Önkorlátozással kell élnem az elemzés 'teljesértékűségét' tekintve, tudomásul véve, hogy az originálisan új, általunk kitalált vagy legalábbis az utóbbi néhány évben kialakult fogalmakat - de csak azokat - kell itt és most meghatározni; megmondani, hogy mit jelent, milyen módon kapcsolódik be a relációs rendszerbe. E fogalmak értelmezésekor elsősorban azoknak a szerzőknek az elemzéseire támaszkodom, akik az adott fogalmat bevezetik, vagy legpontosabban meghatározzák - javasolva, hogy használjuk egységesen az általuk megadott értelemben a fogalmat. Ha több definiálási-leírási kísérlet van, a puszta kiválasztással egyben javaslatot teszek arra is, hogy a változatok közül melyiket, milyen értelemben tekintem optimálisnak a közös használatra. És ha valamire feltétlenül szükség van, de nem definiálta senki, kitalálom én a definíciót. (A definíciót, leírást úgy jelzem, hogy keretben kiemelem a fogalom megnevezését azon bekezdés előtt, amelyben a meghatározásra kerül sor.)

Az új fogalmak esetében a 'fogalomelemzés' inkább orientálás - a közös fogalmakkal való gondolkodás irányába. Annyit jelent, hogy a fogalmak szövegkörnyezetét áttekintve kiemeljük a leglényegesebb elemzéseket az adott témakörben, és megpróbálom fogalmilag tisztázni, hogy mi fontos a teljes szöveg ismeretében a szintézis megírásához. Ezáltal mindenki, aki egy-egy részt írni fog, tájékozódhat a teljes koncepcióban anélkül is, hogy végiglapozná, ki-mit ír az ő témáján kívül eső kérdésekről.

Kissé bonyolultabb a helyzet azokkal a fogalmakkal, amelyeknek 'múltja' van. Nyilvánvaló, hogy az állam, érték vagy kultúra, tudás fogalmának az értelmezésére akár egy-egy önálló tanulmányt szánhatnánk, ha többé-kevésbé korrekt fogalomelemzésre szeretnénk vállalkozni - amire azonban nincs lehetőségem sem nekem, sem annak, aki feldolgozza majd a problémát. De talán szükség sincs rá. Nem az érdekel ugyanis sem minket, sem a jövőbeni olvasót, hogy mondjuk Platontól máig ki, mit értett államon, hanem az, hogy mi itt és most mit értünk pl. a 'személyes állam' fogalma alatt. Be kell érnünk azzal, hogy itt és most mi milyen értelemben használjuk az adott fogalmat, a komplex fogalom egy-egy aspektusára vonatkozó módosító javaslatunkról kell elsősorban beszélnünk - a minket közvetlenül nem érdeklő, a használt jelentésaspektus szempontjából közömbös jelentésekkel nem szükséges és nem lehetséges foglalkoznunk. A fogalomelemzésünk elsősorban arra szolgál, hogy az előmunkálatok során bevezetett és használt fogalmainknak egy viszonylag egységes, pontos, és a legkülönbözőbb szakterületek képviselői által egyaránt értelmezhető, elfogadható értelmezési tartományt jelöljünk ki.

Másrészt a 'fogalomelemzés' egyben azoknak a gondolati köröknek egységes 'logika' alá rendelését is tartalmazza, amelyek az általunk írt két kötetben átfedésekkel, különböző vetületű megközelítésekkel járják körbe nagyjából ugyanazt a mondandót. A tervezett Nagy jövőkönyv fogalmi apparátusa ugyanis nem önálló kategóriák egymástól független halmaza, hanem olyan reláció-rendszer, amelynek alkotó részei tartalmukban többszörösen átfedik egymást. Észszerűnek látszik tehát, hogy azokat a relációs sorokat és hálókat is felvázoljuk, amelyekben a fogalmak szerepet kapnak.

A./ Először, bevezetőként tehát a rendszert és annak az alapfogalmait próbálom 'rendbe tenni' - meglehetősen szubjektív módon, a saját logikám szerint, amit meg kell vitatni. Ezek a fogalmak a kategoriális rendszer 'idődimenzióját' jelentik abban az értelemben, hogy mintegy múltat konstruálunk általa a koncepciónak, s megmagyarázzuk, miért éppen információs társadalomként képzeljük el a jövőt, azaz mikor, hogyan alakult ki az általam alapfogalmaknak tekintett kategóriáknak az az olvasata, amivel szerzőink többsége dolgozik. Továbbá melyek voltak azok az alapvető irányzatok, amelyeknek a feltevései integrálódtak, integrálódhatnak abban a fogalmi rendszerben, amit az információs társadalom koncepciójának a létrejöttéhez elengedhetetlenek voltak, stb.

B./ A második etapot az elemzésben a globalitás, a nemzeti és a helyi társadalom problémái, és a két pólus közötti átmenetek, közvetítő közegek értelmezése jelenti. Ha azt mondjuk, hogy egy nemzeti stratégiát szándékozunk megfogalmazni egy globális erőtérben, akkor evidens, hogy az első fogalomkör, amit tisztáznunk kell az a 'lokális' hierarchia, ami meghatározza, hogy 'hol' helyezzük el a különböző problémákat egy (nemcsak) térben megosztott-felosztott világban.

C./ A harmadik problémakör, amit szerves modernizációként és/vagy információs társadalomként (vagy tudástársadalomként, kultúratársadalomként) lehet megnevezni, amelyben már nincs értelme a téri/idői dimenzió használatának annak ellenére sem, hogy az idődimenzió, (a jövődimenzió) adja a központi rendező elvét. A különböző módon megfogalmazódó jövőperspektívák közös eleme ugyanis az, hogy mindegyik egyfajta előremenekülési stratégia. Az információs társadalom valamely konkrét aspektusára téve a fő hangsúlyt ugyanazt a gondolatot járja körbe különböző fogalmi eszközökkel - magát az információt nevesítve különböző módokon -, attól függően, hogy az 'üres' információtól a tudáson keresztül a szellemi tőkeként való működésig mely pontján ragadja meg ugyanazt a folyamatot, illetve a közeget, amelyben hatótényezővé, valóság átalakító erővé válik az információ.

1. A pénzközpontú és hatalomközpontú (új)kapitalizmusban megszületett az e modellt tagadó és meghaladó tudásközpontú és életközpontú társadalom - ahogy Varga Csaba/2. mondja. A tudástársadalom része a ma uralkodó és alávetett valóságnak is. Alapvetően nem utópikus tudat jellegű, hanem racionális, sőt a megkerülhetetlen jövőtudat és jövőtrend leírása. A váltás széles körben azért nem evidens, mert a két modell párhuzamosan létezik: egybeolvad és elválik, egyszerre folytatás és tagadás. Az utóbbi tíz év pénzkapitalizmusa rögtön energiát és hatalmat nyert a még kisebbségben lévő globális modelltől. Senki nem jósolhatja meg, hogy a világfolyamat hol, mikor, hogyan fordul át gyökeresen mássá és egyáltalán olyan lesz-e ez a más, aminek ma várjuk. Utópikussá akkor válik ez a trendelemzés, ha a folyamat pozitív végeredményében bizonyos.'

A helyzet akkor és azért alakult ki, mert a klasszikus tőkés fejlődés véget ért a hetvenes években, s elkezdődött egy tökéletesen más korszak kialakulása. A változás minőségi váltást jelentő jellegét tudatosítottuk azzal, hogy a berlini fal leomlását és például az internet indulását jelentő l989-es évet mérföldkőnek látjuk az új világ létrejöttében - azóta nem lehet vita tárgya a folyamat jellegének meghatározása: ami kialakulóban van az egyrészt globális társadalom, másrészt információs társadalom. Ezen a meghatározottságon belül jelent polarizálódást az az alternatíva, amelyet Varga Csabától idéztünk: a globális és információs társadalom lehet pénzkapitalizmus/monetarizmus, vagy tudástársadalom, kultúratársadalom, élettársadalom stb. Tehát nem ott húzódnak a határok, ahol sokan hinni szeretnék - a globalizáció és pénz 'idegen' világa, illetve az információs társadalom 'emberszabású' világa között. Nem az a különbség, hogy az egyik vagy a másik nem-globális, nem-információs meghatározottságú, hanem az, hogy milyen tartalmakkal tölti meg, milyen célok érdekében használja fel ezeket az új eszközöket, mire használja a globalitást és az információt. Puszta profitérdeket realizál-e általuk, vagy a profitérdekkel, piaci érdekkel azonos súlyúnak tekinti-e a társadalom fejlesztését, az 'ember' érdekét.

Az információs meghatározottság és a globalizációs trend tehát azonos mértékben jellemzi korunk bármely fejlődési/fejlesztési alternatíváját, a változás tartalmában azonban alapvető különbségek vannak, amit talán úgy lehet a legkönnyebben megközelíteni elméletileg, ha első megközelítésben egy ideiglenes redukcióval élünk: azt mondjuk, hogy módszertani szempontból a legésszerűbb az információs jelleget egy 'idődimenzió', a globalizációt egy 'téri dimenzió' mentén vizsgálni. Az információs meghatározottságban ugyanis kialakulásának története az, ami legkevésbé kimunkált elméleti kérdés, a globalizáció esetében pedig a téri megnyilvánulásainak különbözősége tűnik specifikus ismérvnek.

Az információ kategóriájának a megjelenését a közgondolkodásban azért lehet egy idői dimenzióban legegyszerűbben megragadni, mert múltat kell konstruálni az információs gondolkodásnak, meg kell keresni a gondolkodástörténetnek azokat a pontjait, amelyek relevánsak lehetnek annak a változásnak az előidézésében, ami miatt éppen 'információs' forradalomnak nevezzük azt a technológiai/tartalmi változást, amit megélünk. Ez a történet ugyanis nyilvánvalóan nem akkor kezdődött, amikor az információelmélet, mint tudomány létrejött a negyvenes évek végén. Történetének sokkal korábbi és jóval későbbi fejleményei vannak, illetve lehetnek abban az értelemben, ahogy pl. Ugrin Emese arról beszél, hogy amikor István király elrendelte, hogy minden tíz falú építsen templomot, a kor információs központjait hozta létre - a mi olvasatunkban. Az információs társadalom gondolatának múltját az a folyamat jelenti, ahogy ez az olvasat létrejött, fokozatosan elcsúsztatva egy irányba a tradicionális kategóriák némelyikének az értelmezését.

Természetesen ugyanilyen értelemben a globalizációról is lehet gondolkodni. Szabó László Zoltán a következő módon határozta meg a globalizációt: "A globalizáció egyfajta Vágy(at) fejez ki, a visszatérés Vágy(át) a régóta elveszett Tökéletességhez, az Egy(ség)hez. A globalizáció annak a hídnak a konstruálása, amely az össztársadalmi Lét(et) visszakapcsolja ahhoz a kozmikus evolúció előtti állapothoz, amelyből eredhetett.

A Vágy, mint Hiány, (itt az önmagát megvalósító Lényeg Hiánya) saját tökéletlenségéből eredendően kényszerül arra, hogy az őstotalításba való visszatérés Akarat(ával) befejezze azt a tökéletes ívet, amely ezzel a teleológiai küldetéssel impregnáns elszakadásának pillanatától kezdve."

Feltehetnénk a kérdést úgy is, hogy mi lehet a globalizáció gondolatának a múltja, de nem fogjuk feltenni. Azért nem, mert nagyon jól tudjuk, hogy az ember történetének szinte a teljességét végigkísérte a régi Aranykor utáni nosztalgia, amit a globalizációra kivetítve nem lehet jobban megfogalmazni annál, ahogy Szabó László Zoltán teszi. Ebben a ráismerésben azonban a tökéletes ellentettje történik annak, amire az információ kategóriája esetében szükség lenne - a globalizáció mai történései értelmet adnak egy ősi vágynak (is) amellett, hogy látszólag minden tradicionális vágyat lerombolnak. Az információ fogalma viszont fogalmi keretet ad valami olyan relációrendszernek, amit eddig nem sikerült koherens módon megfogalmazni a maga teljességében, amit eddig a legkülönbözőbb kategóriákkal jártunk körbe. Tehát az egyik esetben (a globalizációnál) arról van szó, hogy valami ami eddig reálisan nem létezett, létrejön és megnevezést követel, s megnevezésére adekvátnak mutatkozik valami, amit nagyon rég érzünk és hiányolunk, de nem leltünk fel a valóságban. A másik esetben pedig egy nagyon régóta létező reláció nyeri el adekvát megjelölését - kijelölve ezáltal azt a fogalmi kört is, amit ettől kezdve az információ specifikus megvalósulási módjaként lehet csupán adekvát, vagy legalábbis 'korszerű' módon meghatározni.

A globalizációt itt és most sokkal ésszerűbb egyenlőre 'lokális' relációként megközelíteni - látszólag szembeállítva az idői-vertikális síkot a lokális-horizontális megközelítési móddal, ahogy a közgondolkodásban él a két kategória alapértelmezése. A megoldás módszertanilag azért engedhető meg, mert a tartalmi elemzés során kiderül, hogy a tér-idő dimenzió alapján való rendezés azért értelmetlen egy ponton túl, mert mindkét reláció középpontjában az ember áll -nem csak a kiinduló, hanem a végpontján is a gondolatmenetnek. De mivel valahol el kell kezdeni az elemzést, s mivel koncepciónkat mindannyian az információs társadalom egy-egy variánsának tekintjük, kezdjük az elemzést az információ fogalmával.

Az információ fogalmának 'primus inter pares' helyzetét fogalomrendszerünkben Czeglédi János/2. a következőkkel indokolja:

Magyarország várható euroatlanti integrációja és a digitalizálás rohamos fejlődésének történeti egybeesése már évtizedünk elején indokolttá tette a hipotézist, hogy az információtechnológia az ország jövőjének rendkívül hatékony előmozdítója lehet. A követelményt megfogalmazta előbb a japán információs társadalom koncepció, majd az Amerikai Egyesült Államok elnöki akcióterve, aztán az Európa Unió információs társadalom stratégiája is. Mindegyik programnak lényegi összetevője az a gondolat, hogy a 'globális információs társadalom' koncepció fejlődése a technológia mellett egyre több társadalmi-politikai tulajdonságot hordoz, azaz együtt jár az értékrend változásával is.

A kutatási keretprogram célként fogalmazza meg, hogy az európai kutatásoknak növekvő kisugárzással kell járniuk az üzleti versenyképesség, foglalkoztatás és az átlagos európai polgár napi életére. Optimalizálnia kell a közpénzek felhasználását, a kutatás tekintélyének növelését és tartalmának közérthetővé tételét. Kritériumai preferálják a szociális célokat, a gazdasági fejlődéssel, tudományos-technikai kutatásokkal és közösségi hozzáadott értékkel kapcsolatosak. Horizontális programként az európai kutatás nemzetközi jelentőségének megerősítését, innovativ kis-, és középvállalatok bevonását, valamint a humán erőforrások erősítését jelöli meg a program.

Megállapítja, hogy az információs társadalomhoz kötődő technológiák gazdasági és társadalmi hatása messze meghaladja azon ágazatokét, amelyek információhordozókat és közlési eszközöket állítanak elő, illetve ilyen szolgáltatást nyújtanak, ami azt is jelenti, hogy az információkezelési eszköztár három eleme - a digitalizálás, a távközlés és a hasznosítási szabályok -, a kutatási programokban és közvéleményben nem töltenek be azonos szerepet. Míg az első kettőről a soknál is többet hallunk, és reflexszerűen használjuk őket, a harmadikról alig esik szó. Ami nemcsak önmagában problematikus, a céltételezés hatékonyságát kérdőjelezve meg, hanem azért is, mert az eszközök hatékonyságának fő kritériuma az azonos paradigmához tartozás, hogy egy három egyenrangú összetevőből álló rendszer egyetlen paradigma alapján legyen működtethető, mindhárom eleméről azonos relevanciájú ismeretekkel kell rendelkezni. Tudni kell, mi az információ, hogyan válik ismeretté és döntések eszközévé - illetve folytatva Czeglédi gondolatát -, a döntések hogyan válnak alkalmassá a társadalom viszonyainak változtatására, sőt olyan irányú változtatására, amit az említett programok célként fogalmaznak meg. Ezért definiálja Czeglédi a következő módon az információ fogalmát:

Az információ tudati kategória. Az információ és hordozója elkülönítetten nem létezhet. Az információ a fogalmilag még le nem képzett valóság és a fogalom közötti közvető közeget jelenti. Az egyedileg azonosított valóságelem, amit a fogalom leképez az adat, amely önmagában jelöl ugyan, de jelentése csak más adatokkal összefüggésbe kerülve keletkezik. Ezt a viszonyt, relációt lehet információnak nevezni, illetve amennyiben a relációba kerülő fogalmak azonos absztrakciós szintről származnak, ismeretnek tekinteni. A keletkező információk objektív ismérvek szerinti csoportosítása adja az ismeret fogalmát, a szubjektív alapú strukturálás pedig a tapasztalatot. Az ismeretek készenléti halmaza a tudás, amelynek alkalmazása révén jön létre a döntés.

Az információ fogalmára tehát egyrészt azért van szükségünk, mert ahhoz, hogy egységes paradigma alapján tudjuk kezelni az információ technikai-távközlési, illetve hasznosítási vetületét, hogy joggal beszélhessünk információs társadalomról, ugyanolyan absztrakciós szintről kell megközelítenünk mindhárom összetevőt. Fogalmilag kell tisztáznunk az információ 'forradalmának' lehetséges társadalmi hatásait, ahogy annak a technikai hatásait (állítólag) már tisztázta a tudomány.

Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, azt is meg kell magyarázni, hogy az információ milyen módon válik társadalmi hatótényezővé normatív formában, mint érték, hogyan szabályozza a tudás a célkitűző akaratot, illetve a már megvalósult döntés tárgyiasult formában, képességgé, szellemi tőkévé válva hogyan jelenik meg 'tárgyi' feltételként bármely tevékenység számára.

Az ember időben létezik és gondolkodik, múlt, jelen és jövőtudata van. Az idő-tudatnál a kiindulópont mindig a jelen. A jelen az a bizonyos origó, amihez viszonyítjuk a múltbeli eseményeket és a jövőbeni történéseket. A jelen 'adott', a múltat és jövőt viszont 'konstruáljuk', létrehozzuk a jelen problémáihoz való viszonyítás érdek-, és érték-szempontjai alapján.

A jelen, mint origó nem egy egyenesnek bármely pontját jelenti, hanem egy képzeletbeni parabola metszéspontját, az itt találkozását a mosttal, létezésünk, éppígylétünk találkozását korábbi és későbbi lehetséges létmódjainkkal: a jelen viszonyítási pont egy folyamatban, amiből oda-vissza tájékozódni próbálunk. A jelen ugyanis nem csupán a velünk éppen történő események-tények ideje, hanem folytatása egy múltnak és kiindulópontja egy jövőnek. Trendeket követ, amelyek a múltban keletkeztek és a jövőbe vezetnek. Nem a jelenből közvetlenül látható, 'tervezhető' trendeket, azok ugyanis, mint Köles Sándor/1. utal rá, közvetlenül, rövid távon nem érzékelhető következményeikkel összekuszálják a terveinket. A trendeknek hosszú távon érvényesülő tendenciáknak kell lenniük ahhoz, hogy általunk 'beleláthassunk' a múltba és prédikációkat tehessünk egy lehetséges jövőre.

A múlt azonban nem egynemű. Hogy miért nem az, azt szintén egyik szerzőnk magyarázza meg. A múlt olyan entitás, amit a kiválasztó személy prioritásai tesznek konkréttá.

A jelen, mint mondtuk '0' eseménypont, ami még nem esemény, mert nem történt változás, hanem csak lehetőség, alternatíva, amelyhez többféle esemény is elvezethetett és amiből bármilyen irányba szétágazhatnak események. Aki cselekszik, ezek között az alternatívák között választ. Múltat és jelent konstruál választásához - jelenbeli preferenciái tudatában. Amit az emberek nem választanak, az az alternatíva nem realizálódik. Ha nem vagyunk képesek arra, hogy utópiákat konstruáljunk, nem megváltoztatni fogjuk a jövőt, hanem megesik velünk a történelem, szándékainktól független, spontán módon következnek be a változások. De akkor is bekövetkeznek, csak éppen befolyásolni nem lesz módunk azokat.

Ami a döntés után következik, az már a múlthoz tartozik. Ebben az értelemben is lehet azt mondani, hogy az ember minden választásával múltat is konstruál. De minket a jelenségnek nem ez a vetülete érdekel elsősorban. Nem csak ebben az értelemben teremtünk múltat, hanem abban az értelemben is, hogy a jövőre vonatkozó cselekedeteinknek céltételező, teleológikus természete van, amit a filozófia az ókor óta az emberi tevékenység specifikumának tekint.

A teleologikus aktusban az ember kitűz egy célt, elméletileg visszakeresi a hozzá vezető oksági sorokat, majd gyakorlatilag realizálja azokat, megvalósítja a célt. A cél, a 'legyen' megfogalmazásakor absztrakció, amelynek az ontológia státuszát Hegel rögzíti: "A Legyen van, - mondja -, mert kell, és nincs, mert ha lenne, nem kellene, hogy legyen.'

Az emberi tevékenység céltételező mivoltát úgy tartja számon az emberfelfogás az ókortól kezdve, mint az emberi gondolkodás legfőbb specifikumát, a világ megismerésének és formálásának legfőbb eszközét. A célok megvalósítása érdekében kell feltárni és egymásra vonatkoztatni a természet, társadalom (külső) és emberi tevékenység (belső) törvényeit. Minden cselekvésünk, tevékenységünk teleologikus jellegű tehát, akár tudatában vagyunk e ténynek akár nem. A jövőképek, jövőprogramok, jövőstratégiák azonban tudatosan vállalják és választják a jövőre orientáltságot, mint célt - ami elvileg tökéletesen független lehet attól, hogy a kitűzött cél megvalósítására mekkora az esély. A célok idődimenziója tehát különböző lehet, mozgásba hozhat olyan oksági sorokat, amelyek közvetlenül belátható tartamra, rövid távra vonatkoznak, amelyeknek a távlata nem lépi túl a megvalósításukhoz szükséges időt. S lehetnek hosszú távú céljaink, amelyeket inkább terveknek, jövőképeknek mondunk, érzékeltetve távlatosságukat. A célok a jelen szükségleteit fogalmazzák meg a jövőre vonatkoztatva, s ahhoz, hogy a cél realizálható legyen, szükségünk van horizontális és vertikális tudásra egyaránt: tudnunk kell, hogy mely okok vezetnek ahhoz az okozathoz, amit célul tűztünk ki. Ezek az okok pedig nem mások, mint azoknak a múltbeli pontszerű eseményeknek a következményei, amelyeknek a megkeresésére, feltárására addig nincs is szükség, amíg következményeik nem jelennek meg valamilyen anomália okaként, amit fel kell oldani és/vagy tudatosítani szükséges 'pozitív hozadékát' a jelenben egy általunk preferált jövő létrehozása érdekében. Ha ezt nem tudjuk, vagy nem jól tudjuk megtenni, ha célunk nem adekvát a választott eszközökkel, akkor a legyen nem válik 'van'-ná, 'kell' marad.

Ez a csomóponti kérdése annak, amiről beszélünk. Nemcsak abban az értelemben konstruálunk múltat cselekedeteinkkel, hogy amikor a cél realizálódik, ténnyé, befejezett aktussá és a jelen pillanatából kilépő múlttá, megtörtént eseménnyé válik. Úgy is múltat konstruálhatunk jövőre vonatkozó feltevéseink számára, hogy 'visszafelé' megkeressük a jelen problémánkhoz vezető oksági sorokat, ami szintén 'önkényes' kiválasztás eredménye. A jelen eseményeihez ugyanis többféle ok következményei vezettek el. Minden okot nem tárhatunk fel, mivel a számuk végtelen, szelektálunk tehát az oksági sorok között, mindig azt az oksági sort választjuk ki, amely magyarázattal szolgálhat arra, ami történt, ami a mai történésekhez, problémákhoz, anomáliákhoz, paradox helyzetekhez vezetett, amelyeket eddig éppen azért tekintettünk paradoxnak, mert nem tudtuk honnan erednek, mikor hogyan alakultak ki. Ha 'múltat konstruálunk' e problémáknak, eltűnik paradox mivoltuk, a múlt trendjeinek megértése által értelmezhetővé válik a jelenbeli probléma és, és az anomáliák megszüntetésére szolgáló céltételezések jövőképpé állhatnak össze - tervezhetővé téve a jövőt.

A jövőkép addig utópia, amíg lehetősége reálissá nem válik, akkor elhalványul az utópia, érvényét veszti vagy azért mert megvalósult, vagy azért, mert bezárultak a cselekvés mozgásterei. De gondolat tett marad akkor is, ha nem valósul meg- mondja Köles Sándor/1. Az utópiának a léttel való ilyen összefüggését fogalmazza meg Varga Csaba is Mannheim Károly nyomán, amikor idézi, hogy "A lét utópiákat szül, ezek pedig szétfeszítik a létet, továbbterelik egy következő lét felé'. Nem bármely utópiáról mondható el, hogy szétfeszíti és tovább tereli a létet, csak azokról az utópiákról, amelyek nem csupán jövőképet, hanem jövőstratégiát fogalmaznak meg. Amelyek nem csupán leíró, mához kötött, mindennapi tudatot hordoznak, hanem megragadják a jövőbe vezető mega-, és metatrendeket, aminek érdekében integrálják a rendelkezésre álló tudás minél nagyobb hányadát. Nem egyszerűen pozitív jövőképet alkotnak, hanem új paradigmát a jövő konstruálására.

Mannheim szerint az utópikus tudat - szemben a közfelfogással - nem a hamis, a megvalósíthatatlan jövőkép, hanem az utópia az igaz és a megvalósítható jövőterv. Mi tehát - Varga Csaba javaslatára - az utópiát ebben az értelemben használjuk.

A megvalósítás esélye nem attól függ csupán, hogy milyen tényezőket veszünk figyelembe a jövőkép konstruálásánál, hanem mindenekelőtt a valóságos létviszonyoktól, amelyeknek a megváltoztatására szolgál. Az utópiák és jövőstratégiák legtöbbje ugyanis nemcsak jövőkoncepció, hanem a tárgyát jelentő társadalom értelmezésére szolgáló új paradigma, új elméleti keretet adó rendszer is egyben, amely nemcsak felvázol egy jövőképet, felteszi a ma megválaszolhatatlannak tűnő kérdéseket, hanem az azokra lehetséges válaszokat is megadja, vagy legalábbis felvázolja a válaszhoz való eljutás útját-módját.

A tudomány paradigmái egymással párhuzamosan, egymástól függetlenül is leírhatják, megközelíthetik ugyanazt a jelenségkört, ahogy pl. a fizikában egymás mellett létezik a newtoni mechanika, einsteini relativitáselmélet és a kvantumelmélet paradigmája. Mindegyik koherens, bizonyítható módon tárgyal 'fizikai' kérdéseket. Nem rivális hipotézisek, hanem egymással párhuzamos, egymástól független elméleti rendszerek e paradigmák, amelyek úgy alakultak ki, hogy 'forradalmak' következtek be az elméleti gondolkodásban, s egy ponton 'összeállt' egy új rendszer. Nem a 'normál tudomány' folytonos, egyik probléma megoldásából fakadó másik megoldást szülő módján, hanem ugrásszerűen - azáltal, hogy egy tudós originálisan új feltevést fogalmazott meg, amelynek nem az ismert kérdésekre adott válaszai originálisan újak, hanem a kérdések, a problémafelvetés maga jelenti nóvumot.

Kuhn szerint azonban paradigmák csak a természettudományban léteznek, a társadalomtudományok még nem jutottak el a paradigma-képzés fejlettségi szintjére. A társadalomtudomány feltevései, elméleti rendszerei ehhez nem eléggé objektívek, bizonyíthatóak - képtelenség eldönteni, hogy melyik releváns a rivális hipotézisek közül. Ha olyan csapdákra gondolunk, mint a tényítéletek/értékítéletek természetéről folyó vita, ahol az értékmentesség követelménye maga is értékítélet stb. - igazat kell adnunk Kuhnnak. Ennek ellenére én mégis úgy hiszem a társadalomtudománynak is léteznek paradigmái, csak ezek tökéletesen más 'természetű' képződmények, mint a természettudományok elméleti rendszerei.

Azért mások, amire Karl Popper mutat rá: a társadalomtudomány tárgya a tudatos szándékkal cselekvő ember, aki a maga 'szubjektív' szándékaival, cselekedeteivel alkotja a társadalmi tényeket, formálja a valóságot, amit aztán tudományos eszközökkel megismer, feltár. Nem az tehát a probléma, hogy amit feltár az nem 'objektív', amikor megvalósult, hiszen minden emberi tevékenység 'objektíválódik, tárgyiasul', s mint ilyen objektív. Az nem látható előre, hogy milyen tények fognak keletkezni, hogy hogyan változnak a társadalom törvényei, amit majd fel kell tárni. Azt, hogy a társadalmi tények más természetűek, mint a természet tényei - szintén tényként, a dolog ismérveként kell tudomásul venni. A relativizálódást úgy lehet kivédeni, mondja Popper, ha a társadalom történéseit nem frigid tényekként interpretáljuk csupán, hanem ugyanolyan flexibilisen próbáljuk megismerni a tényeket, ahogyan kialakulnak, s figyelembe vesszük, hogy amikor leírjuk a megismerés következtében keletkezett feltevéseinket, akkor mi magunk is tényeket hozunk létre, amelyek formálni fogják a valóságot. Ezért kell feltevéseinket - nyílt vitákban - fokozatosan optimalizálnunk, közelítenünk a megértés felé.

A társadalomban maga a megismerés a legfontosabb objektív hatótényező. A társadalomtudomány paradigmái ezért ugyanolyan mértékben, de 'másként' objektívek és bizonyíthatóak, mint a természettudomány paradigmái. A társadalomtudományban a paradigmaváltások azt jelentik, hogy az ember alapvetően más módon kezd gondolkodni önmagáról és viszonyairól, s ebből fakadóan más módon szabályozza társadalmi viszonyait, más valóságot teremt önmaga számára.

Ha 'előre' célként tételezve fogalmazza meg a létrejövő trendek belátható irányát, akkor az új paradigma utópiaként jelenik meg, ami abban az esetben valósulhat is meg, ha a változásokért felelős és arra reális lehetőséggel bíró csoportok saját érdekükként interpretálják a célokat és megtalálják - a paradigma útmutatása alapján - az adekvát eszközrendszert a megvalósításhoz, illetve ténylegesen úgy korrigálják a fennálló létviszonyokat, hogy a feltevés meg tudjon valósulni. Ezért nincs elvi ellentét a társadalomtudomány paradigmái, utópiai, jövőstratégiái között - különbözőségük 'csak' idődimenziójukban van a megvalósítás szempontjából nézve, amennyiben megvalósulnak. A megvalósulásuk esélye azonban elméleti állapotukban nem jósolható meg, mert az a tényleges, gyakorlati érdekviszonyok függvénye, amit a legtökéletesebben kimunkált elmélet sem képes előre megjósolni. Ezért mondja azt Varga Csaba, Kiss Endre és mások, hogy hiába reálisan létező alternatíva ma mindkét paradigma, a monetarizmusé avagy a posztkapitalizmusé és az információs társadalomé egyaránt, mint a valóságosan létező létviszonyok összetevője, de nem lehet tudni, hogy melyik válik uralkodó valósággá a közeljövőben.

A változás bekövetkezése és az új paradigma születése ezért nem feltétlenül esik egybe időben. A paradigma kialakulása meg is előzheti és követheti is a változást. Az első esetben többnyire kellemetlenebbek a következmények: a 'korai' paradigmák miatt szoktak keresztre feszíteni, máglyára vagy legalább őrültek-házába küldeni, vagy manapság süketek párbeszédére kárhoztatni, agyonhallgatni alkotó elméket. A 'kései' paradigmáknál pedig az a helyzet alakul ki (legalább ideiglenesen), amiről múltkor Kiss Endre beszélt a mi korunk kapcsán: mivel a marxizmus bukása után sem, de már a megelőző száz évben sem jött létre igazán önálló, koherens, originálisan új elméleti rendszer a társadalom önértelmezésére - elméleti vákuum keletkezett a berlini fal leomlása után. Ebbe a légüres térbe türemkedett be a neoliberalizmus a laissez faire gazdaság kissé korszerűsített változatával és a kiüresedett demokrácia ideával, amit vitatni ugyan senki sem hajlandó, de azt is túlzás lenne állítani, hogy elméleti súlya lenne. Az így létrejött monetarizmus csak segédhipotézis egy szükségesnek látszó új paradigma helyett. Arra azonban tökéletesen alkalmas, hogy ellehetetlenítse az új paradigma iránti fogadókészséget, lejárassa azokat az új jelenségeket, amelyek alapját és 'legyenjét', követelményét jelenthetnék az új paradigmának.

S ezzel eljutottunk oda, érdemes elkezdeni azon gondolkodni, hogy mi is történt az utóbbi évtizedekben a múlt századból ránk hagyományozott elméleti rendszerekkel: a liberális, szocialista-szociáldemokrata és konzervatív gondolati rendszerekkel, paradigmákkal? Az új , születőben lévő információs-társadalom paradigmának van e köze, s ha igen, hogyan, a tradicionális paradigmákhoz?

A múlt században kikristályosodott, a mára tartalmában sok vonatkozásban újraértelmezett elméleti-politikai paradigmák, áramlatok közötti differenciálást éppen azoknak a legáltalánosabb kategóriáknak az értelmezése mentén lehet elvégezni, amelyekről azt mondtuk, hogy a legdöntőbb fogalmi keretet jelentik a mi koncepciónk számára is. A liberális, szocialista-szociáldemokrata és konzervatív gondolkodásmód differenciáló tényezőit kialakulásuk korszakában az egyén-közösség, az érték-tradicíó-történelem-kultúra, a gazdaság-politika- demokrácia-állam, a szabadság-autonómia, a fejlődés-evolúció-tőkefelhalmozás fogalmi dimenziói mentén, e relációk értelmezésének különbözőségében lehetett megragadni.

Ha ábrázolni akarnánk e gondolkodásmódokat, azt mondhatnánk, eredetileg három független kör mentén helyezkednek el a preferált értékek mindhárom irányzatnál. A körök eredetileg egyáltalán nem érintkeztek, az elmúlt ötven-száz év során, - különösen az utóbbi egy-két évtizedben - azonban fokozatosan egymásra-egymásba csúsztak, s ma már sokkal több az átfedés az elképzelések között, mint a különbség. Egyrészt mindhárom rendszeren belül is történtek alapvető változások, hangsúly-eltolódások, másrészt mivel egyre több olyan probléma merült fel, amire egyik rendszer sem képes a másik kettő preferenciáinak elfogadása nélkül választ adni, tartalmilag is közeledni kezdtek egymáshoz az álláspontok. Ma már nemcsak politikai, hanem egy elméleti konszenzus is körvonalazódik, amely remélhetőleg a három álláspontot összekötő mozzanatokat szervezi majd egy új rendszerré.

Varga Csaba szerint a különbség főként abban ragadható meg, hogy mind a három gondolkodásmód alapvetően másként értelmezi az egyént, a közösséget, a piacot (piacgazdaságot) és az államot.

Az egyén a társadalom legkisebb egysége, 'atomja'. Ember, s mint ilyen természeti és társadalmi lény, élőlény és a kultúra által determinált lény. Tudata van és öntudata, reflektál önmagára és környezetére. Ha öntudatára helyezzük meghatározásának a hangsúlyait, akkor jutunk el az egyén fogalmától az individuum fogalmához.

Az individuum legfontosabb ismérve az önreflexió képessége mellett az autonómia, amit hajlamosak vagyunk a társadalomtól való függetlenségként felfogni, holott az individuum kialakulása történelmi folyamat ugyanúgy, mint az autonómia és szabadság létrejötte.

Az individuum fogalmához ismérvként szokták kapcsolni az individualizmust az 'önzés', önző érdek megvalósítására való törekvésként. A fogalmi azonosítás azért helytelen, amire Ugrin Emese/1. hívja fel a figyelmet, mert a történelem során az individualizmus soha nem vonta magával a kollektív cselekvés, tevékenység megszűnését. Azért nem valósulhat meg a teljes individualizmus, mert az ember kulturális lény, és mint ilyen közösséghez kötött.

Egyének közötti reláció, viszony. Léteznek 'természeti', 'természetadta", és autonóm közösségek.

A természeti közösségbe (pl. családba) az egyén beleszületik, nélküle nem létezhet. A természetadta közösségek szintén beleszületés által adottak és nélkülözhetetlennek mutatkoznak, holott a társadalomnak egy meghatározott fejlettségi szintjén keletkeztek, s mint ilyenek egy idő után megszűnnek/átalakulnak pl. állam, intézményrendszerek többsége stb. A természetadta közösségeket szokás 'elidegenedett' közösségeknek mondani.

Az elkülönülés nem merev, a természeti kötelék is elidegenedhet, és autonómmá is válhat, ugyanúgy, ahogy intézmény is lehet autonóm.

A közösségeknek a hierarchiái, szintjei átfogják a tevékenység és létezés minden vetületét az emberiség/egyén közötti intermundiumban intézményesült és/vagy közvetlen egyének közötti köteléket képezve.

Az egyének közötti árucsere realizálására létrehozott társadalmi-gazdasági viszony.

Kiss Károly megfogalmazásában a piacgazdaság a nemzeti piacok kialakulásával egyidoben, a múlt században létrejött gazdálkodási forma, amelyben a kereslet és a kínálat összehangolását, az árak kialakítását a piac végzi. Történelmileg kialakult ellenpólusai a bürokratikusan koordinált gazdaságok (a német fasizmus gazdasága, a második világháború alatti nyugat-európai hadigazdaságok, majd pedig a szocialista tervgazdaságok). A második világháború után a piacgazdaság kétfajta gyakorlatából (és a gazdaságelmélet kétfajta irányzatából), a liberális, neoklasszikus és a nagyobb állami beavatkozást feltételezo keynesista gazdaságpolitikából létrejött a neoklasszikus szintézis. Margaret Thatcher, majd Ronald Reagan idején eluralkodott a monetáris, liberális, az állami szerepvállalást minimálisra korlátozni törekvo irányzat, a 90-es években azonban a kezdeti szigorú követelmények fellazultak. Jelenleg a világgazdaság globalizációs trendjei határozzák meg egyre inkább a piacgazdaságok gyakorlatát: a nyitottságot és a liberalizációt erosítik.

Az egyik egyén, közösség figyelembe veszi, beszámítja, tolerálja, akár a saját érdeke ellenére is a másik egyén/csoport érdekét.

A szolidaritás elvének alapja piaci viszonyok között leggyakrabban reciprok altruizmus, kölcsönös önzetlenség. Valódi önzetlenség, a saját érdekkel ellentett cselekvés többnyire azért nem lehetséges, mert a források szűkössége kényszeríti az egyént arra, hogy "önző" legyen, a maga érdekét másoké rovására elégítse ki.

Az általános érdek (Marx) azoknak az egyéneknek a kölcsönös függősége, akik között a munka megoszlik. A valódi szolidaritásnak az lenne a feltétele, hogy az egyének felismerve tényleges függőségi viszonyaikat tudatosan vállalják azokat, illetve egy mindenoldalú "bőség" bázisán értelmetlenné váljék az önzés.

Ugrin Emese szerint a partikuláris értékek helyét az univerzális individualizmusból fakadó (az emberi méltóságból fakadó értékek) egyetemes értelmezése és kiterjesztése jelenti az együttműködések különböző formáit elősegítő univerzális szolidaritást. A partikuláris értékek mentén szervezett szolidaritás arról szól, hogy bizonyos társadalmi osztályok, rétegek vagy bizonyos típusú szociális - egy érdek vagy érték mentén összefogó - csoportok egymás támogatására összefognak. A jobbik esetben két különböző helyzetben lévő csoport a másik javára a szolidaritás jegyében önkorlátozó gesztust tesz. Az univerzális szolidaritás viszont azt jelenti, hogy mindenkinek - függetlenül attól, hogy milyen osztályhoz, réteghez, nemzethez, korosztályhoz, kontinenshez, csoporthoz, bármihez tartozik - ugyanazon értékek megvalósításához joga van, de túllépek a jelenlegi elválasztó partikuláris (például nemzeti vagy kontinentális) kereteken.

Az az azonosság, hogy mindhárom irányzatban az egyén-közösség reláció közötti közvetítést végzi egy másik reláció, nem jelenti azonban azt, hogy csak a közvetítő mozzanatot értelmezik más módon. Az elvi eltérés éppen nem a különböző, hanem az azonosnak látszó fogalmak értelmezésében van. És a változás során ezek az értelmezések közelítenek egymáshoz a formai azonosság változik fokozatosan tartalmi egybeesése vagy legalábbis egy tartalmi azonosság lehetőségévé.

Az egyén szabadságát és autonómiáját az árucsere feltételeként határozza meg a liberalizmus: egyrészt tulajdonosként, másrészt 'szabad/független' egyénként.

A csere viszonyába ugyanis csak abban az esetben léphet be az egyén a siker/profitszerzés reményében, ha maga rendelkezik termékével. A termékkel viszont csak akkor rendelkezhet, ha a tevékenységi folyamatban is rendelkezik a termék előállításhoz szükséges tárgyi (és képességbeni, amiről megfeledkeznek!) feltételekkel. A csere alanya tehát csak 'szabad/független' individuum lehet, akit a csere többi ágensével csupán az a tény kapcsol össze - mint Marx mondja -, hogy kölcsönösen tárgyat termelnek egymás szükséglete számára. Az egyén 'függetlensége és szabadsága' tehát elsődleges közösségi meghatározottságával szemben, a piaci szabályozás hatékonysága, a verseny fenntartása érdekében ezt nem korlátozhatja senki és semmi.

A logikai csúsztatás ebben a gondolatmenetben - amit ily módon nem a liberális gondolkodók, hanem Marx vezet le - ott van, hogy a levezetés akkor és csak akkor igaz, ha az érték kategóriája fogalmilag azonos 'az átlagos idő alatt, átlagos képességgel előállított javak mennyiségével', ha az érték/profit mennyiségét csak a munka idődimenziójával lehet mérni, ha az áruviszonyban eltűnik a munka minőségi vetülete abból fakadóan, hogy csak a ráfordított munkaidő mennyisége alapján lehet egymással összehasonlítani és cserére bocsátani a különböző minőségű termékeket. Ilyen módon minden érték 'lefordítható' a pénz nyelvére, és az emberek közötti viszony piacra / a piac által okozott egyenlőtlenségeket kiegyenlítő szolidaritásra redukálható.

Az eredeti 'felállásban' tehát nincs szerepe az egyén meghatározásában sem a tradíciónak, sem a szolidaritásnak, ami a másik két áramlatban középponti szerepet játszik. Jelentősége van viszont a szabadság és függetlenség másik két dimenziójában, amelyek éppen ezért már 'kivezetnek' a klasszikus liberalizmusból: a tőkeviszony történelmi fejlemény, akkor jön létre amikor az egyén nemcsak autonóm, hanem univerzális individuummá is válik történelmileg, amikor nem csupán bourgoisként, hanem citoyenként is megjelenik: a piaci szabályozás együtt egyszerre alakul ki és együtt fejlődik az 'emberi jogokkal' és a demokráciával, a demokrácia működése feltétele a piac működésének és viszont.

Ez a történet tehát már nem csak a liberalizmusról szól, mint látható, hanem a szociáldemokráciáról és konzervativizmusról is - amit két, egymással is összefüggő változási trendben lehet tetten érni: egyrészt a képesség, a tudás, a szellemi tőke megítélésének, közvetlen gazdasági jelentőségének a változásában, másrészt az állam szerepének és feladatkörének alapvető módosulásában.

A szellemi tőke, a munka és termelés képesség-vetülete a tőkefejlődési trend spontán önszabályozásának köszönhető módon lép be az egyik oldalon, először csak úgy, mint az emberi tényező reprodukciójának finanszírozási követelménye, mint 'rendszeridegen' - szociáldemokrata - érték, azután a másikon pedig a tulajdon/munka képesség-vetülete, mint minőségi vonatkozás, konzervatív érték. Ezt a spontán követelményrendszert sem a liberális, sem a szociáldemokrata gondolkodásmód nem értette meg ugyan, de megvalósította a felemás, ellentmondásos eszközökkel.

A termelés emberi tényezője jelentőségének megítélésével párhuzamosan, és annak az érdekében változott meg az állam szerepe is két lépésben. Az elsőt, a redisztribúció 'beemelését' a szabályozórendszerbe a szocialista-szociáldemokrata gondolkodás érdemének szokás tulajdonítani. Holott mindössze egy gazdasági kényszerről volt szó: a gazdaság működésének folytonosságát egyetlen gazdasági rendszer sem tudja fenntartani az emberi tényező utánpótlásának biztosítása nélkül. A piaci szabályozás viszont az emberi tényező minimumát volt hajlandó finanszírozni a bérekkel, a potenciális munkaerő (a gyerek) termelésének költségét, illetve a növekedés eszközeként szolgáló képességfejlesztést csak piaci eszközökkel nem lehet kikényszeríteni, ezért kellett beemelni a szabályozórendszerbe egy rendszeridegen elemet, ami történelmileg mindig arra szolgált, hogy a megtermelt többlettermékből elvont, újra elosztott eszközökkel finanszírozza a közcélokat. Jelen esetben a gazdaság egyensúlyának/növekedési trendjének fenntartásához nélkülözhetetlen humán szféra finanszírozását.

E tényt éltük meg olymódon, hogy az állam szerepe megváltozott, gazdasági szerepre tett szert, mert eredeti, hatalmi módszereivel, politikai eszközökkel felülszabályozza a piacot. Mindezt nemzetállami keretek között, és a 'helyi' hagyománynak megfelelő módon teszi, amiből érthetővé válik egyrészt az angolszász jóléti állam és a német/svéd szociális piacgazdaság közötti különbség. Másrészt az, hogy miért tekinti a gazdaság maga is nélkülözhetetlennek és ugyanakkor feleslegesnek az állami beavatkozást: piaci szempontból mindig tehertétel volt az állam, és ma még inkább az, mivel a gazdaság végleg kikerül a nemzeti keretekből, s e függetlenedését gátolják az állam gazdasági feladatvállalásai.

A második változás éppen ezért már a konzervatív gondolkodás jegyében zajlik: a modern konzervativizmus szerint ugyanis az államnak nem kivonulnia kell a gazdaságból, nem megszüntetnie kell a redisztribuciót, hanem meg kell találnia a korszerű szerepkörét: személyes állammá kell válnia - mint Varga Csaba mondja.

Ráadásul ezt a szerepváltást, mint követelményt az a tény is felerősíti, amire Ugrin Emese hívja fel a figyelmet: a modern nemzetállam kompetenciájából egyre inkább kikerülnek azok a döntések is, amelyek hatalmi, s azok is amelyek gazdasági szerepét legitimálták: a védelem mellett a szociális gondoskodás is egyre inkább nemzetközi, nemzetek feletti kereteket követel. A nemzetállamoknak a globalizáció ellensúlyaként nem lehet más érdemi szerepük a jövőben, mint a kulturális identitás (sőt a kultúra központú állam és társadalom) fenntartása, az ennek következtében létrejövő integrációs feladatok, amelyekhez a régi eszközrendszernek is új feladatokat kell konstruálni.

A liberalizmus és szociáldemokrácia (bizonyos konzervatív 'beütéssel') tehát kölcsönösen erősítve és gyengítve egymás önmagábanvaló hatékonyságát valódi fejlődést produkált, de nem úgy és azért, amit akár az egyik, akár a másik paradigma tudatosan, módszeresen célként kitűzött, hanem saját céljaival sokszor tökéletesen ellentétes eszközöknek köszönhette eredményeit.

E felemás, önellentmondásokkal terhelt fejlődési folyamat eredményei láttán mára kialakult az a látszat és tévhit, hogy laissez faire szabályozás és az állami beavatkozás kölcsönösen feltételezi egymást. A vita ma már nem arról zajlik a két irányzat között, hogy kölcsönösen szükségük van-e a másik feltevéseire, hanem arról, hogy hogyan lehet megtalálni azt a mértéket, ami mindkét etalon együttes érvényesülését optimalizálja.

Ennek köszönhető, hogy a demokráciát a monetarizmus is előfeltevésként kezeli, miközben visszatér egy olyan gazdaságpolitikai preferenciarendszer megvalósításához ( a demokráciának már csak a kiüresedett/formai elemeit tartva fenn), amiről történelmileg bebizonyosodott, hogy nem alkalmas a gazdaság és társadalom 'működése' folytonosságának fenntartására sem, nemhogy növekedési trend előidézésére. Ezáltal azonban már olyan anomáliát hoz létre, amit már a történelmileg kialakult szintézis bázisán sem lehet feloldani. Semmissé teszi azt a kompromisszumot, ami a tudatosan vállalt preferenciák 'háta mögött' alakult ki, amely 'rendszeridegen' eszközökkel ugyan, de eddig biztosította a tőkés gazdaság és társadalom működését és növekedési trendjét: nyilvánvalóvá téve, hogy a tradicionális paradigmák közötti integrációjának, ‘közeledésüknek' olyan külső, bármely paradigmától független okai voltak, amelyek a folyamat eredményeinek szándékos preferálása nélkül bármikor negligálhatóak. Tudatosan és módszeresen kell tehát törekedni egy új paradigma létrehozására, amennyiben nem tekintjük elfogadhatónak a monetarizmus 'öngyilkos' preferenciáit.

Ehhez mindenekelőtt a gazdaság 'emberi tényezőjének' értelmezését kell megváltoztatni, mert ez volt az a pont, ahol mindhárom paradigma kénytelen volt módosítani eredeti elképzeléseit, miközben 'modern' elméletté próbált válni. E folyamat első lépéseként úgy tűnik a közgondolkodásnak nem 'előre', hanem 'vissza' kell lépnie: az elfelejtett, elavultnak tekintett konzervatív értékekhez. E lépésnek közvetlen és közvetett okai egyaránt vannak. A konzervativizmusnak ugyanis éppen arról van mondandója, ami a paradox helyzetet okozza: a maga 'minőségi' szemléletével, a tradíció, a tudás, a kultúra értékeinek preferálásával éppen azokra a kérdésekre van válasza, amelyekre a másik két paradigma keretei között nincs megoldás.

A jelenség okai - amit Ugrin Emese/’1., Vajda Ágnes/2. és Varga Csaba/1. és számos más szerző elemzett - a hetvenes-nyolcvanas évek gazdasági változásaira vezethetőek vissza. Az informatikai forradalom járt azzal a következménnyel, hogy megváltozott a tőke "természete" ugyanúgy, ahogy a gazdaság termelési szerkezete és foglalkoztatási struktúrája. Kiderült, hogy profitot termelni a pénztőkén kívül csak az emberi szellemi tőke képes, ami alapvetően új helyzetet teremtett, a termelés emberi tényezője gazdasági szerepének és az ember társadalmi megítélésének új értelmezését követelte meg. Olyan értelmezést, ami különbözik a tradicionális konzervatív szemlélettől is.

Fel kellett ismeri, hogy a tradicionális agrártársadalmak értékkövető, tradicionális szabályozórendszere nemcsak a reálszféra növekedési trendjének létrehozását akadályozta önellátó O-növekedési jellegével, hanem a szellemi képességek, szellemi tőke felhalmozását is korlátok közé szorította a normakövető értékrend 'normafogsága'. Ahhoz, hogy a gazdaság "növekedési rendszerré" váljék, mindkét korlátot le kellett volna bontani. A tőkés-ipari társadalom csak az egyiket oldotta fel, az önellátásból fakadó 'anyagi' korlátot. A szellemi tőke, a képességek felhalmozásának korlátai csak részlegesen szűntek meg: a közvetlen gazdasági vonatkozásban, a gazdaság emberi tényezőjeként értelmezett szellemi tőke fejlesztésére teremtett lehetőséget a redisztribució a piaci szabályozás 'háta mögött', de a nem közvetlenül gazdasági vonatkozásokban nagyon sok kérdés megoldatlan maradt.

A szellemi tőke úgy keletkezik, hogy az egyén beleszületik egy közösségbe, identifikálódik, s azzal elsajátítja és belsővé teszi az adott közösség kultúráját, tradícióit, értékeit, normáit. E normákat módosítja kreativitásával - véletlenül vagy szándékosan egy többlettudás birtokában.

'Szabadsága' nem csupán 'autonómia', függetlenség a közösségtől és tradícióktól (és természettől), hanem éppen azoknak dolgoknak, amelyektől 'független' a birtokba vételéhez, fejlesztéséhez szükséges képességrendszer elsajátítása és működtetése az egyik oldalon, illetve tudása/képessége, ami tulajdonná válik a másik oldalon. Ilyen értelemben lehet többféle tőkéről és tulajdonról beszélni, ahogy a későbbiekben mi tesszük -nem csak a tevékenység tárgyi-dologi, hanem szellemi-képességbeni és érintkezésjellegű feltételeinek birtoklását, rendelkezési jogát és lehetőségét is tulajdonként definiálva.

Vajda Ágnes/2. szerint a kultúra nem más, mint egy közösség 'élő' normarendszere, azoknak az anyagi-szellemi és érintkezésjellegű normáknak a totalitása, rendszerbe szerveződő teljessége, amelyet az adott közösség önmaga számára mintaként fogad el.

Az érték fogalmát szintén Vajda Ágnes definiálja: az érték fogalmának kettős jelentéstartománya van.

A tradíció Varga Csaba szerint előfeltétele a szerves fejlődésnek, amely a tényleges feltételek mérlegelésének és a szükséges döntések meghozásának.

A kultúra fogalmát és holdudvarát, az érték-tradíció-kreativitás fogalmait két vetületben szükséges továbbgondolni: egyrészt a fejlődés hordozójaként, másrészt a szellemi tőke bázisaként kell értelmezni. E ponton azonban nagyon érdekes módon kettéágazik a gondolati háló, két következményeiben alapvetően különböző alternatívát vázolva fel a jövőkép megalkotásához - éppen 'informatikai' vetületben különbözőt.

Az egyik vetületet az a tény adja, hogy az utóbbi évtizedekben a szabályozás kategóriája és a szabályozáselméleti/rendszerelméleti módszer egyeduralkodóvá vált a tudományos gondolkodásban. Az információelmélet pedig közvetlen módon nőtt ki a szabályozáselméletből, az információelméletre és rendszerelméletre alapozódik tehát módszertani értelemben minden, amit az információs társadalomról mondani lehet.

Nem lenne tehát önmagában meglepő, ha azt gondolnánk, hogy a kultúra, mint a fejlődés lehetőségét hordozó viszonyulás is értelmezhető rendszerelméleti módon, ugyanúgy, ahogy az érték, tradíció, kreativitás fogalmai stb. Az értelmezésre történnek is kísérletek és többnyire az egyedül kompetens megoldásnak is szeretnénk hinni azokat.

A furcsa e helyzetben csak az, hogy az a 'logika', amit eddig végigvezettünk a gondolkodásmód és kategoriális rendszer változásait vizsgálat, ezen a ponton felmondja a szolgálatot: éppen a szabályozáselmélet, rendszerelmélet, információs-elmélet logikájával látszik tökéletesen ellentettnek mindaz, amiről eddig mint az információs társadalom létrehozását szükségessé tevő társadalomfejlődési trendről mondtunk. Tessék csak összehasonlítani a rendszerelméleti gondolkodás egyik legjelesebb alakjaként számon tartott szerzőnk, László Ervin/2 javaslatait szerzőink többsége által megfogalmazott elképzelésekkel, mintha nem is ugyanarról a dologról lenne szó. Vajon miért, csak arról lenne szó, hogy ő másról beszél, globális kérdésekről, a többiek pedig inkább a helyi kérdésekről? Nem, többről van szó, két elvileg eltérő kiindulópontú megközelítésről, amelyek különböző paradigmát jelentenek. Egyáltalán nem biztos, hogy 'rivális hipotézisek', de az igen, hogy alapvetően más módon értelmezik a kiindulóponti kérdést, a szabályozás kérdését, kategóriáját.

A homeosztatikus egyensúly fenntartása, felborulása/visszaállítása viszonylag állandó adottságok és feltételek egybeesése esetén lehetséges.

A változó élő/változó feltételek között 'alkalmazkodik', a külső/belső változásra rímelő módon megváltoztatja szervezetét, viselkedését és/vagy környezeti feltételeit. Nem rekonstruálja, visszaállítja a korábbi állapotot, mint a homeosztázis esetén, hanem előremenekül: új feltételeket termet önmaga számára az életben maradás érdekében.

A biológiai szabályozáselméletből alakult ki a matematikai-információelméleti szabályozáselmélet. Olymódon, hogy a harmincas évek elején Wiener résztvevője volt a homeosztázist, mint agyi-idegrendszeri mechanizmust felfedező Canon laboratóriumában folyó vitáknak, és rádöbbent a kategória matematikai relevanciájára, ami által kettéágazott az elv kutatásának útja. Eltérésük abban van, hogy a matematikai bázisú elmélet mind a mai napig kizárólag a homeosztatikus regulációt tekinti szabályozottságnak, a biológia fejlődésében pedig a szabályozás gondolat integrálódott a darwini evolúciós eszmével. Az evolúciót ebből fakadóan alapvetően eltérően értelmezi a kétféle szabályozáselméleti koncepció.

A biológia 'minőségi' trendet követő folyamatként írja le az evolúciót, a biológiában a fejlődés mindig pozitív változást jelent az egyed/faj adaptációs esélyei szempontjából, mert ellenkező esetben a szelekció áldozatává válik az új változat. A rendszerelmélet viszont csak a folytonosságot megszakító/az egyensúlyt felborító, de 'többesélyes' változásként értelmezi az evolúciót.

Az evolúciónak kétféle értelmezése alakult ki, ami két definíciót igényel:

A élő rendszerek termodinamikai meghatározottságú informatikai rendszerek. Az élő (is) a termodinamika II. törvényének megfelelő módon képes fenntartani létezése folytonosságát: szervezettsége növelésével. Ez a követelmény realizálódik a komplexitás növekedési, illetve hatékonyság növekedési trendben, az élőnek a saját szabályára való 'rálátásának', saját szabályával szembeni autonómiájának növekedésében, a korrekció eszközrendszerének 'külsővé válásában', illetve a totalizációs trendben, amely minden fejlettségi szinten rendszerbe szervezi az élő szabályozottságát. Horizontális és vertikális módon 'rendezi' az élővilágot, ez jelenti az ökoszisztémát, amely több szinten megvalósuló összehangolt létezésmódot / szabályozásmódot jelent. A Gaia a földi élet teljességét jelentő szint, az egy-, és többsejtűek, a növény-, állatvilág és a társadalom, a szárazföldi- és tengeri stb. ökológiai rendszerek egymás melletti és egymásra ható relációit, teljes rendszerét lehet ökoszisztémának nevezni.

Az ökoszisztéma kialakulása, összehangolódása ugyanúgy az evolúció következménye, mint a fajok differenciálódása és specializálódása az ökoszisztémán belül.

A bifurkáció kettéválás, elágazás - a rendszer stabilitásának elveszésekor fellépő ugrásszerű változása, aminek hatására a rendszer pályaelemei az egyik attraktor (modellező elem) csoporttól a másikhoz tolódnak el. A változás után a káosz-attraktorok helyét ismét dinamikus egyensúly-attraktorok veszik át, visszaáll a stabilitás. A változás következtében kialakuló állapot irreverzibilis, visszafordíthatatlan. Az egymással konvergáló rendszerek egyre hasonlóbbá, majd azonossá válnak.

Az evolúció és fejlődés fogalmai, a vizsgált rendszerek szabályozottsága, a korrekció lehetőségei a társadalmi következményeik szempontjából merülnek fel számunkra. A társadalmi-gazdasági folyamatokat mindkét álláspont fejlődés eredményének és tárgyának tekinti - az egyik azért, mert élő rendszer, a másik azért, mert összetevője az univerzum teljességének. Mindkét álláspont számol az evolúciós folyamat negatív következményeivel. Az egyik azért, mert az ökológiai egyensúly teljességét veszélyeztető folyamatok magukban hordják a szelekció veszélyét, a másik azért, mert az evolúció számára közömbös a folyamat eredménye. Mindkét álláspont szerint korrigálhatóak a spontán módon létrejövő evolúciós trendek. Eddig tart az álláspontok azonossága.

A tőke társadalmi-gazdasági viszony emberek illetve dolgok között, amelynek célja a bővített újratermelés/növekedés, a tőkeakkumuláció. A tőkefelhalmozási trend a történelmi fejlemény: a tradicionális álláspont szerint a XVII-XVIII. században történt 'eredeti tőkefelhalmozás' következménye. A modern álláspont szerint a tőkefelhalmozás jelensége nem azonosítható fogalmilag a tőkés gazdaság létrejöttét lehetővé tevő és végigkísérő 'anyagi' tőkeakkumulációs trenddel, hanem egyrészt az emberi-szellemi tőke felhalmozásának az emberiség kialakulása, de legalább az európai kultúra létrejötte óta létező felhalmozási trendjét is tőkeakkumulációnak kell tekinteni, illetve éppen az információs forradalom társadalmi hatásainak megértése szempontjából vizsgálva a folyamatokat 'érintkezés-jellegű' tőkefajták felhalmozásáról is kell beszélni.

- a reálszférában a tőkés termelési rendszer kialakulása során és következtében történt 'hagyományos' tőkeakkumuláció, amelynek specifikus formája ma a pénztőke akkumulációja.

- az 'érintkezés-jellegű', politikai, közösségi, történelmi és személyes tőke (Varga Csaba: Hagyomány és stratégia. Kapu l997. 26. o.). amelyek akkumulációjához a feltételek szintén a humán-szférába történő beruházások következtében jöhetnek létre.

S végül követelmény, hogy a polgár autonóm módon döntsön saját minőségi követelményei mellett és felelősséget vállaljon döntéséért.

A 'haladás' fogalmának ezt az értelmezését megkérdőjelezi az a tény, hogy biológia/társadalmi evolúciónak nem a bármi áron, önmagáért való rohanás a kizárólagos eszköze. Az evolúció mindig csak azokat az anomáliákat oldja fel, a rendelkezésére álló legegyszerűbb eszközökkel, amelyek éppen aktuálisak, a véletlenszerűen keletkezett 'találmányokat' pedig 'talonba' teszi, amíg nincs rájuk szükség. Az élő csak akkor fejlődik, változtatja meg feltételeit ugrásszerűen és radikális módon, ha erre rákényszerül.

A fenntartható fejlődés elmélete azt mondja, hogy radikálisan csökkenteni kell a növekedési/haladási trendet az emberiség fennmaradása érdekében, ami akár igaz is lehetne, ha módszerei mások lennének - nem 'visszaállítani' akarná a korábbi egyensúlyt, és olyan alternatívákat javasolna, amelyek az előremenekülést szolgálják.

Ha azt mondjuk, a társadalom jövője minden kétséget kizáróan az, hogy információs társadalommá válik, tudnunk kell, hogy melyik álláspontot milyen mértékben tekintjük elfogadhatónak koncepciónk kimunkálása során. Az információs társadalom "múltja', mint mondtuk nem korlátozható ara az ötven évre, amióta a tudomány foglalkozni kezdett azokkal a kérdésekkel, amelyeket direkt módon 'infomációs forradalomként' tart számon a közgondolkodás. Tudjuk, hogy a szabályozottság elvét l931-ben fedezete fel Canon, a homeosztázis agyfiziológiai jelenségéről folyó viták matematikai relevanciájának felismerése indította el Wienert egy olyan úton, ami az információelmélet l948-ban Shanon által való megfogalmazásához vezetett. Azóta létezik tehát egyrészt szabályozáselmélet, rendszerelmélet és információs elmélet, illetve a számítógép szintén azidőtájt megindult fejlesztésének köszönhetően informatika és informatikai forradalom. Azt is tudjuk, hogy e tudományos és technikai-technológia fejlődés a nyolcvanas évektől érezteti intenzíven társadalmi hatásait. Olyan hatásokat, amelyek következtében alapvetően alakul át nemcsak a technika, gazdaság, hanem az emberek élete, viszonyai, kultúránk teljessége is a közeljövőben. A kultúra átalakulásához vezető trendek azok, amelyek eddig alapvetően kívül estek az informatikai/rendszerelméleti vizsgálatok látókörén, illetve csak olymódon vetődtek fel - a Római Klub munkásságának köszönhetően - mint a fejlődésnek a növekedéssel azonosított formájából fakadó feloldhatatlan ellentmondások. Ezért mondhattuk azt, hogy az információs társadalomnak jelenleg még nincs megkonstruálva a múltja, s így a jövője sem. Egyenlőre sokszor 'vakon' követjük felmerülő lehetőségeket, következményeket, amelyekkel a trend spontán kibontakozása szembeállít bennünket.

Tudjuk, az információ az egyik oldalról tudásként manifesztálódik, tehát ismeretként, amit az ember megszerez és felhasznál, másrészt ez a tudás képességként, szellemi tőkként válik társadalmi-gazdasági hatótényezővé.

A globalitás fogalma eredetileg 'átfogó' összefüggést jelentett, az utóbbi évtizedekben konkretizálódott az értelme két vonatkozásban: egyrészt az átfogóság téri dimenzióban jelenti a földi világ teljességét, a glóbus, a földkerekség értelmezési tartományára terjesztve ki az átfogóságot jelleget, ami egyben a földi élet és az emberiség teljességét is jelenti. A globalitás másik dimenziója az, amit Szabó László Zoltán már idézett definíciója fogalmaz meg: vágy egy teljesség és/vagy e teljességbe való visszatérés iránt. A globalitás fogalmának e két dimenziójának összegezését Varga Csaba 'világmodellje' fejezi ki a legeklatánsabb módon. E modell egy specifikus gömbszerkezetet ért az egész földi és azon túli világon, amelyből kirajzolódnak a globalitástól a helyi társadalomig és egyénig vezető téri és tudati-érzelmi átmenetek.

"legkülső réteg: transzcendencia világa

földön túli réteg. a kozmosz világa

földi univerzum: a globalitás világa

globalitás alkotóelemei: kontinensek világa

kontinensek alkotó részei: szubrégiók világa

szubrégiók belső elemei: nemzetek világa

nemzetek alkotóegységei: nemzeti (belső) régiók világa

nemzeti régiók elemei: lokalitás világ

a lokalitás molekulái: az egyes emberek világa

a./ a globalitás, módszertani értelemben, 'átfogó' általánosítási szintet (leggyakrabban az egész Földre, emberiségre kiterjedő meghatározottságot) jelent a problémák vizsgálatában.

b./ a 'globális erőtér' értelemben a kategória azoknak a gazdasági, politikai, hatalmi követelményeknek a megjelölésére szolgál, amelyek spontán vagy szándékos, intézményes kényszerítő tényezőt jelentenek a helyi szintek számára, amelyek a globalizálódás folyamatába való bekapcsolódásra, részvételre, vagy legalábbis a folyamat tudomásul vételére kényszerítenek minden szinten és területen.

c./ a "globális társadalom" a problémakezelő stratégiáknak egy típusa, s egyben fejlettségi stádiuma, ami szoros összefüggésben van a globalitással, mint a világ 'térszerkezetével" .

A fogalom létrejöttét elsősorban (Tóth László/1.) a Római Klub tevékenységének köszönhetjük. A Római Klub hívta fel elsőként a figyelmet a korlátlan növekedés globális következményeire, amelyek az egész emberiséget és földi életet veszélyeztetik (lásd: fenntartható fejlődés). A globalitás probléma kutatása először olyan 'világmodellek' alkotását jelentette, amelyek rendszerdinamikai eszközökkel az időtényező függvényében vizsgáltak bizonyos kölcsönhatásokat, elsősorban a fejlődési trendek veszélyeire, un. globális problémákra (túlnépesedés, környezetszennyezés, élelmezési problémák stb.) hívták fel a figyelmet. A fogalomhasználat kezdetben meglehetősen pontatlan volt, egyrészt parttalan módon használták a kutatók a kategóriát, másrészt minden jóslatnak negatív kicsengése volt, mindegyikük az emberiség hanyatlásának a feltevését fejtette ki.

A nyolcvanas években egy másik jelentésárnyalata is megjelent a fogalomnak az ökológiai problémák mellett: a hetvenes évektől kezdődően kibontakozó nemzetközi viszonyok és gazdaságfejlődési trendek tették szükségessé, hogy a kategóriát úgy is értelmezzük, mint a nemzetközi viszonyok új tendenciáját, amelynek a lényege az, hogy a 'globális' világrendszer szerveződése közvetlenül befolyásolja a nemzeti vagy egyéb szinteken lezajló folyamatokat.

Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy a globalizáció folyamat: amikor bizonyos problémák térben, jelentőségükben és/vagy súlyosságukban elérnek egy kritikus nagyságrendet, a probléma globálissá válik, a probléma kezelése, a veszély elhárítása nemzetközi összefogást, nemzetek feletti megoldást - netán intézményrendszert - igényel.

A globális problémák nem egyszer s mindenkorra adottak, hanem a globális világ kifejlődésével összefüggésben alakulhatnak ki. Bármilyen probléma globális kérdéssé válhat a kritikus értéket átlépve a technikai-technológia fejlődés, gazdaságfejlődés és nemzetközi politikai viszonyok fejlődési folyamatában. Nem csak negatív, hanem pozitív fejleményeket hordozó folyamatoknak is megvan az esélyük a globalizálódásra.

Fukuyama szóhasználata szerint ugyanis a 'történelem végét' megélő társadalmak egyben a globalizáció befejezettnek tekinthető (jóllehet még számukra sem lezárt) realitásában élnek, míg a 'történelemben benne élő társadalmak' egyben globalizáció előtti, részlegesen globalizálódó társadalmak. Ebben az értelemben tekinti Kiss Endre a mi számunkra kihívásnak a globalizációt.

a klasszikus kapitalizmus helyett újkapitalizmus

az elektronikus pénzpiac központi szerepe

multinacionális és transzkontinentális társaságok befolyása

az árutermelés kihelyezése a második világba

a második világ gazdaságának eladósodása

a nemzeti piacgazdaságok fokozatos integrálódása

közép-kelet-európai torta-kapitalizmusok

információs gazdaság előtérbe kerülése

ökoszociális piacgazdaság követelményének erősödése

lokális gazdaság és a kisvállalkozás felértékelődése

globális társadalom

a nemzetállamok helyett kultúraközpontú nemzetek

az első világban is növekednek a társadalmi egyenlőtlenségek

új típusú társadalmi osztályok körvonalazódnak

a fejlett világban meginognak a jóléti társadalmak

az amerikai és európai első világ társadalmai (részlegesen) integrálódnak

a második világ társadalmai között nincs kohézió

helyi társadalmak szerepe felértékelődik

az első globális társadalom információs társadalom

az európai kultúratársadalom kiszámíthatatlan esélye

globális politika

az európai első világ politikai integrációja stabil

a második és harmadik világ politikai hátrányai alig csökkennek

a demokrácia politikai intézményrendszere reformra szorul

a közvetlen demokrácia intézményesül az elektronikus demokráciában

a lokális politika, helyi önkormányzás szerepe növekszik

világkommunikáció

a legteljesebb globalitás az információs globalitás

az információs technika és technológia forradalma

információs és kommunikációs világlejtő

nemzetek feletti információs világmonopóliumok

a második világban manipuláló tömegkommunikáció

a helyi nyilvánosság, az információs közösségek felértékelődése

interaktív információs és kommunikációs rendszer a jövő

- mint Éger György/1. elemzéséből kiderül: a 90-es évek sztárkategóriájává vált. Szaktudományi (eszmetörténeti és politikatörténeti szociológiai, földrajzi) és politikai-politológia megközelítéseiből mára kezdenek kirajzolódni a probléma csomóponti kérdései.

Éger György azt javasolja, hogy a francia Bordieu és a finn Anssi Passi elemzését tekintsük mérvadónak a fogalom elemzésében. Megközelítésükben közös, hogy identitás-problémának tekintik a regionalitás kérdését, illetve a régiót szociológiai-szociálpszichológiai-antropológiai, és nem elsősorban földrajzi kategóriaként kezelik, tehát társadalmi meghatározottságára teszik az értelmezés fő hangsúlyait.

Kiindulópontjuk a társadalom és a térszervezés közötti kapcsolatrendszer. Eszerint a régió egy 'közepes méretű' területet jelent, amelyet nem lehet közvetlenül megélni, de amelyet szimbolikus jelleggel beépítünk a tudatunkba. A régió nem állandó, statikus kategória, hanem dinamikus társadalmi jelenség, folyamat. Azt a folyamatot, amelyben egy régió a társadalom térbeli szerveződéseként fejlődik, a régió intézményesülésének nevezzük.

A folyamatban négy szint különül el:

A régió intézményesülési folyamatában a kulminációs pont a szuverenitás elnyerése. A regionális tudat létrejöttének azonban nem szükségszerűen ez a legfontosabb jegye. A regionális identitás nem azonnal alakul ki, fejlődése hosszú periódust ölel át, szükségszerűen megköveteli a társadalmi intézmény-szféra kifejlődését, erősíti a lakosokban a közösségi érzést és annak újratermelődését. Ezért lehet a régió intézményesülési folyamatának legteljesebb formájának a nemzetállam kialakulását tartani, amikor az intézményesülés minden fizikai és szellemi kelléke, szimbóluma kifejlődik (terület, határ, név, nyelv, szimbólumok, intézmények.) A reprezentáció, a mentális szimbólumok kialakulása feltétlenül szükséges tehát ahhoz, hogy a kollektív reprezentáció egyben a valóság kollektív átalakulásával is járjon.

- mesterséges régiók alakulnak ki, melyek - szemben Európa történeti régióival - nem organikus fejlődés eredményei

- új típusú intézményrendszer áll mögöttük

Ezt a régió típust definiálja Ugrin Emese európai transzkontinentalizmusként.

A régió-fogalom másodlagos értelmezése vezet el egyrészt a 'határ' kérdéséhez, ami az identifikációnak az 'ők' és 'mi' megkülönböztetésének nélkülözhetetlen eszköze. Az utóbbi időben a tudományban is és pragmatikusan is a zárt, nemzetállami rendszertől, a Parsons-i értelmezéstől a Simmel iskola nyílt rendszer, 'háló' értelmezés felé mozdul el a határ fogalma - a hálók, hálózatok ugyanis állandó határvonal nélküli nyílt struktúrák, önfenntartó mechanizmusok, amelyek sokkal inkább funkcióik révén vagy kommunikáció által lehet definiálni, mintsem területekkel vagy határokkal.

A határok kérdése pedig a centrum-periféria problémához vezet, amely fogalompár bevezetése Immanuel Wallerstein nevéhez fűződik.

Bourdieu a periféria értelmezésében a deprivációra teszi a hangsúlyt, azt mondja, a régiót, mint 'provinciát', mint megbélyegezett teret a 'központtól' való nem gazdasági, hanem társadalmi távolsága definiálja (és stigmatizálja) vagyis a főváros által konstruált anyagi és szimbolikus tőkétől való megfosztottsága. (Innen ered a települési lejtők fogalma kontinentális, nemzeti és regionális szinten is. )

Hasonló értelemben használja a centrum-periféria fogalmát a településtudomány, amely szerint a periféria két vagy több központi település-centrum közötti depressziós térség, amely két centrum közti térben sűrűsödik, s kialakulása összefügg a települési hierarchiával és a társadalmi struktúra egyenlőtlenségeivel. A centrumfejlesztő gazdasági modell mellékhatásaként alakul ki egy sajátos 'szivattyú-hatás', ami deformálja az alacsonyabb szinteket és konzerválja elmaradottságukat.

A globalizáció meghatározó eleme a tőke és világpiac mozgása, ami révén bekapcsolódhatunk a nemzetközi munkastruktúrába és világméretű kommunikációba - részévé válva egy számunkra átláthatatlan rendszernek. Ha szűkebb-tágabb világunk bármely szintjének jövőjéről gondolkodunk, akár Európa, Közép-Európa, Magyarország és annak települési kerülnek szóba, a globális piachoz csak alkalmazkodni lehet, a folyamatok alakulásába közvetlenül nem (vagy nem nagyon) szólhatnak bele még a kontinentális régiók sem.

A tőke ugyanakkor új szervezeti és munkastruktúrákat exportál, ami racionálisabb gazdálkodás mellett előmozdítja a helyi innovációt, mint alkalmazkodási és adaptációs folyamatot, motiválja a tanulást. A bekapcsolódás együtt jár a kommunikációs tér fizikai és virtuális kiszélesülésével, ami régiókat és embereket egyaránt közelebb hoz egymáshoz, segít átláthatóvá tenni a folyamatokat, Ennek révén nemcsak a globális folyamat fősodra válik világossá, hanem minden, ami annak mélyén, akár ellenére meghúzódik.

E megkülönböztetésekben a látszat ellenére nem a földrajzi dimenziók a dominálnak, hanem a globalizációs folyamatban betöltött hatalmi-gazdasági szerepkör jelentősége határozza meg, melyik kontinens szerzi meg a vezető szerepet a globalizációs folyamat saját érdekeit szolgáló 'levezénylésében'.

A kérdés azonban nemcsak úgy vetődik fel, hogy pl. megmarad-e a mai Amerika-dominancia, vagy átveszi szerepét Ázsia a maga dinamikus és agresszív fejlődésével. A kérdést ílyen módon akkor lehet felvetni, ha eleve elrendelésnek tekintjük azt, hogy a globalizációs folyamat a jövőben azonos marad, vagy inkább azonossá válik a monetarizmus/pénzkapitalizmus világával.

A mi koncepciónk szerint azonban, - amit Varga Csaba már említett feltevése fogalmaz meg -, már ma is egymás mellett, egymásban létezik az újkapitalizmus és információs társadalom, az utóbbi pillanatnyilag is része az uralkodó és alávetett valóságnak egyaránt. S bár az utóbbi tíz év pénzkapitalizmusa rögtön energiát és hatalmat nyert a még kisebbségben lévő globális modelltől, még nem dőlt el, hogy melyik marad győztesként a porondon, netán nem jön e létre egy olyan harmadik modell, amelyben feloldódhatnak a jelenlegi ellentétek. A kérdést tehát értelmetlen csak ilyen módon felvetni, ésszerűbb lenne jóval több jelenlévő trend együttes kibontakozásától várni a globalizáció irányainak megértését.

A mi számunkra legfontosabb kérdés, Európa jövője szempontjából bizonyosan nem a hatalmi/gazdasági dominancia lehetőségén érdemes gondolkodni, hanem arról, milyen hatást gyakorolhat a globalizációs folyamatra az a kulturális örökség, amit Európa nemcsak képvisel, hanem jelent/reprezentál.

A közvetítő síkok viszonylagosak, a lokális települési szinttől a transzkontinentális meghatározottságig egymást is átfedő relációrendszert jelentenek, amelyeket legegyszerűbben úgy képzelhetünk el, mint egy fordított piramist, amelynek a csúcsán/alján van egy konkrét település, amelyre ráépül a helyi, országon belül kisebb-nagyobb régiók, a nemzetállam, a nemzetek közötti régionalitás, a nagy nemzetközi csoportosulások, s végül a transzkontinentális rendszer, amely a kontinensek közti közvetéssel bekapcsolódik a globalitásba.

A globális erőtér azt jelenti, hogy vertikális módon érvényesülnek minden szinten a piramis legfelső/legszélesebb síkját jelentő hatások, szabályozások, kódrendszerek. De nem jelenti azt, hogy minden meghatározó hatás vertikális módon születik és terjed, horizontális mozgások ugyanis a rendszer bármely pontján elindulhatnak és vertikális hatássá gerjesztődhetnek. A rendszer működése ugyanis nemcsak bonyolultabb és áttekinthetetlenebb, hanem szabályozatlanabb is egyenlőre annál, hogy lehetővé tegye a vertikális és horizontális sík teljes szétválasztását - többek között ez a tény is köszönhető a háttérben megnyilvánuló információs meghatározottságnak, az információ terjedése ugyanis a horizontális-hálózat jellegű meghatározottság esetén jobban optimalizálható, mint a hierarchikus struktúrálódásban. E tendencia megfigyelhető azokon a területeken is, amelyek ma domináns módon alapozzák meg a monetáris modellt - a pénzpiactól a tömegkommunikációig mindenütt hálókat alkotva terjed és hoz profitot az információ. Ez pedig azt is jelentheti, hogy a ma másodlagosnak tekintett vonatkozásokban, a humán szféra fejlődésében, demokráciafejlődésben, a kultúra orientáló szerepében is érvényesül a hálózat-jelleg, ami viszont egymással párhuzamos fejlődési, fejlesztési lehetőségeket teremt a globalitás és regionalitás számára.

A horizontális síkok, a piramis rétegei most vannak kialakulóban, ami nagyon fontos azok számára, akiknek be kell illeszkedniük a folyamatba. A mi számunkra a legnagyobb jelentőséggel az a tény bír, hogy a globalizációs folyamat felgyorsulása időben egybeesett a rendszerváltással, ami megnyitotta számunkra az utat az európai integrációs folyamatba való bekapcsolódáshoz. Mivel az integráció még maga is meglehetősen képlékeny, számunka talán nem csupán alkalmazkodási kényszerekben jelenhet meg, hanem arra is módot ad, hogy "hozományunkkal" hozzájáruljunk a folyamatok alakulásához. Úgy hiszem jelen munka mindenképpen ilyen hozománynak tekinthető. Ebben az értelemben kell úgy fogalmaznunk, hogy Európa jövője számunkra kétszeresen "számunkravaló" regionális szint: jövőnket alapvetően Európa határozza meg, mert itt élünk. De hogy milyen lesz ez a jövő, talán nekünk, a könyv szerzőinek is sikerül kissé befolyásolnunk, ha olyan koncepciót fogalmazunk meg, amit megfontolásra érdemes javaslatként, elemzésként lehet kezelni, talán érdemben is beleszólhatunk a folyamatok alakulásába.

Térszerkezet vonatkozásában Európa 'strukturált' egység, ahogy Kovács Géza/1. nevezi. Európa földrajzilag változatos terekre bomlik, természetföldrajzi szempontból is meg lehet különböztetni Észak-, és Dél-, Nyugat-, és Kelet-Európát, Közép-Európát stb. Végig lehet gondolni a történelmileg kialakult differenciáló tényezőket, kölcsönhatásokat és ezekből következtetni lehet a várható folyamatokra, különös tekintettel a ma oly hangsúlyosan felvetődő gazdasági dimenzióra, és Európa egyre nyilvánvalóbbá váló szociális-foglalkoztatási, nemzetiségi feszültséggócaira, az egyesülési folyamat anomáliáira stb.

Ezek az elemzések azonban nem sokat mondanának Európa perspektíváiról, várható gazdasági-társadalmi fejlődéséről. Az európai fejlődésben ugyanis az elmúlt húsz évben olyan 'sűrűsödési' pontok jöttek létre (később, az európai régiók kapcsán szó lesz majd Cséfalvay ötletes 'növénytani' megközelítéséről, ami éppen ezeknek a sűrűsödési, fejlődési "idomoknak" a jellegéről szól), olymódon felértékelődtek bizonyos térségek, ami arra enged következtetni, hogy alapvető átrendeződés várható Európa tradicionális belső struktúrálódásában. Az európai történelemnek egy olyan átmeneti szakaszában élünk, amikor nagyon sok minden lehetséges, ami korábban elképzelhetetlen volt, s e trendek nem a tradicionális, történelmileg kikristályosult erővonalak, hanem a globalizációs folyamatban betöltött szerepek nyomán fogják újrarajzolni Európa társadalmi-gazdasági térképét.

Ezért veti fel a kérdést olymódon Kovács Géza is, hogy új Európa-képünk kialakításakor arra kell figyelmet fordítanunk elsősorban, hogy a homogenizálódás, vagy a változatosság megőrzésének útját érdemes-e választania Európának, mint egységnek, illetve mely fejlesztési aspektusokban van szükség az egyik, vagy másik tendencia érvényesülésére. Szerzőink egyetértenek abban, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést nem lehet és nem is szabad homogenizálni, éppen változatosságának megtartása teheti Európát versenyképessé a modern világban.

Beszteri Béla/1. szerint az l989 utáni nyugat-európai útkeresések szűklátókörűek, Európa centrikusak voltak, a technológiai forradalom kihívására nem adekvát válaszok születtek, Európa nagy hátránnyal indult a számítógépekre és a mikroelektronikára épülő technológiai forradalomban, ezért Nyugat-Európa jelenleg vesztes pozícióból néz szembe a globalizáció kihívásával.

Európa ugyanis egy olyan specifikus történelmi-civilizatórikus 'jelenséget' is jelent, amely egyedülálló bizonyos értelemben az emberi történelemben. Az európai történelem két ismérvében különbözik az ázsiai, afrikai, de még az észak-amerikai történelemtől is. Európa egyszer már megtette azt, ami ma feladat: kulturális alapon létrehozott egy olyan egységes fejlődési trendet, amely meghatározta a gazdaság és a társadalom minden szegmensének lehetséges fejlődési irányait. Ezt a közös bázist a keresztény értékrend jelentette, amely szintetizálni tudta annak a fejlődési folyamatnak minden fontos eredményét, ami korábban, az ókori Európában megvalósult: azt a szellemi tőkefelhalmozási folyamatot, amit racionalizációs/individualizációs trendként nevesítenek manapság a kutatók.

Másrészt - Vajda Ágnes/2. Szerint - Európa volt az egyetlen olyan civilizáció a történelemben, amelynek a történetét végigkíséri a 'növekedési trend', ami ma globalizációs és globális követelményként jelenik meg. A növekedés az európai történelemben mindig a szellemi tőke felhalmozása, a kultúra által vezérelt-orientált trend volt. Ez a globális kihívás tehát Európa számára nem önmagában, hanem csak konkrét tartalmában jelent újdonságot.

Ugrin Emese a II. világháborút követő európai folyamatokban a nemzetközösség kategória terjedelmének növekedése alapján a következő szakaszokat különíti el:

A második világháborút közvetlenül követő időszak változásai az internacionalizmus jegyében fogantak, ami kelet-nyugati együttműködés bővülését jelentette.

A hetvenes évektől fokozatosan bontakozott ki a transznacionalizmus, a maga ismert fejleményeivel, az ipari társadalom válságba kerülésével, a szellemi tőke felértékelődésével és a globalizációs folyamat megindulásával. Ez a trend erősítette fel az integrációs törekvéseket és fogalmaztatta meg az EU keleti bővítésének feladatát.

l989 után kezdetét veszi egy új stádium kialakulása a fejlődésben: a transzkontinentalizmus korszaka. Ennek a korszaknak az integratív elvét jelenti a kultúra, a kultúratársadalom (információs társadalom) kialakulásának lehetősége, aminek konkrét ismertetésére később térünk ki.

A mi koncepciónk szempontjából Cséfalvay mondandójának az a legfontosabb eleme, hogy azt feltételezi, a közeljövőben létrejöhet a 'kék banán', a Nyugat-Európán Milánó-München-London vonalon átívelő tradicionális centrum, és a kialakulóban lévő mediterrán (Lisszabon-Barcelona-Milánó) folyosó kiegészítéseként egy közép-európai bumeráng a Budapest-Berlin-Koppenhága vonalon kiterjesztve a Bécs-Brüno-Budapest háromszöggel, illetve a "balti banánnal". Így Magyarország végre elérhetné, hogy a sűrűsödési pontok centrumába, találkozási pontjára kerülve lehetőséget kapjon arra, hogy a fejlődés gyorsulásában is centrális szerepet töltsön be. A lehetőség realizálása Cséfalvi szerint nagyrészt a belső növekedési lehetőségek kihasználásától, nem külső tényezőktől függ.

Cséfalvay feltevésének Közép-Európa vonatkozásaira még visszatérünk, itt csak azért említjük, mert a gazdaságfejlődés európai trendjeinek megértése szempontjából ugyanolyan jelentőségű a feltevés, mint a mi konkrét feladataink megfogalmazása szempontjából. Az uniós csatlakozás követelményeit, mint közép-európai alternatívát több szerzőnk (Tóth/1, Beszteri/1) vizsgálja a lehetőségek/korlátok függvényében, - amiről szintén Közép-Európa alternatívái kapcsán beszélünk. Itt kell azonban érintenünk a probléma egyik középponti vetületét:

Pálmai ismerteti azt az előrejelzést, amelyet bevált japán minta alapján ültettek át német feltételek közé. A vizsgálat 1147 kérdésben fogalmaz meg technológiai előrejelzéseket 16 témakörben (anyagok, elektronika, biológia, elemi részek fizikája, földtudomány, nyersanyagok, energia, ökológia, mezőgazdaság, gyártás, várostervezés, kommunikáció, űrkutatás, közlekedés, gyógyászat, társadalmi, kulturális kérdések.)

E tényt azonban Pálmai nem negatívumként értékeli. Azt mondja "A közvetlen információtechnológia térnyerése az ezredfordulóval megtörik, a komplex tevékenységek nyomulnak előtérbe", ami viszont nem bizonyos, hogy hátrány egy olyan régióban, amely nemcsak energiában, hanem tőkében is viszonylag szegény, mint Európa és Magyarország. Pálmai végkövetkeztetése az, hogy "...számos szcenárió megerősíti azt, hogy azon piacok versenyhelyzete döntően javulni fog, amelyek energiatakarékos, környezetkímélő technológiák és termékek területén a legeredményesebbek lesznek."

A második kötetben Pálmai már egészen konkréten vizsgálja az a három fejlesztési területet, ami számunkra mérvadó lehet: az energetikát, a humán technológiákat, illetve az életminőségre kiható változásokat.

Pálmainak ez a gondolata közvetlenül kapcsolódik egy Hankiss Elemér gondolathoz, elgondolkodtató és talán továbbgondolható ötlethez:

Hankiss Elemér azt írja a Miszlivecz Ferenc által szerkesztett 'Közép-európai változások' kötetben, hogy el kellene gondolkodnunk azon, nem lehetséges-e, hogy a reneszánsz és a reformáció által megfogalmazott ideákat a mi korunk tette valóságossá, mindenki számára hozzáférhető civilizációs értékké. Az egyén szabadságától olyan köznapi apróságokig, mint a fürdőszoba, autó, zene stb. ma birtokolhatja mindenki, ami akkor csak az előkelők kiváltsága volt. Ez fejlődés is, nemcsak a konzumkultúra átka. A civilizációnak ezt a vetületét azonban aktuális lenne kiegészíteni azokkal az értékekkel, mint közösségek és intézményrendszerek, amelyek ezeket az értékeket érték-mivoltukban tudnák közvetíteni és megőrizni.

Hankiss gondolata ugyanis átvezet ahhoz a problémafelvetéshez, amit már többszörösen emlegettünk: a globális, és benne az európai fejlődés jelenlegi belső kettősségéhez, a pénzkapitalizmus és információs társadalom - korántsem békés - együttéléséhez.

Mindkét alternatíva globális jellegű az átfogóság értelemében követelményként, avagy különböző konkrét jelentésekkel bíró követelmény a globalitás-lokalitás minden szintjén.

A legnagyobb probléma az, hogy ez esetben "tradícionális" alatt nem feltétlenül száz éves feltevéseket, hanem esetleg öt-tíz éve még releváns elképzeléseket kell érteni. Az idő gyorsulása ugyanis félelmetes tempóban avultat el olyan gondolatokat, amelyek egy-két éve még vitathatatlan újdonságnak számítottak. Minél konkrétebb egy elemzés, a jelenség annál pregnánsabban jelentkezik. Valóban az történik, amit Varga Csaba mond, abban a pillanatban utópiává válik minden elemzés, amint egy cseppet biztos kezd lenni saját helytállóságában. E jelenségre modellértékű példával szolgál a már említett Közép-Európa kötet: Mary Kántor általános elemzésének mit sem árt az l998 óta eltelt év, de a konkrétebb elemzések némelyikét már egy év is megkérdőjelezheti, vagy legalábbis érdektelenné teheti például az utóbbi évben kibontakozó gazdasági válságjelenségek tükrében rém furcsa olvasmány ma Lengyel László írása az oroszországi folyamatokról.

Mindezt azért kell éppen most említenünk, mert ahogy szűkíteni kezdjük a vizsgálat horizontját, a globalitás és Európa után áttérünk Közép-Európa, majd Magyarország lehetőségeinek, feladataink az elemzésére, egyre többször felbukkan ez az ellentét. Ha évszázados távlatokban kell megítélni a helyzetet sokkal egyértelműbb kijelentéseket lehet tenni, mint akkor ha csökkentjük az időbeni távolságot. Nemcsak azért mert a rálátás mértékét csökkenti az idődimenzió szűkülése, hanem azért is, mert a folyamatok egy-két év alatt képesek saját ellentettjükbe fordulni. S hiába tudjuk, hogy a történelem soha nem halad egyenes irányban, hanem mindig úgy mozog, ahogy Adam Smith a piacról mondta: a hullámmozgások egy lineáris sík alatt és fölött járnak be egy hullámvonalat, negatív és pozitív utakat alkotva alakul ki a ciklus - nehéz megállapítani, hogy egy konkrét trend éppen "lefele" vagy "fölfele" irányuló változás kezdetét jelenti-e. Ráadásul az általunk vizsgált ciklusnak nemcsak két összetevője van, mint a kereslet/kínálat Smithnél, hanem jóval több, amelyek kölcsönösen erősítik/gyengítik egymás hatásait.

Ezzel a többrétegűséggel elsőként a konkrétságnak azon a szintjén szembesülnek szerzőink, amikor Közép-Európa sorsáról kezdenek gondolkodni. Elsőként ugyanis az derül ki, hogy míg Európa jövőjéről valamelyest lehetett, Közép-Európáéról elve nem lehet Magyarország figyelembevétele, preferálása nélkül gondolkodni - menthetetlenül összecsúszik a két sík. Másrészt az derül ki, hogy bármennyire szeretnénk is valamelyest elkülöníteni a gazdaságfejlődés tárgyalását a politikai fejlődéstől, ez lehetetlen - ugyanúgy ahogy a demokrácia helyzete, civiltársadalom problémái nem különíthetőek el a nemzetállam jövőjétől és a szűkebb külső/belső régiók perspektíváinak megítélésétől. Hogy könnyű azt mondani a kultúrafejlődési trend orientálja a fejlődést, de nehéz egyértelművé tenni mit értünk kultúrán, vagy akár értékpreferenciákon. Ha ugyanis az az érték, amit a Miszlivecz szerkesztette kötetben elemez a Szakolczai-Füstös szerzőpár, akkor nem sokkal leszünk okosabbak érték-ügyben. S ráadásul az optika egy ponton mindig megmerevedik: a rendszerváltás ténye és milyensége - céljai és eredményei közötti ellentét elbizonytalanít minden jóslatot, relativizál minden feltevést.

Közép-Európa nem térség, hanem elsősorban problémakomplexum - sokak felfogása szerint. Sorsát évszázadok óta egy paradox kettősség jellemzi: képtelen eldönteni, hogy hídként vagy ütköző-zónaként akar-e, tud-e funkcionálni Nyugat-, és Kelet-Európa között. Tóth László/1. e helyzetet úgy minősíti, hogy Közép-Európa azért "vákuumzóna", hányatott sorsa mindenekelőtt annak köszönhető, hogy Nyugat-Európával soha nem sikerült tartósan integrálódnia, Kelet-Európához pedig nem akart tartozni.

Történelme azért paradox - idézi Tóth Rupniktól - mert mindig inkongruens volt egymással a nyugati eszmények, intézmények iránti igény és a tényleges gazdasági helyzet, és etnikai "puzzleság".

A helyzet magyarázatával az emlegetett kötetben Miszlivecz Ferenc és Jody Jensen írása szolgál: a nyugat-európai társadalomfejlődésnek jellemzője volt, a mienkből pedig hiányzott az a tényező, ami ma a 'citizenship'(polgári) és citizen(polgár) fogalmának a megkülönböztethetőségében manifesztálódik:

"Nyugat-Európára nem volt jellemző egyetlen központi hatalom. Már a kapitalizmus kialakulását megelőző évszázadokban több hatalmi centrum létezett, s ezek képesek voltak befolyásukat széles körben kiterjeszteni. A különböző társadalmi osztályok, etnikumok és vallási közösségek jobban ki tudtak kristályosodni és nagyfokú autonómiát harcoltak ki maguknak már a feudalizmus korában....viszonylag korai szakaszban létrejött a társadalom és állam szétválása (és tegyük hozzá a gazdaságé és társadalomé is ). Megszületik a societas civilis fogalma, amelynek középpontjában az individdum áll, aki citizenné válik. Daniel Lerner találó megfigyelése szerint ez együtt jár a pszichológiailag rugalmas személyiségtípus megjelenésével. Ez a független és autonóm egyén az új, modern nemzetállamnak nem alattvalója, hanem konstituáló alappillére lesz. Citizen a 'város', a település független polgára, aki nem alattvaló. (Ezt nevezi modern polgárnak Varga Csaba.)

Kelet-Közép-Európában a legfőbb sajátosság, hogy a kezdeményezések rendszerint felülről indulnak. A nemzetállam maga is egy modell felülről történő megvalósítása - nincsenek erős, alulról építkező mozgalmak és hosszú távra érvényes szolidarítás-láncok. Hiánycikk a citizen, megfelelő szó sincs a leírására. A 80-as évek mozgalmainak nincs megfelelő fundamentumuk, a civil mozgalom hagyományai nem elégségesek ahhoz, hogy megakadályozzák az újbóli kibontakozás lendületének megtörését. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a civil hagyományaink jó részét még meg kell teremtenünk.

Varga Csaba ezt másként gondolja, amikor azt mondja, hogy a nyolcvanas években a magyar társadalom nem állami szervezetek rendszereként ugyan nem volt erős civil társadalom, de a második gazdaság, a második társadalom, a második nyilvánosság erős informális civil társadalmat hozott létre. A nem publikus citizen tehát megszületett.

Mindkét integrációs típus következményei egyenlőre többesélyesek ugyan, nem jelölik ki egyértelműen a betölthető szerepet, de annyit bizonyosan jelent az EU csatlakozás lehetősége a régió államainak, hogy a köztes állapot egyszer s mindenkorra megszűnhet a belőle fakadó összes paradoxonnal együtt. Az esélylatolgatásként megfogalmazódó szcenáriók már csak azt próbálják megjósolni, hogy a tárgyalások alkúpozícióiban és a későbbi fejlődési tempóban milyen differenciák milyen következménnyel járhatnak. Magyarország számára a legrosszabb esély is legfeljebb a belső perifériális pozíciót jelenti nem azt, hogy kívülrekedünk a folyamatokon.

Belső gazdasági viszonyaink fejlődésében ugyanilyen mértékben pozitív esélynek ítélem azt a két koncepciót, amit egyrészt Siklaky István/2., másrészt Bozsik Valéria/2. fogalmaz meg az önigazgató gazdaság és hatalom nélküli társadalom modelljét. Ezt a két modell továbbgondolva az ökoszociális piacgazdaság és a tudástársadalom gazdasági vetületének Varga Csaba-féle feltevésével - úgy hiszem - megalkothatóvá válik az a belső gazdasági modell, amely feljogosít a Cséfalvay-Matolcsy féle pozitív szcenárió megvalósításában való bizakodásra.

Siklaky önigazgató-gazdaság modelljében a kiindulópont egy kétrétegű gazdaság feltevése, ami megfelel a globalizációs és a helyi szabályozottság kettős követelményének. Másrészt a gazdaság erős társadalmi kontrolljának követelménye biztosítani tudja a gazdaság, szociálpolitika, közvetlen demokrácia összehangolt fejlesztését, illetve lehetőséget teremt önfejlődésük megindulására.

Az alaprétegnek ugyanis az a feladata, hogy minden olyan tevékenységet elvégezzen, amire az autonóm gazdasági egységek a saját erejükből képesek a saját eszközeikre támaszkodva. Tehát az adott régió alapszükségleteit a saját természeti, emberi és tulajdoni erőforrásaiból és közeli cseréiből ki tudja elégíteni önellátó módon. Ez a gazdasági tevékenység egy szociális hálóval kombinálva Siklaky szerint magas fokú foglalkoztatottságot és létbiztonságot eredményezhet, s ugyanakkor nem szigetel el a kiegészítő rétegtől sem - az egyéneknek és csoportoknak ugyanis szabad átjárásuk van a két réteg között.

A tulajdonviszonyokat, pénz-, és hitelpolitikát és magát a demokráciát, az önkormányzatiság gazdasági és politikai formáit ugyanis úgy kell Siklaky szerint kialakítani, hogy a kettős követelményrendszernek egyformán feleljenek meg.

A Siklaky-modellnek tehát latens ismérve az, ami Bozsik Valéria hatalomnélküli társadalom koncepciójában a középpontba kerül: nem originálisan új gazdasági-társadalmi működésmódokat kell kialakítani, hanem a meglévő modell egyes elemeit kell olymódon új rendszerbe szervezni, hogy a működés következményei elvileg mások legyenek. Bozsik szerint a mai gazdaság, társadalom minden anomáliájának az az oka, hogy hierarchikus módon szerveződik rendszerbe. Szerinte egy olyan "gömb-modell" szolgálhatná eredményesen a fejlődést, amelyben az akadálytalan és mindenoldalú információáramlás feleslegessé tenné a hatalmi viszonyokat, a hierarchikus társadalom és gazdaságszerveződést.

Az a gondolat kap tehát itt két vetületben tartalmat, amit nemrég úgy fogalmaztunk meg, hogy az információra alapozott társadalomszerveződés nem képzelhető el másként, mint valamiféle hálózatos, nem-hierarchikus szerveződésben. Az újdonság ehhez képest most csak az, hogy nem általában az információról, hanem a gazdaság és politika, szociálpolitika stb. hálózatos megszervezéséről van szó, arról, amit Varga Csaba tudástársadalomnak és Balog Gábor élettársadalomnak nevez.

A két koncepcióban szinte archaikus elvek találkoznak mai követelményekkel: az önellátást-önigazgatást, hierarchia nélküli társadalomszerveződést a társadalomtudomány nemrég még úgy tartotta számon, mint a tőkés kor előtti ismérveket, amelyeket egyszer s mindenkorra elavulttá tett a modern társadalomfejlődés. Ma viszont egyre több érv szól amellett, hogy ezekre a "primitív" társadalomszervezési elvekre van szükség ahhoz, hogy megoldhatóvá váljanak modern eszközökkel kezelhetetlen problémák.

Nemcsak az ipari társadalom "ment át" ugyanis posztmodern társadalomba, újkapitalizmusba, ami azzal járt, hogy létrejött egy globális gazdaság, ami jórészt a pénztőke és a transznacionális cégek működését jelenti, hanem a nemzetgazdaságok is átalakulóban vannak. S az átalakulás többnyire éppen azt jelenti, amit Siklaky ismer fel, hogy kettős gazdaságnak kell létrejönnie ahhoz, hogy talpon maradjanak a nemzetgazdaságok a globális versenyben. Részben önellátásra is be kell rendezkedniük két okból fakadóan: a gazdasági pénzügyi és foglalkoztatási egyensúlya nem tartható fenn abban az esetben, ha a gazdaság teljessége export/import orientált, teljesen kiszolgáltatott a globális piac ingadozásainak. Kell léteznie egy olyan belső magnak a gazdaságban, ami csak a nemzetgazdasági hatótényezőktől, szabályozástól függ. Hogy melyik ez a konkrét szegmense a gazdaságnak, az nagymértékben természeti és történelmi tradíciók függvénye. Jelenthet ilyen bázist a mezőgazdaság ugyanúgy mint a turizmus, vagy éppen a kereskedelmi, oktatási stb. meghatározottság. A lényeg csak annyi, hogy a belső erőforrások maximális hasznosítása legyen az önellátó jelleg bázisa, ami relatív függetlenségét átsugározza a függő területekre is. Ugyanezt a trendet erősíti fel a később kifejtendő ökoszociális piacgazdaság gondolata, illetve végső soron a tudástársadalom-kultúratársadalom eszménye is. A helyi kultúra hagyományaira támaszkodva lehet ugyanis olymódon rendszerbe szervezni a kisebb-nagyobb régiók mindenirányú tevékenységét, ami biztosítja azt az autonómiát, ami a versenybe való bekapcsolódás kockázatainak elviseléséhez szükséges. Hogy ez az önellátás/önigazgatás konkréten úgy valósulhat-e meg, ahogy Siklaky elképzeli, nem tudom. De hogy valamiféle alap és kiegészítő jellegű rétegeződésre minden régiónak és nemzetgazdaságnak szüksége lesz a globális társadalomban, az nem lehet kétséges. Éppen ezt jelenti ugyanis az, hogy a globalitás és regionalitás/lokalitás csak egymással párhuzamosan, egymást erősítve és ugyanakkor egymás hatásait kiegyenlítve fejlődhet, ahogy azóta tapasztalható, mióta a globalitás, mint követelmény kialakult. Az sem lehet kétséges, hogy minden gazdasági-társadalmi rendszert a jövőben csak egyfajta "gömb-modellként" lehet elképzelni, amelyben az információ áramlásának és behatolásának a társadalom minden szegmensébe nem lehetnek intézményes, hierarchikus akadályai. Ez azt jelenti ugyanis, hogy a globalitástól a lokalitásig és az egyének életéig minden 'hierarchikus" szinten meg kell teremteni a hatékony szabályozó mechanizmusokat, intézményrendszereket - de ezek a rendszerek nem lehetnek mások, mint "önszabályozó" rendszerek, amelyek nem alá-fölé rendeltségben, hanem hálózatosan kapcsolódnak egymáshoz. Csak ez biztosíthatja ugyanis minden sík egymástól független hatékonyságát, ami viszont univerzális követelmény.

M. Kaldor Transznacionális civil társadalom című írása abból indul ki, hogy a transznacionális civil társadalom inkább politikai programot jelent, mint leíró vagy analitikus fogalmat, amelyben egyrészt a transznacionális jellegre, másrészt a részvételre helyeződnek a hangsúlyok.

Történeti vonatkozásban utal arra, hogy már Ernest Gellner szerint is az identitástudat az, ami összetartja a társadalmakat. "moduláris" emberről beszél, aki nélkül nem jöhettek volna létre az ipari-növekedési társadalmak, mert a modularitás tette lehetővé, hogy a civil társadalom ellensúlyát képviselő etnikai, plurális politikai társulások és gazdasági intézmények ne váljanak fojtogatóvá, az ember nem bizonyos társadalmi szerepekhez kötött, hanem kulturálisan meghatározott közeghez kapcsolódhasson. A civil társadalom mindig a civil szervezetek sokféleségét jelentette, amelyen keresztül az egyén kifejezhette és nyomatékosíthatta érdekeit, egyfajta ellensúlyozó nyomást gyakorolva az államra.

Ez a szerep azonban az utóbbi évtizedekben több transzformáción ment keresztül.

A nyolcvanas évek nyugati békemozgalmai és a kelet-európai ellenzéki mozgalmak egyaránt a hatalom autark jellege iránti tiltakozás jegyében fogantak, azt hitték, hogy a civil társadalom helyettesíthetné az államot, átvehetne olyan állami funkciókat, mint a szociálpolitika, humanitárius segítségnyújtás stb.

Ezt váltotta fel a kilencvenes évek 'nem-állami szervezet' (NGO) kifejezéssel jelzett formája a civil szerveződésekben. Szerepük törvényesítette az államnak bizonyos kulcsfunkciókból való kivonulását. E trend kudarcát a boszniai háború tette befejezett ténnyé: kiderült, hogy a civil társadalom nem helyettesítheti az államot, a polgári értékek nem maradnak fenn állami szabályozás nélkül.

A kilencvenes évek erőszakhulláma és a NGO-k tehetetlensége a civil társadalom céljainak újrafogalmazási követelményéhez vezetett mára. S ami számunkra talán legkevésbé sem meglepő M. Kaldor szerint az új célokat a globalitás/lokalitás relációban kell megfogalmazni.

Az emberek többsége azonban ma is "területileg, nyelvileg és kulturálisan gúzsba kötött" s bár életüket mélyen befolyásolja a globális új osztály tevékenysége, kimaradnak a globalizációból. A szegénység és az új barbárság uralja az életüket, amibe nemigen tudnak beavatkozni az új, globális civil szervezetek.

A civil társadalom fejlődésének M. Kaldor által említett két első lépcsőfokát a magyar fejlődés is kétségtelenül megjárta Bőhm Antal/1. elemzése szerint. A rendszerváltás nem automatikusan eredményezte azt, amit vártak tőle: nem tette nyilvánvalóvá, hogy befejezhető a polgári fejlődés, hogy az állampolgár alattvalóból polgárrá képes válni, kiszabadulhat abból a helyzetből, amelyben csak magára számíthat, s legfeljebb kisközösségei és kapcsolati tőkéje jelenthet számára némi támpontot.

A húszadik századi történelem gyakori váltásai, a túlélés kényszerű stratégiái ugyanis konzerválták az alattvalói magatartást és a gondoskodó állam mitoszát, azt a kényelmet, ami az önállóságról való lemondásból fakad. E helyzeten negatív értelemben változtatott az is, hogy véglegesen szétesett a szocializmus struktúrája.

A hajdani munkásosztály nemcsak munkanélkülivé vált, hanem "elfelejtett osztállyá" is, ugyanúgy ahogy korábban a paraszti osztállyal már megtörtént. A polgárság kifejlődése azonban nem járt együtt a hagyományos struktúra felbomlásával, ismét különböző túlélési stratégaként alakult ki például a vállalkozóvá válás, visszaparasztosodás stb. Egyszerre indult meg egy polgárosodás és proletarizálódás, kiéleződtek a regionális különbségek. Tehát szétesett, és alig épül újjá a társadalom hagyományos struktúrája.

Mivel Kelet-Európában hivatalosan nem alakulhatott ki a középosztály és polgárság, az alattvalók csak a második társadalomban, gazdaságban függetleníthették magukat a politikától, erre épül Hankiss, Varga, Márkus vagy Szelényi egymástól is eltérő koncepciója. Így - mondja Bőhm is - a civil társadalom Közép és Kelet-Európában ma is csak a második szürke, fekete társadalom és gazdaság szférájában működik eredményesen.

A 'hivatalos' civil szervezetek végigjárták a Kaldor által leírt utat, az állam sorra passzolja át rájuk a feladatait. Helyi szinteken azonban más a helyzet, amit az is mutat, hogy a polgármesteri/önkormányzati képviselői helyek 81%-át független képviselők töltik be. Ami viszont nem feltétlenül a civil szféra fejlődéséről tanúskodik, hanem azt bizonyítja, a pártok nem kellően vonzóak az emberek számára. A jelenleg működő civil szervezetek többsége nem (vagy nem eléggé) tölti be azt a szerepet, amit a "dolga" lenne betölteni, többségük sport, hobbi tevékenység köré szerveződik. A társadalom pedig szokás szerint magára marad, érdekképviselet hiányában nem marad más lehetősége, mint egyéni/családi túlélési stratégiák újbóli létrehozása. Bőhm Antal ebből a helyzetből nem lét érdemi kitörési lehetőséget.

Márkus Péter/1. viszont azt javasolja, függetlenül a vigasztalannak látszó helyzettől, érdemes legalább elméletileg végiggondolni mit kellene, hogy jelentsen a "közvetlen demokrácia", milyen feladatokat, hogyan kellene ellátnia.

A közvetlen demokrácia szigorú értelemben azt jelenti, hogy a potenciális döntéshozói kör és a döntés által potenciálisan érintettek köre azonos, ami azonban teljes formájában soha nem jöhet létre. Természeti akadálya ennek például az, hogy a csecsemő nem dönthet magáról, róla a szolidaritás és érdekbeszámitás módszerével felnőttek döntenek, társadalmi oka pedig az, hogy az erőforrás-hiányos társadalmakban a döntéshez hozzá kell rendelni, tudatosítani kell a kedvezményezettek körét, s konszenzusra kell jutni az érdekegyeztetésben.

- lokális szintű területi tagoltság: Magyarországot visszanyúlva a Bibó-Erdei-féle 'városmegye koncepcióhoz, feltehetőleg 70-l00 funkcionális kistérségre ésszerű bontani, megengedve a megkereső-megtaláló metódust létrejöttükben. A kistérségeket 5-7 régióvá kell integrálni.

- tevékenység szerinti tagolódás: a tulajdonosi jogosítványok birtoklása, a jövedelemelosztás a legneuralgikusabb pont, amit csak a jogcímek (stb.) pontosításával lehet megoldani.

- biológiai (etnika, nemi, életkori különbségek szerinti) tagolódás: teljes értékű megoldás az, ami lehetővé teszi az érdekek döntési folyamatba épülését, az érintettek önálló megszerveződését.

- a kulturális minták szerinti tagolódás toleranciát feltételez a működési és szabadság-feltételekben egyaránt.

- közvetlen részvétel a folyamat minden lényeges mozzanatában a legfontosabb ismérv

- .horizontális kommunikáció

- helyi adók túlsúlya - mint a gazdasági önállóság/ésszerűség feltétele

A módszerek rendszert alkotnak, s ezen belül szükségleteknek megfelelően változhatnak.

A közvetlen demokrácia egészülhet ki az egyik oldalon a civil társadalommal, amely lehetővé teszi, hogy a legkülönbözőbb célokra, funkciókra érdek-érték közösségekbe szerveződjenek egyének csoportjai, illetve a 'személyes állam' intézményrendszerével.

Ha az államot, mint 'személyt' fogjuk fel - mondja Varga Csaba - amely nem uralkodik a polgár felett, akkor az állam nem lehet más, mint személyes kormányzás: a polgár, a politikai tőketulajdonos autonóm részese a személyes államnak, ugyanez az állam nem létezhet sokféleség, törvényes ellenzék nélkül, így feltétel nélkül elfogadja minden polgár másságát.

A politikai értelemben szabad polgár a közösség tagjaként rendelkezik kisebb-nagyobb közösségének gazdasági forrásaival, aminek a gyarapodásáról önigazgató módszerekkel gondoskodik, kikapcsolva a piacot minden olyan területről, ahol arra nincs feltétlenül szükség. Ugyanakkor azonban azokban a termelési rendszerekben, ahol ez követelmény a legmagasabb szintű technikával, a globális világpiac keresleteinek megfelelő termelés/piac létezhet együtt-egyszerre az önigazgató közösségek logikáival.

Hogy mindez miért idea csupán jelenleg - akkor érthetünk meg, ha rászánjuk magunkat arra a Varga Csaba által megfogalmazott kettős valóságnak, a pénzkapitalizmus és információs társadalom együttlétezésének az elemzésére.

A pénz és hatalomközpontú újkapitalizmusban született meg a modellt tagadó és meghaladó tudásközpontú és életközpontú társadalom Varga Csaba (Ugrin Emese, Balogh Gábor, Csorba József, Zsolnai József, Kamarás István és mások) szerint. A két modell pillanatnyilag is együtt, egymásban létezik , de egyenlőre senki nem tudja megmondani, hogy világfolyamat hagy fordul át mássá, és azt sem, hogy milyen mássá.

A két modell viszonyára ma még az a jellemző, hogy a pénz-modell alárendeli önző érdekeinek a tudás-modellt. Kérdés azonban, hogy ez az önző érdek meddig jelenti azt, amit ma. Nem lehetséges-e hogy a hosszú távon tökéletesen más lehet a pénztőke önző érdeke, mint ma, esetleg a tökéletes ellentettje mai, rövidtávú érdekeinek.

1. A fejlett tőkés gazdaságoknak alapvetően megváltozott a termelési szerkezete és foglalkoztatási struktúrája - ennek hatására átértékelődött a növekedés hordozójának, a profit forrásának a megítélése.

A korábban a profit forrásának tekintett "olcsó”, képzetlen munkaerő feleslegessé és többségében munkanélkülivé vált. Ugyanakkor óriási kereslet keletkezett a képzett-alkotó emberi tényező iránt. Ez a váltás idézte elő a humán szféra költségrobbanásának mindkét oldalát: a szociális költségek, illetve az oktatásba/kutatásba való beruházások költségei emelkedtek korábban elképzelhetetlen mértékben. A költségeket a gazdaság áthárította az államra, holott a költségrobbanás mindkét kiváltó oka a gazdaság szükségleteiből, nehézségeiből fakadt. Ezért elhibázott az egyik szempontból a monetarizmus preferenciarendszere, mert a bajok forrását nem ott próbálja megszüntetni, ahol keletkeznek, hanem ott ahol másodlagos hatásuk megjelenik. Mivel a humán szféra költségrobbanásának az okai a gazdaságban vannak, megszüntetni is ott, és nem a költségvetési-állami szférában lehet azokat.

2/a Az átalakulás következményeként lelassult a növekedési tempó: a régi ipar már nem, az új még nem elég jövedelmező, a szellemi tőkébe, új technológiába eszközölt beruházások még nem (nem elég gyorsan) térülnek meg. Kivételt képez az információs és kommunikációs ipar.

A pénztőke műveleteinek csak a kiinduló és végpontja a reálszféra (amelynek érdekeit tökéletesen figyelmen kívül hagyja) tényleges működése azt jelenti, hogy bonyolult, áttételes és átláthatatlan pénzügyi műveletek következtében hatalmas pénzösszegek vándorolnak és gyarapodnak a világháló segítségével, amit külső szemlélő nem tud másként értelmezni, mint a nullák korlátlan szaporodását a számoszlopok végén - a számítógépen.

Kilépni ugyanis nem lehet, nem szabad ebből a virtuális világból, de nincs árufedezete a pénzvagyonnak és nincs olyan beruházási lehetőség, ami rövid távon hasonló mértékű megtérüléssel kecsegtetne, mint a pénzpiac. A kilépés a piac azonnali összeomlásával járna, maga alá temetné a világgazdaságot.

A pénztőke jelenlegi működése tehát sokkal inkább tekinthető kincsképzésnek, mint tőkeműködésnek, ami a tőkefejlődésnek a bevezető és nem a befejező/kiteljesítő szakaszának ismérveire emlékeztet.

A legújabb fejlemény az, hogy kialakulóban van már az a hiperburzsoázia is, amely globális világa hatalmi struktúráját monopolizálja formális-informális módon, azaz a globális világ vezető tanácsadóiként, döntéshozóiként magas minőségű szakértelem birtokában vezéreli a globális gazdasági/társadalmi folyamatokat.

3. Miközben fokozatosan kiépülnek egy globális újkapitalizmus szervezeti formái, globális és nemzetgazdasági szinten egyaránt modellválsággal küzd a monetarizmus.

Nemzetgazdasági szinten abból fakadóan, hogy - mint Plenter János/1. részletesen elemzi - a monetarizmus deflációt, inflációval összefonódó hanyatlást idéz elő, s egyidejűleg tartós és a harmincas évek óta példátlan mértékű munkanélküliséget eredményez. Tehát minden hagyományos elméleti feltevés megdőlni látszik. Már-már az is megkérdőjeleződik, hogy növekedési rendszerként lehet-e definiálni egy olyan rendszert, amely tartósan ennyire képtelen a növekedésre, s minden hagyományos funkciójában ennyire ellehetetlenül.

A modellválságból sokan abban látják a kiutat - Plenter is -, hogy expanzív, keynesiánus gazdaságpolitikai preferenciákat kellene bevezetni. Ez azonban pillanatnyilag a globális gazdaságból való kizáródás veszélyének felvállalása által lehet csak megtenni, ami Magyarország esetében például az uniós tagság reményével elvesztésével járna.

A kérdés azonban az, hogy ki és hogyan tudja regulálni a globális piacot? A lehetséges megoldásokról részletesen ír Báger Gusztáv, Matolcsy György, Csath Magdolna, Szabó László vagy Harsay György.

A válasz egyik fele adott: nem a nemzetgazdaságok és nemzetközi szervezetek (ENSZ, EU, Vlilágbank stb.), hanem a valóságos hatalom birtokosai tudnák szabályozni a működést, ha érdekükben állna és ahogy az érdekükben állna. Feltehető, hogy annak a bizonyos hiperburzsoáziának az operatív irányítás mellett az is a dolga, hogy minimalizálja egyik oldalról a kockázatot és maximalizálja a másikról a profitot, egymással összehangolt módon. Létrehozza azokat a szabályozóelveket, intézményeket, amelyek legitim és illegitim módon adekváttá teszik a működést a követelményekkel.

A hogyan kérdése már nem ennyire egyértelmű. A szabályozás kialakításánál ugyanis el kell dönteni egy elvi jelentőségű kérdést: rövid vagy hosszútávú szabályozásra lenne-e szükség. A két esetben ugyanis tökéletesen ellentett követelményeknek kell megfelelni: a rövid távú érdek a profitabilitás mai tempójának fenntartása, ami a kincsképzési trend fenntartásával azonos.

Ha az újkapitalizmus kialakulását a tőkeviszony önfejlődési trendjének a megnyilvánulásaként kezeljük, akkor a jelenlegi trendeket jogunk van a korábbi korszak fejlődési etapjaival analóg szakaszokra bontani, ami ugyan semmit nem bizonyít, de segít következtetni. A múlt században ugyanis már egyszer bekövetkezett egy modellválság a szabadversenyes kapitalizmus működésében, s nagyjából hasonló helyzet állt elő, mint ma: a növekedés addig preferált eszközrendszerétől (a kizsákmányolásról) kiderült, hogy korlátolt eszköz a növekedésre, s azért az, mert amire alapozza feltevéseit (a munkaerő élő mivolta) az korlátozza. A béreket azért nem lehetett nullára redukálni és a munkaidőt 24 óránál többé tenni, mert a nap 24 órából áll, és ha a munkás nem eszik és nem alszik, meghal. A korlátlan eszközrendszer viszont rövid távon nem megtérülő beruházásokat követelt: technikai fejlesztést, képességfejlesztést és a bérek emelését, a szociális ellátás, illetve a modern ipari infrastruktúra kialakítását. Ezeket a beruházásokat, mint tudjuk hosszútávú érdekből felvállalta a tőke annak ellenére, ami ma már gazdaságtani evidencia: a múlt században a profitráta folyamatosan csökkenő trendet mutatott.

A probléma csak az, hogy ezeknek a programoknak az elfogadása, a tőke modellváltásának megvalósítására azt a bizonyos váltást is jelentené, amire Varga Csaba azt mondja, egyelőre nehéz a hogyanjára következtetni. Elgondolkodtató és elképesztő lehetőség, ha úgy képzeljük el a paradigmaváltást, mint a tőke által a saját érdekei megvalósítása érdekében végrehajtandó változást, ami azért következik be, mert a tőke és az emberiség hosszútávú érdekei egybeesnek egymással tartalmukban. Ezt ma valóban (nem mannheimi értelemben) utópiának érzi mindenki.

Koncepciónkban az információs társadalom alternatívájának konkretizálására három variáció születtet. Ezek a variációk különböző megoldásokat ajánlanak a váltás spontán mozzanatainak csökkentésére és szerves modernizáció jellegének tudatos, szándékos erősítésére.

A társadalom fejlődése, a történelem meglehetősen átláthatatlan és nehezen befolyásolható folyamat. Következményeit többnyire csak akkor lehet megítélni, amikor már jóval kisebb esély van a preferenciáinknak megfelelő korrekcióra, amikor a folyamatok spontán változásai már jócskán előrehaladnak egy irányban. Ezt a jelenséget ma is érzékelhetjük: a mai alternatíva is húsz-harminc évvel ezelőtt keletkezett, és még ma sem lehet azt mondani, hogy egyértelmű kijelentéseket tehetünk lényegi trendjére vonatkozóan. Kétségtelenül létezik azonban néhány olyan általános ismérve a fejlődésnek, amit jól ismerünk a történelemből. A kapitalizmus ismérveinek és a történelmi folyamatok egymásra vonatkoztatásából joggal feltételezhetjük, hogy a ciklikusság nem csupán a piacra magára, hanem társadalomfejlődésre magára is jellemző, ami itt és most azt jelentheti, a kétféle gazdasági-politikai, fejlődési preferencia váltakozó érvényesülésére is vezet, amelyek időnként keresztezik egymást, váltást eredményeznek. Ma nagyon sok jel utal a 'váltás' szükségességére, és spontán megvalósulására.

A szándékosságnak inkább a "szervetlen", mint a "szerves" fejlődésben volt mindig jelentősége: az olyan változások, amelyek a tényleges létviszonyokban rejlő belső lehetőségeket bontakoztatták ki, "szerves" fejlődést/modernizációt realizáltak, nagyobb spontaneitást mutatnak, mint a "szervetlen", a szerves fejlődés eredményeit adaptáló, többnyire "felülről" megszerveződő változások.

A szerves fejlődés ugyanis, különösen, ha az modernizáció is, tehát a belső lehetőségeknek az új "előrevivő" vetületeit preferáló változás, mindig tartalmazza azt a kockázati tényezőt, amiről a jövőképek létrehozása kapcsán beszéltünk: ha a jövőképnek sikerül olyan múltat konstruálnia a feltevéseinek, amelyek ténylegesen létező és lényegi trendeket, maga és metatrendeket jelentenek a hosszútávú fejlődésben, akkor van esély arra, hogy a feltevés megvalósuljon. Ebben az esetben sem lehet azonban sem a hatótényezők mindegyikét, sem pedig a megvalósulással összefüggő érdekviszonyokat olymódon befolyásolni, hogy "előre" bizonyosak lehessünk a céltételezés sikerességében.

Az imént arról beszéltünk, hogy az információs társadalom megvalósítását szorgalmazó jövőstratégiáknak ma az adhat különösen nagy esélyt, ha jól érzékeljük, hogy a tőkefejlődés hosszú távú érdekei egybeesnek azokkal az érdekekkel, amelyeket leegyszerűsítve "emberi-társadalmi" érdeknek lehet nevezni. Ez az egybeesés maga is bizonytalan azonban, egy lehetséges feltevés csupán a sok közül. Másrészt ha igazunk volt, amikor azt mondtuk, hogy az általános érdek mindig azoknak az egyéneknek a kölcsönös függősége, akik között a munka megoszlik - akkor nyilvánvaló, hogy akár a tőke, akár az emberiség általános érdeke sem lehet egynemű és kalkulálható tényként figyelembe venni.

A perspektívát tehát felvázolhatjuk. Megállapíthatjuk, hogy a két alternatíva egyszerre létezik mai valóságunkban. Azt is megállapíthatjuk, hogy sok érv szól amellett, időszerű a váltás maga is, és a váltás hogyanjának is van "ésszerű" formája. Ettől függetlenül sem lehetünk azonban bizonyosak abban, hogy ez a variáns valósul meg végül, s úgy valósul meg, ahogy feltesszük. Igaza van Varga Csabának abban, hogy ha ezt hisszük, menthetetlenül utópiává válik a jövőképünk. Amit reálisan tehetünk az mindössze annyi, hogy összegyűjtjük azokat az érveket, ami miatt ésszerűnek látszik az általunk preferált alternatívát választani, rendelkezésre bocsátjuk azt a ma rendelkezésre álló 'többlettudást', ami új paradigma alkotásához szükséges, ami "szerves' modernizációként teszi lehetővé az információs társdalom alternatívájának választását. Hogy ez a lehetőség egybeesik-e a globális viszonyok formálására képes erők érdekeivel és szándékaival, illetve cselekvési lehetőségeivel, nem tudhatjuk. Amit tehetünk az annyi, hogy azáltal, hogy leírjuk, felkínáljuk választásra az általunk preferált alternatívát.

2. Az információs társadalom alternatívái

A kultúratársadalom létrehozásának első lépése a mai korszakban, amikor kulturális identitás tudata még nem vált el a politikai nemzetétől - az interkulturális kapcsolatok erősítése - annak a ténynek a figyelembe vételével, hogy a kontinentális egység ereje nem a kultúrák eggyé válásában, hanem egyediségük és különbözőségük megtartásában rejlik.

Mivel Nyugat-Európa és a fejlett Észak államai évtizedekkel ezelőtt a kultúra társadalmára épített modernizáció útjára léptek, a hetvenes évektől a kulturális tőke megszerzéséért folytatott küzdelem vált a fejlődés motorjává, ami az oktatás tömegoktatássá válásában és a szellemi tőke gazdasági szerepének átértékelődésében, a foglalkoztatási szerkezet átalakulásában mutatkozik meg. Együtt jár a munka szociális beágyazottságának változásával, illetve a tulajdon értelmezésének változásával.

A szellemi tőketulajdon ugyanis nem választható el tulajdonosától, nem adható el, nem ruházható át, azonos a tulajdonosával. A tulajdon mennyisége és minősége ezáltal közvetlenül hat a tulajdonos társadalmi-gazdasági helyzetére, amennyiben ez nem valósul meg, a szellemi tőke csökkenni kezd.

A szellemi tőke diadalra jutásával tehát első pillantásra az individuum totális szabadsága és teljes egyenlősége valósul meg, ami nem igaz, mert a történelem folyamán a teljes individualizmus soha nem vonta magával a kollektív cselekvés/tevékenység megszűnését. A szellemi tőke nem vonhatja ki magát az őt létrehozó kulturális körfogásból, interaktív rendszer, amelyben az individuum szabadságát a kulturális közösség határozza meg.

Az interaktivitás és a szellemi tőke hatékony működtetése egyrészt az individuum, másrészt a kulturális közösségek hatásának felerősödése irányába hatnak. Az egyik oldalon megfigyelhető az állam kompetenciájának gyengülése, s a másikon a család szerepének erősüdése, s a kettő viszonyának lazulása, a munka szerepének átértékelődése az információs társadalomban. Ez a tény kapcsolja be a gondolati rendszerbe a nyugdíjak és szociális ellátás problémáját, amit feltehetőleg nemcsak családi, nemzeti keretek között sem lehet megoldani. A probléma megoldására a feltételeket a nemzetállamot meghaladó kontinentális méretekben kell megteremteni - a szubszidiaritás elve alapján: A döntéseket azoknak kell meghozniuk, akiket érint, s akik a döntést végrehajtják - az államnak mindössze koordináló szerepe lehet, s a helyi megoldások végrehajtása után léphet fel ellenőrző szerepben. Nemcsak az állam szerepe változik, hanem a családé is: fokozódik értékközvetítő/értékteremtő szerepe.

Vajda Ágnes szerint az embertermelő társadalom feltevése egy 'biokulturális evolúciós elmélet' konklúzióinak a levonását jelenti: egy 'fejlődés-típusú' szabályozáselméleti és emberkoncepció birtokában 'megkonstruálható' az információs társadalom múltja - az emberi-szellemi tőkefelhalmozás története, amely lényegi ismérve a kultúrának (amennyiben a kultúra fogalmát szabályozásként, az ember 'fajspecifikus' biológiai regulációjaként, érték-általi szabályozásként fogjuk fel.)

Ezt a helyzetet három okból kell feloldani: mert ha a kreatív értékalkotás az ember biológiai alkalmazkodásának az eszköze, akkor ennek az eszközrendszernek az elvesztése az embernek, mint élő lénynek a pusztulásához vezet. Ezt a 'Dinosaurus-programot' lehet az ökológiai válság humán aspektusának nevezni, ami stesszhelyzetben és azt oldó deviáns társadalmi magatartásokban (bűnözés, kábítószer stb.), manifesztálódik. Ugyanezt a helyzetet idézi elő a létfenntartás alapvető zavarai: szegénység, munkanélküliség is, a környezeti válság és az értékválság összefonódása, ami viszont együttjár gazdasági válsággal is: a gazdaság növekedési trendjének leállása, ami az emberi tényező mennyiségi és minőségi korlátozottságából fakad és profitábilitás csökkenésével jár.

A mindenoldalú válság megoldására szolgáló eszközrendszer az 'embertermelő' társadalom létrehozása, ami azt jelenti, hogy olyan módon kell rendszerbe szervezni a gazdaságot, szociális-, és bérrendszert, szocializációt és a kultúrát, hogy alkalmas legyen a hatékony és nagy volúmenű szellemi tőke termelésére.

A koncepció arra koncentrálva vezeti le a változás szükségességét, hogy az egybeesik a modern tőke érdekeivel: ha profitot csak a szellemi tőke tud termelni, akkor a jelenlegi kincsképző, monetarista tőkeműködésből (az így létrejövő korlátlan pénzbőség bázisán) a spontán tőkefejlődési trend nem léphet tovább más irányba, mint az emberi-szellemi tőke tőkeként való működtetése felé. Ehhez viszont modell kell, amely tartalmazza a fejlesztési, beruházási irányokat és módszereket, amit a tudomány feladata kidolgozni.

'A pénzközpontú és hatalomközpontú (új)kapitalizmusban megszületett az e modellt tagadó és meghaladó tudásközpontú és életközpontú társadalom - mondja Varga Csaba - jelen időben, nem jövőre vonatkoztatva. A tudástársadalom része a ma uralkodó és alávetett valóságnak is. Alapvetően (mannheimi értelemben) utópikus tudat jellegű, hanem racionális, sőt a megkerülhetetlen jövőtudat és jövőtrend leírása. A váltás széles körben azért nem evidens, mert a két modell párhuzamosan létezik: egybeolvad és elválik, egyszerre folytatás és tagadás. Az utóbbi tíz év pénzkapitalizmusa rögtön energiát és hatalmat nyert a még kisebbségben lévő globális modelltől. Senki nem jósolhatja meg, hogy a világfolyamat hol, mikor, hogyan fordul át gyökeresen mássá és egyáltalán olyan lesz-e ez a más, aminek ma várjuk. Utópikussá akkor válik ez a trendelemzés, ha a folyamat pozitív végeredményében bizonyos.'

A tudástársadalom koncepció nem tér el a már kialakult globális információs-kommunikációs társadalom jövőképtől, különösen nem az Európai Unió információs társadalom stratégiájától. Követi, de több ponton túlmegy az ismert javaslatokon. Azon túl, hogy az információról a kultúrára teszi a hangsúlyokat, két értelemben jelent újdonságot: a meglévő információs-társdalom elemek integrálásában, és új intézmények, szolgáltatások kialakításában.

A tudástársadalom létrehozásához a gazdaság, állam, társadalom, az oktatás minden területére vonatkozó átfogó, komplex, rendszerszerű fejlesztés szükséges vagy szükségképpen új típusú modernizációs közpolitikát jelent.

A tudástársadalom koncepciója köré rendezhető mindaz a koncepcionális kérdés, amiről még nem beszéltünk. Ezek három-egymást többszörösen átfedő problémacsoportot alkotnak: az ökológiai problémakör, a kultúra/oktatás szellemi természetű vetületének alakulása/hatása - etikai, művészi vallási-spirituális stb. problémakör, illetve a lokalitás kérdése több értelemben. Kisrégióként, élet-társadalomként és például önigazgató, hatalomnélküli, alkotmányos és információs gazdaságként, amelyben az egyén közvetlen hatókörébe tartozó döntések születnek, a közvetlen demokrácia megvalósul, civil társadalom és személyes állam egészíti ki egymás funkcióit stb. Ami egyben Magyarország konkrét perspektíváját és ugyanakkor az országon belüli regionalitás és lokalitás problémájaként is felvetődik.

Az ember társadalmi szintű kettős dimenzióval és kettős poladikussággal rendelkező, egységet alkotó létmódja. Öt intézményesülő alapkomponensből tevődik össze, amelyek egymással determináns viszonyt alkotnak. Az alapkomponensek öt intézményesülő csúcskomponensre tagolódnak, amelyek egymást determinálják. Az egyes intézmények a közvetítők segítségével poliérderré (n - dimenzióvá) állnak össze. Működését a komponensek kapcsolódásainak erősségei (intenzitásai) határozzák meg. Alapkomponensek: állam, társadalom, kultúra, gazdaság, környezet, amelyeknek közvetítői a struktúrák.

Csúcskomponensek - állam csúcskomponensei: - közéletiség, hatalom, jogok, szuverenitás, rend; közvetítő: alkotmány, amelynek jelentése alkotottság (konstrukció). Társadalom komponensei: kommunikáció, önállóság, szabadság, biztonság, integráció, közvetítő: társas jelleg (kötödés), melynek jelentése kommunikativítás. Kultúra csúcskomponensei: identitás, magatartás, norma, ismeret (tudás), értékek. Közvetítő: közösségi kapcsolatok (affektivitás), amelynek jelentése "dialogicitás", nyelv. A gazdaság csúcskomponensei: participáció, képesség, érdek, "tőke", racionalitás, a közvetítő: folyamat (átalakulás), amelynek jelentése szelekció, alkotás. A környezet csúcskomponensei: életvilág, transzcendens világ, szellemi világ, szubjektum világa, objektum világa. Közvetítő: valóság, létezés (állapot), amelynek jelentése szubsztanciák tökéletessége. Az egyes intézmények komponensei a szelekció rendje szerint különülnek el egymástól.

Tudomásul kell vennünk, hogy ha korunk problémáira megoldást keresünk, azt nem tehetjük meg az ökológiai válság megoldására adandó válasz nélkül. Az ökológiai problémáknak az 'egyszerűbb' kérdését már tisztáztuk a szabályozáselmélet koncepciók különbségéből fakadó problémakezelő stratégiák megkülönböztetése kapcsán. Egy kérdés, definíció akkor elmaradt, amit most pótolnunk kell a továbblépés érdekében:

Figyelembe kell azonban venni azt, amit Ugrin Emese mond ez ügyben: nem lehet nemzetgazdasági keretek között megvalósítani, mert egyrészt túlnő e kereteken, másrészt pedig érdemben helyi szinten valósulhat csak meg. Éppen ezért lehet alkalmas arra, hogy a humán-ökológiai, az ember önreprodukcióját veszélyeztető létfenntartási, szociális és pszichikai konfliktusokat oldja, közvetlen kisközösségi kontaktusban, illetve ehhez a feltétel és intézményrendszert garantálja globális szinteken, ahol az ökológia válság mindkét aspektusának hatásai lecsapódnak.

Az ökológiai válságnak két aspektusa van. Az egyik, amire a Római Klub tevékenysége hívta fel elsőként a figyelmet, a környezeti válság, az ember és természet viszonyában kialakuló válság: az ember felborította a természeti környezet belső egyensúlyát, aminek a következményei ma már a földi élet teljességét kipusztulással fenyegetik. A válság ma is létezik, de az utóbbi időben egyre több olyan intézkedés születik, amely megszüntetését célozza meg. Léteznek ma már hatékony programok, politikai szerveződések, pártok és civil társulások, amelyek "zöld" célokat követnek, sőt fokozatosan azok a gazdasági érdekek is létrejönnek, amelyek a célok realizálásában fokozottan érdekeltek. A közgondolkodásnak, nevelésnek kezd szerves részévé válni az ökológiai gondolkodás e formája, ami feljogosít a reményre, hogy előbb-utóbb lényegi haladást lehet elérni az ökológiai válság környezeti aspektusa következményeinek az enyhítésében.

E témakörbe tartozó probléma a túlnépesedés és elöregedés, a szegénység, munkanélküliség az egyik oldalról, amelyek az ember élő mivoltában való önreprodukciójának (táplálkozási/szaporodási tevékenységének) a zavaráról tanúskodnak, illetve a többnyire e tevékenységek ellehetetlenülésének másodlagos következményét jelentő pszichikai, magatartás zavarok: neurózis, agresszió, bűnözés kábítószer stb.

E jelenségek azért tekinthetőek "ökológiai" problémának, mert alkalmazkodási zavart jelentenek, s végkövetkezményeik ugyanazok, mint a természeti vetületé: az embernek, mint élő lény pusztulását idézhetik elő. A válság e vetületének nemcsak az okai, hanem felszámolásuk módja is azonos a környezeti vetületével: azokat az okokat kell felszámolni, amelyek létrehozták a válságot: az értékrendszert, a társadalom szabályozórendszerét kell olymódon korrigálni, hogy mind az elsődleges okok, mind azoknak a másodlagos következményei felszámolhatóvá váljanak. Az információ társadalom alternatívák alkalmasak e probléma kezelésére is.

Az ökológia problémákat tehát nem lehet kiszakítani az általános fejlődési, problémakezelő stratégiák hatóköréből. Mint azoknak egyik aspektusát kell kezelni, ezt jelenti az, hogy az információs társadalom gazdasága nem lehet más, mint ökoszociális (információs) piacgazdaság, amely együtt-egyszerre keres lehetőséget az ökológiai válság mindkét aspektusának feloldására.

A feladat megoldására szerzőink számos konkrét ötlettel, programjavaslattal szolgálnak. Az ökológiai logikájú költségvetési javaslattól, amit Kiss Károly/1. és Pavics Lázár/1. fogalmaz meg a Tardy János/1. által ismertetett környezetvédelmi stratégiáig és szintén Kiss Károly/2. 'növénykor' víziójáig terjedő skálát alkotnak az elképzelések. A koncepcionális vonatkozásban lényegi szempontot pedig már az általános fejezetben megfogalmaztuk: ökológiai kérdésekben arra kell fokozott figyelmet fordítani minden kérdéskörben, hogy ne csupán a felborult egyensúlyi viszonyok rekonstruálását, hanem az előremenekülést szolgáló alternatívát fogalmazzanak meg a koncepciók, s ne csupán riogassák az emberiséget a kipusztulás rémével, hanem követhető módszereket, új, pozitív alternatívákat javasoljanak a veszélyeket teremtő tevékenységek 'kiváltására'.

Hogy ezt meg lehessen tenni, az eddig elemzett kérdéskörbe be kell kapcsolni még két vetületét a problémának: az egyiknek a konkrétumaira Berkes András/2. írása hívja fel a figyelmet:

Ez a felismerés önmagában nem lehet számunkra meglepő annak tudatában, hogy minden esetben, amikor az érték, kultúra, tradíció, kreativitás, vagy a globalizáció, regionalitás stb. probléma felmerült, mindig abba a problémába ütközünk bele, hogy a dolog "identitás-problémaként" vetődik fel: az ember nem képes arra, hogy céljait és tevékenységét kizárólag racionális érvek alapján szervezze meg. Azonosulnunk, identifikálódnunk kell viszonyainkkal és céljainkkal ahhoz, hogy azok hatékonyan 'működjenek', belsővé kell tennünk őket. A 'müssen' által vezérelt cselekvés soha nem tud ugyanolyan hatékony lenni, mint a "Sollen", a belülről megélt, magunkává, személyiségünk lényegi összetevőjévé vált norma. A belsővé válás pedig nem lehetséges másként, mintha racionálisan, érzelmileg és érdekszempontok alapján együttesen tudunk azonosulni a normával. Az pedig történelmi és pedagógia alapfelismerés, hogy az identifikációt elősegíti, ha a minta élményszerűen és rendszerbe szervezetten áll rendelkezésre, ha művészi, vallási, általában kultúra által közvetített mintaként tudjuk elsajátítani és gyakorolni a minta által közvetített magatartásmódot, attitűdöt.

Ezért van különös jelentősége a közeljövő változásaiban is azoknak a valóság-aspektusoknak, amelyek az emberek attitűdjeinek a megváltoztatását segítik elő, racionálisan végiggondolható és ugyanakkor érzelmileg elfogadható formában. Ebbe a kategóriába sorolható kötetünknek jó pár írása közvetlen módon is, és többségük közvetett módon szolgálhat ugyanerre a célra. Itt és most csak a direkt módon e témakörbe sorolható írásokat sorolhatjuk fel, mivel fogalomhasználatuk annyira specifikus(viszont pontos is), erre nem térnénk ki, csak a koncepció teljességében való tájékozódás kedvéért soroljuk fel őket: Berkes András/2 a művészetek szerepére, Ankerl Géza/1. a különböző vallási rendszerek összehasonlító vizsgálata során a tolerancia-probléma értelmezési nehézségeire, Takács György/1. a jog fejlődése kapcsán szintén a különböző kulturális mintákból fakadó egységesítési nehézségekre, Lépő Zoltán/2. és Berkes András/1. a nyugati és keleti vallási gondolkodás azonosságaira/különbségeire és a szintézis megteremtésének szükségességére, Kamarás István/1., 2. a korszerű vallási felfogás kialakításának feladataira hívja fel a figyelmet, végül László András/2. a spirituális értékek fontosságát emeli ki.

Ide sorolható Zsolnai Józsefnek/1. az oktatási rendszer korszerűsítésére tett javaslata is, amely úgy hiszem az egész problémakör legfontosabb összefüggését helyezi gondolatmenete, javaslatai középpontjába: a kultúra, tudás, embertermelő stb. társadalmak létrehozása és általában mindenoldalú válsághelyzetünk oldása szempontjából legnagyobb jelentőséggel az oktatási rendszer átalakítása bír: alkotó egyéneket kell létrehozni, azt pedig csak akkor lehet, ha nemcsak azt ismerjük fel, hogy maga a nevelés is alkotás, hanem akkor ha a nevelés, szocializáció és konkrét oktatási rendszer minden szegmensét az alkotás szolgálatába állítjuk.

Ezt gondolatot kell kiegészíteni a jövőalkotás emberformáló vetületének még egy vonatkozásával ahhoz, hogy visszakanyarodhassunk az információs-társadalom koncepciók megvalósításának már a "technikai" vetületeit értelmező zárógondolatainkhoz.

A gazdaságot, társadalmat tudományos modellek alapján úgy lehet rendszerbe szervezni ahogy pl. Sárkány Pál/2. leírja, vagy ahogy Glatz Ferenc gondolkodik szintén az agrárium fejlesztéséről (idézi Vajda/2.).

Glatz abból indul ki a magyar agrárszféra fejlesztési lehetőségein gondolkodva, hogy az "agrárium" fejlesztése nem csak és nem is elsősorban a mezőgazdaság fejlesztését jelenti, hanem egy átfogó emberi környezet-kezelő stratégiát, amelynek az ember fizikai-szellemi állapotának az optimalizálására kell törekednie. Környezet alatt nem csupán a "natúr" természetet értve, hanem a szociális, az épített és kulturális környezetet, életmódkultúrát és életvezetési stratégiát ugyanúgy, mint környezetvédelmet, természetművelést, és nem utolsósorban gazdálkodást - ebben az esetben élelmiszertermelést, illetve szakemberképzést. E tevékenységek infrastruktúrájának kialakítását, tartalmaik egymásba integrálását, cél és eszközrendszerük kölcsönös egymásra, és egyik oldalról a világpiaci viszonyokra, a másikon a legkorszerűbb tudományos kutatásokra való vonatkoztatását. A tevékenység állami-politikai és pénzügyi feltételrendszerének összehangolását stb. Tehát egy olyan komplex rendszerbe szervezését, ebben az esetben az agráriumot érintő, azzal a legkülönbözőbb áttételeken keresztül összefüggő problémakezelő stratégiákat, ami minden a modellezés tárgyát képező területen nyilvánvaló módon különböző ugyan, de minden területen ezt a fajta komplexitásra és integratív kezelésmódra való törekvést kell felmutatnia, hogy a korszerű követelményeknek megfeleljen.

Számos szerző gondolatmenete egyrészt olyan értelemben kezelhető "modellként", hogy azt mutatja meg milyen értelemben jelent ma többet az interdiszciplinaritás követelménye, mint akár néhány évvel ezelőtt. Nemcsak azt jelenti, hogy megkeressük a különböző tudományokat összekötő problémákat, hanem azt, hogy 'körbejárunk' egy problémát az összes tudomány eszközrendszerével, ami közvetlenül vagy közvetve összefüggésben lehet a felvetődő problémával, s ezáltal nem egyszerűen összegezzük a kérdésről tudottakat, hanem magában a kutatási folyamatban szüljük meg a kérdéseket is, amelyek e sok-szempontú megközelítésnek köszönhetően vehetőek csak fel.

Azt hiszem, érdemes lenne elgondolkodni ilyen jövőfejlesztési modellek létrehozására irányuló kutatómunka lehetőségén a társadalomkutatásban, amelyek a helyi szintektől, akár a legszélesebb nemzetközi, globális méretekig - összevetve a helyi tradíciókat, törekvéseket a globális követelményekkel és lehetőségekkel, olyan fejlesztési programokat dolgoznának ki, amelyek nemcsak komplex módon közelítik meg a problémákat, hanem minden esetben az emberi "tényező" érdekeit és a kultúra teljességének fejlesztését tekintik a középponti szempontnak, azt "körbejárva" gondolják végig a tennivalókat. A gazdaság és a társadalom megértésének, fejlesztésének bármely konkrét szegmense vonatkozásában megalkothatóak lennének változási/változtatási modellek. 'Tudománnyá' válhatna a társadalomtudomány abban az értelemben is, hogy a legkülönbözőbb konkrét problémákat a rendelkezésre álló és 'menet közben' létrejövő tudás birtokában ismét körbejárja, újraértelmezi, tudományos eszközökkel fogalmazza meg az aktuális átalakítások konkrét követelményeit. Elképzelhető egy-egy modell az erkölcsi vélekedések, a jog stb. fejlesztésére ugyanúgy, mint egy svéd falu, egy bolíviai városka létviszonyainak rendszerbe szervezésére, a világkereskedelem összehangolására stb., ha a különböző tartalmú modellekben az az egyetlen közös elem, hogy a komplexitásra törekvésen túl bármely témakörben a múltbeli - jó és rossz - tapasztalatokat, hagyományokat vonatkoztatja a jövő megtervezésére. Új szempontok alapján próbálja feléleszteni, közkinccsé tenni és fejleszteni a meglévő tradíciókat, tudást. Ehhez azonban arra lenne szükség, hogy megvalósuljon a Varga Csaba által javasolt program "technikai vonatkozásban" is.

A lokalitás kérdései jelentették ugyanis számomra a fogalomelemzés legnagyobb buktatóját: szinte minden írásunkban szóba kerülnek a lokális szinten felvetődő kérdések, de úgy tűnik ez az a problémakör, amelynek azért nincs kellően kifejtett fogalomértelmezési vetülete, mert specifikus fogalomhasználata sincs, illetve ami van, az nem itt és így, hanem a legkülönbözőbb konkrét problémák - régionalitás, civil társadalom, demokrácia, gazdaság stb, értelmezésénél vetődik fel elméleti szempontból. Ezt a fogalmi-kategoriális bizonytalanságot minden igyekezetem ellenére sem voltam képes egyedül pótolni, javaslom tehát, hogy ebben a kérdéskörben mindenki gondolkodjon azon, hogy ezeket a fogalmakat, milyen értelemben kell felvennünk a fogalomlistára. Ugrin Emese viszont egyértelműen definiálja a kérdést: a lokalitás új típusú partikuláris egység, amely létezését csak univerzális keretek között tudja fenntartani.

A legkényesebb problémát, Márkus Péter fejti ki: a történelmileg kialakult megyestruktúra mára menthetetlenül elavult és diszfunkcionálissá vált, a globalitás, lokalitás követelményrendszer minden vonatkozásban más rendszert követel, a problémákat ugyanis érdemben egy jóval kisebb és jóval nagyobb egységre osztás egymásra vonatkoztatása oldhatja meg.

A dolog lényege az, ami független a konkrét számoktól, hogy olyan alulról szerveződő mezőgazdasági-ipari-szolgáltató (közigazgatást, közbiztonságot, kultúrát is beleértve a szolgáltatásba) funkciókat viszonylag önállóan ellátni képes településcsoportokat, kisrégiókat kellene létrehozni, amelyek alkalmasak a helyi kérdések többségének megoldására is, és arra is, hogy a nagyrégiókba szervesen tagolódjanak be.

Varga Csaba koncepciójának pillanatnyilag is adottak már bizonyos konkrét technikai-gazdasági követelményei, költségszámításai. Tényleg már csak 'megcsinálni' kellene.

Hogy sikerül-e, mint korábban mondtuk, még akkor sem lehet tudni, ha megírhatjuk kormányprogramnak - bár azért ezzel közelebb jutott a megvalósuláshoz, mint valaha.

Magyarország nemzetállamként eljutott tehát a nemzeti és regionális fejlődésének abba a stádiumába, amelyet Bordieu a regionalitás intézményesülési folyamatában a legteljesebb stádiumnak nevez. És (majdnem) eljutott egyúttal abba a stádiumba is, amit Ugrin Emese a modern nemzetállamok pillanatnyi fejlődési stádiumáról pro és contra elmond: az internacionalizmus és transznacionalizmus korszakában "...a nemzetállamok elérték fejlődésük legfelső szakaszát. A polgári átalakulás befejeződött és tömegessé vált. Az osztályellentétek feloldódtak a fogyasztói társadalom keretei között. A polgári demokrácia és jogállamiság megteremtésével és a szociális piacgazdasággal végső stádiumához érkezett: nemzeti keretek között megvalósította a jóléti államot, ahol a polgár a társadalmilag és gazdaságilag hasznosítható tőke tulajdonosa lett. A jóléti államban a politika a gazdaság és társadalom harmonikus együttműködését az érdekegyeztetés intézményesülése biztosította. Ugyanakkor e fejlődés magában hordozta a nemzetállamok további fejlődésének korlátait is - a nyolcvanas évek végén meghirdetett ökoszociális piacgazdaság csak a fejlődés irányát tudta kijelölni, de nemzeti megvalósítása lehetetlenné vált. Mivel Magyarország osztozik a nemzetállamok sorsában, s bár nem is sikerült teljesen megvalósítania a polgári fejlődésnek azt a stádiumát, amiről Ugrin Emese beszél, s mivel Nyugat-Európa posztdemokratikus válsága egybeesik közép-Európa predemokratikus válságával, kijelenthetjük, Magyarország eljutott abba a stádiumba, ahonnan már a tradicionális módon nem is léphet tovább: ott kell elkezdenie a problémák megoldását, ahol van - fejlődésre már csak Európával együtt van lehetősége. Az európai fejlődés lehetőségei tehát Magyarország esélyét is jelentik. Ha pedig az európai esélyek növeléséhez módunk lesz hozzájárulni a saját elméleti hozományunkkal is, azzal Magyarország esélyét is növeljük

0

Varga. Csaba.