Bodai Zsuzsa:

 

 

A mennyiségi pénzelmélet brit gyökerei

(John Locke és David Hume pénzelmélete )

 

A modern időkben az inflációról folyó vita többé-kevésbé a 16. század óta zajló vita folytatása. Az 1970-es inflációról szóló monetarista polémia sok szempontból a több évszázados vita legutolsó fordulója volt. A jelenlegi monetarizmus eszmetörténeti előzményei, forrásai már a 16-18. században kialakult mennyiségi pénzelméletekben megtalálhatók. Jelen tanulmány a mennyiségi pénzelmélet első formáit, nevezetesen John Locke és David Hume pénzelméletét vázolja fel.

A mennyiségi pénzelmélet történetének kezdete a 16. századra tehető. A nagy földrajzi felfedezések és a gyarmatosítás következtében a 16-18. században nagytömegű arany és ezüst áramlott Amerikából Nyugat-Európába, ami jelentős áremelkedést okozott. Az árrobbanás ténye komoly érdeklődést és vitákat váltott ki a korabeli gondolkodók körében. Ezen vitákból nőtt ki a mennyiségi pénzelmélet, melynek képviselői a pénz mennyisége és az árszínvonal közötti kapcsolatra kerestek magyarázatot.

Elsőként 1568-ban Jean Bodin francia jogtudós, filozófus írta le a dél-amerikai és a közép-amerikai spanyol gyarmatokról nagy mennyiségben Nyugat-Európába áramló nemesfém inflációs hatását.

A pénz vásárlóereje és a pénz mennyisége közötti kapcsolatot, az arányossági posztulátumot első formájában, 1691-ben John Locke fogalmazta meg, miszerint az árszínvonal mindig arányos a pénzmennyiséggel.

Majd 1752-ben David Hume a két közgazdasági változó (a pénzmennyiség és az árszínvonal) kapcsolatát ok-okozati összefüggésként értelmezte.

Locke és Hume pénzelméletüket egyfelől az infláció tényéből kiindulva, másfelől a merkantilizmussal való polémiában fogalmazták meg.

A 16-18. században uralkodó gazdaságpolitika és elmélet, a merkantilizmus a gazdagságot a pénzzel azonosította. A merkantilisták a nemzet gazdagodását a nemesfémek (az arany és az ezüst) felhalmozásában látták, s ennélfogva aktív külkereskedelmi mérleg elérésére törekedtek, mert így nemesfém áramlott az országba. A külkereskedelem a gazdagság és a nemesfém tulajdonának gyarapítására az egyetlen út." - írja Thomas Mun. A nemesfémnek az országba való beáramlását a merkantilisták az államhatalom segítségével képzelték el. A tőkés fejlődés kialakulását különböző állami intézkedésekkel (Pl.: behozatali tilalmak, behozatali vámok, exportprémiumok stb.) segítették.

Locke és Hume a merkantilistákkal szemben liberális gazdaságpolitikai elveket fogalmaztak meg. Ők a gazdaság és a politika szétválasztására törekedtek, úgy gondolták, hogy az államnak nem szabad beavatkoznia a gazdasági folyamatokba. Gazdaságpolitikai elveik jól tükröződnek pénzelméletükben és a külkereskedelmi mérleg természetes kiegyenlítődésének Hume által megfogalmazott teóriájában.

Locke: "A kamatról és a pénz értékéről" szóló 1691-es tanulmányában foglalkozik avval a kéréssel, hogy: lehet-e, érdemes-e a kamatláb nagyságát, a pénzkölcsönzés árát törvényi úton szabályozni? A kérdésre így válaszol: "... nyilvánvalóan nem lehet." Mivel nincs olyan törvény, amely megakadályozná az embereket abban, hogy odaadják a pénzüket annak, akinek akarják, hogy a hitelezőtől annyi pénzt kérjenek, amennyire szükségük van. Senki sem kedvtelésből vesz, vagy ad kölcsön. A pénz hiánya idején minél inkább szüksége van valakinek pénzre, annál többet fizet érte. A pénz árát egyedül a pénz mennyisége határozza meg, ami pedig állandóan változik. Ezért ugyanúgy nem lehet a kamatlábat központilag rögzíteni, mint ahogy lehetetlen az élelmiszerek árát meghatározni éhínség idején.

"Mivel a pénz egy univerzális árucikk, és annyira szükséges a kereskedelemhez, mint az élethez az étel, mindenkinek kell, amennyiért csak meg tudja szerezni, és elkerülhetetlen, hogy sokat fizessen érte, mikor hiány van belőle. Márpedig az adósságok, és nem kevésbé a kereskedelem, divatba hozták a kölcsönzést."(4)

Locke tehát úgy véli, hogy a kamatlábnak a pénz piacán, azaz a hitelezők és a kölcsönt felvevők által kell meghatározódnia. Az a törvény, amely a kamatláb csökkentését tervezi (6%-ról 4%-ra), nehézkessé tenné a pénzkölcsönzést, így akadályozná a kereskedelmet. A törvényi szabályozás ellen szól az az érv is, hogy a törvényt nehéz lenne betartani, mert azok, akik jártasak az ügyeskedésben (a bankárok és a brókerek) valószínűleg megtalálnák a módját a törvény kijátszásának. A törvény így csak azt érné el, hogy azok adják olcsóbban a pénzüket, akik kevésbé jártasak a gazdasági életben.

Locke megkülönbözteti a természetes és a törvényes kamatlábat. Úgy véli, hogy a természetes kamatot a kereslet-kínálat alakulása határozza meg. A törvényes kamat pedig értelemszerűen a központilag rögzített kamat. Locke szerint az lenne az ideális, ha a kettő között jelentéktelen lenne az eltérés. Az említett törvényjavaslat hatására azonban a természetes kamat túl magas lenne a törvényeshez képest.

A pénz természetes kamata Locke szerint kétféleképpen emelkedhet:

Locke szerint a tervezett törvényi beavatkozás ezeket az okokat nem szüntetné meg, ezért értelmetlen.

Vitatja azt az állítást, hogy a kamatláb csökkentése arányosan megnöveli minden más értékét. Megkülönbözteti a pénz árát és vásárlóerejét. A pénz árán a pénz használati díját, a kamatot érti. A pénz vásárlóereje pedig egész egyszerűen azt jelenti, hogy egységnyi pénzmennyiségért az adott áruból mennyit lehet vásárolni. A pénz vásárlóerejét, a termékek árát szerinte egyedül a pénzmennyiség és az adott termékből rendelkezésre álló mennyiség hányadosa határozza meg, nem pedig a kamatláb. A kamatláb közvetlenül nem hat a pénz vásárlóerejére, csak a kereskedelem akadályozásán vagy serkentésén keresztül változtatja meg a kinnlevő pénz- és árumennyiséget, és ezen keresztül az árakat.

D. Hume -J. Locke gondolatait folytatva- 1752-ben a pénzmennyiség és az árszínvonal összefüggésének magyarázatát ok-okozati kapcsolatként értelmezte. Megfogalmazta, hogy a pénzmennyiség változása arányos eltérést fog okozni az árszínvonalban.

"Minden dolog ára a pénz és az áruk mennyisége közötti aránytól függ, és bármelyik számottevő változásának ugyanaz a következménye: vagy emelkednek az árak, vagy csökkennek. Ha az áruk mennyiségét növeled, akkor alacsonyabb lesz az áruk, ha pedig a pénzt szaporítod meg, akkor felmegy. Az egyik vagy a másik csökkentése viszont pont az ellenkező eredményre vezet."(2)

Felhívta a figyelmet arra, hogy az árak nem az országban lévő áruk , illetve a pénz abszolút mennyiségétől függenek, hanem csak a piacra kerülő áruk, illetve a forgalomban lévő pénz mennyiségétől.

"Ha ládafiába zárják a pénzt, ez az árak szempontjából olyan, mintha nem is létezne, s ha az árukat raktárakban és csűrökben halmozzák fel, annak ugyanilyen következménye lesz. Mivel a pénz és az áru ilyen esetekben sosem találkozik egymással, nem is gyakorolhat semmilyen hatást egyik a másikra."(2)

D. Hume már azt is felfedezte, hogy az árszínvonal alakulásában szerepet játszik a pénz forgási sebessége. Így ír: "Miután a pénz mindenféle üzletkötésnél és adásvételnél megjelenik, és mindenütt a csere mértékegységéül szolgál, az országban lévő pénznek is nagyobb szerepe lesz; ekkor minden áru a piacra kerül, a pénzforgalom kibővül, és ugyanaz történik, mintha a régi pénzösszegnek egy nagyobb országot kellene ellátnia. Ezért aztán ... minden olcsóbb lesz, az árak fokozatosan csökkennek."(2)

A mennyiségi pénzelmélet történetében D. Hume volt az első, aki különválasztotta a forgalomba kerülő pénzmennyiség növekedésének rövid és hosszú távú hatásait.

Megfigyelte, hogy rövid távon a forgalomba kerülő pénzmennyiség növekedése kedvezően hat a reálfolyamatokra: ösztönzi mind az iparos, mind a kereskedő, mind pedig a földműves tevékenységét."Azt tapasztaljuk - írja - hogy minden olyan országban, ahová a pénz a korábbinál nagyobb tömegben kezd beáramlani, minden átalakulásnak indul: megélénkül a munka és a sürgölődés, a kereskedő vállalkozóbb szelleművé válik, az iparos szorgosabb és képzettebb lesz, sőt még a földműves is fürgébben és figyelmesebben ballag az ekevas után."(2)

D. Hume a pénzmennyiség növekedésének a reálfolyamatokra gyakorolt kedvező hatását az ún. "lag" (lemaradás) jelenséggel magyarázta. Megfogalmazta azt a tényt, hogy az árak alkalmazkodása a forgalomba került új pénzmennyiséghez nem rögtön, hanem csak bizonyos idő elteltével fokozatosan, lépésről-lépésre következik be előbb az egyik, később a másik terméknél. Azt írja: "Az arany és az ezüstmennyiség növekedésének szükségszerű következménye, ... hogy az árak lassanként emelkedni kezdenek: először az egyik cikké, aztán a másiké, mígnem végül minden ár megfelelő arányba kerül az országban lévő fémpénz új mennyiségével."(2)

Arra is D. Hume mutatott rá elsőként, hogy az áruk árai közül legutoljára a munka ára, vagyis a munkabér emelkedik. Az árarányok változásának hatására megváltoznak a termelési mennyiségek is. A pénzmennyiség növekedése tehát rövid távon nem semleges. De Hume szerint, csakis a pénz beáramlása és az árak emelkedése közötti rövid időszakban igaz az, hogy az arany és az ezüst mennyiségének növekedése jótékonyan hat az iparra, a kereskedelemre és a földművelésre.

Az áremelkedés folyamatában tapassztalható "lag" (lemaradás) jelenségből azt a következtetést vonja le, hogy a kormányzat politikája akkor helyes, ha a forgalomban lévő pénz mennyiségét emelkedőben tartja. Erről így ír, kritizálva a merkantilistákat: "Egy állam belső jóléte szempontjából a pénz nagyobb vagy kisebb mennyiségének nincs jelentősége. A jó kormányzati politika csupán arra szorítkozhat, hogy lehetőleg biztosítsa folytonos növekedését, hisz ezzel ébren tartja a nemzetben a serénység szellemét és növeli azt a munkaerőalapot, mely minden valódi hatalom és gazdagság záloga. Az az ország, ahol a pénz mennyisége apad, valójában gyengébb és szerencsétlenebb azoknál, amelyekben ugyan nem több a pénz, de szaporodóban van. Ez könnyen megmagyarázható, ha figyelembe vesszük azt, hogy a pénz mennyiségének ingadozását nem kíséri rögtön az áruk árának azzal arányos változása. Mindig el kell telnie egy bizonyos időnek, amíg a dolgok az új helyzethez igazodnak, s amilyen előnyös az iparra nézve az , amikor az arany-és ezüstállomány növekszik, olyan veszélyes, midőn e fémek mennyisége csökken. A munkás nem kap annyi munkát a gyárostól és a kereskedőtől, a piacon azonban mindenért ugyanannyit kell fizetnie. A bérlő nem tudja eladni a gabonát meg a jószágot, de földesurának ugyanannyi bérleti díjat kell fizetnie, mint korábban. Könnyen belátható, hogy ilyenkor szükségszerű az elszegényedés, felbukkan a koldusok hada és eluralkodik a tétlenség."(2)

Milyen hatást vált ki a fogalomba kerülő pénzmennyiség növekedése hosszabb távon. D. Hume úgy gondolta: míg rövid távon a pénz kedvezően hat a reálgazdaságra, addig hosszabb távon nincs hatással arra, azaz semleges. A 18. században D. Hume fejtette ki a legkövetkezetesebben azt a gondolatot, hogy az arany és az ezüst természetes módon oszlik el az egymással kereskedő országok között, és a nemzetgazdaságok kereskedelmi mérlege pedig spontán módon az egyensúly felé törekszik.

D. Hume természetes egyensúly elmélete, - amely a klasszikus iskola egészére jellemző gondolat- alapját képezi egész merkantilizmus kritikájának. A merkantilisták aktív külkereskedelmi mérleg elérésére törekedtek, sőt érmekiviteli tilalmat követeltek. D. Hume bebizonyította, hogy a merkantilista gazdaságpolitika elhibázott, eredménytelen. Abból indult ki, hogy adott országban a pénzmennyiség növekedése, (mint aktív ok) árszínvonal emelkedést indukál. De az egymással kereskedő országok árszínvonalának változásai az országok között áruáramlást és vele ellentétes érmeáramlást idéznek elő. Hiszen az áruk oda vándorolnak, ahol több pénzt adnak értük, míg a pénz is odamegy, ahol több áruért lehet elcserélni. A fenti összefüggéseket a következő példával illusztrálta: "Tegyük csak fel azt, hogy a Nagy-Britanniában lévő pénz egyik napról a másikra megötszöröződik. ...Nem emelkedne-e elkerülhetetlenül a munkaerő és minden áru ára oly szédítő magasságba, hogy egyetlen szomszédos nemzet sem tudna nálunk vásárolni, miközben az ő áruik a mi számunkra oly olcsóvá válnának, hogy azok - minden esetleg bevezetett törvény ellenére is - hozzánk özönlenének, a mi pénzünk pedig hozzájuk. Ez egészen addig tartana, amíg a külföldiekkel egy szintre kerülünk és elveszítjük azt a vagyoni fölényt, amelynek számunkra oly kedvezőtlen következményei voltak."(2)

Mindebből azt a következtetést vonta le, hogy alaptalan a félelem az arany országból való kimenekülésétől, és felesleges minden adminisztratív beavatkozás ennek megakadályozására, hiszen az automatikus önszabályozó folyamat eredményeként az eredeti egyensúlyi állapot újra helyreáll.

 

 

Irodalom:

 

1. Ignaz Emrich: Die geldtheoretischen und geldpolitichen Anschaungen John Lockes. München, Heller, 1927.

2. David Hume: A kereskedelemről. A pénzről. A kamatról. A kereskedelmi mérlegről. In: David Hume összes esszéi II. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest, 1994.

3. David Laidler: The Quantity Theory is always everywhere controversial - why? University of Adelaide, Australia, 1989.

4. John Locke: Essay on Interest and Value of Money. London, Alex Murray, 1870.

5. John locke: Értetkezés a polgári kormányzatról. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

6. Kerekes Anna: David Hume pénzelmélete. Bankszemle, 1993/1-2.