Dunkel Nepomuk Norbert

Az ima rejtett kamrái

periodosz - körül járás

Hogyan is szólhatnék hozzád, Istenem? A neved titok, vagy oly szent és félelmes erejű, hogy kiejteni sem szabad. A judaizmusban bár isten neve már írott formában is létezik (יהרה), ám szinte babonás félelemmel viseltetnek iránta; oly szent, hogy kimondani nem lehet. Az Úr pedig az, Aki Van. Így a lét és az Úr szavak szinte szinonimák. A héber Jahve gyökere a hayah=lenni szóból ered. Ha kiejtem a nevét, a „Nagy létezőt” keresem fel szavaimmal, én, a „kis létező”. Hol tiltották, hol épp buzdították a Nagy Én nevének használatát, íme, az ember hogyan manipulálja magát, és másokat is, még az Istennel kapcsolatban is. A 1Mózes12:8-ban Abracham patriarcha név szerint hívta segítségül az Urat.¹

Márpedig, akihez imádkozunk, azt megszólítanunk kell, de nem csak szavakkal, hanem lényünk ún. nem-racionális részével is. Metaforikusan: a szívünkkel imádkozunk. A szív az a testrész, amit a tudományosság és objektivitás nevében már régóta nem veszünk figyelembe. Aki szívvel imádkozik, annak a szavak és a fogalmak, a ráció világa háttérbe szorul, el is tűnhet; a tudati-érzelmi fölemelkedés nem evilágira irányul, s nem is evilági. De mit is jelent a szív?

Beszélhetünk az imáról, az advocatio et invocatio Dei-ről teológiai, vallástörténeti szinteken. Még beszélhetünk a világvallások szemszögéből is, elemezhetjük a Mária imákat, a Jézustól kapott Pater Noster-t is, ám maga a subiectum: az imádkozó ember, megkerülhetetlen. Tudniillik, mind (α) lélektani, mint (β) ismeretelmélet, mind (γ) filozófiai, mind (δ) teológiai szempontból egyszerre és egy arányosságban igaz: Szívünk ajtaján (szív = mag/ közép/ kör²) csak belül van kilincs, csak magunk nyithatjuk meg tudatunk, magunk határozhatjuk el a változásunk; szemléletben, attitűdben, szokásban, irgalmasságban, együttérzésben.

A világból annyit látok, amennyire nyitott vagyok. Ez már percepciós szinten igaz: percipere = felvenni, magamhoz venni, mind; látás – hallás, érzelmi – szociális, valamint intellektuális – és természetesen spirituális szinten is. A spirituális világból annyit látok/érzek, - hisz annak természete intuitív -, amennyire nyitott vágyok rá, és amennyire gyermeki naiv, értsd: előzetes ítélettől mentes vagyok. Nos, így érthető a mondás: Isten és Én között Magam vagyok az akadály. „A szív értelmét nem foghatja fel az értelem.” – Pascal.³ A szív (értsd: Kör, Közép, Központ) metafora érthető a nem gyakorlati, a nem technikai észként, vagy a parmenidészi, a rendet feltáró, egyszersmind a rendet megalkotó λóγος (logosz)-ként is.

A persona valaha személyiséget jelentett, ma a (jungi) pszichológiában a személyiség szerep repertoárját értik alatta, de történetileg a görög színjátszás kelléke, az arc elé tartott merev ál –arc, maszk, a lényegi karakter volt. Mi arra vagyunk kondicionáltak, hogy csak szerepeinkben és megfeleléseinkben fogadnak el minket, eleve félünk szerepek nélkül lenni. Nem fogadtak el úgy, ahogy vagyunk, nem élünk át agapét. Nagyon erős önnevelés kell ahhoz, hogy magunkkal újra őszinték legyünk. Hogy saját-magunk legyünk, mert a szerepek vakká tesznek.  Nos, mindenki persona-ja az, ami ajtó, vagy akadály; felfogni, megérezni, megérteni, sőt, csak megsejteni valamit.

***

Mi az ima, ha nem kiút az ego-ból? Ami, filozofikusan szólva, a kis egzisztencia. Sőt, a szó etimológiai értelmében ek - sistentia, azaz ki-lépés. Ha az ego ki-lépés, akkor: honnan? Maga az emberiség a kozmikus rendből kilépett faj, a görög filozófia méltán helyesen, gőggel, a hübris fogalmával jellemezte az emberi fajt. Az ima az út keresése, a középpont igénylése, a lelkileg teljesen őszinte ima, amit nem kényszerből, látszatból, vagy megszokásból teszünk: sajátos szertartás: egyesítés, az istenivel/istennel való egyesülés vágya is, aktusa is. Az ima: rítus. A magyar szer kifejezés leginkább az egyesítés a részek összeillésével (harmónia) kapcsolatos, ősi nyelvünk önmagát magyarázza: szervezet, szerződés, (egybe)szerkesztés,  ­¾  és ami nem egységes, az szétszórt, szervezet-len, szer-telen, stb.

A rítus, a szertartás a vallással analóg. A latin religo-t gyakran fordítják vallásnak, holott ennél lényegibb, mélyebb a jelentése: re = vissza, ligare = kötni. Azaz a religio = az Egyhez/Eredethez való visszakötés. E visszakötés mindenképp „polifón” jellegű, hisz megnyilvánul életformában, viselkedésben, a másokhoz való viszonyban, a szociális attitűdben, de bizony az értékrendben és világlátásban is. Mert mit ér az érték, ha nincs megnyilvánulása?? Így, ezután után tévedés azt hinni, hogy az ima csak a szavak, a lélek és az Isten világa. Akik azt teszik, amit gondolnak, azt mondják, amit gondolnak, azokat hiteles embereknek mondjuk. Nem isznak bort, miközben vizet prédikálnak, pszichológiai szakszóval: kongruensek. Egy egész élet lehet ima. Ami persze csak kivételes életek sajátja.

Az ima egy pillanatnyi csönd. Az evilági zajban, tülekedésben, kaotikus mozgásban, politikai viharokban, kapkodásban egy megállás. Az ima egy tenyérnyi csönd, és egy pillanatnyi feltámadás, kiszakadás a köznapi világból, az átlagok, a vélekedések, és a haszonelvek világából. E pillanat íze a „nunc stanc”, a Kierkegaard-i örök pillanat. Én még hallottam nagymamám esti imáit, volt egynéhány perc, ami: a belső tér, az intus, a belső csend, és a „Végső Intelligencia” számára volt fenntartva. E nélkül a mamám soha nem ment aludni. Az imában újra visszakötjük magunkat Létrendi Eredetünkhöz, hisz túlmutatunk magunkon: a transzcendentális igény jelenik meg az emberben.

Istent megérezni intuíció, mondta Augustinus („a szív intelligenciája” – Pascalnál). Sajnos, ma már a világi életben az intuíciót szinte soha nem használjuk – elvesztettük érzékenységünk, elvesztettük a transzcendentális érdeklődésünk. Elvesztettük a logoszt is, a rendet felfogó, rendezett, egyben formáló gondolkodást (Parmenidész) – a technikai ész uralkodik.  A tudományban hiszünk. Pedig - látszólag paradox módon - a tudás a részletek tudása, s mint ilyen a létről feledkezik meg, az egészlegesség elé tolakszik. Az ontológiai ész az önmaga-lét (Sein) egységét szemléli, a tudomány csupán az itt-lét (Da-sein) esetlegességeivel van elfoglalva. Az ittlét és az anyagi világ törvényeit csak óvatosan meri extrapolálni, egy nagyobb, kozmikus hatókörre, mint: a Világrend törvényeit. A létező, létrendi kifejezéssel, Aquinói Tamással szólván: minél nagyobb mértékben részesedik az Örök Fényből (értsd: valaminek működése minél inkább közel áll az eredethez) annál tökéletesebb. Hallottunk erről a nyilvánvalóan nem keresztyén Plótinosztól is, a homoiotész elvben kifejti, hogy a Lét: Egy, ám a létezők sokfélék, és a létrendi fokok a középponthoz való közelség alapján differenciáltak.

Jézus mondása, miszerint: „hídra ne építs te házat” azt jelenti: e profán világnak is van létjogosultsága, de ez inkább iskola, és bizonnyal nem az iskolában fogjuk leélni életünk, az iskolaidő átmenet, egyben tanulási - tapasztalási időszak. Ne a profán életbe horgonyozzuk le magunk. Mert ez csak átmenet. Tranzit – lét. Tapasztalatra való. Tapasztalni, de mit? A válasz: a szabad akaratából elkóborolt embernek meg kell tapasztalnia, mégpedig a saját bőrén, és újra megtapasztalni: a Lét Középpontját.

A létben minden egy, minden létezik (Parmenidész), avagy negatívan megfogalmazva; nincs semmi, ami ne tartozna a léthez. Ontológiai értelemben nem létezhet sokaság az egység nélkül, de ekképpen nem létezhet a létezők közötti abszolút ellentét sem, csak relatív különbözőségek. Ezért diabolikus minden erőltetett különbségtétel. Így vagyunk egyek a Lét Középpontjával, az Úrral. Sőt. Így vagyunk egyek, mindennel; a lét: együtt-lét. Ezért lehet az ima Isten felkeresése.

Ezért, ha nem magának kér az ember valamit az imában, akkor mindenkiért kérnie kell. Mindenkiért meg kell emlékeznie, ide értve az ellenségeinket is. Jóllehet, az imák legprimitívebb formája a mágikus-kérő: az Isten erejét az esdeklő ember a maga javára akarja. Az ima, lényegét tekintve az önmeghaladás gesztusa, egy olyan csatorna, melyen belépek isten energia mezejébe, melyen keresztül személyes tapasztalással tapasztalhatom meg az isteni jelenlétet. Nem baj, ha valaki kéri az Urat, de számomra az ima ontológiai mozzanata a lényeges, ez, egyben theológiai is: az önátadás. Eljutni az önátadásig, egy önző, többszörösen identitását vesztett nép fiaként, egy neo-materialista (egyszerre éhezőket és fogyasztókat magába foglaló, de technicista és atomizált, önző) társadalomban szinte érthetetlen, lehetetlen.

Az ima lélektani élménye mai műszóval, amit a humanista pszichológus, Abraham Maslow-tól kölcsönzünk; csúcsélmény. Arisztotelészi rendszerben: katarzis, megtisztulás. Teológiai nyelvjátékban az ima általi isteni jelenlét-et keressük, ami nem megnevezhető, mert szavakon túli: az ember létalapjára utal. Az önátadáshoz, a kis egónkon való kívül – álláshoz (ek – stazis) nem szükséges remetének lennünk. Kereső embernek célszerű lennünk.

Hit és tudás nem ellentétek, teológia és filozófia összebékíthető (Bonaventura), hiszen a filozófia a maga elmélkedéseivel, sőt kereséseivel és a dolgok körüljárásával egy átfogóbb megismerést céloz, amibe helyet kell kapnia az ember transzcendentális érdeklődésének is. Az ima mégsem az ész dolga, nem az elemzés és felfogás dolga. Az ész is csak evilági, széttagol, megkülönböztet, ami diabolikus természetű. Az ima Isten megszólítása. A múlhatatlan, testbe született lélek az isteni világ-egésszel keresve teremt kapcsolatot. Hiszen a vele való kapcsolatban hasonlók vagyunk:

1 Móz. 2:7; Az Úristen formálta meg az embert a föld porából (adamach, ádám = ember [iség], adamáh = föld). Orrlyukába lehelte az élet leheletét (Ruákh elochim, πνευμα [pneuma]). És az ember, immár élő lélekké lett. Lelkesült, tehát az anyagi szerveződésen túli erő, maga az önmeghaladást lehetővé tévő erő (θυμοείδής [thümoeidész, lelki-erő] -Platón) jelent meg benne.

Ez nem „lélek” (ψυχή [pszükhé]), és nem értelem (λóγος [lógosz]). A nefesh kifejezés a héber bibliában inkább jelent hús-vér élőlényt, mint lelket. Mégis, az ember, legalábbis potenciálisan, lehet szellemi lény, lelkes lény; önreflexióra is, önmeghaladásra is képes. Ami azt jelenti; nem ragaszkodni az én-hez, az anyagi egzisztenciához, egyáltalán: elhagyni kötődésünket, félelmeinket, az elme világát. Így tudjuk magunkat az ön – átadással újra szülni (Mk 8, 35, Mt 16, 25 Lk 9,24[4]). Az ember e világba születvén ego-t képez magának, mert ahhoz, hogy e világban éljünk, erre szükség van, ám Isten világába ezzel a földi énnel bejutni nem tudunk.

Imádkozás közben, mint (szocio-kulturálisan meghatározott) személy, meghalunk. Az ima az ego, az elme halála. Nincs többé sem rang, sem titulus, sem evilági vágy, sem kérés, sem esdeklés, mert az igazi mély imában isten nem kívánságteljesítő gép, az imában felkeresem Őt. Az ima valamiféle eredeti létállapotot idézhet fel – meztelenek vagyunk. Nincs rajtunk ruha, amiről tudjuk, nem egyszerűn a naptól, vagy hidegtől véd: a társadalmi szerep, rang és státusz hordozója is. Csupasz lelkünk marad, letisztulván, minden fölöslegestől.

***

Nyelv és ki nem mondhatóság

A névelrejtés, vagy néveltitkolás ma már néprajzilag és nyelvészetileg is feltárt. Bizonyos természeti népeknél a tabu kultúrához kötődve, még a zene is összefüggésben áll a mágikus névelrejtéssel, körülírással, vagy néveltitkolással a ki nem mondható totemállat nevére, szellemre, vagy istenségre való utalással. Ez azt jelentené, a zene, ami utal a ki nem mondhatóra, az első szavak kialakulása után keletkezett. A zene a szavak előtt is volt, s a ki nem mondhatóval kapcsolatban a szavakon túlra is utal. Rámutat arra, ami megnevezhetetlen. Az egyházi művészetek között épp ezért volt nagyban a musica sacra. A zene anyagtalan, mégis, a legelemibb erővel formálja a lelket, idéz elő megváltozott tudatállapotot.

A néveltitkolás mágikus, később már csak babonás eljárás, mert valakinek a levágott körmét, haját, vagy festett-faragott képét, tárgyát, vagy nevét tudni-birtokolni azt jelenti, hogy az, aki birtokolja az ember tartozékait (még a lábnyomot, árnyékot is!), hatalmat szerez ezen ember fölött. A magyar (oroszból jövő) midvegy, medve szava, vagy a farkas (mint farokkal bíró állat) szavunk a ki nem mondható totemállatra utal. Attila, Árpád kori nevünk az Atyácskára (Arany Atyácska) utal, ami az isten ki nem mondható neve, másnevén Arany Atyácska (Vogul [Manysi]).

Számos népmesénkben a Világügyelő Férfiú nevet viseli. Sok medveénekben a medve egyes testrészei is néveltitkolással megnevezettek: bödön = gyomor, tuskó = fül, csónak = hát, ribizkecsillag = szemek. A zene, latin vers, misztikus ima, rózsafüzér, de még a buddhista mantra is: egy természet feletti erő megszólítása, nem ritkán a titkos beavatás része, ami Európában a Szabadkőművesek, a Katalán szabadságharcosok vallásos-politikai, titkos indulójukig, a Templomos lovagok szent énekéig stb. nyúlik.

A mágikus vers, mantra, az imák, de még a zene is; ily módón az elrejtés, a szanktifikáció, a tikosítás (pl. bachi dallamok számmisztikai összefüggései), felavatás egyik eszköze is tud lenni, ilyen formán atavisztikus nyelv előtti jelenség, vagy szinkron módon nyelvi-mágikus maradvány (a tabu kultúrában megjelenő eszköz). – Mindez miért? A néveltikolás, titkosítás, mint jelentőség növelés vagy azért jön létre, nehogy profanizálódjon valami, vagy épp azért, mert mára a profán fogalmak, rítusok és terek a szakrális térbe tolakodtak. A néveltitkolás éppoly mágikus – liturgikus, mint a mai vallásunk: akar egy szakrális teret, egy szakrális módot, ami a transzcendensre mutat.

***

Istennek  fenntartott hang

A személyes imán túl a vallási közösség (communio, kathekumené) rítusaiban, az istentiszteletben és a szentmisén (liturgia) is van helye a közös imának, vagy a lelkész/pap fohászának (oratio). Az istenhez szólásnak dallama – formája van: a beszéd, vagy recitálás tónusa nem közönséges. Az istennel való kapcsolat, egy megváltozott helyzet, nem hétköznapi, nem profán. Az istennek felszentelt tér (templom) a beszédben is igaz. Ami megkülönböztetett hangot és formát kíván.

Hajdanán az emelkedett beszéd, ami a görög színházból vehette kezdetét került a recitáló jelegű szentlecke, evangélium és próféciák előadásába. A zsidók a Biblia olvasáskor (kantilláció) használták az emelkedett beszéd, az ekfonézis hanghordozást jelentő írásjeleit. A szövegbe írt vesszők, pontok, ívek a hanghordozást jelentették, pl. oxeia [acutus] / magasan recitált, éles hangvétel, a hypokrízis [quilisma] h szenvedélyes választ, a kathisé  ~ nyugodt, közömbös hangvételt, tónust jelentett. Ezekből a jelekből alakulnak az énekelt zene első hangjegyei is. A megemelt hang rítus: a szent erők forrását szólítja meg, akár az ima. A zeneművekben, oratóriumokban, sőt, még a hangszeres zenékben is van népének, vagy protestáns korál. Bach passióiban, kantátáiban ez a vallásos közösség, egyben a fohász pillanata.                    

***

A  szentség  tere

Az ima az isteni erőben való részesedés, és a transzcendens erőkkel való kapcsolódás külön, felszentelt terekben történik. A természeti népek totem kultúrájában, miként a nyugati települések építésekor, a ceremónia a mágikus – vallásos tér-nyeréssel kezdődik. Tisztást vágnak, oda totemoszlopot, póznát, zászlót, címert tesznek, ez a tér a térnyerés aktusaival lesz elhódítva a többi, „közönséges” tértől. A kunyhók között magasodik az axis mundi –t jelképező világtengely, a világ oszlopa.

A templom nem igazán építészet, hanem kőből állított ima. Kelet felé tájolják (orientatio), ahol a Nap minden hajnalban fényével szenteli fel a földet. Orior = felemelkedni (Napkelte), nos, arra igazodunk, ahonnan a felemelkedésünket reméljük.

Az ima eleje olyan, mint a templomkapu, a portálon lépek be egy új dimenzióba, a szakrális lelki térbe. Isten megszólítása a kapu. A beavatás első lépése (initiatio). A bejárat (vestibulum) a szent név kimondása, a bizalom születése: Mi Atyánk. Domini, exaudi nos. Uram, hallgass meg mindeket.

A templomhajó (navis) nem mindenki számára elérhető, amikor a katekumenek ide léphettek, már a misztériumba beavatottak voltak. És itt nem csak a misztériumról van szó; a templom a kérés háza (Mt 11 15-18, 21, 12-13/ Lk 19, 45-46), a misztérium háza, de mindenképp a közösségé (khoiné) is egyben. Az Úr nem kisajátítható, lényege szerint az Úr; önmagát megosztó. Ezért kellene az Atya házának mindig nyitva állania.

Azambó (az ige felolvasásának helye) kiemelt hely, s a szószék valaha mindig a  templomhajóban állt: a mysterium, az evangelion mindenki számára szól. Az ige felolvasása mágikus: a szentség ismétlése egyben a belőle való részesedés aktusa is. Kifelé is szól, a híveknek, közösségi aktus. De befelé is szól, ahol a földi én a nagy kozmosszal találkozik.

Alta ara, oltár, a magaslati hely: az áldozat bemutatásának helye. A bűntudat, a bűnbánat és az ezek nyomán létrejött átalakulás⁵ (μετανοια [metanoia]) helye, a legbelsőbb szakrális tér. Gyakran sír (tumba, sepulchrum) alakú – emlékeztetve Jézus áldozati halálára. Az oltár szenteli fel a templomot, melynek egyben szakrális középpontja. Az oltár a szentélyben foglal helyet, ez a templom legintimebb helye.

Ahogyan a tér tagolt és szimbolikus, az elhangzó imák jellege, sőt, a viselkedés és hanghordozás, tehát maga a liturgia is tagolt. Bár a latin orare = szájalni (szónokolni), könyörögni, imádkozni; többes jelentésű, a szakrális tér megszabja, mely részén illő a könyörgés, az áhítat, a dicséret – vagy más liturgikus cselekmény. A reformáció révén ez persze többször is változott. Ám a kis- és nagy rituálék fontosak, mert segítik a lelkület, a tudatállapot módosulását, a lelki lecsendesedést, a kedvező, befogadó lelkiállapot megteremését. A templom nem egyszerűen szakrális tér: a közösség helye is, így az ima eredendően csakis közösségi lehet: közvetít „égi” és „földi” között. Az ima lényege szerint: a legszemélyesebb istentisztelet és kapcsolat Istennel. Az imádat, a dicséret és a Teremtő iránti föltétlen bizalom (pistis). A hálaadó ima, a könyörgések, a bűnbánó ima különösen, a hívő lelki és hitbéli állapotát tükrözik. A bizalom istenismereti oka pedig; isten addig keresi az elveszetteket, amíg meg nem találja őket. A buddhizmusban különösen nagy gondot fordítanak arra, hogy az ima legtöbbször a közösségért, másokért is, sőt, az állatokért is szóljon. Aki mindig csak magáért imádkozik, elvéti a lét lényegét: a lét igazán együtt - lét, a teljesség elvéből adódóan.

***

Szent Cecilia a zenészek védőszentje, őt hívják segítségül, akik nem szavakkal szólnak. A szónokok, színészek Balázs áldását (szentelményét) kérik, ha a szó ereje által akarnak megtisztulni, hatásosnak lenni. A logosszal (kimondás, megalapozás, rend, felfedés) kapcsolatos funkciók minden szellemiséget kicsit is tisztelő társadalomban fontosak voltak. Balázs torkában halszálka akadt meg, de ez nem porc, hanem szimbólum, Krisztus akad meg azon emberek torkán, akik az evilágiban horgonyoztak le.

Tempus, Kahirón, Eón

A teremtés ideje az emberi időkoncepcióval össze nem mérhető. Az emberi létet periódusok szervezik, így vannak meg a profán térnek és időnek, a szent tereknek és időknek a maguk periódusai. Amik a teremtés, a világegyetem nagy ciklusait imitálják és jelenítik meg szimbolikusan. A szimbolikus megjelenítés értelme az otthonteremtés, és a transzcendenssel való kapcsolattartás. Krisztus szenvedéstörténete a kereszténység ünnepköre, ami vallási-egzisztenciális aspektusból ritmizálja az ember életét. Az ima nem az eltelő időben zajlik, nem földi periódus, hanem a beteljesülő idő (khairón): örök pillanatában evilági szerep-személyiségünk lehámlik rólunk, hogy megtaláljuk igazi életünk, igazi valónk (pszükhé).

Pater  Noster

A „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy” imánk magától Jézustól való. Míg az egyik fordításban, az („a mindennapi kenyerünket add meg, ma”) mindennapi kenyeret⁶ kérünk (panem nostrum quotidianum da nobis hodie). Egy másik, vatikáni forrásból származó szövegben már mennyei kenyérét fohászkodunk: panem nostrum supersubtantialem da nobis hodie – szöveg szerepel.

Ez, a supersubstantialis, „mennyei”, mindenek fölötti kenyér (= táplálék) jóval több, mint a mindennapi (quotidianum) kenyér⁷. De mi is az a lelki, lényegi, mással nem helyettesíthető kenyér = panem supersubstantialem? Mi is az a szuperszubtanciális? Substantia = [fizikai] állag/állomány, kitöltő anyag, [filozófiai értelemben] valamilyen önálló entitás,⁸ ami önmagának oka. Az ami [magától] van, ami nem levezethető. Fordítható velősnek, lényeginek/igazinak, legfontosabbnak is. A szuperszubtanciális „kenyér” anyagon túli. Nem átmeneti, mint itt, e földön (csupa feltételektől függő, nem abszolút) minden.

E „kenyér” lelki-szellemi, energia, isteni szeretet - valami olyan lényegi, ami az ember számára, aki nem csak hús-vér lény, nagyon üdvös. Hisz az ember szellemi lény is. Ez a szellemi kenyér a művészetben a tiszta, értékes zene.

Amikor a művészet, a zene, majd a fogalmak, szavak-mentes tudat ’lét-eredeti’ lelki kenyerét (kompozíció = integráltság, sokféle dolog/tendencia/jelenség integrálódik az Egybe) fogyasztjuk, Istennel tápláljuk magunkat. Ami önmagában gyógyító, mert a tudatos szemlélésben nem azonosulunk önmagunkkal, testünkkel, politikával, a külvilág folyton változó dolgaival. A téves azonosulások feloldozása gyógyító: elfogadom magamat, s a világot olyannak, amilyen. A felmerülő motívumok és dallamok figyelése a keresztény, vagy épp a buddhista meditációhoz (complentatio, elmélkedés) hasonló. Tudat vagyok, megfigyelő, semmivel (részlegessel) sem⁹ azonos. Semmi evilágival túlzottan nem azonosulok, mert lényegem sem evilági, nem a jelenségvilághoz tartozó.

Világtól elvonulva, Palestrinát hallgatva…

A zenei/meditatív ultraverbalitásban, a szavakon túliságban (ultra = túl, verba = ige, szó) megjelenhet egyfajta isten élmény. Nincsenek szavak, fogalmak, relatív dolgok, evilági érzelmi gabalyodások.  Hogy miért? Mert mi nyelvbe (fogalmakba/ítéletekbe) zárt létezők vagyunk. A saját szavaink, saját kategóriáink: a fogalmak börtönében élünk. A világ, egybillió km átmérőjű gömb. Ebből a szavakkal lefedhető rész, mindössze tíz cm. Ezért oly fontos, hogy meditáljunk, befelé forduljunk, mert Isten csak az ultraverbalitásban, meditációban tud megjelenni. Amikor beszélsz, te vagy, meg a társadalmi konvenciók, meg emlékek. Amikor nem beszélsz, szóhoz tud jutni a világ is.

Es mi ez az Isten élmény? Az egyneműség élménye: minden világ, nincs objektum és szubjektum, mindent magamként, a világgal egyesülve, kitágulva-meghaladva tudok átélni, nincs min bánkódni, nincs mit hárítani és letagadni = nincs pszichés torzulás. Dalolni akarok, egyúttal dallá válni akarok. Nézem a rózsát, de… azután nem az vagyok, aki a rózsát nézi, én maga vagyok a rózsa, a különbségek eltűnnek.

A zenei élménnyel sikerül kiüresedni, hogy a világot magát, s ne a világra adott saját, talán torz, fájdalmas, reakcióinkat lássuk. Aki nem tud kiüresedni, mindig önmagától terhes, befogadás híján sem megértés, sem megtermékenyülés nem lehetséges.

Saját énünk takarja el a létet, a szavak, a fogalmak, a spekuláció és gondolkodás csak arra jók, hogy a mi kategóriáink szerint torzítsák el a létet…

A kiüresedés, a kehely szimbóluma azt jelenti, ha nem tudsz kiüresedni (önmagadról megfeledkezni) nem tudsz a kozmosszal/istennel/egésszel eltelni. A keresztény szimbolikában épp oly fontos a kalyx, a kehely. Isten uralma akkor jön el, ha Te magad helyet adsz a szívedben. (Lk, 17, 20-21) Ha valaki „elpazarolja” (feladja) magát, megmenti lelkét (életét, pszükhé) [Mt 10, 39; 16,25].

Emlékszünk a hegyi beszédre? Jézus szavai szerint: „Boldogok a lelki szegények.” Ez rossz fordítás, így nem is érthető. Boldogok a lélekben csendesek. A lelki szegény: kiüresedésre képes, megszabadul önmagától. Ha a pohár teli van, semmit nem tölthetsz bele. Ugyanilyen ürességről beszél a Buddhizmus is. Ha a fejed tele van (előítélet, a nevelés és a társadalom hamis fogalmai, vágyai) pont a saját gondolataidtól nem látod azt, ami van. Vak leszel a van- ra.

Tudunk-e nem gondolkodni, egyetlen percig is?? A szavakon (gondolatokon) túli dimenzió kikerüli a zavaró fogalmakat, kedvező tudatmódosulást lehetővé téve. Eloldjuk magunkat az anyagi lét; a jelentéktelen, átmeneti, apró dolgok világától. Belélegezzük Istent. S ez létezésünk végső gyógyulása: újra, végleg egészségesnek lenni.

Jegyzetek

¹ Lásd: Encyclopaeida Judaica, III. parancsolat, 2.Móz20:7, Móz 5:11 A  JHVH név kiejtésének tiltása: „Ne vedd (ne esküdj) hiába JHVH –t, a Te Istened nevét.”

² a kör (~ker –ősmagyar – akkád) a KERingés központja. Az: Év = Ív = Öv is cirkuláris, örök periódus, valamint: a hierarchia kezdő és középpontja.

³ Pensées, Gondolatok, 277§

⁴ dzoógomeno kifejezés: nemzeni, életre hívni, de önmagunkat újraszülni, a végtelen istenre való nyitottság által. Ez a z igazi „én” megtalálása.

⁵ metanoein = másképp gondolkodni, megtérni –görög.

⁶ Lk 11, 3-4

⁷ Lk11, 3-4 itt: a mindennapi kenyér kérése hasonlatos ahhoz, ahogy az Úr a madarakról gondoskodik, nem vetnek, nem aratnak, mégis megélnek: nem felhalmozással, gyűjtéssel és elvevéssel élnek (a madarak). Ez az Úrban való bizalom beszéde, az aggódás fölösleges.

⁸ ens, entis: létező, sajátságos önálló kategória.

⁹ Nem negyven éves vagyok, nem neurotikus vagyok, szegény, vagy kövér vagyok …  Nem! Nem a szerepeim összessége vagyok, ráadásul nem kell megfelelnem senkinek… vagyok. A vita activa helyett már inkább: vita complentativa.