Egy széles körben osztott értelmezés szerint a globalizáció olyan átfogó, mindenkit érintő problémák tudománya, amelyek az EGÉSZ emberiséget új módon, kvalitatívan, tendenciájában egzisztenciálisan is érintik. Ennek szellemében a globalizáció legitim területe például az ökológiai problematika, a nyersanyaghelyzet, a migráció, a világ közös, mert határok közé már nem szorítható egészségügyi problémái, a népesedés pozitív vagy negatív világtendenciái, az energiahelyzet, a fegyverkereskedelem és a kábítószerkrízis, az integráció és a világgazdaság dilemmái. Egy második nagy értelmezés, amelyhez e munkánk is kapcsolódik, a globalizáció problémáit és egész jelenségkörét nem egyes konkrét és mindig szingulárisan megjelenő "globális" kérdésekhez (vagy azok valamilyen alapon esetlegesen összeállított halmazához vagy részhalmazához) köti, de egy új világhelyzet EGÉSZÉNEK strukturális és funkcionális összefüggéseit vizsgálja. A globalizáció átfogó funkcionális hálózatai az ilyen vizsgálat megközelítésében nem például a környezetszennyezés vonalán épülnek ki (a környezet szennyezése, teljesen természetes módon globális kérdés marad e fogalom imént jellemzett "első" értelmében), de éppen ellenkezőleg, a globális világ szerkezetének és funkciójának hipotetikus egészéből kiindulva fordul a környezetszennyeződés jelensége felé, és próbálja azt értelmezni.

A jelen világhelyzet gyorsan változó tartalmi meghatározásaiból kiindulva a globalizáció érdemi kialakulásának érzékeny kritériumaként használható napjaink "történelem utáni", illetve a "történelemben bennemaradt" szférájának megkülönböztetése (Francis Fukuyama). Magától értetődik (jóllehet ez korántsem az egyetlen kritérium vagy az egyetlen megközelítés), hogy az e szóhasználat szerint a "történelem végé"-t élő társadalmak egyben a globalizáció befejezettnek tekinthető (jóllehet még számukra sem lezárt) realitásában élnek. A fukuyamai szóhasználattal a "történelemben benne élő" társadalmak egyben globalizáció előtti, mindenképpen azonban részlegesen globalizálódó vagy globalizálódott társadalmak. Mindezek okán a globalizáció problematikája a poszt-szocialista rendszerváltás egyik alapvető vetülete, s egyben a magyar társadalom előtt álló egyik legfontosabb feladat, illetve kihívás is.

A magyar poszt-szocialista demokrácia eddigi történetében alig, legfeljebb bizonyos részletekben alakultak ki azok a POLITIKAI feltételek, amelyek a globalitás, a "történelem vége"-állapotnak megfelelő társadalmi struktúra, illetve társadalmi magatartásformák kialakulásához vezettek volna. Egyrészt FORMÁLIS szinten kimutatható, hogy a rendszerváltás törvényhozása, nem is annyira közvetlenül a globalizáció, mint inkább az eurokompatibilitás jegyében jelentős előrelépéseket tett az általa megértett és feldolgozott globalizáció viszonyainak előkészítésében, olyannyira, hogy szinte a legitim s egyben demokratikusan általánosított (azaz nem partikulárisnak meghagyott) hazai érdekek elhanyagolásának végletébe esett. TARTALMILAG mindehhez hozzá kell tenni azonban, hogy - feltehetően a globalitás új viszonyainak hiányos megértése és feldolgozása miatt - jelentős mértékben elmaradt a magyar politika a társadalomnak a globalitás viszonyaira való sokoldalú és komplex felkészítésében. Az elmaradásnak az volt a legfontosabb POLITIKAI oka, hogy az új elitek és az új parlamentáris demokrácia hamarosan és gyökeresen lefordította az 1989-as világtörténelmi fordulat globális "discours"-át valamiféle elképzelt, és ebben az elképzelt mivoltában nemzetállami "discours"-ra. Ebben a folyamatban elválasztotta egymástól az "írott" és az "íratlan" demokráciát, kritikusan megosztotta a társadalmat, és ezzel szinte előkészítette a talajt a demokratikus berendezkedés második ciklusa számára, amelynek emiatt már nem annyira a rendszerváltás eredeti, egyetemes céljai, így a globalizáció további megvalósításában, hanem az első korszak problematikájának korrekciójában kellett bizonyítania felkészültségét.

A FORMÁLIS és TARTALMI szempont elválasztásához átmenetileg visszatérve egyértelműnek mondható, hogy a globalizáció kihívásainak megválaszolására irányuló KONCEPCIÓ alapvetően hiányzott. A koncepció említésekor mindenekelőtt koherens és logikus rendszerszerű összefüggésekre gondolunk, s természetesen nem valamiféle újabb központosító vagy állami típusú fellépésre. Ezt a képet, ha időben előrehaladunk, természetesen már árnyalta a magyar demokrácia második korszakának erőteljesen kirajzolódó, sajátosan újkádárista karaktere, amelyben a globalizáció feladatkörét - ismét elsősorban csak közvetlenül integrációs összefüggésekben - ugyancsak "újkádárista" stílusban próbálja megközelíteni. Mindezzel a problémával a későbbiekben abban az összefüggésben kell foglalkoznunk majd, amit a globalizáció lehetséges és valóságos DEMOKRÁCIAELMÉLETI beágyazottságának problémája jelent majd.

A globalizáció mindenkor újabb fokozatai a huszadik század történelmében rendre úgy jelentek meg, mint amelyek gyökeresen és visszavonhatatlanul átalakították a történelmet és a társadalmat. Ez a modernizáció minden egyes, a "globalitás" irányába mutató ugrásánál természetesen jelentkező tapasztalat volt, mégis el fog jönni minden valószínüség szerint a globalizáció egyre egyenletesebb történelmének kidolgozása is. Egyrészt a maguk helyére kell kerülniük a globalizáció huszadik század ELŐTTI nagy lépéseinek, hiszen mondjuk a távíró már megvalósította a földkerekség egészére vonatkozó cselekvés és kommunikáció lehetőségeit, s hatásai a nemzetközi politikai és pénzügyi viszonyaiban már a huszadik század előtt is felmérhetetlenek. A globalizáció helyesen felfogott történelme minden erre vonatkozó tudományos és más vizsgálat számára rendkívüli jelentőségű lehet, hiszen felmenti mind a tudományos reflexiót, mind pedig a mindennapi tudatot attól a látszólag logikai kényszerrel fellépő gondolati pályától, miszerint minden nemzedék, minden évtized, minden világpolitikai fordulat, minden jelentősebb civilizatórikus elmozdulás győzelme globalizáció egy még "nem globalizálódott" előzetes állapottal szemben. Minden jelentősebb globalizációs ugrásnak a (sic!) globalizáció végső és végérvényes állomásaként való bemutatása komolytalanná teszi a fogalom használatát. Valóban sok példát találunk arra, hogy minden ország, nyelv, kultúra és kulturális terület esetében egészen mások nemcsak a modernség kritériumai, de kronológiája és legfontosabb motívumai is, nem beszélve a legutóbbi évtized fejleményéről, hogy a posztmodern megjelenésével létrejött a "modern" fogalmának egy minden eddigitől gyökeresen eltérő tartalmú és történelmi vetületekkel rendelkező változata, amelyet nem új tartalmi felismerések, pusztán a posztmodern fogalmának megjelenése hozott létre erőteljes fogalmi kényszerrel. Ez a sors természetesen a "globalizáció" fogalmát is elérheti, hiszen ha valamikor bármely motívumok következtében bekerül majd a köztudatba, mondjuk, a "posztglobalizáció" fogalma, bizonyosra vehetjük, hogy visszamenőlegesen döntő módon fogja átalakítani a globalizációnak akkorra kialakítandó tartalmait, s valószínűleg nem lesz tekintettel az addigi eredményekre.

A globalizáció tehát történeti távlatokba helyezve igen hosszú folyamat, de igen hosszú, és előre nem látható részletekben gazdag folyamat a jövőt tekintve is. Természetesen itt is figyelemmel kell lenni arra, hogy amíg a tudományos globalizáció-definíció elkészítését nagy türelemmel kell elvégezni, s mint említettük, jóval erőteljesebb vonásokkal kell megrajzolni a globalizáció történetének körvonalait, mint bármikor eddig, ezzel egyidejűleg jóval bátrabban kell a jövő felé extrapolálni a globalizáció már világosan felismert tendenciáit. E tudományos eljárás türelme és távlatossága nem lehet követendő magatartásminta a politikai, társadalmi és szociális problémák minél gyorsabb és teljesebb feltárásának munkájában. Az égető problémák és kihívások gyors válaszokat és megoldásokat követelnek, amelyeket a mindenkori legdifferenciáltabb módon úgy kell megadni, hogy a legadekvátabb válasz nem minden esetben lesz feltétlenül azonos a türelmes és részletekben gazdag "végleges" tudományos válasszal. Ennek az éremnek a másik oldala az, hogy persze a sürgető kihívásokra jól-rosszul megadott válaszokból sem lehet etalont teremteni a globalizáció tudományos értelmezése számára.

Mindezek a megfontolások (a fogalmi meghatározások problematikája, a globalizáció fogalmának inflálása elleni fellépés a "múlt" és "jövő" dimenzióinak célszerű vizsgálatával, az eredményesen kialakuló fogalom további sorsára vonatkozó feltevés) korántsem szólnak az ellen a kiinduló tézis ellen, hogy az 1989-as világtörténelmi fordulat valóban KIEMELKEDŐ állomás a globalizáció kiteljesedésének útján. Ennek elsődleges oka és összetevője (amelynek azután számos és majdnem minden területre kiterjedő láncolatszerű további következményei alakultak ki napjainkra) mindenképpen az a tény, hogy a két világrendszer 1989-ig konkrét és kézzelfogható korlátok közé szorította a középpontban álló globalizációs folyamatot, és csak rendkívüli erőfeszítésekkel és nehézségekkel volt képes átereszteni rendszerein az egyes, alaposan szelektált elemeket a globalizáció tartalmaiból. Csak utalunk arra, hogy a létező szocializmus és elsősorban a Szovjetunió sajátosan reálszocialista bürokratizmusa milyen mértékben nem felelt meg a globalizáció természetes és hétköznapi irányítási igényeinek, és hogy ebből fokról-fokra milyen feszültségek és cselekvési kényszerek keletkeztek. A globalizáció összes szintje, összetevője és rétege kényszerűen torpant tehát meg az egyre áttetszőbbé váló, azonban még javában létező vasfüggöny előtt, arról nem is beszélve, hogy azoknak az országoknak a száma sem volt különösen nagy, melyek a globalizációnak legalább néhány kihívását felismerve már előre szerettek volna enyhíteni a várható, másutt már érett formájában tanulmányozható globalizációs folyamatok akadályozásán. A globalizáció új történelmi korszakot kreáló 1989-es nagy ugrásának elemzésekor azonban feltétlenül fel kell idéznünk, hogy az egymásra hatások iránya már a kialakulás során is kétirányú volt. Nemcsak arról volt szó ugyanis, hogy a globalizáció dinamikus, ám egymástól sokban eltérő erői egyre erősebb kihívásoknak vetették alá a vasfüggöny teherbíró képességét, de arról is, hogy a létező szocializmus elitje mind nagyobb aggodalommal figyelte a globalizáció egyre jelentősebb eredményeit és mindinkább érezte, hogy ha nem csatlakozik ezekhez a folyamatokhoz, végérvényesen leszakadhat a világ fő fejlődési folyamatainak járszalagjáról. A leghatározottabb meggyőződésünk, hogy ez a nyolcvanas évek során egyre növekvő félelem a peresztrojka legfontosabb KÖZVETLEN oka volt, a KÖZVETETT okokat természetesen nem nehéz a közvetlen ok háttereként érzékelni, hiszen egy végleges leszakadástól való félelem a valóságos gazdasági, politikai és társadalmi problémák ismeretén alapult. Mégis feltesszük, hogy a globalizáció közvetlen sikereinek kihívása nélkül a létező szocializmus bizonyosan együtt tudott volna élni továbbra is saját "halálos" problémáival.

A globalizáció érzékelése és képe mind a mindennapi tudat, mind pedig a szakértő értelmiség számára elsősorban mint új uralmi-hatalmi rendszer jelenik meg, mint sajátos és feltáratlan új "központosítás", amelyik a régi hatalmi centrumokhoz hasonló, működése azonban eltér azok működésétől. Természetesen ennek az alapvető víziónak vannak találó és helyes elemei, s az sem véletlen, hogy az igazi demokratákon és erkölcsileg vezetett, régi, a hatvanas évek szociológiájának terminológiával szólva, "belülről irányított", értelmiségieken kívül azok reagálnak legkedvetlenebbül a globalizáció viszonyainak első megjelenésére, akik valamiféle konkrét és megfogható hatalommal rendelkeztek (amit természetesen nem tekinthettek "globális"-nak). A valóságos globális viszonyok természetesen részesek a (politikai és gazdasági) hatalom újraelosztásában, s az is természetes, hogy új szerkezeteiben vannak egyenlők és még "egyenlőbbek". Joggal fel lehet állítani hipotéziseket a globalizáció "egyenlőbbjei"-ről és azok lehetséges hatalmi centrumairól vagy technikáiról. Mindezek tehát egyértelműen legitim feltevések, amelyek legitim, bár igen nehezen verifikálható hipotézisekhez vezetnek.

A GLOBALIZÁCIÓ valóságos modellje ettől azonban mégis alapvetően tér el. A globalizáció társadalomelméletileg elsősorban nem egy új, merev és utópikus (világ-)hatalmi szerkezet kialakulását jelenti, hanem azt, hogy a gazdaság, a politika, a kultúra és a társadalom összes szektora saját viszonylatait hirtelen globális összefüggésekben kell hogy alakítsa. A "globális" összefüggések eredetileg nem is jelentenek mást, mint azt, hogy a "földkerekség egészére kiterjedő". Nemcsak az egyes nemzetgazdaságok, de az egyes termékcsoportok, iparágak, mezőgazdasági termékekre alakuló csoportok tevékenységének köre, saját versenytársaikkal és szövetségeseikkel való érintkezéseik terepe sem korlátozódik már földrajzi vagy politikai térben, de a szó szoros értelmében egy homogénné váló globális tér egyes szereplőivé válnak. Ugyanez vonatkozik a politika, a kultúra és más alrendszerek működésére is - legalábbis elviekben. Mindennek az elsődleges következménye azonban éppen nem egy absztrakt és áttekinthetetlen új hatalmi rendszer és hatalmi függőség, de egy új, nem egyszerűen "sokpólusú", hanem "végtelen pólusú" világ létrejötte, ami már csak azért sem tekinthető át vagy kontrollálható a régi módokon, mert egy ilyen áttekintés vagy ellenőrzés valamennyire is teljesnek tekinthető végrehajtással egyszerűen lehetetlen. Miközben egyáltalán nem tartjuk értelmetlennek a globalizáció új hatalmi centrumaira, illetve új érdekviszonyaira vonatkozó kérdéseket, elsődlegesen nem a hatalmi centrumok tűnnek számunkra újnak és érdekesnek, de MINDEN szereplő új mozgástere, és ezzel az új cselekvési logikával kialakuló új alsó- és középszintű struktúrák. Mindez persze óriási, addig teljesen elképzelhetetlen lehetőségeket is jelent az egyes aktorok számára, miközben korántsem állítanánk, hogy mindezeknek a folyamatoknak nincs egy sor áldozata. Ha az elkövetkezőkben hosszabban elidőznénk a globalizációnak ennél a viszonylag egyszerű definíciójánál, nyomban egy sor olyan értelmes szempontot nyernénk, melyekkel eredményesen világíthatnánk át saját valóságunkat. Mert a létező és valóságos globalizáció új társadalmi viszonyokat teremt, természetesen azon az alapon, hogy melyik szubjektum, melyik aktor mennyiben részesül valóban a globalizációban, mennyire vesz részt tevőlegesen abban. Ezért szubjektum és szubjektum, szubjektum és csoport, csoport és csoport, csoport és nagycsoport között napjaink küzdelmének igazi tétje a kijutás a globalitás óceánjára, és az ott való eredményes tevékenység lehetőségének megteremtése. Ezért jelent a globalizáció nem "csak" új szuperstruktúrákat, de markáns új viszonylatokat is a társadalmi praxis minden szintjén és területén. Ezért, némi túlzással, a globalizáció szempontja MINDEN SZINTEN áthatja a társadalmi létet. A modell ezért nem az, hogy mindenki ALÁ VAN VETVE egy láthatatlan centrumnak, de az, hogy ellenőrizhetetlenül gazdag kölcsönhatások és interakciók sora alakul ki minden szinten a globalizáció összefüggésében, amelyeket rendszeresen végig kell gondolni, és fel kell dolgozni. Ha elviekben nem is, de a gyakorlatban természetesen bonyolítja a képet, hogy az 1989-cel kezdetét vevő, már említett nagy globalizációs ugrás a globalitásnak a MONETARIZMUS-sal és a NEMZETKÖZI ADÓSSÁGVÁLSÁG-gal összekapcsolódó változatát valósítja meg, ezért a globalizáció imént leírt, mindent átható gyakorlata természetesen érintkezni fog mind a monetarizmus, mind pedig a nemzetközi adósságválság problémáival, anélkül, hogy ettől kevésbé lenne azonos önmagával, azaz napjaink globalizációjával.

Mindennek elvi háttere az, hogy maga a globalizáció számos más átfogó tendenciával fonódhat össze, anélkül, hogy ettől felhagyna autentikus és legitim globalizációnak lenni. A globalizáció tehát már napjainkban jelen van a társadalmi lét minden területén. Az itt lehetséges mozgástér érzékeltetésére csak egy példát említenénk, anélkül, hogy e példa sokféle lehetséges politikai értelmezésére vagy továbbgondolására vállalkoznánk. Ha a magyar politikai elit vagy a magyar társadalom tisztában lett volna 1989-ban a globalizációnak ezzel a minden szinten jelenlévő és meghatározó jelentőségével a társadalmi praxis összes területén, bizonyosan nem választja a privatizációnak napjainkra már meglehetősen ismert változatait, hiszen e változatok "filozófiájá"-ból alapvetően hiányzott minden globalizációs meggondolás, ám annál intenzívebben állt a valóságosan létező posztszocialista privatizáció mögött az eladósodás és a szocialista dimenzióktól való megszabadulás vágya.

A globalizáció társadalomelméleti kutatásának egyik legfontosabb s egyben legnehezebb területe a funkcionális és a nem-funkcionális elemek és mozzanatok állandó, fogaskerékszerű egymásba való átmenete. A két karakter egymás mellett élése elsősorban annak az oka, hogy minél inkább válnak valóban globálissá a globális folyamatok, annál tisztábban mutatnak fel működésükben "tisztán" funkcionális jegyeket. Minél egyértelműbben "globális" mondjuk a világgazdaság rendszere, annál tisztábban érvényesülnek a valóban teoretikus nagyságrendű funkcionális meghatározások. Mindez természetesen nem jelentheti azt, hogy ettől kezdve a társadalmi lét minden aktora nyomban "funkcionálissá" lenne. A funkcionális és a nem-funkcionális elemek teoretikus szempontból HETEROGÉNEK, gyakorlati szempontból azonban szervesen és HOMOGÉN módon illeszkednek egymásba. A két eltérő karakterisztikájú rendszer egymásra hatása mindenekelőtt két szempontból igen releváns, s ez megszabja a kutatások további irányát is. Az első összefoglaló szempont a funkcionális és nem-funkcionális komponenseknek a globalizáció ÁTFOGÓ funkcionális rendszerekből összetevődő rendszerében kirajzolódó viszonyai, a második összefoglaló szempont pedig a funkcionális és nem-funkcionális elemek viszonyának vizsgálata és rekonstrukciója a társadalmi praxis teljes szélességében és mélységében.

A valódi globalizáció tehát nem új, ismeretlen hatalmi központ vagy világkormány, hanem elvileg az összes aktor minőségileg új viszonylatrendszere, aminek kitüntetett vonása a "globalitás", azaz a globális folyamatokhoz és hálózatokhoz való lehetséges és sajátos módon "demokratikus" hozzáférés. Nem lenne nyelvi túlzás a globalizáció alapjelenségét a HOZZÁFÉRÉS, illetve a HOZZÁFÉRHETŐSÉG kritériumaival leírni. Nos, éppen ezeken a pontokon látjuk napjaink 1989-cel ugrásszerű minőségi változást átélt globalizációjának két igazi gyenge pontját, két, egymással szorosan összefüggő hatalmas kérdését is. A globalizáció ugyanis elvileg teljes hozzáférhetőséggel bontja le a partikuláris korlátok egész sorát. Ebben az értelemben tehát "demokratikus", a globális szintű folyamatokban való részvétel egy új tartalmú "egyenlőség" fogalmát körvonalazza. Az olyan globalizálás, ami a maga előrehatoló dinamikájában, mint fő folyamatban, a kizárás elemeit, mint alfolyamatokat építi be, nemcsak teoretikus, hanem igen kézzelfoghatóan praktikus önellentmondás is, s az ilyen "alfolyamatokra" igencsak számos példát sorolhatnánk fel. Természetesen az előrehaladó globalizálás korlátozása vagy megakadása, netán megakasztása sok, egymástól jellegében igen különböző okra mehet vissza, ezek lehetséges típusai közül csak az egyik a kirekesztő típusu alfolyamat, annak motívuma is legtöbbször vélt vagy valóságos módon anyagi természetű. Így az egyik legjellemzőbb folyamat a mi szemünkben az, hogy miként kell működő és valóban az egész földet mind szimbolikus, mind pedig konkrét értelemben átölelő rendszerekbe olyan, "zavaró" jellegű alrendszereket beépíteni, hogy a technikailag már mindenki számára a szó előbbi, globális értelmében "hozzáférhető" rendszert csak azok legyenek képesek használni, akik az elvárt mértékben fizetni tudnak érte.

Szorosan ehhez a problémához kapcsolódik, mégis gyökeresen más, mert megalapozó jellegű az 1989-ces minőségi ugráson túljutott globalizáció második számú kiemelkedően kritikus problémája. Az ugyanis az éremnek csak az egyik oldala, hogy a globalizáció az összes aktor között minőségileg és sokrétűen új viszonyokat teremt, miközben a viszonyok minőségi újszerűsége főképp éppen abban áll, hogy kiesnek az egyént a globális viszonyoktól rendszerszerűen elválasztó köztes, közvetítő rétegek és közegek. Így az egyén, mint bármelyik másik aktor, "hozzáférhet" közvetlenül, azaz a szóban forgó közvetítők nélkül is a globális hálózatokhoz és a mindenoldalú kommunikációhoz. Ennek az éremnek a másik oldala az, hogy vajon létrejönnek-e a globalizáció oldalán olyan, minőségileg új források (természetesen kizárólag a szó leghivatalosabb, közgazdasági értelmében értve a "források"-at), amelyek az egyre korlátlanabbá váló hozzáférhetőség igényeit ki tudják elégíteni. Az kétségtelen, hogy a globalizáció triumfáns áttörése már önmagában is jár forrásgyarapodással. Mindez, jóllehet itt nem részletezhetjük e gyarapodás összetevőit, azonban egészen más nagyságrend, mint az a lehetséges "forrásmennyiség" (a tőke összes fajtáját értve ezen), amely az egyre tökéletesebb hozzáférés világában szükséges lenne, hiszen a hozzáférésnek konkrét célja van, amelynek hosszú távú ki-nem-elégítése destruálja vagy legalábbis kritikusan deformálja a globalizáció hálózatainak jól egybeépített rendszerét. A felvázolt negatív vízió - természetesen csak analógiaként - arra a tömegkommunikációra emlékeztet, amelyik a televíziós csatornák széles kínálatát nyújtja, miközben a szórakoztatás és a kultúra "forrásait" képtelen a növekedő hozzáférhetőség arányában ugyancsak minőségileg megnövelni és így a növekedő hozzáférés csupán egyre silányabb produkciókat vagy a jól bevált konzerv-produkciók vég nélküli ismétléseit képes felkínálni. Természetesen a gazdaság egészére vonatkoztatott ilyen értelmű forráshiány következményei jóval katasztrofálisabbak lesznek, mint az - időnként ugyan szex-szel enyhített - színes limonádé- és hirdetésáradat a globalitás zászlóshajóit jelképező nemzetközi tömegkommunikációs csatornákon.

A globalizáció egésze, illetve lényeges és specifikus megjelenése az egyes funkcionális (al)rendszerekben a mindennapi tudat számára a maga egészében követhetetlen folyamat. Hangsúlyoznunk kell e helyütt, hogy itt a valóságos globalizáció, a valóságos funkcionális (al)rendszerek olyan intellektuális megértési problémáira gondolunk, amelyek DEFINICIÓSZERŰEN hozzáférhetetlenek a mindennapi tudat számára. Ezt a legkönnyebben egy kifejezés megfordításával érzékeltethetjük: a valóságos globalizáció megértése olyan specifikus tudományos és reflexív ismereteket feltételez, amelyek birtoklása önmagától szünteti meg a mindennapi tudat definició szerinti szférájának érvényét.

A globalizáció valóságos viszonyait, azaz a VALÓSÁG valóságos viszonyait az említett összefüggésekben sajátos, funkcionális, és globális rendszereknek kell megjeleníteniük. Ezek azok az információs rendszerek, amelyek miatt napjaink társadalmát INFORMÁCIÓS társadalomnak is nevezhetjük.

A globalizáció viszonyainak, realitásainak megjelenítése a mindennapi tudat, azaz a társadalmi szereplők számára egyrészt egy mérhetetlenül "extenzív" feladat, másrészt azonban olyan új, "kvalitatív" feladat is, amely elsősorban a globalizáció új realitásainak funkcionális és absztrakt minőségeinek a mindennapi tudat definíciószerűen nem-funkcionális és nem-absztrakt dimenzióiban való megjelenítését jelenti. A feladatok e kettőssége mindvégig kísérő jelensége marad a globalizáció és a mindennapi tudat viszonyának. A magyar televízió egykori kommentátora, akinek a hetvenes évek végén az első jelentősebb takarékossági intézkedések meghozatalakor az az ötlet jutott az eszébe, hogy takarékoskodnia kell esti fürdővizével, lehet, hogy megértette az adósságválság funkcionális összefüggéseit, a kérdés konkrét (“extenzív") voltáról azonban korlátozottak voltak az elképzelései.

A globalizáció mint új, "világrend", új strukturális viszonyok rendszere egészen másként képes csak megjelenni a globális információáramlásban, mint egy-egy globális részprobléma (ezúttal például a kábítószerkérdés). A globalizálódó világ megismerésének, értelmezésének kódjai e kódok kezelésének "képességétől" függenek. Ezen új kódok dekódolása gyakorlatilag mindenki számára nehézségeket jelentenek, amelyek nemcsak a hagyományos értelemben vett mindennapi tudatra, de a tudományos, és művészi tudatformákra is vonatkoznak, hiszen még egy professzionális számítástechnikus sem ismer minden számítógépes rendszert, s egy tőzsdeügynök sem képes áttekinteni a legfontosabb tőzsdei mozgásokat (vagy, mint a Harings Bankház közelmúltbeli példája mutatja, az áttekinthetőség e hiánya hallgatólagosan szankcionálja a hazárdjátékra emlékeztető kockázatvállalás magatartását).

Az új kódok dekódolásának problémája nyomban megosztja a társadalmat immár a "dekódolás" képességének tengelyén is. Lehet ugyanis úgy értelmezni a "dekódolás"-t, mint a globalizáció folyamataihoz való valamilyen mérvű “hozzáférés" képességének kialakítását, az információs eszközrendszer valamilyen mérvű használatának képességét. Ettől a képességtől azonban fényévnyi távolságra  áll a "dekódolás" fogalmának másik értelmezése, mégpedig az információs rendszerekben megjelenített globalizáció folyamatainak önálló megértésére való képesség, az azokban való önálló "olvasás" képessége. Az információs rendszerek ezen a ponton épp abba a helyzetbe kerülnek, amelybe a modern művészet jutott a modern funkcionális rendszerek kialakulásának érzékelésekor, s amit Brecht úgy fejezett ki, hogy az AEG épületének fényképe semmit sem fejez ki az épületben lejátszódó funkcionális folyamatok miriádjaiból.

A nagy információs rendszerek esetében is felvethetőek a médiumokkal szemben gyakran felvetett vádak a politikai hatalom alakításának képességéről. Úgy gondoljuk azonban ebben az összefüggésben is, hogy a nagy információs rendszerek ugyanúgy nem maguk "osztják" el a politikai teret, mint a médiumok, hanem egy már elosztott politikai térhez alkalmazkodnak. Mindez nem jelenti - s ez is így van a médiumok esetében is, hogy az információk terjesztése, szelekciója nem alakít ki egy korlátozottabb cselekvési teret, amelynek van politikai vagy gazdasági vetülete.

Az információs társadalom nem tudja közvetlenül és egészében visszaadni a globalizáció viszonyait. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az információs rendszerek feltétlenül meghamisítanák, eltorzítanák vagy éppen "manipulálnák" ezeket a viszonyokat. Dolgozatunk egyik középponti törekvése, hogy ezt a viszonyt sajátosan MIMETIKUS-nak mutassa be. Az információs társadalom a globalizáció mimezisét adja, ami természetesen nem felel meg a "visszatükrözés", sokkal inkább megfelel a "megjelenítő utánzás" gondolatának. Az információs társadalom a maga módján "képezi le" mimetikusan a globalizáció viszonyait.

Az információs alrendszer sajátos helyet foglal el a globalizáció egészének és alrendszereinek egymáshoz fűződő viszonylatrendszerében. Amíg az egyes alrendszerek egymással is intenzív küzdelmet vívnak a globalizáció viszonyai között betöltendő pozíciókért s az egyes alrendszerek aktuális éllovasai semmiképpen sem támaszthatnak igényt arra, hogy kisajátítsák az adott alrendszer hegemón szerepét, az információs társadalom, mint sajátos alrendszer, különleges helyet foglal el az alrendszerek között. Mivel minden más alrendszerről hordoz és szállít információt, "önállóságát" éppen ebből a közvetítő szerepből nyeri.

Abból az okból következően, hogy az összes többi alrendszerrel a minden irányú közvetítés kapcsolatában áll, válik az "információs társadalom", azaz az információs rendszerek rendszere hasonlatossá a globalizáció egészéhez, ezért válik alkalmassá a globalizáció mimetikus megjelenítésére. Az információs társadalom rajzolja meg a valóságos globalizáció körvonalait. Az információs társadalom a globalizáció láthatóvá tétele.

Jóllehet - a médiumokra emlékeztetően - az információs társadalom funkcionálása sem öntörvényű világhatalom, ami tetszés szerint alakítja a meghatározó társadalmi viszonyokat, a globalizációt mimetikusan leképező információs rendszerek a rendelkezésükre álló új technikai lehetőségekkel számos, nem egy esetben teljesen új típusú DEMOKRÁCIA- és POLITIKAELMÉLETI kérdést vetnek fel.