Keynes megtagadása

A keynesizmus tagadása alapvető szerepet játszik a monetarizmus önmeghatározásában. Ebben a tagadásban sajátos nihilizmusa érhető tetten: a múlt, az örökség, az Apa szellem megtagadásának keresztény-polgári sajátossága. A keynesiánus tanok tagadásának többféle változata van a mérsékelt kritikától a nehezen beazonosítható hivatkozásokra támaszkodó paródiáig. A paródia egyébként didaktikailag a leghatékonyabb, elvégre melyik pályakezdő fog egy tök hülyeségként előadott áramlatot tanulmányozni?

Az `50-es, `60-as évek gazdasági fejleményeit a nyugati világ közvéleménye alapvetően pozitívan élte meg. A siker kulcsát általánosan a keynesi gazdaságpolitikában látták. Hogy ez a nézet miként vált uralkodóvá, azt nem lehet pontosan tudni, mivel Keynes nem volt a fejlett világ minden országában az a próféta, aki Nagy-Britanniában, s ezért az illető ország szakértő gárdája sem mindenhol fújta szükségszerűen azt a dicshimnuszt, amit a magával Keynes-szel személyes kapcsolatban volt "utódok" Nagy-Britanniában. A Keynes-t a kezdetektől "pontosítani" törekvő Hicks a "technikai haladásnak" és a közjavak iránt keresletet támasztó "szocialista tendenciáknak" önmagában olyan jelentőséget tulajdonít, amelyek elégséges magyarázatot adnak a fellendülésre. Leijonhufvud Keynes tanainak praktikus jelentőségét nem tartotta unikálisnak, rámutatva arra, hogy a kortárs gazdaságelméleti irányzatok között léteztek olyanok, amelyek az adott válsághelyzetre hasonló szellemű stabilizációs politika követelményét fogalmazták meg (azaz Keynes nélkül is hasonló gazdaságpolitikák lettek volna).

Keynes bukása, presztízsének csökkenése a korábbi "sikerrel" való - meglehet téves - asszociációnak a logikus következménye volt: hiszen ha vége a "sikerkorszak"-nak, akkor az előidéző elmélet a hibás. Egyesek, mint Hutchison azt igyekeztek már elég korán bemutatni, hogy a "keynesiánusok" alapvető pontokon fordultak el Keynes elméleti örökségétől, s emiatt következett be a `70-es évekbeli hanyatlás, s nem Keynes koncepciójának bukásáról van szó. Hutchisonnak vannak szkeptikus megjegyzései arra vonatkozóan, mekkora befolyást gyakorolt a politikusokra a gazdaságelmélet; de végül is az események elbeszélésének olyan útját választja, amely a kortárs teoretikusok (Kahn, Káldor, Robinson, Balogh, Harrod) között keresi a felelősöket. Azaz elméleti síkon próbálja értelmezni a siker-kudarc okait, nem empirikus úton. (Utóbbira is van példa, s ennek alapján a levonható következtetések mások.) Holott maga mutat rá, hogy a hatalom, a politika számára a közvélemény nyomására vált a teljes foglalkoztatás minden áron elérendő céllá, értékké. Továbbá, hogy a szakszervezeti vezetők is szívesen fordultak úgy Keynes tanai felé, mint amelyek azt igazolják, hogy a munkanélküliségnek nincs köze a bérekhez ill. az ő tevékenységükhöz. A foglalkoztatás érdekében való állami beavatkozás, a teljes növekedés és az árstabilizáció céljainak háttérbe szorulása, s az infláció érdekében a jövedelem politikára szorítkozás (ezek jellemezték a korszak politikai gazdaságtani dogmatizmusát Hutchison szerint) önmagukban nem szükségképp vezetnek gazdasági válsághoz, önmagukban nem jelentenek gazdaságpolitikai túlzást. Azonban Hutchison így tárgyalja őket, s ezzel tulajdonképpen hozzájárul ezen célok iránt bárhol és bármikor megfogalmazódó elköteleződés delegitimálódásához. Abban persze Hutchisonnak minden bizonnyal igaza lehet, hogy a kortárs gazdászok túlságosan magabiztossá váltak elméleti örökségük alkalmazhatóságát, gyakorlati mondanivalóját illetően.

Amikor Hutchison megvédi Keynes-t, azt a keynesiánus tradícióra jellemző logikát érvényesíti, hogy az intézményi adottságok változásának alapvető fontosságot tulajdonít, s tulajdonképpen az ilyen jellegű peremfeltételek megváltozásának tulajdonítja a Keynes nevéhez kapcsolt receptek alkalmatlanná válását. Ez utóbbi nem jelent számára szakítást Keynes szellemével, mivel kimutatja Keynes eredeti szövegeiből, hogy ahhoz hasonló peremfeltételek között, amelyekhez hasonlók most fönnállnak, Keynes maga sem alkalmazta volna a neki tulajdonított recepteket. Másfelől az adott helyzetben, az új peremfeltételek közt lehetséges, Keynes által követendőnek ítélt politikát igen hasonlónak tartja ahhoz, amelyet a monetarista irányzat sugalmaz (munkaerőhiányról, a pénzillúzió végéről, a helyzet stagflációba fordulásáról beszélve). Ezek a peremfeltételek elemzésének horizontját számára Nagy-Britannia világgazdasági helyzetét jelentik! Ez Keynes korában még egy globális nézőpontot tett volna lehetővé, a `70-es évekre azonban már csupán egy relatíve kicsi és nyitott országot jelentett, ahol többek közt a kamatlábakra is nagyobb befolyása lehet a nemzetközi pénzpiacoknak, mint endogén döntéseknek. Az utóbbinak perspektívájából a monetarista receptek "helyénvalósága" már korántsem tekinthető egyenértékűnek egy globális nézőpontból elérhető elméleti álláspont helyességével. Hutchison számára ez a horizont nem képes olyan globális perspektívát nyújtani, mint Keynes számára.

Azonban éppen emiatt idővel a monetarista receptek is elvesztik meggyőző erejüket. Ahogy egy thatcherita konzervatív képviselő rámutat: sem a keynesi, sem a monetarista aggregátumok nem nemzetiek már; ezért egy nemzeti szinten érvényesülni, cselekedni akaró politikus egyikkel sem tud mit kezdeni. (Ami persze nem jelenti azt, hogy a monetarista makropolitikával a thatcherita konzervatívok nem kísérleteztek volna; sem azt, hogy a monetarista makropolitika vége a monetarizmus végét is jelentené egyben.) S amikor azt mondja, hogy a keynesi és a monetarista aggregátumok nem nemzetiek, egyben elismeri, hogy az aggregátumok relevanciája nem veszett el, csak éppen véget ért az a korszak, mikor a monetarizmus (s a keynesianizmus is) mint nemzetállami jelenség volt megragadható.

Keynes elméleti értékelését nem tartjuk szerencsésnek függővé tenni Nagy-Britannia helyzetétől, mivel az egy globális léptékű elméleti séma. Hutchison bár éppen azzal vádolja a "keynesiánusokat", hogy azok nem fordítottak elég figyelmet Keynes szellemében az intézményi változásoknak, maga sincs figyelemmel egy sor globális-intézményi jellegű változásra, amelyek következtében a keynesiánusok receptjei befulladtak. Az angol gazdasági gondolkodás univerzalitásigényei megmaradtak, csak mostmár egy kis nemzetgazdaság kényszerzubbonyában; továbbra is univerzális elveket akarnak adni, most éppen a feltételezett munkaerőhiány tulajdonképpen országspecifikus jelensége alapján (s teszik ezt annak ellenére, hogy utalnak Nagy-Britannia megváltozott helyzetére), s nem veszik észre, hogy ez már nem rájuk szabott feladat.

Hutchison tulajdonképpen a szűkösségnek a monetaristák által újrafelfedezett elvével magyaráz, amely a munkanélküliség természetes ráta hipotézisében is testet ölt. A hipotézist, amelyet Friedman dolgozott ki, kapcsolatba hozza egyes keynesi megjegyzésekkel, ahol arról beszélt a "mester", hogy a foglalkoztatásnak határt szab a súrlódás, egyes szezonális és ciklikus hatások ill. keresletének, kínálatának struktúrája. Így szerinte nincs akadálya annak, hogy a munkaerő kínálati oldalán avatkozzunk be, éppen Keynes és a hozzá Hutchison szerint közel álló Friedman szellemében, ha a keresleti tényezők hatása kifulladt. A bírált pszeudo-keynesiánusok viszont nem ismerték fel a munkanélküliségi probléma "változatos és változó" aspektusait.

A `70-es években reneszánszát élte a szűkösség probléma. Amint a szimulákrum gazdaságról írva megmutattuk, a monetarizmus uralomra kerülésében ennek jelentős szerepe volt. Keynes-t nemcsak Hutchison, hanem Hicks is úgy próbálta újraértelmezni, hogy visszahozza annak túlságosan nyitott rendszerébe a zártság elemeit. A zártság arra mutatott rá, hogy a rendszernek egyes erőforrások, nyersanyagok, készletek, sőt (ami a leginkább árulkodó) a valutatartalékok felől szembe kell néznie a "szűk keresztmetszetekkel". Jellemző az is, hogy Hicks a realitás elv jegyében kívánja pontosítani Keynes-t: "további lépéseket kell tennünk a realizmus felé".

A Keynes kontra monetaristák "per" a monetarizmus győzelmével parodikus, utólag konstruált dichotómiává válik. A hatalmi pozíció - úgy tűnik - az értelmezés teljes önkényére lehetőséget ad. A keynesiánus egyfajta determinista, aki a gazdasági folyamatokat egyszerűnek, áttekinthetőnek tartja; az államnak kitűntetett szerepet tulajdonít a gazdaság irányításában; a rövid távú problémákra koncentrál. A monetarizmus ezzel szemben a tekintélyesebb (hosszabb múltra tekinthet vissza), nem képvisel mechanisztikus álláspontot a gazdasági folyamatokat illetően, s az idő problémájával is számot vet, szemben a keynesiánussal, aki a gazdasági mechanizmusok időbeli késlekedésének problémájával nem számol. A monetarista, szemben a keynesiánussal az állami beavatkozásokat illetően állítólag óvatos, mivel "mire az adott gazdaságpolitikai akció ténylegesen érezteti hatását, addigra már nincs is rá szükség" (sőt esetleg már éppen ellenkező hatást kellene kifejtenie), s így még súlyosbítja is a bajt, ahelyett, hogy enyhítené.

A fiskális és a monetáris intézkedések hatásuk időbeli késlekedését illetően ténylegesen eltérnek: azonban a fiskális politikai eszközök effect lag-je lényegesen kisebb a monetáris politikáénál. Itt tehát nem a keynesi versus monetarista elmélet, megközelítés különbségéről van szó, hanem a fiskális és a monetáris politikai eltérő jellegzetességéről. S amennyiben a monetarizmust úgy értelmezzük, mint olyan irányzatot, amely ódzkodik az állam fiskális szerepvállalásától, akkor olyan politika-mixet választunk, amely sokkal inkább kitett annak a veszélynek, hogy éppen annak ellenkezőjét teszi, mint amit tennie kellene, lévén az időbeli késlekedés hatása a monetáris politikai eszközöknél jelentékenyebb. Ami a monetáris politika alternatíváit illeti, annak keynesi "tiszta kamatszabályozási modell"-je és a monetarista stílusú pénzpolitika egyaránt szembe kell nézzen azzal, hogy intézkedései késlekedéssel hatnak.

Azt a hibás felfogást, amely keynesianizmuson a fiskális keresletélénkítés dogmatikus erőltetését érti, egyébként a parodizáló monetarista apologetika átvette, átörökölte. Hutchison mutat arra rá, hogy a `60-as évek sajtójában ill. nyilvánosságában lett a keynesi gazdaságpolitika azonossá téve a költségvetési expanzióval, oly módon, hogy minden költségvetési kiadáscsökkentés anti-keynesiánusnak minősült. Hicks is mint a követők általi ferdítést tárgyalja ugyanezt.

A Keynes-tagadásnak fenti paródiája egyáltalán nem jellemezte a "monetarizmus vitát" a `60-as években, azaz lényegében akkor, mikor az állítólag az "átkos múlttal szakító" monetarizmus "felfedezései" széles körben tárgyalt témává lettek. Az akkori vitát belengi egyfajta - tulajdonképpen nem létező - konszenzusra hivatkozás szelleme (amihez képest a vitapartnert valamiféle extrém pozícióval azonosítják). A paródia, Keynes és a monetarizmus mintegy fejlődésrendbe, nagy narratívába ágyazása (az előbbi hibáiból pattan ki az utóbbi, mely megoldást hoz a helyzetre) teljesen ex post, ami általában jellemző történetírásunkra; és természetesen unalmasan modern. Brunner és Meltzer - akik közül az előbbi használta először a monetarizmus kifejezést - Friedmant ugyanúgy egy kalap alá vonják a "keynesiánusokkal" (akiknek felróják, hogy náluk az államháztartás adósságának nincs hatása a kamatlábakra)-, mint ahogy az egyik neokeynesiánus "császár", Patinkin is azt állítja, hogy Friedman "analitikus kerete" keynesiánus. Hicks úgy beszél Friedmanról, mint akinek elmélete "Keynes védőszárnyai alatt" fejlődött ki, mégha az "ortodox keynesi gazdaságtantól" jelentősen el is tér. Sőt maga Friedman is a keynesi tradícióhoz legalábbis közelállóként definiálja magát, mikor rámutat, hogy a Treatise on Money írása idején még Keynes is a mennyiségi elmélet híve volt (!), s az Általános elméletet is mint annak folytatását próbálja értelmezni. Az egész vita során - az előbbiekből ez kiderülhetett - tulajdonképpen Friedman védekező stratégiát folytatott, ami jól tetten érhető az általa használt retorikai eszközökön.

A neoklasszikusokétól eltérő kritikákkal szemben Friedman a neokeynesiánusoktól kapott dicséreteket játssza ki. Mikor elméletének a hatalom általi felhasználhatóságát kétségbe vonó megközelítéssekkel találkozik, konkrétan a fundamentalista keynesiánusokkal (Davidsonnal) szemben, ezen vádaknak nem empirikus jelentőségét tagadja, hanem formális hozzájárulásukat minősíti a nullával egyenlőnek. Továbbá Friedman, hogy kihasználja a Patinkin támogatása kínálta retorikai erőforrást, saját elméletének analitikus oldalára helyezi a hangsúlyt ezen típusú kritikával szemben. (Holott pusztán azzal, hogy korábban empirikus különbségként határozta meg a közte és vitapartnerei között folyó diskurzust, már egy más módszertanba helyezte magát).

A neoklasszikus "konszenzus" nem kívánta az elmélet síkján Keynes kiátkozását. A Keynes-től való elfordulás úgy történt meg, hogy Keynes-t a klasszikus gazdaságelmélet axiomatikájának részesetévé értelmezték át. Ez persze lényegében - a mi véleményünk szerint - Keynes legfontosabb felismerésének megtagadása volt. Keynes kimondottan arra törekedett, hogy elvesse a klasszikus premisszákat; s ennek nála nemcsak praktikus ill. gazdaságteoretikus indokai voltak, hanem filozófiaiak is (amint erre rávilágítani próbáltunk tanulmányunk első részében). Sajátos helyzet állt elő: Keynes szerint a klasszikusok a részesete az ő elméletének, a neoklasszikusok szerint Keynes rendszere a részesete az ő elméletüknek. A neoklasszika azt állította, hogy egy válságban a likviditási csapda ellenére is lehetséges kilábalás. Mégpedig azért, mert az árak és bérek esése, csökkenése a nettó vagyon vesztéséhez vezet, s inverz viszony létezik a megtakarítási hajlandóság és a nettó vagyon (net worth) közt. Így Keynes-szel szemben a rendszer magától is képes visszaállítani az egyensúlyt. Persze azóta sem történt arra a fejlett országok körében kísérlet, hogy ezen elmélet működőképességét kipróbálják. (Arról már lehet vitatkozni, hogy az IMF nem kísérletezett-e ezzel a "fejlődő" világban.) Az egész gondolatkísérlet valóságalapja tulajdonképpen az a népi logika, hogy "úgy sosem volt, hogy valahogy ne lett volna". Nyilván keynesiánus beavatkozás nélkül is elgondolható lett volna a `30-as évek válságának folytatása. Ha az egyensúlyt egyszerűen úgy értelmezzük, mint a társadalom fennállása, akkor az egyensúly mindig fennáll (amíg léteznek emberek, akik le tudják ezt írni). S az emberi társadalom létezésének Keynes rendszere részesete, hiszen Keynes nélkül is létezhetnek társadalmak. De van annak értelme, hogy így gondolkodjunk dolgokról? Hiszen akkor, ennek analógiájára Keynes elméletét úgy is tárgyalhatnánk, mint ami részesete a gravitáció törvényének, hisz ha nem lenne gravitáció, Keynes elméletének sem lenne relevanciája.

A `60-as években az USA-ban kibontakozott monetarizmus vitában az előző pontban tárgyalt módszertani elemek és Keynes öröksége egyaránt szerepet játszott, anélkül azonban, hogy világossá vált volna, hogy tulajdonképpen melyik oldal is Keynes "igazi" örököse, ill. hogy mik is a módszertani különbségek a vitázók közt. A Keynes-t a neoklasszikába fordító, akkoriban meghatározó helyzetben levő közgazdászok (Patinkin és Tobin) Friedmant alapvetően elméletének hiánya miatt támadták, azt állítva, hogy az `50-es, `60-as évekbeli írásaiban ugyan ismételten empirikus evidenciákat hozott létre, anélkül azonban, hogy világos elméletet is kidolgozott volna, mely alapján az előbbiek értelmezést nyertek volna. Amit Friedmanból hiányoltak, sajátos módon az, amivel ők Keynes-t "kiegészíteni" vélték. Azaz, másképpen fogalmazva, az, amit tulajdonképpen Keynes-ből is hiányoltak. Módszertani értelemben, azaz abban a vonatkozásban, mit kell egy elméletnek teljesítenie, Friedman és Keynes egyaránt a neoklasszikán kívüliek; túlságosan közel állnak a politikai relevanciához ahhoz, hogy az autonómiáját (pontosabban elefántcsonttornyát, még pontosabban hatalom akarásának álcáját) védő tudósközösség ne találjon bennük kivetni valót.

Friedman szerint hipotéziseket nem modellekből kell deriválni. A neo-keynesiánusok/neoklasszikusok eme derivációt megkövetelő logikájával ugyan nem vitatkozott, de azok relevanciájával igen. Ebben a vitában Friedman a rendszeren kívüli változók fontossága mellett érvel, miközben Patinkin szükségesnek, tehát lehetségesnek tartotta a rendszer/modell kiterjesztését ezen változókra is. Friedman a marshalli és walrasi megközelítés különbségére hivatkozik, amely alapján szerinte az ő és vitapartnerei közti különbség meghatározható. A walrasi és a marshalli tábor közti különbség nem teljesen azonos a formalista és empirikus különbséggel, de a walrasiánusok általában formalisták, és a marshalliánusok empirikusok. Egy empirikus (marshalliánus) orientáltságú közgazdász az általános egyensúlyelméletet szükségtelennek tartja empirikus következtetések levonása szempontjából. Pl. annak megmutatásához, hogy a Pareto-optimális egyensúly és a láthatatlan kéz mechanizmus eredményeként előálló állapot nem azonos, az empirikus szükségtelennek tartja egy általános egyensúlyi elméletre hivatkozni; a formalista (walrasiánus) viszont az egyensúly feltevéséből, és bizonyos piacok hiányából vezeti le ezt. Az előbbi egyszerűen elfogadja vagy elutasítja, mint empirikus tényt, hogy a piaci mechanizmusok az államiaknál hatékonyabb allokációt valósítanak meg.

Persze, radikális instrumentalizmusa miatt a friedmani módszertan a rendszeren kívüli változók közül ugyanolyan szelektíven fogadhat be, mint a neoklasszikus. A Friedman és a neokeynesiánusok közti vita azért érdekes, mivel rámutat arra, hogy Friedman retorikájában az elméleten "kívüli" valóságra hivatkozott, ami a politika, a hatalom számára azt a látszatot (valóságot?) kelthette, hogy ez az az elmélet, amely alternatívát jelent az elméleti elefántcsonttoronyba húzódó, akkori mainstreammel szemben. Módszertana éppolyan rendszerimmanens, ezoterikus politikák indukálására ad lehetőséget, mint az egyensúlyelmélet neokeynesiánusaié; azonban itt a hatalmi, a politikai rendszer ill. diskurzus az, amelynek szempontjából az immanencia lehetősége kínálkozik (az akkori mainstream nézőpontjából Friedman transzcendens, egyfajta kontár, céhen kívüli) A hatalom számára, amely a társadalom empiriájának radikális átalakulásával szembesült a `70-es évek végén, úgy tűnhetett, ez az elmélet az, amelynek praktikus mondanivalója, javaslata van az új helyzetben, az új helyzet számára. "Mondanivalója", "megoldási javaslatai" természetesen a hatalom számára.

Ha lehet arról beszélni, hogy az utóbbi "empirikus" válság átszivárgott a formalista módszertant követő elméletbe, akkor az ismét csak nem Friedman révén történt. Sokkal inkább a racionális várakozások elmélete (Robert Lucas) volt az, amely egyfajta paradigma váltást idézett elő ezekben a berkekben. Eme paradigmaváltást ezen berkeken belül természetesen nem úgy dekódolták, ahogy mi tesszük itt, hanem mint az elmélet "mikroalapjainak" helyreállítását. Ebben a rendszerben a "mikroalapok" manipulálásán keresztül történik a rendszer immunizálása az alternatív diskurzusoktól (mindenekelőtt a többi társadalomtudománytól).

A racionalista választások elmélete egyben a posztmodern tudásállapotra adott elhárító gesztus is. A posztmodern tudásproblematikát Keynes, és az őt követő "fundamentalista" értelmezők, a bizonytalanság középpontba helyezésével több vonatkozásban megelőlegezték. Legalábbis a jövő és a beruházások tekintetében a világot, a gazdaságot radikálisan a bizonytalanság fogalma jegyében értelmezték, ami alapvető kihívást jelentett a klasszikus (módszertanát tekintve jellegzetesen modern) közgazdaságtannal szemben. A posztmodern episztemológia azonban ennél is többet vár, azt pl., hogy a múlt és a fogyasztás tekintetében is radikalizáljuk a nem számszerűsíthető bizonytalanságot. A kutatási program itt nem a racionális viselkedés bizonytalan körülmények között (mint Lawson szerint Keynes-nél). A modernista neoklasszika a bizonytalanságot vagy nihilizmusnak tartja, mert saját lényegnek tartott lényegét semmisíti meg; vagy pedig számszerűsítve, azaz tulajdonképpen már nem mint bizonytalanságot saját ismerős episztemológiájával, módszertani feltevéseivel kebelezi be.

A bizonytalanság a posztmodern tudásban nem egy "tény" a diskurzuson kívül, sem pedig a "szubjektum" elméjének konstrukciója. A bizonytalanság nem szubjektum és objektum viszonyában jelentkezik, mivel a posztmodern tagadja ezen dualizmust. A modern tudomány, így a mainstream közgazdaság is, viszont pontosan ezen a dualizmuson, dichotómián oszcillálva létezik. A racionális választások elmélete a "szubjektum" vonalán haladva látszik a bizonytalanság, és tulajdonképpen a posztmodern kihívás ("nihilizmus") kérdését megválaszolni: mondván a dinamikus modellek nem tételeznek fel elég racionalitást. Odáig mennek, hogy felteszik az aktorok és a gazdasági szakértők informáltságának azonosságát. Az alany (szakértő) és a tárgy (gazdasági aktor) azonosak, egyfajta "azonos szubjektum-objektumot" képeznek, mégpedig a szubjektum által egyesítve: az aktorok önérdekük által hajtva cselekednek, tanulnak, informálódnak, és lesznek így várakozásaik azonosak a szakértőkével, azaz a modellalkotó közgazdászokéval, azaz igazodnak a szubjektumhoz. Ez egyben a független empíria végét is jelenti. Az így elgondolt világban nincs különbség empirikus elmélet és analitikus elmélet közt: emiatt is nem értették Friedmant, amikor ilyen különbséget tételezett maga és a neo--keynesiánusok közt.

Az egész racionális választás elmélet nem véletlenül hasonlít a bolsevik azonos szubjektum-objektum konstrukcióhoz. A modernitás két ágát képviseli ez a két áramlat. Az előbbi elméleti háttere előtt konstituálódó monetarista rendszerreform tervezetek - elgondolásaikkal és végrehajtásukkal együtt - sem véletlenül hasonlítanak az utóbbiakéhoz. A posztmodernként számon tartott szerzők - Nietzsche nyomán - több más modern dichotómia között a szubjektum és objektum dichotómiájáról is másképp vélekednek, mint a modernek, így az elméleti közgazdászok; éppen arra tesznek kísérletet, hogy ne ehhez hasonló duális fogalmakban írják le a világot.

Talán érdekesnek tűnhet, hogy Keynes "megtagadásában" sok marxista közgazdász is szerepet játszott. Keynes annak idején Marxot is klasszikusként (így az általa meghaladott "speciális esetként") könyvelte el, s a marxisták jó része ennek szellemében nem habozott rámutatni a `70-es évek válsága idején, hogy a keynesi receptek rövid időre szólóak voltak, s a "kapitalizmus alapellentmondását" nem tudták megszűntetni; s lám most itt van az olaj-, az ökológiai-, a szociokulturális válság.

A marxisták egy része azért "undorodott" Keynes-től, mert benne a bűnös és halálra ítélt kapitalizmus - időleges - megmentőjét látta. Voltak, akik Keynes "alulfogyasztási" elméletét megcáfoltnak minősítették, és a technológiai folyamatok iránti érzéketlenséggel vádolták. Az ilyen típusú vádak egyébként a monetaristák "kínálati gazdaságtana" irányába tették nyitottá az elméket. (Persze tévesen, mivel a kínálati gazdaságtan még messzebb van a technológiai folyamatok megértésétől - ez nem is érdekli -, mint Keynes.) Továbbá "szubjektivizmusa", a csere "felszíni" jelenségeire való koncentrálása, liberális mikroökonómiája miatt kritizálták; s azért, hogy nem a munkásosztállyal, hanem a termelő tőkéssel szimpatizál. Azt is felrótták neki, hogy nem a termelés, hanem csak a beruházások szocializálását javasolta. Ezeket a vádakat persze nem ugyanazok fogalmazták meg Keynes-szel szemben, s nem beszélhetünk egységes marxista anti-keynesizmusról.

Igazságtalanok lennénk, ha nem mutatnánk rá: történtek kísérletek Keynes és Marx között a közvetítésre. Így például párhuzamot mutattak fel Keynes béregység fogalma és Marx munkaérték elmélete közt, valamint a profitráta esése marxi elméletét vélték hasonlónak Keynes-nek a tőke csökkenő határtermelékenységére vonatkozó feltevéséhez. Bár ugyanebből mások épphogy Keynes-ellenes konzekvenciát vontak le: az állami intervenció azáltal, hogy csökkenti a kapitalistáknak rendelkezésre álló értéktöbbletet, a csökkenő profitráta miatti helyzetet még nehezebbé teszi. Ebben a logikában lényegében ugyanaz a logika érvényesül, amit a kiszorító hatás (crowding out) esetében a monetaristák tételeznek!

A marxisták a gazdaságelmélet lényegének a produktív aktorok közti jövedelemelosztásra vonatkozó tant tartották. Ebben legalábbis hasonlóak a monetaristákhoz. A klasszikus megközelítésben a munkás a szubjektum. Ennek marxista fordítása az, hogy a munkásosztály a produktív tényező a társadalomban, amelynek lehetősége van annak radikális átalakítására is. A monetarista fordításban a munkásosztály, a szakszervezetek a gazdasági improduktivitás forrásai, amennyiben bérköveteléseikkel kimozdítják a rendszert egyensúlyából és hatékonyságromlást idéznek elő; azaz egyfajta “sötét szubjektum” szerepébe került. Ezzel szemben a keynesi elméletben a munkás se így, se úgy nem meghatározó eleme a gazdasági rendszernek (ez még akkor is így van, ha a foglalkoztatás és jövedelem majdhogynem szinonimák nála.) A kényszerű munkanélküliségért nem a munkások, hanem a keresleti tényezők a felelősek. Ebben implicite az egész "ki a produktív?" kérdés felfüggesztése, s ezzel a munkásosztály egész messianisztikus feladatának - csakúgy mint sötét szubjektumként való szerepének - relevanciája elenyészett. Keynes elméletében az elosztási elméletek középpontjában álló szűkösségi feltevés nem érvényes: "míg a földszűkének lehetnek elkerülhetetlen okai, a tőkeszűkének nincs semmi ilyen lényeges oka."

Pusztán csak annyit akartunk állítani, hogy a marxista baloldal a keynesiánus tanokat illető kritikájában adott esetben a monetaristák kórusát erősítette. S az anti-keynesiánus marxisták a nyugati irodalmat jól ismerők szerint a többséget jelentik. Mindez összefüggésben van azon megállapításainkkal, melyeket a szimulákrum gazdaság és a baloldal kapcsolatát illetően kifejtettünk: a baloldal sem a monetarizmus, sem a "produktívizmus" problémájára nem adott választ (talán mert ezek nem is kérdések?), hanem ezen problémák részévé vált.

Válaszunk erre a kérdésre nagyjában-egészében "semennyiben". A válságot persze sokan sokféleképpen magyarázták, így nyilvánvaló, hogy nem univerzális igényű szcenáriót adunk elő, mikor egyfajta referenciaként megadjunk, mi melyik közgazdasági áramlat értelmezéssel értünk egyet. Hogy a jelenséget egyáltalán válságként értelmezhessük, az a részt vevők nézőpontjának felvételét igényli. A helyzetnek szimulákrumként való felfogása ennek nem mond ellen, mivel mi már túl vagyunk ezen a szituáción, s képesek vagyunk a történteket más megközelítésben látni. A mi igazságunk más igazság, de nem irreleváns. A történész képes olyan állításokat megfogalmazni, amelyet a történés idején a kortársak nem tudtak megtenni. Ettől azonban ezek a állítások még nem lesznek hamisak vagy irrelevánsak.

A válság okát, lényegét a keresleti problémákban látjuk. Nem arról van szó (ill. csak másodsorban), amiről a monetaristák beszélnek, "kínálati" problémákról. A kínálati problémák ráadásul nem függetlenek a keresletiektől: a romló (javuló) keresleti viszonyok romló (javuló) kínálati viszonyokat vonnak maguk után. Mégha el is ismerjük a kínálati problematika szerepét, akkor is rá kell mutatnunk, hogy annak javulását nem lehet azon a módon elérni, ahogy a monetaristák sugallják. S legfőképpen nem történt olyan egyetlen tényezős változás a körülményekben, az intézményekben stb., ami a keynesi tanok visszavonását indokolná. Sőt többféle új tényező figyelembe vétele sem vezet erre a következtetésre. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a válság ne térne el lényeges pontokon a `29-estől. Ezen eltérések között az egyik éppen az, hogy a gazdaságpolitikusok, minden elméleti fordulat dacára nem felejtették el a keynesi tanokat.

Vegyük a nyersanyagár-emelkedést! Mért csökkentené ez a keynesi tanok érvényességét? Ezt nem látjuk be. Politikai jellegű változás, azaz az OPEC létrejötte következtében nőttek az árak, ill. az OECD országok ciklusai felívelő szakaszukban találkoztak, így gyakoroltak a nyersanyag árakra keresleti nyomást. (Ráadásul az olajat kivéve, melynek válság előtti relatív árára való visszatéréséig még hosszabb időnek kellett eltelnie, a többi nyersanyagok árai egy-két éven belül visszatértek korábbi szintjükre.) Továbbá ökológiai szempontból az olajárak emelkedésének olyan pozitív hatása is volt, ami az energiatakarékos kutatások növelésében jelentkezett. Az olajárak emelkedése a `29-es helyzethez képest azért is pozitív különbség, mivel előnyös, profitnövelő beruházások lehetőségét nyitotta meg a tőke számára (igaz az olajkitermelésben is, nemcsak az energiatakarékosságban); a `29-es válság idején viszont általános volt az áresés, ami minden szektorban lehetetlenné tette a beruházást. Többen a termelékenység növekedésének megtorpanását arra vezették vissza, hogy a tőkének energia-intenzív elemeit kellett lecserélnie, pótolnia. Valójában helyettesítésre nem került sor, hanem a termék és technológia-fejlesztésnél invesztáltak. Ami viszont az ilyen technológiával felszerelt beruházások megtérülését növelte meg, hiszen azok így a szokásosnál nagyobb termelékenység növekedést eredményeztek aktiválásuk idején.

A termelékenység növekedés 1973-ban torpant meg, míg egészen addig viszonylag egyenletes volt. Ha tényleg autonóm kínálati tényező lenne emögött, akkor ez sokkal inkább egy folytonos változás formájában kellett volna jelentkezzen. Így sokkal inkább indokoltnak látszik a keresleti tényezők hatását látni ebbe. A K+F kutatásokra való kiadások a fejlett világban 1967 után stagnálni kezdtek, de nem valószínű, hogy ennek akkora hatása lett volna a termelékenységre. A későbbi kereslet visszaesésnek azonban idővel már lehetett ilyen hatása, mivel a szükséges források emiatt váltak szűkössé.

A monetarista iskola szerint a `70-es évek inflációját az USA gazdaságának korábbi túlfűtöttsége idézte elő. Ennek igazságát kár lenne vitatni, bár annak idején az OECD a legfontosabb országok kereskedelmi ciklusainak szerencsétlen egybeesésében jelölte meg az okot. Hogy a dollárkiáramlás mért okozott inflációs nyomást, az is külön probléma. Hiszen elvileg a kamatok eséséhez is vezethetett volna, s így csökkentőleg hathatott volna az inflációra. A lényeges kérdés itt azonban nem az infláció megugrásának magyarázata, hanem annak megindoklása, miért nem sikerült sokáig az inflációt visszaszorítani. Hiszen a nyersanyagár emelkedés rövid időszakra korlátozódott, s ez még az olajra is igaz, a többi nyersanyagár pedig, mint mondtuk, egy-két év után visszaesett korábbi szintjére. S az energia árak emelkedését egyébként is jelentős részben tompították a fejlett országok kormányai által adott adókedvezmények. (A végső felhasználóhoz kerülő olajszármazékok árában ráadásul számos olyan, összességében nem elhanyagolható költségtényező - szállítás, lepárlás, feldolgozás stb. - van, amely nem függ a nyersolaj árától.)

A monetarista elmélet a racionális várakozások elméletével itt, az infláció tartósulásának magyarázatával lép be. Ezen elmélet szerint a munkavállalók várakozásai befolyásolják a munkaadókkal kötött bérmegállapodásokat, s ezek a várakozások aztán beépülnek az árakba. Ezek a várakozások teszik lehetetlenné az árak leszorítását. A marxiánus vagy baloldali elmélet tulajdonképpen lényegét tekintve nem ad ettől szögesen eltérő magyarázatot. Nem a várakozásokkal magyarázza az inflációt, hanem azzal, hogy a munkások, akik nem racionálisan viselkednek, és nem tudnak olyan szerződést kötni, amely (részben) mentesíti őket az infláció hatásától, mindazonáltal utólag hozzájárulnak az árak emeléséhez azzal, hogy kompenzációt követelnek munkaadójuktól. Így ebben az értelmezésben az infláció és a válság mélyén elosztási konfliktusokat kell látnunk.

A válság monetarista értelmezésében elosztási konfliktusok akkor is szerephez jutnak, mikor pl. arról van szó, hogy az olajár-emelkedést, vagy a környezeti adók emelkedését próbálják felelőssé tenni a növekedés megtorpanásáért. Ekkor ezzel a profitszint szükséges emelkedésének lehetséges módozataira is javaslatot tesznek implicite. (Szorítsuk vissza az olajárakat, nem alkalmazzunk környezeti adókat!) A munkanélküliség "pénzügyi vonzerejének" növekedéséről is szó esik, mint a romló "kínálati" adottságok eleméről, amiből szintén viszonylag könnyűszerrel következtethetünk a javaslatokra (munkaerőpiac "reformja").

Egyes marxista értelmezők a munkabér javára történt újraelosztást említik, mint ami a profithányad összeszűkülésén keresztül alapvető szerepet játszott a krízisben. Bowles, Gordon és Weisskopf a munkának a tőkéhez képesti megerősödésében látja a válság okát: a munkaadó befolyása gyöngül, nő a munka ellenállása, csökken a motiváció. Bleaney a munkások aspirációs szintjének emelkedésében látja az okát annak, hogy a béreket illetően nőtt az igényszint: az életszínvonalra vonatkozó elvárások kialakításában már nem a korábbi tapasztalat, hanem a sci-fi és a futurológia által kreált szociális képzelet vált a mércévé. Az OECD országokban a nemzetközi verseny éleződése miatt a tőkések nem tudták áremelésekkel szinten tartani a profitot, s így a verseny és a munkabér növekedése együttesen a profit csökkenéséhez vezetett.

A válság elosztási konfliktusként való értelmezése annak megoldását illetően azonban a marxistákat más irányba viszi, mint a monetaristákat (a két irányzat episztéméje hasonlósága ellenére). Előbbiek a reálbérek emelkedését javasolják, ami növelné a foglalkoztatást, a hatékony keresletet, javítaná (!) a munkamorált, és növelné a termelékenységet. Ezen javaslatok nem marxista ihletésűek, jelentős részben keynesi elemeket tartalmaznak, mivel arra építenek, hogy a növekvő kereslet húzza maga után a kínálatot. (Azaz nem klasszikus elemek visszaépítésében keresi a kilábalás irányát.) Ennek mikroszintű elemei is vannak. Így pl. rámutatnak arra, hogy a munkások ellenállása, lazítása akkor csökken, mikor van kereslet, azaz megrendelés: ilyenkor nem féltik munkahelyüket, és nem fogják vissza magukat, hogy minél jobban elhúzzák a munkát. A menedzsment is akkor kényszerül hatékonyságnövelő megoldásokat alkalmazni, a termelés növelése, racionalizálása irányában nyomást kifejteni, mikor jelentős a növekedés. Összességében ezekkel a keynesiánus receptekkel az elosztási konfliktusnak a megoldását a konszenzus, a "mindenki jól járhat" elve jegyében keresik, a bevett szociáldemokrata ideológia jegyében. Megfogalmazódik bizonyos kritika a munkások irányában is: ha azok a válság kezdetén magukra vállalták volna a cserearányok 2%-os romlásának következményeit (ami igazán nem sok, hisz mindössze egy éves GDP növekedésről van szó), akkor nem csökkent volna a profit, és az egész válságkorszak nem köszönt be. A munkásosztály mint bűnös ebben a narratívában is fontos szerephez jut, de ebből a bűnből nem következik az a büntetés, ami a monetarista narratíva szerves része (s amely nem is a munkásosztály, hanem az állam ellen irányul). Méghozzá azért nem, mivel néhány fejlett országot leszámítva a kereslet állami eszközökkel történő élénkítésének nem lehet akadálya, lévén az államadósság szintje ezt megengedi.

A monetarista értelmezés ezzel szemben olyan ideológiai keretet applikál a helyzetre, amely a konfliktus élezésének és az élezés legitimitásának lehetőségét egyszerre teremti meg. A keynesi fiskális szerepvállalásnak nemhogy növelésére, de még szinten tartására sem látnak lehetőséget. Ennek okai a világgazdaság nyitottsága, az infláció racionális várakozások jegyében való értelmezése és a "crowding-out" hatás. Mindezek nem teszik lehetővé szerintük a korábbi társadalom-gazdasági rendszer stabilizálását.

Manapság a jegybank monetáris politikáját illetően a "monetaristá"-nak és a "keynesiánus"-nak nevezett transzmissziós mechanizmusoknak egyaránt tulajdonítanak relevanciát, bár mindkettővel szemben megfogalmaznak ellenvetéseket. Már abban a tényben is, hogy a monetáris politika esetében is van egy - így vagy úgy - Keynes nevéhez kapcsolt orientáció, azt mutatja, hogy a keynesianizmus és a monetarizmus nem egyszerűen "az" állam gazdaságpolitikai szerepvállalása tekintetében tér el, amint azt a parodisztikus dichotómia utólagos konstruáló felfogása sugallja. A gazdasági struktúrára vonatkozó feltevések játszanak abban szerepet, hogy milyen monetáris politikát támogatunk: Hicks modelljében pl. egy döntő mértékben "önfinanszírozó szektorral" rendelkező gazdaságban a monetáris hatóság kamatlábat célzó ("keynesiánus") törekvései sikeresebbek, míg egy "hitelszektor" által uralt gazdaságban a pénzmennyiség, a likviditás szabályozásának lehet nagyobb hatása.

Annak, hogy a világ legjelentősebb jegybankjai a pénzmennyiség-szabályozás mellett tették le voksukat, nem elméleti, hanem egyszerűen empirikus okai vannak. Nem egy elméleti megközelítés "igazságának" bebizonyosodásáról, egy másikénak a "falszifikálódásáról" van szó. Mint a fenti módszertani fejtegetésben láttuk, Friedman számára sosem az elméleti igazság, hanem annak instrumentális sikere a döntő. Ebben a pragmatikus szellemben dönt pl. a Bundesbank: "a hosszú távú empirikus stabilitás, ami a M3 és az inflációs ráta alakulása közt megfigyelhető" teszi indokolttá a pénzmennyiség-szabályozást. Tehát semmiféle obskúrus teoretikus indoklás, egyszerűen az empíria.

A monetarista (pénzmennyiség szabályozó) monetáris politika szempontjából az állam akadályozó tényező. A jegybank a jegybankpénz mennyiségét kívánja szabályozni, ugyanakkor az állam a költségvetési deficit finanszírozásával állítólag "megzavarja" a jegybank efeletti kontrollját. Csakhogy ugyanígy akadályozó tényező pl. - hogy a legfontosabbat említsük - lehet a refinanszírozás igénybe vételén keresztül a banki szektor. A monetarista pénzszabályozás mind az állammal, mind a bankokkal szemben partneri kapcsolatot kell kialakítson, hogy a rendszer logikájához szükséges pénzmultiplikátor stabilitását biztosítsa. A monetarista komplexumban azonban az állammal szemben nem partneri viszony, hanem annak "visszaszorítása" fogalmazódik meg, azaz egyfajta ellenségesség tételeződik. A pénzkínálat szabályozásában a közületi szektor finanszírozási szükséglete (PSBR) szabályozásának következetesen nagyobb szerep jutott, elsősorban mivel a bankszektor pénzteremtésének okát a magánszektor beruházásaiban, költekezésében látták, amit eredendően produktívnak tartottak, szemben az államéival.

Igaz, ennek a tényezőnek az amerikai monetarizmus - szemben a brittel - nem tulajdonított korábban akkora szerepet. (A britek a `70-es évek közepén az IMF-hez kellett forduljanak segítségért, és akkor került be a szándéknyilatkozatba (letter of intent) a PSBR-re (public sector borrowing requirement) vonatkozó kikötés.) Ez a brit és amerikai monetarizmuson belüli különbség tévesen arra a következtetésre vezethetne, hogy az állam ill. a fiskális politika ügye neutrális a monetarizmusban. Azonban a monetarizmus mint globális jelenség (és mi ennek tartjuk) az állam globális visszaszorításának gyakorlata és ideológiája. Az USA mint az egyik állam (mint szuperhatalom) megerősödik az adósságválság idején ill. Reagan alatt, de a többi állam meggyengülése rovására. Egy idő múlva, a `80-as évek végére aztán Amerikában is dominánssá válik az állam visszaszorításának, az adósság, a deficit csökkentésének ideológiája.

A gyakorlatban a monetáris-fiskális koordinációt intézményi, procedurális feltételek nehezítik. Elméleti különbségek is vannak az egyes irányzatok között. De semmi sem tenné szükségessé pragmatikus oldalról olyan szembenállások létét, amelyeket az elmélet "állam és nem állam" között tételez.

A politika "mezejére" való áttevődéssel a gazdaságelméleti dichotómiák, az elméleteket a felnövekvő generációk agymosása érdekében parodizáló didaktikus tanmesék elvesztik relevanciájukat. A hatalomnak elsősorban technikákra, nem elméletekre-ideológiákra van szüksége; Friedman és a monetarista iskola ezt kínálta a `70-es években. Azonban ugyanazon konzervatívok, akik egykoron a pénzmennyiség szabályozásában látták az előző kormányok "bűneit" helyrehozó instrumentumot, hamar eldobják azt, ha az eszköz használhatatlannak bizonyul.

A brit monetarizmus `80-as évekbeli fordulatait szemlélve világossá válik, hogy a napi praktikus szükségletek hamar relativizálják az elméletek a priori koherensnek tűnő megközelítésmódját. A brit monetarizmus kezdetben a széles értelemben vett pénz mennyiségi szabályozását tekintette feladatának, majd fokozatosan, az amerikai gyakorlatnak megfelelően áttért a monetáris bázis, a szűk értelemben vett pénz szabályozására. Majd ezzel is szakítva, feladta a pénzmennyiség szabályozását mint gazdaságpolitikai eszközökkel elérendő célt. A brit politikát az M3 szabályozásának font-felértékelő hatása késztette erre: a széles értelemben vett pénz növekedésre vonatkozó cél érdekében magasan kellett tartania a kamatlábat, ami a font felértékelődéséhez vezetett. Csakhogy az USA-val ellentétben, amelynek az árfolyamon kívül számos (hatalmi) eszköze van a külső egyensúly helyreállítására, Nagy-Britannia nem engedheti meg magának tartósan a túlértékelt fontot. Egyébként az M3-ról az M0-ra való áttérés brit propagátorai, akik az amerikai technikát támogatták, sajátos módon maguk alkalmazták a monetarista címkét, pejoratív értelemben az akkori brit gyakorlatra.

A politikusok - pártállástól függetlenül - ilyetén pragmatikus viszonya a gazdaságelméletekhez tulajdonképpen sok olyan dolog észrevételére is képessé teszi őket, amelyet az absztrakcióikba magukat elásó közgazdászok nem hajlandók észre venni. Ugyanakkor minden bizonnyal igaza van Keynes-nek is, mikor azt mondja, hogy "azok a `gyakorlati emberek`, akik menteseknek vélik magukat minden szellemi befolyás alól, rendszerint valamelyik rég elhunyt közgazdász rabszolgái. Magas állásokat betöltő őrültek, akik hangokat hallanak a levegőben, hajdani könyvmolyoktól kölcsönözték rögeszméik magvát." A politikusok pragmatizmusára a dogmatizmus és nem-dogmatizmus sajátos kevercse jellemző.

A `80-as évek végére az így gondolkodó politikusok számára "kiderült", hogy a thatcherizmus lényege, zászlóshajója nem a monetarizmus, hanem a kínálati közgazdaságtan. Ez alkotja a stratégia "mikroökonómiai" kemény magját, s a korábbi makroökonómiai rész, amelyről kiderül, hogy egy kicsit mindig is "gyanús volt", lekerül a színpadról.

Ennek a fordulatnak van egy olyan sodrásiránya is, hogy a keynesi forradalom azon elemeit, melyet a friedmani irányzat még megőrzött (makroökonómiai beállítottságát; pragmatikus viszony a mikroökonómiai alapokhoz, amely nem követeli meg, hogy a neoklasszikus dogmatizmussal gondolkodjunk a mikroalapokról akkor, amikor makrokérdésekkel foglalkozunk), most elsodorja egy "klasszikus klasszicizmus", ahol a kínálatról újra azt kezdik gondolni, hogy megteremti a maga keresletét. (Erről Friedmannál azért nem volt szó.) A politikusok pragmatizmusa újabb dogmatizmusokat segít itt uralomra. Ez a kínálati "szöveg" megy, a retorika az ilyen múmiák visszatérést sugallja akkor, amikor a jóléti rendszerek reformjáról van szó. A "tőkefedezeti nyugdíjrendszer" teljesen azonos ideológiai alapon nyugszik, mint a `80-as évek monetarizmusának adócsökkentési hulláma.

Ugyanakkor elismerik a rájuk jellemző a pragmatikus, ad hoc szellem jegyében, hogy keynesi stimulusoknak is megvan a helyük a kortárs gazdaságpolitikában az inflációellenes harc és a költségvetés kiegyensúlyozása mellett.

A monetarizmus kifejezésnek a fentiekben kirajzolódó pluralitása nem teszi értelmetlenné azt, hogy mi ezt a fogalmat mindezen különbségektől elvonatkoztatva használtuk. Számunkra (azaz a Hegel-Fukuyama társaság számára) a monetarizmus nem azt jelenti, amit a parodikus felfogásban, nem azonos a neoklasszikus gazdaságtannal, sem a lehetséges jegybanki politikákkal, vagy politikai irányzatokkal. Mi egy olyan komplexum leírásának centrális fogalmaként használtuk, amely mindazonáltal nem független ezen jelentésektől. Mindazonáltal a komplexum egészének leírása más jelenségeket kiemelve és középpontba állítva, más módszerek és filozófia alapján közelít a témához, másképp látja a valóságot, mint ahogy az az itt számbavett értelmezések bármelyike felől adódik. A jelenség vizsgálatát a továbbiakban is feladatunknak tekintjük.

1. Amariglio, Jack (1990): Economics as a Postmodern Discourse, in: Samuels (ed) 1990.

2. Andor László (1996) Keynes ellenzékben, in: Társadalmi szemle 1996/3.

3. Backhouse, Roger (1993): The Debate over Milton Friedman`s Theoretical Framework: An Economist`s View, Hendelson-Dudley-Evans-Backhouse (eds) 1993.

4. Bleaney, Michael (1985): The Rise and Fall of Keynesian Economics, Macmillan 1985.

5. Congdon, Tim (1988): British and American Monetarism Compared, in: Keynes, Money and Monetarism, The Macmillan Press Ltd. 1989.

6. Danto, Arthur C. (1985): Narration and Knowledge, Columbia University Press 1985.

7. Davidson, Paul (1988): Keynes and Money, in: Keynes, Money and Monetarism, The Macmillan Press Ltd. 1989.

8. Dudley-Evans, Tony (1993): The Debate over Milton Friedman`s Theoretical Framework: An Applied Lingiust`s View, in: Hendelson- Dudley-Evans- Backhouse (eds) 1993.

11. Galbraith, James K. (1988): The Grammar of Political Economy, in: Klamer-McCloskey (eds) 1988.

12. Habermas, Jürgen (1994): Válogatott tanulmányok, Atlantisz 1994.

13. Henderson, Williem- Dudley-Evans, Tony- Backhouse, Roger (eds) (1993): Economics and Language, Routledge 1993.

14. Hicks, John R. (1978): A keynesi gazdaságtan válsága, KJK 1978.

15. Howard, M.C. - King, J.E.: A History of Marxian Economics, Macmillan 1992.

16. Howell, David (1989): Monetarism and the Politicians, in: Keynes, Money and Monetarism, The Macmillan Press Ltd. 1989.

17. Hutchison, Terence W. (1993): Keynes versus the `Keynesians`...?, in: Walter, Allan (eds): A Critique of Keynesian Economics, Macmillan 1993.

18. Keynes, John M. (1965): A foglalkoztatás, a kamat és a pénz általános elmélete, KJK 1965.

19. Klamer, Arjo- McCloskey, Donald N. (eds) The Consequence of Economic Rhetoric, Cambridge Economic Press 1988.

20. Leijonhuvfud, Axel (1993): Keynes and the Classics, in: Walter, Allan (eds): A Critique of Keynesian Economics, Macmillan 1993.

21. Madár Péter (1996): Alternatív pénzpolitikai stratégiák I., in: Bankszemle 1996/3.

22. Mayer, Thomas (1993): Thruth versus Precision in Economics, Edward Elgar Publishing Company 1993.

23. Monetarizmus: múlt és jelen 1997, MTA Debreceni Akadémiai Bizottság és Friedrich Ebert Alapítvány

24. Nietzsche, Friedrich (1994): Az értékek átértékelése, Holnap 1994.

25. Ohnsorge-Szabó László (1998): Szimulákrum, monetarizmus és a halál új perspektívái, in. Nemzetstratégia kötetek 2. rész (szerk.: Varga Csaba - Tibori Tímea)

26. Samuels, Warren J. (ed) (1990): Economics as a Discourse, Kluwer Academic Publishers 1990.

27. Szabó László (1994): Civil társadalom: negáció és affirmáció, 1994 Kézirat