18. ábra Horizontálisan szerveződő hálózati struktúra (Ugrin Emese)
A századelő alapállítása: a jelenlegi demokrácia poszt-totalitárianus rendszer. A demokrácia védelemre szorul, hogy ne csúszhassunk vissza a puha diktatúrába sem, ám a demokráciát vizsgáljuk felül, hogy eljuthassunk a poszt-demokrácia valamelyik állapotába. A századelő jövőképe az egész századra szól: a poszt-demokráciát tekinthetjük részvételi (és egyúttal elektronikus) demokráciának, vagy elgondolhatjuk egy globális, új, ideális polisz tudatalapú demokráciájának. Az út: demokráciából a demokráciába, ám a két demokrácia modell között megint annyi a távolság, mint korábban a diktatúra és a demokrácia között, ráadásul az új demokráciakép nem sokkal homályosabb, mint a poszt-totalitáriánus rendszer önképe.
Az euroatlanti állam- és demokrácia modell látványos válságjeleket mutat. A globális politikai-állami tér egyfelől a válság elfedésében érdekelt, másfelől a válság megoldására évtizedek óta lokális törekvések indultak, amelyek azonban minimális mértékben hatnak a globális vagy nemzetállami szinten. A kulisszák mögött nagyon kevesen tagadják a gyökeres újragondolás szükségességét, miközben egyetlen politikai-állami erőcsoport sem akarja kockáztatni meglévő pozícióit. A helyzet összetettségét mutatja, hogy az európai unió például kifejezetten törekszik az elektronikus demokrácia bevezetésére, ám az európai alkotmányozás megoldása, vagy az európai bizottság megreformálása várat magára.
(Ugrin Emese – Varga Csaba könyvéből néhány részletet mutatunk be.)
Az állam egy földrajzilag meghatározott területen belül élő emberi közösség, amelynek eszmei alapját a politikai alapon szerveződő nemzet, struktúráját pedig az intézményekben megtestesült jogrend adja. A modern állam jellemzően európai képződmény és szerves egységet alkot a nemzetállamok kialakulásával.
Az egyik kiinduló elv ez volt: „…egyike a legelső és legfőbb elveknek, amelyek alapján az állam és a törvények megszenteltetnek, hogy ideiglenes birtokosaik és haszonélvezőik ne tegyenek úgy, megfeledkezvén arról, hogy mit kaptak őseiktől, és mivel tartoznak utódaiknak,…” (E. Burke1)
A nemzet egy képzelt közösség, amely azt feltételezi, hogy meghatározott területen belül élő, egymást nem ismerő individuumok sokasága közösséget alkot. Ez a közösség térben és időben definiálódik.2 A közösség tagjai az élők mellett a már megholtak – a hagyományok és a tapasztalatok átörökítői – és a még meg nem született nemzedékek, mert a közösség tevékenysége mindig jövő orientált.3
A nemzet másik két meghatározó jellemzője a szuverenitás és a körülhatároltság. Ez azt feltételezi, hogy a nemzetet más nemzetek veszik körül. Ezért a 19. század egyik kulcsszimbóluma a nemzetállamok tarka képe volt.
A térnek és időnek ez a felfogása a felvilágosodás korában alakult ki. Történelmi jelentősége abban áll, hogy elkülönítette a korábban meghatározó „vallási közösség” fogalmát a „nemzeti közösségtől”, filozófiai alapot teremtve a rendi hierarchiára és univerzális elvekre épülő birodalmakat szétrobbantó forradalmaknak. Miközben a hatalom fokozatosan elvesztette korábbi, a vallás által garantált transzcendens jellegét, a hatalomért folytatott küzdelem és a kormányzás a politikai cselekvés középpontjába került. A politika autonómmá válásáért és a nemzeti közösség szuverenitásáért folytatott küzdelem egyidejűségének következménye, hogy a nemzeti közösség fogalma azonosult a politikai közösség fogalmával.4 A. de Tocqueville így összegzett: „…manapság könnyű arra a meggyőződésre jutnunk, hogy a vallásellenes harc csak egy incidense volt e nagy forradalomnak, szembeötlő, de mulandó jellegzetessége, nem igazi szellemisége, hanem a forradalmat előkészítő és megelőző eszmék, szenvedélyek és egyedi események átmeneti következménye.” „A kereszténység nem vallási doktrínaként, hanem politikai intézményként szította fel a féktelen gyűlöletet.”5 Az egyház és állam szétválasztásának tétje tehát nem a hit (mint vallásos meggyőződés), hanem a vallás státusza a társadalom és a politikai hatalom újjászerveződésében. Másként fogalmazva: a modern társadalom és a politika autonómiájának biztosítása a fő kérdés. A vallás száműzése a privát szférába ugyanakkor „a hitnek a társadalmi élet modern feltételeihez való adaptációját” eredményezte, amely a „társadalmi test egységének víziójában” (nemzet) öltött testet. Ez az új hit egy pluralizmusra épülő civil társadalom dinamikus működésének keretet adva, a modern demokrácia (köztársaság) kohéziós erejévé vált.6
A nemzetállam ideológiai alapjául a közösséget összetartó közös hagyomány (tradíció) szolgál. Szerepe több szempontból is jelentős. Egy részről, mint a közösség által megőrzött és áthagyományozott preferenciarendszer alapot nyújt az intézmények létrehozására – az adott közösség tagjai közötti kapcsolatrendszer szabályozására (alkotmány, törvények, szabályozó rendszerek stb.),7 más részről a hagyomány, mint közös és homogénnek tekintett kultúra jelenik meg (nemzeti kultúra), a korábbi vallás szerepét felváltva autoritást biztosít az állam számára. Ez az autoritás, a valláshoz hasonlóan univerzális értékkel bír.8
Már A. de Toqueville rámutatott arra, hogy az új polgári rend és állam kialakulása pontosan olyan képet mutat, mint egy vallási forradalom: „A francia forradalom olyan politikai forradalom, amely a vallási forradalmak módjára zajlott le, s ezek jellegzetességeit öltötte magára”.9 Legfőbb jellemzője, hogy országoktól, népektől és kortól függetlenül kutatta és határozta meg, hogy milyen jogai és kötelességei vannak az embernek, mint politikai szereplőnek. (ld. Emberi jogok kiáltványa). Átlépve a területiség korlátjait, egyetemes alapelveket fogalmazott meg, s ez által új ideológiát teremtett a modern államszerveződés számára. Az univerzális rendezőelv önmagában azonban csupán a régi rend lerombolására alkalmas, de nélkülözi azon partikuláris értékeket, amelyek mentén a társadalom újjászerveződése végbemehet. A partikularitás a helyi tradíciók (lokalitás) mentén jelentkezik. E. Burke bírálata a francia forradalom eseményeinek taglalásakor éppen erre a tényre hívta fel a figyelmet.
A nemzet – állam – kultúra fogalmainak összekapcsolása szilárd alapot biztosított a stabil kormányzás feladatainak megvalósításához. Ugyanakkor a politikai stabilitás és a homogén állam oltárán feláldozta a napjainkban oly fontos, az információs társadalom szempontjából nélkülözhetetlen kulturális diverzitást.
A nemzetállam kialakulásában, a helyi hagyományokban rejlő partikuláris értékek (tradíció) legalább akkora jelentőséggel bírnak, mint az egyetemes rendezőelvvel való azonosulás. Az modern állam e kettősségnek köszönhetően egyszerre „nemzeti”, tehát egyediségében megragadható és univerzális, amennyiben az ember egyetemes, természetes jogaira apellál (emberi méltóság, emberi jogok). Mai szóhasználattal élve a modern állam a globális és a lokális értékek metszéspontjában, a globalizáció és fragmentáció eredményeként született meg.
A kultúra szerepének jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni a modern állam létrejöttében és működésében. Napjainkban, amikor az állam információs korban betöltött szerepéről és új működési elvéről vitatkozunk, egyre többen vélekednek úgy, hogy a nemzetállam információs állammá (e-állam) való átalakulásának egyik feltétele a kultúra fogalmának leválasztása a politikai államról. Az információs társadalom fejlődésének dinamikáját ugyanis a kulturális diverzitás mértéke szabja meg, ez pedig egy homogenizációra törekvő és épülő állam keretei között nem lehetséges.10 A nemzet állam természeténél fogva totalitásra törekszik. A nemzetállam (és a köztársaság) eszméje filozófiai értelemben súlyos ellentmondásokat takar:
1. A nemzetállamban az állam elsődleges feladata nem a partikuláris kulturális identitások védelme, hanem az egyetemes törvény fenntartása. Működésében tehát olyan rendezőelvet és politikai eszközöket alkalmaz, amelyek a partikulárisan jelentkező értékeket az általános (egyetemes) irányába mozdítják el. Az államot tehát az „univerzális” természetű törvények koherens egységeként” kell definiálnunk – állapítja meg Lévy.11 (Így válik például az „igazságszolgáltatás” „jogszolgáltatássá”, a közvetlen demokrácia helyébe a képviseleti demokrácia, a lokális identitás helyébe az állam minden polgárára érvényes nemzeti identitás fikciója lép).
2. Az állam, mint politikai egység egy meghatározott területen belül működik. Ezt a területelvűségen és politikai egységen alapuló entitást vetíti rá az ott élő lokális közösségek kulturális identitására, s a nemzet ideológiájában egyesíti azt. Az alapvető ellentmondás abból fakad, hogy a kultúra „multidimenzionális virtuális terét” egy kétdimenziós térre szűkíti le.
Ezek az ellentmondások nem csupán a nemzetállamok történetében rendre jelentkező válságok (nacionalizmus, totális diktatúrák, kirekesztés, világháborúk stb.) forrásaivá váltak, hanem a kultúrát éppen attól a multidimenzionális és virtuális lényegétől fosztották meg (nyomták el), amely a tudásalapú társadalom és gazdaság kialakulásának nélkülözhetetlen feltétele. A kultúra és az állam szétválasztása a 21. században társadalmi és gazdasági szükségszerűség.
A nemzetállamok történetében a köztársaságok sorszámozása jellemzően francia szokás. Annak felismeréséből fakad, hogy a demokrácia intézménye nem választható el az őt létrehozó társadalmi környezettől, s azzal együtt fejlődik. Működőképességének fenntartása érdekében hol kisebb kiigazításokra, hol mélyrehatóbb változtatásokra van szükség. A sorszám tehát magában hordja a jövőt: a negyedik, ötödik… köztársaság létrehozásának esélyét. A demokrácia fenntartásának létfeltétele a változásokhoz való igazodás, a mindenkori érzékeny, konstruktív aktualizálás.12
Az éppen aktuális köztársaság demokratikus működésének bírálata, vagy egy új, negyedik, ötödik… köztársaság gondolata tehát semmiképpen sem jelentheti a demokrácia aláaknázását. A sorszám már önmagában is tükrözi a folytonosságot. Ugyanakkor egyértelműen utal arra, hogy a megváltozott társadalmi, gazdasági viszonyok, napjainkban a globalizáció és lokalizáció indukálta külső és belső körülmények, valamint az új technológiák alapvető változásokat követelnek, amelyek nem a demokráciára, mint alapelvre, hanem annak működési elvére irányulnak.
A demokrácia deficitek egyszerre és több szinten jelentkeznek:
1. Regionális vagy lokális szinten: elsősorban a nemzetállami keretek között a polgári demokrácia társadalmi bázisa jelentős mértékben átalakult, politikai eszközrendszere pedig önmagában kevés ahhoz, hogy a széleskörű állampolgári részvételt és a személyes felelősséget biztosítsa a közpolitika egészséges működtetésében.
2. Lokalitás alsó, önkormányzati szintjén: a részvételre és a partnerségre épülő demokrácia kiteljesedésének legfőbb akadálya az, hogy az önkormányzás lényegében nem más, mint a nemzeti szinten alkalmazott képviseleti demokrácia leképezése, amely a partikuláris problémakezelést épp úgy megnehezíti, mint az állampolgári részvételt és felelősség.
3. Kontinentális szinten: a tagállamok hatékony együttműködése a globális versenyképesség megtartása érdekében a korábbi laza kapcsolatokra épülő nemzetközi együttműködések (internacionalizmus) helyett a nemzeti szuverenitás elvének (másként fogalmazva a nemzetállam területelvűségéből és kulturális homogenitásából fakadó jogoknak) feladását követeli meg. Elméletileg tehát egy összeurópai (transznacionális) demokratikus intézményrendszerre lenne szükség, amely ma még egyik legnagyobb akadálya, éppen a nemzetállamok partikuláris érdekrendszere. Az európai alkotmány elfogadásának kudarca arra is rámutat, hogy a nemzetállam demokrácia és állam modellje kontinentális szinten épp úgy kudarcra van ítélve, mint a lokalitás alsó szintjén. Az Európai Unió demokrácia modelljének kialakítására sürgetően hat a kontinens versenyképességére is.13
4. A nyugati civilizációt tömörítő globális (transzkontinentális) szint: ma még csak kevés szó esik erről a szintről, de látni kell, hogy a globális verseny ma már nem USA, Japán, Európa, hanem a Távol-Kelet (Kína, Japán, India, Dél-Korea) és a nyugati civilizáció (USA, Európa, Kanada, Ausztrália) között zajlik, ami óhatatlanul arra fog kényszeríteni bennünket, hogy együttműködésünket új alapokra, új elvekre és víziókra helyezzük.14
Most tekintsük át röviden a globalizáció és a lokalizáció között őrlődő nemzetállam szintjén jelentkező demokrácia deficiteket.
Napjainkban sokat vitatott probléma a legitimitás kérdése. A modern köztársaság logikájából kiindulva a legitimáció a választáson kinyilvánított többségi akarat eredménye. Egyszeri, meghatározott időre szóló jogosítvány, amelyet a következő választás többségi akarata felülbírál. Ez a jogosítvány azonban ma megkérdőjelezett legitimitás.
A hagyományos polgári demokrácia vagy képviseleti demokrácia a kapitalizmus rendszeréhez igazodva alakult ki. A politikai pártok a különböző társadalmi osztályok/ rétegek érdekeinek politikai képviseletére jöttek létre. A piacgazdaság, majd ennek nyomán a jóléti társadalom egyik pozitív hozadéka azonban az volt, hogy feloldotta az élesen elkülönülő társadalmi osztályok közötti különbségeket. A növekedés alapelvére épülő gazdaság dinamizálása a piac tágítását, a kereslet növelését igényelte. Az állam számára ez jó lehetőséget nyújtott egy új típusú társadalompolitika kialakítására. A jóléti rendszerek már nem egyszerűen a társadalmi szolidaritás intézményei, hanem a gazdaság növekedését garantáló fogyasztói politika eszközeivé váltak. A társadalmi mobilitás eredményeként, még ha különböző mértékben is, de mindnyájan fogyasztók vagyunk. Társadalmi helyünket már nem a tulajdon, hanem a fogyasztási képességünk határozza meg. Mára ez a folyamat odáig jutott, hogy a gazdaság logikájában nem a felhalmozás (takarékosság), hanem a fogyasztás növelése a cél. Ugyanakkor megfelelő tartalék nélkül a fogyasztási létrán csak kevesen tudják helyüket stabilizálni. Az állandóan változó piaci és foglalkoztatási helyzetből fakadó bizonytalanságot és a fogyasztásra épülő társadalmi státusz változásaival járó minden problémát individuálisan kell megélnünk. Nincsenek igazi stabil társadalmi rétegek vagy osztályok, hacsak nem tekintjük annak a fogyasztói csúszdáról véglegesen kiszorultak egyre növekvő táborát, vagy a komoly vagyoni tartalékokkal rendelkezők (szociológiai értelemben nagyfogyasztók) elenyésző csoportját. Összességében nézve a fogyasztói társadalomban csak mobil és immobil egyének (illetve családok, mikroközösségek) vannak.15 A 70-es évek második felétől az a faramuci helyzet állt elő, hogy az egyetlen biztos fogyasztói erővel rendelkező rétegcsoport a nyugdíjasok köre lett. Ők azok, akik stabil jövedelemmel rendelkeznek – még ha kevéssel is – igényeik és fogyasztásuk előre kiszámítható, státuszukat csak a halál veheti el. A nyugdíjasok rétegének politikai felértékelődése az elmúlt évtizedekben egyáltalán nem tekinthető véletlennek.16 De mint tudjuk, ezt a stabil fogyasztói réteget éppen most söpri el a történelem, meg az „aktív öregkor” programjának szele.
A mobilitás nem kedvez az érdekcsoportok szerveződésének sem. Az érdekképviseletek „fantomszervezetekké” váltak: bármily fontos társadalmi vagy gazdasági jelenség ellen, vagy mellett törnek is lándzsát, képviseleti szerepük állandóan megkérdőjelezhető, mert az általuk képviselt „tömeg” megfoghatatlan, állandóan változik. Nem véletlen, hogy a hagyományos szakszervezeti mozgalmak világszerte gyengülnek, s az érdekvédelem területén más civil szervezetek sem jeleskednek. Egészen pontosan fogalmazva, csak azok a civilek tudnak valódi eredményeket felmutatni, akik az immobil társadalmi csoportok problémáival foglalkoznak. Születőben van ugyanakkor Európa és világszerte egy merőben új típusú civil szerveződési forma, amely az Interneten keresztül mozgósít. Hatékonyságát annak köszönheti, hogy az információs technológia lehetőséget nyújt a folyamatosan változó helyzethez való alkalmazkodásra mind a tájékoztatás, mind a célok meghatározása, mind pedig a „változó tagság” tekintetében. Különösen nagy előnye még, hogy az állampolgárok számára nem jelent egyszeri és végleges elkötelezettséget, hanem éppen aktuális társadalmi helyzetüknek és érdekeiknek megfelelően pozícionálhatják magukat.
A társadalmi párbeszédnek a polgári demokráciákban kialakult konszenzusos módja – munkaadók, munkavállalók és állam – már nem igazán működőképes. A háromoldalú párbeszéd ma már csak fikció. A munkavállalói és a munkaadói oldal folyamatosan változik, az állam pedig társadalmi szerepvállalásának és gazdasági befolyásának csökkenése okán csak saját bevételi érdekeit képviseli. Az olyan megállapodások, mint minimálbér, minimál nyugdíj stb. egyik félre nézve sem jelentenek valós kötelezettséget. (Kivételt képez az állam által kivetett járulékok és adók összegének törvényileg védett kiszámítása.) Ennek oka a globális és a lokális gazdaság e pillanatban még erőteljes ellentétében keresendő. A globális versenyben résztvevő nagyvállalatok és elsősorban a helyi piacból élő kis- és középvállalkozások merőben más-más funkciót töltenek be a nemzetgazdaságokban. Az előbbi a gazdasági növekedés, az utóbbi a tömeges foglalkoztatás, tehát a fogyasztóképesség biztonságát garantáló szociális feladatot látja el. Ez azt is jelenti, hogy már a munkaadói oldalon is komoly érdekellentétek feszülnek. A minimálbér vagy járulékemelés kérdése a munkaadók széles köre számára már rég nem versenyképességi, hanem létfenntartási kérdés. Ebben a helyzetben mit várhatunk a „szolidaritás” elvének megvalósulásától?
Nem jobb a helyzet a politika színterén sem. Ezen a társadalmi alrendszerben az új alapkérdés az, miként lehetne megakadályozni azt, hogy a fogyasztói létra társadalmi csúszdává alakuljon át. Másként fogalmazva: hogyan lehet a lakosság fogyasztó-képességét kétirányú mozgásban tartani. Az ismételten új varázsszó: a munkahelyteremtés. A probléma az, hogy a munkahelyet nem az állam hozza létre, hanem a gazdaság szereplői. Következésképpen a politika egyre inkább a gazdasági szféra szolgáló leánya, nem pedig a társadalomé. A politikai pártok és kormányzatok társadalompolitikája egyedül a fogyasztói tömeg életben tartására irányul. Fogyasztásra épülő társadalmi és gazdasági viszonyok között a „stabilizáció” értelemszerűen nem lehet más, mint a „mobilitás” biztosítása.
Miért beszél mégis minden politikai erő stabilizációról? Úgy véljük azért, mert a mobilitás kétélű fegyver. Egy állandó mozgásban lévő gazdasági és társadalmi környezetben a polgári demokrácia rendezett és stabilitásra épülő környezetében kialakult politikai szférát is állandó alkalmazkodásra, mobilitásra kényszeríti. A mobilitás viszont alapjaiban rázza meg a képviseleti demokráciát, amely a rendre bekövetkező, jól mérhető bizalomvesztésben nyilvánul meg. A politikai szervezetek számára már ma is gondot jelent, hogy amikor az általuk képviselt társadalmi csoport(ok)ról beszélnek, maguk sem tudják pontosan megmondani, kit képviselnek: a választások pillanatában még fogyasztóképes állampolgár egészen más társadalmi helyzetből ítéli meg a felkínált programokat, mint néhány nap, hét, hónap multán, amikor ez a képessége csökken (esetleg fogyasztás-képtelenné válik), vagyis társadalmi státusza gyengül. És ez fordítva is igaz…
A néppárttá válás lényegében erre a bizonytalansági tényezőre való reagálás. Miután a regisztrált tagságán (az elsősorban ideológiailag elkötelezettek körén) kívül már egyik párt sem tudja, hogy igazán kit képvisel, az egyetlen lehetőség a felszínen maradásra az, ha a képviselendők körét lefelé csúszókra és felfelé haladókra egyszerűsítik. A két csoporton belül jelentkező különbözőségek meghatározására, a felmerülő sajátos problémák felvetésére nem vállalkoznak. A politikai hatalomért vívott harc képlete: ha te fehéret mondasz, akkor én feketét. Ez a játék kétszereplős. A kicsiknek, itt nincs helyük. A kék, zöld, piros színek a fekete-fehér kontrasztjában elhomályosulnak. A helyzet kezd egyre inkább Bizáncra hasonlítani: a zöld és kék párt tagjai megszállottan lelkesítik a hippodromban versengő kocsihajtókat – a társadalmi létrán le s föl vándorló állampolgárokat. Aki a fölfelé haladókat tekinti sajátjának az „dübörög a gazdaságot” kiált, aki a lefelé csúszóknak drukkol, annak jelszava „rosszabbul élünk”. Az első körbe mindig azok tartoznak, akik éppen kormányon vannak (s ott is szeretnének maradni), hiszen a pozitív jelszóban a kormányzás sikerességére hivatkoznak, a második csoportot a mindenkori ellenzék alkotja, akinek legitimációját az éppen lefelé csúszó társadalmi csoportok adják.
Érdekes, de nem véletlen, hogy senki sem apellál a már véglegesen vagy hosszú időre immobillá váltak körére. Az egészségi állapotuk, koruk, elavult szakmai képesítésük vagy hátrányos területi és/vagy szocio-kulturális környezetük okán inmobilizálódottakra. A számukra adott válaszok minden esetben általánosak, politikai lózungok. Az ő helyzetükre ugyanis csupán egyedi, partikuláris válaszokat lehet adni, a képviseleti demokrácia – a nemzetállam homogenizáción alapuló logikájából következően - ezzel szemben csak az általánossal tud valamit kezdeni. Ha a politikai palettán mégis ilyen típusú erők jelennek meg, azok szükségszerűen a szélsőség kategóriájába sorolódnak. A partikuláris problémák kezelése a civil társadalomra és az önkormányzatokra vár. Ehhez viszont a helyi demokrácia megerősítésére, a helyi társadalom merőben más, új típusú demokratikus együttműködésére lenne szükség, amelyben a társadalom tagjainak aktív részvétele dominál. Jelen körülmények között, amikor az önkormányzat nem más, mint a képviseleti demokrácia rendszerének helyi szintre való politikai leképezése, az egyedi problémák kezelése igen korlátozott.
A kétpártrendszer igazi veszélye, hogy elkényelmesít. Nem ösztönöz igazi alternatívák megfogalmazására, új politikai vagy társadalmi koncepciók kialakítására. A politikai párt erejét nem szakmai kompetenciája és kreativitása, hanem a „vezér” állítás képessége határozza meg.17
Egy ilyen leegyszerűsített politikai környezetben csak kormány és ellenzék létezik. Miért nem tudnak megegyezni? Meg tudnak. Ennek csak egyetlen akadálya lehet, ha a fogyasztói világ fenntartásában érdekelt gazdasági szférában érdekellentétek, piaci harcok dúlnak. A szembenálló felekhez való kapcsolódás képes polarizálni a politikát, időlegesen. Hogy miért ilyen nagy a hatalma a gazdaságnak a politika felett? Gondoljunk bele: a társadalmi rétegek, osztályok mentén szerveződő többpárti demokrácia elveszítette bázisát. A jóléti államban felszínen tudott maradni, amíg a fogyasztói mobilizációt a jóléti rendszeren keresztül biztosítani tudta. Mára viszont a mobilitás intenzitása annyira felgyorsult, hogy szinte követhetetlen, a beavatkozás teljességgel lehetetlen. Ezt a helyzetet tovább rontja a funkcionális globalizáció, amely elsősorban a gazdasági szférában jelentkezik. A globális gazdaságra az állam, következésképpen a politikai szféra nincs hatással. Teljesen kiszolgáltatott. Miután politikai érdeke az adott ország fogyasztói társadalmának fenntartása, a globális piac szereplőinek megnyeréséért bármit megtesz. Kivel kerül szembe? Azokkal, akik csupán a helyi piacon tudnak versenyben maradni.
A globális és a helyi gazdaság ellentéte így válik politikai kérdéssé: a mindenkori hatalom, vagyis a kormányzó párt(ok) szükségszerűen a nemzetközi tőkét részesíti előnyben mint a versenyképesség letéteményesét[18], míg a mindenkori ellenzék a nemzeti, ill. a helyi gazdaságra hivatkozik. Igaz ugyan, hogy a GDP előállításából a helyi (nemzeti) gazdaság csak igen kis mértékben részesedik, ugyanakkor ez az a vállalkozói kör, amely a foglalkoztatás nagyobb részét biztosítja.[19] Ebből elméletileg az következik, hogy az államnak elemi érdeke az lenne, hogy a munkahelyteremtés (a társadalom fogyasztóképességének fenntartása) okán a helyi (hazai) KKV szektorra támaszkodjon. Miért nem teszi? Nem teheti, mert akkor a globális gazdasági versenyképességet teszi kockára. Ha a politika nyelvére akarnánk lefordítani a fenti helyzetet, elméletileg azt kellene mondanunk, hogy a nemzetközi nagyvállalatok (szupranacionális cégek) a versenyképesség, a lokális piacon működő KKV-k a szociális szféra kategóriájába sorolandók. Tehát az előbbit előnyben részesítő politikai párt jobb, az utóbbira támaszkodó a baloldali. Ez a fajta megosztás azonban csak a választások röpke pillanatában igaz. Miután a fogyasztásra és a növekedésre fókuszáló gazdaság és társadalom korát éljük, a valós politikai kategória mindig a kormányzás, az ellenzékiség pedig légüres térben marad.
A képviseleti demokráciában a választás során ma már nem az a kérdés, hogy mire választunk, hanem az, hogy kit ruházunk fel a hatalommal. Nem a választási programok, hanem a politikai személyiségek különülnek el egymástól. Nagyon leegyszerűsítve: nem irányt, hanem királyt választunk. Képviseleti demokrácia helyett, képviselői demokrácia van.
A ténylegesen létező demokráciák leírásánál az ortodox elemzők gyakran az eljárási minimumokat összesítik, mert úgy gondolják, hogy a demokratikus eljárások alapvetően vagy kitüntetetten fontosak a demokrácia működéséhez, ám nem tagadják, hogy az eljárási szabályok létezése önmagában még nem garantálja a demokrácia létezését.
A demokrácia eljárási minimumokat – az amerikai demokrácia vizsgálata alapján - először Robert A. Dalh dolgozta ki, s ezeket egészítette ki Philippe C. Schmitter és Terry Lynn Karl.20 A kilenc minimumot úgy soroljuk fel, hogy zárójelben, dőlt betűkkel jelezzük, hogy az eljárási minimum miért és hogyan ürült ki.
„1. A kormány politikai döntései feletti ellenőrzést alkotmányosan a köztisztviselők végzik. (Ma a legtöbb kormány politikai döntései feletti – általában jogilag garantált – ellenőrzést a kormányok tudatosan, szándékosan kijátsszák, ha politikai érdekeik úgy kívánják.)
2. A választott tisztségviselőket gyakori és tisztán megtartott választásokon szelektálják, amelyeken a nyomásgyakorlás viszonylag ritka. (Régóta nincsenek más tisztán megtartott választások, minden politikai csoport minden durva és finom, közvetlen és közvetett nyomásgyakorlási lehetőséggel – például hamis kormányprogrammal, az ellenfeleket lejárató hazug állításokkal, félrevezető médiakampányokkal, stb. - él.)
3. A tisztségviselők megválasztásakor gyakorlatilag minden felnőttnek joga van szavazni. (Ez az eljárási minimum érvényes, ámbár egyre több politikai erő hajlamos olyam kampányt is folytatni, hogy a szavazók egy részét távol tartsa az urnáktól, ha ez érdekében áll.)
4. Gyakorlatilag minden felnőttnek joga van indulni a kormány választott tisztségeiért... (Az állítás jogilag igaz, ám gyakorlatilag ez a szabály folyamatosan sérül, mert az induláshoz a társadalmi, anyagi, politikai és kulturális feltételek nem mindenkinek és messze nem egyformán adottak.)
5. Az állampolgároknak joguk van súlyos büntetés veszélye nélkül véleményt nyilvánítani a tágan értelmezett politikai kérdésekben…(Ez a jog valószínűleg mindenhol érvényben van, ám a rejtett fenyegetések és a finoman érzékeltetett egzisztenciális veszélyek nem egyszer az állampolgárokat hallgatásra késztetik.)
6. Az állampolgároknak joguk van alternatív információs forrásokat keresni. Mi több, alternatív információs források léteznek és a törvény védelmét élvezik. (Elvileg alternatív információs források és hozzáférések lehetségesek, ám az uralkodó csoportok által befolyásolt tömegmédiákkal szemben a többséget információs hátrány éri.)
7. …Az állampolgároknak továbbá joguk van viszonylag független szövetségeket, vagy szervezeteket létrehozni, beleértve a független politikai pártokat és érdekcsoportokat. (A jog ebben az esetben is keveset ér, mert egyrészt ma már nincsenek független politikai pártok és másrészt az anyagi, társadalmi és szellemi feltételek hiányában lehetetlen még viszonylag független politikai pártokat is létrehozni.)
8. A lakosság által megválasztott tisztségviselőknek alkotmányos hatalmukat anélkül kell gyakorolniuk, hogy a nem választott tisztviselők érvénytelenítő ellenkezésének (még ha informálás is) legyenek alávetve. (A nem választott tisztségviselőktől a választott képviselőknek általában nem kell tartaniuk, mert a nem választottak többnyire egzisztenciálisan függnek a választott tisztségviselőktől, ám a külső gazdasági, társadalmi vagy kulturális erőcsoportoktól és hangadóiktól bizony sokféle függőségben vannak, vagy lehetnek.)
9. Az államigazgatás legyen önkormányzati; függetlenül kell cselekednie valamiféle más, átívelő politikai rendszer által támasztott korlátoktól. (Az önkormányzati választások, az önkormányzati képviselők és az önkormányzati döntések gyakran nem lehetnek függetlenek az országos politikai rendszer erőcsoportjaitól. )”21
A demokrácia eljárási szabályai helyesek, a legtöbb demokratikus országban törvénybe iktatták őket, ám a törvényi szabályozást a modern politikai térben, különösen az erőfölényben lévő szereplők tudatosan finoman vagy durván átlépik őket. Az alapvető tévedés az tehát, hogy a demokrácia játékszabályainak jogi, törvényi védelme önmagában elég, hiszen a kijátszáshoz számtalan lehetőség és eszköz (sőt állami eszköz) igénybe vehető. Teljesen jogos tehát ez a kommentár: „Szélesebben értelmezve azt a módot, ahogyan gyakorlatilag minden modern államot egyre jobban korlátoz a jogi, intézményi, gazdasági és szociális függőségek sűrű hálója, kérdés, hogy a béklyózatlan önkormányzat még mindig választható-e akár területileg körülhatárolt legerősebb államokban is.”22
Mindezt összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a demokrácia deficit már olyan nagy és sokrétű, hogy ez a demokrácia már nem több mint egy poszt-totalitárianus rendszer. A demokrácia visszafordul, közelebb kerül a totalitáriánus jellemzőkhöz, mint a klasszikus demokrácia elveihez.
Ha mindez így van, mégpedig vitathatatlan így van, akkor tagadhatatlan, hogy a fennálló demokrácia torz gyakorlata miatt a demokrácia elvei és módszerei újragondolásra szorulnak. És méghozzá önmagában nem csak a demokrácia-modell változása szükséges, hiszen a demokráciához például alapvetően hiányoznak a társadalmilag cselekvőképes, nem kiszolgáltatott, gondolkodó, s felelőssé vált állampolgárok (közpolgárok), s egyúttal szintén hiányoznak a polgárok - sokkal inkább valós függetlenséghez jutó - közösségei.
A demokrácia tartalmának kiüresedése csak részben magyarázható a globalizáció és a lokalizáció ellentmondásaival. Mint arra már fentebb utaltunk, a modern államot számos belső ellentmondás is terheli.
Marcel Gauchet, aki a demokráciát a modernitással azonosítja, úgy véli, hogy a modern állam történetét (nagyjából a 19.század utolsó harmadától egészen a 20. század közepéig) az individuális követelések, és az azt visszafogó közhatalom közötti egyensúly keresése jellemezte, amelyet végül a keynes-i kompromisszumokra épülő társadalomközpontú demokráciában (démocratie sociale) sikerült megvalósítani.23 Az állam a társadalmi egyensúlyt garantáló és fenntartó intézménnyé vált, amely ideig-óráig sikerrel oldotta fel a gazdasági termelékenység és a szociális igazságosság közötti ellentétet. A jóléti állam azonban, miközben az állampolgárok iránti felelősségre apellálva intézményesítette a szolidaritást, az emberi közösségeket összetartó finom szövedékbe durván belenyúlva, a természetes szolidaritásból fakadó együttműködési rendszereket is életképtelenné tette. A társadalom központú demokrácia egyik legnagyobb paradoxona, hogy miközben a közérdek és a közjó jegyében jött létre, éppen a közösséget összetartó belső kohéziós erőket rombolta szét, tág teret nyitva az individualizációnak és a társadalmi fragmentációnak. Ebben a tekintetben nincs nagy különbség a szociális állam és az államszocializmus között. Ez utóbbi módszerei agresszívebbek, kevésbé szofisztikáltak és anti-demokratikusak voltak, de lényegét tekintve mindkettő a társadalom „privatizálását”/államosítását eredményezte.
A hetvenes évektől rendre jelentkező gazdasági krízisek, s az ennek nyomán kialakult társadalmi problémák megoldatlansága (munkanélküliség, társadalmi csoportok leszakadása, területi egyenlőtlenségek, stb.) a szociális demokrácia, a jóléti állam válságához és lassú átalakulásához vezettek. A poszt-modern állam semmit sem veszített totalitárianus természetéből. Miként egykor az állam és az egyház szétválasztása biztosította a politika autonómiáját, úgy a hetvenes évek közepétől Európa szerte a társadalom és a politika kettéválásának lehetünk szemtanúi. A totális állam egy szétzilált, individuumokra szétesett társadalommal szemben és/vagy felett kísérli megőrizni politikai autonómiáját. A kapcsolat állam és polgárai között egyre erőteljesebben a jog területén fogalmazódik meg. Napjaink demokráciáját Marcel Gauchet a „jog demokráciájaként” jellemzi, amely nem más, mint a közösséghez (nemzethez, államhoz) való tartozás lassú eróziója.24 A nemzetállam jogállammá alakulása egyben a modern állam felbomlását is magában hordozza: az állampolgári identitás szocio-kultúrális lényegének kiürülése éppen a stabil kormányzáshoz szükséges nemzet – állam – kultúra egységét bontja meg. A modern állam felfalta gyermekeit.
A magára maradt totális államban a demokrácia puszta formalitás. Nem közösségi érdekek, hanem individuumok csapnak össze. A demokrácia dinamikáját biztosító párbeszéd intézményei – politikai pártok, társadalmi szervezetek, gazdasági és szakmai közösségek, stb. – ad hoc jellegűek, vagy formálisak. A társadalmi egyensúly fenntartására létrehozott szolidaritás elvű jóléti intézmények a hatalomgyakorlás eszköztárának részévé lettek. A szolidaritás értékét az „állami feladatvállalás” jogilag is értelmezhető kategóriája váltotta fel, tág teret biztosítva a politikai államhatalom számára a mindenkire nézve kötelező érvényű „jólét” (boldogság) mértékének és mibenlétének meghatározására és érvényesítésére. A politikai hatalom arroganciája napjainkban éppen a társadalmi szolidaritásból előbb elosztó rendszerré minősített, majd „adományozó” eszközrendszerként kezelt/degradálódott intézményeken keresztül nyilvánul meg a leglátványosabban. A jog világába terelt demokrácia logikájában a társadalmi fellépés ellehetetlenül, hiszen a jog államában mindig az individuum áll szemben a törvény őreként fellépő hatalmi ágakkal. A kormányzás és a kormányzat fogalmai egyre inkább összecsúsznak, s ez a hatalom koncentrációját eredményezi szemben egy folyamatosan dezintegrálódó társadalommal. „A hatalom minden olyan pozíció legitimitásának tagadására törekszik, ami nem az övé.”25 A jog útjára terelt demokrácia paradoxona, hogy a hatalom forrása jogilag nézve maga a társadalom (a nép), de a működő állam az egyént társadalmilag izolálja és ezzel elzárja előle a részvétel lehetőségét. A poszt-modern demokrácia állama egy önmaga farkába harapó kígyóhoz hasonlatos zárt rendszerré vált, amely nem csupán a belső konfliktusok kezelésére képtelen (a konfliktusok polarizálása okán), de a külső, a globalizáció irányából érkező kihívásokra sem képes reagálni anékül, hogy ezt a zárt rendszert, azaz önmagát fel ne adná. Mindebből az is következik, hogy a mindent maga alá gyűrő, bekebelező totális állam számára az információs kor nyújtotta új lehetőségek is csak eszközként, nem pedig a demokrácia és az állam új minőségeként értelmezhetők.
A. de Tocqueville26 egykoron a demokrácia két legnagyobb veszélyeként az individualizmust és a despotizmust jelölte meg. Az előbbi alatt az állampolgárok politikával szembeni közömbösségét, az utóbbin pedig a hatalom koncentrációját, az állampolgárok államtól való túlzott függőségét és a többség tirannizmusát értve, amely megfolytja és elpusztítja a társadalom belső működésének természetes dinamikáját. Tocqueville számára a demokrácia még nem egyszerűen a kormányzás egy formája, hanem maga az államalkotó társadalom (État social), amelyben a demokrácia minden állampolgár számára azonos (egyenlő) kondíciókat biztosít, mintegy keretet ad a szabadon formálódó társadalmi és gazdasági viszonyrendszereknek. Ebben a logikában a demokrácia társadalomdinamizáló erő, s az állam funkciója nem több és nem kevesebb, mint e dinamika fenntartásának (kondícióinak) biztosítása, vagyis annak megakadályozása, hogy a társadalom (az állam) zárt rendszert alkosson.
Európában tehát ma a tagállamok szinte mindegyikében megkérdőjeleződik a polgári demokrácia kialakult szisztémája. Nagy kérdés azonban, hogy a hálózottság korában a területiségétől és a kultúra által biztosított autoritásától megfosztott állam miként és milyen értékek mentén lesz képes új típusú köztársasággá és e-állammá szerveződni?
Pierre Lévy27 logikáját követve a jövő államának „területisége” a kibertérben aktualizálódik. A kibertér viszont a virtuális tér nyelvi, kulturális aktualizációja, objektiválódása, s egyben a változatosság, a diverzitás forrása is. Minden egyes aktualizáció a kultúra egy fajta megnyilvánulása. A virtuális térben a különbözőséget/elkülönülést a (tér-idő távolságot helyettesítő) szemantikai távolság, a dolgok jelentéstartománya közötti távolság határozza meg, amely maga is a kultúra kategóriájába tartozó, kognitív jelenség. Ebben az összefüggésben az állam és a kultúra fogalmának szétválasztása azt a célt szolgálja, hogy a kultúra „felszabadításával” a virtuális térben számtalan „lokális” közösség (virtuális közösség) jöhessen létre, amelyek nem fizikai, hanem kulturális identitásuk mentén szerveződnek. A közösségek közötti közelség (proximity) szemantikai s egyben szocio-kulturális kapocs, amely az e-államban objektiválódik. Mindebből elméletileg az is következik, hogy az e-állam szervezeti struktúrája (intézményei) és működése, miként kiterjedése is csak a multidimenzionalitását visszanyerő kultúrán keresztül értelmezhető.
Ezért az e-államot leginkább kultúraállamként írhatjuk le. A kultúraállam fogalma ebben a gondolatmentben azt tételezi, hogy a virtuálisan szerveződő közösségek erős partikuláris értékképző közösségek, amelyek a kultúra multidimenzionalitásának és belső dinamikájának valamint a hálózottságnak (a hálózatokon való szabad „mozgásnak” = változás/diverzitás /innováció) köszönhetően, mai szóhasználattal élve a „civil társadalom” jegyeit viselik magukon. A „civil” fogalma az információs korban egyre inkább szemantikai értelemmel bír. A kultúraállamban a „civil” egy új, a virtuális térhez kötődő identitást és társadalomszerveződést tételez. Ebben az összefüggésben az állam már nem dominanciájáról (hatalomról), hanem a civil szerveződésekhez való illeszkedéséről, annak különböző módozatairól ismerszik meg. Vagyis nem hierarchikus (ami a multidimenzionális virtuális térben eleve lehetetlen), hanem horizontális viszonyrendszerben áll a társadalommal. Ez a horizontális kapcsolódás a szemantikai térben realizálódik.
Az információs kor leírására napjainkban számtalan fogalom van használatban. Minden egyes elnevezés – információs társadalom és gazdaság, tudásalapú gazdaság és tudás társadalom, innovációs gazdaság és innovatív társadalom, kultúra társadalom (a kultúra gazdaság fogalma szűkebb értelemben használatos: a kulturális szféra gazdasági potenciáljára, önálló gazdasági ágazattá válására utal) – az új korszak más-más aspektusát emeli ki. Az elnevezések sokasága mögött azonban az információs kor komplexitása, multidimenzionalitása húzódik meg. A magunk részéről azért tartjuk szerencsésebbnek a „kultúra” jelző használatát (kultúraállam, kultúratársadalom).
Információs kor és kultúra összefüggése így néz ki: Mindazon jelenségek, amelyek mentén az új korszak leírható potenciálisan a kultúra virtuális valóságában leledzenek. S mint ilyenek, a kultúra különböző objektiválódásának tekintendők. Hogy ezek sorában melyik válik a jövő társadalmi, gazdasági folyamatainak elsődleges meghatározójává (ha egyáltalán lesz ilyen), azon lehet vitatkozni, de azt senki sem vitathatja el, hogy az információ/tudás, az információs kor meghatározó (stratégiai) erőforrása elsődlegesen a kultúra kategóriájába tartozik.
Az állam elválaszthatatlan a társadalomtól, amelynek létét és létezését köszönheti. Az állam a társadalmi cselekvőképesség megnyilvánulása, s mint ilyen a kultúra kategóriájába tartozik.
A jelen megértése mindezért egyáltalán nem könnyű. Mégpedig azért nem mert az idő nem egyetlen irányba folyó hatalmas áramlat: „a jövő a múlttal együtt párhuzamosan létezik” (Einstein). Katasztrófa helyzetek csak akkor alakulnak ki, amikor a múlt és jövő közötti egyensúly megszakad: a múlt biztonságot jelentő struktúrája felborul, miközben az új formációk létrejötte még nagyon távoli, vagy alig látható. A másik fontos tényező az idő mellett a változások területi behatárolása, amely a változásokkal együtt járó problémák kezelésének módozatait határozza meg. A történelem azt bizonyítja, hogy minden nagy korszakváltásnak meg kellett küzdenie azzal a problémával, hogy múltban gyökeredző fogalmai egy olyan világgal kerültek szembe, amely alakjával, mozgásával és annak irányával megkérdőjelezi a korábbi alapfeltevéseket és helyzetértékeléseket.
A nagy társadalmi és gazdasági változások által kikényszerített korszakváltások idején felértékelődik a kultúra szerepe és komplex értelmezése. A kultúra, mint a társadalmi együttélés általános attribútuma nem csupán a nyelv, vallás, az erkölcs, a szokások, a társadalmi szervezet, a szellemi és fizikai javak, a művészet, a tudomány, a hagyományok területére korlátozódik, hanem az ember létért folytatott küzdelmében az alkalmazkodás egyedi, specifikus eszközrendszere. A kultúra az ember és közösségeinek önismerete: a gyengeség, a fogyatékosság tudata, egyszer s mind, a tökéletesedés, a mindent tudás, a boldogság utáni vágy megnyilvánulása is. A kérdés az, hogy a globalizáció és az információs társadalom korában miként változik meg a kultúra szerepe, funkciója? Milyen reláció áll fenn az információ-tudás-kultúra viszonyrendszerében?
Mindent összevetve a nagy szétesések és az újjászerveződések átmeneti időszakát éljük. Ha a történelem klasszikus felosztását követjük, azt is mondhatnánk, hogy az emberiség egy teljesen új történelmi korszakba lépett, ahol a jövő civilizációja a folyók, a tengerek, és az óceánok után az egymástól távol eső kontinensek mentén formálódik ki, míg a cserekapcsolatok az informatika korszerű eszközeinek segítségével, az éter végtelen útjain virtuálisan a szerveződnek.
Semmi okunk sincs arra, hogy azt gondoljuk: a történelem véget ért, vagy hogy az állam elveszítette létjogosultságát, de azt sem jelenti, hogy jelenlegi formájában marad fenn. Az élet és vele az örökös verseny folytatódik tovább, csupán a keretek, a formák (és persze a tartalmak) változnak. Ma is igaz, amit a neves pszichológus, Jean Piaget fogalmazott meg: "sok állatfajtól eltérően, amelyek nem tudják megváltoztatni önmagukat anélkül, hogy fajtájukat is meg ne változtatnák, az embernek sikerült megváltoztatnia önmagát az által, hogy valami időtlen predesztináció értelmében egyszerűen elfogadja a kívülről, vagy belülről jövő változásokat".
A liberális demokrácia alapján szerveződő nyugati társadalmakban a kormányzás (governance) fogalma az állam és társadalom között fennálló interakcióra utal. A magán és a közszféra szereplői közötti együttműködés egyfajta koalíciós kapcsolatrendszeren alapszik. A kormányzás nem más, mint az egymástól elkülönült és különböző érdekek mentén cselekvő társadalmi szereplők akcióinak koordinációja. A kormányzás legitimációja politikai folyamat eredménye, amely lehetővé teszi a társadalmi szereplők kapcsolatrendszerében bekövetkező változások követését.
A kormányzás szempontjából a politika nem csak legitimál, hanem orientál is. A liberális demokráciák politikai váltógazdálkodásában az állam legfőbb intézménye a választások útján legitimációt nyert kormányzat. A kormányzás gyakorlata tehát a mindenkori kormányzat által kijelölt prioritások, és célkitűzések mentén valósul meg, de kereteit és funkcionális rendszerét az adott állam szuverenitását biztosító intézményesült tradíciók határozzák meg. E kettőségnek köszönhetően az állam a közösség számára egyszerre reprezentálja a stabilitást és a változást. A változások, többnyire belső nyomásra (társadalmi változások) reformok útján valósulnak meg. A reform a felmerülő problémákat a tradíciók tiszteletben tartásával aktualizálja. Mélyreható változásokra azonban az állam éppen a lényegét adó intézményesült tradíciók okán nem, vagy csak nagy ritkán képes. Ebben az esetben ugyanis a politikai akarat (kormányzat) és a társadalmi szereplők akcióinak koordinációja (kormányzás) között megbomlik az egyensúly, ami végső soron az állam működésképtelenségéhez (diszfunkcionalitás) vezet.
Max Weber meghatározásában, az állam mindenek előtt intézmény.28 Intézményről akkor beszélünk, amikor egy általánosan elfogadott viselkedési forma szabállyá, rendező elvvé válik egy adott közösség életében (törvény). Az intézmény ugyanakkor gyakorlatok összessége is, s mint ilyen kapcsolatot teremt a társadalom tagjai között (pl. a házasság intézménye). Az állam, mint intézmény, maga is intézmények sokaságából áll (kormány, parlament, önkormányzatok, igazgatási és jóléti intézmények stb.). Számuk és funkciójuk egyenes arányban áll az állami beavatkozás és feladatvállalás arányával.
A szervezetek számának és méretének növekedése mellet a fokozódó büroktratizálódás, Weber szerint a modern állammá fejlődés sajátossága. Ez magával vonja a szakismeretek alapján szerveződő munkamegosztást, a hiarerchikus szerveződési formát és a regulációt (a pontos szabályozási rendszert), az írásos dokumentációk és dokumentumtárak kialakulását, valamint a kapcsolattartás személytelenségét.29
Az intézmények mindegyike sajátos és specifikus intézményi kultúrával, gyakorlatokkal és értelemmel rendelkezik. Az állam tehát nem írható le egyetlen és egységes szervezetként. Sokkal inkább egy keret-intézménynek tekintendő, amelyen belül különböző kultúrák és institúcionális logikák keverednek, fejlődnek, nem egyszer egymással szembe is kerülnek. Az állam tehát – az intézmény vagy szervezet-szociológia oldaláról nézve - az egymással permanens interakcióban álló intézmények intézménye.
Az állam igazgatása politikai alapon választott (kormány, önkormányzat) és kinevezett szakmai testületek irányításával történik (köztisztviselői kar). Ez utóbbiak jelenléte biztosítja a kormányzat és a kormányozás alanyai (társadalom) között fennálló kapcsolat stabilitását és permanenciáját. Szerepük különösen fontos a liberális demokrácia több pártrendszerű politikai váltógazdálkodásában. Az állam igazgatási rendszere tehát a liberális demokráciában egyszerre politikai és adminisztratív természetű. Következés képpen az államot meghatározó kapcsolatrendszer egy piramishoz hasonlatos hierarchikus építmény, amelynek csúcsán a politikai intézmények, alján pedig az állampolgárok sokasága áll. Az állam stabilitását, funkcionális működését és kapcsolatokat biztosító kötőelem azon intézmények sokasága, amelyekből az állam adminisztratív jellege ered.
A kormányzat és a kormányzás fogalmai a szakirodalomban gyakran keverednek. A « governance » és a « government » szavak gyakran szinonímaként használatosak. Ez is jól mutatja, hogy az állam politikai és adminisztratív funkcióinak összekeveredése egyre általánosabb. Még inkább jellemző ez közgondolkodásunkra. Az állam jó vagy rossz megítélésemegítélése elsősorban az adminisztratív, igazgatási feladatokat ellátó intézmények, a közigazgatásról alkotott véleményünk játszik döntő szerepet, hiszen az állampolgár az állammal ezeken keresztül kerül közvetlen kapcsolatba. E kapcsolatnak két fontos részeleme : az interakció és a kommunikáció. Az előbbi az állam által nyújtott szolgáltatásokra, az utóbbi pedig az információk áramlására vonatkozik. A modern államban mindkettő a közintézményeken (ide értve a közigazgatás intézményeit is) keresztül valósul meg.
„A szolgáltató állam fogalmát is sokszor egybemossák az e-kormányzat megvalósításával, a kettő azonban nem azonos. A szolgáltató államhoz vezető reformfolyamat a tekintélyelvű, autoriter, a hatalom külsőségein és bürokratikus logikáján alapuló gyakorlat helyébe lépésről lépésre egy állampolgár-központú, nyílt szerepfelfogású köz-szférát állít, amelyben az állam valóban szolgáltatásokat nyújt állampolgárainak. A kérdés azonban az, hogy az egyébként helyes szolgáltató állam program sikeresen megvalósítható-e akkor, amikor állam ás állampolgára között az interakció gyenge, a kommunikáció sokszor ellenséges.
A két folyamat időben párhuzamosan zajlik, és az e-kormányzás által kialakított új technológiák nyújtotta lehetőségek felerősítik a bürokrácia átalakításának igényét. A szolgáltató állam és az e-kormányzás együttes megvalósítása annak a felismerése, hogy ez gazdaságosan teszi demokratikusabbá az államot.”[30] Az e-kormányzás azonban nemcsak technológiai modernizáció, hanem rejtett kísérlet a társadalom és az állam közötti partnerség visszaállítására.
A modern államban a szolgáltatás nem más, mint az állami feladatvállalások rendszerszerű, többé-kevésbé hatékony végrehajtása, amelyre a szolgáltatást igénybe vevő állampolgárok csak politikai úton (képviseleti demokrácia) gyakorolhatnak befolyást, de a döntésbe való közvetlen beleszólás jogával nem rendelkeznek. A közigazgatási intézmények csak saját kompetencájuknak megfelelő döntési joggal bírnak. A kormányzás gyakorlatában elsősorban végrehajtó szerepet töltenek be. Optimális esetben ugyancsak közvetítő szerepet játszanak a kormányzat és a társadalom közötti kommunikációban.
A modern államban az információáramlás jellemzően egyirányú, és a hierarchikus struktúrának valamint a kialakult döntési mechanizmusnak köszönhetően lassú. Az állam reakció ideje és a társadalmi igényekben jelentkező gyors változások egymással fordítottan arányosak. Ez pedig egyrészt az interaktív kommunikáció hiányára, másrészről pedig az állam elavult működési rendszerére irányítja a figyelmet. Mindez azonban csak azt dokumentálja, hogy a politika és a társadalom kettéválása után a diszfunkcionalizmus tartós marad.
A szolgáltató állam jövője és sikere nagymértékben attól függ, hogy miként definiáljuk magát a szolgáltatást, és milyen helyet biztosítunk számára az állam demokratikus működésében? Másként fogalmazva: milyen viszony áll fenn a kormányzás és a szolgáltatás fogalmai között? A posztmodern totalitárianus állam viszonyai között, ahol az állam politikai és adminisztartív jellegének összekeveredése a jog világába terelt demokrácia logikájából következik, a szolgáltatás csupán a rendszer hatékonyabb működtetésére, az olcsóbb államra irányulhat, nem pedig a demokrácia és az állam minőségileg új kereteinek kialakítására. Az állampolgár és az állam intézményei közötti közvetlen, interaktív kommunikáció ugyanis nem feloldja, hanem tovább erősíti a posztmodern állam antidemokratikus folyamatait: az individualizációt és az államtól való túlzott függőséget.
A szolgáltatás központú demokrácia új paradoxont teremt. Egyrészről az állampolgár és az állam viszonyrendszerén keresztül véglegesen felszámolja a társadalmi önszerveződés utolsó morzsáit is az által, hogy a kormányzásba becsempészi a vállalati menedzsment hatékonyságának logikáját és technikáit. Ez elméletileg a totális állam kiteljesedéséhez, a politikai állam hatalmi struktúrájának megszilárdulásához, az állam társadalmi testének (État social) felszámolásához vezet. Másrészről viszont a szolgáltató állam csak akkor számíthat kedvező fogadtatásra, ha és amennyiben képessé válik az individuumok egyedi, partikuláris igényeit/érdekeit a lehető legnagyobb mértékben kielégíteni. A szolgáltató állam tehát óhatatlanul az állami funkciók piacosításának (a szolgáltatás a 21. század meghatározó gazdasági fogalma) irányába mozdul el. Az új infokommunkációs technikák és technológiák ezt a folyamatot nem csak erősítik, hanem generálják is. A piac a modern állam működési elvétől idegen és globálisan jelentkező strukturálódási folyamatokat indukál: fellazítja, majd felszámolja a területi elven szerveződő államot, végleg elsöpri a kulturális homogenizáció modelljét, ezáltal megrendíti az intézményesített tradíciók mentén kialakult és az államhatárokon belül monopolhelyzetet élvező, a politikai állam pilléreit alkotó intézményeket, stb. A szolgáltatásközpontú demokrácia elméletileg tehát magában hordozza a modern állam utolsó bástyáinak lerombolását. Az állam felfalja önmagát!?
A lehetőség még egyáltalán nem bizonyosság. Ha visszatérünk a demokrácia eredeti meghatározásához, s ellentétben Marcel Gauchet meghatározásával, a demokráciát nem a modern állammal, hanem a társadalommal azonosítjuk (például Tocqueville nyomán), akkor azt kell mondanunk, hogy nem az állam, mint társadalmi formáció, hanem a modernséghez kötődő és a nemzetállamban gyökeredző poszt-totalitárianus állam van eltűnőben. Az információs kor demokráciájának alakulása lényegében attól függ, hogy miben határozzuk meg azokat a kondíciókat, amelyek biztosítása egy adott közösség (társadalom) minden tagja számára egyenlő mértékben fontosak, biztonságot nyújtanak, s amellyel azonosulni lehet (identitást ad). Miután a globalizáció hatásai mindenütt másként és eltérő mértékben fejti ki hatását, azt kell mondanunk, hogy az információs kor államai lokális szinten nagyon eltérő képet mutathatnak
Visszatérve a jelenre, nem hallgathatjuk el, hogy a szolgáltató állam nem az egyetlen és megkerülhetetlen alternatíva napjainkban. A leggyakrabban elhangzó kritika a szolgáltató állammal szemben az, hogy az állam elsődleges feladatának az állampolgárok versenyképességének biztosítását (a globális gazdaság kihívásaihoz való alkalmazkodást) tekinti, a helyett, hogy a globalizáció negatív hatásai ellen védelmezné a társadalmat. A „társadalmi beruházás központú állam” (État-investissement social)31 szemben a szolgáltató állam neoliberális koncepciójával, abból az alapelvből indul ki, hogy az államnak nem kell szükségszerűen a globalizációt szolgálnia, még akkor sem, ha a globalizáció megkerülhetetlen és a globális gazdaságba való bekapcsolódás miként az infokommunikációs technológiák széleskörű alkalmazása elemi szükségszerűség. A társadalmi beruházás típusú állam ugyanakkor a versenyképesség fogalmát tágan értelmezi. Feladatának éppen ezért azon szociális eredetű tényezők, egyenlőtlenségek felszámolását tekinti, amelyek az állampolgárok, egy adott közösség vagy térség versenyképességének akadályai: szegénység, oktatás, egészségi és környezeti állapot, deviancia és bűnözés, kirekesztés stb.32 Az állam minden állampolgára iránt felelősséggel tartozik, de a jóléti állammal és a szolgáltató állammal ellentétben nem közvetlenül az individuumokra koncentrál, hanem a közösség(ek) életminőségét, „jól-létét” javító beruházásokon keresztül biztosítja az egyenlő feltételeket. A társadalmi beruházásokra fókuszáló állam nem csak a globális gazdaság és a társadalmi béke közötti egyensúly megőrzésére törekszik, hanem minden erejével arra törekszik, hogy megőrizze a társadalom-állam-demokrácia egységét. A nemzet fogalmát tudatosan helyettesíti a közösség fogalmával, amely egy részről messzemenően tekintettel van a lokális világok kulturális diverzitására, más részről előmozdítja a helyi társadalmak belső dinamikájának fennmaradását.
Mindent összevetve, a társadalmi beruházás központú állam koncepciója a lokalitás és a globalitás közötti egyensúly fenntartásának egyik alternatívája, ahol az állam a lokális térszerkezet laza együttműködésének koordinátora. Nem irányítja, hanem orientálja az információs korban folyamatosan változó kapcsolatokat. Az állampolgárok és közösségeik irányába nyújtott szolgáltatások tehát olyan közérdekű, a társadalmi kiegyenlítődést és kohéziót szolgáló beruházások, amelyek nem a piaci mechanizmusokat integrálják a társadalmi struktúrába, hanem a társadalom és a gazdaság egyensúlyát biztosítják. A lokalitások között a természetes szolidaritás, míg az államhoz fűződő viszonyrendszerben a szubszidiaritás elve érvényesül. Ebben a logikában az állam már nem hatalom-koncentráló intézmény, hanem partner.
Hol is tartunk az ezredforduló után? Az információs kor jóléti és gazdasági rendszerének az infokommunikációs infrastruktúra már nem csak eszköze, hanem hordozója, s egyben „virtuális „intézménye” is. Ebben az értelemben az információs kor közműrendszerének kiépítése elválaszthatatlanul összekapcsolódik az állam intézményi rendszerének átalakításával. Az infokommunikációs technológia természetéből adódóan ez az átalakítás hosszútávon azonban nem értelmezhető egyszerű reformként. Itt ugyanis nem csupán a közigazgatás és a közellátás átszervezéséről, működéséről és működtetéséről, állampolgári metszetben pedig, nem egyszerűen csak ügyintézésről van szó, hanem arról, hogy a hagyományosan statikus szervezeti formák és hierarchikusan szerveződő kapcsolati rendszerek helyébe egy dinamikus, közvetlen kommunikációra épülő horizontálisan szerveződő hálózati intézményi struktúra lép.
Ez az állami intézmények szempontjából azt jelenti, hogy:
1. Az információs közműrendszernek köszönhetően az állam intézményei közvetlen részeseivé válnak a társadalmi, gazdasági, kulturális folyamatoknak. Ami azzal az előnnyel jár, hogy lehetőség nyílik az anomáliák azonnali kezelésére, a „helyi” válságok megoldására, a jogszabályok adott helyzetre való alkalmazására, a civil közösségek és egyének, valamint a gazdasági szereplők igényeihez, elvárásaihoz való igazodásra. Az infokommunikációs rendszer használata a közszférában dinamizálja a digitális kultúra fejlődését.
2. Az állam felépítménye szempontjából ez egyszerre jelenti a decentralizációt és a deregulációt. A kormányzati technika szempontjából viszont az eddigi ágazati alapon működő intézményi struktúrát az integrált kormányzati módszer váltja fel. A decentralizáció, a dereguláció és az integrált kormányzás az államigazgatás területén is három alapelv, a szubszidiaritás, a szolidaritás és a kooperáció teljes körű érvényesítését feltételezi.
3. Az állampolgár szemszögéből nagyobb szabadságot, a demokráciában való közvetlen részvételt (participatív demokrácia, közvetlen vagy e-demokrácia), a közügyek nagyobb nyilvánosságát és átláthatóságát (transzparencia) feltételezi.
Kate Oakley33definíciója világos és elfogadható: „Az e-kormányzás az infokommunikációs technológiát alkalmazó módszerek összessége, amely a közérdekű szolgáltatások mellett általában véve új alapokra helyezi az állampolgárok és a kormányzatok kapcsolatát.”
18. ábra Horizontálisan szerveződő hálózati struktúra (Ugrin Emese)
Ugyanakkor az új technológia általános alkalmazása új veszélyeket is rejt magában:
1. Válsággócok: amennyiben a kommunikációs rendszer rosszul működik és a társadalmi, gazdasági válsággócok lokalizálása sikertelen, az információ gyors áramlásának következtében a negatív folyamatok megállíthatatlanul tovább gyűrűznek.
2. Bizalomvesztés: minden egyes hiba, működési zavar (legyen az műszaki, biztonsági, adminisztratív vagy emberi mulasztás) közvetlenül visszahat és gyengíti az államot. Napjainkban az állammal szembeni bizalomvesztés egyik meghatározó forrása lehet igazgatási és adminisztratív rendszerben jelenlévő kettősség: a hagyományos papíralapú és az elektronikus gyakorlat párhuzamosság. E jelenségnek egyrészről szociológiai (kulturális tényezők, digitális szakadék, infrastruktúra hiányosságai stb.), másrészről viszont intézményi (vertikális intézményi és irányítási struktúra, képzettség hiánya stb.) okai vannak. A párhuzamosságból fakadó diszfunkcionalitás bizalomvesztéshez vezethet.
3. Esélyegyenlőség hiánya: ha az infrastruktúra nem válik általánosan elfogadott és alkalmazott közművé, - a felhasználói oldal nem fedi le a társadalom egészét (digitális szakadék) és az élet minden területét vagy a műszaki, technológiai fejlesztés részleges marad, az intézmények működésében kettősség alakul ki, s ez diszfunkcionalitáshoz, szélsőséges esetben az állam működésképtelenséghez vezethet.
4. Tőkehiány: amennyiben az alkalmazott kommunikációs rendszer fejlesztése a technológiai fejlődéssel szemben – elavult biztonsági rendszerek, korlátozott, a társadalmi igényeket nem követő szolgáltatói rendszer stb. - az állami intézmények működése bizonytalanná válhat. Az infrastruktúrafejlesztésből fakadó tőkeigény biztosítására az állam és a gazdaság szereplőinek együttműködésére van szükség. A rendszer üzemeltetője és fenntartója valamint az alkalmazó és a felhasználó élesen elválnak egymástól, partneri kapcsolatuk a közös érdekeken alapuló kooperációban fejeződik ki.
5. Kritikus tömeg: az infokommunikációs rendszer beruházási és működtetési költségei magasak. Megtérülése csak egy bizonyos szintű kereslet mellett lehetséges. A kereslet fokozása csak akkor érhető el, ha a hálózatok működtetése és az igénybe vehető szolgáltatások rendszerében is a piaci impulzusok érvényesülnek. Az állam szempontjából ez azt jelenti, hogy az intézményei által nyújtott szolgáltatások jelentős részét a piaci viszonyokhoz kell igazítani (kiszervezés, üzleti típusú folyamat-modellek alkalmazása).
6. Amennyiben az állam továbbra is ragaszkodik monopol helyzetéhez, az információs technológia alkalmazása nem csökkenti, hanem növeli a költségvetést. Ez nem egyszerűen csak az állam strukturális átalakítását, hanem a piachoz való alkalmazkodást, a gazdasági és társadalmi viszonyok közé való integrálódást is jelenti. A piacot ellenőrző, kontrolláló szerep csökkenése viszont az állam társadalmi folyamatokat irányító gyengüléséhez vezethet.
7. Figyelem: A szolgáltató állam még nem e-állam és a szolgáltató állam még nem szolgáló állam és ez az állam még magán viseli a poszt-totalitáriánus jelleget.
Az elmondottak alapján megállapítható, hogy a 21. század elején a szolgáltató és esélyteremtő állam koncepcióját össze kell kapcsolni a kicsi és olcsó állam koncepciójával. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a szükséges és a valóságosan ellátott állami feladatoknál nem nagyobb és nem költségesebb állam- és kormányzati apparátusra van szükség. A kicsi és olcsó állam egyben erős államot feltételez, ahol az „erős” jelző azt fejezi ki, hogy az állam képes funkcióját hatékonyan ellátni. A hatékonyság fokmérői a szervezeti folyamatok egyszerűsítése, a rugalmasság és gyors alkalmazkodó képesség a változó társadalmi, gazdasági folyamatokhoz és az innovációs készség a költségcsökkentés érdekében.
Az infokommunikációs infrastruktúra nem csak új eszközrendszert, hanem egy merőben új, a kommunikációra épülő kormányzási gyakorlatot is jelent, amelyet infrastrukturális meghatározottsága okán elektronikus kormányzásnak, röviden e-kormányzásnak nevezünk. Az e-kormányzás integrált értelmezése magába foglalja az e-közigazgatást, az e-ügyintézést (e-adminisztrációt), az e-demokráciát.
A fenti definíciók is jól mutatják, az e-kormányzás meghatározásakor az alkalmazott szóhasználat/fogalom tekintetében - « governance » és « government » - igen gyakori a keveredés, bár lényegüket tekintve hasonlatosak. Sem egyik, sem másik meghatározás nem mutat túl a modern állam informatikai modernizálásán. Az állam és állampolgár kapcsolatrendszerének javítása az elktronikus eszközök alklamzásán keresztül, mint cél még messze nem jelenti az állampolgár és az állam viszonyrendszerének lényegi változását. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a modernizáció elsősorban az intézményi rendszer működési mechanizmusára és az állampolgároknak a poltikai állammal szembeni megnyugtatására fókuszál. A szolgáltató, esélyteremtő állam koncepciója miközben alkalmazkoni kíván az információs kor kihívásaihoz (főként gazdasági nyomásra), minden erejével arra törekszik, hogy az új keretek között is fenntartsa a modern állam (nemzetállam) működésének lényegét adó politikai, intézményi és adminisztratív jelleget, amely az állampolgárok és az állam közötti hierarchikus viszonyrendszeren alapszik. Fontos megfigyelés : a modernizáció elsősorban a kapcsolatrendszer módjára, nem pedig az állam és állampolgárok közötti viszonyrendszer strukturális átalakítására vonatkozik.
Az államnak a virtuális, e-állammal szembeni averzióját sok féleképpen lehet magyarázni. Pierre Lévy a nemzetállamnak a kulturális homogenizációra épülő tekintélyelvűségében keresi a választ és a modern állam totalitásra való hajlamát teszi felelőssé.34 A kontrol és irányítás egyedüli lehetséges módja az, ha azok teljes mértékben adaptálódnak a hálózati kultúra természetéhez és a globalizációhoz. Ez pedig elméletileg vagy egy globális méretű kormány létrehozásához vezetne, vagy a mai értelemben vett ellenőrzés és irányítás totális ellehetetlenüléséhez, hiszen az ellenőrzésre irányuló eszközök/ módozatok a kibertérben a kultúra multidimenzionlis tulajdonságát felöltve semlegesülnek.
A kibertér kaotikus tulajdonságából fakadó veszélyekre az elmúlt évtizedek során már sokan és sokszor rámutattak. A ’70-es években M. Foucault35 elsők között figyelmeztetett, hogy az új technológiában rejlő, az individuumot az állam nyomásától vagy a hagyományoktól való felszabadító képessége mellett, igen komoly veszélyekkel járhat annak elhallgatása, hogy az információs technológia az embert meg is foszthatja személyiségétől. A számítógép vonzásában élő / dolgozó ember szabályozás nélkül « új rabságba » eshet. A munka és a magánszféra összeolvadása súlyos individuális és társadalmi problémák forrásává válhat. Az állami beavatkozás (reguláció) nélkülözhetetlen.
Gilles Paquet fogalmazta meg a kibertér kettős tulajdonságáról szóló tételt.36 Az információs technológia és a kommunikáció egy ambivalens, egyszerre rendezett és kaotikus világot (kaordikus) indukálnak. Ez a « kommutáció forradalma »37 (a felcserőlhetőség forradalma). Az információs hálózatok mentén szerveződő kapcsolatok folyamatos transzformációban (mozgásban) vannak. A kommutáció az, ami e kapcsolatok átrendeződését, átalakulását új kapcsolatok kialakulását teszi lehetővé. A virtuális térben semmi sem vész el, csupán átalakul. A kommutáció egyfajta rendező elv is amely « katalizálja a kollektív intelligenciát » (ld. P.Lévy). A hálózatokon tehát egszerre van káosz – egy áttekinthetetlen átalakulás – és rend, mert a változás intenzitása egyre gyorsúló. Ez a rendező elv a kommutáció. Ugyanilyen kettős képet mutat az információs társadalom és gazdaság is. A folyamatos változás, a változás kényszere azonban súlyos szociális és gazdasági károkat okozhat. A világhálón szerveződő innovációs gazdaság társadalmi hatása többek között : a munkavállalói piacon elbizonytalanodást, a szociális rendszerben kiszámíthatatlanságot, az egyén számára kiszolgáltatottságot stb. hoz. A kiegyensúlyozott, a hagyományos állami redisztribúcióra épülő szociális rendszer viszont lassítólag hat a gazdaság innovációs folyamataira, tehát annak akadályává válik. Mindezen körülmények a kormányzás fenntartását indokolják. A kérdés tehát nem az állam és az irányítás megszüntetése, vagy megőrzése, hanem az információs kori kormányozhatóság miben léte.
Paquet az e-állam jövőjét az önszerveződésekben (auto-organisation) és az együttműködő állam megvalósításában látja. Ennek három pillére :
1. e-kormányzás, 2. kollektív intelligencia, 3. « kommutator állam » (változást irányító, orientáló, támogató állam).
Ehhez hozzátehetjük, hogy ez az új állam modell azonban már meghaladja az ipari/posztipari kor állam típusát, sőt jóval meghaladja a szolgáltató állam szerény vízióját is.
Ha nincs is komoly áttörés, a fentiek alapján azért kijelenthetjük, hogy az információs kor egyik legnagyobb kihívása nem kevesebb, mint az állam funkciójának és működésének újragondolása. Ha az új korszak államának pontos meghatározására vállalkozni nem könnyű, az már világosan látszik, hogy a fejlett Észak országai a közeli (vagy aktuális) jövőt az infokommunikációs technológia széleskörű kormányzati alkalmazásában, az elektronikus kormányzásban látják. Az elektronikus kormányzás megvalósítása azonban, szerves összefüggésben a térszerkezetben, a gazdaságban és a társadalom tagjainak az új technológiákhoz való viszonyában mutatkozó változásokkal, mind tartalom, mind pedig fejlesztési módszerek tekintetében, igen különböző képet mutat. Ebben az értelemben az e-kormányzás nem szakítható ki az információs társadalom magvalósulását célzó intelligens fejlesztési stratégiák köréből, amelyek kiindulási pontja, preferenciái és prioritásai nem csupán országonként, de régiónként is eltérőek lehetnek.
Ha nem így értelmezzük az e-kormányzást és az ezzel egyenértékű e-közigazgatást, akkor akár együgyű téveszmék rabjai lehetünk.
Az elektronikus kormányzás gyakorlati megvalósításának közvetlen okait mindenek előtt a közpolitika működési funkcióival szembeni társadalmi elégedetlenségben kell keresnünk. Bár az elégedetlenség országonként más-más módon nyilvánul meg, a fejlett országokban leginkább a politikai választásoktól való távolmaradás egyre növekvő arányában és a közintézmények által nyújtott közszolgáltatásoktól való elfordulásban, a piaci alapon szerveződő igényesebb szolgáltatások igénybevételében érhető tetten. Különösen igaz ez azon államilag biztosított alapellátások esetében, amelyek az információs korban gazdaságilag vagy társadalmilag felértékelődtek. Mint például a munkavilágában való versenyképességet alapvetően meghatározó egészségügyi ellátás vagy az oktatás. E jelenség végső esetben az állampolgárok „rendszerből való kilépésének” veszélyével fenyeget (K.Oakley), amely a közérdek és a közjó alapértékei körül kialakult társadalmi konszenzus felbomlásához vezethet. Nem véletlen tehát, hogy bár a fejlett észak államai mintegy öt évtizede használják és alkalmazzák az infokommunikációs technológiát és eszközöket, az elektronikus kormányzás koncepciója csak jóval később, a közpolitika intézményi rendszerének modernizációjával összefüggésben született meg.
Elsőként az 1997-ben Nagy-Britanniában hatalomra került Munka Párt reformprogramjának részeként bukkant fel. A modernizáció fogalma összekapcsolódott a hálózati kormányzás víziójával, amely két cél megvalósítására törekedett: a közhatalom működési rendszerének polgárközpontú átalakítására és a közinformációk integrált kezelésére. Az állampolgárokra zúduló információ özön „menedzsmentjét”, közérdekű tevékenyégnek tekintették, melynek célja az infokommunikációs hálózatokon keresztül áramló információk társadalombarát és célirányos integrálása és közvetítése. Első lépésben tehát az infokommunikációs technológia alkalmazása nem az állami intézmények, és a kormányzati munka strukturális átalakítását célozta meg, hanem az állampolgárok és a közpolitika közötti információ áramlás javítására törekedett.
Az elektronikus kormányzás koncepciójának gyors elterjedését segítő tényezők között fontos szerepet játszott és játszik ma is az információs társadalom infrastrukturális meghatározottságának és annak felismerése, hogy az infokommunikációs technológia széles körű elterjedése és alkalmazása hozzájárul a posztmodern nemzetgazdaságok versenyképességének növekedéséhez. Ebben a felfogásban az infrastruktúra kiépítése és közcélú alkalmazásának fejlesztése (intelligens fejlesztések) előmozdítja a társadalmi befogadást és alkalmazást. Szociális megközelítésben tehát növeli az állampolgárok munkavállalási esélyét, a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok visszaintegrálását a munka világába (esélyegyenlőség, kompetencia, távmunka). Gazdasági értelemben az új technológia előmozdítja az e-gazdaság fejlődését s ezáltal nem csupán a fenntartható fejlődés megvalósításához járul hozzá, hanem új munkahelyeket is teremt. A 2000 márciusában elfogadott lisszaboni stratégia, már úgy tekint az infokommunikációs infrastruktúra kiépítésére, mint az európai fejlődés egyik motorjára.
Foglaljuk össze az e-kormányzás eddigi és minden kritika ellenére is fontos előnyeit:
Noha az elektronikus kormányzat alig egy évtizedes múltra tekint vissza, a rendkívül gyors technikai és technológiai fejlődésnek köszönhetően mára már jól kitapinthatóak az információs korra jellemező kormányzási modellek. A technológiai módszerek globálisan jelentkező hasonlósága mellett a kormányzás helyi hagyományai, a történelmileg kialakult nemzeti tradíciókban gyökerező társadalmi normák, a jövőkép és a politikai szándék külön- külön és együttesen is árnyalják, strukturálják a kormányzás gyakorlati megvalósulását. A lokális tényezők jelentőségét mutatja, hogy ebben a körben már a technológia sem tudja megőrizni semlegességét. Miként az információs társdalom, az e-kormányzás is legalább annyira kulturális meghatározottságú, mint infrastrukturális. A kutatások azt bizonyítják, hogy nem csak kontinentális méretekben, hanem a lokális szinteken belül is igen jelentős eltérések mutathatók ki a megvalósult e-kormányzásokban (pl. a nagyvárosok, metropoliszok és a jellemzően rurális települések e-önkormányzati gyakorlata között).
Kate Oakley angol kutató legutóbbi tanulmányában az e-kormányzás három modelljét különbözteti meg38:
1. Az „Új gazdaság” modellje:
2. Az „elektronikus közösség” modellje:
3. A „tervgazdaság modellje”:
Természetesen a felvázolt három modell egyike sem lelhető fel vegytiszta formában, még egy országon belül sem. A globális trendek modellszerű bemutatása igazából azt a célt szolgálja, hogy érzékeltessük, az elektronikus kormányzás mára már túllépett a tegnapi utópián és a korábbi elméleti kombinációkon. Intézményesült valósággá vált. S ezzel elkezdődött egy új típusú, az információs kor kihívásaira választ adni képes „állam” kialakulása.
A három modell megkülönböztetése arra is utal, hogy egyik modell sem képes átfogóan kezelni az állam generális problémáit, vagy az állam és a társadalom közötti feszültséget, sőt újra az állami beavatkozásra építő „tervgazdasági modell” is csak átmeneti eredményeket kínál. Az e-kormányzás fontos lépés előre, miközben feltárulnak a súlyos állam-modell konfliktusok.
Értelmezésünkben az elektronikus (e-) kormányzás a közszféra belső és külső kapcsolatainak progresszív átalakítását jelenti az infokommunikációs technológia (IKT) alkalmazásával.
Az IKT lehetővé teszi a közigazgatás számára, hogy növelje a hozzáférést és a rendelkezésre állást a felhasználók számára, valamint az információáramlás felgyorsításával előmozdítja a gyors és hatékony munkavégzést. A hálózottság lehetőséget biztosít az állam és a közigazgatási rendszer átszervezésén túl arra is, hogy a korábban hierarchikus rendszert alkotó igazgatási szintek helyébe részben, vagy egyre inkább egy horizontálisan szerveződő, az állampolgárok, a gazdaság szereplői, a közintézmények és a közhivatalok, valamint a társadalmi szervezetek között közvetlen kapcsolatra épülő, „szolgáltató” rendszer jöjjön létre. Olyan új rendszer, amely túlmutatva az igazgatási feladatokon, remélhetőleg lehetővé teszi az állam által birtokolt „tudásvagyon” integrálását a társadalmi és gazdasági innovációs folyamatokba.
„Európa számára alapvető fontosságú egy olyan közszférával rendelkezni, amely hozzájárul az európai gazdaság növekedéséhez, mindenki számára magas színvonalú szolgáltatást nyújt és erősíti a demokratikus folyamatokat” – szögezi le az Európai Bizottság kommünikéjében.40 Az elektronikus közigazgatás és kormányzás feltételrendszerének megteremtésétől Európa politikai értelemben a demokrácia kiterjesztését, gazdasági téren a tudásalapú gazdaság, a szolgáltató szektor fejlődését, társadalmi szempontból pedig, a minőségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés esélyegyenlőségét és az életszínvonal emelkedését várja.41
19. ábra: Az e-kormányzás vázlata (Ugrin Emese)
Az e-közigazgatás mai modellje elsősorban a helyi és térségi szintű szolgáltató közigazgatás elektronikus formája. Négy oldal, a társadalom (állampolgárok, társadalmi és gazdasági szervezetek), az állam (nemzeti, regionális, kistérségi igazgatási szinteken szerveződő), az önkormányzat(ok), a „tudásközpont(ok)” (az adatvagyon kezelői) elektronikus kapuinak (portálok) összenyitásával (e-gyűjtőportál(ok) megvalósuló új tartalmú kommunikációja, és új típusú partneri együttműködése. Az együttműködés alapja és hordozója az infokommunikációs infrastruktúra, amely lehetővé teszi a hatékony információáramlást és kezelést (nyitott és zárt adatbázisok létrehozása és frissítése, adatok újrahasznosítása, papírmentes elektronikus ügyvitel, interaktivitás), ugyanakkor megteremti az igazgatási folyamatok átláthatóságának (transzparencia) és a közszféra nyilvánosságának demokratikus feltételrendszerét.
20. ábra E-kormányzás funkcionális rendszerének vázlata (Ugrin Emese)
Az e-kormányzás és az e-közigazgatás működésében előbb-utóbb lényegi jelentőséggel bírnak a tudásközpontok, amelyek egyszersmind a tudásipar központi egységei is. A tudásközpontok, miként az informatikai infrastruktúra és a kapcsolódó informatikai tevékenységek adják meg az e-kormányzásnak a gazdasághoz és a társadalomhoz történő kapcsolódási pontjait: itt formálódnak ki a lehetséges szolgáltatói tevékenységek, itt jelennek csapódnak le és innen indulnak a rendszert éltető innovációk. A tudásközpontok szerepe multifunkcionális, amennyiben itt állítják elő a legnagyobb mennyiségben a speciális felhasználásra szánt tudástartalmakat.
Az e-kormányzás szempontjából az állam a legnagyobb tudásvagyon birtokosa. Elméletileg tehát szükség lenne egy központi nemzeti adatbankra. Ennek központilag szervezett gyakorlati megvalósítása, az adatok összetettsége és sokasága, folyamatos módosulása és megújulása, valamint a felhasználói oldalak multidimenzionáltsága okán, csakis a hálózati kapcsolódás komplex rendszerén keresztül valósítható meg. Az elektronikus kormányzás és közigazgatás tudásközpontja(i) a tudástermelés – alkalmazás - továbbítás hármas egységét ötvözik.
Az információs infrastruktúra, mint alapközmű a tudásközpont működési egysége. A tudásközpontok a megtermelt információk és intézményi (szervezeti) formája szerint igen változatosak lehetnek. Tekintve, hogy ma még egy új tevékenységről van szó, csoportosításuk, kategorizálásuk nem könnyű feladat. Az e-kormányzás (és a tudásalapú gazdaság és társadalom) fejlődésével ezen a területen is egy széleskörű specializálódás várható.
Mindenesetre legyen világos: a tudásközpontoknak kardinális szerepe van és lesz.
Hosszan idézhetnénk a demokráciaelmélet filozófiai megközelítéseit, például a rousseau-i, haszonelvű, episztemikus jellegű, vagy a később divatossá vált diskurzus központú demokrácia modelleket, vagy a schumpeteri koncepciót, a piac és verseny központú demokrácia felfogást.
Az előbbiekhez képest az újabb megközelítések meglehetősen pragmatikusak. Politikai értelemben azt várhatjuk, hogy az e-kormányzás a közigazgatás hagyományos, bürokratikus működési mechanizmusából, valamint az igazgatás és a hatalom sajátos kapcsolatrendszeréből fakadó hierarchikus rend fellazítását, a közigazgatás működtetésének az önkormányzatiság és a területi autonómia elvéhez való közelítését jelenti.[43] Ez megint fontos esély, anélkül, hogy illúziónk lenne.
Az ezredfordulón az e-önkormányzáson így az e-kormányzás adaptálását értjük a lokalitás különböző szintjein kialakult önkormányzásra, avagy a hálózati alapú technológiák alkalmazása az önkormányzat által képviselt közösség szolgálatára. Szűkebb értelemben az önkormányzati testületek (és bizottságok) munkájának digitális módja, tágabb értelemben az önkormányzás folyamatába való társadalmi bevonás, aktív e-részvétel lehetővé tétele. Az e-önkormányzás feladata az is, hogy elektronikus együttműködés legyen a helyi társadalom és az önkormányzat, valamint az önkormányzat és állami kormányzás között. Végül az önkormányzati testületek és polgármesteri hivatalok közti folyamatosan modernizált belső működés.
A szubszidiaritás elvének érvényesítésén alapuló horizontális viszonyrendszer kialakításához, egy merőben új szemléletet tükröző, a 21. század technológiai lehetőségeit is kiaknázó és az igazgatási rendszer működését korszerűsítő átalakításra van szükség, amelynek fókuszában a közszféra szereplői és az állampolgárok közötti közvetlen kapcsolatra épülő részvételi demokrácia megteremtése áll. A mai közigazgatási reform csakis abban az esetben kap értelmet, ha és amennyiben e komplex folyamat szerves részét alkotja. Nem célja, hanem egyik meghatározó eleme az információs korba átvezető demokratikus átalakulásnak. Ez pedig, nem egy statikus, mechanikusan alkalmazható fejlesztő tevékenység, hanem maga is innováció. Innováció, amely egyszerre kísérli meg a globális térszerkezetben bekövetkező változások adaptálását, miközben a helyi erőforrásoknak, mint innovációs forrásoknak a hasznosítására összpontosít. A siker kulcsa a gazdaság, a társadalom és a közszféra egyetértése és partneri együttműködése lehet.
Másként fogalmazva: valós változások csak a szubszidiaritás, a kooperáció és a participáció elveinek együttes érvényesítésével érhetők el. Ezen elvek külön-külön és együttesen is kizárólag egy horizontális területi és igazgatási struktúrán keresztül valósíthatók meg, amelynek gerincét és összetartó erejét, a multilaterális kapcsolatokat biztosító, hálózottságra épülő infokommunikációs technológia adja.
Az e-demokrácia az információs kor politikai/közösségi működési eszménye, új demokráciamodell. Az a politikai rendszer, amely nem az eddigi alattvaló állampolgárokból áll, hanem a résztvevő állampolgárokból.44 Ideája szerint a közvetett, képviseleti demokráciából továbblépve az új infokommunikációs hálózatok és szolgáltatások révén e-módon elvileg minden állampolgár közvetlenül a politikai közösség része lehet. Az e-demokrácia teszi lehetővé, hogy az atomizált helyi társadalomból evolúciós folyamat keretében intelligens civil társadalom jöjjön létre. Az e-demokráciában – az e-választások segítségével is - valóban megvalósulhat minden szabadságjog s érvényesülhet minden közösségi felelősség. Így a digitális önkormányzás és a digitális polgár, az e-közigazgatás és az e-polgár egymást feltételezi, és közösen testesíti meg az e-demokráciát.
A részvételi (e-)demokrácia tehát alapvetően infrastrukturális meghatározottságú és elválaszthatatlan az élet minden területére kiterjedő intelligens fejlesztésektől45, amelyben a közigazgatás modernizációja, kellő stratégiai megalapozottsággal, húzóágazat lehet.
Kormányzás és demokrácia az információs- és tudáskorban
21. ábra Kormányzás, közigazgatás és demokrácia az információs társadalomban (Ugrin Emese)
( Jelmagyarázat: A=Adminisztráció/az e-közigazgatási terminológiában a G2G szintnek felel meg;
Sz= Szolgáltatás, amelyet az állam intézményei az állampolgároknak /
G2C szintnek és a gazdaság szereplőinek / G2B szintnek nyújtanak)
Az információs (és a tudás) társadalom szemszögéből nézve a kormányzás, s a kapcsolódó közigazgatás már nem értelmezhető úgy, mint a hatalomnak a közigazgatás intézményein keresztül való megnyilvánulása, még akkor sem, ha az a demokrácia jegyében a társadalmat szolgálja. Az információs korban a kormányzás maga is szolgáltatás. S ez által belesimul, mintegy részét képezi a gazdasági és társadalmi folyamatoknak. Ebben az értelemben hibás minden olyan értelmezés, amely az elektronikus kormányzásnak csupán egyetlen aspektusát emeli ki és állítja a fejlesztések középpontjába, s nem vesz tudomást a rendszer egészét összefogó, annak működését alapvetően meghatározó e-demokrácia fejlesztésről. De ugyanígy elfogadhatatlan az a felfogás is, mely az infokommunikációs infrastruktúra kiépítésére és az elektronikus eszközök általános alkalmazására szűkíti le mind a közigazgatás modernizációját, mind pedig, a demokráciát.
Elvileg feltételezhetjük, hogy a kormányzás szolgáltató, vagy inkább majd a szolgáló funkciója nem az elektronikus közigazgatás rendszeréből, hanem a részvételi demokrácia lényegéből fakad. Ebben az értelemben az „elektronikus” jelző nem csupán az alkalmazott technológiára vonatkozik, hanem azt fejezi ki, hogy az intézmények és az állampolgárok közötti kapcsolat közvetlen és interaktív, a köztársaság minden tagjára kiterjed(het), a „szolgáltatások” pedig az egyénhez szólnak, és az egyén igényeihez, élethelyzetéhez, sőt az egyének közösségeihez idomulnak.
Az e-kormányzás és az e-közigazgatás eddigi programjának és gyakorlatának elemzése azt mutatja, hogy a totalitáriánus jellegét jól őrző ipari-posztipari állam és képviseleti demokrácia megcsontosodott és egyben kiüresedő struktúráit, s működési módjait az információs- és tudáskor államfelfogása és a következő évtizedben kiépülő új gyakorlati formája egyrészt kikezdi, másrészt modernizálja, harmadrészt utat nyit új megoldások felé.
A demokrácia modell története fontos felismeréseket kínál. A gondolat, hogy a tudományos technológiai eredmények, ezen belül is a kommunikációs technológia a politikai fejlődés szolgálatába állítható, nem új keletű elképzelés. Már a 19. században Saint-Simon követői úgy vélték, hogy a távíró az emberiség egyetemes összefogásának eszközévé válhat.
A 20. században a televízió megjelenése és gyors terjedése keltett új reményeket: a televízió a tudást, a tájékozódást mindenki számára elérhetővé teszi, s ez által kiszélesíti a közszféra terét. Napjainkban az Internet elterjedésével ébredt fel a remény, hogy az új technológia képessé válik a politikai rendszerek megújítására: az információáramlás korlátlanságával és felgyorsulásával, nem csak az individuumok közötti interakció válik könnyebbé, hanem az elektronikus hálózatoknak köszönhetően az állampolgárok közéleti aktivitása is növekszik.
Az elektronikus demokrácia gondolata azonban nem az Internet, hanem a számítógép eredményeként született meg. A második világháború megrázó élményeit követő években, az emberiség történetében immáron sokadszor csillant fel a remény, hogy a társadalmi békéhez, a demokráciához és a szegénység felszámolásához a racionalizáción keresztül vezet az út. A racionalizáció a történelem folyamán különböző aspektusait mutatja, de lényegét tekintve hasonlatos: az adott korszak tudományos-technológiai eredményeit a társadalmi struktúra átalakítására applikálta. A folyamat szinte minden esetben a kommunikáció új módozatainak megjelenésével párosult. A változások ismét minden esetben egyszerre globálisak és lokálisak. Az aktuális társadalmi viszonyrendszer szétzúzása a kommunikációs forradalom „globalizációs” irányultságának (lásd az írás, a könyvnyomtatás vagy az Internet), és az új technológiai eljárások „lokális” szinten történő társadalmi és gazdasági adaptálásának eredménye. Így minden nagy civilizációs korszak és minden társadalom, következés képen a politikai struktúrák is, az ember – eszköz – tartalom sajátos viszonyrendszerében leírható. Ez a felismerés szolgált alapul az elektronikus demokrácia gondolatának megszületéséhez.
A politikai intézményrendszer és az infokommunikációs technológia kontextusát történeti perspektívában vizsgálva az elektronikus demokrácia ideájának három nagy korszakát (fejlődési szakaszát) különíthetjük el. Mindhárom korszaknak közös sajátossága, hogy a tudományos technikai eredményekben először a társadalmi problémák racionalizálhatóságának eszközét keresi.
Az 1948-1970 közötti időszakot a „kibernet” avagy a „kományzó gép” elméleti korszakaként írhatjuk le. A kor gondolkodását a II. világháború pusztításának élményei, egy újabb világkatasztrófa elkerülésének vágya határozza meg, miközben megszületnek az első számítógépek. A korszak alap kérdése az, hogy a technika, pontosabban az informatika képes-e, s ha igen, akkor milyen mértékben és formában a társadalom racionális irányítására. 1948-ban jelenik meg Norbert Wiener, amerikai matematikus „Cybernetics, or Control and Communications in the Animal and the Machine”című könyve.47 A kibernet egy metafóra, amely az információáramlásnak és az olyan fogalmaknak köszönhetően, mint a „feed-back”, lehetővé teszi egy rendszeren belül, vagy a rendszer és a környezete között minden élő szervezet magyarázatát, az embertől a társadalmi szerveződésekig.
A kibernet modell magában hordozza ugyanakkor a társadalmi gondok orvoslásának ígéretét: N. Wiener és követői úgy képzelik, hogy az adatok százezreit kezelni képes gigantikus számítógépek lecsökkentik az adminisztrációs rendszer működésében jelenlévő akadályozó tényezőket, és az emberi tényező kiváltásával egy steril, az emberi előítéletektől mentes, vegytiszta problémákat a matematika tiszta logikája felé irányítják. A „kormányzó gépnek” köszönhetően nem csupán az ember által indukált társadalmi folyamatok racionalizációja válik lehetővé, hanem a politikai gépezet hiányosságait, működésképtelenségét is felül lehet írni. Maga a gondolat Orwell-i, de gyökerei az ókor filozófiájába nyúlnak vissza (szofizmus, Szokratész). A technikai eszközök alkalmazása és a professzionalizmus az állampolgári egyenlőségre való hivatkozással a politikai cselekvés racionalizálását teszi lehetővé.
A rendszerelméleti megközelítés eredményeként a politikai cselekvés pragmatizálódik: feladata és célja a rendszer és a környezet közötti kapcsolattartásra szűkül le (kommunikáció).
A tervezés és a választás racionalizálása: az informatikai rendszerekkel megtámogatott államot a döntéshozatal leghatékonyabb fórumának tekinti. Ez a felfogás vezet az USA-ban a Planning-Programming-Budgeting-System (PPBS), Franciaországban pedig a Költségvetési Választás / Döntéshozatal Racionalizációjához (RCB).48
A kibernet felfogás a hatvanas évek végére szinte mindenütt elterjedt, annak ellenére, hogy számtalan bírálat érte. Elsősorban a leegyszerűsített, szűken értelmezett politikai cselekvés koncepciója képezte a kritika tárgyát. A kibernet két legismertebb ellenzője, Meynaud49 (1964) és Habermas (1968) a politika „eltudományosítása” ellen emelik fel hangjukat. A pragmatizmusból fakadó – az ipari korra jellemző - politikai racionalizmus két lényeges veszélyforrására hívják fel a figyelmet.
1. A politika egy olyan komplex tevékenység, amelyet a technikai alkalmazások sem képesek leegyszerűsíteni - állítja Meynaud. A folyamat viszont könnyen megfordulhat és éppen a technika, a tudomány fog átpolitizálódni.50
2. Habermas szerint a politika „eltudományosítása” azért veszélyes, mert összekeveri a problémák technikai kezelését a politikai ítéletekkel, amelynek forrása az állampolgárok közötti szabad vita, párbeszéd. Végső esetben pedig a közvélemény depolitizálásához vezet.51
A vita a hetvenes években az első hálózati rendszerek kiépülésének hatására új fordulatot vett. A gyakorlati alkalmazás egyértelművé tette, hogy az informatizációt csak a technika és a társadalompolitika dialektikus kapcsolatának megközelítésében lehet vizsgálni.
A hetvenes éveket a helyi közösségek szolgálatába állítható média, a kábeltévé hálózatok kiépülése jellemzi. A videotechnika fejlődése az „információtermelés demokratizációjának” reményével és a politikai játéktér kereteinek kiszélesítésével kecsegtetett (decentralizáció, önkormányzatok erősödése). A figyelem központjába a lokalitás, a politikai „periféria” kerül.
Az informatikai eszközök és alkalmazások kiléptek a kutató laboratóriumok és egyetemek falai közül. Az elméleti vizsgálódások fókuszában nem a központi kormányzás, hanem az infokommunikációs technológia civil társadalomra gyakorolt hatásának és a társadalmi aktivitás lokalitás iránti elkötelezettségének vizsgálata állt. A horizontális kommunikáció és a „bottom-up” megvalósításának lehetősége magától értetődően vetette fel az informatikai ismeretek és alkalmazások tömeges elsajátításának és a digitális kultúra beintegrálásának kérdését a tömegképzésbe.
1968-at követő szociális és intellektuális környezetben a médiumok globális méretű információközvetítő jelentősége mellett az informatika hálózatok, mint a társadalmi mozgalmak új színterei jelentek meg. Az a tény, hogy az infokommunikáció több mint egyszerű információközvetítő technológia, hogy az interaktivitás a társadalmi párbeszéd valóságos színterévé válhat, a hetvenes évek elméleti kutatói arra keresték a választ, miként lehet a technikát és technológiát a társadalom szolgálatába állítani. A kérdés felvetése a társadalmi változásokat (forradalom helyett) és a demokráciafejlesztést a társadalmi innováció perspektívájába helyezte. A „teledemokrácia” kísérletek két főiránya 1. a társadalmi párbeszéd erősítése (populista irányzat); 2. a lokális közösségek identitását erősítő network közösségek létrehozása (kommunális irányzat)52.
1. Populista irányzat: a demokrácia fejlődésének az információs technológia által generált társadalmi párbeszéd elméleti alapja az volt, hogy a technika új vívmányai az állampolgárt, mint egyént felszabadítják a „képviseleti demokrácia” fogsága alól (nyitott társadalom). A helyi hálózatok segítségével új, közvetlen kapcsolat jön létre a polgár és demokratikusan választott képviselői között. – A nyilvánosság kiszélesítésére törekvő mozgalmak nem kérdőjelezték meg az aktuális demokratikus intézményrendszert. Annak csupán belső, szigorúan felépített működési rendjét akarták lazítani az által, hogy új és rendszeres kapcsolatokat teremtett a polgárok és választott képviselőik között. A kábelhálózatok nyújtotta, relatív interaktivitásra támaszkodva több projekt is megkísérelte a polgárok bevonását a döntéshozatalba: az önkormányzati testületek ülésének közvetítése, polgárok közötti vita, rövid konzultációs kísérletek.
2. Kommunális irányzat: az infokommunikációs technológia társadalmi kapcsolatokat s ez által a közösségi identitást (lokalitást) erősítő képességére támaszkodott. Célja a decentralizáció. Elméleti alapját Illich53 és Schumacher54 tézisei képezik, akik egy decentralizált, élhető, emberi léptékű és gazdasági szemléletű technológiáról értekeznek. A kommunális irányzat, melynek gyökerei a ’60-as évek hippi mozgalmaiban és kommunáiban gyökereznek, az infokommunikációs technológiával új típusú közösségek kialakítását célozta meg (community network). Ezek sorában a legismertebb a San Francisco-i „Community Memory System”, amely egy azon városban élő polgárok hálózati közösségét hívta életre. A „network” közösségek már részben virtuális közösségeknek tekinthetők, amennyiben a tagok közötti kapcsolat hordozója a virtuális tér. Másik jellemzője, hogy a közösség elkülönül, mintegy kiszakad a helyi társadalom egészéből, és sajátosan alakított belső szabályok szerint alakítja virtuális életét. Ugyanakkor a közösséget összetartó érdek / érdeklődés és a virtuális kapcsolódás lehetősége még a területelvűséghez kötődik (a helyi hálózat meghatározottsága okán).
A mozgalom a nyolcvanas években tovább él a Free-nets mozgalomban. Ez utóbbi az intézményesített vagy kereskedelmi csatornákon kívüli, individuumok közötti közvetlen információcserét helyezte előtérbe s egyfajta közinformációs szolgáltató rendszert hozott létre. A Free-nets mozgalom elsősorban az USA-ban erősödött meg. Európában csak jóval később jelent meg és az elektronikus demokrácia kialakulására gyakorolt hatását tekintve jóval jelentéktelenebb. Itt a kábeltelevízió hálózatokban és a vele együtt rohamosan terjedő videó technika nyújtotta lehetőségekben keresték az állami gyámkodás lazítását. Kevés sikerrel. Az információs és kommunikációs hálózatok szaporodása ellenére – miután az ipari kor alapstruktúrái változatlanok - az állam változatlanul meg tudta őrizni autoritását. A politikai játéktér kiszélesítésére tett kísérletek a legtöbb esetben az állampolgárok érdektelensége miatt vallott kudarcot. Érdekes, hogy a sikertelenség ellenére, Európában elméleti munkák tucatjai születnek meg és a nyolcvanas évekre a politika tudományban általánosan elfogadottá vált az infokommunikációs technológia demokráciafejlesztő képessége. Benjamin Barber 1984-ben megjelent munkája elsőként veti fel annak lehetőségét, hogy az új korszak demokráciáját a participáció elve fogja alakítani.55
A fejlett világban a kilencvenes évek gondolkodását már az Internet és a kiberdemokrácia jellemzi.
Az Internet rohamos fejlődése, és főként az anarchikusan szerveződő sokszínű hálózati közösségek az elektronikus demokrácia megvalósulásának reális lehetőségét vetették fel. Az elméletek többsége abból indul ki, hogy a technikai alkalmazások egyszerűsége és a hálózatok elérhetősége a társadalom minden tagja számára azonos módon és mértékben teszi lehetővé az információkhoz való hozzáférést és a közügyekben való részvételt. Az egyenlőség elve tehát nem, hogy nem sérül, hanem teljes mértékben kibontakozhat. Az Internet nem csak a hagyományos politikai krízisek kezelésére nyújt új megoldásokat, hanem egy új együttélési modell kialakítására is alkalmas lokális szinten épp úgy, mint globális méretekben. Az Internet egy új politikai korszak metaforájává vált. Az ún. „kaliforniai ideológia”56 elméleti képviselői elsősorban gazdasági megfontolásokból mereven elutasították az állami beavatkozás szükségességét, s helyébe a globalizáció előnyeit állították a gondolkodás középpontjába: gazdasági liberalizmus, politikai szabadság (libertarisme), amelyben a kreatív individualizmus és hedonizmus játszik főszerepet. A társadalmi szolidaritást, a környezeti problémák iránt érzékenységet és a jövő generációi iránt érzett felelősséget a civil elkötelezettségből vezeték le.57 A kiberdemokrácia ezen univerzális értékekre támaszkodva alakította ki új politikai koncepcióját. A kiberdemokrácia újdonsága, hogy már nem a nemzetállam köré, hanem egy nyitott, a területelvűségtől és hiarerchikus struktúrától mentes kibertérben szerveződik. A kibertér fogalma számtalan vízió megszületésének nyitott teret. A kiberdemokráciának két fő irányzata alakult ki: az egyik a virtuálisan szerveződő társadalom, a másik, az elektronikus gazdaság szemszögéből vizsgálja a demokrácia lehetséges jövőjét.
1. Az elméleti munkák középpontjában a hálózottság közösségteremtő szerepe, és a virtuális közösség identitása, öntörvényű szabályozási rendszere állt. Howard Rheingold, a nyolcvanas évek San Francisco-i hálózati közösségeit elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a virtuális közösségek az új politikai korszak alapegységeinek tekintendők. Az informatikai hálózatok interaktív lehetőségeinek köszönhetően, az állampolgárok könnyen hozzáférhetnek ahhoz a szociális tőkéhez, amely valós politikai cselekvőképességet biztosít számukra. (A virtuális közösség tematikáját, sokan megkísérelték összefüggésbe hozni a Habermass által javasolt „közösségi térrel”, amely a politikai játszma színtere.). Rheingoldhoz hasonló eredményre jut a francia André Lemos is.58
2. A másik tendencia mindenek előtt az Internet gazdaságpolitikai előnyeire apellál, és ebben az értelemben „konzervatívabb” felfogást tükröz. Ezt az irányzatot a Progress and Freedom Foundation képviseli a legerőteljesebben (Alvin Toffler és köre, az „Amerikei álom” szerzői csoportja). 1994-ben látott napvilágot a „Magna Charta for the Knowledge Age”, amely a kibertér első politikaelméleti leírása.59 Ebben a felfogásban az információ a modern gazdaság legfőbb forrása, amely felborítja a hagyományos társadalmi rendet: a hatalom alapja többé már nem az anyagi javak tulajdonlása, hanem a kommunikáció képessége. A kommunikáció hordozója és fenntartója az Internet, amelyen a társadalom horizontálisan és közvetlen kapcsolatokon keresztül szerveződik, ez pedig felborítja a politikai rendszer hierarchikus struktúráját. Helyébe a polgárok által kialakított szabályok mentén szerveződő autonóm közösségek lépnek.
Mindkét elméletre igaz, hogy a kiberteret úgy fogja fel, mint eszközt a politikai rendszer továbbfejlesztésére: a kibertérben egy alternatív társadalom képe artikulálódik, amely képessé válhat a régi világ politikai valóságát felszámolni. Tehát többé már nem arról van szó, hogy növelni kellene az állam társadalmi cselekvőképességét, mint azt az 50-es évek „kibernet” felfogásának követői vélték, sem pedig arról, hogy az infokommunikációs technológia segítségével növelni kell az állampolgárok aktivitását és a közügyekben való részvételét, miként azt a teledemokrácia hívei gondolták. A kiberdemokrácia ennél sokkal radikálisabb programmal lépett fel: új alapokra kívánta helyezni magát a politikát.
22. Táblázat: Az e-demokrácia elméletének fejlődési korszakai a 20. században (Ugrin Emese)
| Elméleti korszak - | Társadalompolitikai környezet | Technikai feltételek |
Elméleti javaslat |
|---|---|---|---|
| 1950-1960 Norbert Wiener | II. világháború vége és a hidegháború korszaka. Erős állami beavatkozás. Szakmenedzser megjelenése a közszférában | Számítógép – az adatfeldolgozás eszköze. Centralizált informatikai rendszerek.
| Az állam és a politika racionalizálása. Az államigazgatásban professzionalizmus, menedzser típusú vezetői réteg. Racionális kapcsolat állam és társadalom között. A közcselekvés tudományos irányítása. |
| 1970-1980 Benjamin Barber | ’68-as válság: a politikai intézmények megkérdőjelezése. A lokalitás a politikai gyakorlat újrakonstruálásának színhelye. | Lokális és autonóm kábeltelevízió, majd telematikus hálózatok kiépülése. Interaktivitás
| A képviseleti demokrácia modernizációja. A választók és képviselők közötti kapcsolatjavítás. A lokalitás az erős demokrácia laboratóriuma.
|
| 1990-2000 Howard Rheingold André Lemos | A gazdasági szemlélet felerősödése: az állami beavatkozás megkérdő-jelezése (kicsi vagy nulla állam) Globalizáció Individualizmus, liberális/libertaire értékek felerősödése. A nemzetállam megkér-dőjelezése
| Informatika, számítógépek hálózatba kapcsolása. Internet: a nyitott, decentralizált és globális hálózatok, a horizontálisan szervező-dő kommunikáció tere | Virtuális közösségek: új típusú társadalmi kapcsolatok. Az állampolgár, mint individuum teljesen autonóm a globális köztérben (globális falu). A kibertér politikai metafóra; a politikai önszerveződés tere
|
Ha globálisan napirendre kerül az univerzális értékek szolgálata, ez már a szubsztanciális globalizáció egyik jellemzője.
Az e-demokráciáról folytatott diskurzusok az ezredforduló előtt és után három fő kérdés köré szerveződnek, amelyek mindegyike fontos problémája a jelenlegi politikai rendszer működésének: a) a politikai játszma átláthatatlansága, b) a közösségi tér szűkössége vagy zártsága, c) a polgárok marginális helyzete a döntéshozatalban. Az elméletek és demokrácia-kísérletek lényegében ezekre a problémákra keresnek választ. A projektekben megvalósult válaszok a következők: az állampolgárok informálása, nyilvános viták és társadalmi párbeszéd, önálló véleményalkotás és a közösségi döntéshozatal
„Ez a három tengely strukturálja a legtöbb projektet és e-demokrácia gyakorlatot is. Ez azt jelenti, hogy grafikusan ábrázolva egy háromdimenziós térbe kellene helyeznünk az e-demokráciát”.60 A megállapítás azonban csak a jelen gyakorlati magvalósítására igaz. Úgy véljük az elektronikus demokrácia ennél sokkal többre hivatottabb, amennyiben valóban képes lesz az állam területelvűségen alapuló kereteit átlépni. Képletesen úgy is fogalmazhatunk, hogy a nemzetállam kétdimenziós teréből ma még csak egy háromdimenziós demokrácia modellben gondolkodunk. Ez azonban a demokrácia fogalmának még mindig erős leszűkítése. A demokrácia valójában a kultúrához hasonlóan és ahhoz kapcsolódóan multidimenzionális.
Az e-demokrácia elméletek fejlődése szoros összefüggésben áll a technikai/technológiai változásokkal és azok elterjedésével. Napjainkban egy sajátosan új jelenségnek lehetünk tanúi. A növekvő globális problémák nyomására megindult egyfajta szakosodás, ágazatokra bomlás a „demokrácia” fogalmának használatában is. Legújabban a politikai demokráciától függetlenül beszélünk például „környezeti demokráciáról”. A jelenség azért is érdekes, mert miközben az elméleti megközelítések és a technológiai fejlődés eredményeként egyre másra találkozhatunk az elektronikus demokrácia gyakorlatának kísérleteivel, azokról általánosságban elmondható, hogy klasszikus demokrácia modelljének funkcionális rendszeréhez igazodnak. Az „e” jelző csupán az infokommunikációs eszközök alkalmazására, nem pedig a társadalmi, és politikai struktúra átalakítására utal.
Miért hát ez a „specializálódás”? Véleményünk szerint egy sajátosan új jelenségről kell beszélnünk: a globalizáció nem csupán gazdasági és technológiai, hanem szociális nyomást is képes gyakorolni a partikulárisan szerveződő és partikuláris értékeket megjelenítő nemzetállamokra. A környezet kérdése az egyik olyan sajátosan univerzális probléma, amely egyszerre etikai és morális, másrészről szociális kérdés. A hetvenes években a nemzetállamok politikai testén egyetlen mozgalom volt képes igazán sebet ütni: a környezetvédők politikai párttá szerveződése. Úgy tűnik, hogy az információs korban is a környezetvédelem az, amely képessé válik egy világméretű demokrácia megteremtésére, vagy előkészítésére. Kapcsolata a demokrácia kiszélesítését célul tűző alternatív mozgalmakkal rendkívül szoros, és egymást erősítő (lásd Világ Szociális Fórum, Európai Szociális Fórum, fenntartható fejlődés dialógus). A szegénység, a társadalmi egyenlőtlenség világméretű problémái egyszerre érintik a gazdasági, politikai, környezeti és kulturális szférát. Mindez arra mutat rá, hogy egy univerzális értékek mentén szerveződő, ugyanakkor a területelvűséget megkérdőjelezni képes demokrácia-mozgalom képes lehet egy világméretű paradigmaváltás elindítására.
A részvételi demokrácia, a helyi demokrácia vagy a közösségi demokrácia kiszélesítésének programja már több mint tizenöt éves múltra tekint vissza. Összességében mégis megállapíthatjuk, hogy megvalósításának egységes rendszere még nem alakult ki, annak ellenére, hogy szinte nincs egyetlen ország, kontinens vagy nemzetközi szervezet sem, amelynek politikai célkitűzései között ne szerepelne a „demokrácia demokratizálásának” programja.
A részvételi demokrácia eszméjének gyors terjedését mindenek előtt az teszi indokolttá, hogy napjainkra a globalizációs-lokalizációs folyamatok egyre erősödnek, s áttörve a gazdaság területét, az információs rendszerek terjedésével elérte a szociális és kulturális szférát is. Ebben az összefüggésben a részvételi demokrácia programja egyrészt nem tekinthető másnak, mint a lokális világ védekező mechanizmusának a helyi társadalmi, gazdasági és környezeti érdekek valamint identitás megőrzése érdekében, másrészt viszont ez a program a lokális és nemzeti társadalom önszerveződését és kontinentális versenyképességét szolgálja. Ez a két stratégiai szerep egyszersmind érthetővé teszi a megvalósításban tapasztalható különbségeket is, hiszen a világ különböző pontjai nem csak más és más mértékben érintettek a globalizációtól és a lokalizációtól. A változatosság okainak másik forrása a helyi demokratikus hagyományokban keresendő, amelyet nagymértékben befolyásol egy adott terület gazdasági és szociális állapota, a meglévő intézményrendszer működőképessége stb.
Történetét tekintve a részvételi demokrácia kialakulása nem véletlenül a harmadik világban, nevezetesen Dél-Amerika nagyvárosaiban indult el és fejlődik a legdinamikusabban.61 Brazília, Argentína, Mexikó, Urugvay lakosságának többsége a nagyvárosokban és azok közvetlen környezetében él. A városközpontok és a perifériákon élő milliós tömegek között óriási társadalmi különbség és ennek következtében fokozott szociális feszültség alakult ki. A globalizáció hatására a korábbi iparközpontok, az európai és észak-amerikai nagyvárosoktól eltérően sajátos agglomerációs gyűrű közepére kerültek: itt nem a periféria fejlődött a városközpont rovására. Ellenkezőleg, a fejlett központot valóságos nyomornegyedek veszik körül. Alapvető területfejlesztési probléma, hogy a városok fejlődése és terjeszkedése megakad a nagylélekszámú nyomornegyedeknél: a gazdaságilag fejlett agglomerációs övezet kialakítása szinte lehetetlen, miközben egyre nő a centrum és a periféria közötti szociális feszültség. Az 1970-80-as évek egyes városokban szabályos villongásokhoz vezettek. Mindez a helyhatósági választásokra is rányomta bélyegét.
A részvételi demokrácia szimbólumaként emlegetett Porto Allegre önkormányzata erre a helyzetre keresett politikai megoldást. Mert a lakosság bevonása a városfejlesztés gondjaiba, a lakosság aktivizálása a költségvetés kialakításának megvitatásában egyszerre célozta meg a szociális feszültségek mérséklését és a társadalmi szolidaritás erősítését. Ugyanakkor erősítette az egymással első pillantásra ellenérdekelt szociális csoportok közötti párbeszéd kialakulását, a közös érdekek meghatározását.
A dél-amerikai részvételi demokrácia gyakorlat egyik legfontosabb tapasztalata, hogy a képviseleti demokrácia rendszere nem sérül: az önkormányzat teljes mértékben megőrzi legitimitását. Megvalósulása azért volt lehetséges, mert az alulról jövő nyomás már a helyhatósági választások során megfogalmazódott, s eredményeként a választások során megállapodás született a helyi civil mozgalmak és a támogatott politikai pártok között a helyi demokrácia kiszélesítése és a városirányítás transzparenciájának biztosítása ügyében. A részvételi demokrácia születését tehát nem előzte meg semmiféle társadalmi szerződés a lakosság és az önkormányzat között. A legitimitást többszörös, több szinten lefolyt politikai alkuk biztosították: a városon belül az ellenzék és a városvezetés között, majd a Rio Grande do Sul Állam kormányzósága és a város vezetése között született megállapodás a rendszer bevezetésére.
A Porto Allegrében kialakított, s nagy vonalakban mindenütt adaptált részvételi demokrácia rendszere alapvetően egy strukturált párbeszéd az önkormányzat döntéshozatali és végrehajtásért felelős szervei valamint a lakosság között.
A képviseleti és a lakosság önkéntes részvételén alapuló rendszer közötti kapcsolat megoldására Dél-Amerikában egy sajátos megoldással találkozunk. A párbeszéd hierarchikus rendszerben, három szinten zajlik:
1. Mikrolokális szint: a mindenki számára nyitott ülések elsősorban a csoportos párbeszéd terei, amelyeket lakókörzetenként szerveznek. A gyűlések célja, hogy a különböző lakókörzetek véleményét és javaslatait összefogja és ezek sorában a fejlesztési prioritásokat megfogalmazza. A lakókörzetek delegált képviselőket választanak egy évre. A küldöttek száma, előre meghatározott elv alapján, attól függ, hogy a lakókörzeti gyűlések munkájában hány lakos vesz részt. – Ez a megoldás, bár bizonyos aránytalaságot idéz elő a város lakóinak reprezentációjában, azért fontos, mert érdekeltté teszi az embereket a részvételben, és nem engedi, hogy a rendszer egészében ellehetetlenüljön.
2. Szektoriális szint: a várost 16 szektorra osztották fel. Minden szektorhoz több lakókörzet tartozik. A körzetekből delegált személyek jogosultak a Szektorok Fórumának munkájában részt venni, és a lakossági vélemények alapján kialakult prioritásokat, fejlesztési szempontokat koncepcionálisan rendszerezve – geográfiai, tematikai szempontok, a költségvetés fő irányainak véleményezése, új szempontok meghatározása stb. - képviselni. Ezen a szinten már szakmai munka is folyik, ahol a civil szervezetekkel való együttműködés és konzultáció lehetősége nyitott. (Porto Allegrében minden területi szektorban hat tematikus csoport működik.) A Szektorok Fóruma a részvételi demokrácia legfontosabb színtere. Tagjainak száma pontosan visszatükrözi a részvétel lehetőségével élő aktív lakosság arányát a város lakónegyedeiben.
3. Municipiális szint: Minden szektor és minden tematikus csoport két tanácstag delegálására jogosult. Az így létrehozott testület feladata hármas: a demokratikus szabályok meghatározása és annak betartatása, az éves költségvetési javaslat megfogalmazása és mindenki számára érthetővé tétele, valamint azoknak az önkormányzati testület elé terjesztése.
Minthogy a részvételi demokrácia kifejezetten a város költségvetésének kérdéskörére terjed ki (innen az elnevezés „budget participatif”, azaz részvételi költségvetés), ami természetesen indukálja a városfejlesztéssel, a szociális ellátással és oktatással stb. kapcsolatos kérdések megvitatását is, minden lakókörzet választott megbízottja (képviselője) részt vesz az önkormányzati testület költségvetést tárgyaló ülésein és képviseli körzete álláspontját. Ugyanakkor a lakosság e képviselőn keresztül közvetlenül informálódhat más lakónegyedek és a város egészének problémáiról. Ez a közvetlen információáramlás mozdítja elő a költségvetési prioritások kialakításához szükséges szolidáris gondolkodást.
A lakosság bevonása a döntés előkészítésbe lakókörzetekhez igazított, ami azért lehetséges, mert minden városrész, s ezen belül minden lakónegyed sajátos társadalmi struktúrával és szociális helyzettel bír. Ezek a sajátosságok a körzetek megszervezésében, a lakossági fórumok és viták levezetésében pedig érvényesíthetők. Úgy is fogalmazhatunk, hogy míg a képviseleti demokrácia működési mechanizmusának kialakításában az egyedi valóságok alapján kialakított általános (alapvetően politikai szempontú) szabályok mentén jött létre, a részvételi demokrácia az általános demokratikus elvárások megvalósítását az egyedi állapotokhoz igazítva valósítja meg. Eredményeként, szociálpszichológiai szempontból növekszik a lakosság igazságérzete és ennek megfelelően a konfliktuskezelő képessége is.
Az igazsághoz azonban az is hozzá tartozik, hogy a rendszer kialakítása az alulról jövő kezdeményezés nyomására történt: a helyhatósági választások során kialakított megállapodások az újonnan felállt városvezetést gyakorlatilag kötelezték a lakosság bevonására.
A részvételi demokrácia kialakulása térben és időben egyaránt szoros összefüggést mutat a fenntartható fejlődés mára már világméretű programjával.62
A növekedésre épülő liberális gazdasági modell káros hatásai a lokalitás szintjén figyelhetők meg leginkább. Sokáig tartotta magát az a nézet, hogy a nyugati társadalmak stabilitása nem kezdhető ki. Ezzel szemben már 1980-1990-es évek között erőteljes társadalmi leszakadási hullám indult el. Miközben az életszínvonal, a lakosság várható élettartama és az iskolázottság mértéke az összesítő statisztikai mutatók szerint erőteljesen növekedett, azok társadalmi eloszlása egyre egyenlőtlenebbé vált.63 A fejlődés egyik paradoxona, hogy a szociális támogatásból és segélyből élők, valamint a hajléktalanok száma a növekedéssel egyenes arányban növekszik. Az Egyesült Királyságban a szegények száma húsz év alatt megduplázódott. Hasonló tendenciák figyelhetők meg Európa minden országában. Az új szegénység egy másik jellegzetessége, hogy nem csak kontinensenként, hanem országonként és régiónként/ térségenként is erős differenciálódást figyelhetünk meg az életszínvonal, különösen pedig, az életminőség tekintetében.
A növekedésen alapuló gazdaság ma már öngerjesztő módon működik tekintet nélkül a társadalmi követelményekre. Az új szegénység megjelenése arra a tényre irányítja figyelmet, hogy a gazdasági fejlettség jelenleg alkalmazott indikátorai nem alkalmasak a valós fejlődés mérésére, mert figyelmen kívül hagyják az emberi jólét (jól-lét) olyan faktorainak mérését, mint az életminőség, természeti környezet állapota, a születéskor várható élethossz, az egyéni és közösségi szolidaritás, együttműködési képesség, a polgárok fizikai és morális állapota, a politikai stabilitás…
A globalitás és lokalitás között gyakran feloldhatatlan ellentét feszül: míg a gazdasági növekedés immáron globális szinten zajlik, addig a társadalmi problémák lokális szinten jelentkeznek. Eredményeként fokozott állami eladósodásnak, a politikai és társadalmi intézmények hitelvesztésének, korrupciónak és társadalmi elégedetlenségnek lehetünk szemtanúi.64
Ebben a megváltozott és folyamatosan változó környezetben a fenntartható fejlődés programja új értelmet nyert: „egy új fejlődési modell keresését”. Egy olyan modellét, amelynek alappilléreit a gazdaság, a társadalom, a környezetvédelem és a legutóbbi felfogás szerint a kultúra alkotják.65 E négy fejlődést meghatározó faktor a korábbi modellektől eltérően már nem hierarchikus viszonyrendszerben állnak egymással, hanem a világ jövőjének azonos értékű talapzatát képezik. Az új társadalmi modell kialakításában különösen fontos szerepet kapnak az intelligens fejlesztések. Az információs technológia széleskörű elterjedése új dimenziót nyit nem csak környezetkímélő technológiák és a gazdaság új pályára állítása szempontjából, hanem az állam és az állampolgár kapcsolatának alakításában, a demokrácia kiterjesztésében is.
Társadalmi szempontból Európában a részvételi demokráciát a „demokrácia demokratizálásának” is nevezhetnénk. Jelentősége elsősorban a lakosság aktív bevonását és egyetértésének megszerzését jelenti a megkerülhetetlen változások folyamatába. Szemben a képviseleti demokráciát bíráló, gyakran megkérdőjelező európai baloldali mozgalmakkal, úgy véljük, hogy az európai országokban, és a magyar társadalomban is tapasztalható, növekvő szociális szakadék mellett, a részvételi demokrácia szerepe mindenek előtt az információs társadalomra és a tudásalapú gazdaságra való áttérésben nélkülözhetetlen.[66] Az új kihívásokra egyetlen állam, és egyetlen önkormányzat sem képes a lakosság bizalma és együttműködése nélkül valós válaszokat adni. Ez utóbbi előfeltétele pedig az információáramlás kétirányúságának lehető legteljesebb megteremtése.
A lakosság aktivizálása a fejlett demokráciákban úgy tűnik nehezebb feladat, mint a harmadik világban: a jól kiépült intézményi rendszer és a közgondolkodásban mélyen gyökerező „jóléti állam” felelősségére apelláló magatartást a lakosság közügyekkel szembeni passzivitása, sőt, miként azt a választások és népszavazások mutatják, közömbössége jellemzi. Ez is indokolja, hogy az Európai Unióban a részvételi demokrácia megvalósítása központi programmá vált. Cél hogy az új kezdeményezéseket felülről, állami szintről is támogassák. Az ismert európai példák szinte kivétel nélkül felső – városi, megyei és regionális - kezdeményezésre jöttek létre, illetve – például Olaszországban – a városok és egyetemek összefogásával egy sajátos „civil szerveződés” a „Nuovo Municipio” jött létre, amely közösen kialakított program mentén valósítja meg az új demokrácia programot, amelyet az egyetemek által biztosított kutatók folyamatosan tesztelnek, elemeznek, javaslatokkal látnak el valamint a gyakorlathoz szükséges képzéseket is biztosítják. Az olasz gyakorlat sokkal inkább hasonlít egy országos mozgalomhoz, mint sem egy nemzeti programhoz, miként az Franciaországban tapasztalható.
Ugyanakkor a kívánatos az alulról történő állampolgári kezdeményezés lenne. Ez fogalmazódik meg az Európai Unió alkotmányában, amikor a részvételi demokrácia mellett külön paragrafusban rögzíti az állampolgári kezdeményezés kérdéskörét (I-46 cikkely, 4.§). Az állampolgári részvétel négy kiemelt területe:
1. Javaslattételi jog: minden állampolgárnak jogában áll javaslatokat tenni az őt érintő témákban
2. Informálás és informálódási jog: minden állampolgár számára biztosítani kell az információkhoz jutás lehetőségét, beleértve a más állampolgárok által tett javaslatok és ellenérvek megismerését.
3. Vitatkozás joga: minden állampolgárnak joga van az újra informálódáshoz, saját nézeteinek kifejtéséhez és új javaslattételhez respektálva mások személyiségét és véleményét.
4. Döntési jog: az állampolgároknak jogukban áll a megfelelő szinteken (lakókörzet, városnegyed stb.) véleményüket szavazás útján kinyilvánítani nem csak a választott képviselő személyét illetően, hanem minden olyan kérdésben, amely közvetlenül érinti életüket.
A nyugati típusú demokráciákban a részvételi demokrácia megvalósítására két módszertani megoldás kínálkozik:
az egyik a már létező és komoly hagyományokkal rendelkező civil szervezetek aktív bevonása a döntéshozatalba és az információk kétirányú áramoltatásába,
a másik lehetőség a lakosság közvetlen aktivizálása (innen a másik elnevezés eredete: közvetlen demokrácia), amelynek végső fejlettebb formája a közvetlen vagy e-demokrácia általánossá tétele.
Az általunk ismert európai példák, szemben például az észak-amerikai megoldásokkal (lásd Quebec városa) azt mutatják, hogy még azokban az országokban, ill. városokban is, ahol kiemelkedően jól működő civil szerveződések alakultak ki, és a lakosság jelentős része hagyományosan tevékeny szerepet vállal a közösségi életben, a részvételi demokrácia intézményeinek kiépítése elsősorban a lakókörzetesítés elvére épül. Ennek több oka is van.
1. A civil szervezetek egy jól körülhatárolható konkrét feladat megvalósítására specializálódtak, s a helyi társadalomnak csak egy viszonylag szűk körét tudják megszólítani. Sem lehetőségeik, sem pedig motivációjuk nincs arra, hogy a lakosság egészének szócsöveivé váljanak, különösen nem olyan kérdésekben, amelyek szakmailag közvetlenül nem érintik tevékenységüket. (Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen az ipari korszak és szelleme erősen visszatartó hatást fejt ki.)
2. A civil szervezetekben aktív tevékenységet folytatók száma a lakosság méretéhez képest elenyésző és mindenütt csökkenő tendenciát mutat. Egyre kevesebben találnak munkát lakóhelyük közelében, az ingázás pedig időhiányt von magával.
3. A fiatal korosztályok társadalmi aktivitása alacsony.
4. A részvételi demokrácia programok zömében a nagy- vagy középméretű városokban valósulnak meg – Barcelona, Firenze, Milánó, Róma, Bologna, Velence, Mons, Berlin, Párizs, Lille, Turin, Nice, Nante, Nice, Nord-Pas de Calais, Brest, Saint Denis, Amsterdam stb. Tekintettel ezen metropoliszok jól kiépült informatikai rendszerére a részvételi demokrácia kialakítása szorosan összekapcsolódik az e-demokrácia fejlesztésével. A programokban résztvevő kisvárosok - Soignie, Saint Ghislain, Pont à Celles, Clichy-la-Garenne, Beauchamp, Blanquefort, Saint-Fargeau-Ponthierry stb. – népessége szinte minden esetben meghaladja a tizenötezer főt és a nagyvárosokhoz hasonló módon szervezik a részvételi demokráciát. A különbség csupán abban mutatkozik, hogy nagyobb szerep jut a közvetlen párbeszédnek.
5. Noha a gyakorlat igen változatos képet mutat, összességében elmondható, hogy a legtöbb esetben a már jól bevált Porto Allegre-i mintához igazodnak (lásd Párizs, Nante, Bordeaux, Marseille). Ugyanakkor az is bebizonyosodott, hogy a dél-amerikai minta, sajátos szocio-gazdasági kontextusa okán nem ültethető át egy az egyben Európára (például Marseille, Bordeux).
6. Az európai gyakorlatban nagy fontosságot tulajdonítanak a képviseleti demokrácia megőrzésének. Ezért a részvételi demokrácia a gyakorlatban inkább jelenti a lakosság és az önkormányzat közötti bizalomépítést és intenzív kommunikációt, mintsem a döntéshozatalba való beemelését az állampolgároknak. Ezt jól mutatják azok a dokumentumok (charták), amelyek a rendszert bevezető egyes városokban fogalmazódtak meg.
7. A részvételi demokráciát a közvetlen demokrácia előszobájának tekintő civil szervezetek, értelmiségiek szinte minden esetben mozgalomba tömörülnek (Nuovo Municipio, Attac stb.) és szoros kapcsolatban állnak a Világ Szociális Fórumának nemzetközi hálózatával, vagy az Európai Szociális Fórum alapítói. Ez az összekapcsolódás jól érzékelteti a globalizáció, a fenntartható fejlődés és a részvételi demokrácia közötti szoros viszonyrendszert. Európában a nemzeti kormányok és a törvényhozás bár elfogadja, sőt ösztönzi a részvételi demokráciát, ennek ellenére a képviseleti rendszer védelmének érdekében igyekszik a párbeszédet konzultatív szinten tartani. A lakosság döntéshozatalokba történő bevonása közvetett.
A részvételi demokrácia legitimitása tekintetében az európai országok sorában sajátos helyzetet foglal el Franciaország, ahol az un. VALLANT törvény (2992-276. sz.törv. – 2002. február 27.)67 minden 80.000 lakosú vagy annál nagyobb városban kötelezővé teszi a lakónegyedek tanácsának felállítását (coseil de quartier). A törvény rögzíti a területelvűséget, az állampolgári jogok gyakorlását a lakókörzethez köti (település, megye régió), és kötelezővé teszi a nyilvános vitákat, fórumokat a városnegyedben zajló közberuházásokkal kapcsolatos döntésekről. Mindazon által a városnegyedek tanácsának tagjait részben választják, részben szakmai tudásuk vagy tekintélyük alapján meghívják a testületbe (rendszerint a polgármester jelöli ki személyüket), a harmadik részt pedig sorsolással döntik el. Ez a „sorsolásos” megoldás kapja a legtöbb kritikát a médiumokban, mert tisztasága megkérdőjelezhető. A testület tanácskozási jogokat élvez. A lakókörzet ülésein: javaslatot tehet, kezdeményezhet, meggyőzheti a lakosságot. Az önkormányzat kötelezettsége, hogy minden közérdekű kérdésben konzultatív bizottságot hozzon létre a párbeszéd lebonyolítását és az információk áramoltatását megkönnyítendő. Egyedisége még a francia rendszernek az alkotmány által biztosított „petíció benyújtásának joga”. Ez azt jelenti, hogy egy adott terület lakói, az őket érintő kérdés tárgyalását petícióban kérhetik az önkormányzati testületektől (regionális szinten a lakosság 20, települési és megyei szinten a felnőtt lakosság 10 százalékának aláírása szükséges).
Az információk és dokumentumok állampolgári hozzáférhetőségét törvény garantálja. Szoros összefüggésben a nemzeti információs társadalom programjával és az intelligens fejlesztésekhez kapcsolódó informatikai infrastruktúra kiépítésével, az információ áramlás fő helyszíne a települések honlapja. Az elérhető dokumentumok és hírek mellett rendszeresen szervezett fórumok biztosítják a közvetlen párbeszédet. Miután Franciaországban az Internet penetráció ma még az ország lakosságának csupán egy harmadát érinti, az önkormányzatok és a lakosság közötti személyes kapcsolaton alapuló párbeszéd rendszerének kialakítása azonos hangsúlyt kap.
A belga önkormányzati rendszer már évtizedek óta Európa egyik legdecentralizáltabb struktúráját mutatja. Ezért Belgiumot gyakran „konszociatív demokráciaként” is emlegetik. A lakosság és a közigazgatás szervei közötti kapcsolat javítása már a ’90-es évek óta központi kérdés, érdekében számos törvény született. Miként Franciaországban itt fontos szerep jut a felülről jövő kezdeményezéseknek a demokrácia kiszélesítésében. A fejlesztések három fő iránya figyelhető meg:
az információhoz jutás jogának kiterjesztése (a dokumentumokhoz való hozzáférés, publicitás stb.);
a kommunikáció javítása (mindenki számára érthető információk, elektronikus rendszerek és médiák bevonása);
a lakosság részvételének aktivizálása (meghallgatások, fórumok, konzultatív tanácsok, felmérések).
Az első két szempont megvalósítását Belgiumban is mindenek előtt az információs rendszerekhez és az intelligens településfejlesztéshez kötik. Ugyanakkor a lakosság aktivizálására, s nem utolsó sorban a helyi vezetés és a közintézmények iránti bizalom helyreállítása érdekében itt is szükségesnek látják a lakókörzetek mentén szervezett párbeszéd intézményesített rendszerének kialakítását. A lakókörzetesítés itt is felülről történő kezdeményezésre történik. Az első kísérleti projektek 2003-2004 évben indultak el a belga nagyvárosokban és agglomerációikban. Mons városát öt nagy körzetre osztották, amely összesen harminc lakózónát foglal magába (egy zóna átlagosan 2500 lakos). Minden lakózónában két, évente választott és politikailag el nem kötelezett képviselőből álló tanácsot hoznak létre. Ők képviselik a lakózóna álláspontját, prioritásait stb. a körzetenként létrehozott tanácsban. Az önkormányzattal közvetlen párbeszédben az öt körzetből álló tanács áll. Az itt kialakított közös álláspontok, projektek és a kapcsolódó finaszírozási feltételek/tervek, előzetes egyeztetés után az önkormányzat testülete elé kerülve vita nélkül kerülnek megszavazásra.
A 2003-2004-ben megvalósult pilot projekt (Jemappe-Flénuben tesztelték) 2005-től fokozatosan Mons város egész területén alkalmazásra kerül. A részvételi demokrácia rendszerének kialakítása itt is összekapcsolódik az informatikai és intelligens fejlesztésekkel, amelyek az információáramlás és a kommunikáció javítását szolgálják. A belga koncepcióban kifejezett cél a lakosság innovativitásának kiaknázása, valamint a fejlesztési projektekbe való bevonása. A körzetek tanácsának fontos szerepe, hogy a megvalósítás alatt álló fejlesztések (projektek) ideje alatt folyamatos tájékoztatást adjon a lakosságnak az elért eredményekről, problémákról, szükség esetén a módosításokkal kapcsolatos lakossági vélemények begyűjtését, az álláspontok kialakítását és az új javaslatok értékelését elvégezve azokat a közgyűlés felé kommunikálja.
Németország, Belgiumhoz hasonlóan erősen decentralizált igazgatási rendszere a szubszidiaritás elvén alapszik. Ugyanakkor, Baden-Wurtemberg tartomány kivételével 1989 előtt a lakosság nem rendelkezett sem a petíció benyújtásának jogával, sem pedig a helyi népszavazások megtartásának jogával. Az elmúlt évtized egyik fontos eredménye, hogy az állampolgári jogok közvetlen gyakorlásának ez a két fontos módja az egész országban megvalósult. Kétpetíciós formát különböztetnek meg a német törvények: 1. az ún. „annuláló petíciót” (alkalmazása szigorú szabályok mentén történik); 2. „kezdeményező petíció” (bármikor benyújtható). A petíciókhoz a lakosság tíz százalékának aláírása szükséges, míg elfogadásához a képviselőtestület 25 százalékának szavazata elégséges. A részvételi demokrácia intézményesítése jelen pillanatban nem szerepel a német önkormányzati programok koncepciójában. Ennek oka valószínűleg az, hogy komoly hagyományai vannak a lakossággal folytatott közvetlen párbeszédnek: kerekasztal beszélgetések, fórumok, műhely munkák. Alkalmazásuk az adott témák, projektek függvényében és tartományoktól függően változnak, semmiféle szabályozás és törvény nincs. A legaktívabb a lakosság Bajorországban.
A német gyakorlatban ki kell emelni Berlint. A város sajátos történelmi múltja létrehozott egy olyan rendszert, amelyet elsősorban a hagyomány legalizált. A város negyedeiben ún. „zsűri” működik. Tagjai a körzet szakmailag tekintélyes személyiségei, akik a városnegyed fejlesztését tekintik át, és ezzel kapcsolatosan tesznek javaslatot vagy bírálatot a város vezetés irányába. Funkciójuk és működésük inkább hasonlít a civil szerveződésekére. A berlini példa a részvételi demokrácia civil szervezeteken keresztüli fejlesztésére példa. A megoldás nagy hátránya, hogy a német gyakorlatban a civil szervezet kötelezettségeit semmi sem szabályozza, miként a város önkormányzatát sem kötelezi semmilyen jogszabály a javaslatok, bírálatok elfogadására. A rendszer alapja a személyek morális elkötelezettsége a lakossági érdekek iránt.
A lakosság és az önkormányzat közötti információáramlásban a német gyakorlat a helyi médiumokra és az Internetre támaszkodik. Miután az Internet penetráció Európában itt a legmagasabb, érthető, hogy az e-önkormányzatiság és az e-demokrácia megvalósítása jobban előtérbe került az elmúlt évek fejlesztési programjaiban, mint a részvételi demokrácia hagyományosabb megoldásai.
Hasonló helyzetet figyelhetünk meg a skandináv államokban. Itt elsősorban a rendkívül szórt települési szerkezet, a lakosság relatíve alacsony száma a településeken, valamint az infokommunikációs rendszerek magas penetrációja teszi indokolttá a demokrácia fejlesztésének elektronikus útra terelését. A reflexió és kommunikáció elterjedt formái különösen Svédországban és az Egyesült Királyságban a tanulmányi közösségek, kerekasztal beszélgetések és a tematikus állampolgári fórumok.
Olaszország hagyományai a városállamokban gyökereznek. Ennek megfelelően nagy hagyománya van a nyílt fórumoknak, kisebb településeken pedig a falugyűléseknek. Az állampolgári kezdeményezéseknek az olasz törvények két szintjét különböztetik meg – mind nemzeti, mind pedig regionális szinten – a népszavazást és a népi kezdeményezést. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy a lakosság részvétele mindkét esetben rendkívül alacsony maradt. Ugyanakkor kialakulóban van egy sajátos modell, amelyet a szakirodalom „a képviseleti rendszer alrendszerének” vagy „almodelljeként” emleget: az élet különböző szektoraiban kialakult szövetségek, korporációk jutnak egyre fontosabb szerephez. Minden jel arra mutat, hogy Olaszországban a civil szervezeteken keresztül lehet a lakosságot aktivizálni. Ezzel szemben a területi elv csupán az igazgatási rendszer decentralizációját erősíti a lakosságban még mindig élénken élő lokálpatriotizmusnak megfelelően. A mára már több mint százötven várost tömörítő „Nuovo Municipio” valójában egy mozgalom, amely szervesen kapcsolódik az Európai Szociális Fórumhoz. Nem egyszerűen csak a részvételi demokrácia erősítését, hanem egy szociálisan érzékeny európai városok hálózatát kívánják kiépíteni a „jól-lét” rendszerére alapozva. Ebben a koncepcióban ismét fontos szerep jut az intelligens fejlesztéseknek és az információs technológia társadalmi alkalmazásának.
Hol is tartunk tehát az ezredfordulón? Európában a lokalitás szintjén a demokratikus párbeszéd intézményesített keretfeltételei biztosítottak:
1. Fejlesztési Tanács: a helyi gazdaság, társadalom és kultúra, valamint a civil szervezetek köréből meghívott (felkért) konzultatív szervezet. Feladata a döntéshozó testületek munkájának szakmai szempontú támogatása.
2. Európai Unió helyi demokrácia kiszélesítésére vonatkozó irányelvei és programja- Agenda 21: célja a jelenlegi struktúrán belül információáramlás bővítése, a konzultációk lehető legszélesebb körre történő kiterjesztése.
3. Helyi „társadalmi szerződés” (Város/település charta): helyi szövetség a város / település választott vezetése és a lakosság között a folyamatos párbeszéd fenntartására a lakóhelyet érintő kérdésekben. Az Agenda 21 lehetőséget nyújt arra, hogy a lokalitás szereplői és a lakosság fejlesztési célkitűzéseiket chárta formájában deklarálják és kifejezzék együttműködési szándékukat. Tartalmi elemek: a döntéshozatalt megelőző konzultáció rendszerének meghatározása, a projektek megvalósításában együttműködés és aktív lakossági részvétel. Ez utóbbi kiterjedhet a lakókörzetben elvállalt feladatok ellátására a lakosság részéről, a fejlesztéssel kapcsolatos folyamatos tájékoztatásra az önkormányzat oldaláról, valamint a projekt tartalmának esetleges változtatásaival vagy továbbfejlesztésével kapcsolatos együttműködésre.
Számba véve az európai gyakorlatokat a helyi demokrácia alábbi intézményi modellje rajzolódik ki.(1. ábra) A rendszer intézményesítését az alapelvekkel együtt több város chartában rögzítette (Nice, Nord-Pas de Calais, Blanquefort, Clichy-la-Garenne, Saint-Fargeau-Ponthierry, az olasz városok egységes chartát fogalmaztak meg stb.)
23. ábra. A francia modell (Ugrin Emese)
A strukturált párbeszéd rendszere különböző módon épül fel, amelyet a város, régió mérete és helyi hagyományai nagymértékben befolyásolnak. Összességében elmondható, hogy szinte minden esetben ötvözik a horizontális és a vertikális elemeket.
24. ábra. Strukturált párbeszéd (Ugrin Emese)
Általános gyakorlat az európai városokban, hogy a részvételi demokrácia rendszerének bevezetését írott dokumentumban rögzítik. Ez a dokumentum rendszerint egy „charta”: a strukturált párbeszéd rendszerének alapító okirata. Jelentősége abban áll, hogy az alkotmány analógiájára törvényes kíván biztosítani a rendszer felállításához és működtetéséhez, egy szóval „intézményesítéséhez”. Speciális jellemzője, hogy több elemet ötvöz:
1. Jogi keretek és alapelvek
2. Megállapodás az önkormányzat és a lakosság között - egyfajta „társadalmi szerződés” a képviseleti demokrácia és a részvételi demokrácia együttes gyakorlására. Abban különbözik a társadalmi szerződéstől, hogy itt nem ellenérdekelt, egymással szemben álló felek közötti megállapodásról, hanem a közös érdekeltségen alapuló együttműködésről van szó.
3. A helyi részvételi demokrácia „intézményei”: működésük és működtetésük
4. Kiemelt rövid és középtávú (terület-, gazdaság-, társadalom-, stb.) fejlesztési projektek és programok, valamint azon általános témakörök meghatározása, amelyek megvitatásában vagy megvalósításában az önkormányzat és a lakosság együttműködése megvalósul.
5. A dokumentum tartalmának módosítására vonatkozó rendelkezések: Lényeges eleme, hogy módosítás csak közös elhatározásból, a lakosság és az önkormányzat közmegegyezésével történhet, bár a kezdeményezés joga mindkét felet megilleti. Ugyanakkor időben szabályozza a módosítás lehetőségét: a dokumentum felülvizsgálata évente (a körzeti megbízottak újraválasztásával egyidejűleg) vagy a képviseleti demokrácia szabályaihoz igazodva, választási ciklusonként is történhet.
A dokumentumok minden városban mások és mások. Gyakran előfordul, hogy a fent felsorolt elemek több különböző dokumentumban kerülnek megfogalmazásra. Így például Blanquefortban az intézmények működésére vonatkozó megállapodás évekkel később külön chartában került megfogalmazásra, amelyet a körzeti képviselők tanácsa dolgozott ki. Ugyancsak gyakori jelenség, hogy a körzetek üléseit és a körzeti képviselők testületének munkáját külön SZMSZ-ben rögzítik.
Az eltéréseket indokolja az is, hogy más-más politikai vagy társadalmi szituációban születnek meg. Mint láttuk Porto Alegrében a választásokat megelőzően, egy politikai alku eredményeként született megállapodás a részvételi demokrácia rendszerének kialakításáról. Hasonló helyzet állt fenn Európában Nice városában: itt a 2001-es helyhatósági választások listaállításának egyik fő alapelve a részvételi demokrácia elveit rögzítő dokumentum volt, amelyet a választásban résztvevő minden párt és politikai szervezet aláírt. A dokumentum leszögezi:
Az idézett dokumentum alapvetően a város politikai szereplőinek elkötelezettségét és a pártpolitikai hovatartozástól független, a közös cél megvalósítására vonatkozó együttműködési megállapodást tartalmazza.
Az itáliai városok által elfogadott chárta jellegzetessége, hogy az csak általános elveket és célokat határoz meg. Lényegében nem más, mint az önkormányzati testületek elkötelezettségének deklarációja a részvételi demokrácia iránt. Ugyanakkor rögzíti a városok összefogását a lehető legjobb gyakorlat bevezetésére, a rendszer közös kidolgozására, a munkában az egyetemekkel és kutatókkal, valamint más európai városokkal való együttműködésre.
Ezzel szemben Franciaországban és Belgiumban minden város vagy régió saját chartát készít. Közös vonásuk, hogy minden esetben rögzítik az alkotmányhoz (legújabban az Európai Unió alkotmányához), az emberi jogok gyakorlásához és a nemzeti jogrendhez kapcsolódó viszonyt. Néhány dokumentum hivatkozik az Agenda 21 programra (Grenoble - quartier Teisseire, valamint nyíltan felvállalja a Porto Alegre-i minta követését (Párizs egyes negyedei). A nagy metropoliszokban általános gyakorlat a rendszer tesztelése (Mons, Párizs, Grenoble, Bordeaux). Ez egyben azt is jelenti, hogy az alapdokumentum csupán általános alapelveket határoz meg a részvételi demokráciára vonatkozóan, a részleteket az adott városnegyed dolgozza ki egy ideiglenes „dokumentumban”, amelyek a projekt befejeztével beható elemzés után módosítva és a város egészére alkalmazva kerülnek megfogalmazásra (Mons).
A felsorolt új demokrácia példák és eljárás módok jól mutatják, hogy Európán túl és Európában egyaránt elindult egy spontán, mégis jól szervezett globális-lokális civil mozgalom, amely elsősorban lokális szinten a részvételi demokrácia modell kipróbálását végzi el. Ezt folyamatosan teszi annak ellenére, hogy erre se az ipari, se a posztipar, sőt az információs kor sem kínált kedvező feltételeket. Mindebből az is következik, hogy a szubsztanciális globalizáció és lokalizáció egyik váratlan eredménye az új állam és demokrácia modellek felvetése meglehetősen látványos alternatívaként.
Jegyzetek
1 Edmund Burke: Töprengések a francia forradalomról (Atlantisz, 1990), 188.o.
2 Benedict .Anderson: Imagine Communities: Reflections ont he Origins and Spread of Nationalism , (Revised Edition ed. London – New York, Verso, 1991), 5-7.o.
3 Edmund Burke, im. 190.o.
4 A nacionalizmus Európa szerte állami rangra emelkedett. A nemzeti és politikai közösség egymásba csúsztatásából eredő ellentmondást jól illusztrálja, hogy miközben a nemzetek feletti uralkodóházak fennmaradásukat az állami nacionalizmusnak köszönhették, magukban hordozták az újabb, helyi nacionalizmusok csíráját (ld. Nagy-Britannia, Osztrák-Magyar Monarchia).
5 Alexis de Tocqueville: A régi rend és a forradalom (Atlantisz, 1994) 47-48.o.
6 Gauchet, Marcel: La religion dans la démocratie. Parcours de la laïcité, Paris, 1998 (Gallimard, collection "Le débat"), 29.o.
7 Edmund.Burke, i.m. 188.o.
8 Ld. a kultúra és a kultusz szavak etimológiáját. - Edmund.Burke, i.m. 183-185.o. - Alexis de Tocqueville, i.m. 47-54.o.
9 Alexis de Tocqueville, i.m. 53.o
10 Ennek a felfogásnak egyik legmarkánsabb képviselője Pierre Lévy: La séparation de la culture et de l’Etat. Intervir,2001/12. - Ugrin Emese: A kultúratársadalom és a transzkontinentalizmus korszaka, in: A mai világ és a jövő forgatókönyvei. (szerk.: Varga Csaba és Tibori Tímea) (HÉA Stratégiakutató Intézet, MTA Szociológiai Intézet, Magyar Kapu Alapítvány, 1997).
11 P.Lévy, i.m.
12 Az aktualizálás elmaradása a nemzetállam természetéből fakadó totalitásra való törekvés elszabadulásában érhető tetten, amikor a valós társadalmi és gazdasági kihívásokra való válaszadás helyett szinte minden esetben a kulturális homogenizáció játssza a főszerepet. A 20. század legtragikusabb történelmi eseményei mögött azonban kivétel nélkül a demokrácia – a modern köztársaság – működési deficitje áll. A diktatúrák, lett légyenek azok fasiszták vagy kommunisták, mindig a nemzetállam ideájának köntöséből bújtak elő, s ideológiai alapvetésük a diverzitás elutasításában fogant. Ebben az értelemben a sorszámok a modern köztársaságok történelmi kudarcaira is emlékeztetnek.
13 Egységes fellépés, kormányozhatóság nélkül az unió leszakadása szinte törvényszerű. Az együttműködés hiányosságaira már a lisszaboni stratégia felülvizsgálata is rámutatott. A Kok-jelentésben számos kritika éri a nemzetállamokat – önérdekek előtérbe helyezése, a partnerség hiánya, a társadalom és a gazdaság szereplőinek aktív bevonása, az európai intézmények (parlament) bevonásának hiánya.
14 Ez nem ábránd, hanem nagyon is reálisan létező kényszer. Gondoljunk csak arra, hogy a világ vezető nagyhatalmának tekintett USA, a világ legjobban eladósodott országa, s költségvetési hiányát éppen a Távol-Kelet dinamikusan fejlődő államai – Kína, India, Dél-Korea – finanszírozzák. A globális verseny éleződésében a kérdés csupán az, hogy a kelet mikor nyújtja be a számlát. A lehetséges katasztrófa elkerülése minden bizonnyal új típusú együttműködési kényszert fog jelenteni a nyugat számára. Ennek kialakításában Európa csak akkor lesz képes alternatívát nyújtani, ha működő saját modellt tud felállítani.
15 Lényegében a család is egy fogyasztói közösségnek tekinthető, mert mint „társadalmi érték(teremtő és közvetítő)” egység gyakorlatilag megszűnőben van. Az érték ugyanis társadalmi, közösségi meghatározottságú. Ha felbomlik a szélesebb értelemben vett közösség – polgárság, munkásság, parasztság – a társadalmi normák kialakításának kulturális közege, akkor a család is a fogyasztási mobilitás áldozatává válik.
16 A fejlett nyugati társadalmakban, ahol a nyugdíjak hátterét közvetve vagy közvetlenül (az elő takarékosságra épülő nyugdíjbiztosítás, kis részvényesek) a hosszú lejáratú befektetések biztosítják sokáig úgy tűnt, hogy a nyugdíjasok köre a fogyasztói társadalom legbiztosabb pillére marad. A gazdaság harmadik, negyedik és ötödik szektorának fejlődésében (szolgáltatások, egészségügy, kultúra és turizmus) ennek a rétegnek kiemelt szerep jutott. A 90-es évektől kezdődően a tőkepiaci befektetések intenzitásának növekedése mellett, általános tendenciává váltak a rövidlejáratú tranzakciók, amelyek kedvezőtlenül hatottak és hatnak a hosszú távú célokat szolgáló befektetéseknek legyenek azok állami vagy magán jellegű kezdeményezések.
17 A kétpártrendszer csak ott hatékony, ahol az állam területi struktúrája a szubszidiaritás elvén differenciált önkormányzatokra tagolódik. Pl. az önálló (politikailag legitimált) kormányzati jogkörökkel bíró államok, tartományok, régiók szövetsége. Ezekben az országokban ugyanis a pártok belső differenciálódása – irányzatok, programok, sőt vezetői magatartás tekintetében is - területi egységenként zajlik. A belső viták, egyezkedések és kompromisszumok valós problémák és érdekek mentén zajlanak, amelyek az országos képviselet szintjén választásról választásra szintetizálódnak, de csak azon kérdéskörben, amelyek nem érintik/sértik a területi egységek partikuláris érdekeire épülő önkormányzatiságát.
18 Magyarországon is ők állítják elő a GDP mintegy 80 százalékát.
19 Magyarországon a KKV-k foglalkoztatási részesedése 56-60% között mozog
20 Lásd: Robert A. Dahl: Democracy and its Critics (Yale University Press, 1989); Philippe C. Schmitter és Terry Lynn Karl: ’What Democray Is – and Is Not’, in: szerkesztette: Larry Diamond és Mark F. Plattner : The Global Resurgence of Democracy (Jonhs Hopkins Universíty Press, 1993); Laurence Whitehead: Demokratizálódás, elmélet és tapasztalat (XXI. Század Intézet, 2001)
21 Laurence Whitehead: Demokratizálódás, elmélet és tapasztalat (XXI. Század Intézet, 2001) 11.o.
22 im. 12.o.
23 Gauchet, Marcel: La démocratie contre elle-même, Paris, 2002 (Gallimard, collection Tel)
24 i.m.
25 Le Goff, Jean-Pierre: La démocratie post-totalitaire, Paris (La découverte) 2002, 37. o.
26 A.de Tocqueville: Az amerikai demokrácia (Európa Könyvkiadó, 1993)
27 Pierre Lévy: La séparation de la culture et de l’Etat. Intervir, 2001/12
28 M. Weber: Le Savant et la Politique (1919), Paris
29 A francia eredetű „bürokrácia” szó is az íróasztal mellett ülők - az arisztokráciához hasonlatosan elkülönülő, oligarchizálódásra hajlamos - társadalmi csoportjára és az irodai dokumentáló tevékenység elhatalmasodására utal.
30 e-Kormányzat Stratégia és Programterv - MEH, 2003, 6.o.
31 Cameron, David –Gross Stein, Janice: Mondialisation, culture et société: La place de l’État au sein d’espaces changeants, Canadian Public Policy – Analyse dePolitiques, vol. XXVI Supplement/Numéro Spécial 2/2000. 16-36.o.
32 i.m. 29.o.
33 Kate Oakley: Kate Oakley: Qu’est ce que l’e-gouvernance? Projet Intégré 1: Atelier sur l’e-gouvernance IP1 (2002) 9f Strasbourg. www.coe.int
34 Pierre Lévy: Cyberculture, rapport au Conseil de l'Europe, Paris (Odile Jacob, 1998)
35 Michel Foucault: Power / Knowledge: Selected Interviews and Other Writings 1972-77, Brighton, Harvester, 1980.
36 Gilles Paquet, E gouvernance, gouvernementalité et État commutateur, Publication du 55e Congrès des relations industrielles de l’Université Laval, Canada, 2000.
37 A „kommutáció forradalma” Marc Guillaume nevéhez fűződik (1999)
38 Kate Oakley: Qu’est ce que l’e-gouvernance? Projet Intégré 1: Atelier sur l’e-gouvernance IP1 (2002) 9f Strasbourg. www.coe.int
39 Az e-kormányzást érő számos kritika sorában az egyik leghangosabb ellenérv az, hogy a szolgáltatás a kereslet-kínálat egyensúlyát felborítva, elsősorban a kínálati oldalt hangsúlyozza, és megfeledkezik a keresleti oldalon álló, fogyasztókká degradált társadalmi partnerek igényeiről. Az európai e-kormányzás ezt az anomáliát kívánja korrigálni a szolgáltatás és a társadalmi innováció összefüggéseinek hangsúlyozásával. Elméleti szempontból e két fogalom szimbiózisa rendkívül fontos. Miként arra a továbbiakban részletesen kitérünk, a szolgáltatás és a társadalmi innováció sajátos felfogásából vezethető le a részvételi demokrácia (participatív demokrácica) és a „szolgáltató” állam sajátosan európai koncepciója.
40 Communiqué de press 29 septembre 2003.
41 eEurope 2005; Le rôl de l’administration en ligne (eGouvernment) pour l’avenir de l’Europe (SEC (2003)1038)
42 A tudástermelés szempontjából központi szerephez bármely irányból el lehet jutni. Miután a tudástranszfer lehetőségei kimeríthetetlenek elméletileg a tudásközpontoknak végtelen sok variációja lehetséges. Egy központ kialakulhat az oktatási, kutató intézmények és nem utolsósorban a kultúra-termelés mentén is. A hálózottság és a hálózatokon való tudástovábbítás valamint az új technológiai alkalmazás és annak továbbfejlesztése az ami szinte minden esetben jellemző e központokra. Ez azt jelenti, hogy a jövőben a tudásközpontok lehetnek virtuálisak is.
43 Az ez irányú törekvések nem idegenek a hazai közgondolkodásban. Nem kisebb személyiségek, mint Magyari Zoltán, Bibó István, majd a hetvenes években Kiss István vetették fel és dolgozták ki, más-más hangsúllyal ugyan, a regionális és a kistérségnek megfelelő járási rendszer kiépítésének gyakorlati megoldásait. Magyari a közigazgatás racionalizálását, Bibó a demokratikus működtetést, Kiss pedig az lakosság ellátottságát és a rendszer költség-hatékony működését tekintette a legfontosabb feladatnak. Az ország 6+1 (ez utóbbi Budapest) területi egységre való felosztását először Kiss István és munkatársai javasolták. Bár a decentralizáció mindig is fontos eleme volt a reformáló törekvéseknek, az igazgatási szintek hierarchikus viszonyrendszerének teljes feloldására a hagyományos közigazgatási gyakorlat okán egyik irányzat sem vállalkozhatott. (Lásd: Magyary Zoltán: (Magyar közigazgatás, Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1942.); Bibó István: Válogatott tanulmányok, 1935-1944 I-III. kötet (Magvető Könyvkiadó, 1986)
44 A közvetlen demokrácia kialakítására az elmúlt évtizedben már világszerte történtek kísérletek (pl. Porto Allegre, Brazília) és az ENSZ is zászlajára tűzte széleskörű elfogadtatását. Az eddig alkalmazott rendszerek azonban inkább nevezhetők a nyilvánosság kiszélesítésének, mint a közvetlen demokrácia valódi megteremtésének. A participatív vagy részvételi demokrácia, amely a polgári akaratok integrálását jelenti a döntéshozatalban és a végrehajtás ellenőrzésében csak a digitális technológiák elterjedésével valósítható meg. Eredménye pedig, várhatóan az lesz, hogy a döntések legitimebbek, átláthatóbbak lehetnek, és visszaállhat a helyi politika és a társadalom között a bizalmi kapcsolat.
45 eEurope 2003-2005 program, lásd: www.inco.hu
46 A történeti áttekintésben Thierry Vedel rendszerezését használtuk fel: L’idée de démocratie électronique. Origines, visions, questions, in Le désenchantement démocratique (szerk. Perrneau Pascal), éd. l’Aube, Párizs,2003. 243-266.o.
47 Norbert Wiener, Cybernetics, or Control and Communications in the Animal and the Machine, 1948,
48 Le PPBS est appliqué à toutes les administrations publiques par décision du président Johnson en 1965. En France, c’est en 1968 que la RCB est lancée par le gouvernement. Neveu (1997, p. 31) y voit une « conjugaison de la logique rationnelle d’une bureaucratie weberienne dotée de plus d’expertise et du fantasme de réduire l’acte politique par excellence qu’est le budget de l’Etat à un choix indiscutable parce que fondé sur la science ou une vision du politique ramené à un processus “objectif” de calcul coût-avantage ».
49 Meynaud, Jean: La technocratie, mythe ou réalité, Paris, Payot, 1964
50 Meynaud, Jean, i.m. 1964.
51 Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása,Budapest ( Osiris, 2002); Felkai Gábor: Jürgen Habermas, Budapest (Áron Kiadó, 1993) 22-60.o.
52 Andrés Lemos: Le labyrinthe du minitel, in Schields (1996) pp.33-48
53 Illich, Ivan: Du lisible au visible: la naissance du texte. Un Commentaire de Diascalion de Hugues de Saint-Victor (trad. Jacques Mignon), Párizs, (éd. Du Cerf) 1991
54 Schumacher, Ernst. F. 1991. A kicsi szép Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
55 Benjamin Barber, Strong Democracy: Participatory Politics for a New Age. Berkeley, University of California Press, (1984).
56 Barbrook, Richard and Cameron, James, “The Calfornian Ideology”, Communication présentée à la conférence EURICOM, Piran, Slovénie, 10-14 avril 1996.
57 Norris Pippa. Digital Divide. Civic Engagement, Information Poverty, and the Internet Worldwide. Cambridge: Cambridge University Press, 2001.
58 André Lemos,Les Communautás Virtuelles, in Société no 45 (1994) , 253-261.o
59 Esther Dyson és Alvin Toffler (a The Third Vague c. könyv szerzője, 1980) népszerűsítették az információs forradalom gondolatát.
60 Thierry Vedel, i.m.
61 Lásd bővebben a következő portálokon: www.ourworldisnotforsale.org; www.attac.org; www.ifg.org www.lehetmasavilag.hu stb.
62 A részvételi demokrácia és a fenntartható fejlődés összefüggéseire nem csak a szakirodalom mutat rá. A 2003 novemberében Olaszországban, a helyi részvételi demokrácia kifejlesztésére, mintegy 150 várost tömörítő szövetség chartája kifejezetten ezekre az összefüggésekre hivatkozik: „Carta del Nuovo Municipio
Per una globalizzazione dal basso, solidale e non gerarchica”
www.nuovomunicipio.org/documenti/Carta.htm
63 Franciaországban például a vagyon- és jövedelemadót fizető háztartások száma 85,7 százalékkal nőtt, miközben a lakosság 1 százalékát kitevő leggazdagabbak köre birtokolja az ország vagyonának mintegy 15-20 százalékát.
64 Sylvain Côté i.m. 40-47.o. – Daniel Dommel i.m. 145-149.o. – Luc Ferry i.m. 250-259.o.
65 A kultúra jelentősége a társadalmi tőke bővített újratermelésében nélkülözhetetlen. Szerepe pedig az információs társadalom és a tudásalapú gazdaság megteremtésében, ahol a szolgáltató szektor és egy új gazdasági ágazat, a kultúraipar (beleértve a tartalomipart is) fejlődése vált meghatározóvá, a fenntartható fejlődés szempontjából döntő fontosságú. Ma már az is világossá vált, hogy a társadalmi és gazdasági tőke termelése mellett a környezetvédelmi problémák kezelése is kulturális meghatározottságú.
66 A részvételi demokrácia és a jól-lét szoros kapcsolatát fejti ki a belga Raymond Van Ermen a „2015 Nouvel Horizon pour l’Europe. Ses institutions, ses Entreprises, ses Syndicats, sa Société Vivile: La Société de Bien-être” c. tanulmányában. A szerző az EU Alkotmányának I-3,1.§-ra tesz javaslatot és kifejti, hogy az unió eddigi három összetartó eleme mellé (kormányok közötti együttműködés – EU Tanács, föderatív rendszer – EU Parlament, funkcionalitás - egységes piac és pénz) egy új elem, az európai társadalmi tőke újrateremtése vált nélkülözhetetlenné, ahhoz, hogy kontinensünkön a jól-lét társadalmát megteremtsük (szemben a korábbi jóléti társadalom koncepciójával). A jól-lét társadalmának alapja az állampolgárok mobilitása, kreatív aktivitása, részvétele a közjó érdekében. A jól-lét társadalmának megvalósításának alapja a participáció elvének (Europe participatve) teljes körű megvalósítása.
67 http://www.legifrance.gouv.fr/WAspad/UnTexteDeJorf?numjo=INTX0100065L