A következő tömör értekezés a Maharishi Mahesh Yogi által megalkotott Maharishi Védikus Tudomány tudatfejlődésre vonatkozó alapvető ismeretit mutatja be. A Véda jelentése tudás, tiszta vagy teljes tudás, ezért Maharishi Védikus Tudomány a teljes tudás tudománya, mely jelen korunkban az alkalmazott tudattechnológiák és a hozzájuk kapcsolódó elméleti ismeretek révén a tudomány és technológia beteljesedéshez vezethet, s teheti mindezt azért, mert a tudás mindhárom alkotóelemét – a megismerőt, a megismerés tárgyát és az őket összekapcsoló megismerés folyamatát -, illetve azok egységes állapotát is érinti. Jelen tudományos korunk csak a megismerés tárgyára, valamint egy keveset a megismerés folyamatára összpontosít, s mivel kihagyja a tudás legalapvetőbb elemét a megismerőt, ezért csak részleges tudást, illetve alaptalan tudást nyújt. Maharishi Védikus Tudománya a tudás három alkotóelemét a tudat három minőségével – tapasztaló, tapasztalás tárgya és tapasztalás folyamata – azonosítja, s önmagát a tudat tudományaként definiálja. A tudás székhelyét nyújtó tudat szerkezetének és dinamikájának, azaz a tudás dinamikájának közvetlen megtapasztalására Maharishi Védikus Tudománya különféle tudattechnológiákat – Transzcendentális Meditáció (TM) és TM-Szidhi – alkalmaz. Ezen módszerek révén az egyén közvetlen tapasztalatokat szerezhet saját tudatosságának szerkezetére és annak legalapvetőbb állapotára a tiszta tudatra, vagy önvalóra vonatkozóan. Mivel Maharishi Védikus Tudománya a tudat tudománya, ezért jelen cikkünkben az alkalmazott tudattechnológiák révén kifejlődő magasabb tudatállapotok, valamint a tudás különböző szintjeinek bemutatására kerül sor, biztos alapot szolgáltatva ezzel a Maharishi Védikus Tudomány későbbiekben bemutatásra kerülő ágaihoz és alkalmazott területeihez. A modern tudomány felfedezéseivel vont párhuzam célja, hogy tisztán kirajzolódhasson előttünk a Maharishi Védikus Tudomány, mint Egységes Tudomány nyújtotta egyesítő szemlélet és tudásszerkezet váza, mely jelen korunk kritikus helyzetében a felmerült problémák leghatékonyabb és leggyorsabb megoldásaival kecsegtet. S teheti mindezt azért, mert a létezés legalapvetőbb szintjével, a tudattal foglalatoskodik, melynek egyetemes voltát ma már a modern tudomány is kezdi feltárni, ám az erre vonatkozó közvetlen tapasztalatokat, illetve ezek rendszerezett ismeretét jelen korunkban - a tudományos igényeket legmagasabb fokon kielégítő módon - úgy tűnik a legtisztábban Maharishi Védikus Tudományában találjuk. S hogy ez ne csak hangzatos szólam legyen jelen írásunkba az elméleti és modellezési lehetőségek mellett, a meditálók személyes tapasztalatait is megtalálja majd a kedves érdeklődő olvasó.
Maharishi Védikus Tudattudományának központi tudattechnológiája a Transzcendentális Meditáció vagy röviden TM technika. Ez a technika egy egyszerű és természetes módszer az elme aktivitásának ártatlan lecsendesítésére. A gyakorlat során az elmében tapasztalt gondolathullámok ahhoz hasonlóan csendesednek le, ahogyan egy hullám lecsendesedik az óceán felszínén. Az óceán felszínén fodrozódó hullám a gravitáció jóvoltából simul vissza az óceán felszínébe, ha az őt felkorbácsoló szél ereje megszűnik. Ehhez hasonlóan a TM-ben a gondolat lenyugvását az elme nagyobb boldogság felé való törekvése idézi elő, s mivel a teljesen csendes, nyugodt és beteljesedéssel teli gondolatmentes tudatosság megtapasztalása, amit tiszta tudatnak is nevezünk, a legnagyobb boldogság az elme számára, ezért természetesen vonzódik ehhez az állapothoz. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzen alapvetően semmit nem kell tennünk, csak meg kell tanulnunk a figyelmet könnyedén befelé fordítani, illetve szükségünk van egy speciális gondolati impulzusra, a mantrára, mely lévén csak egy hangzás nem tartja meg az elmét a gondolatok jelentéssel bíró felszíni durva szintjén. A mantra helyes használata a figyelem vele előidézett természetes befelé fordítása révén elindítja a transzcendálás vagy túllépés egyszerű, önműködő folyamatát – innen származik a módszer elnevezése is -, melynek keretében az ártatlanul lecsendesedő elme a mantra, mint gondolatimpulzus egyre finomabb és finomabb állapotait tapasztalja, mígnem a legfinomabb állapot elérésével és túllépésével, azaz transzcendálásával belépünk a tiszta tudat teljesen éber, és maximálisan nyugodt állapotába. A módszer központi mozgató rugója tehát az elme természete és a mantra egyedi hangzásértékében szunnyad, amit a leendő meditáló idegrendszeréhez szabottan, vagyis személyre szólóan kell kiválasztani a TM-ben használt mantrák sorozatából. A mantra kiválasztása és átadása egy tudományos precizitással lefektetett folyamat részét képezi, amit csak a Maharishi által kiképzett oktatóktól sajátíthat el az érdeklődő. Az átadás precizitása és tisztasága nagyon fontos szerepet tölt be a módszer működésében, amit évezredek óta egy mester-tanítvány láncolat keretében őrzött az Indiában található Sankaracsarja mesteri hagyomány, melyet a mesterek védikus hagyományaként is tisztelünk. Ebből a hagyományi láncolatból érkezett hozzánk ötven évvel ezelőtt Maharishi is. A technika tehát időben is tesztelt, azaz nem most lett felfedezve, ami új benne az az általa kiváltott fiziológiai és mentális jellemzők modern tudományos értelmezése. Mivel a TM egy természetes technika, ezért, mind tudatilag, mind fiziológiailag mindenkinél ugyanazokat a változásokat idézi elő, ami kiváló lehetőséget nyújtott a módszer tudományos vizsgálatára. Ennek köszönhetően a történelemben talán először lehetőség adódott a tudatosság működésének tudományos vizsgálatára, mely mára már Maharishi Védikus Tudattudományaként önálló tudományággá nőtte ki magát.
A TM-et évezredek óta az emberi tudatosság és vele együtt az emberi fejlődés magasabb szintjeinek elérésére és magalapozására használták, melyet hagyományosan a megvilágosodás állapotaként ismerünk. Az megvilágosodás valójában ráébredés igazi lényegünkre, azaz az örökkön bennünk ragyogó tiszta éber tudatosságra, mely a Lét állapotaként egyúttal létezésünk és életünk alapját is képezi. A tudatosság fejlődése az ember esetében hét egymástól jól elkülöníthető tudatállapotban fejezi ki magát.
Első lépésként most tömören tekintsük át az emberi idegrendszer által fenntartható föntebb említett hét tudatállapotot. Az első hármat mindenki jól ismeri: mélyalvás, álom és éber tudatállapot. Ezeket a tudatállapotokat változóknak hívjuk, hisz egyik sem marad fenn tartósan, a nap huszonnégy órájában váltogatjuk őket, illetve a tudatosság és a vele párosuló éberség mértéke is változik bennük. A negyedik tudatállapot az ébertudati aktivitás TM-en belüli ártatlan lecsendesedésével áll elő. Itt a tudat önmaga tapasztalója, a tiszta éberség, a tudat szingularitása vagy pontértéke. Mivel mentes a relatív tapasztalatoktól, illetve önön tudatpont értékének mindenütt jelenvalóságának tudatában van: határtalan is egyben, mely határtalanság kitágulása három további lépésben bontakozik ki.
Az első a kozmikus tudat, itt a tiszta tudat állandósága a három tudatállapot bármelyikében tartósan jelen van. Ezt követi az Isten tudat, majd pedig az egység vagy Brahman tudat. Ezek mind fiziológiai, mind tudati tapasztalatuk tekintetében jól elkülöníthető állapotokat képeznek és a valóságról szerzett tapasztalatok, illetve tudás más-más értékeit hordozzák. E rövid áttekintés után, most nézzük meg a most felsorolt tudatállapotok fizikai modellezéséhez és fiziológia hátterének megértéséhez szükséges fontosabb összetevőket.
Ahhoz, hogy a magasabb tudatállapotok lehetséges fiziológiai hátterét és fizikai modelljét megalkothassuk először is azt kell megvizsgáljuk, hogy ezen tudatállapotok kifejlődésével az egyén mit tapasztal és hogyan éli meg a valóságot, s hogy ezekhez a tudatállapotokhoz milyen, a hagyományostól eltérő fiziológiai működés társul. A másik nagyon fontos teendő annak feltérképezése, hogy a fizikai valóság mely szintjén találjuk meg azt a jellemvonást, melyet a tudat sajátosságaként értelmezhetünk. Elsőként nézzük meg tehát az anyagi valóság különböző fizikai szintjeit, és azonosítsuk be azt a szintet, ahol a tudatosság minősége kimutatható. Miután ezt megtettük, megvizsgáljuk a különböző tudatállapotok jellemvonását és a bennük megélt tapasztalatokat, majd a tudatosság általunk javasolt fizikai modelljével megpróbáljuk ezeket értelmezni, illetve megnézzük, milyen fiziológiai és biofizikai működés kapcsolható hozzájuk. Modellalkotásunk fő mozgatórugója az analógia lesz, illetve azokon a helyeken, ahol ennél esetleg többről is szó van, ott kísérleti lehetőségeket is javasolni fogunk. Vegyük tehát most szemügyre az anyag fizikai leírását és próbáljuk meg beazonosítani azt szintet, melyet a tudatosság minőségével értelmezhetünk.
Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük először meg kell határoznunk: mit értünk tudatosság alatt. Maharishi szerint:„a tudat vagy tudatosság az a valami, mely képes tudatos lenni önmagról. Lévén tudatos önmagáról, a tudat önmaga tapasztalója. Mivel önmaga tapasztalója, ezért a tudat a tapasztaló és a tapasztalás tárgya is egyben. Lévén a tapasztaló és a tapasztalás tárgya, a tudat a tapasztalás folyamata is. Vagyis azt mondhatjuk, hogy önviszonyuló pontértékében vagy szingularitásában a tudat három minőséget hordoz magában: a tapasztalót, a tapasztalás folyamatát és a tapasztalás tárgyát, azaz a „szubjektum” (tapasztaló), az „objektum” (tapasztalás tárgya) és az őket összekapcsoló (tapasztalás folyamata) minőségeket. Ha valahol tehát a szubjektum és az objektum kapcsolatba kerül, azaz a szubjektum objektumot tapasztal, az ilyen jelenségekben e három minőség a tudat jelenlétére és létezésére utal.”
Ezt a meghatározást szem előtt tartva a fizikai világ leírásának azt a szintjét kell megtaláljuk, ahol az adott (objektív) jelenség leírásában a megfigyelő (szubjektum) jelenléte és kapcsolata a jelenség leírásában szerephez jut, hisz ez lesz az a szint, ahol a tudat jelenléte fizikailag kimutatható. Nos, a klasszikus fizika szintjén ilyet nem találunk, ugyanis a tárgyak fizikai értelemben vett viselkedését ezen a szinten a megfigyelő jelenléte nélkül is értelmezhetjük. Az első olyan szint, ahol a tárgy fizikai állapotát a megfigyelő jelenléte meghatározza a kvantummechanika szintje. A tárgyi valóság kvantummechanikai értelmezése szerint a tárgyakat alkotó elemi objektumok – atomok, elemi részecskék – állapotát egy úgynevezett valószínűségi hullámfüggvény írja le. Eszerint a megfigyelés tárgyát képező objektum állapotát a benne található elemi objektumok hullámfüggvényének állapota határozza meg, mely hullámfüggvény egészen a megfigyelés pillanatáig bármilyen állapotot felvehet: ezt hívják az állapotok szuperpozíciójának. Azaz a kvantummechanikai megfigyelés vagy mérés az, mely a lehetséges állapotok sokaságából kiemeli azt, ami az adott tárgy lehetséges valóságát és jellemvonást megadja. Itt találjuk tehát azt a pontot, ahol a tudat előbb megemlített három minősége szerephez jut. Mivel a tárgyak kvantumos sajátossága sokkal alapvetőbb, mint a felszíni durva, klasszikus szintjei, s mivel ez a minőség minden esetben megfigyelőt, azaz tudatosságot feltételez, ezért azt mondhatjuk, hogy a fizikai világban a tudat jelenléte egyetemes. Azt is mondhatjuk tehát, hogy a tárgyak elemi építőköveit, vagy kvantumait fizikailag jellemző, adott hullámfüggvény mintát a megfigyelés idézi elő, tehát a tárgyak hullámfüggvényét a tárgy tudataként is értelmezhetnénk. (Ez egyúttal a kvantummechanika új értelmezést és lehetővé teszi, lásd még később). Ennek köszönhetően azzal a feltételezéssel is élhetünk, hogy a tárgyak lehetséges hullámfüggvény sajátosságait valójában a tárgyhoz rendelt, és a tárgyba ágyazott, önmagát megfigyelő tudatminőség gerjeszteti. A kvantummechanika továbbá azt is állítja, hogy a klasszikus összetett – sokrészecskés – rendszerek a tudat, mint hullámfüggvény szempontjából két fázisba összpontosulhatnak: egy koherens vagy rendezett fázisban, amikor is a hullámfüggvény, mint belső fizikai jellemző a durva felszínen is megfigyelhető, hisz az egyes részecskékhez rendelet hullámok teljesen együtt, vagyis azonos fázisban mozognak – lásd szupravezetés, szuperfolyékonyság és lézer – vagy rendezetlen, termikus fázisban, amikor is a klasszikus sokrészecskés rendszerhez jutunk. Ennek fényében azokat a fizikai rendszereket nevezhetnénk klasszikus szinten is öntudatosnak, melyek a hullámfüggvény koherens állapotát fenntartva alapvető kvantumsajátosságaikat a klasszikus szinten is meg tudják jeleníteni.
Az emberi tudatosság és a tárgyi világgal való tudatos kapcsolatunk szempontjából a legfontosabb fizikai rendszert az idegrendszer képezi. Az előbb elhangzottak fényében a belső öntudatosságunk – a gondolatok tapasztalatának - meglétét az idegrendszer, mint fizikai rendszer kvantumos sajátossága képezi. Mivel az ilyen összetett rendszerekben az öntudatosság jelenléte és kifejeződése a hozzá kapcsolható hullámfüggvény koherens fázisának nagyléptékű vagy makroszkopikus jelenlétét feltételezi – akárcsak a szuperfolyadék, lásd később -, ezért azt mondhatjuk, hogy az öntudat ébertudati megjelenése az idegrendszer szintjén helyi vagy lokális makroszkopikus kvantumkoherenciát feltételez. Az ehhez kapcsolható megfigyelőérték képes önmagát, és az idegműködés termikus vagy rendezetlen fázisát érzékelni, mely a gondolatok tapasztalatát és mozgását idézheti elő. Ez lenne egyúttal az éber és az álom tudat lehetséges fizikai modellje, ahol az éberség fokát a makroszkopikus kvantumkoherenciát fenntartó ideghálózat kiterjedtsége szabhatja meg. Ahhoz, hogy az öntudat értékét behatóbban tanulmányozni tudjuk, jó lenne, ha elő tudnánk idézni egy olyan idegrendszeri működést, melyben az ébrenléttel, az álmodással és a mélyalvással ellentétben csak az öntudatosság tiszta, aktivitásmentes ébersége lenne a fő jellemző. Ezt az állapotot joggal nevezhetnénk „tiszta tudatosságnak” vagy a „tiszta tudat állapotának”, és egyúttal az idegrendszer fizikai szintjén megjelenő mindenre kiterjedő makroszkopikus kvantumkoherenciának. Ez lenne tehát a tudat „hidrogénatomja”, azaz a legegyszerűbb tudatállapot, melynek biofizikai vonatkozású jellemzői alapvető betekintést nyújthatnának a tudat fizikai megértése szempontjából.
Nos, a TM alatt megtapasztalt „tiszta tudat” állapot és az ekkor megfigyelhető fiziológiai jellemzők pontosan a keresett tudatosságot nyújtják számunkra. Ennek igazolására nézzünk meg néhány személyes tapasztalatot, illetve Maharishi ide vonatkozó szavait.
„A TM egyszerű technikája lehetőséget nyújt az elmeaktivitás természetes lecsendesedésére, elérve ezzel a legkisebb aktivitású elmeállapotot. Ez a gondolatok vagy tapasztalatok nélküli belső éberség állapota, a saját határtalan természetéről tudatos tiszta tudat állapota. Az önmagáról tudatos teljesség állapota ez, mely nem ismer semmilyen különbözőséget, túl van a szubjektum és az objektum felosztásán – tiszta transzcendentális tudat. Ez a minden lehetőségek mezeje, ahol az összes kreatív lehetőség együtt honol, határtalanul összekapcsolódva, ám mégis kifejezetlenül. A tökéletes rend állapota, az összes természeti törvény kifejeződéséért felelős mátrix, az alkotó intelligencia forrása.” (Collected papers, 5. kötet, 3550. oldal)
Maharishi
„Ma is kristálytisztán emlékszem a transzcendálás első élményére, amit a TM elsajátításának első napján éltem át. Anélkül, hogy tudtam volna mire számíthatok, ártatlanul követtem a tanár utasításait, mellyel egyidőben a nyugalom egyre mélyebb szintjeire jutottam, miközben végig olyan érzésem volt, mintha besüppedtem volna a fotelembe. Ekkor néhány pillanatra, talán pár másodpercre, teljesen éber, gondolatnélküli belső csendet tapasztaltam, majd hirtelen újra tudatos lettem a környezetemről. Ez a tapasztalat könnyűség érzettel, belső frissességgel és boldogsággal töltött el.” (Collected papers, 5. kötet, 3551. oldal)
„A TM alatt nagyon sokszor megtapasztalom a gondolatmozgások nélküli teljes belső csend állapotát, mely egyúttal a mély pihentség és a határtalanság érzetével is párosul. Ebben az állapotban nincsenek gondolataim, érzéseim, nem érzem testem súlyát és hőmérsékletét sem. Csak a létezésemről vagy vagyságomról vagyok tudatos ilyenkor. Eltűnik az idő és a tér képzete, s csak a teljesen tiszta és éber tudatosság jelenléte dominál. Ez egy roppant természetes és egyszerű állapot.” (Collected papers, 5.kötet, 3551. oldal)
Mint látjuk ebben az állapotban a tudat teljesen önviszonyuló, önmegfigyelő, s mentes az egyéb relatív vagy változó tapasztalatoktól, ami az éber tudat jellemvonása. A másik érdekes jellemvonás a kitágulás érzése. Ez azért is fontos, mert szubjektíve pontosan alátámasztja a tudat kvantum-hullámfüggvény értelmezését, illetve azt a feltételezést, miszerint a tiszta tudat tapasztalata az idegrendszer működésében kialakult makroszkopikus kvantumkoherenciával párosul. Ilyen jelenséget figyelhetünk meg ugyanis a szuperfolyadék esetében is, ahol a majdnem abszolút nulla fokra lehűtött cseppfolyós hélium megjeleníti saját hullámfüggvény minőségét és koherens fázisba tömörülve az őt alkotó atomok egységes egészként mozogva szétfolynak. S elveszítve belső viszkózusságát vagy súrlódását, a pohár falán felmászva mindenhonnan kiszökik – innen a szuperfolyadék elnevezés. Ha tehát az öntudat ébertudatban megfigyelhető értékét az idegrendszer helyi területein tartósan meglévő kvantum-koherenciaként értelmezzük, akkor ennek tiszta tudatban jelentkező makroszkopikus – egész agyműködésre kiterjedő értéke - szubjektíve, az egyén szintjén, akárcsak a hélium esetében kiválthatja a szétfolyás érzetét. Ez lenne tehát a negyedik tudatállapotnak elnevezett tiszta tudat lehetséges fizikai értelmezése. Ennek további igazolása érdekében nézzük meg, hogy az ekkor megfigyelhető fiziológiai jellemzők hogyan változnak.
Tudjuk, hogy a TM alatt az idegrendszer elektromos aktivitása rendkívül rendezetté válik, és a tiszta tudat tapasztalatakor pedig úgynevezett koherens agyműködésnek lehetünk tanúi. Ez annyit tesz, hogy a pihenő éberségre jellemző alfa (8-10 Hz) frekvencián teljes koherencia tapasztalható.
Beszúr EEG koherencia1
A biofizikai kutatások szerint az EEG egyes tudatállapotokban megfigyelhető jellegzetes frekvenciáinak kialakulásáért több millió neuronsejt szinapszisának vagy membránjának együttes elektromos oszcillációja a felelős, így aztán - a rendezett vagy koherens agyműködés TM alatti megjelenése esetében - nyugodtan feltételezhetjük, hogy az adott 8-10 Hz-es frekvenciát kiváltó elemi neuronális aktivitások szintjén globális koherens, rendezett együttműködés jöhetett létre, amit a számítások szerint a mikrohullámok fáziskorrelációja idézhet elő. (Jómagam a kvantumterek (lásd később) információfizikai értelmezéséből származó, ma még ismeretlen, új típusú – feltehetően holografikusan csatolt - információáramlást feltételezek ebben az esetben, ami a membárnok klasszikus szintjén a mikrohullámú csatolásban ölthet testet.) Az idegrendszer öntudatát képező lokális kvantumkoherencia kialakulásához most azt kell megvizsgálnunk, hogy a biológiai rendszerekben vajon a sejtek szintjén létezhetnek-e olyan folyamatok, melyek ezt az állapotot fenntarthatják. Ahhoz, hogy ezt megtegyük, azt kell megnéznünk, vajon az agy működése esetén valóban feltételezhetjük-e a kvantummechanika szerepét. Tudósok már 1961-ben megfigyelték, hogy bizonyos idejű tökéletes sötétséghez szokatás után a szem és a látókéreg akár a zöld fény egy fotonját is képes tudatosan érzékelni. Ugyancsak ezidőtájt azt is kimutatták, hogy az emberi szaglószerv már egyetlen kémiai molekula hatását is érzékelni képes. Ha pedig már az egyszerű érzékszervi tapasztalatok elérik az egykvantumos vagy egyrészecskés érzékenységet, akkor azt sem nehéz elképzelnünk, hogy az ennél is finomabb tudati – például gondolati - aktivitások alapvetően egykvantumos természetűek, s így jellemezőjüket tekintve hullámfüggvény tulajdonságúak. Ennek megállapítása után most nézzük meg, milyen lehetséges biofizikai folyamat lehet ezért a felelős.
Valószínűleg Fritz London volt az első olyan fizikus, aki a makroszkopikus kvantumfolyamatok élőszervezetekben betöltött esetleges fontosságra felhívta a figyelmet. Rámutatott, hogy „egyes biológiai folyamatokban a rendezetlenség nélküli vagy zéró entrópiájú folyékony állapototok – mit például a szupravezetés vagy a szuperfolyékonyság – fontos szerephez juthatnak, hisz ötvözik a kvantumállapotok karakterisztikus stabilitását az entrópia vagy rendezetlenség nélküli áramlás sajátosságával”, ami az élet egyik igen fontos jellemvonása, hisz az egyébként növekvő rendezetlenség felé tartó környezetben egyedül az élőszervezetek képesek szerkezeti és működési stabilitásukat hosszú távon, megújulóan is fenntartani. Azzal a javaslattal élt tehát, hogy az élőszervezetek molekuláris szintjén a szuperfolyékonysághoz, vagy a szupravezetéshez hasonló folyamatok után kell kutatnunk. Az egyik ilyen lehetőség az idegrendszer neuronális szintjén kialakuló szobahőmérsékletű szupravezetés. Bár erre vonatkozóan nincsenek konkrét bizonyítékaink, egyes vándormadár fajoknál azonban, melyek a Föld mágneses erővonalait követve navigálnak, a kicsiny térerősség eltérések észlelését csak az ideghálójuk axonjai és a közöttük lévő 100 angström nagyságú rés által alkotott AC Josephson-effektussal értelmezhetjük, ami viszont neuron szintű szupravezetést igényel. A legújabb biofizikai kutatások szerint azonban az élő szervezeteket felépítő eukarióta sejtek alkotóelemét képező úgynevezett citoszkeletonok vagy mikrotubulusok – kicsiny csőszerű sejtalkotók -, méretük és molekuláris felépítésük tekintetében tökéletesen alkalmasak kvantumkoherens folyamatok fenntartására, biztosítva ezzel a tudatosság hullámfüggvény érzékenységét (a citoszkeletonok fizikai sajátosságaira és a magasabb tudatállapotok fizikai modellezésében betöltött lehetséges szerepükre később térünk ki részletesebben). Ha a szupravezetés helyi területei általános jelenségnek mondhatók a sejtek szintjén, akkor viszont azzal a javaslattal állhatunk elő, hogy a TM és a gyakorlat során használt mantra szerepe nem más, mint az előbb említett területek fáziskorrelációba vagy összhangba hozása, ami a hullámfüggvény makroszkopikus megjelenését és a már korábban említett „szétfolyó” határtalanság tapasztalatot idézheti elő. Ebből a szempontból nézve a mantra jelentősége nem a szupravezetés előidézése, hanem hogy elektromosan összehangolja és lecsendesítse a neuronok aktivitását, annyira, hogy a molekuláris szinten meglévő rejtett kvantumkorrelációk – amik feltehetően a citoszkeleton hálózatban jelentkeznek - makroszkopikusan is megjelenhetnek. Ez lenne tehát a tiszta tudat tapasztalatának egy lehetséges fiziológiai értelmezése.
A TM rendszeres gyakorlat révén a tiszta tudat állapota stabilizálódik az idegrendszer és a tudatosság szintjén, ami az úgynevezett kozmikus tudat kialakulását idézi elő. Ebben a tudatállapotban a már megszokott három változó tudatállapottal – ébrenlét, álom és mélyalvás – egyidőben a tiszt tudat ébersége és belső határtalansága nem vész el. Nézzünk most erre is néhány személyes tapasztalatot, illetve Maharishi ide vonatkozó szavait:
„A kozmikus tudat magába foglalja a tiszta tudatot és a változó tudatállapotok tapasztalatát; az egyéni életet kozmikus státuszra emeli. Amikor az egyéni tudatosság eléri a kozmikus létezés szintjét… az ember örökre szabaddá válik, az idő, a tér és az okozat nem köti többé, örökre túllépi a határokat. Az örök szabadság eme állapota a tiszta tudat állapotában megalapozott elme eredményeként áll elő.” (Collected papers, 5. kötet, 3556. oldal)
Maharishi
„Gyakran tisztán tapasztalom, hogy a tiszta tudat tapasztalata, azaz a belső éberség alvás közben egész éjszaka megmarad, s noha testem alszik ennek ellenére belül éber maradok.” (Collected papers, 5. kötet, 3558. oldal)
„Álom közben egy nagyon csendes, boldogsággal teli állapotot fenntartva gyakran belül teljesen éber maradok. Ilyenkor miközben egyik álom jön a másik után, s velük együtt a hozzájuk kapcsolódó gondolatok, belül továbbra is megőrzöm ezt a csendes tudatosságot, s teljesen különállónak érzékelem magam az álmoktól és a gondolatoktól.”
(Collected papers, 5. kötet, 3558. oldal)
Ennek a tudatállapotnak a fizikai modellezésénél a tiszta tudatot fenntartó lehetséges fizikai folyamatok a hétköznapi tudatosság folyamataival együtt kell, hogy létezzenek, azaz a „tiszta öntudat” egész agyra kiterjedő koherens fázisa együtt van jelen a termikus (rendezetlen, entropikus) „gondolati” fázisokkal. Vajon az összetett fizikai rendszerek esetében találkozunk-e ilyen állapottal? A válasz természetesen igen. A korábban említett szuperfolyékony hélium esetében ugyanis a fizikusok feltárták, hogy a hűtés során, bizonyos hőmérsékleten a normál termikus fázist mutató folyadék állapot (éber tudat) együtt létezett a teljesen rendezett és koherens makroszkopikusan kiterjedt szuperfolyékony fázissal (tiszta tudat), mely jelenség – bizonyos korlátok között - egyébként minden összetett rendszernél megfigyelhető, így akár a szupravezetőknél és magánál az idegrendszernél is. Ennek az állapotnak a leírását a fizikában kétkomponensű folyadékmodellnek nevezik, nem véletlenül. E szerint tehát a kozmikus tudatban tapasztaltak értelmezésére ez a modell kiváló lehetőséget nyújt. Azzal a feltételezéssel élhetünk tehát, hogy a rendszeres TM gyakorlatnak köszönhetően az idegrendszer neuronháló-szintű átrendeződése révén a makroszkopikus koherens fázis együtt létezhet az éber tudat lokális vagy helyi termikus fázisaival, mely a határtalan belső tudatosságban időlegesen feltűnő tapasztalatok – gondolatok, érzések, érzékszervi ingerek – megjelenéséhez vezet. E két komponens térbeli együttléte ellenére azonban fizikailag – a fázistér szempontjából – egymástól elkülönülőnek számít, ami kiválóan párhuzamba állítható a kozmikus tudatban megélt belső határtalanság és a többi lokális tapasztalattól való „elkülönülő” vagy „szemlélő” érzés megjelenésével. A kozmikus tudat tehát nem más, mint a tiszta tudat által előidézett fiziológiai aktivitások tartós, maradandó megléte a többi három változó tudatállapottal együtt. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy a kozmikus tudatra jellemző tapasztalatokat fokozottan megélő meditálók EEG-jén a tiszta tudat koherens frekvenciáira rá szuperponálódik, azaz hozzáadódik az adott változó tudatállapotra jellemző EEG frekvencia. Például a koherens alfa frekvencia együtt létezik az éber tudat théta frekvenciájával, ami tehát az agy elektromos aktivitása szempontjából a felvázolt modell lehetőségét támasztja alá.
Beszúr EEG koherencia2
Nos, a kozmikus tudat elérése után egy nagyon érdekes helyzet áll elő fizikai értelemben, ugyanis az idegrendszer működése szempontjából most már egy kvantumkoherens megfigyelővel van dolgunk. Egy ilyen megfigyelő pedig az érzékszervek révén – mint nyitott rendszer - új kapcsolatba kerülhet környezetével, melyet a hagyományos kvantummechanikai leírások, ahol nem vették számításba ilyen megfigyelő létezését, már nem érintenek. Nézzük meg részletesebben miről is van szó. Mint láttuk a tárgyat leíró hullámfüggvény redukcióját, azaz a sok lehetőségből egy bizonyos lehetőségre való átalakulását az idézte elő, hogy a megfigyelő, lévén nem koherens, nem tudta megőrizni a tárgyal való kvantumkoherens zártságát, fázis korrelációját, ami az objektumot az egy adott lehetőségre való átmenetre késztette. Ha azonban a megfigyelő kvantummechanikailag koherens, akkor a tapasztalás tárgyával megőrizheti fáziskorrelációját, ami mindig is jelen volt, hisz a kvantummechanikai hullámfüggvény szintje és fizikai sajátossága, mint láttuk alapvetőbb, mint a klasszikus szint. A kvantummechanikai mérés vagy megfigyelés elmélete szempontjából ez egy roppant érdekes fejlemény, hisz egy ilyen megfigyelő elviekben megőrizheti a tapasztalat tárgyával való korrelációját, összhangját vagyis megfigyelésével nem billenti ki a tárgyat eredendő állapotából, s így a tárgy kvantummechanikai sajátosságait, mint a hullámfüggvény különböző fázisainak együttléte közvetlenül megtapasztalhatja. Az Isten tudatban tapasztaltak fizikai és fiziológiai értelmezése szempontjából azonban előbb nézzük meg, hogyan jellemzi ezt az állapotot Maharishi, s hogy mit is tapasztal egy ilyen tudatossággal rendelkező személy:
„A fiziológiai folyamatok ezen összefüggő működését a legkifinomultabb elmeaktivitás idézi elő. Ennek az aktivitásnak az értelmezése érdekében az aktivitás teljes spektrumát meg kell vizsgálnunk. A cselekvés szerveinek aktivitása képezi a legdurvább szintet. Ehhez képest az érzékszervek működése már sokkal finomabb aktivitást képvisel. A gondolkodás folyamata ennél is finomabb, az érzések és az érzelmek szintje pedig a legfinomabb mindközül…
Az odaadás folyamata, a szolgálat, a tisztelet és a szeretet érzetét hordozza magában, melyek az érzések legfinomabb minőségeit képviselik. A kozmikus tudat Isten tudattá alakulása az odaadás folyamataként valósul meg.
Amikor az idegrendszer rendszeresen ki van téve az odaadás eme folyamatának, működésében megjelennek a fiziológiai folyamatok föntebb említett összefüggő aktivitásai. Az idegrendszer ilyentípusú működésének állandó jelenléte pedig lehetőséget nyújt az ember számára, hogy hétköznapjaiban megélhesse az Istentudatot, amikor is a különféle körülmények közepette ténykedve beteljesíti a kozmikus élet célját…”
(Collected papers, 5. kötet, 3564. oldal)
Maharishi
„Teljesítményem és belső erőm növekedésével egyidőben a lágyság és az üdeség érzésének egy teljesen új minősége is fejlődésnek indult. Egyes napokon úgy éreztem, hogy a szívem annyira megtelt szeretettel, hogy az egész teremtést át tudtam volna ölelni. Néha egész hosszú időre, amire csak ránéztem egyfajta isteni ragyogásban úszott.”
(Collected papers, 5. kötet, 3565. oldal)
„A szeretet és az odaadás értéke napról napra növekszik bennem, mely érzésben a szívem olyannyira kitágul, hogy akár az egész Világegyetemet képes befogni. Ezzel együtt erőteljes sugárzást is érzek a szívemben. Úgy tűnik, mintha a szívem az Önvalóm ablakaként működve egy hatalmas óceán lenne, mely mindent magába foglal, s ezzel együtt azt is érzem, hogy mindent a szíven keresztül ismerhetek meg…”
(Collected papers, 5. kötet, 3565. oldal)
„Bármikor, amikor egy tárgyra helyezem a figyelmemet, tudatos leszek a környező tárgyak finomabb minőségeiről. Például, ha rápillantok egy fára, akkor elsőként magát a térben és időben behatárolt konkrét formát látom, ám ezt követően az objektum finomabb szintjeit is tapasztalni kezdem, miközben a konkrét formát is észlelem. Ezen a finomabb szinten a tárgyakat finom fényből (ellenben a durvább napsütéssel) felépülő áttetsző szerveződésként érzékelem, melyen az élet eszenciáját látom átfolyni. A teremtés eme finom szintjének tapasztalata lényem finom szintjeit táplálja.”
(Collected papers, 5. kötet, 3565. oldal)
Mint látjuk a tapasztalatokban nagyon fontos szerepet töltött be a tapasztalás tárgya iránt érzett erőteljes szeretet érzet, ami egyúttal a tárgy finomabb és bensőségesebb érzékelését tette lehetővé. Nos, ez az érzés kapcsolatba hozható a föntebb említett korreláció vagy összehangolódás megélésével, ahol is a koherens megfigyelő ráébred a tárggyal való szorosabb kapcsolatára. A tapasztalás finomabbá válásának fizikai és fiziológiai értelmezéséhez most azonban kicsit tovább kell lépnünk az eddig követett nézőponton és a kvantummechanika úgynevezett térelméleti leírásával kell megismerkednünk.
A kvantumtérelmélet valójában a kvantummechanika és a relativitáselmélet ötvözéséből született. Ennek segítségével már korlátlan számú részecske kvantummechanikai viselkedése leírható, ellenben a nem-relativisztikus, vagy hagyományos kvantumelmélettel. A kvantumtérelmélet szerint minden elemi részecskéhez – elektron, proton, neutron, stb. – hozzárendelhetünk egy mezőt, ahol az adott részecske bizonyos állapotait, amit korábban a megfigyelés folyamataként definiáltunk, a mező gerjesztéseként értelmezünk. Ebben a leírásban a teljesen rendezett fáziskoherens állapotot a mező vákuumállapotával vagy alapállapotával azonosítjuk, vagyis ebből a szempontból ez feleltethető meg a tiszta tudat állapotának. Nos, a kvantumtérelméleti leírás értelmében egy tárgy a benne található elemi részecskéket hordozó vagy kifejező kvantumterek gerjesztéseinek tekinthető. Ez a leírás tehát részletesebb, mint a hagyományos kvantumleírás. Ezt szem előtt tartva azzal a feltételezéssel élhetünk, hogy a kvantumkoherens megfigyelő - aki a vákuumállapotnak megfeleltethető tudatosság állapotát képviseli - a megfigyelés tárgyával való fázis-összehangolódásnak köszönhetően érzékelheti a tárgyat képező kvantumterek különféle gerjesztett állapotait, lévén önmaga az alapállapotot képviseli. Miért lehetséges ez? Az idegrendszer, mint anyagi rendszer maga is ezen kvantumterek gerjesztésének tekinthető, mely terek a rendszer teljes fázis-összehangolódása révén – amit a TM és a mantra alkalmazása idézhet elő – saját működése szintjén a vákuum koherens alapállapotát jelenítheti meg. Ennek fiziológiai megfelelője az lehet, hogy az agyban található úgynevezett asszociációs rostok, és az idegi visszacsatolások, melyek a különböző agyterületeket kapcsolják egymáshoz, tökéletesen felélednek, melynek jelenlétére a TM gyakorlat alatt mérhető globális EEG koherencia utal. Azaz a különböző agyterületek, melyek lokális koherenciája egy adott működés - pl. az öt érzékszerv, az értelem, az elme, az érzések, stb. – tudatos fenntartását képviseli, nézeteim szerint fizikai oldalról az adott kvantumterek kifejeződéseként értelmezhető, az asszociációs rostok pedig ezek vákuumban való fáziskorrelációját testesítik meg az anyagi szinten. Vagyis a kozmikus tudatban teljesen aktivizálódott agy szintjén az egyes területek közötti információáramlás akadálytalan és teljes fázis-összhangban van, hisz máskülönben nem állhatna elő a tiszta tudat tartós tapasztalata. Most ez a megfigyelő pillantson rá mondjuk egy virágra. Mivel maga a virág ugyanazon kvantumterek gerjesztésének tekinthető, melyek az idegrendszerünk szintjén már összhangban vannak, így az érzékszerven bekerülő kép, ami az agy látókérgére kerül, az asszociációs rostok révén leképeződhet a fennálló korreláció miatt a többi területre, ami a tapasztalat ugyanolyan finomodását eredményezi, mint amit meditáció alatt a mantra esetében észlelünk. Azt mondhatjuk tehát, hogy egyfajta adaptív vagy hangolódó rezonancia kezd kialakulni a látott tárgy és az idegrendszer között, ami egyébként már a normál látás esetén is fenn állt, csak ott a tapasztalat finomodása nem folytatódhatott tovább az agyműködés fáziskorrelációjának hiánya miatt. Ugyanez természetesen bármely más érzékszervi tapasztalatra is igaz. Röviden tehát azt állíthatjuk, hogy a mantrával megélt TM alatti finomodást és idegrendszeri összehangolódást, most már bármely érzékszervi tapasztalattal megélhetjük, azaz a folyamat kitágul. Mivel a TM alatt ez a finomodó tapasztalat a boldogság növekedését és a belső nyugalmat fokozta, most ugyanezt fogjuk a hétköznapi tapasztalatok szintjén is átélni, illetve a tárggyal kialakuló fokozódó fázis-összhang az egyre erősödő szeretet érzetét kelti a tapasztalóban. Ennek mibenlétét Maharishi a következőképp fogalmazta meg:
„A kozmikus tudat állapotában az önvalót az aktivitástól elkülönülve tapasztaljuk. Ez a tökéletes nem-ragaszkodásban megnyilvánuló életállapot a boldogságtudatra alapul, melynek köszönhetően a szív értékei a fejlődés legmagasabb fokára jutnak. A szív egyetemes szeretettel telik meg … a boldogság óceánja, a szeretet óceánja az odaadás hullámaiban kezdi kifejezni magát. A tökéletes beteljesedés eme állapotában a szív megmozdul és mindent egyre közelebb hoz egymáshoz, megszüntetve ezzel az Önvaló és az aktivitás között támadt rést. Az Önvalóban növekedésnek indul a különbözőségek egységének megélése.”
(Collected papers, 5. kötet, 3563-64. oldal)
Ennek a finomodó tapasztalási folyamatnak a végén a tapasztaló eljut a legfinomabb relatív minőség megtapasztalásához, ami a látás esetében például egy mindent átható ragyogó fényérték vagy fénylés megélésével párosul. Ezt az eddig elhangzottak fényében a következőképp lehetne értelmezni. A látás az elektromágneses hullám kvantumterével áll kapcsolatban, illetve annak a kivetülése, ez pedig a fotontér. A tárgyat tapasztaló koherens megfigyelő esetében a fotontér látható komponenseinek észlelésén túl - ami a Napból érkező fotonok és a tárgy anyagát alkotó kvantumterek kölcsönhatásaként áll elő – a megfigyelő érzékelheti azokat a fotonokat vagy fényrészecskéket is, melyek a tárgyba sűrített energia előidézte vákuumgerjesztés révén, azaz a tárgy anyagi energiái által előidézett fotontér gerjesztésként állhatnak elő. (Biológia rendszerekben ezt meg is figyelték, ezeket biofotonoknak nevezik.) Vagyis egy ilyen tapasztalat megléte is az idegrendszer roppant kifinomult működésére, illetve annak kvantumtér érzékenységre utalhat. A TM gyakorlat alatt azonban a mantra legfinomabb állapotának megtapasztalásakor a tapasztaló számára még mindig létezik finomodási lehetőség, éspedig a mantra eltűnése és az idegrendszer makroszkopikus koherens működésének, azaz a tiszta tudat tapasztalatának megélése. Amint azt fentebb is láttuk, Istentudatban ez a folyamat az öt érzékszerv által közvetített érzékszervi tapasztalatokra is kitágulhat, vagyis a legfinomabb érzékszervi tapasztalat elérése után a tapasztalás további finomodása a tárgy alapvető vákuumállapotának közvetlen megéléseként ölthet testet.
Mint láttuk, a kvantumtérelmélet nézőpontja értelmében minden tárgy valójában a különféle kvantumterek lokális vagy helyi gerjesztésének tekinthető, mely terek alapállapota a teljesen fáziskoherens állapot, amit vákuumállapotnak is nevezünk. Vagyis minden tárgy alapvető szinten a vákuum fáziskoherens kvantumtereinek gerjesztéseként és azok kölcsönhatásaiként értelmezhető. Mivel ezek a terek az idegrendszer tisztatudati működésekor a megfigyelő szintjén ezt az állapotot – a koherens vákuumállapotot - testesítik meg, egy ilyen megfigyelő a tárgy kvantumtereire hangolódva elvben a megfigyelés tárgyával és az érzékszervek közvetítő sajátosságai révén – amikről az Isten tudatban bővebben írtunk – egy zárt kvantummechanikai rendszert képezhetnek, azaz a vákuumállapotra jellemző szuperfolyékonyság jelensége a tárgyat alkotó kvantumterekkel – pontosabban annak vákuumállapotával – is testet ölthetnek. Vagyis a megfigyelő belső határtalanságát a tárggyal összefolyónak érzékeli, azaz a tapasztaló a tapasztalás tárgyát saját határtalanságaként, vagyis saját kitágult önvalójaként érzékelheti. Nézzük meg vajon logikus fejtegetésünket alátámasztják-e Maharishi erre a tudatállapotra vonatkozó szavai, illetve a meditálók tapasztalatai.
„A hetedik tudatállapotot nyugodtan nevezhetnénk a tudat egyesített állapotának, ugyanis ebben az állapotban a tárgy végső értéke, azaz a határtalanság és meg-nem-nyilvánultság tökéletesen élővé válik, amikor a határtalan tudatosságban honoló elme figyelme a tárgyra irányul. Ilyenkor a tárgyat a tudatosság határtalan és megnyilvánulatlan tiszta szubjektív értékének szempontjából érzékeljük… A tudatosság eme egyesített szintjén, a tapasztaló és a tapasztalás tárgya a végtelen értékének ugyanazon szintjére kerül, ami teljes egészében körülöleli a tapasztalás jelenségét és a cselekvést. A megismerő és a megismerés tárgya közötti rés teljes egészében megszűnik. Amikor a határtalan megfigyelő képessé válik arra, hogy a tárgyat teljes értékben felfogja - azaz a tárgy eddig rejtve maradt végtelen értékét is képes felfogni – nos, ekkor a tapasztalást teljesnek vagy legmagasabb rendűnek is nevezhetjük. Ebben az állapotban a tudás teljes értéke elérhetővé válik, és végre tejes tudásról beszélhetünk.” (Collected papers, 5. kötet, 3566. oldal)
Maharishi
„A tanfolyam utolsó hónapjaiban a tudatosság növekedésével együtt járó csodás tapasztalataim látható tisztuláson és egyfajta kikristályosodáson estek át, aminek köszönhetően a hétköznapjaimban egy teljesen új valóság megjelenésére lettem figyelmes. A határtalan és egyetemes szeretet teljességének és csendes boldogságának mindent átható jelenlétét érzékletem mindenhol. Ilyenkor Önvalóm mély csendje mindent áthatónak és mindenütt jelenvalónak tűnik. A tárgyak áttetszővé válnak és a határtalan megnemnyilvánultat látom, bármire is tekintsek.”
(Collected papers, 5. kötet, 3567. oldal)
„Bizonyos időszakokban a napi aktivitás alatt a boldogságtudat igen intenzív tapasztalatára lettem figyelmes… Önmagamat és a tárgyakat a boldogságtudat kifejeződéseként tapasztaltam. Így megélve a tapasztalatot a tárgyak sokkal csodálatosabb és beteljesítőbb érzést nyújtottak, mint egyébként, és ennek köszönhetően a tapasztalás folyamata is sokkal lágyabb és beteljesítőbb. A dolgok így sokkal nagyobb értéket hordoznak, hisz tapasztalatuk nagy boldogsággal párosul. Ugyanakkor a tárgyak egyazon dologhoz tartozónak tűnnek, hisz ugyanabból a minőségből épülnek fel, mint az Önvaló – abszolút boldogságtudatból. Minden dolog roppant értékre tesz szert, ha a tapasztalás folyamatában a boldogságtudat értéke dominál.”
(Collected papers, 5. kötet, 3567. oldal)
„A tudatosság egyfajta folytonossága vált elsődlegessé. Az események és az idő tapasztalatát a teljességen belüli szövevény tapasztalata váltotta fel. Semmi sem árnyékolhatja be többé az Abszolút (a tiszta tudat teljesen nyugodt állapotának) megélését mindenben. A dolgokat a belsejük mélyén szunnyadó igaz természetükre nyíló ablakokként élem meg… A cselekvést egyre jobban az Abszolútba való merülés érzése hatja át. A cselekvés és a meditáció közötti átmenet érzése egyre halványabb és észrevehetetlenebb. Ez pedig egyre jobban azzal az érzéssel itat át, hogy bármit megtehetek és elérhetek… Úgy érzem, egy rendkívül értékes eseménynek vagyok a részese, ami nem csak nekem hasznos, de mindenki másnak is.” (Collected papers, 5. kötet, 3567. oldal)
Mint látjuk, a tapasztalatok tökéletesen igazolják a modellünk által logikusan előrevetített következő lépést, ami egyúttal a modell helyességét is nagyban alátámasztja. Természetesen a valódi mechanizmus részletezésében sok minden változhat tudásunk előrehaladtával, de a nyomvonal, azaz, hogy a tudatosságot kvantummechanikai folyamatok és azok fizikai sajátosságainak fényében értelmezzük, helyesnek tűnik. Ennek további igazolása érdekében, most vizsgáljuk meg kicsit közelebbről az idegrendszer szerkezeti felépítése és a Világegyetem nagyléptékű anyagi szerveződése között mutatkozó hasonlóságokat, és azok fizikai jelentőségét. Az idegháló mikroszkópos képe a következőképp fest.
Beszúr neurons, neurons2
Ma már tudjuk, hogy az idesejtek növekedését és azok hálózatfelépítő mechanizmusát a fraktálok növekedésének matematikai modelljével lehet a legpontosabban leírni. A fraktálok növekedésének lényege az úgynevezett iteráció, ami annyit tesz, hogy ugyanazt a műveletet folytatjuk a végtelenségig. Hogy jobban megértsük ennek lényegét, nézzük meg egy fraktál képét.
Beszúr fraktál
Ennek az igen színes és érdekes képződménynek a létrejöttét, egy egyenlet, ebben az esetben az x4-1=0 egyenlet önmagába való visszahelyettesítése, azaz iterációja hozza létre. A fraktálok igen érdekes tulajdonsága az önhasonlóság, amit a képen is kiválóan szemügyre vehetünk, ugyanis, ha most a kép balsarkát felnagyítanánk, akkor a kiindulási és a nagyított kép között szinte semmi különbséget nem vennék észre. Ma már tudjuk, hogy a természet sok képződménye - a fák, a kristályok növekedése, a galaxisok formációja, az idegháló kialakulása - ilyen egyszerű iterációs algoritmusokkal kiválóan leírhatók, ahol az iteráció folyamatát az önviszonyuló tudat, azaz a tudat önmagát megfigyelő értékekének kifejeződéseként értelmezhetünk. Ennek megvilágosító hatásaként most nézzük meg a galaxisok nagyléptékű szerveződésének képét.
Beszúr galaxisháló
Az idegháló és az itt látható kép közötti hasonlóság drámai. S miért fontos ez számunkra? Azért, mert ha a két szerveződés elvben ugyanannak az önviszonyuló dinamikának – a tudatosság vagy tudattér iterációjának - a kifejeződéseként áll elő, akkor az analógia törvényszerűségére hagyatkozva azt mondhatjuk, hogy az idegháló teljes formai kifejeződése és az ehhez kapcsolható kvantummechanikai aktivitás, valamint a galaxisháló kialakulásának és aktivitásának kvantumkozmológiai értelmezése szempontjából az idegháló – a fraktálokra jellemző önhasonlóságából kifolyólag - elvben tökéletesen magára öltheti az Univerzum szerkezetét leíró saját kvantum-hullámfüggvény mintáját, azaz tudatát, megtestesítve ezzel az egyetemes tudatot. A kvantumkozmológia szerint ugyanis a Világegyetem sem egyéb az előbb említett kvantumterek vákuumbeli gerjesztésénél. Ha pedig a tiszta tudat tapasztalatát élő agyfiziológia képes működésében magára ölteni a vákuumállapot minőségét, akkor a most felvázolt szerkezeti sajátosságnak köszönhetően a tapasztalás folyamataként a megfigyelő, mint tárgyra, akár az egész Világegyetemre kiterjesztheti tudatosságát, azaz egységtudata, vagyis az Önvaló tapasztalata az egész világmindenségre kiterjedhet. Mint tudjuk a föntebb említett egységtudat fejlődéseként a meditálók valóban ilyen tapasztalatokról számolnak be, pontosabban arról, hogy a tapasztalat tárgyával megélt összefolyás élménye idővel már nemcsak a figyelem elsődleges fókuszában lévő tárggyal, de később a környezetében lévő második, harmadik, stb. fókuszban lévőkkel is bekövetkezik. Vagyis a külső határtalan – a szuperfolyadékhoz hasonlóan – szétfolyik, ami egészen addig tart, míg végül az egész Világegyetemet át nem hatja, aminek bekövetkeztekor a belső és a külső határtalan teljességgel egybeforr és megjelenik az úgynevezett Teljesség vagy Brahman tudat, ami az egység tudat fejlődésének csúcspontja. Ebben a tudatosságban az egyén az egész Világegyetemet önvalójaként éli meg, ami egyúttal az emberi idegrendszer működése által kifejezhető legmagasabb tudatállapot, a legmagasabb rendű megvilágosodás, az emberi evolúció csúcsa. Ezt az állapotot írják le a védikus tudomány Upanishád ágának idevágó idézetei is:
„Áham Vishwam (Az Önvalóm az egész Világegyetem, Taittiríja Upanishád)”
„Áham Brahmászmi (Én vagyok a teljesség - az önviszonyuló tudat teljessége vagyok, Brihadáranjak Upanishád)”
Vajon itt vége szakad a fejlődés, vagy esetleg még itt is elérhető lenne egyfajta finomodás?
Maharishi a Brahman tudattal kapcsolatban rávilágít, hogy ebben a tudatállapotban a megfigyelő mindent önvalója teljességének áramlásaként, rezgéseként képes megélni, mely rezgések már nem kifejezettek. Meg tudja tapasztalni a tudat, pontosabban a tudás szövetének finom szerkezetét, mely a határtalanság önmegfigyeléséből eredő rezgés, s mely alapot szolgál a Világegyetem összes kifejezett értékének.
Maharishit idézve:
„A Véda vagy tudás a tudat szövete vagy szerveződése; illetve a Véda a tudat szervező dinamikája is egyben. Vagyis a Véda önnön szerveződésének megalkotója, és pontosan ezért nevezik Apaurushéjának – azaz nem teremtettnek –, hisz létrejöttéért önmaga a felelős. A Véda tehát szervezett tudat, vagy szervezett intelligencia, mely szerveződést saját önkölcsönható dinamikájának folyamata hozza létre.
A Véda, vagy szervezett intelligencia tehát tiszta, illetve teremtő intelligencia is egyben, hisz önnön teremtő képessége saját önkölcsönható természetében szunnyad; ezért nevezhetjük tehát a Védát szervezett intelligenciának, kibomló tiszta intelligenciának. A Véda az intelligencia virága, de egyúttal az intelligencia növekedésének, kifejeződésének a folyamata is. A Véda tehát az intelligencia szerkezete, illetve ezzel egyidőben saját szerveződésének a szervező dinamikája – vagyis saját intelligenciájának szervező aktivitása…
A Véda ezen két minősége: a Véda szerkezetét megalkotó folyamat és a Véda megszerkesztett állapota a tudat jellemzőit képviselik. Ez a két minőség alkotja a tudatosságot, illetve a Védát, és pontosan emiatt szokták a Védát e két minőséggel jellemezni: Mantra Bráhmanajor-Véda námadhéjam – a Mantra és a Bráhmana, azaz a Mantra, a Véda szerkezete, és a Bráhmana, a Mantra megszerkesztő aktivitása együtt alkotja a Védát”
(Celebratig Perfection in Education, 164-165. oldal)
Ma már tudjuk, hogy a kvantumvákuum szintjén, azaz a kvantumterek alapállapotában úgynevezett virtuális rezgések vagy részecskék figyelhetők meg. Ezek valójában nem kifejezettek, hisz a klasszikus téridő szintjén nem jelentkeznek, viszont hatással vannak az itt megjelenő kifejezett értékekre. Ez a hatás egyfajta szervező értékként kezelhető, hisz a kozmológia legújabb felfedezése szerint a fentebb látott galaxismintázat kialakulásáért, illetve az atomok szerveződéséért, s mint láttuk feltehetően az idegrendszer hálózatának megformálásáért is ezek a rezgések a felelősek. Azt is kezdjük sejteni, hogy a vákuum ezen szervező képességét vagy dinamikáját egyfajta kvantumholográfiai folyamat tartja fenn (a holográfia elvét lásd a B függelékben). Vagyis a koherens vagy rendezett vákuum saját kvantumos sajátossága miatt, azaz, hogy önmagát megfigyelve hullámsajátossággal bír, eme hullámok fáziskoherens és fázistrozult állapotának együttes jelenlétével tökéletes székhelyet nyújt a holografikus folyamat kialakulásához. Eszerint a Véda a tudat önmegfigyelő folyamatának a hologramja, mely a rajta átáramló koherens tiszta tudat jóvoltából a látványok és az ezekhez kapcsolódó tapasztaló, tapasztalás folyamata, és a tapasztalás tárgya hármasságok, azaz a tudat dinamikájának végtelen sokaságát - a tudat és a tudás virtuális rezgéseit - fejezi ki folyamatos szerveződésben, mely folyamatban minden előző állapot tökéletesen memorizálódik - lévén hologram (ezt Smritinek nevezik a Védikus tudományban) -, ami tökéletesen egybecseng Maharishi fenti szavaival. Felvetődik a kérdés ezek után, hogy az emberi idegrendszer és fiziológia szintjén találunk-e olyan működést, mely e holografikus folyamatra alapulhat, lehetőséget adva ezzel a Véda közvetlen tapasztalatához. Nos, a korábban említett citoszkeletonok és az általuk alkotott hálózat kiváló jelöltnek bizonyul ebben az esetben. A legújabb biofizikai vizsgálatok szerint szerkezeti sajátosságainak köszönhetően a citoszkeleton vagy mikrotubulus kiváló feltételeket nyújt a kvantumholográfia folyamatának fenntartására.
Beszúr mikrotubulus
A citoszkeleton csövét létrehozó polarizált fehérjemolekulák és a csövet kitöltő sejtfolyadék együttes elektrodinamikai kölcsönhatása révén a csőben koherens elektromágneses hullámok kialakulására kerülhet sor, melynek pulzáló jelenléte roppant érzékenységgel ruházhatja fel a hálózatot. Feltételezésem szerint ez a hálózat a kvantumterek anyagi szintű kifejeződéseként holografikus rezonanciát, összehangolódást képezhet a Véda önpulzációjával, ami a rendszer tudatossághoz, Brahman tudat szintjén pedig - a koherens vákuum rendszeren keresztüli áramlásának fenntartásával és észlelésével – a Véda közvetlen tapasztalata állhat elő. Az ilyen tudatállapotot elért egyént nevezzük risinek vagy látónak. A risi állapot kialakulásához fiziológiailag tehát a citoszkeleton hálózat tartós kvantummechanikailag fázis-összehangolódott rendezett együttműködésére van szükség. Ez pedig roppant finomszintű molekuláris átrendeződéseket igényel, amihez feltehetően a DNS – a citoszkeletonok szerkezetét alkotó fehérjéket kódoló anyag, és az általa gerjesztett bifotonok előidézte sejtszerveződés – és a citoszkeleton hálózat kölcsönös együttműködése szükséges. Ugyanis fizikai szennyeződés esetén, azaz ha a citoszeketon cső torzult, akkor a rezonancia nem lesz teljes, s noha a határtalan áramlását észlelhetjük – ehhez ugyanis mint láttuk elegendő lehet a neuronális koherencia - az önmagára irányuló, tökéletesen fázisra zárt Véda dinamikájának és saját szerveződésének megnemnyilvánult megtapasztalására nem kerülhet sor, hisz a még fennálló elhangolódott fázisok miatt a rendszer nyitottnak számít. A risi állapotba került egyén tehát maga lesz a teremtés különböző szerveződéseit fenntartó és kifejező rezgések teljes megélője, az agyagi megnyilvánulásban testet öltött Elv, a pulzáló Véda, a Világegyetemünk együttes megfigyelőértéke, Maharishi védikus szavaival élve a Purushottama. Ahhoz, hogy ez az állapot kialakulhasson a tökéletesen éber tudat, azaz a tiszta tudat fiziológiai jelenlétére van szükség, amit minden TM gyakorló már a meditációja első alkalmával átél, és elérhetővé tesz. A többi már csak a rendszeres gyakorlat és az idő kérdése. Hogy van-e ezután is fejlődés? Nos, a cikken végigvonuló logikát követve a kedves olvasóra bízom a továbbgondolást, de segítségül annyit elmondok, hogy a kvantumkozmológia értelmében a Világegyetem sem egyéb egy hullámfüggvénynél, s mint minden jól viselkedő hullámfüggvény ennek is végtelen sok állapota, ezzel együtt megfigyelője lehet
Beszúr világegyetem háló
Tehát ugyanúgy, ahogy a galaxisokat is vehettük pontértékűnek és a hozzájuk rendelt hullámfüggvénnyel meghatározottnak, ugyanezt a világegyetemekkel is megtehetjük – ezeket hívjuk párhuzamos világegyetemeknek – tehát a tágulás egy világegyetem teljes befogása után tovább folytatódhat (az Elv jóvoltából) a végtelenbe.
A Függelék
Ezt az effektust Brian D. Josephson – maga is TM-Sidhi gyakorló - Nobel-díjas fizikus fedezte fel, melynek segítségével sikerült megépíteni a tudomány által ma ismert legérzékenyebb műszerét, az úgynevezett Szupravezető Kvantuminterferencia Mérőműszert (SQUID). A műszer lényegében egy szupravezető gyűrű (lásd képen) melyet két oldalon két azonos nagyságú úgynevezett Josepshon-rés választ ketté (a neuronok esetén ez a szinaptikus réseknek feletethető meg, a két szupravezető ág pedig az összekapcsolódó neuronok axonjainak). A két ágon folyó áram, pontosabban az ezt képviselő elektronok áramlása a réseken az úgynevezett alagút-effektus révén jut át, majd újraegyesülve adják a tejes áramerősséget. Ha a réseken átjutott két áram fázisban van, akkor maximális áramerősséget mérünk (összeadódó interferencia), míg ha ellentétes fázisokban vannak, akkor kioltják egymást, és az áramerősség nulla lesz. Kioltás esetén a gyűrűn áthaladó mágneses tér (a képen B indukció vektor jelöli) segítségével a résekben az áramot képviselő elektron hullámfüggvényeinek fázisát eltolhatjuk, s ezzel csak részleges kioltást és mérhető áramerősséget generálhatunk. Vagyis kioltó fázisban a műszer roppant kicsiny mágnesességet képes érzékelni. Az agy esetén például csak ilyen műszerrel lehet kimérni az agy keltette roppant kicsiny térerősség értékeket. Érdekeségként jegyzem meg, hogy az agy által a tiszta tudat tapasztalata alatt generált mágneses mező térerősségét csak ezzel a műszerrel lehet kimutatni, s ebből arra is következtethetünk, hogy a neuronháló szintjén ekkor szintén ez az effektus, azaz szupravezetés uralkodik.
Beszúr hologram
A képen a klasszikus hologram elkészítésének elvét látjuk. A baloldalról érkező lézernyalábot lencse segítségével kiszélesítjük és a fotólemezre irányítjuk. Ezzel egyidőben a lézernyaláb jobboldalon beérkező ágával megvilágítjuk a fotózásra kerülő tárgyat, jelen esetben egy almát. Az alma felszínéről visszaverőd fénysugarak fázistorzuláson esnek át, azaz többé már nem lesznek fáziskoherenciában, mint a kiindulásnál. Ezt a visszaverődő fázistorzult hullámformát tárgyhullámnak nevezzük, ami interferál a fotólemez előtt a torzulatlan lézernyalábbal vagy referenciahullámmal. A fotólemez a két hullámforma interferenciájából létrejött sötét és fehér csíkok sorozatából álló mintázatot rögzíti, ami így néz ki közelről:
Beszúr hologram01
Az előhívott fotólemezen tehát a két hullámminta együttes információja tárolódott. Ezt hívjuk hologramnak (a görög holos szóból, mely teljest jelent). Képletesen ezt így is írhatjuk: hologram = tárgyhullám + lézerhullám. Ha most a hologram fotólemezét ugyanabból a szögből megvilágítjuk a lézernyalábbal, akkor a fotólemezen, mint optikai rácson áthaladva és torzulva a tárgyhullám fázistorzult mintáját kapjuk vissza, amit szemünkkel az eredeti tárgy hullámtereként fogunk érzékelni, ami a fotólemez mögötti valósnak tűnő látványához vezet. Ezt a folyamatot képletesen így írhatjuk le: (tárgyhullám + lézerhullám) – lézerhullám = tárgyhullám. Ennek a fordítottja is igaz, azaz ha a tárgyhullámot bocsátjuk a kész hologram lemezre, akkor pedig a lézernyalábot kapjuk vissza. Így lehet a legolcsóbban lézerhez jutni. Valamint ha a kvantumterek és azok gerjesztései is holografikusan szervezettek, akkor elképzelhető, hogy a TM nem más, mint az agy sajátrezgéseinek, azaz kvantum-tárgyhullámának előállítása, ami a terek holografikus szerveződésével kölcsönhatva (holografikus fázisra zárás) a vákuumhoz, azaz a koherens vagy fáziskorrelált állapothoz vezet (lásd az egységtudat részben)! A látás agytevékenységéről már kiderült (ami a fotontérrel kapcsolatos), hogy holografikusan lezajló folyamat, ami az előbbi feltevésünk helyességének irányába mutat.
A Kvantumholográfia valójában a fentebb leírt klasszikus Gábor Dénes által felfedezett holografikus elv kiterjesztése a Schrödinger-féle hullámfüggvényekre. Ennek további finomítása a sugárzó/elnyelő kölcsönhatásokat leíró jelenségek holografikus értelmezése, mely – a kvantumtérelmélet szemszögéből - a vákuum virtuális rezgéseire, illetve a kvantumterek kölcsönhatásaira is alkalmazható.