Szántó Borisz

Lélek — az önépítés elve és az önfenntartás szubsztanciája

A mai mérnök számára az anyag és a lélek összefüggésének felvetése egyáltalán nem magától értetődő; legtöbben a lélek létezésében is kételkednek. Előszeretettel azt a pszichikai jelenséget tekintik reálisnak és hajlandók nevezni lelkinek, amelyik viselkedéstudományi (behaviourista) sémába ágyazható. Turing is a behaviourizmus legjobb hagyományait követte, amikor azt vizsgálta, tudnak-e gondolkodni a gépek. A tudományos folyóiratok sem szeretik manapság általában az olyan „ezoterikus”, vagyis a tudomány által elismert, bevett módon nem megfogható problémák boncolgatását, mint a lélek. A szerzőnek ez a rendhagyó cikke — tudományos szakterülete az innováció — ilyen értelemben kényes témát érint. Az általa javasolt probléma-kezelés ugyanakkor, minden vitathatósága mellett, hasznosnak és érdekesnek tűnik.

Manapság a számítástechnika az a tudomány, amely az emberi intellektus modellezésének élvonalában tudja magát, noha az elmúlt évtizedek nem hozták meg a régen várt áttörést a mesterséges intelligencia frontján; a rengeteg pénz és erőfeszítés árán eddig felhalmozott tudásunk kevésnek bizonyult ehhez. Új utakat kell keresnünk, ez kézenfekvőnek tűnik. A megszokott statikus — például „test-lélek” — modellektől eltérően, újszerűen kell ránéznünk a bennünket körülvevő világra is. Stephen Wolfram amerikai matematikus A New Kind of Science című könyvében a programot tekinti a világ építőelemének, és valóban összefüggő koncepció-rendszert képes felmutatni, példának okáért. Olvasóink közül azok, akik az ismeretlenben nem annyira az abszolút igazságokat keresik, mint inkább a kételkedés és az önálló vélemény-formálás újszerűséget ígérő útját járják, elgondolkodtatónak találják talán ezt az egyáltalán nem könnyű, de a szellemi erőfeszítést megszolgáló olvasmányt is. Szokatlansága — szerintünk — hozzájárulhat az új megoldások megleléséhez.

 “Anyone who is not shocked by
quantum theory has not understood it”.
(Akit a kvantumelmélet nem rázott meg a
lelke mélyéig, az nem értette azt meg).
Niels Bohr

— annotáció —

Amennyiben a világot folytonos egyensúly-teremtés folyamatának fogjuk fel, a megismerés algoritmusa az a „külső” gradiens, amely ugyanakkor a folyamat kibontakozásának előfeltételéül szolgál. A megismerésnek ilyen kvantumfizikai viszonyformaként való értelmezésével, valamint a holografikus elv segítségével felvázolható a világfolyamat vagy annak bármely történése perem- és határfeltételeiből való kibontakozásának algoritmus-szerkezete. A vázlat elvezet a történés szuperszimmetriájának fogalmáig, majd a szimmetria elkerülhetetlen sérüléséből adódó komplementer algoritmus-pár, valamint annak topológiai evolúciója vizsgálatáig.

Olyan sémához jutunk ez által, amely – szerintem - meggyőzően mutatja be, hogy peremfeltételeinek megfogalmazódásával fokozatosan ki kellett, hogy alakuljon a világfolyamat dinamikus kontrolljának elve és mechanizmusa is. Ki kellett bontakoznia annak a szubsztanciának, amely a diverzifikálódó és regresszív világfolyamat közepette is a regressziót ellensúlyozó önfejlesztést, valamint az önépítésben elért legmagasabb szintnek a folyamat egészére gyakorolt visszahatását képviselte esszenciálisan. A szubsztanciához vezető utat és rendeltetését vázoljuk fel, nem pedig a gazdagon árnyalt működését és az igen sokrétű megnyilvánulásait.

És miért ne nevezhetném az önépítésnek ezt az elvét és szubsztanciáját léleknek?

—

The Soul as principle of self-development and as substance of self-preservation

— abstract —

Considering the World as a process of continuous restitution of equilibrium, the algorithm of perception can be taken as its outer gradient, as well as precondition of process unfolding. It means that perception taken as a quantum physical ratio together with holographic principle permits to outline the algorithmic World-process as a whole with each of its individual acts putting forth from their boundary conditions. This outline leads to the notion of act’s super-symmetry, its inevitable damage with a pair of complementary algorithms born from it, as well as its topological evolution.

The sketch we obtained convinces that together with shaping of boundary conditions the principle of dynamic control of the Word-process has to be formulated and become valid, along with its mechanism to be formed gradually. In its substance this principle is supposed to counterbalance the Universe’s general tendency of regression. This counteracting substance essentially represents the process of self-development, as well as the feedback from the highest level of self-development ever reached to the process as a whole. We try to describe the formation of this substance and its function rather then it’s certainly colourful activity and multilayer appearance.

And why shouldn’t we identify the substance and principle of self-development as Soul?

– o –

A Világ visszavezethetősége

Bizonyára nincs vita köztünk abban, hogy a lelki önfejlesztés az európai ember kultúrájának elidegeníthetetlen része. Azt hiszem, abban sincs, hogy minden kultúrának központi fogalma a Lélek. A vélemények akkor térnek el, ha értelmeznünk kell ezt az állítást. Ha el is tekintünk a fogalom nyilvánvaló inflációjától, a lépten-nyomon előforduló indokolt-indokolatlan használatától, a Lélek egységes értelmezéséről ma aligha beszélhetünk. Nem is oly nagy túlzással mondhatjuk, hogy annyiféle módón értelmezik, ahány filozófus foglalkozott a Lélek fogalmával; márpedig valószínűleg kevesebben vannak azok, akiknek sikerült kikerülniük ezt az örök problémát. Hérakleitosz az elsődleges elvet, Descartes a szellemi szubsztanciát, Hegel a belső lényeget látta a Lélekben. Ő volt talán az egyetlen a filozófusok közül, aki — noha helytelenül beletudta a Tudat és a Rendszer fogalmait is — máig egyedülálló művében, a Szellem fenomenológiájában a szellem gyűjtőfogalom révén esszenciális valamivé tette számunkra azt, ami „meglelkesíti a testet” (Hegel, 1979). Van ugyan az emberi szellem elméletének egy különösen elterjedt doktrínája is forgalomban, a „test és lélek” kartéziánus dualizmusa, de az csak annyit mond a Lélekről, hogy az nem test. Gilbert Ryle angol filozófus (Ryle, 1974) alaposan helyben is hagyja ezt az általa „hivatalosnak” nevezett modellt, mint „ortodox, hamis, abszurd filozófiai mítoszt” (Ibid, p.19). Persze, nincs teljesen igaza, egy intellektuális modell nem lehet hamis, legfeljebb inadekvát, vagyis csak korlátozottan érvényes. Abban viszont igaza van, hogy egy világlátást szolgáló modell ne legyen „hivatalos”; a megismerés eszköze ne legyen kritériuma és jogcíme semmiféle társadalmi kirekesztésnek.

Az „anyag és szellem” vagy a „test és lélek” hagyományos modellel nem az a bajunk, hogy képtelenséget állít (egyáltalán nem képtelenség), és nem is az, hogy anyagra és szellemre szedi szét a teljességet, hanem az, hogy általa nem tudjuk definiálni sem az összetevőket, sem a kapcsolatukat. Ez akadályoz a megismerésben, és arra kényszerít bennünket, hogy — ha nem lépünk ki e modell ürügyén magunk alkotta karámból — egyiket a másikkal próbáljuk magyarázni. Sikertelenül, persze. Nem csoda, hogy vannak, akik az anyagias korunknak engedve, mindent az anyagra próbálnak visszavezetni, s inkább lemondanának a Lélekről, mint valóságról, mondván „legyen az a hívők mentsvára”. Noha ők is inkább a lelkükkel, s nem a testükkel azonosulnának, ha arra kerül netán a sor, hogy választaniuk kell. És fordítva, vannak, akik a materializmust ítélik el általuk ugyan nem tisztázott, de őszintén hitt lelki és erkölcsi alapon. Nem csoda ilyenformán, hogy mindent beletudunk a Lélek fogalmába, ami csak eszünkbe jut. A tudat, az ész, az elme, az agy funkcionálása, az értelem, az intellektus, az ego, a központi idegrendszer működése, az érzelmeink, az emóció, a szeretet, a sors, a lét, az önuralom, az akarat, az információ stb. mind bele tartoznak, de még az elhunyt tovatűnő sziluettje is. Arisztotelész számára a Lélek az élet szinonimája volt, az anyagi testen át érvényesülő valami programféle (ezt a szót mai értelmében nem ismerhette, persze). Modernnek nevezett felfogásunkkal többnyire az ő nyomdokaiban járunk, a pszichikai jelenségek komplexumának tekintjük a Lelket; pszichikumról beszélünk, mely — ha nem is mint valamiféle anyagi szubsztrátum — Szecsenov és Pavlov meghatározása szerint az agy, vagyis, a test részét képező központi idegrendszer reflexív funkcióinak felel meg. A neurológia, sőt a neurofilozófia egyes képviselői manapság azt állítják, hogy az arisztotelészi lélek mégsem létezik; minden ember agyában több „én” lakozik, mindegyik saját hullámhosszal. Szerintük az immun-neuropeptid kapcsolatok és a neurokémia tanulmányozása, a neurolingvisztikai programozás hamarosan létrehozza a „tudományos jógát” és kiváltja a „fejünkben a forradalmat” (Wilson, 1993). A keresztény vallás is az arisztotelészi modellt követi; számára a test és a lélek elválaszthatatlan egységet képeznek, melyben a léleké az elsőbbség (Szt. Tamás, 1991).

Platón idejekorán figyelmeztetett (Platón, 1984, Timaiosz, 51e), hogy ne pusztán az eszünkre hagyatkozzunk, ha véleményt formálunk valami fontosról, törekedjünk inkább a „helyes vélekedésre”. Számomra ez úgy hangzik, hogy ne az axiómára való visszavezetést, hanem a megismerést, a világfolyamat megértését tekintsük fontosnak, érezzük át annak komplexitását. Különösen azért, mert mi magunk is aktív részesei vagyunk annak. Lehet, hogy igazuk van azoknak, akik azt vélik, hogy két fajta filozófia van, vagy arisztoteliánus, vagy platonista valaki?

A „test és lélek” vagy az „anyag és szellem” strukturális modell sokunk számára axiómává vált; legalábbis előszeretettel alapigazságként használjuk ezt az elterjedt és megszokott, de alapjában véve statikus és nagyon leegyszerűsített, a lét puszta tapasztalásából kiinduló modellt. Ha nem jött volna létre a számítástechnika, és ha nem nyert volna teret az informatika tudománya, meg sem mernénk talán kérdőjelezni ennek a bevett ontológiai modellnek a határtalan érvényességét, olyannyira alapeszméje a nézeteiben — valljuk be — igencsak bigott mai társadalmunknak. De létrejött. Sőt, a modern fizikának hála, az Információ — csakúgy, mint az Energia — az adó és a vevő szerkezetétől, testétől független, önálló „szubsztrátumnak” bizonyult. Hál’ istennek, kénytelenek voltunk új modell után nézni.

A 20. század első felében elterjedt „Anyag-Energia-Információ” strukturális modell — úgy tűnt — kibékít bennünket az Információval (Bekenstein, 2003), noha tüntetőleg lemondott a Lélek fogalmáról. Jobban mondva, ez a modell hallgatólagosan feltételezte, sugallta azt, hogy a Lélek egyfajta program, az információ hasznosításának algoritmusa. Az anyag és energia közti ekvivalencia elvével pedig végkép megtérni látszott a jó öreg „anyag és szellem” modell igaz medrébe. Ennek ellenére, ezzel az {A:E:I} modellel sem lehet persze semmiféle bajunk, feltéve, hogy ez esetben sem lépjük át kompetenciája határait, nem élünk vissza vele, nem tekintjük a modellt axiómának. Hiszen ez a modell is csupán egy eszközünk a megismerés folyamatában. A modell eldöntésénél sokkal fontosabb a kiinduló pozíciónk tisztázása, az előfeltevés helyes megválasztása. A premisszát nem illik ugyan megkérdőjelezni, de ha premisszánkban tévedünk, kifogástalan levezetés esetén is vélekedésünk, végkövetkeztetésünk nem lesz helyes. Nem annyira a választott modell, mint inkább a helytelen előfeltevésünk folytán tévedhetünk. Márpedig, mivel mindkét eddig felmerült modell strukturális jellegű, mindketten abból az előfeltevésből indulnak ki, hogy a Világot elsősorban a struktúrája teszi azzá; ezért tehát a látható szerkezetét és a szerkezet változásának okát kell tanulmányoznunk ahhoz, hogy megismerjük. Ráadásul, ezek valóban statikus modellek, mert a változatlanság, a változatlan Világ, a stacioner, térben-időben végtelen Világ elvéhez tartják magukat. Ha észre is vesszük a változást, a fejlődést, vagy számolni kényszerülünk vele az ilyen Világban, a kiinduló-, előző- vagy általunk kijelölt alaphelyzethez mérjük azt, és az okozat okozóját keressük előszeretettel. A követhetőnek vélt történelmi szálak mentén gondolkodunk.

Platón intelmét megfogadva, hagyjuk el most az <axiómához való visszavezetés> parancsolatából az axiómát, de fogadjuk el, hogy a Világ sajátja a visszavezethetőség. Vegyük adottnak a visszavezethetőséget, mint a megismerés és a levezethetőség, a következtetés alapját. Annál is inkább, mert a visszavezethetőség tényét és lehetőségét az őslénytan megfigyelései is bizonyítják. A levezethetőség elvben akkor áll fenn, ha a helyes premisszán kívül nem modellben, hanem a levezethetőséget lehetővé tevő törvényekben gondolkodunk. Nem hagyjuk el persze a két modellt, hanem ott és akkor használjuk őket, ahol és amikor a konkrét helyzet vagy az érvelés ezt megkívánja. Abból a premisszából indulunk tehát ki, hogy az egységes totalitást képező Világ változása folytonos, dinamikai kibontakozása egy a törvények és a peremfeltételek által meghatározott rekurzív haladvány, ha úgy tetszik saját egymásba ágyazott operátor-másolatainak véges sora. Ha ismerjük a rekurzió mibenlétét, felépíthetjük a műveletsor egészét. A rekurzió szabályát persze nem explicit definícióval, hanem éppen hogy visszavezetéssel állapíthatjuk meg. És ez a szabály a lényeg, a jelenségek pedig a meghatározottak. A levezethetőség viszont azt is jelenti, hogy a statikus modellek nyelvén — ilyen, mint tudjuk, a <Test&Lélek>, vagy az <Anyag&Energia&Információ> — is ki tudjuk fejezni a gondolatmenetünket. Hiszen ezek a modellek — feltéve, hogy helyénvalóak — nem egyenértékűek ugyan, de egyenrangúak és ezért egymásba transzferálhatók, mintegy oda-vissza átjárhatóak. Ami nem azt jelenti, hogy az egymás általi kifejezhetőséget, a régi modellhez való igazodást bizonyítéknak tekinthetjük.  Amikor egy halmaz másik halmazba megy át (a másik az egyikre vezethető vissza), a lényeg nem a halmazokban, hanem a leképeződésük szabályszerűségében, az Operátorban van. Minden változhat általa, de az Operátornak változatlannak kell maradnia. (Operátor alatt a műveletet, illetve szimbolikus formájában annak megfelelő és bizonyos feltételeknek eleget tevő műveleti utasítást értjük).

A folytonos változást fogadjuk tehát el premisszának, és ezzel persze a nem-stacioner és véges világfolyamatot tételezzük, vagyis a törvény kedvéért eltérünk a kauzalitás általánosításától.  A „Hogyan”-t kutatjuk, de – emberek vagyunk – a kézenfekvő „Mi”-t látjuk benne természetesen. E kézzelfoghatóság miatt egy-kettőre átcsúszunk a fogalmak mezejéből a dolgok szférájába. Előszeretettel a „Mi”-ben gondolkodunk, vagyis mindenkori értékrendünktől vezéreltetve, általunk tapasztalt dolgokban, a dolgok kauzális rendjében fejezzük ki, vázoljuk fel a látottakat és a mögéjük gondolt összefüggéseket. A kauzális rend pediglen a mi logikánk sajátja, s nem a Világfolyamaté. A Világfolyamatot — kiinduló feltételezésünk szerint — egyedül a Törvény szabja meg. A megfigyelt törvénynek és a megfigyelés logikájának mégis köze van egymáshoz; egyszerűen nem mondhatnak egymásnak ellent, mondhatnám, kiegészítik egymást. „A kvantumfizikában… két dologgal találtuk szembe magunkat — ezeket nem is igen értjük, de nem is tartoznak a mai fizikához —, a tudatos elmével és a „valamivel”, ami (az eseményt) megfigyelni képes” – vallja be az alkalmazott matematika és fizika amerikai professzora (Squires, 1990, p.207). „Az eseménynek determináltnak kell lennie; a szelektor determinálja a kimenetét; a megfigyelés tette pedig gondoskodik arról, hogy a meghatározott esemény megtörténjen” (Ibid, p.213). Ha nem is igen értjük még az esemény önmegfigyelésének ezt a mechanizmusát, arra a Kanti kérdésre, hogy „mi az elsődleges és valós, a tudat a priori vagy a posteriori eleme?”, már nem adhatjuk a Kanttól eddig elfogadott és a tapasztalatra hivatkozó megszokott választ, hogy az utóbbi. Úgy tűnhet talán, hogy — ha a megfigyelés a priori adott — a kvantumfizika „megtért”, hisz’ íme: elfogadja, hogy magasabb értelem nélkül nem jöhet létre semmi. Úgy tűnhet, visszatérhetünk a lételmélet tautologikus kauzális érveléséhez: bár nem vagyunk tökéletesek, létezünk, és mert minden, ami létezik, objektíve létezik, felettünk ott létezik a legtökéletesebb létező, mindennek kiinduló oka, a változtathatatlan változtató. Úgy tűnhet továbbá, hogy akinek nem ízlik ez az ontológia, annak a panteizmus a menedéke. Éspedig azért tűnhet mindez úgy, mert fent felejtettük az orrunkon a régi szemüvegünket: a statikán, a régi modellen keresztül ítéljük meg a dinamikát. Márpedig a kvantumfizika nem a létező, hanem a keletkező, a kibontakozó Világgal számol; a folytonos változást, s nem a létet tekinti premisszájának; a Világot a kezdeti szétrepülés és az összeroppanás lehetséges tendenciái közötti egyfajta egyensúlyként írja le (Ibid, p.66). A periodikus egyensúly-teremtés Világa azonban közel sem a változatlanság Világa. Az invariancia elve nem a változtathatatlanságnak, hanem a folytonos változás irányultságának és a mögötte álló, a változást és a változás változását meghatározó Törvénynek az elve. Alexander Fridmann orosz fizikus és matematikus a múlt század elején elméletileg bizonyította, hogy fizikai világunk kizárólag vagy tágulásában, vagy összeroppanásában, vagyis csak folytonos változásában stabil, kizárva ezzel a változatlan, statikus Világ lehetőségét (Fridmann, 1922, 1966). Ezt le Maitre belga abbé 1927-ben (le Maitre, 1927) újra felfedezte és a tágulásnak ezt a jelenségét összefüggésbe hozta a galaktikák spektrumának vörös eltolódásával. Edwin Hubble amerikai csillagász megfigyeléseivel és a „sebesség-távolság viszony” 1929-ben publikált képletével (Hubble, 1929) ezt kísérletileg is igazolta. Az esemény önmegfigyelése pedig — ezek szerint — feltétlen algoritmusa a folytonos változást megjelenítő Világnak.

A Meg-Nem-Nyilvánulás

A folytonos változás premisszájával felfegyverkezve elindulhatunk tehát felderítő utunkra a visszavezethetőség, vagyis a törvények szabta keskeny ösvényen. A visszavezethetőség ösvénye azért járható, mert — ha választ keresünk a „Miért”-re — nem az axióma, hanem a törvény mutatja meg számunkra a „Hogyan”-t, és ránk bízza annak gondolati megnyilvánítását, a következtetést. Nevet kell azonban adnunk a dolgoknak, ha érteni akarjuk egymás szavát, és rögzíteni a tanulságokat, még ha a változás folytonossága kétségessé is teszi ennek a jogosságát. Elismerem, a változás folytonossága mellett bárminek a névszerinti megkülönböztetése értékrendi antropomorfizmus, de szükségszerűen az, mert a Megismerés, és így a Világfolyamat velejárója. El lehetne például nevezni ezt a szerény érvelésemet is „abszurd szolipszista koppenhágai interpretációnak”, merthogy „hol az a szubsztancia, amely mindezt igazolja?”, de ez a címke sem lenne több a létre és anyagra való visszautalásnál. Nevezzük hát Aktivitásnak azt, ami változik, és ugyanakkor változtat is; ezzel visszautalunk a folytonos változás premisszájára. Bármit különböztessünk ennek folytán meg a jövőben, azt az Aktivitás (külső) megnyilvánulásaként kell majd meghatároznunk. Amennyiben viszont ezt elfogadjuk, kiinduló tételnek fogadhatjuk el azt is, hogy az Aktivitás akkor is Aktivitás, ha Meg-Nem-Nyilvánulásként fogjuk fel, vagyis ha nem nyilvánul meg semmiféle „Mi”-ben. A megfigyelés mint Aktivitás tehát a megnyilvánulásnak mint Aktivitásnak, s nem magának az Aktivitásnak a feltétele.

A kvantumfizika a változás folytonosságát tételező premisszánkkal összhangban a Világot folytonos egyensúly-teremtés folyamataként írja le és kimondja, hogy bármely történés előfeltétele, hogy önmagára irányuló gradiensével együtt nyilvánuljon meg. Így hát a megfigyelés sem úri huncutsága, fajtája ismérve, s nem egy szabadon választott sportja az embernek; gyökerei a folyton változó Világegyetem dinamikájához tartozó önmagára irányultságig nyúlnak vissza. Kétségtelenül antropomorfizmus, ha ezt a gradienst megfigyelésnek nevezzük, de ezzel azt is jelezzük, hogy mi, emberek, megfigyelni vagyunk képesek, amikor az Aktivitásnak azt a tulajdonságát szemléljük, hogy megnyilvánul. Elnézést a tautológiáért, de ezzel húzzuk alá ismételten azt a következtetésünket (ez ezért már több a megfigyelésnél), hogy a folytonos egyensúly-teremtés művelete akkor is fennáll, ha az egyensúlyhiány nem különböztethető meg. Ezzel tulajdonképpen azt állítjuk, hogy az Aktivitást tökéletes dinamikus egyensúlya jellemzi minden megnyilvánulását megelőző, kiinduló ős-állapotában, művelet-nélküliségében is. A „lebegő egyensúly hatalma” (Zohár, 1997, p.43), a művelet-nélkülisége is művelet. Az önmagára irányultság gradiensét ez a Tökéletes és megnyilvánulni képes ős-Aktivitás sem nélkülözhette tehát.

A megnyilvánulások nélküli Aktivitás tételezéséből következik, hogy az ős-Aktivitásnak két változatát kell megkülönböztetnünk: a Meg-Nem-Nyilvánuló és a Megnyilvánulni Képes ős-Aktivitást. A Megnyilvánulni Képes Aktivitás minden megnyilvánulása folytonos, szünetek vagy megszakítások nélküli, hiszen — ha elő is fordulna valamiféle szünet — az csakis a Megnyilvánulni Képes, de megnyilvánulások nélküli Aktivitásként lenne értelmezhető. A Folytonosság, vagyis a Teljesség tehát az ős-Aktivitás szinonimája, s így a Világfolyamat jellemzője. Amennyiben a változást operátorként, a változás változását pedig a határfeltételek megváltozása melletti és miatti operátorok közti váltásként írom le, a Megnyilvánulni Képes Aktivitást mint Folytonosságot és Teljességet a következő operátor-sorral jellemezhetem (a héber betűket a teljesen más felfogás hangsúlyozása végett választottam):

A kezdőpont szerinti Aktivitás közvetítő Aktivitás révén mehet át a végpont szerinti Aktivitásba, vagyis kettős átmenettel képezheti az Egészet. A Teljességet a három operátor egymásba fordulása reprezentálja, mely hármasság nem értelmezhető a Folytonosság, vagyis következő hármasságba való átmenet nélkül. A Teljesség kettősciklusának, átmenetének ütemszáma tehát 2+1 (operátorsor-és-operátorsor). Különböztessük meg mindegyik operátornak a „színét” (α) és a „visszáját” (ω), de mondhatom úgy is, hogy mindegyik operátor α és ω perem- és határfeltételek mellett érvényes, miközben az egyik operátor záró határfeltétele a másik számára a nyitó peremfeltételt jelenti. A Megnyilvánulások nélküli folytonos egyensúly-teremtés, vagyis a Meg-Nem-Nyilvánulás — úgy tűnik — azzal írható le, hogy │ב→ג→ד> három operátor kétszeres váltással α-ból ω-ba jut. A ב operátor azonban egy ciklus után „színéből” „visszájára” vált, s nem az eredeti pozíciójába kerül vissza. Szintúgy a többi is. Az ős-Aktivitás egyensúlya tehát csakis akkor állhat fenn, akkor kerülhet kiinduló ideális ős-állapotába, „művelet-nélküliségébe”, vagy egyensúlyi pozíciójába vissza, ha a ciklus ismétlődésével magára záródik, vagyis ha a ciklus „színe” fordított, inverz kitevőkkel bíró „visszájával” egészül ki, mintegy kifordul. És a két ciklus közti & is egy operátor.

1. ábra
A Meg-Nem-Nyilvánulás kettős inverz operátor-ciklusa
királis szuperszimmetria esetén

Következésképpen az ős-Aktivitás teljessége, folytonossága és dinamikus egyensúlya minden megnyilvánulása nélkül is fennáll, ha

• az Aktivitás önmagára fordul, vagyis egymásba forduló, egymásra záródó operátorok alkotják;

• minden ciklusa hármas operátor-váltásból áll, és zárt teljességet képez;

• az operátorok ciklusa fordított irányú, de vele komplementer ellen-ciklussal egészül ki kettősséggé;

• mind az operátorok, mind a ciklusaik egymás perem- és határfeltételei;

• a ciklusok szekvenciálisan követik egymást, vagyis a folyamat a ciklus-pár befejeztével sem áll le;

• a ciklusok ideális esetben, de csakis eszményien tökéletes esetben abszolút szimmetria, illetve tökéletes egyensúly viszonyformában állnak egymással.

A Világfolyamatot, vagyis a Megnyilvánulni Képes ős-Aktivitásból mint potenciálból kibontakozó bármely Eseményt, illetve Történést is operátor-szerkezet jellemzi; operátorainak komplementer ciklus-párját α és ω perem- és határfeltételek fogják közre. A Megnyilvánulni Képes, de mindenféle megnyilvánulását még nélkülöző ős-Aktivitás saját α és ω perem- és határfeltételei által behatárolt Aktivitás, mondhatnám kettős határ közé szorított Tökéletes ős-Aktivitás.

Mivel a perem- és határfeltételek megléte sem más, mint az ős-Aktivitás megnyilvánulása, némileg megváltoztatjuk, általánosíthatjuk e törvény megfogalmazását: az Aktivitás (nem az önmagára irányuló gradiensével együtt, hanem) csak önmaga által nyilvánulhat meg.‌

A Megnyilvánulni Képes Aktivitás azért képezi a megnyilvánulások potenciálját, mert csakis a Meg-Nem-Nyilvánuló Aktivitással egyetemben, általa, mondhatnám │‌‌semmi & valami> párban fogalmazódhat meg. Ami megnyilvánulni képes, az csakis „kettősségként”, elválaszthatatlan komplementer algoritmus-párként fogalmazódhat meg α és ω perem- és határfeltételek között („kettősök az ellentétekben” – Széfer Jecirach, 1997, p.141). Az az Aktivitás viszont, amelyre a perem- és határfeltételek nem vonatkoznak, amely tehát az α és ω perem- és határfeltételeken kívül van, önmagában nem létezik, nem fogalmazódik meg. Meg-Nem-Nyilvánuló Aktivitásként viszont akkor fogalmazódik meg, ha a Megnyilvánulni Képes Aktivitással komplementer párt alkot; ezért is kell számolnunk vele. A Megnyilvánulás mint potenciál kizárólag a Meg-Nem-Nyilvánulással egyetemben, egymást tagadva, de ugyanakkor egymást feltételezve és kiegészítve történhet meg réteg- vagy szendvics, illetve │Meg-Nem-Nyilvánulás & Megnyilvánulás> viszonyformában.

A Megnyilvánulás

Az a kiinduló tételünk, hogy az Aktivitás csak önmaga által, önmagára hatása révén nyilvánulhat meg, kétféleképpen értelmezhető: korlátozza önmagát (regresszió), vagy egyre bővíti önmaga lehetőségeit (progresszió). Regresszió esetén az összeroppanás, progresszió esetén pedig a tágulás, a robbanás folyamatáról beszélhetünk, hiszen a Világ megnyilvánulásának folyamata csak folytonos változásában stabil. Fizikai ismereteink szerint (a termodinamika II. főtétele, amely nem a fizikai törvények, hanem minden bizonnyal az Univerzum kezdőfeltételeinek következménye – Squires, 1990, p.19) a mi Világfolyamatunk természetében regresszív, noha megfigyelhetünk benne progresszív jelenségeket is, mint például a táguló kozmikus teret, az Univerzum egyfajta egyensúly-teremtését a szétrepülés és az összeroppanás tendenciái között (ibid, p.66). Válasszuk vizsgálataink tárgyának a regresszív Univerzumot. Akármit is értünk a Megnyilvánulás alatt, annak feltétele, hogy az Aktivitás megvezesse önmagát. Egyre inkább korlátozó perem- és határfeltételek mellett a tökéletes, de peremfeltételei által már regresszív pályára állított ős-Aktivitás legalább egyvalami mentén kell, hogy változzék, vagyis legkevesebb egydimenziójú kibontakozását jelenti az eredeti potenciáljának. Az Aktivitás változása ennek folyamán folytonos, és — mint megállapítottuk — dinamikai kibontakozása egy a törvények által meghatározott rekurzív haladvány, ha úgy tetszik saját egymásba ágyazott állapot- vagy művelet-másolatainak véges sora. Azt a tételt, hogy az eredeti potenciál kibontakozása legkevesebb egydimenziójú (1-D) kell, hogy legyen a Linearitás törvényeként értelmezhetjük. Amennyiben a │Meg-Nem-Nyilvánulás & Megnyilvánulás> viszony-párból a peremfeltételei közé szorított, de megnyilvánulni képes ős-Aktivitás tendenciájában lineáris és egyre korlátozottabb, vagyis egyre végesebb, úgy a peremfeltételeken kívüli, s megnyilvánulni nem képes ős-Aktivitás jellegében nemlineáris és végtelen; s ha a Végtelen a nemlineáris Meg-Nem-Nyilvánulás szinonimája, akkor a Megnyilvánulás nem más, mint a Végtelen Aktivitás önmaga linearizálása Végességéhez való tendálása által. A megnyilvánulni képes ős-Aktivitás potenciáljának kibontakozását tehát olyan folyamatnak kell tekintenem, amely

• α és ω perem- és határfeltételekkel ki van jelölve, és velük együtt, rajtuk keresztül érvényesül (ha számolunk a kezdő α-val, akkor a befejező ω-val is számolnunk kell!);

• mint entitás, a Világfolyamat a peremfeltételei által határolt egységes egész;

• az ős-Aktivitás kibontakozásának kezdetét és végét a kiinduló Véges Végtelensége és a záró Végtelen Végessége szabják meg (az α és ω, mint peremfeltételek ezt jelzik);

• jellegében a Világfolyamatunk egésze nem más, mint a nemlinearitás linearizálása, a végtelenség végesítése;

A Világfolyamat kibontakozása szükségszerűen az operátorok kettősségeire, illetve az operátorokhoz köthető realizálás eseményeire tagolódik, melyek irányultságukban mind │α & ω>,  mind │ω & α> lefolyásúak lehetnek. Azt szoktuk mondani, hogy az események determináltak; és ez így is van, ha azt tartjuk szem előtt, hogy az esemény kezdete és vége egymáshoz képest rögzített viszonyforma, vagyis minden történésnél az α és az ω egyszerre jelölődnek ki egyazon törvényszerűség szerint. Az ilyen determináltságnak azonban semmi köze nincs a fatalizmushoz, az ember tevékenységének valóban antropomorf magyarázatához. Az esemény operátor-szerkezete — a Világfolyamat is egy esemény — és ilyenformán a determináltsága a törvényszerűségnek köszönhetően a „Hogyan?” állandóságát képviseli ebben a folyton változó Világban, ennek a dinamikus állandóságnak azonban édeskevés köze van a „Mi?” statikus szabadságához.

Az Esemény a Megnyilvánulás „hogyan”-ja, az Aktivitás végtelenségének és nemlinearitásának sorvadása, önátalakítása, önmaga megvezetése, korlátozása, önmagára alkalmazott megszorító hatása által. Ezt a hatás-mechanizmusát nevezem ÉS-Törvénynek. Niels Bohr dán fizikus, a kvantumfizika szülőatyjának komplementaritás elvével egybehangzó ÉS-Törvény kimondja, hogy ami műveletként megnyilvánul, az mindig kettősségként nyilvánul meg: egyik eleme tagadja, de egyben teljessé egészíti ki a másikat, s a kettő elválaszthatatlan egymástól. A Megnyilvánulás tehát műveleti réteg-szerkezetet hoz létre, miközben a réteg két határoló felülete között ott az & operátora. Ha Végtelenség, akkor Végesség is; ha nemlinearitás, akkor linearitás is; ha α, akkor ω is; ha (1-D), akkor (2-D) is. Miközben minden esetben, a műveleti kettőségben ott a folyamat irányultsága, determináltsága is. Az Aktivitás végesítése │A₁ & A₂> átalakulással jár, ahol az Aktivitás A₁ és A₂ alakzatai egymással szoros korrelációban vannak, viszonyformájuk rögzült, kettősségként determinált. Az egyik aktív, a másik meg passzív aktivitása ugyanannak a megnyilvánulásnak. Viszonyulásuk nem véletlen, hanem parancsoló szükségszerűség, a történés peremfeltételeinek egyenes következménye. Ékes példája az ilyen rétegszerkezetű kettősségnek a sejtmembrán, amely a rétegtulajdonságának köszönhetően egyirányú áteresztőképességgel rendelkezik, szintúgy, mint a Világfolyamat │α & ω> rétegszerkezete. A rétegszerkezet és egyben az ÉS-Törvény leglátványosabb példája azonban a hologram.

Gábor Dénes optikai jelenségként, a fény tulajdonságaként fedezte fel a hologramot, amely a szuperpozíció elvéhez kötődik: a monochromatikus sík-hullámok (megvilágító és referencia fénynyalábok) azon tulajdonsága, hogy azonos paramétereik (frekvencia), de eltérő irányultságuk esetén, mintegy összeadódva, teret alkotnak. Az ilyen koherens fényhullámok interferenciája fotólemezre fényképezhető, mely lemez — koherens referencia fénnyel megvilágítva — térbeli állóhullámot ébreszt. A lemezréteg előtti A₁ Aktivitás és a lemezréteg utáni A₂ Aktivitás szoros Λ=λ⁄sinβ korrelációban van egymással (Λ, λ hullámhosszak; β a két fénynyaláb közti szög). Ezt a korrelációt a fotólemez rétegszerkezetének szokás tulajdonítani. Ilyenformán a hologram — véleményem szerint — inkább az aktivitás-áramban leképezett réteg (Aktivitás-különbség vagy inkább viszony), semmint a fény tulajdonsága; a történés a réteg két felületének, mint peremfeltételeknek a függvénye. Ezt mondja ki tulajdonképpen a kvantumfizika holografikus elve is (Talbot, 2003): a téregységben történtek elválaszthatatlanok a történés perem- és határfeltételeitől. Vagyis — más szavakkal — az Aktivitást az önmagára hatása vezeti meg kibontakozása során, ez kibontakozásának feltétele. Gerardus ’tHooft (Nobel díj, 1999) és Leonard Susskind fizikusok által meghatározott és a kozmológiában, fizikában, pszichológiában stb. egyre inkább hódító „Holografikus Elv” kimondja, hogy „egy téregységen belüli, determinált állapotaival leírható történés szabadsági fokairól szóló információ kivetíthető a téregységet határoló felületre” (’tHooft, 1971). A (folyamat)objektumnak ezt a behatároló felületét vetítővászonnak (screen) is nevezhetjük. Ezek a felületek, mint metszetek hordozzák annak a folyamatnak a hologramját, amely az objektum mélységében végbemegy. Ilyenformán az Univerzum is egy hologram (Susskind, 1995), vagyis saját perem- és határfeltételeire „felírt” információval zajló folyamat, és mint ilyen izomorf képződmény.

Az ÉS-Törvény értelmében a │Peremfeltétel & Történés> és │Történés & Peremfeltétel> csak együtt értelmezhetők, mint két komplementer ciklus folytonossági egysége. Minden történés az Aktivitásnak a saját perem- és határfeltételei által determinált kibontakozása, mely a ciklus befejeztével nem ér véget, hanem a Folytonosság törvénye értelmében létrehozza, felírja a következő ciklus perem- és határfeltételeit, mint az elkövetkező történés elengedhetetlen feltételét, vagyis külső változtató gradiensét. Ahhoz, hogy a ciklus működjék, saját perem- és határfeltételekkel kell rendelkeznie; s ahhoz, hogy a következő ciklus is működjék, az előzőnek létre kell hoznia, fel kell írnia annak perem- és határfeltételeit. Sőt, ahhoz, hogy az előző működjék, rendelkeznie kell már a következő ciklus peremfeltételeivel. Vagyis az ÉS-Törvény értelmében a kibontakozás, a megnyilvánulások sora diverzifikációval jár törvényszerűen, megállíthatatlan sokasodást indít el. A diverzifikáció akár a regresszív, akár pedig a progresszív Világfolyamatnak jellemző kísérő jelensége.

Súlyos ellentmondással találtuk szemben magunkat: a komplementer kettősség, ha teljesen magára zárul (kiinduló pozíciójába tér vissza), megbontja az Aktivitás egységét. Az ÉS-Törvény ellentmondani látszik a Folytonosság törvényének, a Folytonosság követelménye pedig ilyenformán ellentmond az ÉS-Törvénynek megfelelő  kettősség egyensúlyának. Úgy is mondhatnám, hogy a linearizálódással sérül a nemlineáris Totalitás. Márpedig az tartósan nem sérülhet. Pontosabban, sérülhet elvben, de akkor megszűnik a Totalitás megnyilvánulása, az addig kibontakozott Világ pedig összeroppan, vagy felrobban. Ez minden bizonnyal számtalanszor meg is történt. A megbomlott egyensúly ellenben helyre is állhat, méghozzá az Egésznek önmagára való meghatározott visszahatásával. A regresszív Világfolyamatunk is az ω-hoz tart, de addig is leírható a folytonos egyensúly-teremtés hullámfüggvénye segítségével, ami azt jelenti, hogy az egység megbomlását periodikusan követi annak helyreállítása. Az abszolút szimmetria vagy a tökéletes egyensúly nyilván nem sajátja a regresszív Világfolyamatunknak, de tökéletlenül is bizonyos mértékben tartani képes az egyensúlyát, ami azt jelenti, hogy a Világfolyamatnak olyan visszahatásra sikerült rátalálnia, amely „időszakosan” lehetővé teszi az önfenntartását. Az ilyen Világfolyamatban az Aktivitásnak tehát úgy kell önmagára hatnia Megnyilvánulása során, hogy a szétesés, a diverzifikáció közepette is képes maradjon önmaga egységének, integrációjának — ha nem is teljes, de hosszabb-rövidebb önfenntartásához elegendő — helyreállítására. A differenciálódás beindítja az integrációt, az pedig létrehozza a dinamikus egyensúlyhoz kötött önfenntartás lehetőségét, noha az Önfenntartás állandósága ellentmondani látszik a folytonos változás premisszájának.

Az Önfenntartásra képes Világfolyamat dinamikus egyensúlya fennáll, ha — mint megállapítottuk — potenciáljának kibontakozása legalább egy változó mentén folytonos, vagyis ha a megnyilvánulása legkevesebb egydimenziójú (1-D). Az ÉS-Törvény azt is jelenti, hogy minden változás komplementer viszonyformaként fogalmazódik meg, mint │Meg-Nem-Nyilvánulás & Megnyilvánulás>, │Végtelen & Véges>, │Nemlineáris & Lineáris> és │Peremfeltétel & Történés>. Ilyenformán, az (1-D) kibontakozás — bármennyire egydimenziójú ez esetben a változás — sem lehet ettől eltérő viszonyforma. Sőt, minden kibontakozásnak vagy eseménynek, mint rögzített, az önfenntartást éppen lehetővé tevő viszonyformának meg kell felelnie az ÉS-Törvénynek, és ki kell fejeznie ezeket az egymást kizáró, de ugyanakkor egymást teljességgé kiegészítő viszonyokat mint aránypárokat. Az (1-D) kibontakozásban is szerepelnie kell mind a linearitásnak, mind a nemlinearitásnak, végességnek és végtelenségnek egyaránt. Ráadásul úgy, hogy végessége és linearitása megnyilvánul, megfigyelhető, mérhető, végtelensége és nemlinearitása viszont nem, de éppen annyira szereplője a történésnek, mint a megnyilvánuló része. A történést jó esetben megfigyelhetjük, a peremfeltételeit azonban általában bajosan.

A dolgok megfogalmazása

 Itt az ideje, hogy az eddigieknél pontosabban határozzuk meg a „viszonyforma” jelentését. Az előzőekben — minden megnyilvánulás híján is — a „viszonyforma” az operátorok közötti kötött, rögzített egymáshoz viszonyulásukat fejezte ki, mint például a │ב  → ג → ד> vagy az │α & ω>. Mint megállapítottuk, e viszonyulásnak éppen lehetővé kell tennie az önfenntartást, vagyis ha a viszonyulás változik is, azt csak bizonyos szűk határok között teheti az önfenntartás veszélyeztetése nélkül. Az önfenntartás az elsődleges követelmény a viszonyforma állandóságához képest, vagyis bizonyos határok között az utóbbi módosulhat az elsődleges követelmény megőrzése végett (a Módosulás is perem- és határfeltételekkel bíró történés, melynek során az önfenntartás viszonyformát vált).  Megnyilvánulásnál a változás komplementer kettősségekben megy végbe a diverzifikáció folyamatának determináltsága, valamint a ciklusok szekvenciája mellett. A „viszonyformát” a megnyilvánulás során is a cikluson belüli operátorok, valamint az operátor-ciklusok közti rögzített egymáshoz viszonyulás jelenti, mint a már említett │Végtelen & Véges>, │Nemlineáris & Lineáris>, │Peremfeltétel & Történés> vagy │A₁ & A₂>. Mint már megállapítottuk, a kibontakozás nem más, mint a Végesség és a Linearitás fokozódásának irányába mutató, egyre „végesebbé” váló Aktivitás-manifesztációk, az Aktivitás saját, egymásba ágyazott állapot-másolatainak véges sora. És ez a rekurzív haladvány minden egyes ciklusánál, lépésénél, de egészében is mindig „visszautal” a Meg-Nem-Nyilvánulásra, a Végtelenre, a Nemlinearitásra, a Peremfeltételekre, a Tökéletes ős-Aktivitásra, vagyis az eredethez, az őselvekhez igazítja önmagát. A „viszonyforma” tehát nem csak az operátorok, illetve a ciklusok közötti átalakulási rögzültségre, hanem az (1-D) » (2-D) » (4-D) kibontakozás rekurzív haladványának egészére jellemző transzformációs szabály. Az (1-D) és a vele komplementer (2-D) megnyilvánulások, illetve a (4-D) Történés egyéni kibontakozásukban is rekurzív haladványt képeznek, és a haladványok mindegyike egyazon matematikai szabálynak eleget tevő, azonos jellegű sorokat jelent. Ez a transzformációs szabály a „viszonyforma” valódi jelentése, a történések mögötti törvényszerűségek hatása. Amennyiben matematikai transzformációs szabálynak tartjuk a „viszonyformát”, úgy a diverzifikációval járó kibontakozás leírásának három módja kínálkozik: algebrai, geometriai, és topológiai.

Algebrainak nevezhetem a sokasodással járó átalakulást, ha a rekurzív sor elemeit darabra veszem. Ez esetben az a_x elem kötött komplementer viszonyformát alkot a mindenkori {a₁…a_n} már képződött halmazzal. Az a_x véges, vagyis diszkrét, míg az {a₁…a_n} végtelenhez tartó cantori halmazt képez, feltéve, hogy a végességek száma folytonosan növekszik. A cantori halmaz ilyenformán nem diszkrét, nemlineáris teljességet képez a vele ellentmondásban megnyilvánuló komplementer diszkrét elemmel szemben. És még egy jellegzetessége az algebrai viszonyformának: az a_x elem és az {a₁…a_n} halmaz viszonya kifejezhető valószínűségi függvénnyel, noha egyikük képződése sem nevezhető véletlennek. A folyamat determináltsága azt jelenti, hogy a valószínűségi függvénynek ez esetben nincs köze a véletlenhez.

Amennyiben az Aktivitás folytonosságát elkülönülésével megszakítani látszó a_x elemet „diszkrétnek” nevezem, úgy a vele komplementer módon megfogalmazódó, diszkrétségét tagadó, az Aktivitás folytonosságát viszonyformájával helyreállító cantori halmazt „elkentnek” (non-linearity) vagy disszipatívnak kell tekintenem. Az Elkentség és a Diszkrétség a diverzifikációval járó kibontakozásnak egymást kiegészítő, de minőségileg eltérő oldalai (2. ábra).

2. ábra
A kibontakozás fázisai

Az Elkent Megnyilvánulás legalább annyira része a realitásnak, mint a Diszkrét Megnyilvánulás, s ráadásul elszakíthatatlan kiegészítői egymásnak. Az ÉS-Törvény értelmében ez minden Esemény vagy Történés kibontakozására áll. A mező-, tér-, illetve hullám-természetű megnyilvánulás együtt jár a részecske elkülönülésével. Érzékelésünk lehetővé teszi, hogy könnyedén megfigyeljük a diszkrét részecskék komplexumait, de nehezünkre esik, vagy egyáltalán nem vagyunk képesek felfogni az elkentség megnyilvánulását. A kvantumfizika ráébresztett bennünket az „elkentség-diszkrétség” kettősségének valóságára, bár a „waving”, vagyis a „hullámság” mibenléte ettől még nem vált számunkra láthatóvá. Pedig a 2. ábra is figyelmeztet: Világfolyamatunk megnyilvánulásában felerészben elkent, felerészben pedig diszkrét. Mindennek tetejébe, a látható „diszkrétség” definiálása nehezebbnek tűnik a nem látható „elkentség” mibenlétének megfogalmazásánál.

Vegyük sorra a Történés megnyilvánulási viszonyformáit (2., 3. ábrák) a szokott fizikai leírásuk szerint; pontosabban, tegyük kínálkozó helyükre az ismert fizikai jelenségeket:

A Történés első (1-D)  fázisának megnyilvánulási viszonyformája:

• „P_e” — diszkrét kijelölődés, elkent szingularitás (ilyenformán befelé végtelen), erő(pont)vektor.

A Történés második (2-D) fázisának megnyilvánulási viszonyformái:

1. „Elkent” — erő-dinamika, „hullámság” elő-erőtere (Bohm - de Broglie field), „vektorság”, teleologikus tevékenység lehetősége (pl. koncentráció);

2. „Diszkrét” — erő-statika, „húrság” elő-erőtere, pulzáló „formaság”, irányultsággal bíró mozgás lehetősége.

A Történés harmadik (4-D) fázisának (2. ábra), első szintjének (3. ábra) megnyilvánulási viszonyformái:

1. „Elkent-elkent” — (elektromos) erőtér, vektoriális tangenciális (a Pontba érintőlegesen befutó) Erő, erővektorokra bontható;

2. „Elkent-diszkrét” — (gravitációs, pontba vonzó) erőtér, vektoriális axiális (a Pontba radiálisan befutó) Erő, erővektorokra nem bontható;

3. „Diszkrét-elkent” — (mágneses) erőtér, vektoriális tangenciális Forma-erő, erővektorokra bontható;

4. „Diszkrét-diszkrét” — (anyagi részecske) „erőtér”, nem-vektoriális radiális Forma-erő, erővektorokra nem bontható.

A folytonos változás premisszája mellett Diszkrét Megnyilvánulásnak azt a viszonyformát kell neveznem, amely az Aktivitás Folytonosságát belső tartalmával képviseli, míg külsőleg, vagyis kölcsönhatásában véges, diszkrét, nem folytonos. Ez azt jelenti, hogy minden megnyilvánulás meghatározott lokális Véges/Végtelen arányt is képvisel, illetve megjelenít; kifelé véges, befelé végtelen; kifelé lineáris, befelé nemlineáris; kifelé passzív tárgy, befelé aktív energia, vagyis irányultsággal rendelkező potenciális aktivitás-különbség; kifelé skaláris, befelé vektoriális paraméterekkel bír. Minden megnyilvánulás erő-jellegű, ha Erőnek a Történés kibontakozását, következő fázisát alakító hatását nevezem, amely a Folytonosság törvénye értelmében komplementer viszonyforma-teremtést, vagyis kölcsönhatást jelent. A már megnyilvánult viszonyforma mintegy ráerőlteti (antropomorfizmus) saját jellegét a következő fázisra. Négy kezdő erőről, illetve alapkölcsönhatásról tudunk: elektromágneses, gravitációs, gyenge és erős. Ebben a sorrendben felelnek meg a harmadik fázis felsorolt 1.÷4. megnyilvánulási viszonyformáinak. Ha figyelembe vesszük, hogy az alapkölcsönhatások észlelése is kölcsönhatás, érthető, miért nevezi a fizika „elektromágnesesnek” az „elektromos” erőt (hisz’ csak elektromágnesesnek észlelheti). Weinberg és Salam 1967-ben bemutatták, hogy az elektromágneses és a gyenge erők egy u.n. „elektrogyenge” erőnek két eltérő megnyilvánulása (Poundstone, 1985, p.144). Az „erős” kölcsönhatás pedig az, amely a kvarkokat protonokká és neutronokká köti össze, s tartja egyben azokat az atommagban (Ibid, p.145). 

Kölcsönhatásról akkor beszélhetünk, ha „ellentmondás” van jelen (ez is antropomorfizmus), vagyis amikor a dinamika és a statika ágai állítják be egymás fázisait; mondhatnám legalább egy egybeeső vektor, dimenzió mentén kontaktusra lépnek, illetve közvetve hatnak egymásra. A „Tömeg” jelenségét például bizonyára az a kölcsönhatás hozza létre, amely az elkent gravitációs és a diszkrét anyagi megnyilvánulások (2.↔4.) között tapasztalható (annyiféle „anyagot” kellene tehát megkülönböztetnünk, ahány erővektor variációja, szintje lehet a gravitációnak). „Formá”-nak az erők kölcsönhatásával kiadódó olyan zártságot tekinthetünk, amely viszonylagos statikus állandóságként dinamikusan változó tartalomnak adhat helyet. „Elektromágneses tér” pedig az elektromos vektoriális erő és a mágneses vektoriális Forma-erő közötti kölcsönhatásnál (1.↔3.) figyelhető meg. Az önmagára hatás pedig a zártság, a Végtelenség korlátozásának fokát jelenti. („A zártság zártságának belsejében, a Végtelen alászállásának kezdeténél… „ – Zohár, Berésith, 1997, p.53). A Pe Pont a maga szinguláris zártságával, de (1-D) elkentségével minden Esemény kiinduló és visszatérő eleme vagy inkább fázisa; az abszolút ős-Aktivitást képviseli a kibontakozás megnyilvánulásaiban, „a pont széthajtogatódásában” (Ibid, p.47). A Pont utáni Aktivitás-különbségeket Energiának nevezhetjük, ha „mennyiségileg” kívánjuk kifejezni a lokális változást, és Algoritmusnak, ha a strukturálódásban „minőségi” különbséget teszünk. A Pe szinguláris zártságnál is megkülönböztethetjük a Pont (inkább talán Pontságnak – Singularity - kellene neveznem) belső elkent, vagyis képesség-jellegű strukturálási algoritmus-tartalmát, valamint a külső diszkrét burok-algoritmusát, amely a Véges Végtelent érvényesíti a következő fázisokban. Az ellen-Pont esetében diszkrét a belső, és elkent a külső forma-viszony. „Mindegyik világ ezen őselv szerint formáltatott… mindegyik kéreg és héj agyat és velejét rejt és véd… burka egyik a másiknak… így egymásban egyik a másiknak kérge és héja, és megint” (Ibid, p.47).

Az Egység még nem rendszer; az Egység a Világfolyamat egészének alapjellemzője. „Az egység uralkodik…” (Széfer Jecirach, 1997, p.134). Zárt rendszernek a „pontság” olyan determinisztikus képződményét, automatizmusát tekinthetjük, amelynél az algoritmus-ciklusok a végső fázist többé-kevésbé a kiinduló fázisba juttatják vissza. Nyitott az a zárt rendszer, amely a regresszió ellensúlyozására e mellett pótlólagos be- és kibocsátással rendelkezik (input-output). Funkcionális az a nyitott és teleológiainak nevezhető rendszer, amelynél determinált kibontakozásának, működésének automatizmusát biztosító algoritmus-lánca fokozni képes a regresszió ellensúlyozását, vagyis fejleszteni is tudja ezt a képességét.

A Világfolyamat megismerésének a mai ember által előnyben részesített módja a dolgok fizikai leírása; ez felel meg leginkább lineáris logikánk adottságainak és követelményeinek. Gondolom, a dolgok nem kevésbé logikus, de a fizikaitól eltérő interpretációját sem ártana megtalálnunk már csak kontrollképpen is. Esetünkben a folytonos változás alkalmazott premisszája, az ÉS-, valamint a Folytonossági Törvény révén a dolgok a megfogalmazásukkal, vagyis a helyes vélekedés visszahatása által — úgy tűnik — a helyükre esnek, legalábbis ami a Történés fizikai leírását illeti. Ha a dolgok nem esnének a helyükre, az számomra annak a bizonyítéka lenne, hogy vélekedésünk helytelen. Nem zárhatjuk ki tehát, hogy az Aktivitás általunk esetleg rossz irányba vezeti meg önmagát. Ha ez egyáltalán előfordulhat, a Hiba nem csupán elméletileg lehetséges, de rendszeresen előforduló eleme kell, hogy legyen a Világfolyamatnak. Szükségünk van tehát a kontrollra! Annál is inkább, mert ilyenformán a Hiba — ha nem lépnek közbe — csak halmozódhat. A Világfolyamat sem nélkülözheti szerintem a kontrollt, mint ahogy mi sem nélkülözhetjük azt a Világról alkotott vélekedésünkben. Néhány következtetésünk — például az, hogy a dolgoknak lehet egyszerre elkent vektoriális burkolata és diszkrét skaláris tartalma, vagy fordítva — máris ellenőrzés után kiált. Mint ahogy az is, hogy az & operátor, vagyis a P_e elkent szingularitás átmenetet képez az elkent és a diszkrét dolgok között, azaz mintegy transzformációs szabályt jelenít meg számunkra.

A kvantumelméletben a transzformációs szabály létére a Shimura-Taniyama-Weil sejtés utalt 1955 óta (Lang, 1995) mindaddig, míg napjainkban e feltevés bizonyítást nem nyert (Dermon, 1999). (Érdekes megjegyezni, hogy ez a tétel hatékony eszköznek bizonyult egyúttal Pierre de Fermat, 1601-1665, híres „megoldhatatlan utolsó tételének” bizonyításánál is: Xⁿ + Yⁿ ≠ Zⁿ, ha n>2). Az eredetileg tisztán matematikai STW-sejtés azt állítja, hogy minden elliptikus (1-D) görbe moduláris, vagyis megfelel egy meghatározott (4-D) moduláris függvénynek. Méghozzá azért felelnek meg egymásnak ezek a teljesen különböző matematikai objektumok, mert egyazon matematikai sorba fejthetők. Vagyis azonos a kibontakozásuk. A konform térelméleti moduláris függvény tulajdonképpen a Történés harmadik fázisának (2. ábra), háromszintűségének (3. ábra) megnyilvánulási viszonyformáit fejezi ki; maximálisan lehetséges szimmetriával bír, bármely irányba transzformálható (elmozdítható), tükröztethető, forgatható, részei helyet cserélhetnek, de függvényként (megnyilvánulásként) mégis változatlan marad. Az ’tHooft-Susskind kvantumfizikai Holografikus Elv értelmében a Történés 3+1 operátoros algoritmusát a (2-D) perem- és határfeltételei, illetve az azok által képviselt T = π∙a∙b „érvényességi tartomány” determinálja; a (4-D) kibontakozását a (2-D) érvényesíti. Értelemszerűen, a (2-D) Történést az (1-D) peremfeltétele kell, hogy determinálja, ahol (1-D) elliptikus görbe, amely a (2-D) sík ellipszisét veszi körül. Vagyis minden szférikus 3+1 Történésnek ellipszis az érvényességi tartománya, annak viszont érvényességi húrja az azt behatároló elliptikus görbe. Mivel minden Történés │Nemlineáris & Lineáris> viszonyformát is jelent, a nemlinearitás hatása (1-D)-nél elliptikus görbét, (2-D)-nél sík-ellipszist, (4-D)-nél szférát, ellipszoidot kényszerít a linearitásra. A Holografikus Elv pedig ilyenformán egyben a (1-D)»(2-D)»(4-D) transzformáció szabálya is.

Az (1-D) világa tulajdonképpen nem nevezhető történésnek; egyfajta pontszerűvé csavart húr vagy inkább cső, mely viszonyformáival (rétegszerkezetével) elindítója annak az öt megnyilvánító algoritmusnak, amely végül is a három fázisból (szintből) álló megnyilvánulási vagy történési ciklust kihozza (3. ábra). Az elliptikus (1-D) görbe tehát a háromszintű Történés első szintjén a történés realizálódását megelőzően kijelölődő moduláris funkció megfogalmazódását jelenti.

3. ábra
Az Esemény háromszintű realizálódása

A pontszerűvé csavart húr először kifelé a diszkrét kijelölést, befelé pedig az Elkent Szingularitást „tolja ki” magából, mint a megnyilvánulás kezdőpontját. Majd a számára elkent elsőhöz képest diszkrét második fázis (a felette lévő szint számára elkent, vagyis „nem látszik”, mint ahogy az elektron pályája is csak elkentségében látható a mi szintünkről) diszkrét és elkent erőpárja következik. S végül a számára elkent másodikhoz képest diszkrét harmadik fázis négy alaperejének megjelenítésével a realizáció szintje. Ezek közül a két belső alaperőnek elkent-diszkrét rétegszerkezetet kell alkotnia, vagyis szétválaszthatatlanok egymástól (3. ábra).

Minden Történés három szintből áll tehát, három szinten valósul meg, pontosabban háromszintűre építi fel magát, bontakozik ki egyszerre és mégis szekvenciálisan a Pontból. (Ezért le kellene tulajdonképpen mondanunk arról a szokásunkról, hogy a fizikai realizáció szintjét — noha ezt érzékeljük, mert itt történik a legtöbb fizikai kölcsönhatás — elsőnek tekintsük, hiszen az Esemény felépülésében ez a kiadódó harmadik szint (3. ábra). Az összesen hat, pontosabban, három szinten 2+4 erő megszabja a Történés három egymástól elválaszthatatlan szintjét jellemző dimenzióinak a számát. Számuk voltaképp hét, de az (1-D) világa történés nélküli (a Pont, illetve az elliptikus függvény kijelölődését nem vehetjük annak); ez a dimenzió tehát számunkra fiktív marad, rejtett ereje (erőpontvektora) pedig a Pont magára záródását szolgálja.

A sík (2-D) világában az „a” és „b” változók egyesülhetnek és szétválhatnak; viselkedésük mátrix-szerű. Itt lennie kell olyan aktivitásnak, amely egyfajta tevékenységnek tekinthető, de nincs elektromágneses hullám, nincs tehát energia disszipáció sem, nincs sugárzás. Mindez majd a (3+1 D) világ sajátja.

William Hamilton a 19. század angol matematikusa rájött, hogy az (a + i∙b) komplex szám olyan történést ad vissza, amely skaláris és vektoriális változók egymástól elválaszthatatlan együtteseként fogható fel. A Quaternion-algebra szerint a tér-idő teljessége kartéziánus alakjában sem más, mint

és ahol a (t) idő valós, a tér három (x,y,z) vektoriális összetevője pedig imaginárius számok, amit (i,j,k) szorzókkal fejezünk ki. Komplex számokkal már jó előtte is számolt a természettudomány. Gauss — aki bemutatta, hogy a komplex szám geometriai módon is magyarázható — kifogásolta ugyan az „imaginárius” szó szubjektív értelmezhetőségét, de elfogadta azt. Gondolom, Descartes-ra való tekintettel, aki ezt a kifejezést bevezette (előtte az olasz matematikusok inkább a „szofisztikált” szót használták minden pejoratív jelentése nélkül, mint a „valós” mellett megjelenő „másképpen valós”-t). Leonhard Euler is elfogadta, s bevezette az „i” jelölést. Euler volt az, aki bebizonyította, hogy a komplex szám komplex hatványa is komplex szám; a komplex számok párosával összeszorozva harmadik komplex számot adnak ki. Tőle ered a komplex szám trigonometriai formája e^x∙i = cosx + i∙sinx, amelyből levezette a híres Euler-formulát:

e^π∙i  + 1 = 0

Számára ez volt az Isten bizonyítéka, hiszen a képlet a Világegyetemben kétségtelenül szerepet játszó viszonyszámokról, mint állandókról ad tanúbizonyságot. Arthur Cayley levezette, hogy a komplex szám mátrix formában is megadható. Weierstrass pedig azt, hogy a komplex számok a valósoknak egyedüli felcserélhető, kommutatív kiterjesztései. (Nem-kommutatív a szorzat, ha eredménye függ az elemek sorrendjétől; például i∙j = k, de j∙i = −k). Georg Riemann megmutatta, hogy a komplex számok szorzata függvényként felületet alkot, a Riemann-síkot, amelyet — ha forgatjuk — „élnek” rajta a komplex számok, szorzatuk változik, míg a komplex szám-modul (kettősség) állandó marad. Hamilton ezért gondolta, hogy a skaláris t szám nem más, mint az idő, hisz’ váltása esetén is biztosított a Lorentz-átmenet, a tér-koordináták tükröződése. Ez volt a kiinduló pontja Maxwell elektrodinamikájának és Einstein relativitás elméletének. A Quaternion-algebra vezetett el az operátor-számításhoz, s ilyenformán a kvantumfizikához is.

A Szuperszimmetria sérülése

A Hamilton Elv kimondta, hogy az Esemény minden lehetséges kibontakozási útjainak variációs integrálja szélső értéket kell, hogy képezzen. Ez azt is jelentette, hogy a fizika törvényei Lorentz-invariánsak maradnak, vagyis a tér-koordináták szimmetrikus transzformációja, tükröztetése sem változtatja meg például a mozgásegyenleteket. Más szavakkal, a pont-szimmetria mintegy átképezi, átmásolja az egyik esemény-integrált egyazon esemény másik, vele komplementer megnyilvánulásába. A fizika törvénye alatt ilyenkor előszeretettel az energia-megmaradás tapasztalati — s nem levezetett! — elvét értik. Mint tudjuk, energiáról és energia-megmaradásról akkor beszélünk, ha {A:E:I} modell szerint keressük az általában egy Eseményen belüli összefüggéseket, a szimmetria törvényszerűségét. A Szimmetria és a Törvények fennállása közti „mély” összefüggés persze általánosságban igaz (Byer, 1999). Operátorokban való esemény-leírásnál, a folytonos változás premisszája mellett, a Törvények fennállása nem a partikuláris eseményrésznél, hanem a pontszimmetrikus │(3+1) & (3+1)>, vagyis összesen (8-D) kettősségnél, Lorentz-transzformációnál, az │A₁ & A₂> aktivitás-kibontakozásnál figyelhető meg. Mennyiségileg, energiában számolva, az A₁ nem különbözik az A₂-től, mint ahogy a Világfolyamat A_α és A_ω Aktivitása sem különbözhet. Minőségileg azonban az A₂ komplementer párja az A₁–nek, azaz nem csak fékezettebb, de algoritmusában el kell, hogy térjen tőle. Míg az egyik aktívabb, a másik passzívabb eleme a kettősségnek. Mivel az ÉS-Törvény értelmében A₂ és A₁ egymás komplementer párja, minőségileg az A₂ = A₁ esete csak hipotetikus esetként, a valóságtól elvonatkoztatott történés-kettősségben értelmezhető. A kvantumelmélet ezt az ideális esetet nevezi Szuperszimmetriának. Mi pedig nevezzük Esemény-szimmetriának (Action Symmetry) a Szuperszimmetriától való eltérést, amely az ÉS-Törvény értelmében minden valós kettősséget jellemez, s amelyben az A₂ és az A₁ egymást tagadják, egymásnak inverzei, nem lehetnek minőségileg azonosak, de egymásnak mégis szoros kiegészítői és egyforma irányultsággal bírnak, vagyis minőségileg sem térhetnek el egymástól egy meghatározott viszonyszámnál nagyobb mértékben, nem vehetnek fel tetszőleges értéket.

A Szuperszimmetriáról tehát abban a hipotetikus esetben beszélünk, ha nincs megnyilvánulás, de van Pont (a Pontság önmagának a tükröződése). Akkor érvényes az

│_αב_ω  → _ωג_α  → _αד_ω> & │_ωב_α → _αג_ω  → _ωד_α>

operátor-kettősségre, ha az operátorok egymásba kódolása, transzformációja folytonos és végtelenített, miközben az általuk alkotott gyűrűk (1. ábra), mint két tenyér egymásnak tökéletes tükörképei ugyan, mégsem esnek egybe, lévén tökéletes ellentétei egymásnak (ezt nevezik királis szuperszimmetriának). A ב, ג, és ד operátorok a Meg-Nem-Nyilvánulás operátorai, vagyis a véges perem- és határfeltételei közé szorított végtelen Tökéletes ős-Aktivitásé. Az Esemény-szimmetria letéteményese — mint láttuk — az & operátor, vagyis a Pontság a három-három alap-operátor között. „Hét. Három hárommal szemben, és egy az egyensúlyért” (Széfer Jecirach, 1997, p.146).

A P_e Pontról már tudjuk, hogy egy pontszerűvé csavart (1-D) húr; kifelé a megnyilvánulás diszkrét kijelölődése, befelé pedig elkent szingularitás; ugyanakkor erő(pont)vektor, amely a magára záródást szolgálja. Amit tehát könnyedén pontnak nevezünk, az valójában a kibontakozás Történésének igen összetett operátora, az Esemény-szimmetria és a fennmaradás záloga. S mint operátornak, a Pontnak is periodikusnak kell lennie. Vagyis a Pont minden Eseménnyel, az Aktivitás minden megnyilvánulásával ciklikusan magára záródik, magára tükröződik. Egyáltalán nem magától értetődő, hogy a Pont zárt, és az sem, hogy a periodikusan sérülő zártságát egy operátornak kell folyton-folyvást helyre állítania. Fordítva. Az operátornak zárnia kell a Pontot, mondhatnám helyre kell állítania a külső diszkrét burok-algoritmusát, hogy biztosítsa a fennmaradást a Szuperszimmetria sérülésének árán, illetve annak révén is. A fenntarthatóság lényege ugyanis a megelőzés. Nem a Pont sérül, hanem az „ideális” Szuperszimmetria; azért záródik magára mindent megelőzően a Pont, hogy sérüljön a Szuperszimmetria. Vagyis a fennmaradás igényének, a megelőzés algoritmusának meg kellett fogalmazódnia a Pont záródása és a Szuperszimmetria sérülése előtt, ami csak akkor lehetséges, ha a Véges Végtelen linearitás már valamilyen mértékben önfenntartó alakzatot képezett a szférikus kibontakozás ős-Pontja előtt is.

Bár a kvantumelmélet nem számol — legjobb tudomásom szerint — a Lineáris Világgal, tételezzük fel, hogy a Nagy Bumm, vagyis a szférikus pontszerű zártság, az ős-Pont és annak kibontakozása előtt már létezett a Világfolyamatnak valamiféle lineáris önfenntartása. A perem- és határfeltételei közé szorított véges-végtelen Tökéletes ős-Aktivitásban, mint kiinduló viszonyformában ugyanis már benne van a │Nemlinearitás & Linearitás> viszony, ami azt jelenti, hogy a Linearitás a Pont nélküli Világban végtelenként megnyilvánulhatott, miközben magában hordozta a végesség potenciálját. Ez a potenciál természetesen csak az előfeltételek létrejöttével, a Pont magára záródása, az & operátorsága által válik azzá; a Pont záródásával alakul ki a kibontakoztatható potenciál. Nevezzük a Lineáris Világ végtelen lineáris megnyilvánulását vezérlő operátort א-nek („Mindennek kezdete az Alef…” – Zohár, Berésith, 1997, p.53), és lássuk be, hogy az nem sajátja a későbbi pont-szimmetrikus kibontakozásnak. Az א a végtelen Linearitás operátorsága, melynek megelőző radiális operátorként már ott kellett lennie a Pont kibontakozásánál is.  Axiális |ω & α› irányultságában topológiai egységet kellett képeznie az |α & ω› tangenciális Pont-operátorral azért, hogy létrejöjjön a Pont záródása és elinduljon a ב operátorral a kibontakozás („az első fény… a kezdetben Beit betűjének fénye…” – Zohár, Berésith, 1997, p.53). Bevitt, beavatkozó operátorként azonban az א–nek különböznie kellett a magára záródás operátorától. Ha az utóbbi hullám-természetű, a Linearitás operátorsága az ÉS-Törvény értelmében jellegében egyenes vonalú kell, hogy legyen. És ha a tangenciális Pont-operátor, valamint az általa keltett erő a Pontra érintőlegesen befelé hat, úgy a Linearitás axiális א operátora, valamint az általa keltett megelőző erő a Pontból radiálisan kifelé érvényesül.

A Lineáris Világban az ÉS-Törvény értelmében nem számolhatunk pont-szimmetriával, csak réteg- vagy héj kettősséggel. Amennyiben a több végtelen (1-D) líneából, héj-szerkezetű oszlopokból — az oszlop a nemlinearitásnak a linearitásra gyakorolt hatása miatt alakul ki — kiépülő lineáris, de ugyancsak a nemlinearitás hatása miatt szférikusan végtelen kibontakozás egyik fele mondjuk valós, -∞ kónusz (a későbbi α oldal), úgy a másik oldala imaginárius, +∞ piramis (a későbbi ω oldal) kellett, hogy legyen. Miközben mindkét oldalnak egyazon (2-D) sík-szerkezetből kellett kibontakoznia, mint perem- és határfeltételeiből. A (2-D) sík-szerkezet is legalább hármas nulla-síkot képezhetett: imaginárius négyszöget, valós kört, s köztük valamiféle kettős átmenetet (mondjuk, négylevelű lóherét, vagy kettős kereszteződő ellipszist). Adva lehetett tehát a fenntarthatóságnak egyfajta kezdetleges és vadul vergődő lineáris képződménye, melynek egyik (regresszív) oldala önfenntartásra törekedhetett valamiféle beavatkozással — az {A:E:I} modell nyelvezetén szólva, a maximális entrópia elérésének igényével —, míg a másik (progresszív) oldalának működése robbanásokból állt. A kontroll kijelölődése azonban mindkét oldalon az automatizmusuk törekvése, trendje, igénye kellett, hogy legyen. A primitív kontroll szerepét játszhatta valamennyire az elkent línea is, a kezdetleges lineáris sokoszlopos képződmény tengelye. Ráadásul, az ÉS-Törvény sem engedhette meg tartósan a tengely-szimmetriát. A Folytonosság követelménye, a fenntarthatóság igénye, vezetett el minden bizonnyal végül is a pont-szimmetriához, mint szerkezeti kompromisszumhoz a törvényszerű Folytonosság kedvéért, mondhatnám a lineáris Világ önfeladásához. És ha így volt, a pont-szimmetrikus Világunkat az ellentmondásával együtt a lineáris Világ, az önmegvezető, a fenntarthatóságot megelőzéssel biztosító  א operátor teremtette mintegy kívülről. „Vannak jelei annak, hogy a világ az egyesben megteremtetett. Mert annak előtte a világ az egyetemesben állt, majd az egyetemes visszatért, hogy egyetemes-egyes-egyetemessé váljon” (Zohár, Berésith, 1997, p.43).

Az átváltás tengely-szimmetrikusról pont-szimmetrikus Világfolyamatra feltételezem egyszeri és visszafordíthatatlan esemény volt, bár sikertelen próbálkozás több is lehetett. A pont-szimmetrikus Világfolyamat megfogalmazódása a Pont záródása által azonban már bizonyosan minden elkövetkező Történésnek sajátja volt és maradt. Világunk minden egyes történésében újra kell, hogy fogalmazódjék a Pont magára záródása által. Az ÉS-Törvény értelmében azonban minden egyes alkalommal meg kell fogalmazódnia a Nem-Világnak is mint ellen-Pontnak. Az egyik a regresszív önfenntartást és koncentrációt, a másik az agresszív önpusztítást és szétrobbanást képviseli, de lévén komplementer kiegészítői egymásnak, a két Pont mintegy fluktuál egymásba, egyik sem szabadulhat teljesen a másik minőségétől. Azt, hogy dinamikájában csak egy Pont-kontroll maradt fenn, annak köszönhetjük, hogy a Világunk Pont-megfogalmazódása │Valós & Imaginárius> kettősként, vagyis valós burokkal és imaginárius belső tartalommal, míg a Nem-Világé │Imaginárius & Valós> kettősként, vagyis imaginárius burokkal és valós belső tartalommal történt. Hiába van tele agresszív, gerjedő, robbanó aktivitással a Nem-Világ imaginárius, kölcsönhatásra nem képes burka, elpattan, mint a láthatatlan szappanbuborék, hogy fluktuációjával, kifordulásával minden egyes Eseménynél újra és újra elindítsa a Világunk folyton sérülő pont-szimmetriájának helyreállítását.

 Jelöljük az egyszerűség kedvéért a Pont magára záródásának rejtett vagy virtuális algoritmusát 0-nak. Valójában ez az algoritmus az א megelőző magára záró beavatkozásának, a „jövőnek” a „jelen”-re való periodikus pozitív visszacsatolásának a következménye, amely a „jelen” részévé teszi az ilyenformán gerjesztő, hatványozó hatású 0-t. A Pont mint átfordító & operátor tehát a folytonos megelőző egyensúly-teremtés, az egység, a Teljesség megbomlásának elejét vevő periodikus elhárítása a járulékos 0 operátorból, a Nemlinearitás három egymásba forduló operátorából, valamint a Linearitás operátorából, a kibontakozás leendő operátor-szerkezetéből tevődik össze:

„Öt öttel szemben, és az egység részei középen egybeesnek” (Széfer Jecirach, p. 133).

Amennyiben a bal fele az operátor-átmenetnek imaginárius, rejtett, kölcsönhatásra nem lépő, úgy a jobb fele valós, kölcsönhatásra ébresztett erővel rendelkező, megnyilvánuló oldal. Vagyis ez az operátor-sor sem más, mint a rétegszerű │Imaginárius & Valós> egymásban-kódoltság átmenete, kifordulása, az egymásnak ellentmondó, komplementer dolgok dinamikus topológiai egysége. Nem árt még egyszer megjegyezni, hogy az Imaginárius oldal nem képzelgés, nem sérülése, nem virtuális tükörképe a Valósnak, hanem a Valóssal azonos jogú tényezője a Teljességnek és minden Történésének.  A Kontroll, a folyamat „kézbentartása” a „jelenből” ítélve a Ponté, valójában azonban a „jövő” visszacsatolásával, a megelőzéssel uralkodó operatív  א-é. 

A Szuperszimmetria sérülése, a Megnyilvánulás kettős Történése, vagyis a Világfolyamatunk minden egyes Eseménye (4. ábra) egymásnak feltételéül szolgáló két antipódust, egymásnak ellentétét képező — Püthagorasz elnevezésével — antihton operatív beavatkozót kapcsol megbonthatatlan ‹א↔א′| topológiai egységbe. Az ÉS-Törvény értelmében, ha az א operátor imaginárius, nem-lineáris (örvény, illetve síkban kiterítve spirál), tangenciális és |α & ω› irányultságú, úgy az א′ operátor valós, lineáris, radiális és ‹α & ω| irányultságú. Helyük az Elkent Szingularitás, dimenziójuk (1-D), formájuk húr, de mivel az ÉS-Törvény értelmében nem lehetnek egyformák, eltérő (2-D) sík-idomokként bontakoznak ki, mint előfeltételek. Mindkét operátor rendeltetése az önfenntartás, de együttes hatásuk időszakos, „életük” véges; a sérült Szimmetria rekurzív és általában regresszív, véges történés-sort indít el. „Életük” abból áll, hogy amit az egyik megelőző beavatkozással megszab, azt a másik kibontakozásával valóra váltja, hogy a Pont záródjék magára, s ezzel a Szuperszimmetria egy újabb sérülésével világra jöjjön az újabb „élet”, ne szakadjon meg az önfenntartás stafétája. A Holografikus Elv értelmében minden változásuk a perem- és határfeltételek módosítását, egy vetítővászonra (screen-re) való felírását, s ezzel mintegy átírását is jelenti (4. ábra). Sérülésük esetén összeesnek (kollapszus), de a regresszív peremfeltételek miatt sérülés nélkül is összeomláshoz tartanak. Visszacsatolással viszonylagos fennmaradáshoz jutnak, noha a kibontakozási soruk mindenképpen véges. A kibontakozási sor befejeződése azonban — noha elkerülhetetlen — mégsem teljes és végleges, folytatás nélküli esemény, hiszen éppen ezzel zárják magára a Pontot, vagyis újra fogalmazzák a peremfeltételüket, amivel egy újabb esemény-sort indítanak el. Ezzel a következő kibontakozástól visszacsatolt megelőző beavatkozással dinamikus egyensúlyban, a folytonos önvezérlés és önváltoztatás dinamikus állapotában tartják a Világfolyamatot.

4. ábra
A א-א′ topológiai egysége Szuperszimmetria sérülése esetén

A fejlődés elve

Az ‹א↔א′| operátor-pár topológiai egysége önmaga is a változás tárgya és alanya. Ahhoz, hogy változást érjenek el a dinamikus egyensúly fenntartása (helyreállítása) véget, az operátoroknak maguknak is változniuk kell a változás változása (megváltoztatása) által. Vagyis a fenntarthatósághoz szükséges dinamikai egyensúly nem nélkülözheti a folytonos változást. Mivel az א nem periodikusan újrateremtődő származék, hanem a Pont-szimmetrikus Esemény-kibontakozásba a Lineáris Világból bevitt központi vezérlő operátor, működése folytonos; a dinamikus egyensúly biztosítása ilyenformán automatizmusnak tekinthető. A Világfolyamatunk ‹א↔א′| egységének topológiai evolúciója ez ideig — úgy tűnik — pozitív történelmi mérleget mutat, és tartósan ‹α & ω| irányultságú. Holott ez nem mondható magától értetődőnek, ha számításba vesszük változásának lehetséges módjait, nem szólva a peremfeltételek szükségszerű megváltozásáról.

A peremfeltételek módosulásának trendjétől függően változik az א′ valós, lineáris operátor-ereje (az általa ébresztett, általa képviselt erő), s ezzel az α és ω közti „folyamat-táv”. Pozitív esetben — mondjuk a Világfolyamat kilencedik |α & ω9› újrafogalmazódásánál — az első |α & ω1› Aeon vagy történelmi kibontakozás relatíve jóval hosszabbnak fog tűnni, ha azt az |α & ω9› Aeon paramétereiből próbáljuk megítélni. (Aeon görögül „kor”, „élettartam”; gnoszticizmusban „az Isten fejéből kisugárzott lét-tér”, „spirituális rend”; a mi esetünkben a peremfeltételek újrafogalmazódásával eltérő tartalommal kibontakozó Világfolyamat történelmi egésze). A folyamat ω9 határértéke ugyanis mintegy kitolódik az előzőekhez képest, új történelmi korszak manifesztálódása veszi kezdetét, de attól még ugyanannak a Világfolyamatnak az újrafogalmazódását és kibontakozását jelenti. Jelen esetben mindegy, hogy a Pont-szimmetrikus Kontroll kialakulása óta hányszor fogalmazódtak újra Világfolyamatunk perem- és határfeltételei; bizonyosan újrafogalmazódtak, és ez azt jelenti, hogy a Világtörténelem „hossza” nem mérhető igazán a meglévő mai paramétereink által; így a mai viszonyítási skála szerinti számított időtartama legfeljebb jelzésértékű lehet.

Változik a „jövő” visszacsatolásáért felelős  א′ operátor lineáris megvezetettsége, önmaga meghaladásának ereje is. Az Aktivitás önmagára hatása az (1-D) elkent szingularitásában is (1-D), vagyis a radiális operátor teleszkópszerűen nyúlik, fejlődik, finomítja önmaga megvezetettségét lépésről lépésre, és ezzel növeli α-ra orientált hatóerejét. A vezérlő operátor tehát képes tartósan és folyamatosan kiépülni, gyarapodni, finomodni. Negatívuma ennek a szakadatlan fejlődésnek az, hogy ez a „attraktor-teleszkóp” — a visszacsatolás adta javítási lehetőségek dacára — nem képes megszabadulni önmaga kezdetleges, durva, agresszív részeitől; nem tudja igazán levágni, eldobni, kizárni a folyamatból a saját múltját. Ez viszont egyre inkább polarizációhoz vezet, hisz’ az alja-része nem veszti el a működőképességét, s egyre inkább a felső része ellen fordul. A Hiba és vele a feszültség, ha létrejöhet, ebben a Világfolyamatban csak növekedni, felhalmozódni tud, hisz’ annak immanens aktív összetevője.

A „jelen” realizációjáért felelős א operátor fejlődése ugyancsak növekedésével, meghosszabbodásával ábrázolható, de szekvenciálisan, diszkrét szakaszok hozzátoldásával követi a kitolódó ω-t. Hatóereje ω-ra orientált, és úgy nő, ahogy az kitolódik.

A két operátor egymáshoz való viszonya az ‹א↔א′| operátor-pár topológiai egységén belül szintén nem maradhatott állandó. A Hiba felhalmozódása és a növekvő feszültség éppen az „élet” területén mutatkozik meg leginkább, ott veszélyezteti elsősorban a topológiai evolúció pozitív mérlegét, hiszen ahogy nő a hiba-szennyeződés, úgy válik egyre „nehezebbé” a helyes működés. Mivel az egyik spirál, a másik meg egyenes természetű, az operátor-pár közötti különbség nem egyéb, mint egy tangenciális jellegű járulékos operátor, s mint ilyen az α-ω tengelyre merőleges járulékos hatóerőt, a topológiai egységen belüli kölcsönhatást ébreszti. Az ‹א↔א′| operátor-pár topológiai egysége és vele a Világfolyamat fejlődik, ha a járulékos tangenciális operátor működésével serkenti az א′ önmegvezetésének finomítását, és stagnál, ha hátráltatja azt. S mivel dinamikus folyamatnál a stagnálás egyenértékű a visszafejlődéssel, ez a járulékos erő felelős mind a felhalmozódó és kritikus értékhez tartó Hibáért, mind az ebből eredő fokozódó feszültségért. A két vezérlő operátor egymáshoz való feszültség-viszonyáról tehát az Esemény kijelölődő α-ω tengelye körüli két S-görbe közti hiszterézis területe alapján ítélhetünk.

Az esemény folyamat-jellegét két olyan szimultán iker-esemény teszi ki, amelyek elvben kizárják, de ugyanakkor — szétválaszthatatlan egységet képezve — komplementer módon kiegészítik egymást. És az esemény statikus oldalának manifesztálódása megelőzi a dinamikust, jóllehet a dinamikus oldal teremtette meg a statikus előfeltételeit. Ez az Esemény-hiszterézis tehát csak nővekedni, szélesedni képes. Ahogy növekszik az א′ önmegvezetésének finomsága, és vele az α-ω tengely feletti pozitív terület, úgy kell növekednie a tengely alatti negatív területnek is. Úgy is mondhatnám, hogy minél magasabb régióba képes felfejlődni az א′, annál súlyosabb terhet jelent számára önmaga elidegeníthetetlen részét képező alja („amit itt hozzáadnak, az onnan hiányzik” – Széfer Jecirach, 1997, p.46). A hiszterézis mintha két „lénységet” fedne egyetlen működő egészben, s ebben a fokozódó szkizofréniában az „alja lénység” egyre inkább szembe kerül a fejlődés lándzsahegyét jelentő felső ikertestvérével. Az ÉS-Törvény értelmében ennek így is kell lennie; ez az ellentmondás nem kerülhető ki. A szükségszerűen kialakuló hiszterézis és vele a belső feszültség növekedésének trendje mégsem tekinthető parancsszónak, hiszen az א′ éppen önmegvezetésének finomságával hatni képes az „alja” ikerpárjára; s ha növekszik az önmagára hatásának ereje, növekszik a fejlődés vezérlésének, kalibrációs moderálásának lehetősége is.

A vezérlő operátor sérülése, feltartóztatása, ellehetetlenülése a testvér-operátor által az „élet”, az ‹א↔א′| operátor-pár topológiai egységének megszűnéséhez, erejének (attraktorának), visszahúzódásához vezet. A vezérlő operátor nem szűnhet persze meg, de az א kapcsolódása az א′ operátorhoz megszakadhat; a Fenntarthatóság ekkor ellehetetlenül. Együttes „életük” rövidülhet, de átkódolással, vagyis beavatkozással esetleg meg is hosszabbodhat. A Fenntarthatóság ugyanis — csakúgy, mint az Élet, az Önfejlesztés és vele a Fejlődés, vagy a Teremtés jelensége — nem törvény, hanem Elv. Törvény például az, hogy az Önteremtés megszüli az Önpusztítást is; mindnek ott az elkerülhetetlen antipodusa. Elvnek a működés alapjául szolgáló tételt, irányultságot, szándékolt elkötelezettséget, ragaszkodást, beállítottságot, determináltságot, késztetést, a hiszterézis térfelének választását, a szabadon választott és rendíthetetlenül követett és mégis rugalmas, az óhatatlan eltérítést hajlékonyan ellensúlyozó modellt hívjuk, amelynek betartása Helyes, be nem tartása viszont Helytelen Működéshez vezet. A „választás szabadsága” elv nem más, mint a peremfeltételekhez kötött működés törvénye mellett létező variációs lehetőségek irányultságunknak megfelelő kihasználása. A „lehetőségek közti választás” aktusa is működés, mely önmagában, (4-D) kibontakozásában nem korlátozható, hiszen ez a vele konfrontálódó korlátozásnak, mint működésnek a korlátozását is jelentené. Ami (1-D)»(2-D) minőségében kibontakoztatható, az (4-D) minőségében ki is bontakozik, ha az aktivitásnak ezt az ösvényét választják; korlátozni vagy terelni a kibontakozás folyamatát csak a peremfeltételek átírásával lehet. Az Elv csak másodsorban a ráció feltételezése; elsősorban a Fenntarthatóságot szolgáló megelőzés peremfeltételeinek bőségét, vagyis a szabadsági fokok számának növekedését fejezi ki. A természettudomány ez ideig az „elv” fogalmát a „szabály”-hoz kötötte, míg az egyéb jelentését az értékrend társadalomtudományi kategóriájába sorolta. Ez az előkelően tartózkodó álláspontja — úgy tűnik — felülvizsgálatra szorul.

Az ‹א↔א′| operátor-pár topológiai egysége a lehetőségét teremti meg a Fenntarthatóságnak, az Életnek, az Önfejlesztésnek és Fejlődésnek, a hiszterézis pozitív térfele választásának, de nem a Törvényét. S ezzel mind a Helyes, mind a Helytelen Működéshez sorolható; a Helyes Elvhez és a Helytelen Elvhez tartozó jelenségek forrásává, velejévé is válhat. A köztük való Választás parancsolatának, vagyis a realizáció teleologikus és szükségszerű Döntéshozatalának is ez a támpontja. A működés Lehetőségét, mint tudjuk, a peremfeltételei szabják meg, mert az ‹א↔א′| operátor-pár változásával, önmaga meghaladásával vagy „finomításával” — lévén (1-D) jellegű — képes átírni önmaga (2-D) peremfeltételeit, jó esetben a kibontakozás újabb, immár „linearizáltabb” potenciálját nyitva meg a (4-D) működés vagy kibontakozás számára. A peremfeltétel megfogalmazódása nem vezet persze automatikusan a Történés realizálásához, ehhez célirányos Aktivitásra van szüksége. Ilyen Aktivitás a Világfolyamat │α & ω> kibontakozásának automatizmusa, amely az „élet” folytonosságához nélkülözhetetlenné teszi az ‹א↔א′| operátor-pár periodikus záródását, a Monád-ot. A regresszív sorba fejtődés kibontakozása során spirálszerűen ω-ba tartó א operátort az α-ba radiálisan tartó א′ operátor periodikusan visszaemeli a kiinduló helyzetbe — ezt az automatizmust nevezhetjük Monád-nak (5. ábra). Az „élet”-nek ez a Monád automatizmusára alapozott fenntartása engem a vízsugár által lebegésben tartott ping-pong labdára emlékeztet. Az ilyen labdának előbb vagy utóbb le kell esnie, hisz’ a Monád is │α & ω> irányultságú regresszív automatizmus, hiszen nem írja át saját peremfeltételeit. Rég le is esett volna, ha az <α & ω│ irányultságú א′ önmaga célirányos meghaladásával nem lenne képes a peremfeltételek átírására. A peremfeltételek átírhatósága nem a potenciál regresszív kibontakozásának, hanem minden bizonnyal az Univerzum kezdőfeltételeinek, az א operátor potenciált teremtő beavatkozásának következménye. Az önmaga fejlődésébe való Beavatkozás képessége, az önmaga meghaladásával elérhető önfejlesztés Lehetőséget teremt arra, hogy a Világfolyamat kontrollja szakadatlanul növelje beavatkozó erejét, a Világfolyamat regresszív voltát ellensúlyozni képes egyetlen növekvő erőt. Ez a pozitív exponenciális növekedés azonban az önmaga keltette hiszterézis kérlelhetetlen terebélyesedésével fut versenyt.

5. ábra
A א↔א′ operátor-pár topológiai viszonyformái

A Fejlődés Elvének megfogalmazásával egy olyan sémához jutunk, amely – szerintem - meggyőzően mutatja be, hogy peremfeltételeinek célirányos (magára irányított) átírási képességének birtokában fokozatosan ki kellett, hogy bontakozzék a Világfolyamat dinamikus Kontrolljának elve és mechanizmusa is. Ki kellett kristályosodnia annak a szubsztanciának vagy entitásnak, mondhatnám a Világfolyamat lényegét, vezérelhetőségének elvét hordozó érdemi magjának, amely a diverzifikálódó és regresszív folyamat közepette is a regressziót ellensúlyozó Önfejlesztést, valamint az önépítésben elért legmagasabb szintnek a folyamat egészére gyakorolt kiigazító visszahatását képviselte esszenciálisan. Ez a funkcionális stabilitásnak és folytonosságnak, a jövő képviseletének a jelenben, a képességek transzmissziójának a szubsztanciája. Topológiai evolúciója ennek a regulatív szubsztanciának önmaga átkódolásának, kondicionálásának függvénye; beavatkozási képessége annál erőteljesebb, minél „lineárisabb” a jellege; mintegy küldetést teljesít. A Világfolyamat alulról, realizációs képessége legaljától építi fel önmagát, teremti meg fejlődni képes szubsztanciája révén a felülről gyakorolható dinamikai stabilitást, a kontroll és a vezérlés automatizmusait. Szubsztanciának nevezem, mert a Teljesség lényegét, fejlődni képes ősalapját képviseli mind önmagában, mind legcsekélyebb közvetett megnyilvánulásaiban is, de ez a mag, ez az átörökíteni képes és ezért folyamatos és hangsúlyozottan elővigyázatos gondozásra szoruló entitás olyan összetett és annyira sokoldalú, akár a Világmindenség egésze. És miért ne nevezhetném az önépítésnek és az önfenntartásnak ezt az elvét, a Mindenséget megtartó és vele fejlődő dinamikus szubsztanciáját Léleknek?

A Léleknek ez a modernkori magyarázata talán túl fizikaira sikerült, hisz’ hol marad a Lélek fogalmához szorosan hozzágondolt érzelem, szeretet, lét, és hol a halál? Fogalmazzunk másképpen: a Lélek egyfajta érzelmekkel és emócióval felruházott képességcsomag, a lehetőségek és képességek egy lejátszható oktávja, képesség-dallam, amely — ha megszólaltatásával realizálódik — képes meghaladni önmagát. A dallam nem realizálódhat, nem bontakoztathatja ki a képességeket önmagában, csak az őt életre keltő emocionális húrral, lanttal, kiváltképp az Emberrel együtt. Akkor is csak abban az esetben teljesedik be, ha elfogadható módon sikerül megszólaltatnia magát. És minél tökéletesebben szólaltatják meg, annál szebbé válik maga a dallam. Hamisan is szólhat persze; ez esetben a kísérlet eredménytelennek minősül és darabjaira hullik. A dallam azonban, mint potenciál megmarad; újrajátszható, ha egy másik lant által újból realizálódik; ennek is megvan a saját technológiája. Ismétlésében, újrajátszva is szép, de élvezetessé leginkább az teszi, hogy ahányszor előadják, annyiféleképpen szólal meg, miközben a dallam — mintegy önmagát és az újrajátszás folyamatát erősítve — a lant által maga is tökéletesedik, s a megszólaltatása is egyre fenségesebb. Ellenben, amitől igazán elállhat a lélegzetünk, az a képesség-dallam tökéletesedésével ébreszthető új dallam teremtésének, a Megismerés képessége feletti Alkotó képesség világra hozatalának lehetősége.

Hivatkozások:

Bekenstein, Jacob D. (August 2003): Information in the Holographic Universe. Theoretical Results about Black Holes Suggest that the Universe could be like a Gigantic Hologram. Scientific American.  http://www.crystalinks.com/holouniverse1.html

Byer, Nina (1999): E. Noether's Discovery of the Deep Connection between Symmetries and Conservation Laws. Israel Mathematical Conference Proceedings. December 2-3, 1996. vol. 12, Bar Ilan University, Tel Aviv.

http://cwp.library.ucla.edu/articles/noether.asg/noether.html

http://mathphys.physics.kth.se/SYM/sym_link.html

Dermon, Henry (Dec. 1999): A Proof of the Full Shimura-Taniyama-Weil Conjecture is Announced. Notions of the AMS, v. 46, no. 11, pp. 1397-1401, USA.

http://www.math.uga.edu/~schang/math/stw.pdf

Фридман, А. А. (29 мая 1922 г.): О кривизне пространства. Петроград.  Астронет:

http://www.astronet.ru/db/msg/1187035/fridman1.html

Friedmann, A. (1922):  Zeit. Phys. 10, 377.

Фридман А. А. (1966): Мир как пространство и время, стр. 244 - 322 в кн. "Избранные труды", изд-во "Наука", Москва.

Hegel, Georg Wilhelm Friedrich (1979): A szellem fenomenológiája. Akadémiai Kiadó, Budapest.

’tHooft, G. (1971): Renormalization of Massless Yang-Mills Fields. Nucl. Phys., vol. B33, pp. 173-199.

’tHooft, Gerardus (1999): When was Asymptotic Freedom Discovered? or The Rehabilitation of Quantum Field Theory. Nuckl. Phys. Proc. Suppl., vol. 74, pp. 413-425, hep-th /9808154/.

Hubble, Edwin (1929): A Relation between Distance and Radial Velocity among Extra-Galactic Nebulae. Proc. NAS., vol. 15, pp. 168-173, USA.

Lang, Serge (Nov. 1995): Some History of the Shimura-Taniyama Conjecture. Notions of the AMS, v. 46, no. 11, pp. 1301-1307, USA.

le Maitre, G. (1927):  Ann. Soc. Sci. de Bruxelles A 47, 49.

http://www.nikhef.nl/~henkjan/astro/node6.html

Platón (1984): Összes művei. Európa könyvkiadó, Budapest.

Poundstone, William (1985): The Recursive Universe. Cosmic Complexity and the Limits of Scientific Knowledge. William Marrow and Company, New York.

Ryle, Gilbert (1974): A szellem fogalma. Gondolat, Budapest. /The Concept of Mind. Hutchinson and Co (Publishers) LTD, 1969, London/.

Squires, Euan (1990): Conscious Mind in the Physical World. Adam Hilger, Bristol and New York.

Susskind, Leonard (1995): The World as a Hologram. J. Math. Phys., vol. 36, pp. 6377-6396, hep-th /9409089/.

Talbot, Michael (2003): The Holographic Universe. http://www.crystalinks.com/holouniverse1.html

Tamás, Szent, Aquinói (1991): A létezőről és a lényegről. Helikon, Budapest.

Wilson, Robert Anton (1993): Quantum Psychology. How Brain Software Programs You and Your World. New Falcon Publications, Arizona, USA. http://www.rawilson.com/quantum.shtml

Wolfram, Stephen (2002): A New Kind of Science. ISBN 1-57955-008-8, pp. 1280, USA. http://www.wolframscience.com/nksonline/toc.html.

Zohar — ragyogó fény. Széfer Jecirach, a formálás és átalakulás könyve. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó. Budapest, 1997. http://www.kabbalah.info/index.php