A Központi Statisztikai Hivatal közel múltban közzétett adatai szerint hazánk legfejlettebb régiójában - Budapesten és vonzáskörzetében - az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék (GDP/fő) háromszorosa az észak-magyarországinak.

A Központi Statisztikai Hivatal közel múltban közzétett adatai szerint hazánk legfejlettebb régiójában - Budapesten és vonzáskörzetében - az egy főre jutó bruttó nemzeti össztermék (GDP/fő) háromszorosa az észak-magyarországinak. Első közelítésben azt állapíthatjuk meg, hogy Budapest és a Dunántúl számottevően előbbre tart, mint az ország többi része. Sajnos, nem csak a gazdasági teljesítőképességben mutatkoznak nagy különbségek az országban, hanem a megújulásra való képesség legfontosabb tényezői tekintetében is. A hazai kistérségekben a KSH adatai szerint az általa képzett u.n. “vállalkozóikapacitás-faktor” is nagy különbségeket mutat (1. ábra), vagyis a régiók gazdaságának önfejlesztő képessége is igen eltérő, nagyjából ugyanazokban a körzetekben a leggyengébb, ahol a gazdaság is a legelmaradottabb [ 1] .

Nagyok a regionális különbségek az Európai Unióban is. Az “Európa 2000” c. tanulmány szerint [ 2] 1988-ban a 10 legerősebb régióban az egy főre eső GDP több, mint háromszorosa volt a 10 leggyöngébb régióénak. Ezek a különbségek, sajnos, igen makacsak, ami rögtön láthatóvá válik, ha a különböző régiók között egy feltételezett fejlődési ütemkülönbséggel számolni kezdünk. Például egy olyan régióban, ahol a GDP/fő értéke az Unió-beli átlag 70%-a, ahhoz, hogy ez a régió az Unió átlagának 90%-ra jöjjön fel, arra van szükség, hogy

1. az adott régióban 20 éven át minden évben 1,25%-kal gyorsabban növekedjék ez a fontos mutató az Unió egészéhez képest, vagy
2. 15 éven át minden évben 1,75%-kal gyorsabban fejlődjenek, mint az Unió átlaga.

Egy olyan régió esetében, ahol a GDP/fő értéke az Unió átlagának fele, ahhoz, hogy 70%-os szintre jöjjenek fel, 20 éven át már 1,75%-kal kell meghaladni az átlagot, vagy 15 éven át 2,25%-kal!

Ugye meghökkentő számok ezek! Érdemes még egy kicsit az európai adatoknál maradni, ugyanis értékelhetők már azok az eredmények, amelyeket a nagy regionális különbségek mérséklésére elindított összehangolt akciók (Objective 1.) elértek. A 2. ábra az európai regionális fejlesztési program múlt évtizedbeli eredményeit, az egy foglalkoztatottra jutó GDP, azaz a termelékenység és a foglalkoztatottság változása alapján mutatja be [ 3] .

Az általános tendencia érthetően az, hogy vagy a foglalkoztatás, vagy a termelékenység javul. Fontos tény viszont, hogy nem kevés régióban mindkettőt sikerült növelni. Ez csakis úgy volt lehetséges, hogy a gazdaságpolitika mellett az innováció politika eszköztárát is bevetették, amelyben az egyik nehézfegyver az innovációs park. Több kell a pénznél, hiszen látható a nagy szórás, vagyis az eredmények nagy fokú különbözősége is. Átgondolt fejlesztési stratégia és következetes megvalósítás kell, és ez szükséges Magyarországon is, hogy a “jobb, felső sarokba” kerüljünk.

A regionális különbségek ujratermelődésének és elmélyülésének veszélyére hívja fel a figyelmet az a kapcsolat is, amely az EU tagországaiban a GDP-ből a kutatásra-fejlesztésre fordított rész és maga e GDP között kimutatható (3. ábra).

A fejlettség összetettsége más vonatkozásban is felvethető, amelynek szoros kapcsolata van az innovációs park nyújtotta előnyökkel. Az utóbbi években egyre nagyobb figyelmet szentelnek a termelő szervezetek kollektív képességeinek, együttes rejtett tudásának, innovatív adottságainak. Egy világméretű felmérésből [ 5] az innovációhoz kapcsolódó 28 ilyen versenyképességi tényezőt emelt ki Swaan [ 6] , összevetve a magyart adatokat 12 olyan országgal, amelyek az egy főre eső GDP szerint közel állnak hozzánk. Ezekből az adatokból szerkesztettük a 4. ábrát, amelyből megállapítható, hogy Magyarország öt, főleg az általános képzéssel és munkaerő képzettséggel összefüggő területen vezet, viszont lényeges kérdésekben jelentős versenyhátrányban van.

1. A vállalati felsővezetés nemzetközi üzleti tapasztalatai
2. Az egyéni kockázatvállalás és kezdeményezés támogatása és anyagi elismerése
3. Az alkalmazott vállalati stratégiák eredményessége
4. A vállalatok műszaki-technológiai stratégiájának hatékonysága
5. Az átfogó minőségellenőrzés (total quality management) alkalmazása
6. A vállalati munkaszervezés hatékonysága
7. A termékek piaci bevezetésének időigényessége
8. Új termékek kifejlesztésének időigénye
9. A termelési technológiák korszerűsége
10. A hazai vállalatok által kínált technológiák színvonala
11. A kutatás-fejlesztés színvonala a kulcsiparágakban

Május 29-31-én tartotta V. nemzetköz konferenciáját a Business and Innovation Centres Network (EBN) brüsszeli székhelyű európai szervezet, amelynek hetedik éve az INNOTECH is tagja. A konferencián részvett az International Association of Science Parks (IASP) elnökségéből a világszervezet és az European Division elnöke is. Így széleskörű áttekintésre volt mód, meg lehetett ismerni az innovációs parkok nemzetközi fejlődési, működésbeli tapasztalatait, problémáit, törekvéseit. Sikerült továbbá hozzájutni egy tanulmányhoz [ 7] , amely Nyugat-Európa öt nagy, egymástól elérő parki koncentrációjának helyzetét, törekvéseit és tapasztalatit mérte fel (az ötből négy francia: Lyon, Montpellier, Nantes környéke és az Ile de France Sud körzete, valamint egy belga város: Louvain-la-Neuve). Az így nyert friss információkat vetjük össze az INNOTECH tapasztalataival, hogy a regionális fejlesztés kitörési irányára vonatkozó javaslatainkat az aktuális nemzetközi tapasztalatokkal is alátámasszuk.

Az innovációs parkok különféle változatainak megnevezése és az ezekhez kapcsolódó tartalom a nemzetközi gyakorlatban kialakult már, mégis ismétlődően napirendre kerül. A legutóbbi források szerint az innovációs parkok (technopole-ok) olyan tulajdonon alapuló létesítmények, amelyek a következő három elemcsoportot kombinálják egy előre meghatározott földrajzi területen, vagy annak vonzáskörzetében:

• műszakilag fejlett és innovatív vállalkozások, főleg kis- és középméretűek és természetesen a nagyobb parkokba betelepülő nagyobb cégek ill. ezek részlegei: üzemei és fejlesztő egységei ;
• állami vagy magántőke által támogatott intézmények és ügynökségek, akiknek az a feladatuk, hogy garantálják és elősegítsék a fent említettek együttműködési megállapodásait, annak érdekében, hogy maximalizálják innovációs adottságaikat, kreativitásukat és készségüket arra, hogy gyorsan növekvő, ígéretes tevékenységet folytassanak;
• kutatóintézetek és/vagy felsőfokú oktatási intézmények, amelyek tudományos és műszaki területek oktatását végzik;

Nem mindig tekintettek így a parkokra. Az ipari parkok, amelyek a 60-as években és a 70-es évek elején terjedtek el, a jelenlegi innovációs parkok legközelebbi elődjeinek tekinthetők. Ezeket a helyeket szándékosan úgy alakították ki, hogy iparvállalatokat fogadjanak be és itt az innovációk véletlenszerűen és nem folytonos módon jöttek létre, illetve terjedtek el. Ezekhez az iparra koncentráló parkokhoz képest a jelenlegi innovációs parkok abba az irányba haladnak, hogy csökkentsék az innovációs folyamattal együtt járó kiszámíthatatlanságot olyan módon, hogy olyan társaságokat gyűjtenek össze, amelyek együttműködésétől azt várják, hogy folyamatosabbá és simábbá válik az innovációk menete és azok könnyebben elterjednek a régióban.

A magyarországi fejlődés ezzel homlokegyenest fordított irányú volt. Először jöttek létre innovációs parkok, centrumok, és ezeket követték az ipari parkok. Ebből a sorrendből azonban téves lenne azt a következtetést levonni itthon, hogy az ipari parkok képviselik egyszersmind az ipari megújulás parki eszköztárából a legfejlettebb formát, hiszen a nyugat-európai fejlődési vonal sem ezt mutatja. Az ipari park akkor tudja az innovációt az egyébként itthon is evidensnek tartottan hathatósan segíteni, ha felvállalja és be is tölti az innovációs park funkcióit., amelynek viszont működésbeli és financiális konzekvenciái vannak.

Érdekes hasonlatosság fedezhető fel a francia és magyar feltételekben abban a tekintetben, hogy Franciaországban is csak az utóbbi időben kerültek a területi és helyi testületekhez azok a hatáskörök, amelyek ahhoz szükségesek, hogy részben megtervezzenek és megvalósítsanak egy önálló fejlesztési stratégiát. Ott a decentralizációs törvény elfogadásával, nálunk pedig ismeretes módon az önkormányzatok létrejöttével (persze mintegy 10 évvel később) került sor.

Röviden, a fejlődés eredményeként kiszélesítik a parkok eredeti és korlátozottabb fogalmát (amelyek nagy számban működnek más országokban, például Angliában, és gyors ütemben terjednek Európa más részeiben is) azzal, hogy az innovációs parki szervezeteket úgy határozzák meg, mint újfajta területi iparszervezeteket, amelyeket alapvetően a technológiai centrumok integrálják, kooperációval egymáshoz kötődő vállalkozások és K+F szervezetek befogadásával.

Következésképpen a parkot úgy kell tekinteni, mint a nagyon innovatív tevékenységek felhalmozódását hálózatba szervezve, amelyben a gazdasági, műszaki, tudományos, oktatási és intézményi résztvevők között kialakuló együttműködési kapcsolatoktól azt remélik, hogy a legtöbb helyen fokozza a technológiai és az innovációs képességeket, és ezen keresztül alapvetően javítja a regionális versenyképességet.

Érdemes utalni más mértékadó véleményre is, amely szerint inkább az innovációs park hatókörére koncentrál, meghatározza azt a korlátozott földrajzi területet, amely magába foglal bizonyos mértékű szakértelmet, előnyben részesíti a kutatást, valamint a technológia átadását és elterjesztését azon keresztül, hogy koncentrálja a vállalkozásokat és a K+F szervezeteket.

Végül megemlítjük azt a parki fogalmat is, amely több olyan dimenziót vagy funkciót különböztet meg, mint amelyeket minden parki szervezetnek teljesítenie kell:

• bérlők, főleg magánvállalkozások befogadása tulajdonon alapuló konstrukcióban, például tudományos parkokba vagy inkubátorokba;
• új vállalkozások létrehozásának és fejlődésének támogatása;
• a technológia-átadási folyamat és az együttműködés elősegítése a kutatóintézetek és a magáncégek között;
• akadálymentes kommunikáció és információcsere fenntartása a helyi környezettel, stb.

Ebben a tekintetben az innovációs parkoknak azt kell célul tűzniük, hogy stabil egyensúlyt alakítsanak ki e tényezők vonatkozásában. Következésképpen az innovációs parkok teljesítményének és távlatainak értékelése azt is jelenti, hogy képesnek kell lenni világosan meghatározni a park fenti pozíciókban elfoglalt helyét, és meg tudják határozni, mit kell tovább erősíteni és milyen nehézségeket kell leküzdeni.

A fogalmak e tisztázásánál meg kell jegyezni, hogy Magyarországon a francia (és most már a Japán-beli fejlesztési akciók is) “technopole” megnevezés abban a nemzetközivé vált felfogásban terjedt el, hogy gyűjtőfogalma az összes különféle parki képződményeknek, és ennek “fordításaként” az innovációs park gyűjtő megnevezést szorgalmazzuk.

Egészében véve a legutóbbi időben kialakult parkok szélesebb célokat tűznek ki, mint azok az ipari vagy tudományos parkok, amelyek sok helyen Európában, így az Egyesült Királyságban jöttek először létre. Szembeötlő e parkok elé kitűzött célok korábbinál szélesebb köre, amelyeket azzal kapcsolatban határoztak meg, hogy miként kell támogatni az együttműködési megállapodásokat és a társulást a vállalkozások, tanácsadó cégek között, ami a szaktudás és a szakismeretek cseréjét eredményezi. Ezt általában a parkok hálózati dimenziójának nevezik az anyagi vagy tárgyi oldalukkal szemben, ami azokra az épületekre és telephelyekre utal, ahova a K+F intézményeket és a vállalkozásokat befogadják, és amely az innovációs park szemmel látható megtestesülése.

Egyik fő megállapításnak tekinthető az a tapasztalat, hogy egyes innovációs parkok úgy hangsúlyozzák hálózati vagy immateriális jellegüket, hogy erősebb kapcsolatokat és olajozott együttműködést hoznak létre a hatáskörükön belül és a külvilágban található társadalmi és gazdasági társaságokkal. Ebben a hálózat-központú megközelítésben a régión belüli kapcsolatok, a sokoldalú – gazdasági, műszaki, informatikai, stb. – együttműködés, az ismeret- és tapasztalatcsere áll a parkok középpontjában és csak a második helyen kezelik az anyagi vagy az ingatlanfejlesztési dimenziót.

E megközelítés szerint egy park eredményességét leginkább úgy lehet kiértékelni, ha abból a szemszögből vizsgáljuk őket, hogy milyen társulások és kapcsolatok jönnek létre a vállalkozások, a parkbeli kezdeményezések természetes felhasználói között, amellett, hogy az anyagi adatokat vizsgálnánk, vagyis, hogy hány cég mekkora területen dolgozik a vállalkozói környezetben. Ezzel együtt, a jelen helyzetben, amikor a Franciaországban széles körben sok park jött létre, az alapítók saját prioritásai és céljai nagy mértékben befolyásolják, hogy milyen hangsúlyt kap a park tulajdoni-ingatlani bázisú működése ill. a hálózati aktivitása.

A park elsősorban az anyagi összetevőre koncentrál, mint tulajdonon alapuló kezdeményezés. Amint várható, ehhez a stratégiához a telkek és az épületek nagy beruházásokat igényelnek. Az ilyen megközelítéssel alapított parkokat egy olyan telephelyen létesítették, amelyről az alapítók előzetesen eldöntötték, hogy az idővel a fejlett technológiák központjává fog válni azon a folyamaton keresztül, hogy fokozatosan összegyűjtik a K+F tevékenységeket végző és felhasználó társaságokat, alapvetően kutatóközpontokat és magas hozzáadott értéket termelő vállalkozásokat. Röviden összefoglalva, a "centrum" modell felülről lefelé irányuló, ellátás-vezérelt és céltudatos megközelítés, ami általában a "semmiből" jön létre, az alapítók erős pénzügyi támogatása révén.

Az ehhez a modellhez tartozó parkok szélesebb körű célokat tűznek ki. A fő cél az marad, hogy ösztönözzék a helyi környezet és a környék gazdasági fejlődését. Ezt a megközelítést az a szándék alapozza meg, hogy szeretnének jobban bekapcsolódni a helyi környezet társadalmi és gazdasági életébe. Ennek megfelelően, az ezen az úton járó parkok részt vesznek sok technológiai centrum létrehozásában, amelyek közül néhány olyan helyen található, ahol már letelepedtek ipari és K+F bérlők. Általában az ezzel a megközelítéssel inspirált parkok igényt tartanak arra, hogy befogadják az összes fejlődésnek indúlt, továbbá lehetőleg minden élenjáró vállalatot, technológiai és kutató társaságokat, akik a helyi környezetben találhatók.

Összefoglalva, az agglomerációs modellt követő parkoknak az a céljuk, hogy kihasználják a már meglevő ipari és fejlesztői lehetőségeket, ahelyett, hogy megpróbálnának új helyre áttelepíteni az adott helyükön kielégítően működő technológiai szervezeteket.

A sikeresen működő innovációs parkok viselkedésmintája általában természetesen nem követi tisztán a fent említett két modell valamelyikét. Bár a legtöbb park egypólusú alapon indult el, némelyikük – a konkrét növekedési pályájától függően – a többpólusú stratégia felé mozdul el, és sikeresen épít ki szorosabb kapcsolatokat a helyi környezettel.

E fejtegetésekhez nyomatékosan hozzá kell tenni, hogy a parki világban általában, így a hazai vonatkozásokban sincs a kutatásfejlesztésnek akkora súlya, mint amennyire a parki működés taglalásánál ez előtérbe kerül. A helyzet az, hogy az Európai Unióban is keveslik azt a szerepet, amelyet a kutatás-fejlesztés a gazdaság élénkítésében eddig be tudott tölteni, ezért helyeznek nagy súlyt rá [ 4] . Nálunk még inkább elmondható ez, erőteljes kiemelésére ezért került sor.

Annak ellenére, hogy a park, mint regionális gazdaságfejlesztési eszköz, egyre egységesebb, komplex tartalmat kap, azért a gyakorlati élet természetesen létrehoz olyan markáns eltéréseket, amelyek alapján bizonyos parki típusok manapság is célszerűen elkülönítendők. Ezek röviden:

Inkubátor (alapító központ): induló kisvállalkozások támogatására szolgál, gyakran még a kockázati tőke számára sem elég érett projekteken dolgozó fejlesztő vállalkozók, kis (spin off) cégek létesülnek benne, szintén főleg alapítványokra és közösségi, állami fejlesztési forrásokra támaszkodva. Általában egyetlen épületkomplexum. Tartalmuk szerint tudományos parkok, ha egyetemek mellett működnek, de lehetnek lényegüket tekintve vállalkozói központok is, ha a fő rendeltetésük a kis- és középvállalkozás élénkítése a régiójuk gazdaságában.

Üzleti központ: menedzserirodák, innovációs vállalkozások, szervezők és kereskedelmi vállalkozások befogadására szolgál, és magas színvonalú - főleg kommunikációs és számítástechnikai - infrastruktúrával rendelkezik.

Itt is említést érdemelnek a külön előadásban tárgyalt üzleti és innovációs központok (Business and Innovation Centres: BIC-ek), amelyek az inkubátor, technológiai centrum és az üzleti központ sajátos, az Európai Unió által preferált, a lokális gazdasági fejlődést szolgáló, kisvállalkozást élénkítő integrált szervezetei. Ezek közép-kelet-európai elterjedését a PHARE program anyagilag is támogatja (Magyarországon a Nemzeti Üzleti Innovációs Központ, újabban Innostart néven kezdte meg működését).

Technológiai centrum (park): a már sikeres fejlesztésen túljutott, vagy jellemzően fejlesztő kis- és középvállalkozások színhelye. E vállalkozások többnyire már önfenntartó cégek, általában korszerű technológiával, eredeti termékekkel. A kisebb, néhány ezer m² léptékűek a centrumok, de lehetnek több hektáros kiterjedésűek is. Ezek már ipari parki dimenziókhoz közelítenek, vagy valósítanak meg, lényegesen gazdagabb innovációs tartalommal [ 8] .

Tudományos park: igazság szerint ez maga is gyűjtőfogalom, mert inkubátor (alapító központ) és nagyobb léptékű tudományos szervezeteket befogadó park, így ipari park léptékű is lehet. Többnyire alkalmazott kutatásra orientált intézetek, vállalkozások, projektek befogadója (ha kisvállalkozások működnek benne, akkor tudományos inkubátorként funkcionál); a betelepült kisvállalkozók alapítványoktól, szponzoroktól kapott ösztöndíjból stb. kutatnak, általában szorosan egyetemekhez kapcsolódóan.

Ipari park (övezet): olyan régió, gyakran egyetemek szomszédságában, amelyben megerősödött cégek működnek, nagy vállatok elkülönített kutatóközpontjai települnek. Az ipari park tartalma az évtizedek során fokozatosan változott. A koncentrált ipartelepítés infrastruktúrális programjaiból a regionális gazdasági és műszaki innováció környezettel szervesen összekapcsolódott, több arcú konglomerátumává vált, ill. válik.

Technopolisz: az előzőek magas szintű és nagy volumenű szerveződései, amelyeket pl. Franciaországban, Olaszországban és Japánban létesítenek. Az innovációs park francia megnevezése már eleve ezt a koncepciót vetíti előre: technopole, és pl. Montpellierben már megvalósult.

Az itt felsorolt park típusokat a 4. ábra foglalja össze és két rendezőelv szerint szemlélteti. Az egyik a park, illetve parkba betelepülő vállalkozások mérete ill. életkora, e két jellemzőt azzal a nem triviális feltételezéssel összekapcsolva, hogy a vállalat életkorával annak mérete is nő. A másik a park helye az innovációs folyamatban a tudományos kutatástól az értékesítésig. Felülről lefelé haladva olyan parkok helyezkednek el, amelyekben a cégek egyre nagyobbak és persze maguk a parkok is. Az inkubátorok ritkán nagyobbak egy épületkomplexumnál, a technológiai centrumok már jóval kiterjedtebbek is lehetnek, és gyakran külön inkubátor (alapító központ) is van bennük. Az ipari park már mindezt tartalmazhatja, valamint közép- és akár nagyüzemeket is, komplett kutatóintézeteket, stb. Mindez azt jelenti, hogy a 4. ábrán a különböző parki típusok “egymásba csúszhatnak”, és jellegük, a betelepült cégek tevékenysége szerint a fejlesztés vagy az üzleti élet felé elcsúszva asszimetrikusan helyezkedhetnek el.

Több helyen működik olyan innovációs park, amelynek tevékenysége nem korlátozódik egyetlen telephelyre, hanem két vagy több helyen működik, kooperatív szervezetként, amelyet pl. kerítés nélküli innovációs parknak vagy fal nélküli inkubátornak neveznek, amely szolgáltatásait saját betelepült vállalkozói mellett a körzetében működő más cégeknek is kínálják, vagy eleve több helyen működik.

Ezek a park típusok – amint arra már utalás történt – természetesen ritkán jelennek meg "profiltisztán", általában (és ez is fontos tapasztalat!) az adott régió sajátosságaihoz és szükségleteihez igazodóan különböző parkok adottságainak komplex felhasználásával alakítják ki működési profiljukat. A technológiai centrumok (parkok), tudományos és az ipari parkok meghatározásánál már utalás történt erre.

Figyelemre méltó az Arbeitsgemeinschaft Deuschen Technologie und Gründerzentren (ADT) rendszerezése, amint az általuk számon tartott park típusokból ez az 5. ábra alapján megállapítható. A regionális adottságok figyelembevételével a parkokkal szemben támasztott gazdasági, szociális és politikai (társadalmi) követelményeket az ipar és a kutatás-fejlesztés sokcsatornás összekapcsolásával kívánják szolgálni. A különbözô parkok ennek fontos eszközrendszerét képezik.

Az Európai Közösségben jelenleg működő technológiai parkok számának gyors növekedése a csúcstechnológia piacának telítődéséhez vezethet. Ebben az értelemben nem kétséges, hogy Európában sokkal jobban növekedett a fejlett vállalkozói projekteket vonzó telephelyek száma, mint amennyire az ilyen elhelyezésre igényt tartó bérlőknek szükségük van. Ezért kezd hevessé válni a verseny Nyugat-Európában a parkok között a legjobb vállalkozói projektek és csúcstechnológiát alkalmazó, régen alapított cégek leányvállalatai megnyerése érdekében.

A parkok számának növekedése mellett egy világos tendencia látható az utóbbi néhány évben. Eltolódás tapasztalható abban a tekintetben, hogy már nem az anyagi összetevőt tartják a legfontosabbnak, vagyis az épületeket és az ingatlanokat, hanem kezdik felismerni a hálózati dimenzió valódi értékeit. A 80-as években uralkodó nézettel ellentétben manapság egyre több park vezetője ösztönöz további eszmecseréket a helyi vállalkozások között, mivel ez az útja annak, hogy fokozzák területükön a tudományos-technikai-gyártási rendszerek kohézióját és hatékonyságát.

Ezt a tendenciát követve a legújabb parki projektek gyakrabban teszik növekedési stratégiájuk középpontjába a hálózati funkciót már a fejlődésük legelső szakaszában is. Ezt az irányzatot feltétlenül figyelembe kell vennünk a hazai parkok fejlesztési koncepciójánál.

A legutóbbi néhány évben néhány régebben alapított francia parkban észrevehetően megnőtt a figyelem az általuk befolyásolt területen található kis- és közepes vállalkozások igényei iránt. A parkok által kiszolgált területeken megjelentek a technológia-transzfer hálózatai. Ez a hálózat általában egyéni vállalkozókat, magánvállalatokat és nem profit-orientált intézményeket fog össze.

A technológiai hálózatokra jellemző példaként megemlíthetjük az olyan hálózatokat, amelyek a technológia-transzfer mechanizmusoknak a fő ösztönzői, tagjai általában a kereskedelmi kamarák, a helyi és területi önkormányzatok, a területen található felsőoktatási intézmények. Ez irányban elindult már az INNOTECH Műegyetemi Innovációs Park is, amelyhez a PHARE program most segítséget nyújt. Élni akarunk tudni azzal a lehetőséggel, hogy alapítóink között van a COVENT Ipari Kockázati Befektető Társaság.

Az innovációsa parkokhoz kapcsolható gazdasági hatások mind anyagi, mind közvetett értelemben összetettek és heterogének. Bár nem könnyű feladat megbízható teljesítménymutatókat rendelni a parkokhoz, a szakértők úgy vélik, hogy a sikert a következő eredmények határozzák meg:

• az innovációk elterjedése, példamutató és tanulási hatások a helyi környezet számára,
• új innovációs vállalkozások, amelyeket helyi vállalkozók hoznak létre.

E jellemzőket tekintve az említett vizsgálatban [ 7] tanulmányozott és értékelt egyik park sem tekinthető teljesen sikeresnek. Azok a parkok, amelyek az egyikben jól szerepelnek, általában gyengék a másik tekintetben. A munkahely-teremtés a legtöbb park környezetében helyen bíztató. Nehéz azonban megbecsülni, hogy hány munkahely kapcsolható hozzá közvetlenül az innovációs park működéséhez.

Ebben a keretben a hálózati dimenzió messze az elfogadható szint mögött marad a legtöbb parkban. Annak ellenére, hogy általánosan elfogadják elsődleges célként, a legtöbb park nem szorgalmazza kellő mértékben az erős és hosszan tartó kapcsolatok létrehozását a letelepített cégek és a helyi gyártási rendszerek között, következésképpen megmarad az a veszély, hogy az innovációs parkok a csúcstechnológiai szigetei maradnak. Nálunk ez a probléma természetesen másként jelentkezik: noha a technológiai szint az átlagosnál magasabb, kevés a csúcstechnológiai cég, így nincs minek az elszigetelődésétől tartani. Az INNOTECH-ben inkább arra kell koncentrálnunk, hogy valóban fejlődjön a csúcstechnológiai szektor, egy olyan vállalati zónában amelynek általános technológiai fejlesztésében is szerepet akarunk vállalni.

A nyugat-európai felsőoktatási intézmények kevéssé érdekeltek abban, hogy az alkalmazottaik megosszák akadémiai feladataikat új vállalkozások létrehozásával és irányításával. Ez az elterjedt ellenkezés azzal szemben, hogy megengedjék a kutatószemélyzet vállalkozóvá válását, miközben kutatóként is dolgozik, a szakértők szerint akadályozza annak megfelelő ösztönzését, hogy gyakorlatilag hasznos termékei legyenek a kutatásnak. Magyarországon ez a probléma messze nem ennyire éles, amellyel tudatosan élni kellene azokban a régiókban, amelyekre felsőoktatási intézményeknek közvetlen kisugárzása van.

Érdekes megállapítása a nyugat-európai viszonyok elemzésének, hogy a legtöbb területen a technológiai infrastruktúra, amelyet alapvetően a műszaki intézmények, technológiai hálózatok és olyan hivatalok alakítottak ki, amelyek támogatják a műszaki fejlődést, gyorsabban növekedett, mint a technológiai szolgáltatások iránti igény. Ezen kívül ennek a technológiai infrastruktúrának a jellegéről és hasznosságáról tartott megfelelő felvilágosító kampányok hiánya magyarázza, hogy azokat a helyi vállalkozói közösség csak kis mértékben használja ki.

Az innovációs parkok növekvő száma mellett megemlítendők a nagy francia és külföldi vállalatokhoz kapcsolódó K+F egységek. Valójában néhány újonnan létrehozott park csak azután jött létre, hogy egy vagy több multinacionális vállalat úgy döntött, hogy ilyen egységeket hoz létre bennük. A helyi kis- és középvállalkozások általában a legrégibb innovációs parkokban dominálnak, amelyeket a 80-as évek elején hoztak létre.

Legújabb külföldi tájékozódásunk azt mutatta, hogy nincsenek olyan általános feltételek vagy követelmények, amelyek közvetlenül sikerre visznek egy innovációs park projektet, csak olyan konkrét környezeti tényezők léteznek, amelyek elméletileg jó parki teljesítményhez vezetnek. Egyebek közt a következőket lehet megemlíteni:

• a befogadó terület elérhetősége, megközelíthetősége;
• a helyi környezet ipari hagyományai és jövőbeli gazdasági lehetőségei;
• a fő támogatók, alapítók részvételének mértéke és prioritásai tartománya;
• a helyi és területi kutatóközpontok és egyetemeken elkötelezettsége a helyi gazdasági fejlődés irányában;
• a helyi vállalkozások hajlandósága arra, hogy együttműködjenek a K+F szervezetekkel.

Mindegyik innovációs parkban az egyik fő cél az, hogy elősegítsék olyan vállalkozások létrejöttét, akik nagy innovációt követelő feladatokkal foglalkoznak. A parkok teljesítménye ebben a tekintetben nem kielégítő, a kezdő vállalkozások létrejöttének üteme alacsonyabb a vártnál, különösen ami a kutatásból leváló vállalkozásokat illeti. Csak azok a parkok értek el sikereket az új cégek létrehozásában, akik megfelelően ösztönözték a vállalkozást a kutatók, diplomások és hallgatók körében, és ezt a tevékenységet helyezték stratégiájuk középpontjába. Paradox módon azok a parkok, amelyek sikeresen támogatják a vállalkozásokat a helyi vállalkozók körében, gyenge eredményeket érnek el a csúcstechnológiával foglalkozó cégek parkjaikba csalogatásában.

A legtöbb parkban ahelyett, hogy nagyobb erőfeszítéseket tennének, nem teljesítik kellőképpen ezt a feladatot, és ez a kutatások "melléktermékeként" létrejövő innovatív vállalkozások fokozatos elhanyagolásához vezet.

A megvizsgált nyugat-európai parkokban szerzett tapasztalatok azt támasztják alá, hogy a parkok jobban irányíthatók csökkentett létszámú menedzsmenttel. Ezt az INNOTECH-ben már kezdettől érvényesítjük, és a jövőre nézve is követendőnek tartjuk.

Egyes parkokat megbíznak azzal, hogy játsszanak fő szerepet a helyi gazdasági fejlődés elősegítésben. Ilyen esetekben az innovációs parkok többségében sokféle telephely megtalálható, hogy teljes mértékben kielégítsék a vállalkozók – és nem csak az innovációs cégek – telekkel és épületekkel kapcsolatos igényeit. Ez tapasztalható a Monpellier technopole esetén, amely a környezetében az ernyője alá vont szinte mindenféle vállalkozói tevékenységet, és az egész várost átszövi a park, amely akár fordítva is értelmezhető (már t.i. úgy, hogy a város van a parkban...).

Figyelemre méltó tény, hogy Nyugat-Európában az innovációs parkok közötti verseny fokozódik. A park, mint gazdasági-innovációs jelenség általános alkalmazására törekedve mind több park szeretne befogadni modern cégeket és K+F szervezeteket. Szeretnének különbözni a többi parktól, és rendelkezni azzal a képességgel, hogy megfelelő színvonalú helyet tudjanak a vállalkozásoknak felkínálni. Ez lehet a fő versenytényező a parkok között. A területi és helyi jelleg valószínűleg megakadályozza, hogy a parkok országos léptékben rendeződjenek. Az innovációs parkok nemzeti szövetségei, úgy látszik, nem rendelkeznek azzal a hatáskörrel, hogy követelményeket állítsanak fel, és áttekintsék, befolyásolják az új parkok létrehozását. Ebben a lazán intézményesített közegben a közepes méretű városokban gyakorlatilag az összes helyi önkormányzat saját innovációs parkot szeretne annak érdekében, hogy kihasználják az ezektől a kezdeményezésektől remélt előnyöket.

A bérlők vonzása általában lassú és fokozatos folyamat. Ezt nem mindig értelmezik helyesen a parkok alapítói, szponzorai, akik hamar elkezdenek aggódni a fejlődés üteme miatt. Ez a viselkedés gyakorlatilag az összes alapítóra jellemző. Ez a nyomás azt a benyomást kelti, hogy a szponzorok aggodalmai kizárólag csak anyagi és mennyiségi jellegűek. Stratégiájuk középpontjában a bérlők száma és az általuk elfoglalt terület nagysága szerepel. Ennek eredményeképpen nagyon nehézzé válik a bérlők parki jellegének megőrzése a francia technopole-okban. Másrészt a felvételi követelmények megkönnyítése hosszú távon valószínűleg visszaüt, amikor elfogy a parkokban a hely amiatt, hogy nem oda illő vállalkozásokat fogadnak be.

A csúcstechnológia piaca Nyugat-Európában is nagyon erősen korlátozott. A francia parkok elsősorban európai csúcstechnológiás cégeket céloznak meg, mivel arra számítanak, hogy japán és amerikai vállalatok kevésbé szándékoznak képviseleteket nyitni, mint az európaiak. A vizsgálatokat végző szakértők szerint az a tény, hogy a legfejlettebb szektorban működő cégek száma és mérete kisebb, mint amennyi parki befogadó hely van jelenleg az ilyen cégek számára, ahhoz vezetett, hogy parki szempontból a kínálat és kereslet közötti rés a csúcstechnológia piacon szélesedő tendenciát mutat. Közben Európa szerte folyamatosan új technopole telepek és tudományos parkok jönnek létre. Úgy tűnik, a továbbiakban nem lehet ragaszkodni ahhoz, hogy a technopole életképessége attól függjön, jelentős számú csúcstechnológiás céget tud-e magához vonzani. Ennek a realitásnak megfelelően mérsékelni kell a parkok alapítóinak minőséggel és csúcstechnológiával kapcsolatos elvárásait. A francia parkvezetők közül mind többen kezdi felismerni, hogy csak a legjobb hellyel rendelkező és a legjobban működtetett innovációs parkok tudják majd kellő számban vonzani a multinacionális vállalatok fejlett vállalkozói projektjeit. A többieknek meg kell küzdeniük a kevésbé fejlett nemzetközi projektekért is.

Érdekes megállapítás, hogy még most is, tízéves vagy hosszabb fennállás után, a parki jelenség valódi jelentése, céljai és jövőbeli tendenciái még nem teljesen tisztázottak. Az alapítóként, szponzorként szereplő sokféle magán-, illetve állami intézmény részvétele bár pozitív abból a szempontból, hogy sok helyi és területi szinten működő erőt fog össze, megnehezíti azonban a parkokkal kapcsolatos hatáskörök és feladatok elkülönítését. Ennélfogva nem meglepő, hogy vannak olyan parki szponzorok is, akik nincsenek teljesen tisztában a feladatukkal, kezdeményezéseik tényleges feladatkörével, sem versenytársaikkal, jövőbeli céljaikkal és céljaik elérésének mértékével.

Annak ellenére, hogy a parkok gyorsan elterjedtek Franciaországban, ma is vannak, akik azt tartják róluk, hogy nagyon bonyolult kezdeményezések, és el vannak rugaszkodva a valóságtól. A gyakorlatban a technopole-okkal foglalkozó beszámolók, hírek és értekezletek főleg csak a szakemberek és az állami ügynökségek körében keringenek, és felhasználói szinten széles körben ismeretlenek maradnak. (Ismerős helyzetértékelés)

Végül a cégek közötti együttműködés a K+F-ben elsősorban országos vagy nemzetközi szinten megy végbe. A parkok közötti kapcsolatok kétségtelenül a háttérbe szorulnak, a cégek elsősorban máshol keresnek partnereket. A kis számú esetben, amikor ugyanabban a parkban jön létre partneri viszony a vállalatok között, az általában nem halad meg egy alacsony szintet.

[ 1] Kistérségi vonzáskörzetek. A regionális térszerkezet jellemzői az átmenet éveiben. KSH Budapest, 1995.

[ 2] Europa 2000. Az Európai Közösség tanulmánya, DG XVI. 1991.

[ 3] RTD Indicators for the European Community. Brussels-Luxembourg, 1995.

[ 4] Cohesion and the development challange facing the lagging regions. Európai Unio Brussels-Luxembourg, 1995.

[ 5] World Competitvenes Report 1994. Geneva/Lausanne: IDM/World Economic Forum

[ 6] W. Swaan: Az emberi és szervezeti képességek szerepe a magyar gazdaság versenyképességében (VI. Ipar- és Vál-lalatgazdasági Konferencia 1996.)

[ 7] I. M. Chorda: Towards the maturity stage: an insight into the performence of French technopoles. Techno-vation. Vol. 16. No. 3. P. 143-151.

[ 8] Benko, G.: Technológiai parkok és technopoliszok földrajza. MTA Regionális Kutatások Központja, Buda-pest 1992.