Első mondat:
Az ember1 mint értelmesen élő, tevékenykedő lény fogalmának, mint programnak ugyanúgy a társadalom2 a működtető mechanizmusa és számára az élete létfeltételeit biztosító emberiség3/nemzet3 megalkotója, – azaz a kettő egy, egység, – mint ahogy a lélek11 programjával működtetett test12 hozza létre a személyt13, valamint e három részen belül az élet111 programja által vezérelt anyag112 alkotja az egyedet113, a tudattal121 rendelkező agy122 az egyéniséget123, és személyiség131 vezérelte egyéniség132 a cselekvő személyt133.
Második mondat:
A társadalom2, a szocium2 tehát az egyes embernél1 több, de kevesebb az emberiségnél3, aminek ma mindenütt a különböző nemzetek3 felelnek meg a földön, de vannak nemzet3 alatti képződmények, amelyek nem tudják biztosítani saját társadalom2 révén mindazt az ember1 számára, amit az emberiség3 szint a különböző nemzetek3 részéről nyújt tagjai1, emberei1 számára.
Harmadik mondat:
A társadalomban2 a műveltség21 vezérelte társadalmi lét22 alkotja az élő társadalom23 alakzatát, s a műveltségen21 belül az eszme211 vezérelte hit212 építi fel a vallást213, és a társadalmi létben22 az erkölcs221 által programozott társadalmi egységek222 működtetik a társadalmi életet223, valamint az élő társadalomban23 értelmiség231 által irányítottan működő gazdaság232 jelenik meg, mint eredményes politika233.
Negyedik mondat:
Már csak az emberiség3 vagy a nemzet3 szintjét kell meghatározni, azaz a társadalmi elméletek31 hatását a társadalmi alakulatokra32, miáltal aztán ezek összessége a történelem33 menetét nyújtja, s a mottó még mindig ugyanaz: a kettő egy (egy harmadik, amely azonos is az összetevőivel, de különbözik is tőlük).
Ötödik mondat:
Azaz a társadalmi alakzatok vagy alakulatok32 a társadalmi elméleteket31 mint vezérlő programot hordozván, azzal az emberiségben3 egyesülnek, aminek alegységeit a közös műveltséget21 hordozó nemzetek3 alkotják, és az egyesülésük teremti meg a történelmet33, merthogy a kettő tehát itt is egy.
Hatodik mondat:
Az eddigiek képlete a következő: 11→12=13, továbbá 11.1→11.2=11.3, 11.1.1→11.1.2=11.1.3, 11.2.1→11.2.2=11.2.3, 11.3.1→11.3.2=11.3.3, 12.1→12.2=12.3, 12.1.1→12.1.2=12.1.3, 12.2.1→12.2.2=12.2.3, 12.3.1→12.3.2=12.3.3, 13.1→13.2=13.3.
Hetedik mondat:
A három dialektikája a hegeli, alárendelő szemléletben – az élő társadalmat az ellentétek kibékíthetetlen harcában ütköztetve – teremti meg a fejlődés elvét, amit a darwini elmélet emelt élő rendszerek alaptörvényévé, miközben a mellérendelő szemléletben az élőlényeket éppen nem a harc, nem a rombolás, hanem a programvezérelt mechanizmusok jellemzik, az állandó egyensúlyra törekvés, ahol a változás a programvezérlés és a mechanizmus egységét fejezi ki, és ez a változás nem azonosítható a fejlődéssel, azaz Hegel és Darwin elmélete, az élethalál-harc által biztosított fejlődés modellje hamis.
Így tehát mottónkat a legegyszerűbben1 a következőképpen fogalmazhatjuk meg:
Az emberiség társadalommal egyesült ember.
Maga az ember lélek s test alkotta személy.
Lelkében élet s anyag
egyesül egyeddé.
Testében tudat s agy
elegye teremt egyéniséget.
Személyében
személyiség s egyén együtt cselekszik.
Társadalmát műveltség s társadalmi lét teszi
élővé.
Műveltsége eszmét s
hitet egyesít vallássá.
Társadalmi léte
erkölcsi élet a társadalmi egységekben.
Élő társadalmában
értelmiség gazdasága a politika.
Embersége társadalmi elmélet s alakulatok történelme.
S ennek bővebb, de még mindig igen vázlatos kifejtése ez lehet:
Az emberiség az ember és a társadalom egysége.
Míg az ember a szellemi összetevő, a társadalom a hordozó alap, és az eredmény általános emberi működés.
A lélek az élő embernek elválaszthatatlan tulajdonsága, amely megjeleníti a tudatot, magában foglalja a gondolkodó, érző személyiséget.
A test vezérelt önszabályozó és önszabályozott egyensúlyi rendszer — tudati, eszmei információs rendszerből és anyagi jellegű végrehajtó mechanizmusból állva.
A személy lélek s test együtteseként, cselekvő egyénként embernek tekintett lény, személyiségjegyekkel bíró tudatos egyéniség.
Minden élő rendszer a kívülről bevitt kód, program és az arra épülő, azáltal meghatározott mechanizmus együttes új minősége, vezérelt egyensúlya, egysége.
Valóság két oldalaként anyag és hullámtermészet összetartozása, bizonytalansága, megmaradása.
Az egyed az anyag élő tulajdonságának körfolyamat szervezettségi–megnyilvánulási elkülönült kerete, s a működtető mechanizmus hajtó és fékező erőit érzékelő, feldolgozó, valamint arányos, összegzett és változó jeladó adatkezeléssel önszabályozó rendszer.
Az agy a központi idegrendszer vezérműje, a tudat hordozója.
A tudat és hordozója együtt határozza meg az egyéniséget, a célkitűzéssel cselekvő egyént.
Az ember a lélek s a test együttese, azaz a cselekvő egyén, elvonatkoztató, tanuló tudattal.
A saját tudatát felismerő tudatos egyéniség a személyiségjegyekkel bíró személyiség.
A személyiség az embert egyéniségként jellemző tulajdonságok összessége.
A személyiséget az egyéniség hordozza, a személyiség cselekvések hajtóereje az idegrendszer által.
Az emberi egyén, jellem a személyiség tettekben megnyilvánuló alakjaként osztályozható.
Az egyéniség működtető mechanizmusa, az idegrendszer jellegéből: szangvinikus, kolerikus, melankolikus, flegma, s a négy alaptípus tovább bontható érzelmi reakciók alapján: extrovertált, introvertált.
További osztály az idegrendszeri válaszok gyorsasága, tudatossága alapján: erős—gyenge akaratú.
A személyiség és az egyéniség együtt határozza meg a cselekvő egyént, személyt, a ’társadalmi’ embert.
Az ember mivolt élővé tételéhez elengedhetetlen a személyiség összetevők közege, a társadalom.
Az emberi jelleget, fogalmat élővé tevő hordozó közeg, azt működtető mechanizmus a társadalom.
Az emberi társadalom együttműködő emberek szövetsége, közös szellemi alapokra épülő cselekvés.
Az emberi műveltség az egyéni és együttes emberi cselekvés tárgya és terméke, eredménye.
Az emberi táradalom műveltsége az emberi együttműködés szellemi, azaz agyi kapcsolataira épül.
A műveltség emberi csoport életéhez, tevékenységéhez kapcsolódik, közege az élő társadalom.
A társadalmat alkotó embereket élettani, eszmei, műveltségi kapcsolatok alakítják társadalommá.
Az élő társadalom a társadalom egymást átható szellemi és gazdasági élete, azaz a társadalmi élete.
Táblázatosan pedig az alábbi ábrázolás született, de ehhez is kell pár megjegyzést fűznünk:
Aki ismeri a fraktálokat, azok leírását, az megérti, hogy ez az egész fraktál, és azért igen nehéz ábrázolni. S hogy mit jelent a fraktál? Tört dimenziójú térbeli alakzatot. Az a jellemzője, hogy minden elemében a teljességet őrzi — ahogy a hologram is. Ezért minden nagyobb elemébe belesűríthető az összes kisebbnek vélt alapelem. Még a fraktál ábrázolást is nehéz felfogni. Ezért minden ábrázolás látványos, de beleírni a részleteket már nem lehet. Így az ábrázolásunk grafikai szempontból akkor válik teljessé, ha az egészet reciprok értelemben is vesszük, és azzal bezárjuk a teljes térbe — ami síklapon ábrázolhatatlan, de térben is elképzelhetetlen.
Az ezen összefüggésekről szóló tanulmánynak az Ember—Társadalom—Emberiség címet adtuk, azzal az első alcímmel, hogy Eszme—Hit—Vallás. Aminek összefüggő kapcsolata jól megmutatkozik, s akár még e jelen vázlatból is megérthető. A második alcímet viszont, hogy Atya—Anya—Élet, mivel ebben a formában nem szerepel sehol, illendő kissé bővebben kibontanunk.
Tehát az Atya–Anya–Élet összefüggés, kapcsolatok esetében az Atya adja az információt az anya által biztosított mechanizmushoz, és ebből jön létre, teremtődik meg az új élő egyed. Kicsit bonyolultabb magyarázat az, hogy Atya–Gondolat–Tudat, amiben a Gondolat hordozza az atyaságot, és ebből jön létre a már élő Tudat, ami egyben megint csak Atya, azaz információ, amit aztán a Bölcsesség hordoz, és így sorozatban eljutunk az élő világhoz — az újplatonikusok mondtak ilyesmit, meg korábban a gnosztikusok, akik közé az újplatonisták is sorolhatók. Ám magyarázatképp ez felhasználható, hiszen a gnosztikus szemlélettel is foglalkoznunk kell, és arra ez meglehetősen jellemző. Bár itt valóban sántít kicsit, mert a Tudat sokkal inkább materiális, mint a Bölcselet, azaz itt a két jellemző megcserélődik, de ez végülis nem érdekes.
Az a lényeg, hogy nem teljesen konzisztens az ügy, mert így nem lehet megadni a dolgot a hagyományos képi látás nélkül, azaz úgy nem, amint az valóságosan lehetett. De nem is baj, mert nem minden adható meg képi látás szerint. Van a tárgy, és annak van az 'inverze', a kép. A kettő ugyanazt közvetíti, mégis a kettő viszonya nem föltétlenül képi. S egyáltalán nem az a hologram2 esetében, ahol a kép a tárgy transzformáltja, inverze. A tudat és az anyag ebben a viszonyban van. Csakis az egyik alakítható képpé, a másik már nem. A kettő együttesen alkotja az objektív valóságot, és a viszonyuk ezért komplex formában adható meg. A valós és a virtuális összetéve egymás inverze.
S éppen a holografikus elv miatt, mivel az ember a világ része, bármilyen kicsinysége ellenére hiteles a tapasztalata — bár tudjuk Pascaltól, hogy valójában az ember félúton van a valódi (végtelen) kicsinység és az ugyanolyan nagyság között. Hogy a hologramban benne van minden pontban a teljesség, ez az invertitás miatt igaz. De ettől még nem lehet kibontani, azaz megjeleníteni a képet csupán egyetlen pontból. A kép annál pontosabb, mennél több pontot világítunk át, és a teljes képet csakis a teljes átvilágítással kapjuk meg.
A lényeget vázlatosan fel lehet skiccelni, de az néha félrevezető. A valóság komplex, nem csak a valósból, vagy csak a képzetesből áll, hanem a kettőből együtt, és a valós nem független a képzetestől, annak az inverze, ezért az egész nemlineáris. Nem véletlenül használjuk gyakran a gnosztikus megközelítést, még az a leginkább 'szemléletes' a maga elvontságában is. Az Atya a létező, aki csakis gondolkodni képes, hiszen ő az abszolút szellem, és minthogy az egyetlen létező, gondolatainak a tárgya is önmaga. Gondolata pedig már nem ő, hanem önmaga inverze, és ezért tekintik nőinek. Ketten együtt, – a gnosztikus felfogás szerint is — az Atya és az Anya együttese teremti meg (jelenik meg) a Fiút, a Tudatot és a párját, a leányt, a Bölcseletet. Az egyik itt is elsősorban szellemi sajátság, a másik pedig mechanizmus jellegű. Első látásra a Tudat lenne a hordozó, de eredetileg nem anyaginak, hanem szelleminek titulálták, ezért az anyagiban lerakódott tudat a Bölcselet. Ne zavarjon senkit, hogy ez még mind szellemi jellegű — mert hiszen az. Csakhogy a párok inverz viszonyban vannak, és együttességük eredményezi a következő fogalmi szintet — legvégén az anyagi világot. Ez ha nem is egyszerű, de van benne logika — még ha őrült is az a logika.
S ha a világ léte csak nézőpont kérdése, s a különböző, utólag bölcsességnek, képletnek vagy szerencsés együttállásnak mondott találkozások miatt kialakult az élet, majd az értelem, de valószínűleg előtte még az anyag, az előtt pedig a lét is ilyen módon, akkor erre az a válaszunk, hogy nem az élet maga alakult ki, hanem inkább a Földön kialakultak a formái, de nem tudjuk, hogy másutt mi van, sőt azt sem, hogy van-e a kémiai formulát meghaladóan élő. Elvileg lehet.
Volt egy fiatal magyar kutató, aki csatlakozott egy öreg fizikushoz Kaliforniában vagy 10-15 éve, és ketten kiderítették, hogy végtelen időben a világ keletkezése során volt rá lehetőség, hogy a lehető legjobb keletkezzen (a la Leibniz), mert az általuk ’evolúciósnak’ mondott folyamatban minden rossz lehetőség kiiktatódott a nemlétben, és a létbe már csak a lehetőségekkel bíró dolgok jutottak be. Ám itt máris van egy mesterségesen bevitt tétel: a keletkezés! A világ nem keletkezett, hanem volt, van és lesz. Tehát erre sincs szükség, mert a világ nem fejlődik, csak változik. Túl cifrázták, mert eleve keletkezettnek és emiatt fejődőnek, fejlődöttnek tekintették. Fölösleges korlátozás.
Már az eleaták óta tudjuk, hogy lehet a világot egységnek is tekinteni. Mi éppen erről írtuk az itt igen vázlatosan felidézett filozófiai művet. S az egység különbözőképpen alakul ki, teljesedik be, jön létre — de mindig a szemlélet határozza meg. Az eleáták viszont azt hangsúlyozták, hogy az érzékelés adta szemlélet téves. Az is, mert egy iszonyúan kis részlet birtoklása miatt veri örömében a fenekét a földhöz az emberiség, s elfelejti azt a véghetetlen nagyságot, amit nem tud befogni. A kisgyerekek sorra azt hiszik, attól van valami, hogy ők látják, s nincs, ha behunyják a szemük. A lényeg, hogy ha van a világ, akkor csak a világ van. Ha nincs, akkor viszont semmi sincs. De mivel mi úgy látjuk, vagyunk, azért aztán van a világ is. — De az emlegetett művünkben végülis nem a világról, annak keletkezéséről vagy mibenlététről értekezünk. S bár ezt is megtehetnénk, de nem tesszük, mert számunkra a világ adott, semmi sem utal arra, hogy volt olyan állapot, hogy nem volt, ezért az egész keletkezési, fejlődési kérdés mesterkélt, alaptalan. Sokkal jogosabban mi az emberről és az ő általa, sokasága által alkotott társadalmak emberiségéről szólunk. Azt is megkockáztathatnánk egyébként, – e művünk ismeretében, – hogy nem is kellene szólni a világról, elég az emberről és az ő világáról.
Mert benne van az élet lehetősége, és ha az megvalósul, meg is marad, amíg a lehetősége fennáll. Olyan, mint a körtánc, amely viszont nem marad egyben mindig, csak ha táncolnak. Persze lehet mondani, hogy az élet is ilyen alkalmi dolog, hiszen a földtörténet is sokkal hosszabb, mint amikor az élet táncol rajta. Ám az élet nem csak lehetőség. Annál sokkal több. A konkrét, ma ismert földi élet fölöttébb alkalmi, hiszen bizonyos állapotban az életet hordozó anyagi rendszer nem működik. Lehet ugyanakkor más jellegű élet, ami nem szerves anyagra épül, esetleg nem ennyire látványos, lassúbb a változása és még egy csomó más. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy itt élőként csakis a szerves anyagra települt szervezeteket ismerjük, látjuk. Tágabb értelemben véve az egész világegyetem élőnek fogható fel, hiszen a két szükséges összetevője térben egyidejűleg jelen van. Ezért inkább az élő anyagról szóló megfogalmazásaink zömmel a szerves életre vonatkoznak. Tágabb értelemben véve nyugodtan élő világegyetemről is beszélhetünk.
Mindenesetre a hologram igen jó modell számunkra, – persze nem véletlenül, – mert a világ egységes. Éppen Arisztotelésznél van szó hasonlókról, csakhogy nála a lélek külön válik, az anyag, a test azt szolgálja. S végül nem tudja megmondani, miként alakítja valójában a lélek az anyagot. És aztán Hegelnél már egyértelmű, hogy az Abszolút Szellem adja mindennek a mintáját. S mindkettő az élet teremtettségéről, azaz korlátolt idejű létezéséről ír.
A mi modellünkben viszont, amint Kantnál, nincs eleve megszabott irány, mégis utólag felfedezhető a vezérlő program. A lényeg nélkül nincs a dolog, magától nem szerveződik olyanná anyaga. De ettől még ez a lényeg nem önálló létező.
A lényeg kapcsán nagyon könnyű belemerülni a történetiségbe, aminek kezdete, múltja, jelene, jövője és következésképp vége is van. A végtelen fogalma elég rázós és a véges szemlélettel felfoghatatlan, ezért érthető, ha ebben a kategóriában elmélkedik szinte mindenki.
A vezérlő program sem eleve adott és állandó, ezt jelenti még az inverzión felül is a nemlinearitás.
Freund Tamástól is tudjuk, hogy minden szinapszis kapcsolathoz kell gátlás, és a többi ember ezt a gátló hullámot közvetíti felénk erkölccsel, vallásos hittel stb, és tereli mintegy mederbe, és ezzel felerősíti, felgyorsítja, sőt egyáltalán lehetővé teszi a gondolkodásunkat, de az a mi saját teljesítményünk. Tehát megint csak inverz, inverze a gátlásnak.
S minden szinapszisnál van gátló potenciál küszöb. Ha nincs, az már nem is szinapszis. Csak a gátló potenciál – azaz az alul vágó szűrés teteje – szinapszisonként más és más. Az emberi agy rezonancia kapcsolataiban is ott van a gátlás, különben megőrülnénk a végtelen információs áradatban. Nagyon is erősek ezek a gátak, sok embernél olyannyira, hogy képtelen együttgondolkodni, képtelen az elemi empátiára, képtelen az egójából kipillantani.
És ez az inverz-gondolat sokat segít, mert a viszony a két oldal között nem mindegy, miként kifejezett. A gnosztikusok is kicsit a hegeli közvetítés fogalmát előlegezik, aminek lényege, hogy a közvetítendő már eleve megvan, s az változgat, s akkor bizony ez teremtés. Amit mi mondunk, az annyiban új, hogy mindig időben párhuzamosan, azaz egyidejűségében képes megragadni a világ elvi és anyagi együttesét adott megjelenésében, nem szükséges hozzá a történetiség, a történeti fejlődés, illetve a történeti fejlődési előzmény.
A gnosztikusokra ezért csupán, mint megvilágosító modellre szabad hivatkozni. Eszmerendszerük alapvetően alárendelő, és van náluk kezdet. Ez a kezdet a végtelen szellem — a Fényatya. Csakis így tudják elképzelni — és a képi megjelenítésre szükségük van. Mégis alapvetően más az elképzelésük, mint Hegelnek. Más a megközelítési irány. A gnosztikusok az őslétezőtől indulnak el a spekulációikban, és onnan jutnak el a teremtett világig. Hegel Istenhez jut el, azaz megfordítja a közelítési irányt. De mindkettőnél van kezdet és van cél, azaz van fejlődés. A lélek teremtődik, de isteni lényegű a gnosztikusoknál, Hegelnél a filozófia leledzik ebben az állapotban. Mindkettőnél az anyagi másodlagos, azaz teremtett.
Nekünk mást jelent a végtelenség. A végtelen inverze általában nulla, a nulláé végtelen, azaz az invertálás matematikai értelemben véve reciprocitás. Ekkor már a Fourier transzformáltnál vagyunk. Persze, két fogalom inverz viszonya nem föltétlen jelent reciprocitást, csakis a kettő egymásból kölcsönös eredetét jelenti ez, és ezért ez időtől független valami, mert az alap az inverz inverze, azaz szétválaszthatatlanul összetartozóak. Időtlenek, a fejlődés rájuk nem alkalmazható, ezért sem a gnosztikus, sem a hegeli gondolatkörbe nem férnek bele.
És a hologram pedig úgy jön létre, hogy lényegében ez a felismert összefüggés ismétlődik minden szinten. Ezért nem nehéz megtalálni a Társadalmi elméletek és a Társadalmi alakulatok összetevő két oldalát sem, azaz összekötni az egyes embert a sok emberrel, az egyest a sokasággal, ahol bejönnek a szakmai, munkamegosztási elkülönülések, amiknek viszont ugyancsak emberi hajlami és értelmi alapjaik vannak.
A hologram a valóság inverze, az invertálás Fourier transzformációval biztosított. De ilyen lehet a komplex függvény valós és képzetes tagjának a viszonya is. A kollektív tudat inverz személyiséget is jelent, és valóban összeköti az egyedeket — az egyedeket a sokasággal és így lesz belőlük társadalom.3 A társadalmi differenciálódás természetes, a kollektív tudat is alakul, bővül, azaz 'fejlődik' de nem lehet hozzá irányt rögzíteni. Vannak itt is korlátok, ki mennyivel járul hozzá, mennyit merít belőle, és ez időben változó.
Valahogy úgy lehet kikecmeregni az eleve adott szellemből, hogy mindezt az utólagos gondolkodásunknak, valóságkövetésnek tekintjük, s nem genezisnek, mint Hegel maga, s valamennyire a gnosztikusok is persze. Ők nem tudták elfogadni, hogy ha ők meghalnak, attól még a világ soha. És ez mutatja az újabb filozófia valóban felsőbbrendű érzésűek, öntudatúak gondolkodásából származását. A világ nekik nem lehet más, mint az ember, sőt szerintük az anyagi világot még túl is szárnyalja az emberi lélek, mert szellemként már a transzcendencia része. Ezért töredékesek a hülozoista preszokratikusok, nem őrizték meg műveiket, mert ők még egy másik felfogást képviseltek, amint a lélek- és a természetvallások is.
S ha így tekintjük az időtlenséget, – ami ellentmondásként időben létező, – a változó formák analogonjaként, az egészre kiterjedt ítéletet szokás adni — és ez a hiba. A lélek az emberben inverz módon létező szellemiség. Nem értelmezhető az anyagi világgal összemérten, mert a kettő nem azonos dimenziót jelent. Nem szárnyalja túl az anyagi világot, mert benne létezik, de a kapcsolatuk inverz, a kettő együttessége vagy a zéró, vagy az egy, azaz Egy. De ez igaz az anyagi világra is, minthogy az is az inverzében, a szellemben, emberi mértékkel nézve a lélekben létezik.
De ha ilyen egyszerű, miért csak nekünk jutott eszünkbe? A válasz is minket igazol: Mert féltek az elődök, hogy kimaradnak valamiből — az örök üdvösségből, illetve az arra hivatkozással itt a földön megszerezhető előnyökből. És persze azért is, mert mégse egyszerű.
Mindazonáltal a legegyszerűbb dolgokat veszi észre az ember a legkésőbb. Hogy másnak eszébe jutott-e, azt nem tudhatjuk. Elképzelhető, hogy velünk egy időben másnak is eszébe jut, csak az a kérdés, hogy megragadja-e, vagy átlép rajta? Megvizsgálja-e, vagy tudása birtokában, mint értelmetlent elveti? Sokszor a tudás (valójában nem tudás, hibás ismeret) gátolja az embert az egyszerű, a nagyszerű újdonságok fölismerésében — mint annak idején ezt Szókratész szépen megfogalmazta. Agymosottak vagyunk valamennyien és általában nincs elég bátorságunk a kályhától tovább sasszézni a tánc közben.
És persze itt visszaköszön, hogy a nagy tudatlanság nem véletlen, hanem gerjesztett. Gondoljunk a kurgán4 előzményére: létrejött akkor egy nagy tudás, amit aztán fegyverül használtak, használnak a mai napig.5 Tehát igaz: semmi új a nap alatt az utolsó nagy, kivédhetetlen földi katasztrófák óta. De azokat túléltük, s ma már semmi szükség mindarra az elnyomásra, amit korábban elfogadtak az emberek, hogy szükséges.6
Nem szükséges, bizonyosan. Bár persze ez csak a hamarosan bekövetkező új katasztrófákig igaz. Ám lehet, hogy éppen a valódi tudásunk megakadályozná azokat. Ugyanakkor még gerjesztik is a nehézségeket, akik a zavarosban tudnak halászni, s ott érzik jól magukat, az ő kurgáni világukban.7
Mi viszont, – akik e nyelvet, amin most írunk, többnyire értjük, – mire annak végső változata minket végül elért, két tiszta, vértelen forradalommal válaszoltunk rá, léptünk fel ellene.8 Ma már azt is világosan látjuk, hogy az egész mai folyamatot az mozgatja, az az alapelv, hogy mindent egyetlen erőre, a pénz fiadzására telepít.9
Ezért innen fogják majd kisiklatni is a nem kívánatos világfolyamatokat. Persze, kis hazánk ehhez kevés, de ahogy a fraktál is a legapróbb részekből indul és tükrözi a világmindenséget, a megbuktatást is alul lehet elindítani, és mint egy fázisátalakulás dönti romba az egész fölépítményt. Erre mi is alkalmasak vagyunk, csak nem szabad feladnunk a hitet, hogy menni fog. S főként táplálni kell a valódi megismerés, a tájékozottság iránti igényünket. Tisztán be kell látnunk azokat az okokat, amiért a brutális erőszak mechanizmus nem működtethető a végtelenségig, s megszűntével a működtetők is elvesztik meghatározó szerepüket. Mert amikor ezzel az eszközzel egyáltalán találkozunk benne, akkor az a rendszer már nyilvánvalóan agonizál. Ha azonban már megindult az átalakulási folyamat, csak remélhető, hogy katasztrofális társadalmi áldozatok nélkül lefut. De a dolog visszafordíthatatlan szokott lenni, s végkifejlete csak idő és határozottság kérdése.
Sosem hihettük, hihetjük, hogy minden rendben van, hiszen akkor nem maradna teendőnk. Korábban a marxizmustól sem nagyon tágítottak hívei, vagy ha megpróbálták, nem tudtak már helyette más értelmes, lelkesítő célokat megfogalmazni. Ha nincs elegendő változás, azt az is okozza, hogy a korábban érvényes, majd háttérbe szorított témákat nem rehabilitálták. S a nyugat gondolatai nem törhettek át, mert csak kritikai átírásban jelenhettek meg nálunk. Sőt a társadalomtudomány valódi eredményeit egyenesen nélkülözni kényszerülünk. Például Karl Popper tanításaiból nem lett ima a kommunizmus üldözése alól felszabadult áldozatok ajkán.
A marxizmus kritikáját sem a marxizmussal kell tehát kezdeni, hanem az alapjait jelentő alárendelő hegelizmussal. És a gondolati elnehezülés időszakában hinnünk kell a gondolkodás, a tanítás erejében és művelni azt a legmagasabb szinten. Égetően szükségesek olyan pártatlan tanulmányok, amelyek kimutatják, miként manipulálnak bennünket – akár szándék nélkül is – a saját intézményeink, ha kerülnek bármiféle emberi lényeg közvetítést, vagy megnehezítik a közösen vállalt célok keresését.
S ha a mai hatalom 'politizálása' többnyire kimerül a média általi manipulációban, akkor az utóbbi működtetői is a rendszer szerves részeit képezik. Nem tanítanak, nem tájékoztatnak, hanem agymosást végeznek. Fejlődésnek állítva be a fennálló helyzetet, működtetve az Orwell-féle kettősbeszédet. Eszerint ugyanis valóban jól lehet a tömegeken uralkodni, egyedek tömegévé faricskálva őket. S hogy mindent elfogadjanak, megszüntetik belső hírrendszerüket, érintkezésüket, önálló értekezésüket, ami még az önvédelmi képességeket is veszélyezteti.10
Ezért normális rosszul éreznünk magunkat, ha valamiféle diktatúra körvonalazódik újra előttünk, kontraszelekcióval és egyéb társadalmi és emberi hazugságokkal. Különösen, ha ennek rendszeres jeleit, megtervezett koreográfiáját látjuk. Ellenszer csakis a tájékozottság, a kutatás és tanítás, ha kell, új törvényt írva, de csakis az okosság. Amitől mindenki békés lesz, s egyáltalán nem harcos, aki valódi változást – avagy visszatérést a valódiságokhoz – akar. Ma már azonban egyre többen kifejezik véleményüket, egyetemes emberi nagyságuk és értékeik értelmében, ami azonban veszélyezteti a lebutított tömegeken uralkodás eddigi rendszerét, ahol akarni csakis a 'fejnek' szabad.11
Az önmagunkban bízás útján kivívott megoldásig azonban még igen hosszú út vezet, de végigjárható és elvezet a célhoz. Meg kell értenie minden embernek, hogy a TV, a rádió, az újságok mondanivalója nem azonos a saját gondolattal és elhatározással. Nem helyettesíti a magunk teljesítményét. A közjó pártos hirdetése önmagában alkalmatlan az egyéni boldogulás vezérlésére, akként tekinteni hazugság. Felismerni mindenben a lényeget, és fellépni érte vagy ellene, nem álom, hanem kötelesség. Az eszméinkben hinni és bízni magunkban ugyanúgy kell, mint Istenben, azaz abban az egyén fölötti szellemiségben, amiből az új gondolat, a közösséget fönntartó cselekvés lényege meríthető. Sőt úgy fontos hinni Istenben, mint az egyén fölötti szellemiségben, ahol össze lehet kötni a hivőket a hitetlenekkel. Nem szükséges az isteni arcot kialakítani, személyként kezelni őt, mert a lényeg már mélyebben van, és ebben a mélységben közös nevezőre kerülhetünk, ha akarjuk. A múlt és a jövő arra kötelez bennünket, hogy higgyük, hogy akarjuk.12
Kápolnásnyék—Queanbeyan, 2006. 11. 02.
Jegyzetek
1 Most már valóban tíz mondattal, mint Wittgenstein.
2 Mindenesetre a hologram szót nem lehet magyarosítani. Ez mesterkélt fogalom, két görög szót raktak egybe, nem lehet lefordítani. Ez a fogalom a magyar műveltségben ráadásul nincs, ahogy igazán mennyei fogalmak sincsenek, ezért idegen szavakat használunk rá. A hologram egyébként nem ütközik a magyar szóképzés lényegével, ezért elfogadható. Holo: mindig, grammata: betü, holografos: teljességében. A lényeg, hogy a hologram minden pontjában benne van a tárgy teljes egésze. Ezt egyetlen szóval nem lehet magyarul kifejezni.
3 És bizony ezt akarja a neoliberális (neodarwinista) politika szétszabdalni.
4 Vö.: Cser Ferenc—Darai Lajos: Magyar folytonosság a Kárpát-medencében, avagy Kőkori eredetünk és a sejti tulajdonság-örökítő kutatás. Fríg Kiadó, 2005.
5 A fegyveres túlhatalommal szemben az eredeti közép-európai lakosság a szellemiek terén vette fel a védekezés fonalát. Ez eredményeként csodálatos gazdagságú folyamatszervező naptári névünnepeket tanulmányozhatunk szinte az év minden napján, amelyek az ideologikus vallási tartalmak mellé formai eszközökkel beillesztik az emberi alkalmazkodás ismereteinek túlélést biztosító legfontosabb tartalmait. De aztán figyelemre méltó az a hullámzás is, amivel a műveltségi elemek sorozatosan kikerülnek a közép-európai régióból, s attól távolodva kényszerűen önmaguk ellenségévé alakulnak, majd visszatámadnak a forrás irányába, s ott visszaváltoznak az eredeti műveltségi alakra. Majd aztán kezdődik minden elölről.
6 A keresztény közegben–köntösben zajló középkori, újkori és legújabb kori közép-európai történelem a kiinduló feltételeknek és összetevő mozzanatoknak az örökségével meghatározottként tanulmányozandó és írható le. Így a sikeres hatalmi tényező végig jelen van és cselekvő ebben a folyamatban, s főként versengő, mert a közép-európai régió mindig erősen vonzotta az új, önjelölt hatalmi tényezőket. Ám ennek során Közép-Európa bizony szinte a közelmúltig, a gazdasági globalizáció hatalmának itteni megjelenéséig képes volt kivédeni a sajátosságait veszélyeztető támadásokat, magához idomítani a hódítókat. Akár a keresztény egyetemességet, a humanizmust, a reneszánszt vagy a felvilágosodást, de még a gazdasági liberalizmust is alkalmazni tudta sajátos körülményeire, és mindig megújult a világ többi részéről támasztott kihívásoknak megfelelve.
7 Amikor Európa többi része a nagyvilág felé kitágulva a gyarmatosításból szerzett forrásokat, Közép-Európának csak a szellemi, tudományos és technológiai megújulás maradt. Ezt meg is csodálhatjuk a sikeres polgári átalakulásokban, az elmaradottnak bélyegzett nyelvek irodalmi szintre emelésében, illetve a nyelvújításokban, és a mellérendelő, egyenrangúsító társadalmi és szellemi mozgalmak győzelmében. Akár a legelvontabb ismeretek és a legkonkrétabb gyakorlatok összeegyeztetésében, a művészetnek az egész műveltséget integráló eljárásában, ill. képességében. A békés szellemi térnyerésben, amit követendő példaként állíthatunk ma a világ egésze elé. Főként pedig megcsodálhatjuk mintegy az Egyesült Nemzetek elveinek és célkitűzéseinek, törekvéseinek a helyi korai megvalósításában, amire itt már ennek a szervezetnek a megalakulása előtt 100-150 évvel sor került. S ugyanakkor nem lehetünk biztosak, hogy ezek a folyamatok ezen az igazság-fokon a nyugati világban is lezajlottak, az átalakulások a lelkekben valóban megtörténtek.
8 Hogy még sincs béke ma itt az almafák és körtefák alatt, arra a magyarázatot véletlenül se ennek az üdvös és világrengető folyamatnak az esetleges hibáiban keressük. Hanem a huszadik századi külső támadások új formájában, és például az azt kiszolgálni hivatott, s így az igen káros belső bomlást megvalósító, született elitet kitermelő és hatalmon tartó historicizmus és hegelianizmus vonatkozásában. S a megoldást is, a megbékélés elősegítését is ezek kiiktatásában kell látnunk. Ehhez pedig helyre kell állítanunk a közép-európai régió sajátos jellegzetességeit, a saját szellemi tartalmú alkalmazkodásra való visszatérést megvalósító politikai gyakorlatunkat.
9 Mert a békétlenség alapvető oka e tájon sosem a mellérendelő gondolkodásúaknak az a szándéka volt, hogy alapfelfogásukat megőrizve éljenek és boldoguljanak, hanem az alárendelőknek az a szándéka, hogy a mellérendelést megszűntessék, sőt magvastól kiirtsák. Mert ha nekik ez sikerült volna, megszűnt volna a nekik ellenállók lelki támasza. Így aztán még ma sem az a béke záloga, hogy az egyenrangú életet kívánó maradék közép-európaiság behódol az ún. világtendenciáknak, hanem béke akkor lesz, ha az agresszív hódítók, alárendelők lecsillapodnak, közép-európai másságunkat tudomásul veszik. Sajnos, ha erre ma kevés is az esély, mert éppen kihegyezett roham folyik a mellérendelő felfogás maradéktalan elfojtásáért, meggyőződésünket, hogy csak ez lehet a megoldás, ez lehet az igazi megbékélés, képviselnünk és hangoztatnunk kell minden fórumon, hogy a kívánt célt régiónk számára elérhessük.
10 A világban is megfogalmazódnak hasonló békés megoldásokat szorgalmazó felhívások. Lyndon H. LaRouche Jr. amerikai közgazdász szerint a következő nagy baj az édesvízkészlettel lesz. Elegendőt már csak nukleáris energiával lehet biztosítani, azaz tengervízből lepárlással. Ezért nem mehet tovább a földön a háborúskodás: Ha az emberiség meg akar maradni, akkor vissza kell térnie az államokhoz. Tehát nem kell beolvasztani őket egy globális masszába, hanem az államoknak békében meg kell egyezniük. Mert ha nem teszik, az az emberiség végét okozza. (1988-ban megjósolta a Szovjetunió és csatlósai összeomlását, ami bekövetkezett.) LaRouche úgy gondolja, ha nem tudunk békében, egyenértékűségben megegyezni, akkor az ember földi élete hamarosan véget ér. A pénzügyi oligarchák erőlködnek újabb harci cselekményekért pl. Irán ellen, de a megoldást az hozhatja el, ha az emberek globálisan tárgyalnak globális együttműködés érdekében. (Lásd „LaRouche to CEC National Conference: World War III, or Mastering the Solar System?” The New Citizen Official Publication of the Citizens Electoral Council of Australia. Vol5, No10, Sept/Oct 2006. Vö. LaRouche International, www.larouchepac.com )
11 „A gazdasági bérgyilkosok jól fizetett szakemberek, akik dollár milliárdokat csalnak ki a világ országaitól. A Világbank, az USAID és más külföldi ’segélyszervezetek’ pénzét a világ természeti erőforrásait ellenőrző nemzetközi nagyvállalatok és néhány gazdag család zsebeibe töltik. Eszközeik között meghamisított pénzügyi jelentések, manipulált választások, megvesztegetés, erőszak, szex és gyilkosság is szerepel. A birodalmak létével egyidős játékot űznek, de ez a játék most, a globalizáció korában új és ijesztő méreteket öltött.” (Lásd: John Perkins: Egy gazdasági bérgyilkos vallomásai. Ráció Kiadó, 2006. www.gazdasagibergyilkos.hu). Perkins szerint kevesen jutnak szóhoz, akik nem dicsérik, sőt fenntartással kezelik a globalizációt, aminek lényege összeesküvés, ami megakadályozza, hogy kritikusok is szót kapjanak a torz vitában, amely így önmagát igazolón, félrevezető módon mutatja be a globalizációnak nevezett jelenségeket. Valójában gátlástalan, cinikus és pusztító, az egész emberiséget megsemmisüléssel fenyegető erők összeesküvéséről van szó. A szerző tapasztalatból belülről leplezi le a globalizáció urai liberalizációra, deregulációra és privatizációra ösztönző elveit, s tárja fel a működő rendszer hátborzongató titkait. Állam és nagyvállalatok túlzóan közeli kapcsolataira már Dwight D. Eisenhower, amerikai elnök felhívta a figyelmet. Azóta a világot valóban mozgató egyre károsabb erőkről számos szerző, publicista és utólag okos politikus próbálta feltárni az igazságot. Perkins aktív tagja volt az informális-infernális szervezetnek, így hiteles vallomásban szól a világot behálózó, az Egyesült Államokban – és mindenütt a világon végbement – maffiaszerű politikai-gazdasági-katonai összefonódásokról. Megrendült a hit a gazdasági rendszer etikusságában, válságba taszítva a világot, amely nagy árat fizet az előnyösnek álcázott ’szabad’ piacért
12 Térségünkben a megbékélés hiányát sokan a bőrükön érzik, mások a lelkiismeretükkel nem tudnak elszámolni. Érzelmi és lelki tényezők fájdalmai és zavarodottságai mögött mindannyiunk veszteségei húzódnak, s e hiány miatt kényszerülünk megbékélésünk megvalósítására, megélésére. Sokkal többre vagyunk hivatottak együtt, nemzeti egységben és egyenrangú nemzeteink közösségében, s ez az együttműködésben kiteljesülő Közép-Európa szerencsére már a mai világban nem puszta álom, hanem a mindennapjainkba beépülő valóság lehet.