Szűcs Olga

Gondolatok a netművészetről

A művészet mibenlétéről, a műalkotás kritériumairól szóló diszkusszió utóbbi évtizedekben tapasztalható felélénkülése posztmodern korunk korántsem véletlen jelensége. A „Mi a művészet?”, „Mi a műalkotás?” kérdéseire megfogalmazott válaszok időnként egyenesen a művészet haláláról szóltak, illetve arról, hogy a műalkotás, mint vizuális élmény kevéssé különböztethető meg bármilyen más, műalkotásnak nem nevezhető tárgytól.  Ennek a korántsem csupán esztétikát érintő kérdésnek az elemzése során abból indulunk ki, hogy ennek a jelenségnek kettős oka van. A posztmodern kor értékrelativizmusa, amely azzal, hogy alapjaiban kérdőjelezi meg a korábbi, klasszikus elképzeléseket a művészetek és a műalkotások mibenlétéről, számos olyan művészeti kifejezési formának adott lehetőséget, amely kevéssé illeszkedik a hagyományos, művészetről szóló elképzelésekbe, s ezzel mintegy kiszélesíti az esztétikai megítélés alá eső vizuális tartományt. Ezzel gyakorlatilag bármi esztétikai értékítélet alá vonhatóvá válik. Különösen akkor, ha egy alapvetően új vizuális felület jelenik meg – jelen esetünkben a számítógép képernyője. Írásunkban ennek az új, az internetre leszűkített vizuális felületnek az esztétikai érintettségét vizsgáljuk, vagyis azt, hogy milyen szempontok alapján tekinthetjük az internetet esztétikailag is értékelhető jelenségnek. Az erről való gondolkodás - mivel mindannyiunk közös feladata – remélhetőleg tanulságos és termékeny diszkussziókban fog kiteljesedni.           

1. A netművészet meghatározó tulajdonságai

A művészet lényege korának sajátos - az alkotó szemléletmódján keresztül megvalósuló, esztétikai típusú - önreflexiója. Éppen ezért a művészetről szóló diskurzus túllép a szűk esztétikai szempontokon és magáról a társadalomról, az ember önmegvalósító lényegéről valló gondolkodássá válik.  Amikor a XX. század elején feltették a kérdést, hogy mi a művészet, illetve hogy mi különbözteti meg az egyszerű használati tárgyat a műalkotástól – ad absurdum egy közönséges piszoárt egy festménytől vagy egy szobortól abban az esetben, ha ezen tárgyak mindegyike egy galériában van elhelyezve - ez többet jelentett egyszerű esztétikai rákérdezésnél. Ezek a kérdések az érték – s korántsem csupán esztétikai érték - mibenlétét firtatták.

E kérdések azt jelezték, hogy megszűntek a művészeti érték definiálásának azok az állandó és egzakt módon rögzített kritériumai, melyek egy-egy esztétikai elmélet kereteibe ágyazva pontos eligazodást nyújthattak. A művészeti értéktartalom relativizálódása eljutott logikai határáig: megkérdőjeleződött a műalkotás definiálhatósága és bármilyen más tárgytól való megkülönböztethetősége. Így vetődhetett fel Danto híres kérdése, amely azt firtatta, hogy vajon mi különbözteti meg a műalkotást bármi mástól, például abban az extrém esetben, amikor a szemlélet számára a két dolog teljesen egyformának tűnik. És ezt a kérdést kiegészíthetjük a giccs vagy akár a hamisítvány műalkotásoktól való megkülönböztethetőségének kérdésével is. S valóban, ha a művészeti értékeknek és a műalkotás-státusznak nincsenek elméleti, esztétikai kritériumai, akkor nem beszélhetünk többet művészetről és műalkotásokról?

A „Mi a műalkotás?” majd száz évvel ezelőtti, s mind a mai napig gyakran feltett  kérdése a posztmodern kor általános értékpluralizmusáról, de úgy is fogalmazhatunk, hogy elbizonytalanodásáról tanúskodik.  Konkrét témánkat illetően a kérdések egész sora jelenik meg: hogyan befolyásolja esztétikai szemléletmódunkat egy új vizualitási felület – a képernyő megjelenése; beszélhetünk-e netművészetről; ha igen – mik a kritériumai abban az esetben, amikor egy sor vonatkozását tekintve gyökeresen különbözik a hagyományos műalkotás-definícióktól?

A hagyományos művészet és az internetművészet alkotásai közötti különbözőség nyilvánvalónak tűnik és könnyen kimutatható. Míg például a művészet

tradicionális bemutatási terei a kiállítótermek, a múzeumok és a közterek, a műalkotásoktól bizonyos értelemben függetlenek, és a műalkotásoknak mintegy befogadó terei, addig maga az inernet a műalkotás szerves elemévé, részévé válik. A hordozó média, s annak technológiai, és kommunikációs közegének változása a művektől szinte megkülönböztethetetlen, interaktív viszonyba kerül. Az internetes alkotások tartalma, formája és a felhasznált technológiája a hálózati kommunikációhoz kötődik és attól elválaszthatatlan. A netproduktum – ellentétben a hagyományos műalkotási terméktől - tökéletesen anyagtalan szellemi, ugyanakkor végtelenül sokszorosítható alkotásként „jelenik” meg. Maga a végtelen sokszorosíthatóság alapvetően ellentmond a hagyományos értelemben vett műalkotások egyediségétől, megismételhetetlenségétől és unikalitásától.

A művészetről szóló gondolkodás soha nem nélkülözte a művészet mibenlétére való rákérdezést. Először a neoavantgard idején ébredt a világ arra, hogy a művészet már jó ideje nem felel meg azoknak a kritériumoknak, amelyek korábban a szépművészeteket definiálták, és hogy majdnem az összes kísérleti művészeti irányzat nem más, mint a művészet útkeresése, analízis. Azzal, hogy a művészet szakított tradicionális értékeivel, önkényesen szubjektív önelemzései kerültek előtérbe a másodlagossá váló világra való reflexiója helyett. A művészet amellett, hogy egyre önkényesebb szubjektív víziókat követ, egyre racionálisabb eszközökhöz nyúl, egyre erőteljesebben kötődik technikai eszközök általi megvalósíthatósági formákhoz: a művészet figyelmét egyre inkább a technikai lehetőségek kiaknázása – vagyis a jelen - köti le.1

A XX. század avantgardjától kezdődően a művészi tevékenység túllépte az esztétika addig ismert intézményes határait. A művészetek a korábbinál sokkal erőteljesebben tartottak igényt arra, hogy a valóság magasabbrendű megismerésének manifesztumait nyújtsák, mi több katalizátorai lehessenek a személyiség és a társadalom hierarchikus struktúrái lebontásának. A neoavantgard a hagyományos esztétika elitöntudatának lebontási folyamatában egészen odáig jutott, hogy az esztétika tradicionális színhelyeit – kiállítótermeket, koncerttermeket, színházakat – is megkerülte. A jelenkor konkrét utcai élményeinek a világát megelevenítve létrehozta az akcióművészetek új formáit és terepeit, a body artot, az utcai színházat, a konceptualizmusok sokféle változatát. A posztmodern kor művészeti értékrelativizmusa azonban korántsem jelenti a művészeti élményről való lemondást vagy a művészet iránti igény csökkenését. Talán ennek a jelenségnek is betudható, hogy minden új vizualitási színtér (így a képernyő is) előbb-utóbb a művészet rangjára való emelkedés igényével lép fel. 

2. Értékpluralizmus és művészet

Jelen korunkban magától adódik a kérdés: vajon milyen művészeti-esztétikai közgondolkodásba robbant be a művészeti aspirációkkal fellépő új művészeti ág, az internetművészet? A választ kicsit tágabb kontextusba helyezve tudjuk csak megadni.

Fukuyama szerint “...a történelem utáni periódusban nem lesz művészet, sem filozófia, csak az emberiség történelmi múzeumának állandó gondozása.”2 Kojeve nyomán azonban hozzáteszi, hogy életre kelnek ugyanakkor olyan tartalmat nélkülöző, csupán formalizmust felmutató majdnem-művészeti formák, mint a no-színház, a teaszertartások, vagy az ikebana. Egy dolgot azonban majdnem biztosra vesz: “A történelem végére érve minden olyan művészet is véget ér, amely társadalmilag hasznosnak tekinthető, s a művészeti tevékenység a hagyományos japán művészetek üres formalizmusának szintjére süllyed.”3

 (Mindazonáltal meg kell jegyeznünk, hogy a japán hagyományos művészet említett formáit korántsem tekinthetjük az üres formalizmus megnyilvánulásainak, hiszen pontosan definiálható, az ősi japán kultúra szimbólumokkal teli, ugyanakkor egzakt etikai és esztétikai mondanivalót hordozó megjelenési formáiról van szó.)

 Lyotard az 1979-ben megjelent A posztmodern állapot című tanulmányában már egyértelműen összeköti a posztmodern művészetfelfogást a művészeti értékek pluralizmusával. “A posztmodern tudás... finomítja a különbségek iránti érzékenységünket, és erősíti az összemérhetetlenség iránti türelem képességét.”4

írja. A posztmodern esztétikai gondolkodás azzal, hogy felülvizsgálja a modern művészet elitöntudatát, az értékelés középpontjába az esztétikai pluralizmust állítja. Ennek lényege abban ragadható meg, hogy a modernitás esztétikai értékítéleteinek kritériumait tagadva a posztmodern esztétikai gondolkodás mérhetetlenül kiszélesíti – mintegy ontologizálja azt a mezőt, ahonnan az esztétikai kritériumok származtathatják magukat. Ennél fogva bármi lehet esztétikai megítélés alá eső objektum. Ennek egyik következménye magának az esztétikának az ontologizációja. Sem az esztétikai megítélés alá eső objektumoknak nincs behatárolt, konkrétan definiálható tartománya, sem pedig az értékítéletet megfogalmazó szubjektumnak nincsenek a korábbi esztétákhoz hasonló intézményesült jogosultságai. Ennek az újfajta demokratizmusnak a következményei csak a legutóbbi időben válnak elemzés tárgyává.

Az avantgard és a neoavantgard közötti átmenetet többek között a technika szerepének újraértelmezése is kíséri. Ezzel a kérdéssel már 1936-ban igen behatóan foglalkozott Walter Benjamin “A műalkotás a technikai sokszorosíthatóság korában” című írásában. Benjamin szerint a művészeti korszakváltást nem csak az emberi önkifejezés tartalmi, minőségi változása kíséri, de legalább ekkora mértékben azoknak a technikai eszközöknek a megjelenése is, amelyek lehetővé teszik a megváltozott tudattartalmak kifejezését. A művészet technicizálódásának megjelenésével alapvetően megváltozik egy sor, a művész-műalkotás-befogadó relációjából fakadó jelenség. A művek nem elég, hogy elveszítik egyediségükből és megismételhetetlenségükből, vagyis eredetiségükből fakadó nimbuszukat, a végtelen sokszorosíthatóság – vagyis a korábbi műalkotás-felfogás egyenes tagadása – megvalósíthatóságuk és létrejöttük szükségszerű feltételévé válik. Olyan művészi formák születnek, amelyeknek többé nincs “eredetijük”, sőt, amennyiben lényegüket a technikai megvalósíthatóság nyújtja, alkotójuk személyisége is háttérbe szorul. A posztmodern kor művészetparadigmájával való közösségvállalás elemei között megemlíthetjük az alkotó zseni eltűnését, ezáltal a műalkotás kitűntetett jellegének eliminációját. Az Internet-művészetben a műalkotás elveszíti elitista és egyedi jellegét.

3. Az esztétikai fogalomrendszer átalakulása az információs társadalomban

Az esztétikai megítélés alá eső érzékelési tartomány értékelésének két lehetősége kínálkozik. Az első, ami óhatatlanul adódik, a hagyományos esztétikai kategóriarendszer alkalmazása olyan objektumokra, amelyek már igen nagymértékben különböznek azoktól a műalkotásoktól, amelyek leírására annak idején az esztétika tudománya megszületett. A másik lehetőség a hagyományos esztétika fogalomrendszerének teljes elutasítása, illetve más humántudományok eszköztárának alkalmazása. Nagy valószínűséggel az esztétika fogalomrendszerének olyan átdolgozására van szükség, amely túlmutat saját alapjain és integrálja a valóságot adekvátan leírni próbáló új diszciplínákat. A feladat igencsak sokrétű, hiszen az információs társadalomban az esztétikai élmény minden eleme minőségi változáson ment keresztül. Az esztétikai élmény egyre inkább ahhoz a szórt érzékeléshez (Benjamin) hasonlítható, amelynek tárgya már nem a zseni által megalkotott és az egyediség aurájában fürdő műalkotás, hanem a valóságnak (akár virtuális valóságnak is) végtelen számban reprodukálható elemei. Az esztétikai élményt akár két végletes jelenség hatásaként is értelmezhetjük. Az egyik – az esztétikum eltűnése, elmosódottá válása, a másik – az egész észlelhető mikrouniverzumunk esztétizálódása.

Ha elfogadjuk Dilthey igazságát, miszerint a műalkotásban a korszak igazsága mutatkozik meg, el kell gondolkodnunk azon, vajon milyen is az a korszak, amelynek igazsága az esztétikum ilyen vagy olyan mértékű eltűnéséhez, feloldódásához vezet. Ha az esztétikum minden valóság alapvető megkülönböztető jegye, az esztétikum eltűnése a valóság eltűnését, többértelművé válását, virtualizálódását jelezheti. A többértelművé válás pedig a sokértelmezhetőség lehetőségét nyújtja. Talán kézenfekvő mindebből az a következtetés, hogy a valóság virtualizálódása az esztétikum újraértelmezését követeli meg. Az esztétikai megítélése alá eső objektumok többé már nincsenek szorosan behatárolva. Gyakorlatilag a vizualitás bármely formája – így az internetművészet is - értékelhető esztétikai szempontok alapján.

Az esztétikai szemléletmód – amellett, hogy változatlanul értékek mentén gondolkodik – immár nemcsak axiológiai (értékelméleti), de megismerésbeli funkciókat is felvállal. Az esztétika újraértelmezése egy újfajta konszenzust tesz szükségessé. Az esztétikum értelmezése során megteremthető új konszenzus megadhatja a művészet önmegvalósításának és a tömegkultúra esztétizálásának lehetőségét. Az esztétikai gondolkodás, vagyis a művészetfilozófia a valóság értelmezésének eszközévé válhat, azé a valóságé, amely a művészet halála, végtelen sokszorosíthatósága és a tömegkultúra körülményei között – a lét eleve adott tulajdonságaként még ha rejtve is, de magában hordozza azt a minőséget, amit hagyományosan esztétikai minőségnek nevezhetünk.

4. Az Internet esztétikai vizsgálata

Az iternetnek, mint új médiának a megjelenése több szempontból is érinti az esztétika nagy kérdéseit. Az esztétikum megjelenése az Internet tartalmaiban kettős vonatkozású. A kérdés egyik vetülete az Internet esztétikai értékelés tárgyaként való funkcionálása. Ebben az esetben az Internetet abból a szemszögből vizsgáljuk, mennyire alkalmas ő maga vagy az esztétikai kategóriarendszer arra, hogy esztétikai értékelés valósulhasson meg. Ez a kérdésfeltevés akkor állja meg a helyét, ha abból az axiómából indulunk ki, miszerint az értékelés tárgya és módszere között az adekvátság viszonyának kell fennállnia. Ha elvetjük ezt az ismeretelméleti feltevést, az esztétikai gondolkodást kell módszertanilag új alapokra helyeznünk. Az Internet esztétikai jellegű tanulmányozásának másik vetülete az internetet mint esztétikai tárgyú tartalmak közvetítőjét vizsgálja. Ebben az esetben szintén felmerül az adekvátság kérdése, méghozzá a megjelenített tartalom, mint közvetítendő információ és a megjelenítés módjának minősége között. Ebben az esetben is az internetről, mint médiáról van szó, csakhogy ez utóbbi esetben a média közvetítő szerepét hangsúlyozzuk.

Az értékelés tárgyaként értelmezhető mező legáltalánosabb definíciója szerint bármi lehet, ami a szemlélet látókörébe vonható, tehát minden, amit érzékszerveinkkel, legfőképpen a vizualitásunkkal elérhetünk – elvben esztétikai megítélés alá eshet. Mindez az Internetre különösen érvényes, hiszen mint mesterségesen létrehozott, esetenként művészeti tartalommal vagy igényességgel fellépő új vizuális felület különösen alkalmas arra, hogy esztétikai igényű vizsgálódás tárgya lehessen. Ha magát az esztétikumot nem tesszük ki annak, hogy egy-egy adott kor esztétikum-felfogásához kössük, s ezáltal korlátozzuk valóságfeltáró, valóságot leíró és értékelő szerepét (beleértve a virtualitást is)  eszközrendszerének univerzalitása biztosítja - ha úgy tetszik örök -  funkcióinak működését. Az esztétikai gondolkodás története során sohasem az esztétika tűnt el, mindig csak egy-egy esztétikai paradigma bizonyult korlátozottnak egy-egy újabb korízlés esztétikai igényű leírására. Ha elfogadjuk a posztmodern kor esztétikai pluralizmusának paradigma-alkotó vagy legalábbis paradigmaváltást megelőző jellegét, el kell fogadnunk azt a megállapítást is, miszerint a világ esztétikai szemlélése univerzális és örök jellemzője az emberi tevékenységnek.

Az Internet esztétikai igényű vizsgálata tehát több szempont által igazolható:

  1. Egy új keletű vizualitás egyik legfontosabb megnyilvánulási felülete.

  2. Szűken vett esztétikai – művészi – tartalmakat is megjelenít, amelyek hármas természetűek:

    1.  mint mesterségesen létrehozott vizuális felület, alkalmas esztétikai értékelésre;

    2. esetenként művészeti igényesség megjelenítésére törekszik; illetve

    3. művészettel kapcsolatos tartalmakat is megjelenít.

Ha elfogadjuk, hogy az Internet az esztétikum minőségileg új megjelenési formáját nyújtja, és belehelyezzük az esztétika viszonyrendszerébe (szubjektum-objektum kapcsolatrendszerébe), meg kell állapítanunk, hogy az idetartozó minden lényeges elem minőségi változáson ment keresztül. Ezek az elemek:

a Műalkotás a Befogadó
ezek interakciója

Az internet-tartalom mint műalkotás sajátosságai a kép tartalma (a korábbi megjelenítendő tartalmakkal szemben kevésbé kötik tág értelemben vett ideológiai és esztétikai szabályok és kritériumok) és formája (a képernyő felületének sajátosságaiból fakadó megjelenítési előnyök és hátrányok) minőségében különbözik minden korábbi alkotástól. Az Internet-tartalmat befogadó szubjektum, amennyiben a műélvező helyzetében képzeljük el, a hagyományos értelemben vett műélvezőhöz képest ma egészen más helyzetben van. A korábbinál sokkal nagyobb mértékben érzi az új kulturparadigmához való szocializáció általi sürgetettséget, minek következtében esztétikai befogadóképessége és hajlandósága ezzel egyenes arányban csökken. Az esztétikai élményt már nem önmagáért éli meg (gondoljunk Kant definíciójára a szépről, mint érdek nélkül tetsző minőségről), hanem az információszerzés vagy befogadás folyamatának velejárójaként. Az információ befogadását kísérő esztétikai élmény funkciója nem kizárólagosan esztétikai funkció, sokkal inkább a szubjektum információbefogadásának egyik integrált funkciója, amelynek esztétikum-elemei minden öncélúságot nélkülözve esztétikán kívüli – ismeretszerzési, társadalmi konszenzusteremtései és nem utolsó sorban a környezetünk esztétizálásán keresztül művészetre nevelési - célokat szolgálnak.

Összegzésképpen elmondhatjuk tehát, hogy az Internet azáltal, hogy új vizualitási felületet, illetve új kommunikációs csatornát nyit, egyszerre több esztétikai funkciót is teljesíthet. Ezek közül az egyik legfontosabb az információszerzés és befogadás folyamatának esztétikai telítettséggel való ellátásának, mint a művészetre való nevelés funkciójának a lehetősége. Ennek a funkciónak a realizálása nagyon sokat segíthet abban, hogy a művészet halála helyett a művészet új formákban való újjászületéséről beszélhessünk.      

Irodalom:

Danto, A.C.(1997): Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Atlantisz, Bp.

Fukuyama, F.: A történelem vége? In.: Valóság, 1990. márc. 31.

Fukuyama, F. (1994): A történelem vége és az utolsó ember. Európa, Bp.,

Lyotard, Jean-François (1993): A posztmodern állapot, in: J. Habermas, J-F. Lyotard,  Rorty, R.: A posztmodern  állapot. Századvég-Gond, Bp.

A szerző webcíme, melyre az észrevételeket várja: szucs.olga@ittk.hu

Jegyzetek

1 Ezt a gehleni post-histoire fogalommal is azonosíthatjuk, hiszen ilyen értelemben a művészet történetéről már nem beszélhetünk.

2 Francis Fukuyama: A történelem vége? In.: Valóság, 1990. márc. 31.

3 Francis Fukuyama (1994): A történelem vége és az utolsó ember. Európa, Bp.,

4 Lyotard, Jean-François (1993): A posztmodern állapot, in: J. Habermas, J-F. Lyotard, R. Rorty: A posztmodern  állapot. Budapest: Századvég-Gond.