1. ábra
A technológia statikus modellje (Szántó, 1985., p. 155.)
Az országok erejét egyre inkább a technológiai fejlettségük határozza meg. A technológia napjainkban kulcskérdéssé vált, társadalmi jelentősége egyre nagyobb, noha ezzel párhuzamosan kétségtelenül terjed a techno-pesszimizmus is, a technológiai haladás „áldásainak”, mint például a környezetkárosodás elutasítása.
Már a technológia ontológiai statikus és lineáris modellje is — azzal, hogy lehetővé teszi a stratégiai gondolkodást és tervezést — fontos társadalmi összefüggésekre mutat rá. A technológia kibernetikai modellje rámutat továbbá arra, hogy nem-lineáris teleológiai társadalmi-technikai funkcionális rendszerekkel van dolgunk. Amennyiben viszont technológia alatt működési elvet és logikát értünk, a lineáris és a nem-lineáris modellek nem érvénytelenítik, hanem teljességgé egészítik ki egymást.
A technológia, mint a komplementer kettősségekben való realizálódás „hogyan”-ja, nem hobbija vagy szabadon választott időtöltése az emberi fajnak, hanem a dinamikus egyensúly fenntartásának univerzális működési módja, a „generátor-elv” érvényesülése. Ezért a technológiapolitika elveit nem a gazdasági terjeszkedés és a hozamnövelés öncélú vágyai, hanem a teljesség dinamikus egyensúlyának parancsolata szerint kell meghatározni. Úgy kell tehát megfogalmaznunk a technológiapolitikai szándékunkat és vezérelni ennek megfelelően a megvalósítását, mintha ettől függne a Világunk sorsa.
Alig ötven évvel ezelőtt az országok erejét és nemzetközi helyezését acél- és öntöttvas-termelésben, tonnákban és folyóméterekben, hadseregeik létszámában és fegyverzetében adták meg. Egészen 1957-ig a közgazdaságtan sem számolt igazán a műszaki fejlesztéssel. 1928. óta a hozamot Cobb-Douglass függvény szerint a tőkeráfordítás és az élőmunka szorzataként határozzák meg, míg a műszaki fejlesztés gazdasági hatását fontos, de csupán kiegészítő tényezőként veszik számításba. Schumpeter elméleti munkái után Robert Solow volt talán az első, aki a gazdasági növekedést nagymértékben a műszaki változástól eredeztette (Solow, 1957.), amiért 1983-ban Nobel-díjjal tüntették ki. Mára az élenjáró országok gazdasági fejlődésében a technológia összhatása olyannyira megnőtt, hogy járulékosnak lassan a tőkeráfordítás és az élőmunka tényezőjét kell majd talán tekintenünk. A Második Világháborút követő években ugyanis a két katonai nagyhatalom között kirobbant technológiai háború oly nagymértékben gyorsította fel a műszaki fejlesztést, hogy az innováció, vagyis piaci értelemben a technológiai előny megszerzése és megtartása a gazdasági hozamnál is fontosabb követelménnyé lépett elő mind korporatív, mind országos szinten. A katonai célú kutatás és műszaki fejlesztés ma is avant-garde szerepet játszik a világban, jövőnket továbbra is lényegében a rombolás technológiája határozza meg. Az iparilag fejlett vagy fejlődni törekvő országokban és élenjáró vállalataiknál a forszírozott innováció stratégiai jelentőséget kapott. Elsődlegességét technológiapolitikájuk révén biztosítják, melynek gyakorta alárendelik a bel- és külpolitikájukat is, hiszen globális technológiai viszonylagos helyezésüktől függ mind gazdasági, mind társadalompolitikai tekintélyük és súlyuk. A technológiai fejlődésben lemaradók viszont többnyire függőségbe, technológiai „fogságba” (Carr, p. 18) kerülnek, ha sikerül egyáltalán elkerülniük a széthullást. A technológiapolitika a terelő társadalmi-gazdasági mechanizmusok erdejével próbálja „meglovagolni” a technológia száguldó „tigrisét”. „We cannot stop inventing because we are riding a tiger” — írta Gábor Dénes, a holográfia feltalálója. Az innovációval „fel kell találnunk a jövőt” (Gabor, 1964., p. 186.), amelyet meg is kell tudni ülni, még akkor is, ha ezzel egy tigrist ébresztettünk életre. Ezzel szemben az inkubátoroknak, az innovációs parkoknak, a kockázati tőkének, a clustereknek és hálóknak stb. az innováció erőltetése a céljuk, nem a „tigris elaltatása”, hogy esetleg időben leszálljunk a hátáról és ezzel elkerüljük a katasztrófát. A technológiai előrelendülés napjainkra kiterjesztette hatását a Föld egészére, policentrikussá változtatta az emberi társadalmat, visszavonhatatlanul elindította azt a globalizálódás útján, noha katasztrofálissá tette a környezeti hatását. Ezzel a technológia korunk elsődleges kulcskérdésévé lépett elő.
Technológia alatt hagyományosan leginkább az eszközök használatát, az eszközökkel való kölcsönhatást értjük (Bernhard, 2007.), ide sorolva mind az anyagi, mind a pszichológiai — a nyelv is az — eszközöket. Az ember ennek révén alakítja a világot és átalakul maga is. Heidegger jelentősen kibővítette a technológia ilyen szűk értelmezését; szerinte többről van szó, semmint csupán az eszközökről és műtárgyakról: egyfajta igazságmódról beszélhetünk, a kibontakoztatható lehetőségek keretéről vagy potenciáljáról, a technológia ontológiai eszenciájáról. „A technológia nem azonos a technológia eszenciájával” (Heidegger, 1978., p. 311.); a technológia tulajdonképpen a működés megértésének és gyakorlásának útja, és ez a lényege. Az ember ilyenformán egy közvetítő, de aktívan alakító közvetítő a technológiai potenciál és a változó világ között; a technológia pedig egyszerre áldás és veszély számunkra (Heidegger, 1978., p. 57.). Eszerint a lét, a természetes világ is felfogható a tudomány technológiává transzformációjaként. Kevesen vannak manapság, akik még mindig a mesterség művészetét értik a technológia alatt, pedig a görög techne fogalma magába foglalta a tudást, a cél kitűzésének és elérésének a képességét, s inkább a professzionális rátermettséget semmint az egyszerű gyakorlatot látta benne. A német műszaki kultúra és a vonzáskörébe tartozó magyar műszaki nyelv még egy félévszázaddal ezelőtt a megmunkálás lépéseivel, az elkészítés receptjével, a fogások sorrendjével, vagyis a gyártástechnológiával azonosította a technológiát. Az angolszász értelmezése a technológiának ennél szélesebb volt: a társadalom és eszközeinek viszonyáról, rendszeréről szólt. És napjainkra végül is ez a heideggeri értelmezés terjedt el. Az Európai Unió worldforce-nak (világerőnek), az amerikaiak lokomotívnak nevezik manapság. Figyelemre méltó a megérdemelten sikeresnek bizonyult japán társadalmi-technikai fejlesztési modell, amely a technológiát az életutak, az élet értelmét és tartalmát meghatározó filozófiák közé sorolta. Ahogy a busi-do a harcos útját, a ken-do a vívás útját, a dzsu-do a birkózás útját, a csá-do a teakészítés- és ivás útját, úgy jelenti filozófiai értelemben a technológia vagy a technológiai innováció a megszállottsággal határos, saját professzionális rátermettségét és önfejlesztési képességét bizonyítani akaró ember szándékát, életvitelét, és odaadását. Az alapjaiban individualista, hedonista és anyagias európai ember számára a technológiának ilyen felfogása, sajnos, rögeszmésnek, erősen túlzónak tűnik általában. Többségünk számára, ha egyáltalán filozófia a technológia, akkor a mérvadó koncepcionális alap inkább a materialista ontológia, az ok-okozati formális logika, s ilyenformán a dolgok arisztotelészi rendje. A többség úgy véli, hogy a „mi?” számít igazán: a dolog, a termék, a szerszám, a pénz, a hatalom. A „hogyan?” eszerint ki kell, hogy adódjék az oksági láncolatból. A munkamegosztás logikája például — úgymond — megteremti annak a lehetőségét, hogy a társadalmilag szükséges technológia kiadódjék; csak elegendő mérnök és munkás kell hozzá. Nem véletlen, hogy a közgazdaságtan mérvadónak a munkát tekinti, azt a lineáris tevékenységet, amely nem csupán ismételhető és mérhető, de eredménye társadalmilag tervezhető és vezérelhető is. The Oslo Manual, az Európai Unió innovációs kézikönyve „kutatás → fejlesztés → gyártás → értékesítés” láncolatról beszél, mint egyszerű, és éppen ezért átlátható idősorról, és mint matematizálható, mérhető, tervezhető, vezérelhető innováció-modellről. A ma tudománya a holnap technikája a holnapután ipara — ez a linearizálás igen pragmatikusnak tűnik. Harminc-negyven évvel ezelőtt e szlogen alapján határozták meg ki áll a tegnapelőtti szinten, és ki a holnapután utáni szinten, hogy rangsorolják a versenyző országokat technológiai teljesítményük szerint.
Ha teljesítményről van szó, megítéléséhez és rendszeres érvényesítéséhez modellre van szükségünk. A Technológia legegyszerűbb statikus modelljét akkor kapjuk, ha │Ember&Eszköze> formában fejezzük ki a „mi?” ontológiai logikáját (1. ábra). Amennyiben nem a változatlan, hanem — technológiáról, a változás „hogyan”-járól lévén szó — folytonosan változó Világban gondolkodunk, vagyis a változást és a változás változását tételezzük kiinduló premisszaként, akkor a működés logikájának statikus modellje
│Ember &
Eszköze> és/vagy
│Aktív &
Passzív> és/vagy
│Operátor
& Skalár>
formában fejezhető ki. Közgazdasági értelemben munkának tekintve a technológia ilyen lineáris modelljét, ezt a komplementer párost összetevőire bonthatjuk szét:
1.
ábra
A
technológia statikus modellje (Szántó, 1985., p. 155.)
E modellből levonható menedzseri elvek elégségesek a követő fejlesztés stratégiájához, de megfelelő szándék esetén még esetleg a kitörés tervezése is lehetővé válhat. A „mi?” ontológiai logikára épülő technológia-modell a változást pénzben méri (ráfordítás, hozam, termelékenység). Ez tehát a rutinmunka modellje közel állandó (termék, szolgáltatás) kihozatal mellett. A fejlődést a hozam növekedésén kívül a komponensek időbeli viszonylagos gyarapodása jelentheti. Amennyiben, mondjuk, licencet vásárolunk egy termék gyártásához, a modell segítségével összevethetjük a magunk és az eladó fejlettségi szintjeit, és megbecsülhetjük a technológia teljes elsajátításához szükséges időt, vagy esetleg az általunk reálisan elérhető, tervezhető termelékenységi plafont. A technológia átvétele, elsajátítása és hasznosítása az életgörbével jellemezhető (2. ábra). Első szakaszában a tanulásnak köszönhetően relatív technológiai fejlettségi szintünk előbb éri el bizonyára a maximális értékét, mint a hozam, mely a telítődési vagy logisztikai S-görbe mentén fut fel. A plató elérésével a hozam állandósul, bár az idővel felgyülemlő tapasztalat kétségtelenül még javíthat rajta. A görbe harmadik szakaszában azonban számolnunk kell azzal, hogy a hozam idővel meredeken csökken, a technológia elavul, elöregszik, elértéktelenedik, lecseng, egyszóval elhal.
Ezzel számolva, extrapolációval már a „mi?” logikájára válaszoló életgörbe segítségével is következtetni tudunk a váltás lehetőségeire és lépéseire. Megvásárolhatjuk például fejlesztési stratégiánknak megfelelően a következő, lehetőleg egy újabb technológia licencét, majd a még újabbat. Ha ezt nem a lecsengő ágban tesszük, hanem a technológiai fejlesztési képességünk maximumán, esélyünk van arra, hogy termelékenységünk exponenciálisan növekedjék. Passzív, de eredményes stratégia például a legújabb alkatrészek beépítése, a modern gépi felszerelés beszerzése, melynek révén esetleg lépést tarthatunk környezetünk műszaki fejlődésével. A stagnáló stratégia példája volt az egyazon termék változatlan technológiájú termelése évtizedeken keresztül a volt kelet-európai szocialista országokban.
2.
ábra
A technológia
életgörbéje (Szántó, 1985., p. 81.)
A látszat ellenére, ezek tulajdonképpen védekező, és ezért gyakran vesztes stratégiák a versenyszférában, ha más ennél is gyorsabban képes növelni a termelékenységét. Támadó stratégiával ellenben nem csak hogy behozhatjuk a relatív elmaradásunkat, de a saját innovációs képességünk növelésével és megfelelő időzítésével élre is törhetünk. Innen kezdve legfőbb gondunk forszírozott innovációval megtartani és esetleg növelni a megszerzett technológiai előnyt (3. ábra). Az offenzív stratégia pedig akkor is sikeres, ha nem a termék periodikus megújítása és a hozam növelése az elsődleges célunk, hanem technológiaváltással az „életút” követése például a parókagyártástól a textil- és vegyiparon keresztül az elektronikai iparig, a saját fejlődésünk forszírozása egyre magasabb technológia elsajátításával úgy, ahogy tették azt példának okáért a 20. század 60-70-es éveiben a japán fejlesztési modellt követő dél-koreaiak.
Mi történik, ha egy tx időpontban (4. ábra) hírtelen kiapadnak a fejlesztés forrásai, elfogy a tőke, de a technológiai előny növeléséhez vagy megtartásához szükséges K+F eredmények is elmaradnak? Világos, hogy az offenzív stratégiát a források további exponenciális növelése (K+F>>0) szolgálná. Ezzel szemben a K+F=constans stratégia csökkenő termelékenységi tendenciát eredményezne a bázisvonalhoz képest. A források további csökkenése még meredekebb eséshez vezetne. A források teljes elapadása viszont már katasztrófát eredményezne, melyből a szenvedő vállalkozás akkor tudna idővel esetleg kikecmeregni, ha a funkcionális környezete életképes marad.
3-4.
ábrák
A
stratégia forgatókönyvei és a fejlődés fenntarthatósága (Szántó, 2003., p. 227.)
Ennek a katasztrófának a forgatókönyve az esetek többségében meghökkentően egyöntetű akár országról, akár vállalatról, akár élő entitásról van szó:
Így mentek tönkre az 1990-es évek elején a magyar ipar olyan zászlóshajói, mint a MOM, a GAMMA, a BHG stb. Így dezintegrálódtak a magas termelékenységükről híres innovatív magyar mezőgazdasági rendszerek, miután az 1980-as évek elején a politikai vezetés engedett az ipari lobby nyomásának és leállította „a munkásosztály kárára” folyósított agrárberuházásokat. Így esett szét összetevőire a Szovjetunió, a 20. században földünk második katonai nagyhatalma is.
A munkamegosztás oksági logikájára alapozott ontológiai lineáris modell kétségtelenül hasznosnak bizonyult a társadalmi-technológiai folyamatok megértéséhez és hatékony irányításához. A modell erőteljes, mondhatnám, agresszív stratégiai fejlesztést tesz lehetővé a modern gazdaság és a hadiipar kíméletet nem ismerő hierarchikus feltételei közepette. Előnye az áttekinthetőség, a forszírozott innováció társadalmi-gazdasági mechanizmusokkal való közvetlen támogatásának lehetősége. Példának okáért, a magyar állam 2007. március 28-án közzétett EU-kompatibilis „TTT” innovációpolitikai tézisei a tudományos eredmények hasznosításáról, megfelelő szervezeti megoldásokról (pl. technológiai parkokról), a munkaerő képzéséről, az innovációnak kedvező gazdasági-jogi környezetről, az elvárt versenyképesség figyelemmel kíséréséről szólnak. Hátránya a statikus modellnek viszont az, hogy nem önszabályozó; nincs visszacsatolás; a termék vagy a szolgáltatás, nem szólva a professzionális tudásról még csak nem is része a modellnek. A technológia szabályozását a piactól és a versenytől várják. Az innovációt azonban nem a piac, a szabad pénzügyi-kereskedelmi kölcsönhatások, az anyagi érdekeltség teszi. Hátránya e modellnek az is, hogy az így leírt agresszív piac-orientált tevékenység alacsonyabb rendű az intellektuálisnál, másodlagos, mert érzelmi-emocionális döntési szinttel bír (Maslow, 2003., p. 227.) ahelyett, hogy kognitív kontrollt és intellektuális önkontrollt tételezne fel. Erőteljes érzelmi motiváció, érdekeltség nélkül az ilyen modell nem is működik. A piac által kellően felfűtött motivációval és ambícióval viszont — no és persze tőkével — ez a modell olyan, mint a metró fúrópajzsa: tör előre, míg tartanak az erőforrásai, megvezeti önmagát, és nincs tekintettel sem a környezetére, sem az ember pszichikumára vagy intellektuális igényeire. És ez sem válik a statikus modell javára.
Úgy tűnik, a társadalomkutatók többsége pesszimistának vallja magát az emberiség jövőjét illetően. Jómagam is a harcos pesszimistákhoz tartozom (technológiapárti vagyok, de a technológiai fejlődés szigorú kézbentartása mellett kardoskodom), noha nem osztom azok véleményét, hogy az embernek egyszerűen le kellene mondania az általa túlzottan kedvelt technikáról, mondván „a nélkül is boldogok lehetünk”. Herbert Marcuse, John Zerzan, Jacques Ellul és mások szerint a gazdaságvezérelte technológia - ha nem falja fel - tartozékot, gépalkatrészt, kiszolgálót csinál az emberből, megállíthatatlanul teszi tönkre a természetes környezetünket, a pszichikai egészségünk és az egyéni szabadságunk kárára terjeszkedik a tőke önző érdekei szerint. Jacques Ellul óriási blöffnek, a politikusok hazugságának nevezi azt az állítást, hogy a technológiai fejlődés a társadalmi haladás egyetlen lehetősége és motorja. „Már hogy lenne az, ha az ilyen haladásnak az értelmét sem fogjuk fel igazán, és mérni sem tudjuk?” — mondja (Ellul, 1990., p. 14.). „Ez a technológiainak nevezett fejlődés több és nagyobb problémát szül, mint ahányat megold (Ibid, p. 46.). Soveso, Bhopal, Csernobil… A technológia egy kegyetlen gyilkos. Egyedül a gépkocsizás, csak Franciaországban 12.000 embert öl meg évente (Ibid, p. 73.). A gazdasági fejlődés a technológiai fejlődés által öncélú és mindenek felett áll, miközben a világban nő a bizonytalanság és a reménytelenség. Abszurd gazdaságban abszurd módon viselkedünk (Ibid, p. 203.). És nem menekülhetünk ebből az abszurditásból: ami lehetséges, az szükségszerű, ami pedig szükséges, egyedül az lehetséges számunkra” (Ibid, p. 219.). Ellul a gazdasági és technológiai determinizmust, a mérnökök materializmusát és a politikusok ontológiáját támadja, melyek - szerinte - létrehozták a „chance and necessity”, a véletlen és szükséges szelekció kérlelhetetlen piaci mechanizmusát (mellesleg, ez a Darwini evolúcióelmélet saroktétele). És ha kizárólag a materialista ontológia talaján, a kauzális formális logikánál maradunk, Ellulnak igaza is van; pesszimizmusunk megalapozott.
A technológia eszerint minden bajunk forrása; a pszichikai torzulásainkat is a számlájára írhatjuk. Katsuhiko Yazaki japán társadalomkutatónak és filozófusnak, úgy tűnik, igaza van, amikor a mai embert négyarculatú pszichikummal, négyféle anyagias „realizmussal” megáldott társadalmi lényként írja le (Yazaki, 1994.):
A fogyasztás és a tulajdonlás arculatára - hisz’ annyira triviális - kár egy percet is elvesztegetnünk. Az elhatárolódás és az idegengyűlölet sem azért érdemel figyelmet, mert ellenség nélkül, úgy mondd, nem vagyunk senkik, nem érezzük magunkat valakinek, és azért sem mert ez az arculatunk „a korlátozottság és a rend iránti katasztrofális szükségletből fakad” (Maslow, 1954., p. 206.), hanem mert tagadhatatlanul érzelmi-emocionális döntésből ered, mint ahogy többnyire a fogyasztói döntés, a „szükségletek” kielégítése is. A konatív, vagyis fizikai-fiziológiai cselekvéshez (vásárlás, fogyasztás, stb.) kötött legalsó döntési- vagy kontroll-pont tehát érzelmi-emocionális. Nem kognitív, gondolati cselekvésről, vagy affektív, érzelmekhez kötött viselkedésről beszélek, hanem a tevékenységünk anyagi-fiziológiai, vagyis létezési szintjéről; Maslow és mások szerint a legalacsonyabb ösztönlétről van szó (Huitt, 2004.). A „now-ism”, a mának élés arculata sem különb: kontroll-szintje ismét csak érzelmi-emocionális. A materialista ontológia és a kauzalitás logikája szerinti cselekvés, vagyis a puszta ösztönlét érzelmi-emocionális megélése négyből három arculatunknak, s ilyenformán az emberek többségének manapság meghatározó vonása. A dolgok rendje ennek megfelelően leginkább úgy adódik ki számunkra, hogy a „ma” talaján állva hozzárendezzük a múltat, az okozathoz megkeressük a mai értékeink szerint kedvünkre való okot. Van ugyan a dolgoknak egy valós történelmi szála, a megtörtént dolgok időbeli logikája és sorrendisége is, de az emberek mai többsége önző módon, érzelmi-emocionális alapon éli és újraéli a történelmet, ítéli meg a teendőit, saját hangulata igazolására keresi a választ a múltban a ma felmerülő problémáira. „A neurotikusok választásai leginkább arról szólnak, hogy mi kell a neurózis stabil fenntartásához” (Maslow, 1954., p. 238.). Ez arra utal, hogy a ma élő emberek nagy része pszichikailag nem egészséges.
A materialista ontológia komplementer kettősségekkel nehezített realizálásának szintjén az abszurd viselkedés és a konfrontáció mindennapos. Ráadásul a komplementer viselkedés-pár szélsőséges lefutásának S-görbéi közé zárt hiszterézis és vele a konfrontáció valószínűsége csak növekedhet. Pesszimizmusunk enyhülését egyedül a tudomány és technológia megszállott művelésétől remélhetjük; ez az arculatunk, az a modern emberi minőség, amely elvben koncepciózus, vagyis intellektuális megoldást hozhat az egyre katasztrofálisabb problémáinkra. Csakhogy a szellemi tevékenység sem mentes a maga belső ellentmondásaitól, a kettősségekben működéstől és a konfrontációktól. Lehet, hogy hiába a tevékenység magas kognitív szintje, ha a kauzális logika rendre „földre kényszeríti”, lépten-nyomon érzelmi-emocionális őrjöngésbe taszítja a döntéshozatalunkat? Csak abban bízhatunk, hogy „az elsődleges folyamatok alapvetően inkább kognitív, mint érzelmi természetűek” (Ibid, p. 227.). És „a jól választók jobban el tudják dönteni, mi a jobb a rosszul választók számára, mint ők maguk… Csak az egészséges emberek választásai, ízlése és ítéletei sokatmondóak abból a szempontból, hogy mi jó az emberi fajnak hosszútávon” (Ibid, p. 238.). Úgy tűnik, pesszimizmusunk mellett magszállottan küzdő harcosoknak kell lennünk, hogy felüllépjünk önmagunk gyengeségein, és szembe szálljunk a többség emocionális őrjöngéseivel. „Olyan ez, mintha a kevésbé fejlett emberek arisztoteliánus világban élnének… Az arisztoteliánus logikában A=A, és minden más = (nem A)… De az önmegvalósító emberek szemében A és (nem A) egymásba hatolnak és egyek…” (Ibid, p. 108.).
Nem volna sem erőnk, sem bátorságunk fellázadni az ontológia egyeduralkodó tudományoskodása ellen, ha egyoldalú elégtelensége nem bizonyosodott volna már be. A materialista ontológia ok-okozati logikája egyfelől táplálja korunk gazdasági és technológiai determinizmusát, másfelől alulmaradt a kvantumfizika, a pszichológia, de a társadalmi-technikai folyamatok megértése és előrejelzése terén is. Ok-okozati alapon költségvetésileg a „tudástermelés” katonái közé besorolt tudomány legújabb eredményei azonban, például „a kvantum-elkentség (non-locality) fogalma végzetes csapást mért a materialista realizmus filozófiájára” (Goswami, 2000., p. 139.), a pontozott egyensúly és az ugrásszerű evolúció felfedezése a biológiában a Darwini evolúció korlátlan hatalmát kérdőjelezte meg (Gould&Eldredge, 1993.). Nem arról van persze szó, hogy meg kellene szabadulnunk a kauzalitásra épülő tudományos gondolkodástól, hanem arról, hogy „bármely olyan természetfilozófia, amely elsősorban kizáró funkciót tölt be, szemellenzőkből áll, és inkább kerékkötő, semmint segítség…” (Maslow, 2003., p. 319.). Szeretném azonban hangsúlyozni, hogy sem a technológia statikus modellje, sem az ontológia formális logikája, amelyre ez a modell támaszkodik, nem válik feleslegessé, ha dinamikus modellre váltunk és továbblépünk a kettő szintézise felé; nem az elvi megfelelőségét, hanem a kizárólagosságát kérdőjelezzük meg. „A puszta tények nyomására (kettősségek polaritását illetően) fel kell adnom ezt az arisztotelészi logikát. A vizsgálati (kreatív) személyeim nagyon önzetlenek voltak egyik, és nagyon önzőek a másik értelemben. A kettő pedig összeolvadt, nem összeegyeztethetetlenként, hanem inkább egy értelmes, dinamikus egységben vagy szintézisben…” - írja a világhírű pszichológus (Maslow, 2003., p. 225.).
Ha az innováció <Kutatás→Fejlesztés→Termelés→Értékesítés> lineáris modelljét kiegészítjük többszöri visszacsatolással és megengedjük, hogy a visszacsatolás a láncolat minden eleme között létrejöhessen, észrevehetjük, hogy a struktúra, vagyis a „mi?” jelentősége azonnal háttérbe szorul, az entitás elkülönül a környezetétől, egésszé formálódik, és elsődlegessé válik a „hogyan?”, az entitás funkcionálásának és viselkedésének algoritmusa (5. ábra). A „hogyan?”-t pedig funkcióra bonthatjuk: „mit?”, „mikor?”, „mivel?”, plusz a kontroll.
Egyrészt önmagára záruló, önszabályozó folyamatot, másrészt dinamikus teljességet jelez az így nyert kibernetikai modell, amelyen belül megkülönböztethetjük ugyan az Anyag, Energia, Információ áramlását, de azt is, hogy az elemeknek, a szervezeti egységeknek, vagy azok hierarchiájának nincs elsődleges szerepe és meghatározó jelentősége a funkcióhoz és a belső algoritmusokhoz képest. Piotr Anohin akadémikus Pavlov tanítványaként a neurofiziológia területén dolgozta ki a teleológiai funkcionális rendszerek elméletét (Anohin, 1980). Szerinte, az élőlény viselkedését nem egyszerűen az ingerekre adott válaszreakcióként kell értelmezni, hanem célirányos probléma-tételező és probléma-megoldó aktivitásnak, funkcionálásnak kell felfognunk, noha a cél fogalma Arisztotelész óta jóformán tabunak, látszólagosnak, ideológiailag tarthatatlannak számít a természettudományokban. Fiziológiai funkcionális rendszernél az algoritmusok sora Anohin szerint: az afferens szintézis, az akció-akceptor, valamint az akcióprogram kialakulása, s végül a döntéshozatal. Minden rendszernek, így a társadalomra is kiterjeszthető funkcionális rendszernek (FR) a lényege a valóság megelőző tükrözése az afferens szintézis és a döntéshozatal során, valamint az, hogy egy látens állapotban őrzött tükörkép, a potenciális képesség csakis a fejlődés dinamikus folyamatában bontakozhat ki. A társadalmi-technikai funkcionális rendszernél (Szántó, 1990) az algoritmusok száma alighanem nagyobb, mint a fiziológiaiban, de operacionális szerkezetük azonos kell, hogy legyen, hiszen a döntéshozatal mindig egyéni. A FR ciklikusan eredmény-orientált (az eredmény elérésével széthull elemeire, hogy majd újra mobilizálódjék), replikatív, determinisztikus (inkább teleonomikus, semmint teleologikus), evolváló (evolúciója a rendszer kritériuma és nem mellékterméke), nemlineáris totalitás.
5. ábra
A Technológia kibernetikai modellje (Szántó, 1985, p. 161)
Emeljük ki itt és most a rendszer két „furcsaságát”:
Nemlineáris, vagyis │Aktív&Passzív> jelegét éppen ezért technológiai működésként írhatjuk le, noha a maga funkcionálásával mintegy felette áll a kettősségek logikájának. Míg totalitásként működik, homeokinézis, vagyis önfenntartásra, stabilitásra törekvés jellemzi, de kreatív önváltoztatásra is képes. A replikáció és adaptáció rutin, jól ellenőrizhető paradigmája, valamint a modulációs korrekció, vagyis a kreativitás paradigmája ellentmondásuk ellenére egyaránt a sajátjai: a változás és a változás változásának algoritmusai, mint a teljesség összetevői. És a kreativitás az, amely az érzelmi-emocionális kontroll esetleges felborítása, felülvizsgálata árán is a rutin tevékenység tartalmát, kontextusát felülírhatja, minőségét újra és újra beállíthatja. A FR ilyenformán egy folyton változó, önvezénylő rendszer, amely — akár egy repülőgép a levegőben — csak működésének dinamikájában stabil. Evolúciója tehát irányultságában csak progresszív vagy regresszív, képességeiben öntökéletesítő vagy önsorvasztó, teljesítményében erősödő vagy gyengülő lehet. Más FR-ekre gyakorolt hatásában terjeszkedő vagy zsugorodó, míg a potenciális komponenseinek integrálódásukat megelőző szabadsági fokainak száma exponenciálisan nőhet vagy drasztikusan visszaeshet, a választás lehetősége bővülhet vagy szűkülhet.
FR nem időben, hanem funkciója mentén változik. Mondhatnám, az entitásnak azon a magasabb szintjén, ahol a FR működik, nincs, nem értelmezhető az idő. Pontosabban, a FR egyaránt működhet téridőben és téridőn kívül. Úgy is mondhatnám, hogy ha a fizikai kölcsönhatások az anyagi megvalósulás 3+1 dimenziós ontológiai szintjén, a „mi?” szintjén játszódnak le érzelmi-emocionális kontroll mellett, a funkcionálás a „hogyan?” magasabb szintjén megy végbe az értelmi (kognitív) kontroll vezérlésével. Míg a megvalósulás a kölcsönhatások lineáris logikája szerint térben-időben zajlik, a funkcionálás szintjén a működés elvét a fogalmi logika szabja meg, mely téridőn kívüli. A cselekvés mindig funkciója szerint fogalmazódik meg, hogy kettősségekben, technológiában realizálódjék; a fogalmaknak tehát közös összefüggési rendszernek kell megfelelniük. Ahogy a zenében a dallam, a funkcionálásban a fogalom a kognitív tartalmát a teljesség és annak specifikus részfunkciója közti viszonyától nyeri. A fogalmi logika tehát a teljes összefüggés-rendszerre is alkalmazható, több lehetséges funkcionális megoldás esetén elvezethet a stratégiához, a megoldások helyes útjának fogalmához mind pszichikai-fiziológiai, mind pedig társadalmi-technikai vonatkozásaiban. A legalsó realizációs oksági szinten az uralkodó érzelmi megítélés mellett elkerülhetetlen a kettősségekre szakadás, ami leginkább, de nem törvényszerűen, konfrontációval, a „svábbogár-filozófia” érzelmi-emocionális tobzódásával, és ezzel a „hibaszázalék”, a hordalék, a negatívumok felhalmozódásával jár. A felette lévő fogalmi szinten a funkcionálás értelmi kontroll mellett zajlik, és ez rányomja a bélyegét az alárendelt fizikai szintre is, jelentősen csökkentheti a realizálódás „hibaszázalékát”, érvényesítheti a harmóniát, pontosabban az egészséges funkcionális diszharmóniát mindkét emeleten mind fiziológiai, mind társadalmi vonatkozásaiban. A magasabb vagy elsődleges szinten megjelenik viszont egy újabb gond: az egyre nagyobb szabadsági fokok száma, vagyis a magasabb dinamika a specifikus harmónia megőrzését, az egyensúly megtartását teszi egyre nehezebbé, a biztonságot kezdi ki.
Az érzelmi-emocionális vezérlésű fizikai-fiziológiai realizáció, mint megállapítottuk, a kognitív vezérlésű funkcionálás eredményéből bontakozik ki. Egymásra épülő szinteket, egységes emelet-rendszert képeznek tehát, ahol a felső szint az alsóhoz képest dinamikusabb, vagyis az emeletek nem csupán funkcionálásukban, de egymással is │Aktív & Passzív> technológiaként működnek. Szemléltetés végett fogjuk fel az alsó fázist jégnek, a felsőt meg folyadéknak. A jég darabos, diszkrét, a folyadék meg folyékony, elkent, és aktívabb, mert a │Folyadék & Jég> technológia-viszonyban a folyadék a mozgató operátor. A jég fázisa afféle forma, melynek folyadékkal való kitöltésével a közös technológiájuk realizálódik. Ugyanilyen értelemben beszélhetünk a szellemi tartalom fizikai realizálásáról is, mint a teljes/rész viszonyformába szánt program megfogalmazásáról és kibontakoztatásáról. Ha szimbólumhoz kötjük a felső fázis megnyilvánulását az alsóban, úgy a változás változtatása, vagyis az alsó fázisváltozás megváltoztatásának „hogyan”-ja ismételhető, továbbadható, tanítható és terjesztéssel gyarapítható. A fázisok funkcionálása azonban akár külön-külön, akár együttes emelet- vagy szerelvény-rendszerként a regresszió útját járja továbbra is, irányultságuk közös, a szétesés és a lecsengés felé változnak; önmagukban együtt sem önfenntartóak, legfeljebb ideiglenesen és külső segítséggel. Dinamikájuk pólusait folyadék-fázisban a gerjedés (szoliton, szökőár, örvény), jég-fázisban a lefagyás jelenti. Vezérlés, vagyis külső kontroll nélkül a többszintű realizálódás folyamata működésképtelen, de azzal is bajosan, mert regressziójában egyensúly-hiányos.
Megváltozik a víz-jég fázisok viszonya, ha visszacsatolással, egy harmadik fázis, a gőz közbeiktatásával létrejön a körforgás lehetősége. Ez esetben fel kell tételeznem, hogy a │Víz & Jég> regresszív funkcionálásának egyensúlya tartható, ha kiegészül a │Víz & Gőz> progresszióval. Az érzelmi-anyagi regresszió pedig bizonyos fokig ellensúlyozható az érzelmi-szellemi progresszióval. A progresszió gőz-víz-jég körfolyamatban (attraktora torusz) teljesen, a szellemi-érzelmi-anyagi körfolyamatban azonban csak bizonyos fokig (attraktora részben egyenes) állíthatja helyre az egyensúlyt, gyógyíthatja a regresszió okozta leépülést. Fenntartható dinamikus egyensúlyról, esetleg irányítható fejlődésről csak akkor beszélhetünk, ha a regresszió okozta inherens egyensúlyhiányt többletgőzzel, többlet szellemi teljesítménnyel ellensúlyozni tudjuk, és el tudjuk kerülni az esetleges stabilitásvesztés katasztrófáját, a dinamika kilengéseit.
A statika és a dinamika egymáshoz képest mindig viszonylagosak. Mivel egyazon egység komplementer állapotjellemzői, egyensúlyuk mindig is lényegi mozzanata az egységes működésüknek, akármilyen technológiáról legyen szó. És minél magasabb a dinamika, annál kényesebb a dinamikus egyensúly, egyre nehezebb a „helyes útnak” nevezhető technológiai viszony megtartása, ami még inkább nélkülözhetetlenné teszi a folyamat gondos vezérlését és finom szabályozását. Ahhoz, hogy megtaláljuk az egyensúly beállításának és megtartásának a helyes módját, további logikai és ilyenformán filozófiai egyeztetésre van szükségünk.
6. ábra
A Generátor-elv
Fogjuk fel úgy, hogy az univerzális Teljesség egyensúlyát a │Progresszió&Regresszió> technológia segítségével az Ember hivatott helyreállítani. Amennyiben az Embernek ezt a tevékenységét, mint dinamikát egyenes attraktor jellemzi, a progresszió és a regresszió tengelyei az egyensúlyvesztés mértékétől függően eltérnek, az attraktorok egy β szöget zárnak be egymás között. A Lélek és szellem progressziója mellett is a szélsőségesen lehetséges pozitív és negatív tevékenység közti hiszterézis, valamint a Teljesség kiegyensúlyozatlanságának foka csak nőhet, a β szög egyre inkább nyílik (6. ábra). Mindazonáltal e trend ellenére az egyensúlynak minden egyes fordulattal helyre kell állnia, minden egyes esemény után a sérült Teljességnek mindenképpen vissza kell nyernie a teljességét. A generátor-elv azt mondja ki, hogy a két tengely vagy sodrás mentén keletkező hiányt a Teljességnek valamivel kompenzálnia kell, a dinamikában keletkező rést nem utólag, hanem „menetközben valamivel be kell tömnie”. Ábrázoljuk ezt a valamit közbenső emberi entitásként, noha tudjuk, persze, hogy az Ember magába foglalja a körfolyamat egészét. Ennek a valaminek nem csupán hordoznia kell a Teljességet, de ezt a funkcióját meghaladva, folytonosan táplálnia is kell a kihunyni akaró lángját. Ez a valami le kell, hogy képezze magában a külső Teljességet, majd összevetve azt az általa hordozott tökéletes mintával, önmagán végrehajtott beavatkozásával ki kell, hogy teljesítse a folyamatot. Mindezt úgy, hogy az egész Világfolyamatnak — úgy tűnik — ez a valami a leggyengébb, leglágyabb láncszeme, hiszen a törvényszerűen keletkező hibát is magában hordozza a szerencsétlen. Az Ember kiveszi ugyan a részét a Lélek és a szellem építéséből, de a szélesedő hiszterézist, a szélsőséges működési módokat is magával hurcolja. S miközben elhivatottsága ellenére szellemi-kognitív szintről óhatatlanul az anyagi-fiziológiai szintjére süllyed, beavatkozási képessége és annak kompenzációs hatása a β szög szélesedésével, a hibaszázalék halmozódásával csak csökkenhet.
7. ábra
Az ember, mint "technológiai motor"
Ebben a reménytelennek tűnő helyzetben a kiutat csak az Ember legfelsőbb intelligenciája mutathatja meg; a generátor-elv ugyanis azt is jelenti, hogy a Technológia elvét magára a Technológiára is alkalmazhatjuk. Tudjuk, persze, hogy a megoldás, ha netalán megtaláltuk és megvalósítottuk, nem teremtheti meg számunkra azonnal az ideális és tökéletes világot. Viszont olyan önszabályozó és önjavító folyamatot indíthatunk elvben el, amely tendenciájában fokozatosan közelíthet a tökéletességhez akkor is, ha azt teljesen soha el nem érjük. Abból indulhatunk ki, hogy a technológia, mint a komplementer kettősségekben való realizálódás „hogyan”-ja, nem szabadon választott tornagyakorlata az embernek, hanem az univerzális működési mód megjelenítése, a generátor-elv leképeződése. Azzal ugyanis, hogy a változás folytonosságát választottuk premisszánknak, azt is kimondtuk, hogy az Aktivitás megbonthatatlan Teljességet alkot, melynek — ismétlem — sérülése esetén helyre kell állnia. Márpedig minden realizálódás komplementer természetű, egymást taszító, de ugyanakkor egymást feltételező technológia-párok produktuma. A dinamikus egyensúly fenntartása tehát megköveteli az ellentmondással létrejövő különbség kitöltését harmadik összetevővel, a kettőségeknek hármasságba való kapcsolódását, olyan köztes képződmény megteremtését, amely maga is képes a beavatkozásra és az új teremtésére.
Az Ember, mint technológiai motor (7. ábra) példát szolgáltathat számunkra a technológiai hármasság, illetve a kijelölődő kontroll-pontjával együtt a technológiai tetraéderre. Az innovatív teremtés nem a motorral, hanem a szándék megfogalmazásával kezdődik, vagyis a külső ellenőrző pont kijelölődésével, ami az ember esetében a Lélek (Szántó, 2006), és a szántszándék, a peremfeltételekkel meghatározott potenciál célirányos kibontakoztatásával folytatódik. A szellemi-érzelmi (psziché), az érzelmi-anyagi (fiziológiai), valamint az anyagi-szellemi (társadalmi-technikai) technológiák hármasságában mindegyik technológia realizálódása saját elkentséggel vagy térrel bír, saját aktiválható vezérlőtudattal rendelkezik. Fejlődni és fejleszteni a stratégiailag önvezérlő ember képes periodikus pólusváltással úgy, hogy mindegyik technológiának feltétele a megelőző és a követő technológiák működése, de a hármasságuk egysége is. Ez a motor elvben képes maradéktalanul kibontakoztatni az ember képességeinek potenciálját, realizálni a felcsavart dimenzióit, periodikus és kiegyensúlyozott dinamikával, pontozott egyensúly-teremtéssel fejlődni és fejleszteni. A gyakorlatban ehhez nem csupán hibátlan technológiákra és egészségre van szükségünk, de az illeszkedő technológiák összhangjára is. És ha mindez rendelkezésünkre áll, a kettősségekre alapozott motorra rá kell épülnie a magasabb funkcionális motornak, az értelmi kontrollnak pedig felül kell bírálnia az érzelmi döntést és a kognitív döntés szintjére emelni azt. Mindemellett a technológia-hármasság erőltetése vagy megbontása és ellehetetlenítése, de a kényszermegoldások forszírozása is súlyos diszharmóniához, rendellenességekhez vezethet. Támogatása és fokozatos felpörgetése inkább gondos kiválogatással és kedvező társadalmi-gazdasági mechanizmusok alkalmazásával célravezető.
Az │Aktív & Passzív> képletű Technológia törvényszerűen két ellentétes irányban vált(hat) ki „fejlődést”, ha │Progresszió&Regresszió> formában nyilvánul meg: mind a haladást (↑), mind a leépülést (↓) gyarapít(hat)ja. A regresszív világban ezt az összefüggést inkább │↑&↓↓> kiegyensúlyozatlanságnak kell felfognunk; és miután a dolgok csak romolhatnak, két lehetőségünk van:
Ez persze inkább metafora részemről, hiszen az Ember, mint intellektuális lény egyszerűen nem mondhat le saját intellektuális képességeiről, tevékenységéről, emberi minőségéről még akkor sem, ha éppen e tevékenysége révén katasztrofális méreteket ölt a környezeti és pszichikai terhelés, terjed a „svábbogár-filozófia”, szélesedik a hiszterézis, diadalittasan menetel az agresszióval és gyűlölettel ötvözött érzelmi-emocionális „döntéshozatal”, és tömérdek ostobaság veszi körül. A két ellentétes kimenet lehetőségének felvetése azt hivatott jelezni, hogy saját univerzális szerepünk tudatosodása, felvállalása, s ilyenformán a szándék kinyilvánítása és megfogalmazása által, a koncepció és a modell birtokában a mai ember képes technológiapolitikája révén pozitív irányba fordítani a folyamatot az elkeserítő jelenségek ellenére is. Fejlődésünk mértéke, vagyis az intellektuális innováció sebessége ezek szerint nem lehet egy kritikus értéknél kisebb, ha azt akarjuk, hogy urai maradjunk például önmagunk pszichikai egyensúlyának. A regresszió nem mehet a progresszió kárára, nem lehetetlenitheti azt el, de ha mégis ezt tapasztaljuk, kihívásnak, megoldandó feladatnak kell felfognunk ennek minden megnyilvánulását, a még magasabb intellektuális szintre való felemelkedés újabb lehetőségét kell meglátnunk benne.
A teremtést a teremtődéstől első blikkre az különbözteti meg, hogy az előbbihez hozzátartozik a szántszándék és az új út választása, s ezzel az eddig megtett út tagadása is. A teremtődés attól még nem szűnik meg persze, hogy új utat választunk, de számunkra „egyszerű” kibontakozássá válik; akár automatizmusnak is mondhatnánk, ha nem tételeznénk fel, hogy törvényszerűséggel van dolgunk. Ismernünk kell természetesen a törvényt, hogy tudjuk mi, és főleg hogyan működteti ezt az automatizmust. A „törvény” a törvényszerűségek gyűjtő fogalma kell, hogy legyen, mely törvényszerűségekből a teremtődés, mint automatizmus részlegesen következik. Vagyis a teremtés, úgy tűnik, ha nem automatikusan, de törvényszerűen következik be, a szabad választás kategóriájába tartozik, mondhatnánk „a felismert és megfogalmazott Elv”, melynek betartása helyes, be nem tartása helytelen útra terel. A saját peremfeltételei átírásának lehetőségével élő ember akkor jár a helyes úton, ha az Elv teljes betartására törekszik azzal a szántszándékkal, hogy önmagát nem csupán meghaladja, de ezzel is célirányosan a progressziót szolgálja.
Manapság az innováció — az intellektus növekvő erejének köszönhetően — erősíti a gazdaságot és gyorsítja a globalizálódás folyamatát. A megismerő és innovatív ember ugyanakkor — az előzőekben kifejtettek szerint — önmaga fejlesztésével univerzális küldetést is teljesít, noha ennek széleskörű felismerése még várat magára. Számára az innovatív teremtés egyben a Világfolyamat megismerésének és megértésének kalandos, felelősségteljes, de vonzó útja. Az innováció tehát ma már az intellektuális teremtés, s nem a létszükségletek kielégítésének tudománya. Ha csupán valamiféle jogi-pénzügyi szabályozással feldíszített mankórendszer felállítását, vagy a saját tőkéhez kötött pályázati pénzek többnyire félautomatikus elosztását tartjuk feladatunknak, az innovációpolitika nem haladja meg a gazdaság kiszolgálójának ma már számára lealacsonyító szintjét és nem tekinthető technológiapolitikának. Lebecsüljük az univerzális jelentőséggel bíró intellektus szerepét, ha a fogyasztás és a gazdasági növekedés kiszolgálójává fokozzuk le az ember teremtőképességét. Az egyre gyakoribb tudatos beavatkozás az innovatív teremtés folyamatába ugyanis azt jelenti, hogy az intellektus vezérlő szerepe világszerte nő és szétfeszíti a meglévő kereteket, ami viszont megköveteli a közös, helyes, globális beavatkozási stratégia megfogalmazását és érvényesítését. Ennek egyedi tervekre bontható koncepcióját nevezhetjük technológiapolitikának. És amilyen a technológiapolitikai szándékunk és gyakorlatunk ma, úgy alakul a jövőnk holnap. Az Ember az ő különleges képességeivel — hogy úgy mondjam — mestervizsgája előtt áll.
Az ilyen technológiapolitika nem a régi hierarchikus irányítás újabb változata kell, hogy legyen, hanem a társadalmi-technikai fejlődés vezérlésének aktív intellektuális (és szükséges mértékben adminisztratív) módja, az elért legmagasabb intellektuális szint visszahatása a kibontakozás érzelmi-emocionális és fizikai-fiziológiai realizálásának egészére. Ahhoz, hogy dinamikus fejlődésünk kiegyensúlyozott legyen és helyes úton haladjunk, a vezérlés fejlődésének dinamikájában meg kell előznie annak fejlődését, amit globálisan vezérelni kíván; sajátmaga erőteljes fejlődésével kell húznia, és ezzel szabályoznia a szerelvény egészét. A vezérlés tárgya és alanya tehát nem a napi tevékenységünk, hanem a magasabb intellektus, mint az általunk életre hívott, a fejlődés stratégiailag helyes útját járó gyorsító-generátor. Olyan ez a szellemi tevékenységünkben újabban erősödő gyorsítóhatás, mint a futónál az előredőlés szöge, a robbanómotornál az előgyújtás mértéke. A szellemi gyorsítóhatás az egész kibontakozási szerelvényt előrelendíti, mintegy szükségletté teszi számára a változás változását, s kizárja a stagnálás lehetőségét, ami viszont valóban súlyos, s nem csupán gazdasági következményekkel fenyegeti a lemaradókat. Amennyiben ugyanis a felfokozott intellektuális képességekkel bíró Ember elmulasztja saját magasabb szellemi szükségleteinek kielégítését, képességeinek kibontakoztatását, vagyis szellemileg nem, vagy alig fejlődik, az „előredőlés szöge” regresszív változást kényszerít ki az alsóbb érzelmi-emocionális és fizikai-fiziológiai szinteken. Az intellektuális elmaradás beteggé tesz; szükségletté teszi a lemaradók tömegében a betegséget, mint pótmegoldást, a rászorultság színlelését, az önfenntartásuk veszélyezettségét. A fejlettség magasabb szintjén, ha az ember nem elégíti ki rendszeresen és igényesen a megnövekedett szellemi szükségleteit, azok felemésztik pszichikumát és fiziológiáját. Ez viszont a lemaradók körében agresszív szembefordulást eredményez a társadalom egészével szemben. És ha az egyén szintjén ez ma már így van, a trendnek meg kell látszania a népesség egészén globálisan is.
A dinamikai egyensúly fenntartása végett a technológiapolitikának, mint aktív moderátornak képesnek kell lennie gyorsítania és lassítania a társadalmi-technikai fejlődés ütemét, hogy sem pszichikai, sem fiziológiai funkcionálásunk ne szenvedjen csorbát. Ehhez olyan új szabályozó társadalmi-gazdasági mechanizmusokkal is kell rendelkeznie, amelyek az élcsapatra orientálódva hármasságokba kötik, de kellő autonómiát is hagynak az innovatív motoroknak. És legalább ennyire fontos, hogy a hármasságok sokasodjanak, kiépüljön az intellektuális innováció Spidron-hálója (Szántó, 2005 október), az egymáshoz illeszkedő progresszív hármasságok egységes rendszere az egész világon.
A technológiapolitikánk által vezérelt fejlesztés nem lehet sem öncélú, ha az emberiség és a Világ sorsát tartjuk szem előtt, sem egyoldalúan gazdasági vagy katonai orientációjú. Tudnunk kell kiválasztani azokat az önfenntartó technológia-hármasságokat, vagyis önfejlesztőgócokat, amelyek generátorként képviselhetik a kiegyensúlyozott fejlődés stratégiai életútját és húzóerejét.
Bármennyire nehéznek, sőt ma még talán lehetetlennek is tűnik, a technológiapolitika feladata, hogy a társadalom tudatszintje, intellektualizálódása emelkedjen, a mindennapi tevékenységünket ne uralja a svábbogár szintjénél nem magasabb agresszív érzelmi-emocionális reagálás. A magasabb szintű intellektuális tevékenység globális serkentése az Ember univerzális jelentőségű feladata és küldetése.
Úgy kell megfogalmaznunk és működőképessé tennünk a technológiapolitikánkat, mintha ettől függne az Ember és a Világ sorsa.
Hivatkozások
Анохин П. К. (1980): Узловые вопросы теории функциональной системы. Издательство «Наука», Москва.
Bernhard, Jonte (July 2007): Thinking and learning through technology - Mediating tools and insights from philosophy of technology applied to science and engineering education. /THE PANTANETO FORUM/ http://www.pantaneto.co.uk/issue27/Bernhard.htm
Carr, G. Nicholas (2004): Does IT Matter? Information Technology and the Corrosion of Competitive Advantage. Harvard Business School Press, pp. 208.
Ellul, Jacques (1990): The Technological Bluff. Grand Rapids: Eerdmans Publishing Company, Michigan, pp. 418.
Gabor, Dennis (1964): Inventing the Future. Alfred A. Knopf, New York.
Gould, Stephen Jay & Eldredge, Niles (1993 Nov.): Punctuated equilibrium comes of age. /Nature/, vol. 366/18. pp. 223-227.
>http://www.stephenjaygould.org/library/gould_comes-of-age.htm
Goswami, Amit (2000): The Physicist View of Nature. Kluwer Academic / Plenum Publishers, New York.
Heidegger, M. (1978). The question concerning technology. In D. F. Krell (Ed.), Basic writings: Martin Heidegger (pp. 307-342). London, Routledge.
Huitt, W. (2004). Maslow's hierarchy of needs. /Educational Psychology Interactive./ Valdosta, GA. http://chiron.valdosta.edu/whuitt/col/regsys/maslow.htm.
Maslow, Abraham (1954): Motivation and Personality. Harper, New York.
Maslow, Abraham (2003): A lét pszichológiája felé. Ursus Libris, Budapest. (Toward a Psychology of Being. John Wiley & Sons Inc., 1968).
Solow, Robert (1957): Technical Change and the Aggregate Production Function. /Review of Economics and Statistics/, Vol. 39, Aug., pp. 312-320.
Squires, Euan (1990): Conscious Mind in the Physical World. Adam Hilger, Bristol and New York.
Szántó, Borisz (1985): Innováció a gazdaság fejlesztésének eszköze. Műszaki könyvkiadó, Budapest, 264 oldal.
Szántó, Borisz (1990): A teremtő technológia. A társadalmi-technikai evolúció elmélete. Közgazdasági és jogi könyvkiadó, Budapest, 462 oldal.
Szántó, Borisz (1999): „Barriers of Human Evolution”, pp. 19-31. In: Diederik Aerts, Jan Broekaert, Willy Weyns (eds.) A World in Transition. Humankind and Nature. Dordrecht, The Nederlands: Kluwer Academic Publishers.
Szántó, Borisz (2003): Az ezredforduló innovációs társadalma. LSI Informatikai Oktatóközpont, Budapest, 268 oldal.
Szántó, Borisz (2005 október): „Spidron”, /Ponticulus Hungaricus/, IX. évfolyam, 10. szám, Budapest, http://members.iif.hu/visontay/ponticulus, valamint
/Magyar Építőművészet/, 2006/1, VI. évf. 30 sz., pp. 29-31, Budapest http://www.magyarepitomuveszet.hu/utoirat.php?lapszam=2006-
Szántó, Borisz (2006): „Lélek — az önépítés elve és az önfenntartás szubsztanciája”, /INCO/, no12. http://www.inco.hu/inco12/fooldal.ht
Szántó, Borisz (2006): „A globális intellektualizálódás gnoszeológiai gyökerei”. /eVilág/, V. évf., 2006 február, 2./ 9-13. old. és 3./27-33. old, 2006 március. http://www.evilagonline.hu («Инновации и глобальный интеллектуализм», /Инновации/, №9 (94), стр.32-44, Санкт-Петербург, 2006 г. http://innov.eltech.ru/Innov_W/innov.htm)
Yazaki, Katsuhiko (1994): Path to Liang Zhi. Seeking an Eternal Philosophy. Future Generations Alliance Foundation, Kyoto, pp. 127.