Csörgő Zoltán

Szkíta volt-e Buddha?

A kérdés egyáltalán nem gyakorlatias, hanem színtisztán teoretikus. Magyarán: semmivel sem jutunk előbbre az igazán lényeges, a lét mibenlétére és a tudati lehetőségekre vonatkozó kérdésekben, ha erre megtaláljuk a választ. Az egyetlen értelmes cél, amiért érdemes egyáltalán foglalkozni a témával, az az igazság megtalálása - akár ebben a kérdésben is. Messzemenő következtetésekre tehát nem fogunk jutni, ám talán sikerül eloszlatni némi homályt, feleslegesen keletkezett félreértést vagy szándékosan létrehozott koncepciózus torzítást e téren. Mindezzel azonban, a legjobb igyekezet ellenére is, nem valamiféle végleges igazság kimondásának szándéka a cél, hanem a rendelkezésre álló ismeretek dzsungelében ösvényt vágni, azon határozott igény nélkül, hogy kategorikus kijelentésekre ragadtatnók magunkat. Az esetleg később napvilágra kerülő felismerések talán csak erősítik majd a megközelítés jogosságát, ami egyelőre olyan hipotézis, amelynek a szellemi elmélyedésre törekvés nem veheti feltétlenül sok hasznát.

A származás kérdése mindenekelőtt kapcsolatban áll a többféle, többszintű igazság témájával. Vadzsrajána megközelítésben Buddha nem származott, hanem az őseredeti Buddha (Ádi-Buddha) jelen korszakbeli manifesztációja, megnyilvánulása. Mahájána megközelítésben jelenik meg a mitikus elképzelés, miszerint a Buddha a Tusita mennyországból született le és ezt a születését még sok-sok korábbi születés előzte meg. Ez az eredetelképzelés allegorikus felépítésű és etikus célzatú, azaz a szimbólumok mélyére hatolva tanulságokat hordozó és szellemi célokat kitűző a követők számára. Theraváda megközelítésben Buddha megvilágosodott emberi lény, ugyanolyan eredettel, mint bármely más ember. Vagyis neki is volt nemzeti hovatartozása. Ez az, amit a források úgy jelölnek meg, hogy Buddha, még mint Gautama Sziddhárta a szakják törzsébe született.

Ezek a megközelítések tehát az igazság különböző szintjeire utalnak, egymás mellett, vagy inkább fölött létező igazságoknak tekinthetők, amelyek a valóság és a tudati önátélés más és más szintjeivel vannak kapcsolatban. A materialista, történeti megközelítés tehát közel áll a theraváda megközelítéshez, anélkül, hogy utóbbit természetesen minősítenénk, épp ellenkezőleg, e történeti szint az, ami a mitizálástól és spiritualizálástól mentes szemléletet igyekszik alapvetően vizsgálni.

Maga Buddha nem volt és nem lehetett szkíta származású, hiszen az elnevezés egy szellemi állapotot jelöl, hasonlóképpen ahhoz, ahogy Krisztus sem lehetett zsidó származású, mert az is Jézus, “az ember fia” elért szellemi állapotát jelenti elsődlegesen. Ahogy átvitt értelemben - és hibásan - alkalmazzák a kereszténységben Jézus személyes megjelölésére a Krisztust, mint szinonimát, úgy elterjedt ez az attitűd Buddha esetében is, így a kérdés kapcsán mindenképpen hangsúlyozandó, hogy a Buddha a történelmi Buddhát jelöli, a buddhizmus szempontjából jelen világkorszak Buddháját, a Tan megnyilvánítóját. Buddha “személye”, Gautama Sziddhárta szkíta származása az, ami felvethető.

Sok kutatás azonban nem született e téren, a tudomány úgy tűnik, egyöntetűen megelégszik azzal az állítással, hogy Gautama Sziddhárta szakja nemzetségbéli volt. Általában nem szokás vizsgálni a nagy vallásalapítók származását, Buddha esetében is kész és tovább nem vizsgálandó tény ez, mint Lao-ce esetében, hogy kínai, Zoroaszter esetében, hogy perzsa, Jézus esetében, hogy zsidó, Mohamed esetében hogy arab volt.

Ami Gautama esetében mégis elgondolkodtatott egyeseket, az a tény, hogy India lakossága maga is kevert volt, s hogy az árja bevándorlás esetében sem tisztázott az őshaza vagy a származás pontosabb kérdése. Annyi bizonyos, hogy az árják indoeurópaiak voltak és a legközelebbi rokon népüknek a perzsákat és a médeket tartják. Az árják, a perzsák és a médek mellett az indoiráni népek közé sorolják a szkítákat is1. A szkíták történelmét meglehetősen hézagosan és töredékesen ismerjük, legfeljebb azok a részletek ismertebbek, amelyek valamely ókori kultúrnép történetével, rendszerint háborúkkal kapcsolatosak. A perzsák minden a sztyeppén élő nomád indoiráni népet szakának neveztek – hasonlóképpen a görögökhöz, akik ugyanazeket mind szkítáknak. A szkíták magukat szkolotoknak hívták, ami a görög szkíta névhez hasonlóan ugyanarra a valószínűsíthető proto-indoeurópai gyökre, a nyilas jelentésű “szkeud”-ra vezethető vissza. Bár a történetírás atyjának is nevezett Hérodotosz2 (Kr. e. 484-425) szétválasztja a szkítákat a nem szkítáktól, de már nála is a szkíta összefoglaló terminus a lovasíjász harcászati gyakorlatot és nomád életmódot folytató népek bizonyos politikai és kulturális egységének a kifejezésére. Hérodotosz után viszont egyértelműen a keleti világ ismeretlen nomádjait kezdték a szkíta névvel jelölni, a szkíták így a görög-római, majd európai civilizáció számára a nomádok prototípusai lettek. Szkítián többnyire a művelt világtól keletre eső, beláthatatlan terület egészét értették. A szkíta máig az eurázsiai sztyeppe vidék iráni nyelveket beszélő őskori népeinek összefoglaló neve, de Plinius szerint voltak közöttük török nyelvűek is.

Nem egyedülálló eset, hogy a történelem színpadán feltűnő népeket hasonlóan vagy azonosan neveztek el, annak ellenére, hogy akár évszázadok, néha akár évezredek választották el a népeket egymástól. A hunok már rég beolvadtak más népekbe, töredékeik más néven küzdöttek tovább, de a félezer évvel később feltűnő kunok még mindig a hunok harcmodorában feltűnve kapták meg Európa határára érve a hunok nevének egyik változatát. Ilyen a szkíták esetében is történt: a birodalmukba északról betörő, beözönlő szkítákat az asszírok az i.e. 7. században iskuzainak vagy askuzai nevezték el (a perzsa iskuzi jelentése: nyilas), később ezen a néven, romlott askenáz3 formában jelentek meg az Ószövetségben4 is a szkíták, majd közel kétezer évvel később már a német nyelvterületen élő vagy onnan származó askenázi zsidó diaszpóra illetve az esetleg velük keveredett, Arthur Koestler szerint zsidó vallásra tért kazár eredetű keleti zsidóság is ezt a nevet viselte. Újabb néhány száz év elteltével pedig már a keleti zsidóság köréből, például Galíciából a Monarchiába érkezőket nevezték gúnyosan kazárnak.

Ritka volt a teljesen más származás és kultúra ellenére megeső azonos elnevezés, sokkal gyakoribb volt, hogy a hasonló életmód analógiája nyomán kapta egy nép egy korábbi nép nevét. Feltehetően ez az oka annak, hogy bár jó félezer évvel korábban jelentek meg Közép-Ázsiában a szkíta szakák, a 2. században az addigra hellenizált Baktriát meghódító szakákat ugyanúgy nevezték. A szaka név eredete valószínűleg az iráni sak- gyökre vezethető vissza, amelynek jelentése “megy, kalandozik”, vagyis arra a jellegzetességre utal, ami a nomád népek sajátossága. A kínaiak “szai”-nak (塞) nevezték a szakákat5.

A szakákat a párthus Arszakidák akkor telepítették le a róluk elnevezett Szakaszthánában, amikor a jüe-csik Kr. e. 130 körül betörtek Baktriába és a szakák nem tudták feltartóztatni őket. A szakákra azonban szünet nélkül nehezedett a jüe-csik nyomása és tovább húzódtak dél felé, egy részük Indiába hatolt. Az északnyugati területeken befészkelve magukat, dél felé hatoltak előre, s a mai Gudzsaráton keresztül egészen Málaváig, Közép-India határáig jutottak. Kisebb-nagyobb országok jöttek létre, amelyekben szaka fejedelmek uralkodtak6.

A jüe-csik száz évig maradtak Baktriában, s ezalatt ők is hellenizálódtak. A Kr.e. első században ők is átlépték a Hindukust és Arakhószia, majd Gandhára meghódítása után megszállták Északnyugat-Indiát.  Az Kr.u. első század közepe táján a kusán nemzetség került a nép élére, Kudzsula Kara - görögösen Kadphiszész – pedig dinasztiát alapított, s a jüe-csik ettől fogva mint kusánok szerepeltek. Kadphiszész trónra lépte jelöli a Szaka-éra kezdő évét (i. sz. 78).  A „Szaka-éra" elnevezés egyébként  vitákra adott okot, hiszen a kusánok nem voltak szakák, s ez az éra a szakákkal áll kapcsolatban és Málava második szaka megszállásának évével kezdődik, ám megmagyarázná ezt az, hogy mivel Kaniska, a legnagyobb és legismertebb kusán uralkodó, a buddhizmus nagy patronálójának7 hatalma a kusánoknak behódolt szaka ksatrapák hűbéri támogatásán alapult, a szakák időszámítását tette magáévá.

Az azonban bevett gyakorlat a korszak kutatásában, hogy az indiai térségbe a szakákat a népvándorlás viharaiban előbb “belökő, beszorító”, majd őket követő, korábban a hunoknak alávetett törzsek között feltűnő, Kína észak-nyugati határvidékéről elinduló jüe-csiket, akiknek tehát egyik hatalomra jutott törzse lett a kusán birodalom névadója, a szakákkal egyetemben ma is – az ókori görögök hagyományát átvéve - indoszkítáknak nevezik és így a szkíták Indiában megjelenő utódainak tartják. Csakúgy, mint néhány évszázaddal később a Stein Aurél szerint8 a kusánokkal rokon heftalita (fehér) hunokat, akik ugyanazokat a területeket hódították meg a Kr.u. 5. században, mint amelyeket a kusán uralkodók birodalma magába foglalt: Baktriát, Gandhárát, India északi és középső részét Benáreszig és a legendás Malvát. Az indiai történészek szerint nem bizonyított a hun-kusán rokonság, bár a hunok ezt maguk hangsúlyozták még az érméiken is és a kusánok jogos utódainak tekintették magukat9. A szkíták és a jüe-csik rokonságában lehet is igazság, hiszen a jüe-csiket például szőkéknek és kék szeműeknek írták le a kínaiak, akiknek a nyugati határaik mellől annak idején dél felé indultak, s ilyen antropológiai jellegzetességekkel, jellegzetesen indoeurópai vonásokkal rendelkeztek a szkíták, vagy legalábbis egyes szkíta törzsek.

Annál kevésbé valószínű, bár hangsúlyozandó, hogy nem bizonyítható, hogy azok a szkíták, akik Kr.e. 673-ban legyőzték az asszírokat és a kimmereket, majd 611-ben nagy hadjáratot vezettek Kisázsián, Mezopotámián és Szírián át egészen Egyiptomig, majd amikor Kyaxarész méd király kiűzte őket Médiából, onnan a derbeni kapun keresztül előbb a kimmerek elhagyott területeire vonultak, végül a Kr. előtti 7. század végén elfoglalták az kelet-európai sztyeppevidéket az Altaj-hegységtől egészen a Kárpát-medencéig a Fekete-tenger északi mellékén kialakított birodalmi központtal, ezzel egy időben, vagy már előbb egy kis országot is létrehoztak a Himalája előhegységeiben, a mai indiai-nepáli határvidéken, amely azután a Kr.e. 6. század derekán szülőhazája lett a majdani Buddhának.

Nem lehet ugyanakkor kijelenteni, hogy elképzelhetetlen lenne az, hogy a szakák Kr.e. 2. századi észak-indiai megjelenése ugyanannak a szkíta törzsnek a második beözönlése volt, de azt sem, hogy sokkal valószínűbb lenne, hogy ez pusztán névazonosság vagy -hasonlóság. A szakják és a szkíták-szakák, valamint a második században Baktriában néhány évtized alatt nagymértékben hellenizálódott szakák közötti kapocs egyfelől az, hogy mindegyik nép harcos nép volt, azaz indiai fogalmakkal ksatriják alkották. A szakja rádzsaság szorosan zárt katonai közösség volt, harcias varnahagyományait szigorúan őrző ksatrija állam. A szakják árja nép lévén rokonaik lehettek a szkítáknak, hiszen az indoárják és az iráni népek, mint a szkíták, médek, perzsák rokonnépek voltak. Amennyiben Hérodotosz nyomán elfogadnánk, hogy a keleti világ ismeretlen nomádjai lennének a szkíták, úgy az is elképzelhető, hogy azok a szkíták, akik a kimmereket elűzték, már egy dél felé szakadt része volt annak a sztyeppe kiterjedt síkságain - azaz az árja népek lehetséges, észak felé is elnyúló őshazájában - élő hatalmas népnek, amely más felé elindította az indoárjákat, s amelyekből kiválhattak a perzsák, médek is. S még az is lehetséges, hogy a szakák egy ága sokkal korábban kiszakadva a szkíta törzsszövetségből az árják egy korai hullámával megérkezett Indiába, hogy azután hamar elinduljon a nyelvi és kulturális asszimilálódás útján és államot hozzon létre, lényegében korábban, mint az első ismert szkíta fejedelemség megalakulása, amelyet illetően egyébként eltérő nézeteket vallanak a kutatók. Egyesek szerint már a Kr.e. 6. században létrejött, míg a tudósok többsége azon a véleményen van, hogy az első szkíta államalakulat Ateasz fejedelem Kr.e. 4. században megszületett birodalma volt. Létezik olyan megközelítés is, amely még későbbre, a Kr.e. 3. és 2. század közötti időszakra teszi az első szkíta fejedelemség létrejöttét10.

Maga Hérodotosz ránk maradt följegyzései is elegendőek egyébként talán e fenti kérdés tisztázásra, hiszen ő személyesen is járt a szkíták között, és értesülései java részét a szkítákkal szoros kapcsolatban álló görög gyarmatvárosok lakóitól szerezte. Leírása szerint a szkíták a Kr. e. 7. században alapították meg Európa első nomád birodalmát a Fekete-tengertől északra, a mai Ukrajna és Dél-Oroszország területén, amely nyugaton a Dunáig, keleten a Don folyóig terjedt. (Egyes történészek megítélése szerint nem volt egységes birodalmuk, csupán lazán kapcsolódó törzsek szövetségét hozták létre.) Ateasz nevű királyuk a Kr. e. 5. században a második szkíta birodalmat alapította, amely nyugaton a makedónokkal, keleten a szarmatákkal állt harcban. Végül a szarmaták a Kr. e. 3. században a Krím félsziget vidékére szorították vissza őket, ahol megalapították harmadik és egyben utolsó birodalmukat. Ez mintegy öt évszázadon át állt fenn, mígnem a Kr.u. 3. században a térséget elfoglaló gótok elsöpörték a szkítákat, akik a Kaukázus előterébe szorultak vissza, majd a középkor folyamán az iráni oszétok népcsoportjába olvadtak be.

Sajátos nyom, kapcsolat az is, hogy Buddha legkorábbi ábrázolásai a Kusán királyságban születtek, amelyek a Buddhát bajuszos alakként ábrázolják. Nem állítható, hogy a bajusz, főleg annak kackiás változata szkíta – és ennek “örökeként” mai napság magyar – sajátosság lenne, mindenesetre vannak, akik ebben is képesek bizonyítékot találni. Tudvalevő, hogy Buddha halála (parinirvánába távozása) és az első ábrázolások között is jó félezer év év telt el, tehát elég kevés az esély, hogy a szóbeli hagyomány Buddha kinézetét is átörökítette ennyi évszázadot átívelő módon, különösen mivel egyáltalán nem volt lényeges – a Tannal összhangban – Buddha “személyének” kinézete. A korai buddhista művészet jellegzetessége, hogy a Buddha antropomorf ábrázolása nem jelenik meg. Buddhát, még pontosabban az általa kifejtett Buddhadharmát ezért eleinte csak szimbolikusan ábrázolták, anikonikus jelképekkel jelenítették meg, ha szükséges volt, például a Tankerékkel, vagy napernyővel, üres trónussal, esetleg lábnyomai ábrázolásával. Későbbi alakos megjelenítéseinek a mahájánában megfogalmazódó újfajta Buddha-szemléletnek köszönhetően az volt a célja, hogy a szimbolikus ábrázolás minden részlete a megvalósítottság leírása legyen, s ez esetben semmilyen személyes vonásnak nem volt jelentősége, hiszen a buddhaság, mint említettük, egy szellemi – azaz személyfeletti – állapot. A gandhárai művészetre jellemző a kusán-kori Buddha ábrázolások leggyakoribb típusa, a frontálisan ábrázolt álló Buddha. A kusán szobrok esetében az a legvalószínűbb, hogy a görög hatásra jelentkező ábrázolási igény is egy ideális alakot jelenített meg, ám a környezet sajátos jegyeivel, s ezért jelenhetnek meg olyan jegyek a szobrokon, amelyek a harcos kusánok számára Gautama ksatriya származását hangsúlyozzák, ilyen például a kard, valamint olyan jegyek, amelyek külsőleg számukra a harcos (ksatriya) férfi jellegzetessége, mint a bajusz.

Tudtunkkal Lukácsy Kristóf volt az első, aki A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei (Kolozsvár, 1870) című művében elsőként hangsúlyozta Buddha szkíta származását, de Zajti Ferenc volt az, aki az előbb említett szobrok és az általa felállított turáni eredet-elmélet alapján újra felvette ezt a szálat. Szerinte „az ősi skytha-hun nép szülte a magyarságot, de ugyancsak a skythák adták őskultúrájukat az Ókornak”. Művében11 kifejti, hogy az árják Kr.e.1200 körül kezdenek bevándorolni Indiába és ez időtől kezdve a nagy-mogulok idejéig India története nem egyéb, mint az árják és a turániak elsőbbségért folytatott küzdelme egymással. Kr. e. a 9. században a szakják, Buddha népe, vándorol be a területre. Buddha kapcsán pedig ezt írja: “...Buddha igen nagy érdeme a skythaság faja fenntartása szempontjából, hogy nagy jelentőségű vallásfilozofiája egyik fő tételévé a »ne ölj« gondolatát tette. Ez tette lehetôvé, hogy megnövekedvén, Buddha népe igen számottevő tömeget is jelenthetett India néprajzában s ugyanugy politikai életében is. Buddha népe, amikor lábhoz tette a fegyvert, - India nagy csendességében minden ereje művészi élménnyé változott, hozzásegitve népét, hogy amit eddig szivében hordozott csupán - a művészetek megannyi készségén keresztül a kulturvilág számára maradando értékűvé változtassa… A pompás barlangtemplomok s a barolli-i hun templomok csupán mint példák mutatják ennek a népnek és az ősi skytha és az utánuk következett jüe-tsi (indoskytha), majd fehér-hun és turk fajták, ugyanegy tőről szakadt népegységeinek hatalmas erejű művészi megnyilatkozásait. Hogy Buddha vallásetikája mit jelentett India lelkületére - de a világ gondolatvilágának az átformálása szempontjábol is, - azt ma már mindnyájan tudjuk értékelni....". Zajti könyve a tengelyhatalmak formálódása és együttműködése idején jelent meg, talán nem véletlenül, hiszen a 2. világháború előtti és alatti években Magyarországon is terjedni kezdett a Törökországból induló ún. „turanizmus”(a turáni népek rokonsága, összefogása) eszméje.

Ezen elmélet egy kései megjelenésének tekinthető az, ami a Karma Kagyüpa Buddhista Egyház honlapján olvasható „Buddha a Szkíta Bölcs” címmel. A turanista szemlélet spiritualizált változata a honlap szerint így hangzik: „A belső utazás szkíta hagyománya a történelem folyamán sokszor gyakorolt megtermékenyítő hatást világunkra. A Kárpát-Medencétől a Csendes Óceánig ívelő Szkíta Övezetben megjelent megvilágusult mesterek újra és újra felelevenítették a lényegi tanításokat, melyek hullámai ismételten szétáradtak Földünkön, új erőt adva a szellemi útnak.”12 Buddha szkíta származásáról pedig a következő tudható meg: “Buddha a sákja nép szülötte volt, amely Közép-Ázsiából vándorolt le Észak-Indiába új területeket keresve, hasonlóan a mai Nepál, valamint Észak- és Észak-nyugat India területén élő sok más néphez. (A Buddha név helyes kiejtése: Buda, így ejti az egész világ, kivéve a németeket, mi magyarok pedig tőlük vettük át a helytelen kiejtést.) Buddha korában (i. e. VI. sz.) Közép-Ázsiát a szkíták uralták, akik saját nyelvükön a »sáka« néven nevezték magukat. Az indiai szanszkrit irodalomban ugyanezen névvel illetik őket. A »szkíta« elnevezés, melyen Európában váltak ismertté, a régi görögöktől származik. A mai Észak- és Észak-nyugat India, valamint Kelet-Afganisztán, Észak-Pakisztán, Kasmír és Nepál hatalmas területeit nagyrészt közép-ázsiai szkíta, és velük rokon, később beáramlott hun eredetű népek lakják, akik mára természetesen nagymértékben keveredtek más itt élő népekkel, azonban e származásuk tudata mind a mai napig elevenen él sokukban. Az észak-indiai szkíta népek egyik nemzetsége Buddha népe, a sákják, akiknek leszármazottai ma is megtalálhatók Nepálban... Nemcsak az Indiában élő népek ősi hagyománya, hanem az indiai történetírás és a mai nemzetközi kutatás is alátámasztja a sáka – sákja azonosságot. A buddhizmus jeles indiai kutatója Lokesh Chandra rámutatott, hogy a szanszkrit nyelvben a »sákja« szó a »sáka«  főnév melléknévi alakja. Lokesh Chandra talált Buddháról egy régi történetet, amely elmondja, hogy röviddel azután, hogy megvilágosodott és tanítani kezdett, találkozott két közép-ázsiai kereskedővel, akikkel jól megértették egymás nyelvjárását. Miután a kereskedők tanítást kaptak Buddhától, a tanításokkal hazatértek Közép-Ázsiába.”13

Érdekes módon ezt az ismertetést még a Wikipédia is felhasználja előbb a szkítákat ismertető oldalon14: “A történelmi Buddha korában (i. e. 6. század) Közép-Ázsiát a szkíták uralták, akik saját nyelvükön a »sáka« néven nevezték magukat. Gótama Sziddhártha a Sákja (szakja, szkíta) törzsből származik (ezért Sákjamuni v. Szakjamuni az egyik megnevezése – a Sákja v. Szakja Bölcs), akik a Himalája déli lankáin éltek.”, majd szó szerint megismétli a mondatot a Gautama Sziddhárta szócikkben15.

John Myrdhin Reynolds nyigma láma és tudós kutató 2004 áprilisában tartott előadássorozatot Budapesten a bön és a nyingma buddhista hagyomány tanításainak témaköréből. Ezen előadássorozat egyik alkalmán16 beszélt a szakák és szakják esetleges kapcsolatáról és Lokesh Chandra tanulmányáról. Lokesh Chandráról a következő található az interneten: a buddhizmus és az indiai művészetek kortárs tudósa, a Kulturális Kapcsolatok Indiai Tanácsának alelnöke, illetve a Történelmi Kutatás Idiai Tanácsának elnöke volt, jelenleg az Indiai Kultúra Nemzetközi Akadémiájának igazgatója. A minden bizonnyal hatalmas tudással, kiterjedt és összefüggő ismeretanyaggal rendelkező tudós tanulmánya úgy tűnik, teljesen jól illeszkedik a magyar kutatók által, mint láthattuk, már egészen korán, a 19. század második felében felvetett elmélethez, érdemes lenne jobban megismerni.

Tovább szövi ezt az immár hipertextszerűen, önmagát egymásra utalásokkal már-már hitelesítő eszmét Li Po-szo (azaz Lépő Zoltán) is Szkíta örökség című könyvében17: “A Shakyamuni Budha (sic!) elnevezés ugyanis - ahogy leginkább nevezik e tanrendszer alapítóját - valójában a »Szkíták Bölcse, a Megvilágosult« (»shakya«=szkíta, »muni«=bölcs, vagyis szankszritul a »Shakya-muni« a »szkíták bölcse«, míg »budha« a »megvilágosult«) jelentéssel bír. A buddhizmust megalapító, a Shakyamuni vagy Buddha címmel felruházott Sziddharta herceg ugyanis az Indiában megtelepedett szkíták királyi törzséből származott.Figyelemre méltó tény az is, hogy nem csupán a szanszkrit, hanem a japán Buddha elnevezésben is egyértelműen tükröződik a szkíta jelleg. Hiszen a Buddha jelentéssel bíró japán »Ó-saka-szama« szóösszetétel szó szerinti fordításban az »ő-szkíta-felsége« jelentéssel bír. Kívánatosnak tűnik tehát nyomatékosítani a Buddha elnevezéssel kapcsolatosan nem csupán annak szkíta jellegét, de azt is, hogy az eredeti szankszrit kiejtés szerint »buda«, »budda«, legfeljebb gyenge »h«-val ejtett "budha«, és semmiképp sem »budhha«, ahogy azt pl. Magyarországon ejtik. A magyarban általánossá vált »budhha« kiejtés elhibázott, hiszen míg a francia »Bouda«-át ír és »budá«-t ejt, addig az olasz, spanyol és portugál nyelveken mind a kiejtés, mind a hangérték azon »Buda«, amely híven tükrözi az eredeti szankszrit hangértéket. Vagyis kívánatos lenne azt magyarul is így írni és ejteni.”

Ezzel elérkeztünk oda, amire már a “Buddha a Szkíta Bölcs” oldal is utal: “a Buddha név helyes kiejtése: Buda”. A kiejtéssel kapcsolatos felvetés rövid úton tisztázható, hiszen a Buddha név helyes kiejtése nem Buda, mert a d hosszú és hehezetes akár a szanszkritban, akár a páliban. Más kérdés a Buda név visszavezetése Buddha nevére. Buda két jelentéssel ismert a magyar nyelvben: egyfelől Buda városának (ma fővárosunk városrészének) nevében maradt fenn, másfelől a krónikás hagyományban e néven jelenik meg Attila (Etele) hun uralkodó testvére. Már az is kérdés, hogy a két névnek van-e, lehet-e köze egymáshoz (erről rövidesen részletesebben lesz szó), s ehelyütt nem érdemes etimológiai elemzésbe bocsátkozni a Buda településnév esetleges szláv vagy kelta eredetét illetően, inkább maradjunk a további kérdéseknél. Először is annál, hogy, hogy a hunok hagyományaiban élhetett-e még vagy egyáltalán az “indoszkíták” (azaz jüe-csik) Indiában való szereplésének története, tudhattak-e bármit is az esetleg rokon népek történetéről, s a Buddha névnek maradhatott-e nyoma? Avagy Belső-Ázsiában találkoztak az oda a Kr. utáni évszázadokban már eljutott buddhista tanokkal és így magának Buddhának az alakjával? Mégpedig oly mértékben, hogy nevét a tisztelet és nagyrabecsülés jeleként, egyfajta szellemi rangként személynévként kezdték el használni?

Mindkettőnek kicsi a valószínűsége. De különösen az után, ha tudjuk, hogy Attila testvérének neve eredetileg nem is Budaként szerepelt a forrásokban, hanem Blédaként. Attila fivérének neve Priszkosznál Blédasz, a Chronicon paschaléban, más néven a Húsvéti Krónikában Blídasz, Marcellinus Comesnél és Jordanesnél Bleda, s ezek ismeretében írta meg Kézai Simon a hún-krónikáját, amelynek mondai részleteibe tehát “tudós kölcsönzéssel” került Bléda neve más, bizonyítottan ókori forrásokból származó elemekkel együtt (egyéb szereplők nevei mellett a csodaszarvas, Sicambria és Buda megöletése, az aquileiai gólya, Attila látomása a Leo pápával való találkozáskor, Attila lakodalma és halála, a birodalom bukása után a húnok három részre szakadása és a skythiai, görögországi és dáciai kivándorlás). A történeti Bléda és a Budavár nevével azonos magyar Buda személynév etimologikus összekapcsolásának, azonosításának legfeljebb népi alapja lehet, illetve felismerhető Kézai Simon sajátos krónikaalkotó munkamódszere, miszerint a hun mondát Anonymus 11. századi Gestájának honfoglaláskori és 11. századi harcokat leíró részleteiből vett helynevekkel, eseményekkel és motivumokkal színezte ki, s így ő “magyarosította” a bizánci íróknál megjelenő Blédát Budára. Anonymus Gesta Hungaroruma még Budavárról beszél, mint Attila római romokon épült városáról, de egyetlen szóval sem említi Budát vagy a megöletését, miközben Kézai Simon már arról ír, hogy Attila városát (Sicambriát) távolléte alatt fivére, Buda, saját nevéről nevezte el, ezért Attila sajátkezűleg megölte s a várost saját nevéről Attila városának nevezte el. Attila megtiltotta, hogy népei közül bármelyik másképp hívja, a németek (gótok) meg is tartották ezt az interdictumot, ám éppen a hunok “nem sokat törödve a paranccsal” máig is Ó-Budának mondják18.

Ha azt kívánjuk még megvizsgálni, hogy vajon honnan erednek azok a hipotézisek, amelyek összekapcsolják Budát Buddhával, akkor két forrásra lehet találni. Az egyik Galeotto Marzio, Mátyás király történetírójának krónikája, a másik pedig Duka Tivadar írása Kőrösi Csoma Sándorról, benne Kőrösi 1833-ban összeállított szanszkrit–magyar szójegyzékével.

Galeotto Marzio, aki Mátyás király udvarában élt mint krónikás, műve19 (Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről) XXXI. fejezetének legelején ezt írja Buda nevének eredetéről: “Honnan vette nevét, nem egészen bizonyos: vagy az ókori Budaliatól, vagy a Buddha nevű szent embertől, nem mintha ő alapitotta volna, hanem csak úgy nevezték el az ő hires nevéről. Buddha, Szent Jeromos tanusága szerint az indiai bölcselők tanainak szerzője volt, a bölcselőket gymnobrachmanoknak hivják, és a hagyomány szerint egy szűz oldalából született. Hogy való vagy költött dolog-e ez a születés, nem sokat vesződöm a vitatásával. De annyi bizonyos, hogy Buddha egy igen bölcs embernek a neve, a ki az indusok vallását alapitotta.”

Körösi Csoma Sándor szanszkrit–magyar szójegyzéke szerint nemcsak morfológiai (ragok, szóképzés stb.), hanem lexikai (szó szintű) egyezéseket is felfedezni vélt a szanszkrit és magyar között. Azon írását, amely az általa gyűjtött szanszkrit szavakat tartalmazza a magyar szavakkal együtt, melyek szerinte hasonlítanak, Duka Tivadar közli Körösi Csoma egyéb írásaival együtt, s lábjegyzetben20 fűzi hozzá, hogy ezek a levezetések bizonyos szavak etimológiáján és kiejtésbeli hasonlóságán alapulnak, amelyeknek nincs feltétlenül tudományos alapja. Duka azt is megjegyzi, hogy maga Körösi is kételyét fejezte ki ezek kapcsán. Mindez nem gátolta meg ugyanakkor Duka Tivadart, hogy ki is egészítse ezen jegyzéket, mégpedig épp a Buddha-Buda névpárral, valamint hangot adjon feltételezésének, miszerint Buda esetleg onnan kapta a nevét, hogy a hegy oldalában valaha egy buddhista kolostor állt. Érezhette, hogy merész a feltevése, mert rögtön hozzá is fűzte: “…Talán megkérdőjelezhető egy ilyen javaslat azok részéről, akik jobban hozzáértők, de az egybeesés szembetűnő…” Galeotto Marzio és évszázadokkal később a 19. században Duka Tivadar is tehát pusztán egy találgatást közöl, egyáltalán nem úgy jelentik ki, mintha kész tényként kezelnék feltételezésüket. Ezekre hivatkozni így nem lehet, s nem is érdemes.

Körösi kapcsán feltétlenül megemlítendő, hogy a szakjáknak a szkíta eredethez képest egy teljesen más származáslegendáját ismereti egy a szakják eredetéről írott, a tibeti kánon szövegén alapuló tanulmányában21. A Téchy által is közölt északi legendaváltozat22 szerint Ikṣváku egy késői leszármazottjának, a Viruddhaka nevű fejedelemnek - akinek a Szindhu torkolatánál volt egykoron a székhelye - korábbi házasságából származó négy fiát nevezték első ízben szakjáknak. A négy fiú neve a következő: Ulkámukha, Kárakarna, Haszti-nádzsaka és Núpura. őket öröklési érdekből, a második feleség unszolására űzte el otthonukból a fejedelem, s ekkor telepedtek le a jelenlegi környéken, abban az időben, amikor ott élt és tanított Kapila, a híres szánkhja bölcs. A szakják hagyományai szerinti származáslegenda eszerint egyetlen apró elemében sem köthető a szkítákhoz, éppen hogy nem északi, hanem déli eredetre utal ez. Buddhista szövegekből, mint a Kr.e. 2. századi Mahāvastu, Mahāvaṃsa és Sumaṅgalavilāsinī, az derül ki, hogy a szakja nemzetség India egyik legősibb arisztokratikus klánjának tekintette magát és a szakják genealógiájukat Ikṣváku (páli: Okkāka) királyig23 és a mitikus napdinasztiáig (Adichchabandhu vagy Ādichcha) vezették vissza. A Mahavamsa (II, 1-24) egészen Mahasammatáig, Ikṣváku ősapjáig vezeti vissza a szakják származását. A leszármazási listán a napdinasztia olyan királyainak neve olvasható, mint Mandhata és Sagara24. A szöveg szerint Okkamukha volt Okkaka legidősebb fia. Sivisamjaya és Sihassara Okkamukha fia és unokája, Sihassara királynak nyolcvankétezer fia és unokája volt, ők voltak a szakják. Sihassara legfiatalabb fia volt Jayasena. Jayasenának egy fia, Sihahanu, és egy lánya, Yashodhara született (utóbbi nem tévesztendő össze Gotama Siddhartha feleségével), akinek férje Devadahasakka lett, két lányuk pedig Anjana és Kaccana. Sihahanu Kaccanát vette feleségül, két lányuk és öt fiuk született, egyikük volt Suddhodana. Suddhodana unokatestvére, Anjana két lányával kelt egybe, Mayaval és Prajapatival25. Előbbi lett Gotama Siddharta édesanyja.

Majdnem olyan pazar ez a levezetés, mint Jézus genealógiája Dávidtól. Ugyanakkor az is megeshet, hogy épp annyi a történelmi alapja: vagy a valós leszármazást örökítette meg mind a Mahavamsa, mind az Újszövetség, vagy klasszikus mitologizálási metódussal utólag teremtettek dicsőséges ősöket, hogy ezzel igazolt legyen a szellemi erő megjelenése, amely így mintegy átadódott és továbbgenerálódott nemzedékeken keresztül.

A szakja név eredetét illetően több magyarázat is született. Az egyik a már említett északi legendaváltozat, amelyben a történet úgy folytatódik, hogy amikor hosszú idő múltán, élete vége felé Viruddhaka fejedelem meghallotta, hogy száműzött fiainak Kapila irányítása mellett erős birodalmat sikerült alapítaniuk, tüstént ezt kiáltotta: „A talpraesettek!” E legenda tehát a szakja szót a sákja, a 'tehetséges', 'alkalmas', 'rátermett' szóból magyarázza, és a szanszkrit sakóti igéből eredezteti, ami egyébként grammatikailag is helytálló. Ez mindenesetre megmagyarázza, hogy a szanszkrit kiejtésben a szakja név szóeleji sz-e miért váltott s-be.

Hasonló népies etimologizálás az, amit a nepáli Kashinath Tamot ír26 a név eredetéről. Eszerint a tizenhat Mahājanapada, azaz ország közül a Kr. e. első évezred táján a mai Észak-India és Nepál térségében négy - Magadha, Koshala, Vamsa és Avanti - volt királyság és a többi tizenkettő nemesi köztársaság, név szerint: Kashi, Anga, Vajji (Vaishali), Malla, Cedi, Kuru, Pancala, Matsya, Shurasena, Assaka, Gandhara és Kamboja. Nepál térségében éltek a szakja, kolija és videha klánok. A térség helyneveinek etimológiáját keresve Kashinath Tamot szerint az látható, hogy azok olyan fák neveiből erednek, amelyek bőségben megtalálhatók voltak azon a vidéken. Így a szakja (shakya) klán neve a “shaka”, azaz teak-fa, a kolija (koliya) kláné a “koli”, azaz jujube-fa, míg a maurja (maurya) kláné a “mura-fa” (egy illatos fafajta) neveire vezethető vissza úgy, hogy ezek fanevekből képzett melléknevek a szanszkrit nyelvben.

A szakják származása mellett nyelvük is kérdéses. Egyes elképzelések szerint  a szakják mágadhiká bhászá, azaz magadhai nyelven beszéltek, vagyis nyelvük nem szkíta volt, márpedig ilyen gyorsan – vagyis a szkíta nyelvközösségből való kilépés és az észak-indiai megtelepedés, illetve Gautama Sziddhárta születése között - nyelvváltás általában nem megy végbe. Ha mégis saját nyelve volt a szakjáknak, akkor annak tükröződnie kellett volna a névadásban és a törzsi nevekben is. Annak kevés a valószínűsége, hogy ezeket a neveket utóbb, akár a szóbeli hagyomány, akár a páli kánon kialakulásakor utólag lefordították volna.

A „sakya” szó legkorábbi megjelenése egy Asóka király (Kr.e. 273-232) által állíttatott oszlop feliratán olvasható Lumbiniben, amelyet Asóka koronázásának huszadik évfordulóján (Kr.e. 249) tett odalátogatásakor helyeztek el: “...hida budhe jāte sakyamuniti...” (Szakjamuni Buddha itt született.)

A középind magadhai kiejtésben Gautama Sziddhárta neve Gótama Sziddhattha.  A Sziddhattha név az egyéni név, amit megszólítás gyanánt használtak a a törzsön, a gótrán belül. A törzsi név volt a Gótama, ez jelezte, hogy Sziddhattha a Gótama törzsből való27, mégpedig a szakják nemzetségén belül, ami szintén megjelent a Buddha epitaton ornansként használatos neveiben, mint Szakjaszíha, a Szakják Oroszlánja, Szakjamuni, a Szakják Bölcse, amelyek mind a nemzetségnévre utalnak.

Összefoglalva tehát az eddigieket: a történelmi Buddhát, Gotama Sziddhártát akkor tarthatnánk szkíta származásúnak, ha 1. nem fogadnánk el a szakják saját eredetükre vonatkozó hagyományait, 2. feltételeznénk, hogy az indoárja törzsekkel a velük rokon szkíta törzsek szövetségéből egy törzs vagy törzsrész velük tartott India felé, 3. azzal az elképzeléssel élnénk, hogy minden árja törzset összefoglaló néven szkítának nevezünk, beleértve a perzsákat, médeket, indoárjákat és természetesen a ma szkítának tartott törzseket is. Ez utóbbi azonban már olyan koncepció lenne, ami a mai megközelítéseken túlmutat, nagyon tágan értelmezné a szkítaságot és dominóelvként működve átalakítaná a ma bevett gyakorlatként működő szemléletet más területeken is.

Végleges válaszra tehát nem lehetett találni, ám érdemes volt áttekinteni a fellelhető nyomokat. Talán nem érdektelen azt is megjegyezni eme írás végén, hogy a világ más pontjain, más népeknél talán nem merül fel ilyen félig-meddig jelentőséggel sem ez a kérdés, mint nálunk28. Ennek oka nyilván abban keresendő, hogy a közvélemény számára máig nem véglegesen eldöntött kérdés a magyar nép származása, eredete. A közvélemény persze nem a tudományos tézisek világa, utóbbi téren bő százada eldöntöttnek tekintik a kérdést, akadémikus szinten nem is érzik szükségesnek, hogy az ezzel ellentétes, ezt megkérdőjelező régi-új felvetések kapcsán állást foglaljanak, a történelemkönyvek hűen közvetítik, s plántálják az újabb nemzedékek fejébe az elfogadott elméletet, miszerint a magyarok finnugor származásúak. Legfeljebb néha “veszik a fáradságot”, hogy tudománytalannak minősítsenek minden olyan elképzelést is, ami felfogásukkal ellentétes.

Ezt a nyelvészetileg alátámasztott és történelmi koncepciókkal megtámogatni igyekezett szemléletet kezdik ki időről időre, s a nemzet sorskérdéseit illetően különösen válságos időszakokban megújuló erővel egyes kutatók. Kutatók vagy magukat annak tekintő, a tudomány szempontjából sok esetben dilettáns, más megközelítésben: nyitott szemléletű, bár sokszor megtévesztő tudományos frazeológiával operáló mitológiagyártók. Az általuk létrehozott elméletek többségére az jellemző, hogy a rendelkezésre álló és egyre bővülő ismerethálóból, amelynek pusztán egy része tényanyagra épülő, más része eleve hipotéziseken alapuló, s azok továbbgondolásából létrehozott, nem egyszer légvárszerű építmény, rendszerint azokat az elemeket csoportosítják össze, kombinálják, amelyek a már korábban létrehozott saját hipotézisüket, koncepciójukat erősítik, alátámasztják. Ennek sikere jó eséllyel biztosított is, hiszen mindig megtalálhatók ezek az elemek, másfelől mindenkor létezett és létezik érdeklődőknek egy olyan rétege, amely elégedetlen a hivatalos eredetelmélettel és dicsőbb, fényesebb múltat szeretne eleink számára elképzelni, varázsolni, esetleg bizonyítani vagy bizonyíttatni. Olykor szubkulturálisnak minősülő igényük ki is termeli az alternatív eredetmítoszok feltámadását.

A szaka és szakja azonosításhoz hasonló elemre lehet bőven találni a magyarság kapcsolatait kutatók eszköztárában. Ilyen az, amikor számos idegen szót a magyar nyelvből eredeztetnek, s ma már nem csak szavakat, hanem nyelveket, például az ógörögöt a régi magyar nyelvjárásnak tekinthető csángóból29, vagy az etruszkot a magyarból30. A Tamana-elmélet él még hasonló késztetéssel, amely világ bármely táján föllelhető és a Kárpát-medencében is előforduló földrajzi nevek hasonlóságát, egyezőségét vizsgálja, vagyis a világ különböző pontjain, legyen az Dél-Amerika vagy Afrika, a helyi nyelveken használatos földrajzi elnevezések és azok magyar – település- vagy egyéb, például folyó- vagy hegynevei – párhuzamai alapján igyekszik “jelezni” a magyar néprészek valamikori szétszórodottságát, avagy egyetemes jelenlétét a világban. A Hawaiiban élő Dr. Vámos-Tóth László (Bátor) 1976 óta folytat nyelvészeti, névelemző munkát, miközben beutazta a fél világot, s állítólag olyan szerencsés helyzetben volt, hogy betekintést nyerhetett a CIA teljes földrajzi névtárába is. Ezáltal az öt földrész 184 országában, hétezer olyan 3-4-5 név-elemből álló nevet, névszerkezetet gyűjtött össze, melyek alakszerkezeti azonos párjai mind megtalálhatók a Kárpát-medencében is, és ezeknek hatvan százaléka ráadásul magyar családi, illetve személynév is. Ez a tény szerinte azt üzeni nekünk, hogy léteznie kellett évezredekben mérendő világműveltségnek, melyeknek a fennmaradt magyar műveltség “élenjáró hordozójának” tekinthető.

Az ilyen és ehhez hasonló elméleteket többnyire külföldre távozott, nem nyelvész és történész képzettségű jóindulatú „laikusok” alkották, akik rendszerint a magyarságnak az ókori magas-kultúrákhoz való tartozásával igazolgatták a magyarsághoz való kötődésüket. Az elméletek alapja legtöbbször tehát a nem szakemberek által művelt nyelvtudomány volt.

Hasonló, a magyarság iránti végtelen elkötelezettség és tisztelet motivációja tételezhető abban, hogy időről időre a legkülönbözőbb helyeken bukkannak fel a világban magyar eredetű törzsek. Szerencsére nem vetik el a felfedezők végletesen a sulykot, legfeljebb elvétve, amikor például a magyarokat és a majákat igyekeznek összekapcsolni. De felfedezték a törökök által elhurcolt magyarok leszármazottait már Szudánban – ők a magyarabok -, vagy magyar törzset Kazahsztánban (madjarok), Nepálban (magarok) is. A hasonló elnevezésen túl előszeretettel utalnak a lelkes rokontalálók a helyiek emlékezetében még élő halvány származástudatra, avagy például a temetkezésbeli vagy a népművészeti motívumok terén (a magarok esetében tulipán) fellelhető hasonlóságokra.

Úgy tűnik, hogy ez a fajta keresés összekapcsolódva az eredetkutatással a magyarság modern kori léte számára egy ősi toposz továbbélését jelenti. S valóban, ez az ősi toposz olyannyira a magyarság mentalitásához kötött és olyan mélyen beivódott lelkivilágunkba, gondolkodásmódunkba, hogy annak tudattalan meghatározója lett, egy kollektív, nemzeti archetípus. Ez az őskép a Csodaszarvas eltűnt nyomainak a keresése, olyan nyomoké, amelyek a múlt “Meotisz-szerű” ingoványába vezetnek. Ahogy Hunor és Magor sosem érték el a vadászat célját, sosem sikerült leteríteniük a totemősnek is tekinthető csodás lényt – szerencsére, mivel az egyébiránt a teremtés női őserejével, arculatával, azaz Boldogasszonnyal azonosítható -, így szerencsésen nem sikerült véglegesen dűlőre jutni az eredet kérdésében sem. A sok, máig delejező erejű elmélet között, melyek skálája meglehetősen széles és megtalálható ezen a népszerű sumér eredettől kezdve a klasszikusnak mondható hunon át a kárpát-medencei őshonos népig sok minden, olyan gondolati, képzeti extremitásokat is beleértve, mint az egyiptomi, sőt a Szíriusz csillagi eredet, csupán egy a szkíta származáselmélet. Ezek természetesen nem egyenlő súllyal esnek latba, nem helyes, ha mindet egy kalap alá vonva egyként nevetséges, tudománytalan, idejétmúlt, “délibábos” próbálkozásoknak tekintjük ezeket. Már csak azért sem, mert ha nem pusztán a nyelvészeti adatokat és összefüggéseket tekintjük alapnak, hanem az antropológiai, valamint életvitelbeli, népművészeti, ezen belül zenei és egyéb kulturális jellegzetességeket is, akkor éppen a szkíta – és innen kiindulva a hun, méd, avar stb. – eredetet, de legalábbis kapcsolatot fejtegetők támaszra is találnak.

A korai középkor óta élt és hatott a hagyomány, amely a magyarok elődei között tartja számon a szkítákat31. A magyar krónikaírók közül elsőként Anonymus származtatta a magyarokat a szkítáktól. A magyarság szkítiai őshazájának leírását Kézai Simon 1282-85 között írt krónikájában a hun származás mondájával egészítette ki. A hun eredet hagyományát több középkori krónika (Bécsi Képes Krónika, Budai Krónika, Turóczy János, Bonfini krónikája), valamint Werbőczy István 1517-ben megjelent Hármaskönyve is átvette, elevenen tartva a szkítiai őshaza, a hun eredet hagyományát a magyar nemesség származástudatában32. Csáti Demeter így kezdi históriás énekét a 16. században: „Emlékezzünk régiekről, az Szcitiábul kijöttekrül.” A nemzeti romantika idején Dugonics András vagy Horvát István szeretettel időztek a magyarok szittya33 eleinél. Bár úgy tűnt, hogy az 1890-es években a Vámbéry Ármin és Budenz József között eszkalálódó nyelvi vita előbbi visszalépésével lezárult, ám időről időre ismét kiújult, tehát a 19. század végétől, ugyan vitákkal kísérve, de ez a tan máig széles körben ismert, vallott maradt. A szkítáktól történt származás középkori tana mitikus megfogalmazása volt a magyarság keleti származástudatának abban a korban, amikor az eredetet tudományos módszerekkel még nem kezdték kutatni. A tan a hivatalos finnugor elmélet melletti akadémikus állásfoglalás ellenére, olykor ha búvópatakként is, de a "hivatalos" történettudomány, nyelvtörténet, régészet mellett vagy alatt rejtőző mikrokozmoszként megmaradt, mára pedig a jól kidolgozott, elterjedt kifejezéssel: szkíta-hun-avar-magyar folytonosság elméletévé duzzadt.

Mivel a magyarok az évezredek alatt kapcsolatba kerültek iráni és török népekkel, komoly antropológiai, nyelvi, néprajzi adatok állnak az elmélet híveinek a rendelkezésére téziseik bizonyítására. Nehezen tagadható, hogy a honfoglalás előtti magyaroknak (előmagyaroknak) a szkíták által kifejlesztett életmóddal volt kapcsolata. A magyarok, mint általában a lovasnomád, íjfeszítő népek, a keleti, sztyeppevidéki kultúrkör részei voltak, így tehát a szkíták, ha akár közvetve, áttételesen is, de hatást gyakoroltak a magyarokra. A hunok megjelenéséig a szkíták fél kontinensnyi területen éltek, nem tűnhettek el, minden bizonnyal részei lettek a hun birodalomnak, s népeinek. A hunok részei lettek az avar, kazár, bolgár, türk birodalomnak, tehát elképzelhető folytonosság a magyarokig, ám azt azonban, hogy a magyarok szkíták lennének, semmiféle alapon nem lehet tényként állítani, valamint azt sem, hogy bármiféle – jelenlegi módszerekkel - bizonyítható etnikai kontinuitás állna fenn a szkítákkal. A hun, illetve szkíta eredetmítosz - mely szerint a magyarok a több ezer éves, korábban Szkítia területén élt hun törzsek leszármazottai volnának - ma is sokak számára egyenlő a megkérdőjelezhetetlen valósággal, amelyet helyenként bonyolult összeesküvés-elméletek kísérnek. Ilyen az, hogy a finnugor elméletet idegen származású, a Habsburgok, osztrákok által felbérelt tudósok alkották meg, hogy elvegyék a magyaroktól eleik dicsőségét. Ha pedig elvették, vissza kell venni, s e téren óriási túlzásokba lehet esni, odáig elmenően, hogy a magyarok és őseik a legősibb nép egy olyan szellemiséggel, amelyből ered minden más nép hagyománya, kultúrája.

Szinte nincs olyan nép, amelynek ne lennének mítoszai, helyesebb kifejezéssel: mítoszpótlékai, amelyek alapján régebbi eredetűnek vagy más okból többre érdemesnek állíthatják be magukat más népeknél. Magyarországon ilyenek még mindig elevenen élnek. Pedig feltehetően akkor járunk közel az igazsághoz, ha a sokágú, sokeredetű szemléletet fogadjuk el, ez érthetővé teszi, miért lehet a sokszor egymásnak ellentmondó elméleteknek mind bizonyítékokkal szolgálni. Vagyis nem egy eredet mellett kellene letenni a voksot, hanem abból lenne szükséges kiindulni, hogy a magyarság mind eredetét, mind anyagi és szellemi kultúráját tekintve sokféle eredetű néprészt, törzset, nemzetséget olvasztott magába – mint általában a sztyeppei, lovasnomád életmódot folytató népek. Ez az, ami kezdettől jellemző volt magára a szkítákra is. Ez azt jelentené, hogy sikerül alkalmaznunk, követnünk a buddhista szemléletmódot: túllépni a vagylagosságon és az egymás mellett létező részigazságok “is-is” alapjára állni.

Enélkül azonban a múltba látott, visszavetített nagyságból táplálkozó büszkélkedés sajátos magyar hübrisz, sajnálatosan gyakori tudattalan folyamat. A tudati felismerésünktől függetlenül létrejött eredmény egoisztikus bűvkörébe esés feltehetően a trianoni trauma után keletkezett kisebbrendűségi érzés kompenzációja, ám ennek mélyebb elemzése már a lélektan, esetenként a néplélektan hatáskörébe esne, hacsak buddhista megközelítésben nem azonosítjuk, mint a tudat szennyezett állapotaival összefüggő olyan hibás működési módjait, amelyek a tíz béklyó közül is az alsóbbakkal, mint az önazonosság nézetével (sakkaya ditthi) illetve a megszokott cselekedetekhez való ragaszkodással (silabbata paramasa) állnak kapcsolatban. Az észlelés alanyi oldal részéről történő torzulása (papanca) ugyanis az énkép képzését eredményezi, amikor elkezdjük magunkat másokhoz hasonlítgatni és kialakítani a felsőbb-, alsóbb- vagy azonosrendűség érzését, ami más béklyókhoz hasonlóan a szenvedés tartós állapotaihoz vezet. Erre már sokkal érdemesebb és a szellemi praxis kapcsán lényegesebb részletesebben rávilágítani így a tanulmány végén a címben is megfogalmazott kérdés kapcsán, mert a motivációk mélyebb, szubtilisabb szintjeire világítana rá, s esetleg el lehetne jutni olyan belátásokhoz, ahonnan egy szellemi célú vizsgálódás számára nem lesz lényeges kérdés Buddha származásának kérdése, az csupán a képzelet szüleménye, ami elhomályosítja a megszabaduláshoz vezető utat.

Irodalom

Aradi Éva: A hunok Indiában. A heftaliták története. HUN-idea, Budapest, 2005

Baktay Ervin. India művészete. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1981.

Bongard-Levin, G.M. - Grantovszkij, E.A.: Szkítiától Indiáig. Gondolat, Budapest, 1981

Brasinszkij, I.B.: Szkíta kincsek nyomában. Helikon Kiadó, Budapest, 1985

Duka, Theodore: Life and Works of Alexander Csoma de Körös. London, Thübner & Co., 1885

Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás. Budapest Európa, 1993

Hérodotosz: A görög-perzsa háború. Budapest, Osiris, 2000

Kézai Simon magyar krónikája. Budapest, Lampel Róbert Könyvekereskedés, 1901

Law, B.C.: Tribes in Ancient India, Bhandarkar Oriental Series No.4, Bhandarkar Oriental Research Institute, Poona, 1973

Li Po-szo: Szkíta örökség. FLI Kiadó, Bp, 2008

Lukácsy Kristóf: A magyarok őselei, hajdankori nevei és lakhelyei. Kolozsvár, 1870

Marzio, Galeotto: Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről. http://mek.niif.hu/06200/06210/06210.ht

Misra, V.S.: Ancient Indian Dynasties. Bharatiya Vidya Bhavan, Mumbai, 2007

Stein Aurél: Ázsia halott szívében. Budapest, Helikon, 1985

Takács László: A buddhizmus kialakulása. Buddhista Misszió, 1984

Téchy Olivér: Buddha. Gondolat, Budapest, 1986

Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Balassi Kiadó, Budapest, 2003

Zajti Ferenc: Magyar évezredek. Budapest, 1943


Jegyzetek

1 Magyarul erről legteljesebben G.M. Bongard-Levin és E.A. Grantovszkij: Szkítiától Indiáig c. művében (Gondolat, Budapest, 1981) lehet olvasni, amelyben a szerzők összehasonlították az indek, irániak és szkíthák epikus és vallási hagyományait, s ezek alapján kísérelték meg feltárni az ősárja mitológia és kozmológia úgynevezett „északi ciklusának” valóságmagját. De érintették könyvükben az inoiráni népek társadalmi szervezetét, a Szkíthiára vonatkozó antik hagyomány alakulását és az indoiráni törzsek és a finnugor népek elődeinek ősi kapcsoltát, az árja törzsek mitológiai és vallási képzeteinek a szibériai samanizmussal, valamint az északi népeknél egykor uralkodó archaikus vallási hiedelmekkel való összefügggését is.

2 Hérodotosz történeti művének híres IV. fejezete szól Szkítiáról, a szkíták országáról. A szkítákra vonatkozó ismereteinknek máig ez a legfontosabb írott forrása.

3 Az eredeti אשכוז ’škuz romlott kiejtéssel változott imigyen: אשכנז ’šknz.

4 (Jeremiás 51:27)

5 Esetenként szai-wangoknak, lásd Baktay Ervin. India művészete. Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, Budapest, 1981.138.o.

6 Uott

7 Kaniska sok buddhista szentélyt, sztúpát, kolostort építtetett, s ő tartotta meg Kásmirban a buddhista szerzetesek harmadik zsinatát, mely végleges formába öntötte a Tripitaka (”Hámas kosár”) kánonját, azaz a szerzetesi élet szabályait, Buddha beszédeinek gyűjteményét és a Tan filozófiai tételeit.

8 Stein Aurél: Ázsia halott szívében. Budapest, Helikon, 1985. 373-4.o.

9 Aradi Éva: A hunok Indiában. A heftaliták története. HUN-idea, Budapest, 2005. 196.o.

10 I.B. Brasinszkij: Szkíta kincsek nyomában. Helikon Kiadó, Budapest, 1985. 26.o.

11 Zajti Ferenc: Magyar évezredek. Budapest, 1943

12 http://www.buddha-tar.hu/a_magyar_szellemiseg_eredet

13 http://www.buddha-tar.hu/buddha_a_szkita_bolc

14 http://hu.wikipedia.org/wiki/Szk%C3%ADta#hely:Buddha_szk.C3.ADt

15 http://hu.wikipedia.org/wiki/Gótama_Sziddhárth

16 Az előadást Láma Csöpel fordította.

17 FLI Kiadó, Bp, 2008. 439 o.

18 Kézai Simon magyar krónikája. Budapest, Lampel Róbert Könyvekereskedés, 1901. 25.o.

19 http://mek.niif.hu/06200/06210/06210.ht

20 Theodore Duka: Life and Works of Alexander Csoma de Körös. London, Thübner & Co., 1885. 55-56-o. http://mek.oszk.hu/07000/07014/07014.pd

21 Körösi angol szövege: Origin of the Shakya Race itt olvasható: http://www.archivum.kcst.hu/studies/articles-05.pd.

22 Lásd Téchy Olivér: Buddha. Gondolat, Budapest, 1986. 35.o.

23 Takács László: A buddhizmus kialakulása. Buddhista Misszió, 1984. 16.o.

24 Law, B.C.: Tribes in Ancient India, Bhandarkar Oriental Series No.4, Bhandarkar Oriental Research Institute, Poona, 1973. 245-56.o.

25 Misra, V.S.: Ancient Indian Dynasties. Bharatiya Vidya Bhavan, Mumbai, 2007. 285-6.o.

26 http://nepalmandal.org/node/14

27 Glasenapp szerint Gótamának azért hívták, mivel csa­ládja a védikus tanítómestertől, Gótamától származtatta magát, ld. Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás. Budapest Európa, 1993. 78.o.

28 Kivételképpen megemlíthetjük az ukránokat, persze anélkül, hogy általánosítanánk, mindenesetre Valerij Bebik, a politikatudományok doktoraként ismert professzor 2009-ben meglepő elmélettel állt elő az Ukrán Parlament hivatalos lapjában, az „Ukrajna hangja” hasábjain: Buddha a szkíta budin törzsből származhatott, amely az i.e. második és első évezredben élt Ukrajna területén. Bebik szerint a törzs nevét egyébként több település (Seredina-Buda, Bzuda) a mai napig is őrzi. A képlet, sőt diagnózis ismerős lehet: Bebiknek nem ez az első efféle eszmefuttatása, korábban publikált cikkeiben egytől-egyig az ukrán civilizáció különlegességét hangsúlyozta, amely szerinte szellemi felvilágosodást, egyedülálló prófétákat, filozófusokat és vezetőket adott a világnak, az ukránokat az ókori egyiptomiak leszármazottainak nevezte, Jézus is az általánosan elfogadott időpontnál valójában 3000 évvel korábban élt és a mai ukránok ősei által is beszélt kopt nyelvet használta. Lásd: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=1992

29 Varga Csaba: Ógörög: régies csángó nyelv. Fríg Kiadó, Budapest, 2006

30 Mario Alinei: Etrusco: Una forma arcaica di ungherese (Il Mulino, Bologna, 2003), mely magyarul ősi kapocs címmel jelent meg, Allprint kiadó, Budapest, 2005

31 Vásáry István: A régi Belső-Ázsia története. Balassi Kiadó, Budapest, 2003

32 A Corpus Juris Hungarici, azaz Werbőczy Hármaskönyve ugyanakkor azzal kezdődik, hogy megtiltja az Etnicus–gentilis Sciticus Ritus, azaz a szkíta népi-nemzeti szertartásrend gyakorlását.

33 A szkíta névből téves elvonással alakult ki a honos magyar forma, a szittya.