R. G Collingwood a civilizációról és a barbárságról szóló nézeteit az új Leviatán című könyvében foglalja össze, de a téma iránti elkötelezettsége jóval korábban fogalmazódott meg benne, s mondhatni egész életét e probléma megoldásának szentelte. "Ez akkor történt, amikor 1919-ben visszatértem tanulmányaimhoz abból a szolgálatból, amit mi most négyéves háborúnak nevezünk. Már akkor felismertem, nagyon mélyen és persze nagyon homályosan, hogy az, amivel akkor és ott szembesültünk, nem volt más, mint amit ma a barbárság új formájaként határozok meg" - írta Collingwood a The New Leviathan tervezett előszavában (Draft Preface to The New Leviathan). A válaszkeresés néhány évtizedet ölelt át, egy teljes életpályát. A második világháború várakozáson felül hitelesítette a még megmunkálás alatt álló gondolati építményt. Talán a sors fintora, hogy összegzésre és a végső tanulság levonására nem maradt idő. Collingwood a The New Leviathan írásakor már nagyon beteg volt, és meghalt, még mielőtt könyvét befejezhette volna. Talán ez az oka annak, hogy Collingwood civilizációs felfogásának feldolgozására mindmáig kevés vállalkozó akadt.

Miben állt a szokatlan mondandó? Egyrészt abban, hogy Collingwood felismerte: újból ki kell jelölni az ember helyét a civilizáció folyamatában. Másrészt abban, hogy ezt a metafizika megújításával vélte megoldhatónak. Egyik könyvének is ezt a címet adja: Metafizika. Hegeli alapokon nyugvó metafizikai rendszert dolgoz ki nem sokkal azelőtt, hogy Nagy-Britannia háborúba bonyolódik Németországgal, amikor egy metafizikus eszmerendszertől megrészegült barbár ország lerohanja a ráció és a liberalizmus földjét, ahol a metafizikai szemlélet régóta túlhaladott, még a tudományos előfeltételezésekben sem lehet létjogosultsága. Csakhogy a tudomány süket az ember lelkének mélyebb valósága iránt. Az ember fokozatosan a tudományos felfedezések kiszolgáltatottjává válik, és a termelés szolgálatában tölti be hivatását, valósítja meg önmagát. Az élet gazdasági alapelvei fontosabbá válnak, mint az élet, az önfenntartás és a reprodukció a lét értelmévé válnak. A munka kultusza az emberi jólét nevében rabszolga alapelvet hív életre: dolgozni - mely öncélúságával egyetemben mindenhatóvá válik. Munka, mint szükséglet, létfenntartás, félelem, hogy e nélkül az ember nem tudja fenntartani önmagát. Az ember minden célja, létének értelme, szabadsága ebben a szabadságától megfosztott munkakultuszban, teljesítménykultuszban csúcsosodik ki. És nem csak a gazdaság, a politika is ezt a célt szolgálja.

Collingwood metafizikájával az embert állítja filozófiájának középpontjába. A rég elfeledett, elhanyagolt embert. Ez a feledékenység volt szerinte az elsődleges ok, ami miatt a civilizáció barbár pusztításba torkollott. "Az emberiség a technikai egyoldalúság csapdájába esett - érvel Collingwood önéletrajzában -mellőzvén közben az érzelmeket, magát az embert, megfeledkezve vágyairól, természetéről, akaratáról." "Úgy tűnik, mintha az ember természetfölötti hatalma csökkentené az emberi viszonyok ellenőrzése feletti hatalmát" (Autobiography). A civilizáció régóta eggyé vált a természettudományokkal, a kiszámíthatóval, a matematikával és formál-logikával, melyek lerombolták az emberi létezés és az emberi kapcsolatok presztízsét. Ez a destrukciós állapot vezetett aztán az első majd a második világháborúhoz. Ha meg akarjuk védeni a civilizációt - mondja Collingwood - meg kell tanulnunk, hogyan kezeljük az emberi dolgokat. És ez az ember, az emberi psziché megismerése révén lehetséges. Csakhogy az ember már évszázadok óta kiesett az érdeklődés középpontjából. Az ismeretelmélet még mindig a descartesi test és lélek problémájánál tart, s a logikusak - mint Gilbert Ryle, Collingwood utódja a metafizika tanszéken - a probléma megoldásával nyelvfilozófiai szinten próbálkoznak. A feladat világos: meg kell szabadulni végre a descartesi örökségtől, de megtartani a rációt a liberalizmus megmentése érdekében. A polgári világ átmentésével egyidejűleg vissza kell helyezni jogaiba az embert. A pénz, a versenyszellem és a liberális hatalom világát úgy kell fenntartani, hogy az ember is benne legyen örömével, vágyaival, és mindenek előtt szabadjára engedett természetével. Vissza kell térni Hobbes Leviatánjához, melyben Leviatán az ember hatalmának nagyságát jelképezi, amikor kiderül számára, ki is ő voltaképpen, milyenek a vágyai, az ösztönei, hogyan akar, és hogyan képes boldogulni a saját örömére, védelmére szerveződött államban. Ám Hobbes nagysága éppen abban rejlik, hogy felismerte: azok a politikai, társadalmi és gazdasági hatalmak, melyek megfélemlítenek bennünket, a mi saját, mesterséges teremtményeink, a mi Leviatánunk. Hobbes maga is csak reménykedhetett abban, hogy az emberiség felszabadítható e hatalom kényszerű nyomása alól. A felszabadítók azonban - akiket arra hatalmaztak fel, hogy választóik érdekeit képviseljék - egyelőre inkább felhatalmazóik ellen dolgoznak, ha hatalmuk érdekei úgy kívánják.

Collingwood szerint etimológiai értelemben civilizáltnak lenni kb. annyit tesz, mint városi, urbánus életet élni, kultúráltnak, műveltnek lenni, jártasságot szerezni ebben vagy abban a dologban. Civilizált az, aki tiszteletre, figyelemre méltót hoz létre, s végül civilizált minden, ami törvényes és legális. Az ettől eltérőt, a törvénybe ütközőt, az illegálist, mint civilizálatlant, integrálatlan elemet, a társadalom tagjai igyekeznek kivetni a társadalomból. A szó etimológiai értelmezése azonban önmagában nagyon keveset mond a civilizációról, és az így nyert információ nem megbízható. De civilizáltnak lenni azt is jelenti: erősnek, hatalmasnak, gazdagnak lenni, fölénybe kerülni másokkal szemben. Egy közösség civilizációs felfogása legtöbbször önmaga felértékelésében és mások lenézésében csúcsosodik ki. Civilizáltnak lenni ebben az értelemben annyit tesz: másoknál különbnek lenni. Másoknál módosabbaknak, kulturáltabbaknak, szervezettebbeknek lenni. Racionálisan megszervezett társadalomban élni.

Collingwood különbséget tesz a civilizáció általános és konkrét fogalma között. Az általános meghatározásból két tétel emelhető ki: egyrészt a "civilizáció valami olyasmi, ami a közösség életében lejátszódik, ami a közösséggel történik" (New Leviathan, röv.: NL), másrészt valamiféle ideális állapot elérésére való törekvés, a tökéletes társadalom felé vezető út. Ez azonban csak megközelíthető, de soha el nem érhető, mert nincs olyan társadalom, mely a maga tiszta formájában civilizált, és olyan sincs, mely a maga tiszta formájában barbár. Csak a kettő valamiféle keveréke létezik. "Ha létezik tisztán civilizált állapot, az nem más, mint amit én barbárságnak hívok" - mondja Collingwood (NL). Mindezt figyelembe véve a civilizációnak egyszerre három vetülete is van:

1. Mint elért eredmény - "így beszélhetünk például bronzkori civilizációról vagy a neolitikum civilizációjáról"
2. Mint cél, az ideális társadalmi állapotot kifejező eszmerendszer.
3. Mint folyamat, mely az ideális civilizációra irányul, annak megközelítését célozza. "Amikor ez a folyamat regresszív, vagy regresszívvé válik, a közösség a barbárság állapota felé halad".

A civilizáció folyamatában sosem évül el a barbár elem, és megfordítva; sőt, az egyik erősödésével erősödik a másik is. A civilizáció fejlődésével párhuzamosan az ellene működő romboló erők is tökéletesednek. A barbárság időszakos felülkerekedése azonban nem a kettő dialektikájának szükségszerű következménye, hanem a civilizáció defektusa, melynek folyton számolnia kell a benne rejlő barbár elemekkel. A politika célja, hogy elsimítsa a társadalomban rejlő barbár elemeket. Természetesen különbséget kell tenni a civilizáció belső hanyatlása és a civilizációt ért külső támadás között.

A civilizáció konkrét fogalma alatt Collingwood az egyén és közösség kapcsolatát érti. Civilizációt csak emberek, emberi közösségek hozhatnak létre. A civilizáció előfeltételezi a közösséget, mely egyedekből áll. A közösség permanensen szocializálja és társadalmi hierarchiájába integrálja tagjait, s ez a szocializáció és integráció kihat tevékenységükre és gondolkodásmódjukra egyaránt. Collingwood különbséget tesz az önmagában és a máshoz való viszonyában civilizált közösség között. Önmagában civilizált közösség alatt érti a tagok egymással szemben kialakított viselkedési normáit, másokhoz való viszonyában civilizált közösség alatt pedig a közösségnek a természethez illetve más közösségekhez való viszonyát tartja. Ez utóbbi egy normatív viszony, nincs köze ahhoz az érzéshez, hogy a közösség tagjai szeretnek-e egy másik közösséget vagy sem. A közösségen belüli normákat a szokások és a jogrend szabályozza, a természethez való viszony pedig nem más, mint a természet tudatos megismerése, javainak ésszerű felhasználása. Tudomány nélkül nincs civilizáció, mert a tudomány a természetről szerzett tudás, a civilizáció pedig nem más, mint a természet tudatos átalakítása. A közösség más közösségekhez való viszonya függ attól, hogy az idegen közösség humánus-e, nyitott-e a kapcsolatokra, vagy sem. A civilizált közösségek egymáshoz való viszonyát a szabályokhoz, szerződésekhez való ragaszkodás, egymás szuverenitásának, méltányosságának elismerése kell, hogy jellemezze. Az ideális civilizáció feltételezi a kényszermentességet, az aktuális civilizáció azonban nem más, mint egyfajta kényszerítés. A másik tisztelete éppen az lenne, hogy nem alkalmazunk kényszert vele szemben. Ennek kivitelezése azonban az ember természete miatt a társadalmakban lehetetlen. Erőszak, kényszer nélkül nem beszélhetünk civilizációról. Civilizálni éppen annyit tesz, mint korlátozni, kényszeríteni az egyént a rend fenntartására, a másokhoz való alkalmazkodásra. Az erőszak, a kényszer alkalmazása kényes feladat, hiszen hiánya nélkül egyetlen közösség sem tartható össze - barbárrá válik, ha rend és fegyelem nem korlátozza -, eltúlzásával viszont megint csak fennáll a barbárságba csúszás veszélye. Ez a civilizáció egyik nagy ellentmondása.

A civilizálatlant Collinwood két fogalommal jelöli: a vadsággal és a barbársággal. A vadság a civilizáltság alacsonyabb fokán álló, a természeti állapotban élő népcsoportokat jelöli és semmi mást. A gyakorlatban - mondja Collingwood - nem létezik abszolút vadság. Csak relatív vadságról beszélhetünk, ami azt jelenti, hogy a civilizáció elért egy bizonyos fokot, és abban ideig-óráig megállapodott. A barbárság viszont a civilizáció antinómiája, a civilizációval szemben táplált ellenséges érzület, mely mindenkor a civilizáció elpusztítására tör. A civilizáció folyamatában tehát nem a barbárság épül rá a vadságra, mint annak fejlettebb foka, és erre a civilizáció (ez az elmélet Morgan nevéhez fűződik), hanem a "barbárság úgy jelenik meg, mint tudatosan vagy öntudatlanul ellenséges magatartás a civilizációval szemben" Minden közösségben találunk barbárokat, függetlenül attól, hogy a politikai testület barbár vagy civilizált célokat követ. Ebből következik, hogy a vademberek is lehetnek barbárok vagy civilizáltak aszerint, hogy milyen magatartást tanúsítanak egymással szemben.

Ha a társadalmak eltérő fejlettségi szintjével magyaráznánk a barbárság és a civilizáció különbségét, akkor a barbárság nemcsak örök, de örökkön túlsúlyos kategória maradna a civilizáció élvonalába tartozó társadalmakhoz képest. A világtörténelemben azonban aligha fordult elő, hogy egy nemzet barbárnak minősítette volna magát. A barbárság tehát nem a kultúra illetve a civilizáció fejlettségi fokát, hanem az emberek és közösségek egymással szemben tanúsított magatartását jelenti. Barbár mindazon személy, közösség, állam, amelyik az ember testi épségét veszélyezteti, munkájával előállított értékeit elpusztítja. A barbárság, éppúgy, mint a civilizáció, a hatalom erejéből táplálkozik. Collingwood a társadalmakban, a politikumban felgyülemlő erők forrását keresi, s az erő természetét vizsgálja. " A legfeltűnőbb dolog, ami ma a világban munkál - írja az 1940-es években, a civilizáció elleni lázadás." Mindez a civilizáció válságát hozta felszínre, annak három alapértékét, a törvényt és rendet, és a prosperitást és a békét kérdőjelezte meg. De vajon miért tartjuk kívánatosnak azt, amit ezek a fogalmak takarnak? S mennyiben alkalmas a jelen civilizáció arra, hogy beváltsa az alapértékekhez fűzött reményeket? Collingwood A The New Leviathan-ban így ír erről: "Ezek a dolgok - már ha léteznek egyáltalán - társadalomban kell, hogy létezzenek. De még nem tettem fel a kérdést: mi a társadalom? Feltételezem, amit mindannyian tudunk, hogy a társadalom emberekből áll. De még nem kérdeztem meg, mi az ember? És amíg nem tudjuk, mi az ember, nem tudhatjuk, mi a társadalom, és ha nem tudjuk, mi a társadalom, akkor nem tudhatjuk, mi a civilizáció; ha nem tudjuk, mi a civilizáció, akkor nem tudhatjuk, hogy a vád, melyet az ellene lázadók kreáltak, vajon igaz-e, vagy sem, és ezzel elismerjük, hogy nekik van igazuk. Mindjárt azzal a kérdéssel fogom kezdeni, mi az ember. Aztán folytatom azzal, hogy mi a társadalom, majd felteszem azt a kérdést, mi a civilizáció, végül fontolóra veszem a lázadást a civilizáció ellen. És utoljára felteszem a kérdést, hogyan viselkedik egy magát civilizáltnak tekintő társadalom a barbár lázadással szemben. Az öt kérdésből a legutolsó képezi a könyv valódi tárgyát, de a választ nem kapjuk meg, amíg az előző négy kérdésre nem válaszoltunk."

Collingwood kiindulópontja igen kézenfekvő. A megoldás kulcsa maga az ember, az emberi természet alapos vizsgálata. Az ember megismerése nélkül nem jutunk messzire, mert a társadalomról szerzett mindennemű tudás az ember megismeréséből fakad. Ám az ember önmagáról alkotott képe egyszerre hiányos és téves. Hiányos, mert Hobbes óta alig beszéltek róla, még az sem tisztázódott, hogy alapvetően jó vagy gonosz, változó vagy változatlan természettel bír, hogy test és lélek kettőssége, netán test-lélek-szellem hármassága vagy egyik sem; és téves, mert az emberről évszázadok óta úgy beszélünk, mint termelőerőről, ipari és költségtényezőről, gazdasági erőforrásról, fogyasztóról és hadipotenciálról. A sokat hangoztatott legfőbb érték, az ember, legfeljebb azt igyekszik palástolni, hogy az ember mennyire pótolható, helyettesíthető, s az évszázadok során mennyit "vesztett" individuális értékéből. Erre a hiányos és félreértelmezett emberképre hagyatkozva jelentkezik a tudatos társadalmi berendezkedés igénye. Nem csoda hát, hogy az ennek lehetőségébe és kivitelezhetőségébe vetett hit és a megvalósítást szorgalmazó erőfeszítések - a kiindulási alap elégtelenségéből következően - szintén hagynak kívánnivalót maguk után. A társadalom tagjai által megbízott politikai vezetők magukra vállalják a társadalom irányítását, hogy a közösség békére, igazságszolgáltatásra, dicsőségre, hatalomra, érdekegyeztetésre stb. irányuló szükségleteit kielégítsék. A politikai munka történelmi folyamatban realizálódik, és ideális esetben civilizált állapotokat teremt. Ám a politikai hatalom gyakorlása súlyos paradoxonokat érlel, melyek könnyen válsághoz, Collingwood szóhasználatával élve a politika defektusához vezethetnek.

Collingwood államfilozófiájában a politika alapvető feladata a politikai ellentétek dialektikus feloldása, a kompromisszumokra való készség, mely vagy jellemzi, vagy nem jellemzi a politikai testületet. Ennek megfelelően a politika a béke fennmaradását kell, hogy szolgálja, s ez egybevág a társadalmi szerződés egyik alapvető célkitűzésével, nevezetesen, hogy a mindenki harcát mindenki ellen feloldja. Háborúk azonban vannak, s az emberélet védelme érdekében az állam kénytelen emberéleteket feláldozni, sőt ezt az áldozatot nemcsak elfogadja, hanem olykor egyenesen megköveteli. Ha a béke megtartása a politikai kérdések dialektikus megvitatásával lehetséges, akkor a háború oka nem lehet más, mint a politikai élet defektusa, azaz a kérdések nem dialektikus, hanem erisztikus kezelése. A dialektikus és erisztikus gondolkodásmód megkülönböztetése Platontól származik. A dolog lényege nem az ellentétek feloldása, hanem kiélezése, amikor a felek ragaszkodnak saját igazságukhoz, azt abszolút jónak és érvényesnek állítják be, és feltétel nélkül akarják elfogadtatni a másikkal. Ez a magatartás általában háborús konfliktusokhoz, a civilizációs állapotok visszafejlődéséhez vezet.

Collingwood a The Spiritual Basic of Reconstruction (A helyreállítás szellemi alapja) című kéziratában úgy fogalmaz, hogy a háborúk kitörésének oka a Leviatán természetében, motivációi az államelmélet karakterisztikájában keresendők. Az ember önmagában erőtlen, a kreatív hatalommal rendelkező államba viszont beleszületik. A neveléshez, mely értelmét formálja, a javakhoz, melyeket megszerezhet, a dicsőséghez, mellyel mások tiszteletét kivívja, az államközösségben juthat hozzá. Ez az állam tagjai fölött abszolút jogot formál magának, és legitimitása a tényleges vagy fiktív szerződésből következően nehezen vonható kétségbe. Ha a hatalmi döntések olykor aggodalomra is adnak okot, még nagyobb az a szükségszerűség, mely a polgárt saját államához köti. A hobbesi alapállásnak megfelelően az ember alapvetően önző, hatalomakaró és gonosz, együttműködés helyett a mindenki harca mindenki ellen politikáját folytatja, másokkal verseng, és saját boldogságát, dicsőségét hajszolja. Alaptermészete változatlan, ezért kordában tartására - közös érdekből - szükség van a társadalmi szerződésre. Így születik meg az állam, mely a tulajdon és hatalom szentségén épít birodalmat magának. Aki tulajdonhoz jut, annak jogai vannak. A pénz és a rang mindenkor a jog védelme alatt áll, s aki megdöntésére szövetkezik, az lázadó vagy forradalmár, mert a leviatán létjogosultságát vonja kétségbe. Az állam büntet és jutalmaz, ítélkezik és megfékez. A versengést törvényes mederbe tereli, élet és halál fölött jogot formál magának, és a hatalmat, dicsőséget önmagának osztja. A Leviatán, mely Jób könyvének hétfejű, tízszarvú fenevadja, kinek hatalom adatik mindenek felett, Hobbessal vonul be a filozófia történetébe. Hobbes demisztifikálja a fenevadat, s az ember államának legális hatalmi szimbólumává teszi. Olyan erővé, mely fölötte áll mindazoknak, kik a dicsőség csúcsaira törnek, s olyan tehertétellé, melytől az ember - bármennyit szenved is tőle - nem igyekszik megszabadulni.

A politika arra való, hogy elsimítsa a feszültségeket, hogy a külső kényszer belső késztetéssé váljon. A polgári állam ezt még valahogy elrendezi magában, de mi van akkor, ha kívülről barbár támadás éri? A helyzetet bonyolítja, hogy a politikai kérdések kezelése minden állam részéről lehet dialektikus és erisztikus, így az egyes ütközőpontokon bármikor fennáll a háború kitörésének veszélye. A társadalmi szerződés mintájára elrendezett világ békéje akkor lenne biztosítható, ha a Leviatánok egy önmaguknál hatalmasabb Leviatánnal szerződnének, s vele szemben mindenki engedelmességre kötelezné magát. Ám a hatalom ilyen mérvű átruházása szinte lehetetlen, így jobb híján a legerősebb Leviatánok szeszélyén és politikai alkuképességén múlik a világ békéje. Ez pedig távol áll attól, hogy a politikai defektusok lehetőségét kizárja. A leviatánok közti konfliktushelyzet erisztikus kezelése a civilizáció adott fejlődési fokán, kellő technikai felszereltség mellett a világ pusztulásával járhat.

Ahogy a társadalmi szerződés eredendően szabad, felnőtt férfiak akaratából létrejött jogi viszony, úgy a leviatánok közti új szövetség is szabad, önként csatlakozó államok szerződése, melyek politikai testületet rendelnek maguk fölé, melynek döntéseit magukra nézve kötelezőnek ismerik el. De ki gyakorolja az erőszakot, mellyel az engedetlenséget megtorolják? S honnan merítenek hatalmat hozzá? A hatalom ilyen mérvű koncentrálásához az egyes leviatánoknak le kéne mondaniuk saját hatalmuk egy részéről. Vajon megteszik-e ezt? Egyáltalán megtehetik-e, hiszen polgáraikkal kötött szerződésük tán másra kötelezi őket. És milyen típusú megtorlásról, rendteremtésről van szó? Mi van akkor, ha háborús fenyegetés alkalmával a támadó nem hajlandó a dialektikus párbeszédre? Vagy ha a veszélyes hadifegyverek fekete piacokon várnak új gazdákra, mint az a szovjet utódállamokban történik?

Nemzetközi szerződések alkalmával a jogalkotás és az új szövetség akaratának érvényesítése jobbára azoknak az államoknak a vállán nyugszik, amelyek az egyenlőség hangoztatása és formális tiszteletben tartása mellett elegendő hatalmi fedezettel bírnak. Egyik állam semmit sem tehet a másikkal, kivéve azt, hogy szövetkezik vele, vagy kényszeríti; úgy is fogalmazhatunk, hogy egy-egy állam fejlettségét kényszerítő hatalmának nagysága mutatja. Az állam akaratát csak úgy definiálhatjuk, mint a hatalom akaratát, mint burkolt vagy nyílt fenyegetést az akadékoskodókkal szemben. Ez már sejtetni engedi, hogy a háború sokkal inkább a civilizáció, mint a barbárság műve, és nem csak azért, mert ugyanúgy meg kell szervezni, mint a társadalmat és a politikai életet. Mindezek azonban csak a civilizáció működésének paradox vonásait érzékeltető problémák, s nem érintik azt a kérdést, miért szövetkeznek esetenként barbárok a civilizáció megdöntésére? És azt sem, hogy Collingwood korában, az 1940-es évek elején melyek voltak a civilizáció ellen felhozott legfőbb vádak. Collingwood szerint először is az, hogy tisztességtelen, mert nem váltja be saját eszméit, elképzelését, ígéretét, s ezzel erkölcsi alapállása vonható kérdésbe. Békét, védelmet prédikál, de háborút provokál, melyben az ember védelmére kötött szerződés érvényességét vonja kétségbe. Törvényt és rendet színlel, mely csupán a törvénytelenségek elfedésére és az egyéni akarat elnyomására szolgál. "A civilizált nemzet prosperitást színlel, miközben a legnyomorúságosabb szegénységben él. Óriási jólét-teremtő hatalom birtokában van, de nem kíván élni vele. A civilizáció eszméje tehát téves, ezért le kell számolni vele. A civilizált ember korcs, mert nem tudta kiteljesíteni önmagát, a minőség pedig, amit teremt, ártalmas minőség. A civilizált ember gyáva, fő istene a béke, mely nem más, mint saját gyengesége, petyhüdt izmai, tele hasa, eszméletlensége, hite vesztése. A civilizáció halála tehát önmagában rejlik. Saját gondolatszegénységébe, illúzióvesztésébe, bukik bele. Az ellenség viszont tudja, miért harcol. S Anglia hadat visel azzal az országgal, mely főszerepet játszik a civilizáció megsemmisítésében." Igaz ugyan, hogy a hivatalos álláspont szerint a civilizációnak meg kell semmisítenie az ellenséget, ám ennyivel nem szabad beérni, mivel nem érinti a probléma gyökerét. "Tudni kell, milyen erő teremtette az ellenséget, hogy megtudhassuk, milyen módon kell harcolni ellene" - írja Collingwood. Annak ellenére, hogy az angol egzisztencia még bízik önmagában, s a válság mintegy kívülről, barbár támadás formájában éri, megkockáztatja, hogy belebotlik az igazságba, és kijelenti, hogy a modern krízis vallási krízis. A hitétől megszabadult, érzelmeit elnyomó, kötelesség-vezérelte ember kudarca, aki Isten nélkül képtelen saját életét berendezni, önmagával és másokkal harmóniában élni, eszmei, világnézeti, erkölcsi szükségleteit fedezni. Ezért a történelemformáló erők időről-időre a barbár oldalon halmozódnak fel, mivel a civilizáció belső összetartó ereje legyengül. A civilizáció elhal, mert a "civilizációt éltető meleg, amit mi vallásos szenvedélynek hívunk, kihuny" - írja Collingwood Fasizmus és nácizmus című kéziratában. Az emberekben fokozatosan csökken a meggyőződés, hogy a kijelölt életút helyes, az elmélet és a törvények jók, s már nem szívügyük többé, hogy részt vegyenek ezek működésében. Ha a liberális polgár meg akarja védeni a civilizációját, akkor hinnie kell benne. Tudnia kell, hogy érdemes-e ezt a civilizációt védelmeznie, ahogy a barbár is tudja, hogy érdemes lerombolnia. Ám itt a liberalizmus alapvető problémájával állunk szemben: a descartesi filozófia és a természettudományos fejlődés néhány évszázada alatt a gondolkodó ember kitakarította magából a vallásos hitet és a keresztény morált. Szenvedélymentessé vált, nem tud lelkesedni, lelkesíteni, vérrel áldozni. A civilizált polgár bízik a fejlődés örök mechanikájában, és nem érzi igazán veszélyben magát. Nem veszi észre, hogy a civilizációt éltető szenvedély a szívekben rejlik, s ha kihuny, megfosztja magát attól az erőtől, mely felvértezi őt az ellenséggel szemben.

A civilizáció állandó fenyegetettsége tehát abban áll, hogy az erőt mindenkor a hit szüli meg, bármely isten, bármely eszme oldalán keljen életre. A fanatizmus az az új vulkán, melyen a technikai fölény csak végérvényes pusztítással győzedelmeskedhet. Az erejében bízó, s gyanútlan államot a barbár támadás többnyire válatlanul éri, és az idő, amíg összeszedi magát, biztosítja az ellenség győzelmét. S ha a technikai fölény megálljt parancsol is a támadónak, a barbár fenyegetettség veszélye sosem szűnik meg. Új eszmék mögött felsorakozva a barbár új erőre kap, majd újból és újból támadást indít a civilizáció ellen.