

Ez a tevékenység azért jelenti jövő szempontjából legfontosabb "preventív" lépést, mert ezzel lehet megelőzni, hogy egyének, csoportok (netán egész régiók és/vagy etnikumok) kirekesztődjenek a következő évtizedek fejlődéséből, eleve elveszítsék lehetőségeiket az európaiságból fakadó életviteli-, és munka-kultúra megszerzésére, "belső" perifériára kerüljenek. Egy ilyen perifériális helyzet ugyanis a melegágya mindazoknak a társadalmi viselkedési "devianciáknak", amelyekről majd, mint humán-ökológiai problémáról beszélünk, amelyekről itt és most csak azt fontos tudni, hogy társadalmi eszközökkel "öröklődnek" - hatékonyan felszámolni őket kialakulásuk megakadályozásával lehet.

Az információs centrumnak tehát egyben képző-továbbképző-oktatási centrumnak, egészségnevelési és életmód centrumnak is kell lennie, illetve nem utolsósorban a helyi demokrácia, a civil demokrácia centrumának - tehát annak a hely(ek)nek, ahol minden olyan fontos dolog eldől, ami az emberek mindennapi életét befolyásolja a jelenben és a közeljövőben. Ezért nevezi a "Tudás-régió" program "Tudás-háznak" azokat az információs centrumokat, amelyek a helyi közösség mindennapi életének a szervezési központjává szeretnének válni.

A továbbképzés középpontjában és kiindulópontjában azért állnak a pedagógusok, mert rajtuk múlik, hogy a fiatal korosztályok milyen "poggyásszal" kerülnek ki az iskolapadból, mert nekik kell áttérniük "oktatás" helyett a "szocializáció" megvalósítására - az iskolában és a felnőttoktatásban egyaránt.

Magyarországon ugyanis az információs fejlesztések centrumában nem csak és nem is elsősorban a fiatal korosztály oktatásának átalakítása áll, hanem a felnőtt lakosságot érintő hiánypótló oktatási struktúra kialakítása. Erre nemcsak azért van szükség, mert a magyar lakosság között sokkal kisebb a közép-, és felsőfokú végzettségűek száma, mint nyugaton, hanem azért, mert a felnőtt lakosság műveltségében és tanulási kedvében vannak hatalmas elmaradások nem a nyugathoz, hanem önmagunk szükségleteihez mérve. Ha a jövő társadalma előbb utóbb tudás-társadalommá, sőt, kreatív társadalommá kell, hogy váljon, ahhoz valóban a Széchenyi féle ideál megvalósítására, kiművelt emberfők nagy tömegére lesz szükség, amely nem kerülhet ki a most iskolába járó korosztályokból, hanem fel kell ölelnie a munkaképes korú lakosság minél nagyobb hányadát. Ilyen tömeget nem lehet egyszerűen "beiskolázni", de nincs is arra szükség.

Egyrészt állami szinten realizálódniok kell a távoktatásra irányuló kezdeményezéseknek, amely a médiákon és hálózatokon keresztül juttatja el a korszerű műveltséget és tudást mindenkihez. Másrészt létre kell jönnie előbb-utóbb olyan helyi kezdeményezéseknek, amelyek közvetlenebb, hagyományosabb módokon teszik ugyanezt helyben, a kisebb-nagyobb települések saját értelmiségére támaszkodva. Erre a feladatra hivatott felkészíteni őket az információs-, illetve oktatási centrum.

A média és a hálózat ugyanis "személytelen", a távoktatásnak az a közismerten legnagyobb hiányossága (oktatóanyagai elkészítésének horribilis költsége és időigénye mellett), hogy nem biztosít "face to face" kapcsolatokat a tanulási folyamatban, nehézkesen és személytelenül oldja meg a "visszacsatolást" a tanár és diák között. Ezt a hiányosságot ésszerűen pótolni azzal lehet, ha a hiányzó mozzanatot "helyben" valósítjuk meg, adjuk hozzá az intézményes lehetőséghez: ha konzultatív, módszertani és személyes-érzelmi (identifikáló-interiorizáló) közegbe, háttérbe ágyazzuk a távoktatást, hogy a hálóról/médiából csak a "kopasz" információhoz és "szakmai" módszerekhez kelljen hozzájutni, a tudásszerzés szocializációs-nevelő közegét viszont már 'élő' emberek biztosíthassák. Ehhez van szükség a jövő oktatási rendszerének minden szintjén "megszállott" nevelőkre, akik képesek és alkalmasak is arra, hogy a hagyományos 'oktatás' helyett megvalósítsák végre a Comenius-i ideált, az iskola nevelő szerepét.

Az élethosszig tartó 'tanulás" követelménye ugyanis nemcsak azt feltételezi, hogy az emberek azért képesek arra, hogy munkaképes korukban négyszer-ötször "szakmát" váltsanak, mert az ehhez szükséges ismereteket meg tudják szerezni, hanem azt is, hogy alkalmasak legyenek pszichikailag és szociálisan ezekre a váltásokra, meg az azokat megelőző bizonytalanságok elviselésére. Ezt csak akkor tudja egy ember többször is megtenni, ha van aki elhiteti vele, bármit meg lehet tanulni, és bármit lehet nagyon jól csinálni bármilyen életkorban. A sok száz éves tapasztalatok szerint ilyen hithez egyetlen "emberfajta" juttathatja a mindenkori "diákot" - a megszállott pedagógus, aki nem pusztán tanít, hanem nevel.

A szocializációs követelmény viszont azt is jelenti, hogy a képzés-továbbképzés-nevelés tárgyát sem csak és nem elsősorban a legkorszerűbb szakmai, illetve általános műveltséget teremtő tananyagnak kell képeznie sem a távoktatásban, sem az e célra létrehozott centrumok saját tevékenységében, hanem egyrészt a korszerű társadalom-, és gazdaság-, kultúra- ember és önismereti. stb. műveltség megteremtését szolgáló anyagoknak (amilyen pl. jelenleg a Tudásrégió projektben szereplő "Civil-egyetemi" tananyag), illetve az ennek a folyamatos bővítéséhez szükséges kreatív készségeket kialakító módszerek átadásának, amelyre azután szerves módon épülhetnek rá a legkülönbözőbb "szakmai" és "hobbi" területek aktuális ismeretrendszerébe bevezető és ott a részletesebb tájékoztatást lehetővé tevő kurzusok.

(A 'sulinet' mintájára feltehetőleg létre kell hozni egyrészt az interaktív "tudásnet"-et és "civilnet"-et a korszerű műveltség, illetve érdekérvényesítés módszereinek megismertetésére, másrészt feltehetőleg még egy olyan specifikus programot is a hálóra kellene tenni, amely az egyén önépítésében felhasználható "tudnivalókat" tartalmazza -pszichológiai, pedagógia, filozófiai ismeretanyagot nyújt a saját kreatív képességrendszer alapjainak megértéséhez, megteremtéséhez, illetve a szülőket/pedagógusokat segíti hozzá a gyermek kreatív egyénné formálása módszertani bázisának elsajátításához).

A távoktatás és azt kiegészítő helyi szocializáció mellett természetesen szükség van arra is, hogy a komplett oktatási rendszer "logikája" átformálódjon két irányban: egyrészt a hivatalos oktatási anyagok részévé kell válnia a korszerű információs-kommunikációs technológiák használatára és kreatív alkalmazására irányuló tudásanyagnak már az általános iskolában is. A középiskolai, felsőoktatási és posztgraduális képzésnek pedig fokozatosan át kell térnie az információhoz kapcsolódó legkülönbözőbb "szakmai" képzésekre - nem informatikusokat, hanem olyan szakembereket kell képezniük, akik alapműveltségként birtokolják az informatikát és arra építik mindazt, ami szakmájukkal összefügg.

A felsőoktatásban (nemcsak a mérnök-képzésben, hanem a pedagógus-, közgazdász-képzésben, illetve a legkülönbözőbb társadalomtudományi szakokon is kötelezővé kell tenni az információs társadalom elméletének oktatását, illetve önálló szakokat kell létrehozni kapu-emberek képzésére nappali és posztgraduális formában egyaránt. Ezeket a képzési formákat az egyetemi autonómiának köszönhetően ma már a helyi szinten létrejövő programok részeként is létre lehet hozni, ezzel sem kell "központi" döntésre várni, tehát ezen a ponton is érvényesülhet a modellek katalizátor szerepe.

A távoktatási rendszernek - beleértve az önképzés bármilyen informatikai eszközökkel segített formáját - feltétlenül el kell jutnia odáig, hogy "papírt" adjon a megszerzett képességekről, hogy felkészítsen olyan vizsgákra, amelyek igazolhatóan mutatják meg a megszerzett tudás mértékét, illetve el kell érni, hogy ezt a továbbképzési formát legitim képzettségként fogadják el pl. azok vállalatok, amelyek ma csillagászati összegeket költenek dolgozóik tanfolyam-jellegű továbbképzésére, de az egyéni képzés lehetőségét nem tekintik megfelelő formának képzettség szerzésére.

A kezdőponton azonban az öntevékeny művelődésre, információ-, és készség-szerzésre kell hangsúlyt fektetni, hogy az bátorságot adjon, és kedvet csináljon a szervezettebb, igazolható tudásszerzési formák igénybevételéhez. Leszoktassa az embereket a számítógéptől, információtól és információs társadalomtól való idegenkedésről, félelemről - "beépítse" gondolkodásukra az információ szükségességének és "számukra valóságának" a tudatát.

Ezek a zavarok mindenekelőtt önfenntartási, "megélhetési" nehézségek (munkanélküliség, szegénység), amelyeken egyéni eszközökkel nagyon nehéz változtatni, az állami eszközök viszont kimerülőben vannak és a hagyományos szolidaritás szálai is meglazultak. Ezen a helyzeten gyökeresen változtatni, az okokat megszüntetni mindenekelőtt gazdasági módokon lehet - amiről később esik szó. Itt és most azt a tényt kell tudatosítani, hogy a problémának milyen "tudati" következményei vannak és azokat hogyan lehet "kezelni".

A jelenségnek létezik egy biológiai, vagy inkább biokulturális háttere. Ha egy élő lénynek a létezése reprodukciójában alapvető nehézségei támadnak, azt "stresszként" kénytelen megélni, a stresszt viszont le kell vezetnie, ha nem akar belehalni. Eddig tart minden élő lényben a genetika, a neuro-hormonális hatás. Itt kezdődik a fiziológia és a tanulás szerepe: az élő lényeknek három módszerük van a stressz levezetésére - az agresszió, a depresszió és a játék. Az embernek van egy negyedik is -az alkotó tevékenység.

Hogy a stresszt a szervezet hogyan vezeti le, fiziológiailag mindegy - társadalmilag nem. A levezetés "mintáit" az értékrendszer adja meg, az ember mindig olyan levezetést választ, amelyet kora kultúrája és saját közössége preferál vagy legalábbis tolerál. Ezzel magyarázható pl. hogy a századelő szép-asszonyai többnyire hiszteroid neurotikusok voltak, ma depressziós neurotikus a betegek többsége - a hiszteroid neurózist nem preferálja korunk. Tolerálja viszont az agressziót, az alkoholt, kábítószert, bűnözést stb.

S igaz, hogy az okokat, amelyek a krízishelyzetet kiváltják, gazdasági eszközökkel a 'társadalomnak' kell változtatnia, de a pozitív minták nem közvetlenül "a társadalomból" jönnek, hanem a családból az iskolából és a helyi, baráti, korosztályi, munkahelyi stb. "face to face" közösségekből - vagy annak hiányában a médiából, filmekből stb. Ha a gyerek (vagy felnőtt) nem él benne egy olyan közegben, ahol kommunikálhat ezekről a mintákról, akkor egyrészt beépülhet személyiségébe a szorongás és agresszió, mint minta, másrészt világképe torzulhat, sematikussá válhat, s ennek mint életvezetési mintának beláthatatlan következményei lehetnek. Stabil és "pozitív" értékrendszer létrehozása tehát nem kizárólag "kulturális misszió" ma már, hanem a társadalom önvédelmi reflexének működtetése a devianciák mindannyiunkat sújtó következményei ellen, amire nemcsak annak van szüksége, aki elszenvedi a devianciát saját életében, hanem annak is, akit "csak" közvetetten érint és fenyeget.

Az egészségügyi-mentálhigiénés-életmód centrumnak az a legfontosabb feladata, hogy a pozitív mintaadásban nyújtson segítséget. Az egészségügyi stb. prevenció ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy kezdet-kezdetén felismerjük, kezelni kezdjük a potenciális betegségeket, hogy segítünk kialakítani egészségesebb étkezési szokásokat, hogy ösztönözzük a több testmozgást, az egészséget károsító bármiféle hatás elkerülését, "felvilágosítjuk" az embereket az alkohol és drog ártalmairól és a biztonságos szex előnyeiről stb. A történet sokkal inkább arról szól, hogy hozzásegítjük az egyént, hogy harmóniába kerüljön saját testével és lelkével, képes legyen értelmes célokat találni és annak érdekében mozgósítani energiáit, hogy ne kelljen pótmegoldásokra fanyalodnia.

S mivel mindez csak "belső vezérlés" által lehetséges - magának a mintának is hitelesnek kell lennie, ami viszont csak azok által az emberek által lehet, akiktől a minta származik. Ez jelenti a kapu-ember immár harmadik típusát, az információ közvetítő és a vérbeli nevelő mellett, amire szükség van: olyan hiteles és intenzív személyiségek, akik ismerik, birtokolják a pozitív mintát, és képesek azt átadni "face to face" módon környezetüknek.

Az egyensúly feltétele az, ha egy információintenzív módon fejlődő profit-szféra mögé szerveződik egy non-profit, (a létesítésekor, de néha azután is időnként preferenciára szoruló) "második gazdaság", amelynek nem az a dolga, hogy nyereséget termeljen, hanem az, hogy a komplex rendszer legfontosabb feltételét, az információintenzitás növeléséhez nélkülözhetetlen emberi-tényező mennyiségi-minőségi utánpótlását biztosítsa, illetve leromlását megakadályozza azzal, hogy értelmes munkát biztosít segélyek helyett mindazoknak, akik nem képesek bekapcsolódni a profitábilis tevékenységi körbe, tehát enélkül a szféra nélkül munkanélkülivé válnának, elszegényednének, és helyzetüket nagy valószínűséggel átörökítenék gyerekeiknek is.

A kettős gazdaság működése jellegzetesen köztes állapotot jelent az információs gazdaság kialakulásában: akkor, addig, és azért van rá szükség, amíg a "normális" működés feltételei hiányosan adottak. Amíg a szociális feszültségek oldására, a bérviszonyok alapvető változására stb. nem alakulnak ki azok az intézményi-jogi keretek, amelyek feleslegessé teszik, hogy helyi szintű " reciprok altruizmussal" oldják fel azokat a feszültségeket, amelyeket optimális módon a globális, kontinentális és nemzetállami szabályozórendszerek alapelveinek módosulása oldhat csak fel.

• A versenyképesség fokozására/profitabilitásra és a szociális feszültségek oldását megalapozó jövedelem-növelésre azonos eszközzel tesz kísérletet: a termelési rendszerek az információ-intenzitás növelését szolgáló innovációkkal és rendszerbe szervezéssel.
• A második gazdaság működtetése során nem szociális segélyekkel-juttatásokkal "kezeli" az ökológiai válság humán aspektusából fakadó problémákat, hanem a problémák társadalmi okait számolja fel, illetve a rászorulók számát és rászorultság mértékét minimalizálja munkalehetőségek teremtésével, illetve képzéssel és társadalmi-egészségügyi prevencióval.

A szellemi tőke behatolását a termelésbe, az innovatív, alkotó tevékenység dominánssá válását a "munka" profittá konvertálódásában nem úgy kell érteni, hogy "kiváltja" a hagyományos termelő tevékenységeket (netán automatizál mindent, ami ma "fizikai" tevékenységet követel), - hogy minden tevékenység "alkotó" jelegűvé válik a gazdaságban, nem-alkotó tevékenységet pedig nem végeznek többé az emberek. Sem a termelési szerkezet, sem az egyéni tevékenység vonatkozásában nem így kell értelmezni a szellemi tőkére alapozottság dominánssá válását.

Maga az információs "ipar" csak "húzóereje", a termelés "rendszerbe szervezésének" vezérelve, "logikája" lehet, egy viszonyítási alap, - "termékei" felhasználásának mértéke teszi mérhetővé egy tevékenység "gazdaságosságát" és "versenyképességét. A "gazdaság informatizálása" nem azt jelenti tehát, hogy "informatikai" jellegű minden gazdasági tevékenység, hanem azt, hogy "információs" meghatározottságú: a saját közvetlen és közvetett "szakmai" területén felhasználható információs kör totalitását mozgósítva szervezi rendszerbe a saját tevékenységi körét.

Glatz abból indul ki, hogy az “agrárium” fejlesztése nem csak és nem is elsősorban a mezőgazdaság fejlesztését jelenti, hanem egy átfogó emberi környezet-kezelő stratégiát, amelynek az ember fizikai-szellemi állapotának az optimalizálására kell törekednie. Környezet alatt nem csupán a “natúr” természetet értve, hanem a szociális, az épített és kulturális környezetet, életmódkultúrát és életvezetési stratégiát ugyanúgy, mint környezetvédelmet, természetművelést, és nem utolsósorban gazdálkodást - ebben az esetben élelmiszertermelést, illetve szakemberképzést. E tevékenységek infrastruktúrájának kialakítását, tartalmaik egymásba integrálását, cél és eszközrendszerük kölcsönös egymásra, és egyik oldalról a világpiaci viszonyokra, a másikon a legkorszerűbb tudományos kutatásokra való vonatkoztatását. A tevékenység állami-politikai és pénzügyi feltételrendszerének összehangolását stb. Tehát egy olyan komplex rendszerbeszervezését ebben az esetben az agráriumot érintő, azzal a legkülönbözőbb áttételeken keresztül összefüggő problémakezelő stratégiáknak, ami minden területen nyilvánvaló módon különböző tartamú, de módszerében, a komplexitásra és integratív kezelésmódra törekvésben azonos.

Ezt a folyamatot már láttuk lejátszódni az "iparosítás" korszakában. Ahogy akkor "gépesítették" pl. a mezőgazdaságot, ma úgy "informatizálják" a mezőgazdaságot és az ipart, megnövekvő információ-felhasználás formálja át és változtatja alapvetően "mássá" a hagyományos technológiákat és termelési módszereket, szervezési elveket, munkaformákat és foglakoztatási elvárásokat stb. Tehát a termelést magát és annak a technikai és humán infrastuktúráját. Ezért lesz egyre nagyobb jelentősége a szolgáltatásoknak: elsősorban az információhoz és előállításához kapcsolódó "humán-szolgáltatásoknak" - oktatásnak, tudománynak, egészségügynek és a banki, pénzügyi, információ-átviteli szolgáltatásoknak. Az információ-intenzítás követelménye fogja uralni az ügyintézés, a közlekedés-szállítás, az emberek közötti kommunikáció, és szórakozás-művelődés technológiáján túl a létező összes ma ismert és később létrejövő tevékenységterületet is - átformálva nemcsak a technológiákat, hanem a gazdaság "emberi-tényező" iránt megfogalmazódó követelményeket is.

Az információintenzitás ugyanis azt jelenti, hogy valóban "nagyobb tudásra" lesz szüksége mindenkinek, szellemi tőkére, kreativitásra és innovációra nem csak új termékek és termelési profilok kialakításához, hanem a "régi" szakmák gyakorlásához is.

Az információs követelménynek a behatolása a termelési folyamatokba már ma is azzal a következménnyel jár, hogy lerövidül (vagy inkább összetömörödik) egy-egy termék "életciklusa", - az a hullámgörbe, amely közismerten megmutatja, hogy a termék megalkotása után mennyi ideig van nyereségessége csúcsán egyrészt "kihegyesedik". Mivel lényegesen gyorsabban is jut piacra az új termék, és a "lefelé" vezető utat sem járja végig - mielőtt elavulna, egy innováció ismét a csúcsra lendíti. De ismét jóval rövidebb időintervallumra, mint, ami mondjuk húsz-harminc éve volt megszokott. Ezt a változást éljük meg a technikai tempó gyorsulásaként, mivel a folyamatból csak annyit lehet érzékelni, hogy a jellegzetes 'high techn' iparágak őrjítő tempóban, s mindig valahol a nyereségesség maximuma közelében fejlődnek. Ez a fajta fejlődés fog fokozatosan átterjedni minden területre, hatásával előbb kaotikus állapotokat teremtve a régi kategorizálás szempontjából. Nem a "könnyűipart", hanem azon belül a textilipart és a nyomdaipart érinti pl. más-más módon a változás, vagy nem a "nehézipart", mint olyant negligálja magas nyersanyag és élő-munka igénye miatt, hanem annak egyes területeit, másokat ugyanakkor az 'egekbe rántva" attól függően, hogy az információ behatolásától mely részterületen lehet profitabilitásra alkalmas eszközöket találni, stb. Ugyanakkor technológiai szempontból egyáltalán nem, vagy alig érintett területek (pl. a kézművesség) fejlődése szintén sikertörténetnek bizonyul -, másodlagos hatásoknak köszönhetően, közvetett módon válnak egyik napról a másikra versenyképessé. Hol lehet ebben a rendszerben "logikát" látni és módszeresen optimumra törekedni?

Másrészt a gyorsulás által alig érintett, "fix pontok" módszeres fejlesztésébe kell belefogni már akkor, amikor erre még nem kényszerít külső nyomás. Ebben az értelemben mondtuk azt, hogy az információs stratégia mindig "előremenekülési" stratégia, amelyben az jut a legnagyobb nyereséghez-versenyelőnyhöz, aki elsőként kapcsol új sebességfokozatba. Nemcsak az informatikában, hanem bármely fejlesztési területen.

Ebből a szempontból különleges fontosságuk van azoknak a területeknek, amelyek a közvetlen lakossági szükségletet kielégítő termékeket állítanak elő (pl. élelmiszeriparban), ahol tisztes haszon reményében, biztonságosan lehet termelni, ha nagy nyereségre nincs is esély, mivel a piac is helyben adott. Ezeken a területeken ugyanis a fejlesztésnek nem túl nagy a kockázata, és többnyire magas költségigénye sincs olyan fejlesztéseknek, amelyek "csak" az információintenzitás növelésével törekednek nagyobb hatékonyságra és flexibilitásra.

A termelésnek ezt a szegmensét nevezi Síklaky István a "bázis-autark" szegmensnek, a piaci viszonyok és a technológiai fejlődés kiszámíthatatlan hatásaitól majdnem függetlenné tehető "magnak" a helyi gazdaságban, amelyet bizonyos kereskedelem-politikai, hitelpolitikai stb. intézkedésekkel stabilizálva egy ökologikus, szolid és megbízható "középpé" lehet tenni a lokális gazdaságszerkezetben.

E közép köré lehet szervezni egyik oldalról egy "húzó" szektort: már meglévő, vagy létrehozandó olyan termelési területet, amely alkalmas arra, hogy flexibilisen alakítva tevékenységét folyamatosan "top"-on maradjon, mindig magas nyereséget produkáljon. S végül, de nem utolsósorban e mögé a két többé-kevésbé profitábilis bázis mögé kell szervezni egy non-profit, netán preferenciára szoruló "második gazdaságot", amelynek nem az a dolga, hogy nyereséget termeljen, hanem az, hogy az emberi-tényező mennyiségi-minőségi utánpótlását biztosítsa, illetve leromlását megakadályozza.

Egy ilyen "kettős gazdaság" működtetéséhez ma nem elsősorban többletforrásokra van szükség, hanem relatív autonómiára, és "belső szolidaritásra" a finanszírozásban illetve a beruházások forrásainak megteremtésében - amelynek a jogi feltételei, csak "kívülről" jöhetnek, gazdasági feltételeit viszont helyben kell megteremteni. Olyan célokat és kooperatív stratégiákat kell kimunkálni, amelyek túl tudnak lépni nemcsak a pillanatnyi érdekek szorításán, hanem a hagyományos gondolkodás által teremtett csapdahelyzeteken is.

A gazdasági tevékenység új típusú "racionalitásának" megteremtésére ilyen körülmények között is több lehetőség adódik, mint a társadalmi 'háttér' kialakítására: a 'magántőke' ismérve ugyanis, hogy nem tűr beleszólást már megszerzett forrásai felhasználásába. Ha helyi szinten adott olyan vállalat-vállalkozás, amely legitim módon forrásokat teremt (saját termelő stb. tevékenységével, vagy pályázatok stb. útján), akkor nem kell félnie attól, hogy a felhasználás módjába bárki is beleszól "kívülről"- amennyiben számszakilag megfelelő az eljárás, nem keletkeznek a nyomában köztartozások stb.

Ugyanez már nem mondható el a "társadalmi-politikai" feltételek vonatkozásában. Itt sokkal ridegebb szabályozórendszer működik, mind jogi-politikai, mind pedig a problémakezelés esetleges nyilvánossága tekintetében. Amíg pl. a közszolgálati szféra bérpolitikai preferenciái nem változnak, az önkormányzatok finanszírozása, a mezőgazdaság preferenciái olyanok, amilyenek, amíg nincs elérhető árú informatikai szolgáltatás, amíg az információs társadalom fejlesztése nem válik nemzeti stratégiává, stb. addig ezeken a területeken nagyon nehéz szabad mozgásteret teremteni a kezdeményezéseknek. Mégis megoldást kell találni, akkor is, ha az távol esik a lehetséges optimumtól.

És a megoldás nem lehet más, mint a bér- és jövedelemviszonyok megváltoztatása: a profitszférában olyan bér-jövedelem viszonyokat kell kialakítani, amely nem teszi szükségessé, hogy aki ebben a körben dolgozik, az bármiféle szociális juttatásra, segélyre szoruljon. A béreknek fedezniük kell a 'megélhetés' és gyermeknevelés teljes költsége mellett az egyén és családja számára szükséges egészség és nyugdíjbiztosítás "megvételének", illetve a folyamatos képzés-továbbképzés fedezetének a költségeit is.

Ezt a követelményt optimális módon feltehetőleg csak akkor lehet realizálni, ha legalább kontinentális méretekben megszületik egy olyan biztosítási rendszer, amelynek elég nagy ahhoz a "kockázati közössége", hogy le tudjon mondani a biztosító társaságok (és befektetési alapok) ma szokásos hozamversenybeni szerepéről pénzpiacon, átállhasson egy hosszabb megtérülési időt megengedő 'logikára'. Ehhez viszont feltehetőleg a hagyományos biztosítási piac telítődése és újfajta szolgáltatások iránti kereslet felerősödése szükséges egyidejűleg. Meg természetesen szemléletváltás a gazdaságosság értelmezésében, ami egyenlőre még várat magára. (Bár ha azt látjuk, hogy a tudásalapok bővítésébe ma már hajlandó beruházni az a tőke, amely húsz éve még a komplett humán-szférából akart 'kivonulni', talán nem lehetetlen, hogy ezen a területen is megoldás születik előbb-utóbb. Meggyőződésem ugyanis, hogy mind az élethosszig tartó tanulásból fakadó átmeneti jövedelem-kieséseket, mind pedig a munkanélküliség problémáját csak valamiféle biztosítási rendszer keretei között lehet piackonform módon kezelni, s az INCOPOLIS modellben kísérletet is kell tenni egy ilyesféle logika szakmai lehetőségének a végiggondolására.)

A profit-szférában tehát az információ-intenzitás növelése együtt járhat a jövedelmeknek az emelkedésével, amennyiben felismerik a jelentőségét és tudatosan is törekednek realizálására azok, akik az innovációért felelősek. A ma "szociális" problémaként számon tartott kérdések kezelésére azonban már lényegesen nehezebb optimum közeli megoldást találni. Nyilvánvaló, hogy gyökeres megoldást az hozhat ha a béreket és szociális "juttatásokat" előbb-utóbb valóban elvileg elválasztjuk egymástól, de nem olymódon, hogy sorsára hagyunk, vagy minimális segélyen való tengődésre kárhoztatunk nagy tömegeket.

Ennek a szétválasztásnak a legfontosabb eszköze a periferializálódást előidéző "társadalmi okok" megszüntetése - középpontjában a munkanélküliséggel, illetve egyéb gazdasági okokból fakadó perifériális helyzetek felszámolásával. Illetve az egészségügyi okból rászorulók számának és rászorultságuk mértékének minimumra redukálása elsősorban prevencióval és az életmód megváltoztatásával. Nem utolsósorban pedig azzal lehet leginkább oldani a fennálló szociálisnak tekintett feszültségeket, ha a képzettségi-, és tudás-szint, illetve a szellemi tőkével rendelkezők száma növekszik radikális módon - növelve a bérszínvonalat és elkerülhetővé téve a munkanélkülivé válást.

Ezt nagyjából tudja is minden érdekelt, a tényleges megoldáshoz azért nehéz mégis eszközöket találni, mert sem a mai munkanélküli-ellátó logikát, sem a bérarányokat, sem az oktatási rendszer szerkezetét nem lehet helyi szintekről befolyásolni. Csak azt lehet tenni, hogy "megkerüljük" a céljaink realizálását akadályozó feltételrendszert: nem a munkanélküli-ellátás szervezeti keretein és "logikáján" próbálunk módosítani, hanem azt akadályozzuk meg, hogy a régióban "felesleges" munkaerő keletkezzék: foglalkoztatási lehetőségeket teremtünk minden érintett számára mielőtt munkanélkülivé válna. A fejlesztési célok lényegi elemévé tesszük, hogy a munkanélküliséget nem idézhet elő. Úgy tervezzük meg és szervezzük rendszerbe a fejlesztést, hogy a felszabaduló munkaerő foglalkoztatása lehetővé váljon a projekt keretei között - olyan foglakoztatási lehetőségeknek a beillesztésével, amelyek mintegy "holdudvarát" képezik a fejlesztési elképzelésnek. "Mindössze" azt kell tehát megoldani, hogy a termelés információintenzitásának növelésével fokozódó nyereséget a bérek növelésére, illetve non-profit munkalehetőségek teremtésére is fordítsák a profitábilis vállalkozások az innovációs kapacitás növelése mellett - és annak érdekében.

Az emberi-szellemi tőke "termelésének" vonatkozásrendszerébe ágyazva ugyanis alapvetően másként lehet és kell megítélni a forráselosztás és a ráfordítások "gazdaságosságát", "racionalitását". S bár a mai szabályozórendszer keretei között kétségtelenül nem könnyű feladat a szellemi tőke létrehozásának és innovációjának a létrehozására szolgáló forrásokat 'kigazdálkodni', meg kell tenni a jövő érdekében.

A modellek kidolgozása során tehát mindvégig "kettős-középpontú" innovációs rendszerekben kell gondolkodni. Egyrészt azokat a tapasztalatokat kell hasznosítani, amelyek az információs társadalom létrehozásában előttünk járó országokban kialakultak. Ebből a szempontból jelent óriási segítséget az a tény, hogy a "Tudásrégió" projekt létrehozásában partner finn, svéd, német és osztrák szakemberek egyrészt tapasztalataikkal segítik a munkánkat, másrészt rendelkezésre bocsátják mindazt a dokumentumot, amelynek alapján eddig munkájukat elvégezték és jövőbeni céljaikat kitőzték. A tamperei "Tudománypark" dokumentációja, eddigi eredményeinek, működési logikájának ismertetését és a következő évek programját tartalmazó anyag nyilvánosságra került a Tudásrégió projektet létrehozó tudományos team internetes folyóiratában, az INCO első számában idén júniusban. Ebből az anyagból bárki megismerkedhet a módszer lényegével:

A tamperei Tudománypark létrehozásának indoka, központi gondolata a legmagasabb szintű nemzetközi szaktudás és szakértelem felhasználása az üzleti életben, munkahelyek létrehozásában és a régió fejlesztésében.

Megalakításakor a finn gazdaság élenjáró, eleve csúcstechnológiát produkáló területei (gépgyártás-technológia, automatizálás, információ-technológia, egészségügyi technológia és faipar) technológiai fejlesztéseinek tudományos kutatói bázisát és a tamperei egyetem szellemi tőkéjét integrálta kutatási, képzési, és együttműködési projektek létrehozása érdekében, illetve vállalatok átfogó fejlesztését tűzte ki céljául. A technológiai szakértelem bővítésére médiaszolgáltatásokkal, illetve tudás-intenzív üzleti szolgáltatásokkal, az üzleti gazdálkodás és emberi kapcsolattartásra irányuló szakértelemmel gazdagította profilját.

A központ munkája elsősorban vállalat-orientált volt, új együttműködési hálózatokat alakítottak ki a vállalatok és kutatóközpontok, illetve az egyetem között, átfogó fejlesztési stratégiákat dolgoztak ki, amelyeknek megvalósítását "közvetítő-emberek" (kapuemberek) segítették. A projekt eredményeit és továbbfejlesztésének irányait részletesen ismerteti az anyag, amelyből egyértelműen megítélhető, hogy a tamperei Tudománypark megtalálta az optimális eszközrendszert céljai megvalósítására - mind tartalmi fejlesztésekben, innovációban, mind pedig a finanszírozás területén sikerült realizálniuk az elmúlt öt évben az alakuláskor kitűzött célokat.

Ha az INCOPOLIS-nak sikerül a finn modell alapján kimunkálnia a technológiai innováció és a gazdaságfejlesztés módszereit, akkor a Tudásrégió projekt is sikeres lehet. Ha emellett azt is meg tudjuk tenni, hogy a szellemi tőke innovációjának modelljét megalkotjuk, és hasonló sikerességgel realizáljuk, mint a finnek a maguk projektjét, akkor valóban európai mintává tehetjük a "magyar-modellt" az információs társadalom gazdaságának létrehozásában.